Kezdőlap Címkék Szedzsong

Címke: Szedzsong

Arthur mesék 8. – a magányos vadász

Éjjel eldőlt, hogy Arthur mégis csak  sün, ugyanis felkelt éjfél körül, hajnalig járkált a lakásban, majd a házában tett-vett, de csak reggel aludt el, azt sem sokáig, 11 körül nagy dörömbölésre lettem figyelmes a helye felől. Levettem a figyelmességből rátett plédet, és meglepve láttam, hogy őfelsége felháborodottan kopogtat az orrával a kijáraton, hogy márpedig ő fent van, és engedjem ki. Kiengedtem. Akkor meg neheztelve nézett, hogy de miért nem veszem fel, ahogy szoktam. Na jó, némileg lisztes kézzel, ugyanis pitét sütöttem épp, felvettem, és bevittem az apjához, aki dögönyözte, gurigatta, a pocakját csiklandozta, mindezt a „magányos vadász” igen élvezte, majd átváltott vakond üzemmódba, ásott pár alagutat a férjem ágyneműjébe, utána békésen elaludt az egyik redőben, ő meg szépen betette a sün -zsebbe, amibe az ifjú királyfi hátsóját már úgy kellett beszuszakolni, akkora.

Közben elkészült a pite, amit ismét csak nem magunknak, hanem vendéglátóinknak készítettem, ugyanis ma volt a ruhafestők ez évi modelljeinek országos bemutatója a házukban. Arthur ekkor már aludt, betettük a házába, és útra keltünk. Az ilyenkor szokásos csodás időjárásban volt részünk, ragyogott a nap, és minden az ősz teljes pompájában, a juharok tűzvörösen izzanak, a gingko fák aranysárgán festenek a többi lombhullató is ezer színben ragyog, a fenséges fenyők adják a változatlanság illúzióját. Aratják a rizst, mély, arany színe van a még lábon álló gabonának, de egyelőre a tarlónak is. Ress zöld az őszi káposzta, abból lesz majd a kimdzsáng kimcsi, a paprika növények csonttá száradtak, de rajtuk ezernyi húsos, vörös, csípős paprika lóg még, várva az  évi utolsó szénabetakarítást. A tó felett lebeg a pára, a környező fák nem olyan színesek, ott a mély víz az uralkodó. Az indigó kivirágzott, élénk rózsaszín fürtökben meredeznek a virágai. A kertben ültünk le, drága, kínai teát ittunk a pite mellé, hagyományos módon, amíg az első izzadtság cseppek meg nem jelentek a homlokunkon, az igazán jó teát itt így fogyasztják.

Beszélgettünk, vettünk sálakat minden családtagnak, mert most alapanyag árban lehet kapni őket, máskülönben ezek a ruhák számunkra elérhetetlenül drágák. Nem csupán a színeik miatt, nem is csak azért, mert minden egyes darab kézzel készül, és nincs két egyforma, hanem azért, mert olyan gyógynövények főzetében színezik őket, amelyek bőrön át szívódnak fel. A házaspár hölgy tagja külön emiatt elvégzett egy főiskolát, ahol megtanulta a tradicionális orvoslás alapjait, hogy tudja, melyik gyógynövényt használja fel, és hogyan, melyeket lehet kombinálni, és melyeket nem. Négy órakor hirtelen lebukott a nap a ház mögötti hegy takarásába, és hideg lett. Öt óra tájt köszöntünk el azzal, hogy a koranyáron megkezdett italozós vacsoráinkat akkor folytassuk, most már nálunk.

Hazafelé bementünk a régi lakásunk irodájába, hoztunk Arthur infralámpájának lámpatestet, és vettünk fertőtlenítőszert a minden boltban, szerettem ott lakni. Ugyan nem volt ilyen fancy, mint Szedzsong város, mégis. Igaz, itt is szeretek lakni. Kint vacsoráztunk, egy közeli étteremben, de ott már Arthur volt a téma, hogy vajon megint meg lesz-e sértődve, vagy alszik. Vettem tejet, Olivér cigit, és hazasétáltunk, őkelme aludt. Kiráztam a zsebből, álmosan kacsingatott, de örömmel evett. Most fent van, az ajtaja nyitva, mi bejöttünk a hálóba, hadd legyen sün megint éjjelre.

Zöld tea és Arthur, a Tűpárna

Szerettünk volna kisállatot nevelni már jó ideje, de kutyát, macskát nem mertünk bevállalni, mert az túl nagy felelősség, és nálunk igazán nem lehet tudni, mennyi időre, és hová sodor az élet.

Ezt szem előtt tartva, egy sün mellett döntöttünk.

Azt hittem, hogy olyan sünt tartanak itt, mint aminek gyerekkoromban tejet és nyers májat tettünk ki éjjel anyámmal a kertbe, de nem, pici, afrikai törpesünt tenyésztenek, több színben.

A miénk egy csokoládé-fehér színváltozat, ami a választásnál nem volt szempont, ellenben nyugodt karakterű, lassú, lusta sünit kerestem, ami illik hozzám, mert mit kezdenék vajon egy nagyon aktív kis tűpárnával, kergethetném folyton minden bútor alatt.

Fél óra figyelmes nézegetés után ki is választottunk egy hathetes kisfiút, aki nagyjából megfelelt az elképzeléseimnek, sőt, még a látása is az enyémre hajaz, bár úgy tudom, ez minden sünre igaz. Megfogtam, nem gömbölyödött össze, hagyta magát, ahogy a többi is. A tenyésztő nagyon csodálkozott, mi örültünk.

Kaptunk mellé házat, mókuskereket, a házban játszóházat, rengeteg fűrészport, száraz eleséget, szárított kukacot, féregirtó gyógyszert megelőzésre, és egy flakon babarózsaszín sampont, meg egy sün fürdető kefét, ugyanabban a színben, amin igen csodálkoztunk, de a tenyésztő szerint szeret fürdeni, bár láttam rajta, hogy a neonrózsaszín okán kicsit szégyelli magát, de itt ezt kedvelik a vevők, szabadkozott.

Az állatka most épp a térdemnél fekszik, és időnként megszaglássza azt, hogy biztos én vagyok-e mellette.

Valóban nagyon szereti a meleget, a leírás szerint, amit szintén kaptunk mellé, 3o fokban érzi jól magát, jól viseli azt is, ha annál melegebb van, 25 fok alatt viszont megbetegszik.

Még nem megy a fűtés, így aztán törölközőkbe csomagoltuk, nappal pedig az ágyunkban van, vagy rajtunk, ott van a legmelegebb, és határozottan szereti ha érzi a szagunkat, olyankor nem fél.

A férjem egy kissé gyűrött volt ma reggel, mert éjjel azzal volt elfoglalva, hogy rábírja Arthurt, a sünt, hogy ha egyszer kijön a törölköző hegyek alól, utána vissza is találjon oda. Végül díszpárnákkal sikerült útvonalat építenie, így a sününk nyugodtan közlekedett oda-vissza.

A tenyészet, innen Szedzsong várostól 200 km-re délre van, Csalládó megyében, oda mentünk érte.

Előtte egy barátunk említette, hogy ha már olyan messze megyünk, akkor autózzunk még egy kicsit tovább, és nézzük meg a félsziget egyetlen zöld tea termelő területét, ami ráadásul egyben kirándulóhely, park is.

Beszereztük tehát Arthurt, majd lementünk egész délre, azaz délnyugatra, megnézni a bambuszerdőt, és a zöld tea földeket.

Előtte megebédeltünk, híresen finom marhahúslevest ettünk, amit az orrunk előtt főztek, óriási üstökben.

Nem tudom miért nem jártunk még eddig a tea földön soha, valahogy az a régió ritkán esik útba. Kár pedig, mert egyrészt gyönyörű minden évszakban, másrészt ott van az őszi színek legszebb kavalkádja a Nedzsáng hegyen, és a tea park, ami valóban lenyűgöző látvány, illat, élmény.

Engem leginkább egy hatalmas kolostorkertre emlékeztetett, pedig nem voltak benne vallásos jelképek, de a harmónia, a nyugalom, az a minőségű energia, ami áradt a helyből, mind ezt sugallta. Nem is igen akartam onnan eljönni, annyira megfogott.

Láttunk kolibri pillangót, le is videóztuk, ahogy virágport gyűjt. Különleges, szálfa törzsű, magas fenyők voltak mindenfelé, és sok szantálfa, ami enyhén illatozik akkor is, ha nem piszkálja az ember, ahogy a tea is. A szantál zöld teával pedig legyőzhetetlen páros az illatok terén, pláne ha nem valami mesterséges dologról van szó, hanem a lehető legeredetibbről.

Ettünk zöld tea fagyit, és zöld teás rizst, meg tésztát.  Vettünk jó pár tasak teát, zöld teás csokit, kekszet. Fel szerettünk volna menni a tengeri kilátóba is, de csak félútig jutottunk, onnan meredek lépcső vitt, az nekem már nem ment, így is rengeteget gyalogoltam.

Fotóztunk, sétáltunk, de egyre jobban aggódtunk a kocsiba hagyott sün miatt, pedig igazán jó szállító dobozt adott a tenyésztő, se túl meleg, se túl hideg nem volt neki, mégis.

Tűpárna lett mire visszaértünk, meg volt sértődve azt hiszem. Udvaroltunk neki pár percet, mire lassan kidugta az orrát, és kegyeskedett elfogadni az édes omidzsá szörpből egy keveset, és jó néhány szárított kukacot is finnyásan elropogtatott. Hazafelé egész aktív volt, olyan, mint egy rossz, régi telefon, folyton kattog, zörög, szuszog, egész érdekes hangokat hallat. Itthon megint evett, ivott, elkészítettük a házát is, mikor elolvastuk, hogy 30 fokban érzi jól magát.

Gyorsan előhalásztunk mindenféle meleg törölközőt, és bebugyoláltuk, de akkor volt a legboldogabb, amikor a férjem hasán pihenhetett, miközben ő megválaszolta a felhalmozódott emailjeit, így aztán ott hagytuk, amíg mi magunk is el nem aludtunk.

Reggel nemigen akart felébredni, jó ideig beszéltem hozzá, mire hajlandó volt kidugni az orrát a tűpárna pozícióból, majd megszaglászta az arcom, megnyugodott, elfogadott ismét néhány kukacot, és most valahol alszik az ágyamban, mélyen beágyazódva a paplanomba.

Nézze meg a képgalériát:

Koreanapló 22. – Pink felvágott

Elköltöztünk előző lakhelyünkről, Csangdzsu városából, mert a férjem Tedzsanban, szülőhelyén kapott új megbízást, ugyanattól a cégtől, ahol eddig, mint tapétázók dolgoztunk, csak most irodavezető lesz, én segítek neki ha szükséges lesz, írni fogok főállásban, ha megoldja maga. Tedzsanban nem találtam megfelelő lakhelyet, így húsz kilométerrel északabbra, Szedzsong városába tettük át lakóhelyünket, ráadásul egy lakópark apartmanjába, amiről sosem gondoltam, hogy ki fogom próbálni, de most mégis, mert van hozzá terasz, ki tudok menni a szabadba, még akkor is, ha az a szabad a talajtól száz méternyire van.

Írtam a költözés örömeiről, de leginkább az időjárás okozta viszontagságairól, majd a számomra is luxusnak tűnő, ám itt nem annak számító extrákról amelyek a lakáshoz tartoznak, a hatalmas, és rendkívül okosan megépített konyháról, a beszélő gépekről, a mesterséges intelligencia irányította légkondicionálóról, sok hasonló szépről, jóról, ami az ember mindennapi életében oly nagyon fontos, mert bár tudván tudjuk, hogy a demokráciát biztosítandó fékek és ellensúlyok rendszerének megléte mekkora súllyal bír, mindennapjainkat mégis a szolgáltatások igénybevétele, másik oldalról annak nyújtása teszi ki javarészt, tehát a közérzetünkre igen nagy hatással van, ha napokig, vagy hetekig kell intézni a gázóra átíratását, rosszkedvű ügyintézőkhöz járkálva, vagy házhoz jön egy kedves, és udvarias ember, aki digitálisan 3 perc alatt lerendezi az egészet a szivárgásellenőrzéssel együtt, és akkor ez egy példa volt a millióból.

Nem, nem vagyunk gazdagok, a középosztály népes táborát gyarapítjuk, nagyjából azt is tudom megmutatni, hogy ez a réteg hogy él itt, felfelé nemigen van rálátásom, lefelé persze igen, és egy nagyon kedves ismerősöm kérte is, hogy meséljek azokról, akiknek nem „kigá dzsinni” ( a házi AI) mondja meg a pontos időt, vagy nem a hűtőjükbe épített számítógépen át rendelik az ételt.

Elgondolkoztam ezen a kérésen, hiszen sok dolog van, ami nekem természetes, ezért talán nem írok róla, és emiatt nem is jut el az olvasóimhoz, a barátaimhoz. Az egyik ilyen, épp a gazdagság, és a szegénység kérdése.

A koreaiak előtt a szegénység nem ismeretlen fogalom, az én generációmban nemigen van ember, aki ne élte volna át testközelből. Mikor tapétáztunk, a hölgy, aki az ebédet főzte nekünk az irodában, néha tojásban megforgatott egy vastag, krinolin szerű felvágottból szelt karikákat, picit megpirította kevés olajban, és felszolgálta. Borzasztó rossz íze volt, soha nem ettem meg, de mindenki más igen, pedig volt sok egyéb, sokkal finomabb dolog is az asztalon. Sok idő elteltével, egyszer rákérdeztem a férjemtől, miképp lehetséges, hogy örömmel megeszik azt a pink színű, műanyagba csomagolt sült felvágottat, amibe se hús, se íz, csak valami fűrészpor szerű érzet, és a természetellenes vattacukor szín van. Nagyon nevette a kérdésem, majd válaszolt, hogy mert ez az „emlék íze”. Gyermekkorukban nem volt hús, rizs sem, leginkább árpát, vagy kölest ettek rizs helyett, és ünnepeken jutott ebből a felvágottból, feltéve ha hagytak a felnőtt férfiak, ami nem fordult elő gyakran. Akkoriban sok gyerek született, sok meghalt, amelyik életben maradt, az kiérdemelte, más világ járta. Másoktól is hallottam nagyon sok történetet éhezésről, nyomorról, a minimális létfeltételek hiányáról, ám különösebb pátosz nélkül, többnyire nevetve mesélik, hiszen velük történt, nem valami sajnálni való távoli, elérhetetlen világ valóságának része, hanem a gyermek, és fiatal koruk elválaszthatatlan velejárója volt.

Nem véletlen, hogy ha szükséghelyzet van, nincs az a gazdag koreai, aki ne érné be egy üres hellyel a padlón, elalszanak takaró, párna nélkül bárhol, utcai ruhában, néha ez van, olyankor átváltanak a fiatalkori énjükbe.

Itt, talán épp ezért, a pénzen vehető dolgok szórakoztatóak, de az értékrendben soha nem előzik meg az emberi kapcsolatokat, az összetartást, a családot, a barátságokat, hiszen együtt túl lehet élni, külön-külön sokkal nehezebb. A koreaian nagyon szeretik a kényelmet, a luxust, a digitális technológiát, használják is, meg is tanulják életkortól függetlenül pillanatok alatt, de nem felejtik el, hogy honnan jöttek, és igyekeznek a gyermekeiknek is megmutatni, hogy a valóság gyakran sokkal koszosabb, földhözragadtabb, mint a huszonkilencedik emeleti tetőteraszos, két szintes lakás panorámája. Gyakorlatias nép ez, kicsi területen élnek nagyon sokan, nem túl jó minőségű a termőföld itt, nincsenek ásványok a föld mélyén, csak hegyek vannak, óceán, és szorgalmas, tudatos emberek, akik felépítették maguknak a semmiből ezt az országot, cserébe most jól élnek, de még mindig nagyon sokat dolgoznak, ha tetszik, ez a valódi munkaalapú társadalom mintapéldája, Dél-Korea.

Soha nem hagyják abba a tanulást, mindenki jár valamilyen tanfolyamra, esti egyetemre, előadásokra. Rendkívül adaptívak, így lesz tapétázó, majd irodavezető egy teológusból, anélkül, hogy ez bárkinek problémát okozna, vagy netán felmerülne, hogy az értelmiség kétkezi munkát végez, és ez mekkora probléma. Azt, ha arra van lehetősége. Ilyenkor aztán megtanulja a belsőépítészet alapvetéseit, nyomon követi az aktuális divatot, mert amilyen szolgáltatást kap másoktól, legalább olyan minőségit kell neki is nyújtani.

Él itt egy híres író, történész. A konzervatív hatalom feketelistára tette, kilenc évig nem kapott munkát, pedig már nem volt fiatal akkor sem. Nosza, kitanulta a fazekasságot, és kerámiákat készített. Épített egy kis házat valahol a világ végén, leköltözött Szaulból oda, nevelte a zöldségeket, meg a malacot, tyúkot, készítette a kerámiáit, a tisztelői megvásárolták tőle, csatornát nyitott a Facebookon, élőben agitált a rendszer ellen, rendkívül népszerű volt. Valahogy az égvilágon senki sem érezte úgy, hogy ettől ő kevesebb lenne, hogy a komoly történészi életműve tyúkszaros lenne, nem, ezt dobta az élet, ezt kellett megoldania, megoldotta. Természetesen segítették a közvetlen barátai, tanították a kézművesek, a földművesek, hogy megtanuljon élni a földből, a szó szoros értelmében.

Rehabilitálták, népszerűbb, mint valaha, mégsem hagyta ott a vidéket, de már eljár előadni, hívják a televíziókba, megjelennek a könyvei, továbbra is él a Facebook csatornája, értelemszerűen már kisebb lendülettel, hiszen lehetősége nyílt ismét direkt szólni, tanítani, dolgozni a hivatásában.

Van orvos ismerősöm, akinek telefon boltja van, a hivatásában nem boldogult jól, de a Gucci, majd a Hermes Koreai igazgatóját is ismerem, akit ötven évesen elküldtek a cégtől, mert az itteni szabályok szerint nagyon sok fizetést kellett volna kapnia, így megúszta a vállalat egy tetemes végkielégítéssel. Ő letette az állami hivatalnok államvizsga kilencedik, azaz legalsó fokozatát, és most huszonéves fiatalokkal egy rangban dolgozik a főváros egyik kerületi önkormányzatában, mert élni kell, és bár sofőrje volt, meg első osztályú repülőjegye, most gyalog jár be dolgozni, és aktákat tologat, mert kezdő. Viszont tanul. Munkajogot tanul, azt mesélte, hogy munkajogász szeretne lenni öt éven belül, az a terület mindig is vonzotta, hatvan éves korára meg is tudja majd nyitni a saját irodáját. Szelíd, világlátott, kellemes ember, rendkívül jól kommunikál, és túl az első sokkon, élvezi az új feladatát, kitalálta a jövőjét, egy másodpercig sem adta fel, ő is a pink színű felvágotton nőtt fel, ahogy itt mindenki.

Koreanapló 21. – Barátok

Az volt az elképzelésem anyósom halála után, hogy keresünk egy csendes telket itt Csangdzsuban az Uám hegy oldalában, felépítjük a kis házunkat, és boldogan élünk, míg meg nem halunk. Ezt az ötletemet persze, szokás szerint interpretáltam a Facebookon, amire egyik kedves barátnőm azt írta, hogy korai az még, fiatalok vagyunk ehhez, menni tovább, élni a sűrűjében, ő ezt javasolja. Csakhogy én végtelenül fáradtnak éreztem magam négy év szörnyű németországi lét után, fél évig a haldokló anyósom mellett, és persze a férjem oldalán, aki szenvedett, majd gyászolt, hosszú ideig egész beteg volt a lelke.

Vágytam az erdőbe, elvonulni, megnyugodni, megöregedni. Aztán persze máshogy alakult, mert mindig máshogy alakul. Jött a tapétázás, ami átlökött engem az élni akarás oldalára, azóta is hálás vagyok ennek a tevékenységnek érte. Jöttek a barátok, akik itt a középiskolás társak, harminc éve nem látott, vagy soha nem ismert emberek, hiszen 74o diák járt egy évfolyamba, mind nem ismerhette a másikat, de itt az akkor is barát, ha ötven évesen találkozunk vele először, a kölcsönös segítségnyújtás ebben a közösségben evidencia. Az én térdem nem operálták meg, mert nehéz, bonyolult, és fiatal is vagyok hozzá, de a férjemét igen, mert ő is ízületi gyulladást kapott a hirtelen jött fizikai munkától, de az ő térde még menthető volt, hálistennek már rendben van, de egész nyáron csak hébe-hóba dolgozott. Jött a lakástulaj, aki elvitte könnyű munkára jó pénzért utat építeni, a barackos, aki Vietnamból jár barackot metszeni, és Olivér télen, nyáron segít neki, mert barát, mert csak, más indok nincs, ez az ország egy hatalmas család, kisebb csoportokra, közösségekre osztva, de nagy baj esetén egy emberként kiállva egymásért mind az ötven millióan.

És persze a főnökasszony, aki idő közben felvett helyettünk egy 26 éves, fiatal házaspárt tapétázni, de őt is műteni kellett, neki a válla nem bírta tovább, ő harminc éve tapétázó. Ma már nem tud két várost felvállalni, így átvesszük tőle Tedzsant, azaz az ottani iroda vezetését. Nem kell már tapétáznunk, elég tárgyalni, árat adni, designt tervezni, ellenőrizni a tapétázók munkáját, és ugye milyen jó, hogy tudom, mit kell nézzek, hogy észreveszem munka közben is ha valamit szakszerűtlenül végez, mert megtanultam, mert én is voltam az ő bőrében, ez nélkülözhetetlen egy jó főnök esetében.

Tedzsan viszont messze van, nem is annyira kilométerben, mint inkább időben. Az iroda kilenckor nyit, és hatkor zár. A legnagyobb csúcsforgalomban kéne autózni két órát reggel, két órát este, lehetetlen, tehát költözni kellett, kell, hogy szeptembertől indulhasson a tedzsani iroda. Csangdzsu és Tedzsan között van egy város, amit a Kümgáng (arany folyó) köré építettek és építenek immár 15 éve. Az lesz az új főváros, a közigazgatás, a parlament, az elnöki rezidencia, a legfelsőbb bíróság mind oda költözik. Ultramodern, ha csak annyit mondok, hogy a buszsáv alatt fűtővezetékek húzódnak az onnan negyven kilométerre lévő KTS és SRT (nagyon gyors vonatok) állomásáig, gondolom eleget mondtam, hiába van mínusz harminc, ott se jég, se hó. Ezt a várost Szedzsongnak hívják, Korea legdicsőbb királyáról lett elnevezve. Kacifántos köröket leírva, a barátok ösztökélésére, és hathatós segítségükkel itt találtuk meg a lakásunkat, amit egyelőre csak kibéreltünk, de ha úgy adódik, hogy megszokunk a 28. emeleten, akkor meg is vehetjük. Még nem tudom, mert bár gyönyörű, két szintes, hatalmas tetőkerttel, amit naná, hogy azonnal be fogok telepíteni mindenféle növénnyel, kerti bútorokkal, és magammal, de legalábbis ott fogom kortyolni a pezsgőt a naplementében, miközben alattam halkan zúg a nagyváros, ám bedugult a fülem a liftben felfelé, és a nappali hatalmas üvegfalához még nem merészkedtem túl közel, szóval csak óvatosan alapon, először 2 évet fogunk ott lakni, aztán eldöntjük, mindenesetre imponáló volt, hogy a patika tisztaságú mélygarázsban halkan szól a jazz, hogy derűsek és nyugodtak maradjunk parkoláskor is. A lakásoknak saját parkolóhelye van, oda más nem állhat, a bejáraton eleve be sem jöhet aki nem ott lakik, egy plasztik kártya szolgál belépésre, amit a szenzor felismer, és felnyitja a sorompót. Portaszolgálat, szerelőbrigád, szolgáltató és sport központ van a lakóparkban, mellettünk egy kisebb ága a folyónak, és hegy, fák, parkok, a közelben kis boltok és nagy áruházak egyaránt.

Úgy tűnik, mégsem állunk még meg, talán nem csak a térdműtéthez vagyok fiatal, de a visszavonuláshoz is. Az ingatlanos a barát barátja, ő talált nekem tetőkertes lakást, azt szerettem volna, ha már apartmanba megyünk. Látván a boldogságom, talán még nálam is jobban örült, pedig ha háromszor láttuk egymást az életben, sokat mondok. Olivér felhívta a barátját, aki azonnal jött az ingatlanoshoz, hozta a feleségét is, hogy akkor menjünk hűtőt meg mosógépet venni a Samsunghoz (ámbár én LG fan vagyok) mert az öccse ott dolgozik, és családi kedvezménnyel megvehetünk mindent sokkal olcsóbban. Megadta az Ikea címét, amíg nem jönnek a bútoraink, a gyerek meg anyu, legyen miben élnünk, az pedig még minimum két év.

Ennek a lakásnak a tulajdonosa, amit most itt hagyunk, ez az ember is hetek óta nekünk keres lakást, mert tudja, hogy el kell mennünk, és segíteni szeretne, csak úgy, a semmiért, ámbár Olivér is segített neki olykor ezt, azt, ez itt így megy, így épülnek a kapcsolatok, így működik az ország, a társadalom, az önzetlen segítség elvén, a tökéletesen elvégzett, gyors munka mellett, és az együtt töltött szabadidőn a közösségeken, kisebb, és nagyobb csapatokon, akik együtt mennek nyaralni, vagy a tapétázó vacsorákon, amikor a főnök fizeti a húst, asztalnál sütjük, és utána karaokéba megyünk énekelni, mert valahogy mind összetartozunk, az akupunktúra iskola közösségétől kezdve a gimnáziumi osztálytársakon át, vadidegen segítőkig, csak mert így működik itt az ember.

Holnap délután megyünk Szedzsongba a szerződést véglegesíteni, de előtte, korán reggel Olivér elmegy barackot szedni a barátjának, a hőségben, emiatt át kellett tetetni az időpontot, de ez rajtam kívül nem lepett meg senkit, mert hiszen barátnak segít.

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!