Kezdőlap Címkék Szaul

Címke: Szaul

Arthur mesék 9. – házfoglaló

Arthur új házba költözött, nőtt, és szelídült, majd azt is eldöntötte, hogy ő valóban éjjeli állat, ugyanis ez eddig nem volt számára nyilvánvaló, hiába mondtuk neki, hogy a szakirodalom állítása szerint annak kéne lennie, meg magányos vadásznak, és házba kényszerített vadnak, valahogy egyiknek sem adta jelét.

Az új házba költözés két fázisban történt, azaz egyszer akaratunkon kívül elszúrtuk, ugyanis online rendeltünk lakást, de az nem az volt csak egy fura zseb, kellemetlen szagú, és nagyon műanyag, a sününk első pillanattól megvetéssel viseltetett iránta, pedig azóta már ki is mostam, de így sem kell neki, ragaszkodik a régi sünzsebhez, amibe viszont már csak nagy nehézségek árán tudja a hátsóját belepréselni. Másodjára már személyesen látogattunk el a PET shopba, ahol is vettem egy egész férfias, kék-fehér plüss házat, csupa pihe-puha béléssel, és vaskos, zöld színű bársonyszőnyeggel, amiben még én is elbújnék néha, ha lenne megfelelő méretben számomra. Ez tulajdonképpen lakásban tartott, kis méretű kutyáknak való ház, de Arthur igényeit is tökéletesen kielégíti, imádja. A macska WC is bevált, az önitatót egy lyukas orchidea cserépre szereltem, amit előtte a stabilitás kedvéért fejjel lefelé fordítottam, az éjszakai kalandozások is biztosítottak így, az új házból minden további nélkül ki tud jönni, és ki is jön. Mivel elfogyott a mennyei eledel, a szárított lisztkukac, azt is rendeltünk, és azt sem tettük jól. Nagy méretű, egyenes kukacok érkeztek, de világosabbak, és nem volt semmi szaguk. Arthur nem is ette meg őket, hiába találtunk ki minden trükköt. Aztán láttuk, hogy kínai, azt meg mi sem ennénk meg, úgyhogy félretettük, és rendeltünk igen drága belföldi szuper vastag, lisztkukacot, garantált minőségben. Miután így rendeződött a lakhatása a kaktusz malacunknak, és a fűtést is beindították 24 órában, ami azt jelenti, hogy folyamatosan meleg a padló, hiszen Koreában padlófűtés van, már évezredekkel ezelőtt is az volt, ma is tanulmányozzák a régészek, hogy, és miként vezették át a lakóház talaján a mellette lévő tűzhely forró füstjét. Persze ma már a modern változat dívik, de azt hiszem, még sehol sem láttam radiátort, vagy hasonlót.

Tehát Arthurra jó idők jöttek, van pihe-puha, elegáns háza, abban a régi, kis, ablakos ház, amabban meg a zseb, amiben pedig a sün, mindehhez folyamatosan meleg padló. No, igy valóban lehetetlen fázni, mit mondjak, néha irigylem. Előtte a macska WC, üvegtálban ennivaló, és friss víz. Azért, hogy a számára oly kedves félhomály biztosítva legyen, még az egész teret, ami a nappali beépített íróasztala székének helye, letakartuk a plüss plédjével, így aztán már tényleg komplett, és mondhatni tökéletes sün rezidencia alakult ki ott, amiből éjjel kijár randalírozni, ma éjszaka például lerágta az egyik futó szobanövényem levelét, ami lelógott a földre, és beköltözött a porcelános polcra, közvetlenül a hollóházi teáskészlet mellé, hajnalban az apja tette a helyére.

Tegnap kirándulni voltunk, illetve nem igazi kirándulásnak indult, csak láttunk egy dokumentumfilmet Csandzsu városról innen délre, ami már Csalládó megyéhez tartozik, és tudvalevően ott a legfinomabb az étel egész Koreában, a film pedig azt állította, hogy van egy negyed ott, ahol rengeteget adnak enni, ha rendel az ember egy kanna makkolit, ami erjesztett rizsbor, akkor még többet, érdemes kipróbálni. Nos, kipróbáltuk. Mivel Olivér vezet, én ittam egy pohárral, de nappal is volt, nem is kívántam, nem rendeltem újabb adagot, így is valóban rengeteg fogást szolgáltak fel, de azért nem volt az az igazi Csalládó megyei ízvilág, millió apró étel, persze, finom volt, és sok is, de azért ettem én már arrafelé nagyságrendekkel finomabb ételt is. Ezt érezhette a mellettünk étkező fiatal házaspár egy kisfiúval, egy idős pár, ők ketten voltak, és egy négy fős, középkorú asztaltársaság is. Hamar összeismerkedtünk, mindenki említette, hogy az inkriminált tv műsor okán jöttek olyan messze, és, hogy jó, jó, de nem az igazi. Aztán persze jött a ki, honnan való téma, mert koreaiak között az életkor után ez a második legfontosabb kérdés, ez esetben az életkor pedig egyértelmű volt. Kiderült, hogy az egyik férfi apósommal egy faluból való, és most Tedzsanban él, ami viszont a férjem szülőhelye. Ennek aztán mindenki nagyon örült. Az idősek Szaul alól érkeztek, ahogy a fiatalok is, csak másik városból. A következő fázisban elosztottuk az ételt, azaz ki, mit szeret alapon jöttek, mentek a tányérok az asztalok között, végül csak sor került a nyelvtudásom dicséretére is, és az óvatos puhatolózásra, hogy talán én mégsem Tedzsanban születtem.

Befejeztük az étkezést, elköszöntünk újdonsült ismerőseinktől, majd elindultunk haza, és belefutottunk a vasárnap esti, északra tartó szokásos dugóba, úgyhogy lekanyarodtunk (Gapsá) Kapszá kolostor felé, hogy megnézzük azt, a dugóban araszolás helyett. Közben azonban leszakadt az ég, nagyon fújt a szél, erősen lehült a levegő. Ennek ellenére elautóztunk a kis szerpentineken odáig, többnyire gingko biloba fasorok árnyékában, arany színű, frissen hullott bilobalevél tengerben, mesebeli élmény volt, egy-egy pillanatra még az idő is megállt velem. Elállt az eső, kisütött a nap, a Kerjong hegy csúcsai maradtak csak párában a nagy eső után, a szél hamar felszárította a nedvességet. Sétáltunk, fényképeztünk, de a kolostorba nem mentünk fel, az több kilométer gyaloglás hegynek fel, majd le, hideg volt, szél, és késő nekiveselkedni. Apró falvakon át értünk be Szedzsong városba, a kék háztetős kis parasztházak, és a tenyérnyi rizsföldek világából a harminc emeletes lakóépületek jövőt idéző városába. Ez az egyik, ami engem ebben az országban már lassan harminc éve folyamatosan lenyűgöz, a múlt és a jövő egyedülálló harmóniája, és az, ahogy az emberek szükség szerint mindkettőben otthonosan mozognak. A város közelében már mindketten Arthurra gondoltunk, aki aludt, amikor elindultunk, hogy vajon most mit csinál épp, hiányzunk-e neki. Olivér részletesen ecsetelte, hogy szerinte fel-alá rohangál a lakásban, és mondogatja magában, hogy apu, és anyu hol vannak már, vagy mérgében felmeresztett tüskékkel összerágja épp a bútorokat, mert dühös, hogy nincs aki az ágyába vigye őt, kézből etesse, és simogassa a pocakját. Olyan átéléssel magyarázta az egy kezemben elférő sün rémtetteit, hogy mire hazaértünk, mindketten könnyesre nevettük magunkat, és egész halloweeni rémtörténetet találtunk ki Arthur főszereplésével. Persze békésen aludt, észre sem vette, hogy nem voltunk otthon. Felkeltettem, betettem az ágyba, és a takaró alatt játszottam vele. Doboltam a mutató, és a hüvelykujjammal a lepedőn, ő meg rátette a fejét, hogy hagyjam abba. Kihúzta, megint doboltam, odébb jött, és megint lenyomta a fejével az ujjaim, végül belefeküdt a tenyerembe, gondolván, ezzel legyőz. Békésen elhelyezkedett a tenyeremben, majd nyalogatta az ujjaim, mint egy kiskutya. Hajlottam volna a feltételezésre, hogy így fejezi ki a szeretetét, de valószínűbb volt, hogy szomjas, úgyhogy kivittem inni, ivott is. Aztán még futott pár kört  keresztül-kasul rajtam, kidugta a nóziját a takaróm alól, én hozzáértem, ő visszahúzta, majd újra kidugta, megint hozzáértem, ismét visszahúzta. Ezt játszottuk nagy kacajok között, kapott pocak csikizést is, végül a helyére tettük, mi már kimerültünk, neki meg akkor kezdődött a nap. Most persze még alszik, a házikó házikójának zsebében békésen, én pedig feljebb költöztettem a hollóházit is, meg a futónövényt is, gondolatban elképzelve, hogy mit fog vajon ma éjjelre kitalálni meglepetésként.

Koreanapló 22. – Pink felvágott

Elköltöztünk előző lakhelyünkről, Csangdzsu városából, mert a férjem Tedzsanban, szülőhelyén kapott új megbízást, ugyanattól a cégtől, ahol eddig, mint tapétázók dolgoztunk, csak most irodavezető lesz, én segítek neki ha szükséges lesz, írni fogok főállásban, ha megoldja maga. Tedzsanban nem találtam megfelelő lakhelyet, így húsz kilométerrel északabbra, Szedzsong városába tettük át lakóhelyünket, ráadásul egy lakópark apartmanjába, amiről sosem gondoltam, hogy ki fogom próbálni, de most mégis, mert van hozzá terasz, ki tudok menni a szabadba, még akkor is, ha az a szabad a talajtól száz méternyire van.

Írtam a költözés örömeiről, de leginkább az időjárás okozta viszontagságairól, majd a számomra is luxusnak tűnő, ám itt nem annak számító extrákról amelyek a lakáshoz tartoznak, a hatalmas, és rendkívül okosan megépített konyháról, a beszélő gépekről, a mesterséges intelligencia irányította légkondicionálóról, sok hasonló szépről, jóról, ami az ember mindennapi életében oly nagyon fontos, mert bár tudván tudjuk, hogy a demokráciát biztosítandó fékek és ellensúlyok rendszerének megléte mekkora súllyal bír, mindennapjainkat mégis a szolgáltatások igénybevétele, másik oldalról annak nyújtása teszi ki javarészt, tehát a közérzetünkre igen nagy hatással van, ha napokig, vagy hetekig kell intézni a gázóra átíratását, rosszkedvű ügyintézőkhöz járkálva, vagy házhoz jön egy kedves, és udvarias ember, aki digitálisan 3 perc alatt lerendezi az egészet a szivárgásellenőrzéssel együtt, és akkor ez egy példa volt a millióból.

Nem, nem vagyunk gazdagok, a középosztály népes táborát gyarapítjuk, nagyjából azt is tudom megmutatni, hogy ez a réteg hogy él itt, felfelé nemigen van rálátásom, lefelé persze igen, és egy nagyon kedves ismerősöm kérte is, hogy meséljek azokról, akiknek nem „kigá dzsinni” ( a házi AI) mondja meg a pontos időt, vagy nem a hűtőjükbe épített számítógépen át rendelik az ételt.

Elgondolkoztam ezen a kérésen, hiszen sok dolog van, ami nekem természetes, ezért talán nem írok róla, és emiatt nem is jut el az olvasóimhoz, a barátaimhoz. Az egyik ilyen, épp a gazdagság, és a szegénység kérdése.

A koreaiak előtt a szegénység nem ismeretlen fogalom, az én generációmban nemigen van ember, aki ne élte volna át testközelből. Mikor tapétáztunk, a hölgy, aki az ebédet főzte nekünk az irodában, néha tojásban megforgatott egy vastag, krinolin szerű felvágottból szelt karikákat, picit megpirította kevés olajban, és felszolgálta. Borzasztó rossz íze volt, soha nem ettem meg, de mindenki más igen, pedig volt sok egyéb, sokkal finomabb dolog is az asztalon. Sok idő elteltével, egyszer rákérdeztem a férjemtől, miképp lehetséges, hogy örömmel megeszik azt a pink színű, műanyagba csomagolt sült felvágottat, amibe se hús, se íz, csak valami fűrészpor szerű érzet, és a természetellenes vattacukor szín van. Nagyon nevette a kérdésem, majd válaszolt, hogy mert ez az „emlék íze”. Gyermekkorukban nem volt hús, rizs sem, leginkább árpát, vagy kölest ettek rizs helyett, és ünnepeken jutott ebből a felvágottból, feltéve ha hagytak a felnőtt férfiak, ami nem fordult elő gyakran. Akkoriban sok gyerek született, sok meghalt, amelyik életben maradt, az kiérdemelte, más világ járta. Másoktól is hallottam nagyon sok történetet éhezésről, nyomorról, a minimális létfeltételek hiányáról, ám különösebb pátosz nélkül, többnyire nevetve mesélik, hiszen velük történt, nem valami sajnálni való távoli, elérhetetlen világ valóságának része, hanem a gyermek, és fiatal koruk elválaszthatatlan velejárója volt.

Nem véletlen, hogy ha szükséghelyzet van, nincs az a gazdag koreai, aki ne érné be egy üres hellyel a padlón, elalszanak takaró, párna nélkül bárhol, utcai ruhában, néha ez van, olyankor átváltanak a fiatalkori énjükbe.

Itt, talán épp ezért, a pénzen vehető dolgok szórakoztatóak, de az értékrendben soha nem előzik meg az emberi kapcsolatokat, az összetartást, a családot, a barátságokat, hiszen együtt túl lehet élni, külön-külön sokkal nehezebb. A koreaian nagyon szeretik a kényelmet, a luxust, a digitális technológiát, használják is, meg is tanulják életkortól függetlenül pillanatok alatt, de nem felejtik el, hogy honnan jöttek, és igyekeznek a gyermekeiknek is megmutatni, hogy a valóság gyakran sokkal koszosabb, földhözragadtabb, mint a huszonkilencedik emeleti tetőteraszos, két szintes lakás panorámája. Gyakorlatias nép ez, kicsi területen élnek nagyon sokan, nem túl jó minőségű a termőföld itt, nincsenek ásványok a föld mélyén, csak hegyek vannak, óceán, és szorgalmas, tudatos emberek, akik felépítették maguknak a semmiből ezt az országot, cserébe most jól élnek, de még mindig nagyon sokat dolgoznak, ha tetszik, ez a valódi munkaalapú társadalom mintapéldája, Dél-Korea.

Soha nem hagyják abba a tanulást, mindenki jár valamilyen tanfolyamra, esti egyetemre, előadásokra. Rendkívül adaptívak, így lesz tapétázó, majd irodavezető egy teológusból, anélkül, hogy ez bárkinek problémát okozna, vagy netán felmerülne, hogy az értelmiség kétkezi munkát végez, és ez mekkora probléma. Azt, ha arra van lehetősége. Ilyenkor aztán megtanulja a belsőépítészet alapvetéseit, nyomon követi az aktuális divatot, mert amilyen szolgáltatást kap másoktól, legalább olyan minőségit kell neki is nyújtani.

Él itt egy híres író, történész. A konzervatív hatalom feketelistára tette, kilenc évig nem kapott munkát, pedig már nem volt fiatal akkor sem. Nosza, kitanulta a fazekasságot, és kerámiákat készített. Épített egy kis házat valahol a világ végén, leköltözött Szaulból oda, nevelte a zöldségeket, meg a malacot, tyúkot, készítette a kerámiáit, a tisztelői megvásárolták tőle, csatornát nyitott a Facebookon, élőben agitált a rendszer ellen, rendkívül népszerű volt. Valahogy az égvilágon senki sem érezte úgy, hogy ettől ő kevesebb lenne, hogy a komoly történészi életműve tyúkszaros lenne, nem, ezt dobta az élet, ezt kellett megoldania, megoldotta. Természetesen segítették a közvetlen barátai, tanították a kézművesek, a földművesek, hogy megtanuljon élni a földből, a szó szoros értelmében.

Rehabilitálták, népszerűbb, mint valaha, mégsem hagyta ott a vidéket, de már eljár előadni, hívják a televíziókba, megjelennek a könyvei, továbbra is él a Facebook csatornája, értelemszerűen már kisebb lendülettel, hiszen lehetősége nyílt ismét direkt szólni, tanítani, dolgozni a hivatásában.

Van orvos ismerősöm, akinek telefon boltja van, a hivatásában nem boldogult jól, de a Gucci, majd a Hermes Koreai igazgatóját is ismerem, akit ötven évesen elküldtek a cégtől, mert az itteni szabályok szerint nagyon sok fizetést kellett volna kapnia, így megúszta a vállalat egy tetemes végkielégítéssel. Ő letette az állami hivatalnok államvizsga kilencedik, azaz legalsó fokozatát, és most huszonéves fiatalokkal egy rangban dolgozik a főváros egyik kerületi önkormányzatában, mert élni kell, és bár sofőrje volt, meg első osztályú repülőjegye, most gyalog jár be dolgozni, és aktákat tologat, mert kezdő. Viszont tanul. Munkajogot tanul, azt mesélte, hogy munkajogász szeretne lenni öt éven belül, az a terület mindig is vonzotta, hatvan éves korára meg is tudja majd nyitni a saját irodáját. Szelíd, világlátott, kellemes ember, rendkívül jól kommunikál, és túl az első sokkon, élvezi az új feladatát, kitalálta a jövőjét, egy másodpercig sem adta fel, ő is a pink színű felvágotton nőtt fel, ahogy itt mindenki.

Koreanapló 19. – A ruhafestő fuguval

Tegnap este halat ettünk, méghozzá gömbhalat, azt, amitől Japánban meglehetősen sok haláleset történik, mert ők leginkább nyersen fogyasztják. A feldolgozásához természetesen itt is speciális engedély kell, de itt a mérgező részét kivágják, aztán sütik, párolják, vagy levest főznek belőle, úgy már nem veszélyes, viszont igen finom, és különleges eledel. A vendégeink roppant nagy ínyencek, megtudtuk tőlük, hogy az igazi mérges gömbhalat nyersen kell enni, van, egy, két erre szakosodott séf, és étterem, a mérgező ikrákból pedig egy keveset nagyon klassz elfogyasztani, mert „feldobja” az embert. Nem pontosan értettem ezt a kifejezést, illetve igen, csak gondoltam pontosítsunk már, mégis, hogy dob fel, ezért megérdeklődtem, hogy van-e köze az élménynek mondjuk a kábítószerek hatásához, mire nagy szemlesütve bevallotta a férj, hogy van bizony, sőt. Aztán azt is elmondta, hogy nem azért halnak bele Japánban sem, mert ne tudnák eltávolítani a mérgező részt, hanem mert túl sokat fogyasztanak belőle, és akkor a nagy happy átvált végleges happybe, azaz ebben az életben több gondja nincs a vendégnek, tehát mindent csak mértékkel.
Az asszony kicsit megviselt volt, nagyon meleg van, és nekik ez főszezon, októberig, amikor a nagy divatbemutatók elkezdődnek, látástól vakulásig munka van, a pénzes vevők megkövetelik a különleges figyelmet, például nem szeretnek egymással találkozni, előre megbeszélt időpontra jönnek. Belgiumban, illetve Párizsban is van évről évre divatbemutatójuk, arra is készülni kell. Ennek örömére aztán gyorsan bedobott öt pohár sört keverve szodzsuval, ami olyan gyenge pálinka féleség, és még el sem kezdődött az este. A férj alig ivott, mert ő vezetett és innen jó messze laknak, én ittam volna, de ebben a melegben nemigen bírtam, ahogy a férjem is erősen módjával, csak a stresszes asszonykát nem hatotta meg a hőség, ő bizony ivott rendesen. Ebben az országban ilyen szempontból teljes a jogegyenlőség, a nők épp olyan sokat isznak, mint a férfiak, teljes joguk van hulla részegnek lenni, a másnapi házastársi gondoskodásra is, ahogy ők is ápolják alkalomadtán a másnapos férjeiket, semmi különbség a két nem között ez ügyben, és ez nekem határozottan tetszik.
Finom volt a hal, ezúttal mi voltunk a vendéglátók, és a már nem szomjas ruhafestő hölgy közölte, hogy ő pezsgőt akar, de minimum bort, francia sajttal. Ilyesmi pedig elérhető távolságban csak nálunk van, úgyhogy hazahoztuk őket, pedig ez nem volt tervbe véve. Itt aztán kapott bort, pezsgőt, sajtot, a férjem még egy kis sűrű levest is főzött, ették a jó hideg kovászos uborkát, mintha kötelező lett volna, itták a levét, nagyon tetszett nekik. Meséltem, hogy híressé tettem őket az ismerőseim, barátaim körében, nagyon örültek, azonmód ismerősnek jelölt a hölgy, és a binggel megpróbálta elolvasni, amit írtam, persze elég szerény eredménnyel, de azért rájött, hogy tényleg róluk szól a cikk, egész kihúzta magát. Mondtam az indigó problémát, azonnal adott insta elérést, és videót, ami aznap készült, az indigó mezőről. Aztán beszélgettünk politikáról, közéletről, külföldről, belföldről, mindenféle érdekes dologról, miközben az itthon tárolt alkohol készlet lassan elfogyott, pedig nem lehetne a férjemre fogni, hogy ilyesmiről nem gondoskodik rendszeresen, igaz, ő inkább gyűjteni szereti, most megitták a gyűjteményét éjjel kettőre, mint a huzat, azaz a művésznő egymaga gyakorlatilag elintézte azt. Közben kaptunk jó tanácsot, hová menjünk lakni, hová ne, mert most, hogy nekem nem nyílik lehetőségem eljárni munkába a térdem miatt, és amúgy is írnom kell, mert az az én dolgom, felértékelődött az otthon szerepe, egy kicsit nagyobbra vágyom, ahol vendéget is kényelmesen lehet fogadni, ahol akkor is el tudom magam foglalni, ha épp nem írok, de kint sincs dolgom. Végül kettő után bontottak asztalt, felszedtük a feleséget és kikísértük egész az autóig, mert egy cseppet bizonytalan volt a mozgása, majd hulla fáradtan dőltünk takarítás után az ágyba, azzal a tudattal, hogy ma Szaulban randink van a magyar nagykövetség ügyvivőjével, ugyanis nekik ajándékoztam a könyvtáram, lévén nekem jelenleg gond költözéskor cipelni, ők pedig épp egy magyar nyelvű könyvtár létrehozásán fáradoznak, mert már 15o magyar állampolgár él ebben az országban. Beszélgettünk a kulturális attaséval is, kedves hölgy, majd javasolta, hogy legyünk ismerősök Facebookon, erre a férjem, hogy de az én feleségem politizál, és nagyon utálja az Orbán Viktort. A kedves, duci hölgy nyelt egyet, majd javasolta, hogy esetleg kövessem a követség oldalát, mert ott elmondják a híreket, és bár nem lesz augusztus huszadikán semmilyen megemlékezés, ám annál nagyobb október 23-án, mert, hogy arra kapnak pénzt Magyarországról. Ez van, komolyan kedves emberek, és nem tűntek véres szájú diktatúra pártinak, élni kell nekik is, hát befogják a szájukat, ahogy annyi más magyar szerte a világon, vagy az anyaországban. Mindenesetre egyikünk sem forszírozta az online barátkozást tovább, azért a könyveknek láthatóan nagyon örültek. Elindultunk haza, azaz nem haza, hanem házat, lakást nézni, jelenleg a minden opció érdekel fázisban vagyunk. Igen ám, de az a négy óra alvás tényleg nem volt sok, ellenben a 37 fok meg igen, szóval járkáltunk ötig, ettünk is finomat valahol, de akkor már úgy égett a szemünk, mintha homokot szórtak volna bele. Láttunk gyönyörű, eldugott völgyben, modern, és vélhetőleg méregdrága házak gyűrűjében szép kis lótusz tavat, aminek a férjem a kicsiny voltát úgy próbálta meg érzékeltetni, hogy „nézd, ott egy pocsolya, lótuszos” . Betévedtünk apró utakon a környező hegyek közé, és találtunk egy picike, de csodaszép kolostor, forrással, ahol megmosakodtunk, ittunk, én készítettem pár fotót is. Aztán egy, két ingatlanoshoz is bementünk lent a városban, lett elképzelésünk a bérleti díjakról, és a vételárakról is, majd mikor már tényleg nem voltunk képesek tovább menni, hazajöttünk, és gyors mosakodás után mindketten mostanáig aludtunk, majd holnap folytatjuk a nézelődést, a lenti pakolást, az előkészületeket. Elfogyott a saját készítésű joghurtom, nagyon népszerű az uborka, jó helyre kerültek a könyveim, mi egyebet kívánhatnék még, kellemes, hasznos két nap volt, s bár a hőség tartja magát, mi is igyekszünk ezt tenni.

Választunk – Koreanapló 9.

Ma önkormányzati választások vannak nálunk, és holnap is, ha valaki ma munka miatt nem tudna részt venni rajta. Eddig nem törték össze magukat a polgárok a nagy igyekezetben, hogy szavazhassanak, a részvételi arány országos átlagban még a 9%-ot sem éri el jelenleg, pedig itt már este 7 óra. Igaz, holnap még lehet szavazni, de valójában, ahogy azt az elemzők is mondják, nem várható magas részvételi arány, az ország demokratikus egyensúlya helyrebillent, a kormánypárt népszerűsége olyan magas, hogy az ellenzéknek esélye sincs velük szemben, amolyan lejátszott meccs ez már, persze azért sokan fognak még kötelességtudatból elmenni majd holnap, ha ma nem is tudnak. Jogosítvánnyal, személyi azonosító kártyával vagy útlevéllel lehet szavazni, a helyszínen ujjlenyomat-ellenőrzés is történik.

Valódi tétje még Szaulban sincs, ugyanis a kormánypárt kiegyezett a mostani független polgármesterrel, messze magasan ő vezet, pragmatikus ember, azt mondta, ő együtt működött a konzervatívokkal is, együtt tud működni a liberálisokkal is, ahhoz, hogy Szaul működjön, amúgy is szoros és jó kapcsolatra van szüksége a mindenkori hatalommal. Idős ember már, kérdezték tőle, hogy miért indul harmadjára is? Azt felelte, hogy azért, mert amit elkezdett, be szeretné fejezni, neki más politikai ambíciója nincs. Ez utóbbi félmondat azért fontos, mert itt általában nem az alelnökökből lesznek a következő elnökök, hanem Szaul polgármestereiből. Nyilvánvalóan ő nem pályázik erre, de a főváros lakosai elégedettek vele, így sanszos, hogy ő marad, immár a kormánypárt színeiben.

Mindeközben azért a Trump vs Kim Dzsongun meccs körül forog az érdeklődés, már több, mint 3000 újságíró regisztrált az eseményre, amelyen Trump szeretné a békeszerződést aláírni Kim Dzsongunnal, és Mun Dzse Innel is. További találkozók vannak tervbe véve, de én azt mondom, sikerüljön jól az első, és azután tervezzük a többit.

Mindenesetre már megvan a Vlagyivosztokig vezető autópálya útvonalterve, és a régi selyemút is visszanyerné jelentőségét siker esetén.

Tegnap egy francia ember felmászott a Lotte toronyra, azzal az ürüggyel, hogy a békéért teszi, ennek ellenére félúton leszedték. Megmászott már minden magas épületet amit nem szabad, amolyan adrenalinfüggő.

Az országon végig söprő generációváltás jegyében most épp a bíróságokon áll a bál, a fiatal bírák és a legfelsőbb bíróság matuzsálemei nem találják a közös hangot, ám sok lúd disznót győz alapon, vélhetőleg a bírósági eljárások és a jogértelmezés modern felfogása győzedelmeskedik majd, mint a demokrácia egyik alap pillére.

Picit enyhébb a meleg ma, az Uám hegy mégis egész nap ködbe burkolózott, holnapra országos esőt, majd forróságot mondanak, hőségriadóval. A meteorológusok nagy előszeretettel használják erre az időjárásra, a „csimtong tauvi” kifejezést, ami szó szerint azt jelenti, hogy olyan forróság, mint ami a húsostáska pároló edény belsejében található. No, hát ez vár ránk az elkövetkezendő napokban.

Ma is voltam boltban a piros szatyrommal, ma is hoztam zselét és joghurtot, meg tofut, amint meglátott a néni, azonmód leszúrta a körülötte sertepertélő férjét, mert még nem jött meg a kollagén zselé, és én említettem a múltkor, hogy ha lesz, akkor megveszem azt is. Nagyon elnézést kért, én szabadkoztam, hogy de még van, és nem sürgős, ám itt ez nem így működik, maximalisták, nem veszthetnek vevőt ilyen feledékenység miatt, tudom jól, úgyhogy holnap majd visszamegyek a zseléért, hogy megnyugodjon, pedig tényleg van még itthon.

Átköltöztettem a kancsókát egy nagyobb zsákba, mármint a terráriumnak kinevezett nagy üveg kaspót, amibe mocsarat készítettem neki, így még szebb, kinyújtózott, a kancsói nyitva vannak. Azért van rajta műanyag zsák, mert különben elpusztul, rendkívül magas a pára igénye, otthoni körülmények között talán csak monszun alatt él meg. A profik hatalmas terráriumokban tartják az ilyen növényeket, de nekem még nincs, meg hely sincs, úgyhogy a ruhatisztítóból visszaérkezett blúzomról lehúztam a zsákot, most az a terrárium teteje.

A volt főnöknőnk megsérült munka közben, ma délelőtt operálták, úgyhogy a férjem elment sertésoldalasért, mert a hölgynek az a kedvence, megfőzte, és be is vitte a kórházba, itt így szokás, ők is eljöttek anyósom temetésére, pedig akkor még alig ismertük egymást.

Putyin meghívta Mun Dzse In elnököt a foci vb alatt Oroszországba, így menni fog, 19 éve először déli elnök Moszkvába.

Az oroszoknak nagyon sokat jelentene ha egészen Puszánig működne a vasút, közút, gyakorlatilag Európát elérhetővé tenné számunkra szárazföldön, nekik pedig nagy üzlet lenne ez, plusz a gáz, olaj és egyéb nyersanyagok exportja Dél-Koreába.

Donald Trump fogadja Abe Sindzó japán miniszterelnököt a washingtoni Fehér Ház Ovális irodájában 2018. június 7-én. (MTI/EPA pool/Yuri Gripas)

Ábe, a japán miniszterelnök ma találkozott Trumppal, megintcsak annyira erőteljesen fejezte ki a szeretetét Trump elnök iránt, hogy az már, már kínos volt, pedig én csak az angol fordítást olvastam, de akkor is.

Azért elrejtett benne néhány kis aljasságot, szokás szerint.

Szót ejtett az úgynevezett Japán-tengerről, amelynek neve miatt évtizedek óta folyik a cirkusz Korea és Japán között, ugyanis jelenleg nincs koreai tenger sehol, ami csak azért vicces, mert ez egy félsziget, mélyen benyúlva a Csendes-óceánba.

Amit mi déli tengernek nevezünk, azt a Japánok Japán-tengernek, meg a többit is annak, nekik minden tenger japán tenger, a fene se érti, de az ENSZ nem a gyorsaságáról híres, szóval a Japán-tenger jelenleg minden hivatalos okiratban, atlaszban, földgömbön az, egyelőre hiába kéri Korea a saját területének névváltoztatását.

A másik pedig az volt, amikor a Japán megszállásra utalva, „szerencsétlen történelmi eseményekről” beszélt, azt is igyekezett elbagatellizálni.

Na, ezért nem szereti őket egyetlen ázsiai ország sem, a vezetésük nem igazán szeretetre méltó.

Keszánkongdáng újra indul, ma bejáráson voltak északi és déli politikusok. Keszánkongdáng egy közös észak-déli projekt, ami egy ipari park, ahol déli cégek adtak munkát északi munkásoknak, de már másfél éve bezárt, mert akkoriban Kim Dzsongun épp atomhatalom kívánt lenni.

Reggel hétkor hozta a férjem a kávét, igaz, hogy ágyba, na de reggel hétkor, mert nyitva volt az ablak, és ő felébredt a forgalomra, márpedig unatkozik egyedül. Ennek következtében hozzám képest az őszi légy egy friss teremtmény, pláne, hogy a közelgő eső tolja maga előtt a meleget, légnyomás és a vérnyomásom a pincében.

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!