Kezdőlap Címkék Csangdzsu

Címke: Csangdzsu

Koreanapló 23. – Augusztus 20.

Ma csak egy normális hétfő van itt Koreában, természetesen itt nincs ünnep, érdekes módon a Magyar Nagykövetségen sincs, ugyanis a szükséges nyolc diplomatából mindössze kettő van meg, kicserélnek majd mindenkit, és pénzt is csak október 23-a megünneplésére kaptak, akkor nagy fogadás lesz, amennyire egy családi ház emeletén lévő, körülbelül 6o nm.-es nagykövetségen ez egyáltalán lehetséges, bár lehet, hogy a fogadást máshol tartják, nem tudom. Kétségtelen, hogy hamarosan itt lesz a harminc éves évfordulója a két ország diplomáciai kapcsolatfelvételének, ami azért is érdekes, mert Dél-Koreának is az első ország volt Magyarország a vasfüggöny mögül, ahol nagykövetséget nyitott, és Magyarország is az elsők között tartja számon Dél-Koreát azon országok közül, amellyel diplomáciai kapcsolatra lépett, és nem a szocialista táborból került ki. Akkor nyílt a mostani nagykövetség, az épület azóta sem változott, nagykövetek, konzulok, és egyéb munkatársak viszont gyakran. Személy szerint nekem egyik garnitúrával sem volt különösebb problémám, mindegyik korrektül végezte a munkáját, bár a kiszabott illetékek, és díjak mértéke idővel a csillagos ég magasába emelkedett, hiába, tudjuk, Magyarország jobban teljesít, az illetékeket, és díjakat pedig ott szabják meg, nem a nagykövetségen.

Láttam tegnap egy kedves barátnőmnél a budapesti tisztavatás főpróbájáról egy képet. Olyan, piros alapon keresztes, hosszúkás, alul cakkos vagy tépett zászlók lógtak mindenfelé, mint egy középkori filmben, gondoltam küldik őket keresztes háborúba, kereszténységben most úgyis olyan nagyon erősek vagyunk ha jól hallottam, hogy épp éheztetjük a határon rekedt menekülteket, mert az olyan roppant keresztényi dolog. Felmerül bennem a kérdés, hogy vajon az én buddhista magyarságom mennyire képes a regnáló hatalom elképzelését megvalósítani, attól tartok semennyire, ezért aztán távol is tartom magam Magyarországtól, nehogy zavart okozzak a mátrixban, mindazonáltal nem venném rossz néven, ha az ott élő, valamilyen oknál fogva szintén kilógó honfitársaim mégiscsak megtennék, mondjuk helyettem is.

Visszatérve Koreára, azért itt is történnek érdekes események, ma például a szétszakított családok találkoznak Észak-Koreában egymással, a Kümgáng hegy egyik resortjában, két éjjelre, és három napra. Ez a mostani találkozó már nem lesz olyan tragikus, mint a 25 évvel ezelőtti, alig él már néhány közvetlen érintett, a legtöbb aki utazik, közvetett rokon, az élők is 1oo éves kor körül vannak, olyankor a találkozás, a búcsúzás is más értelmet nyer már, mint fiatalabb korban, azt hiszem. Szimbolikus jelentősége azért mindenképp van a dolognak, hiszen ezt a találkozót erősen forszírozta Dél igen rég óta, azonban Észak nemet mondott egészen addig, amíg létre nem jött az első találkozó Mun Dzse In déli elnök, és Kim Dzsong Un északi diktátor között. Már akkor augusztusra ígérte Kim, és ma reggel kilenc busz útra is kelt, az ígéret szerint.

Szeptemberben Pompeo megint Északra megy, fel szeretnék gyorsítani a leszerelést, Mun elnök is Északra látogat, a végleges békeszerződést szeretnék Kimmel aláírni, ami ellen Kínának nincs kifogása, Amerikának nem annyira tetszik az ötlet. Nagy lesz a forgalom Pjanjángban a jövő hónapban, mert Si Dzsin Ping, örökös kínai csá.. izé, párttitkár is Észak-Koreába látogat, nem tetszik neki, hogy Kim nem engedi be a turistákat, holmi teltházra és renoválásra hivatkozva.

Trump sem szeretne kimaradni a buliból, úgyhogy ő meg azt erőlteti, hogy Kína, Észak-Korea, és Amerika csúcstalálkozzon, mert (és ebben bizony igaza van) Kína jóindulata nélkül a Koreai-félszigeten nemigen lesz egyhamar béke, amerikai katonák hazamenetele, és szabad közlekedés, meg az ENSZ szankciók megszüntetése sem, márpedig ez így most veszélyes pálya Kimnek, és mindenkinek, mert ott épp akkora az aszály, a hőség, mint itt, épp úgy tönkrement a termés, csak ott nincs miből pótolni, és az éhező, békét, prosperitást ígéretként kapott nép csak egyszer lesz nagyon dühös, de az átírhatja mindenki elképzelését a békés átmenetről, háború és halál pedig van elég a világban, nem kéne még egyet ostobán kiprovokálni.

Jön egy tájfun, igen, igen nagy, és ennek nincs „a”, „b”, és „c” útvonala, mint az eddigieknek, ma reggel azt mondta a meteorológus, hogy ez bizony telibe kap bennünket, nagyon erős, és a felettünk lévő tűzforró, magas nyomású levegő miatt, vélhetőleg csak erősödik, mire ideér. Izgi lesz a 28. emeleten egy olyan tájfun, ami amúgy is párját ritkítja Korea történetében.

Közben két újabb rejtélyre derült fény a lakásban. Az egyik egy keskeny fiók a sütő mellett, hermetikusan elzárva mindentől, tetején egy nyitható tolóajtóval, alul egy tálcával, és egy karral középtájt. Ez idáig csak néztük, és fogalmunk sem volt, vajon mi lehet az, mígnem a gyermek kiderítette, hogy az bizony rizstartó, és adagoló egyben. Így aztán beleöntöttük a rizst, a kölest, és az édes rizst, persze előtte alaposan összekevertük őket, lezártuk a tolóajtót, meghúztuk a kart, és láss csodát, egy személyre való rizs esett a kihúzható fiókba. Nagyon tetszik, azóta azzal szórakozom, amikor sokat huzigáltam, visszaöntöm felül. Egy szem sem megy mellé, ami nagyon jó, mert rizsre lépni hasonló élmény a legóra lépéshez, pláne, hogy Koreában senki sem megy cipőben a lakásba, azaz a mezitlábas élmény garantált. A másik, a konyhai mosogató baloldali pedálja.  Azt tudtam korábban is, hogy a pedálos vízcsap takarékos, higiénikus, és kényelmes, az ember rálép, a víz elindul, még egyszer rálép, a víz eláll. Csakhogy ebben a lakásban baloldalon is van egy pedál, azt nem tudtam mire való, hiába nyomogattam, nem jöttem rá, mígnem a férjem kiokoskodta, hogy az a még takarékosabb forma, azaz addig folyik a víz, amíg az ember a lábát rajta tartja. Most annak is nagyon örülök, majdnem annyira, mint a rizsadagoló szekrénynek. Közben a légkondi magától bekapcsolt a nappaliban, ahol kikapcsoltuk, ez az AI rovására írandó, ami viszont a nyitva lévő ablakokat nem csukta be, úgyhogy mégsem tökéletes, majd elkérjük tőle a villanyszámla összegét hó végén, mert jó néhány órán át hűtöttük a 28. emelet környékén a kinti levegőt, és a hűtő számítógépe is felvillan, ahányszor csak elsétálok mellette, mondhatni csalogat, hogy gyere, rendelj valamit, hallgass zenét, de legalább törölgess meg, úgyhogy megtörölgettem, biztos neki is van lelke alapon.

S.Lee

Ma főztem először rendes ételt, ugyanis a férjem még hozott ezt, azt a csangdzsui lakásunkból, és közben vásárolt egy csige (amolyan igen sűrű leves) főző alkalmatosságot, ami nagyon hagyományos, és agyagból van, persze nem lehet vele indukciós főzőlapon főzni, de itt nem is kell, nem dísznek van az elszívó, se ételszag, se meleg nincs főzéskor a lakásban, úgyhogy ma abban készült a késői ebéd, vagy a korai vacsora, még nem döntöttük el. Bejelentkeztünk szedzsongi lakosnak, én el se mentem, a férjem öt perc alatt lezavarta a dolgot a személyes jelenlétem nélkül is, és kaptunk egy koreai zászlót ajándékba, hogy ki tudjuk tűzni ünnepek alkalmával.

A lányunk tegnap szerencsésen megérkezett Hollandiába, nemsokára kezdődik az egyetem, ő sem fog unatkozni azt hiszem, anyám is örül, hogy láthatja végre. A héten mi még a földszinten rendezkedünk, aztán ha a tájfun lehűti majd a levegőt, jön az emelet, és a tetőterasz berendezése, de az már csak nekem, a férjemnek a dolgos hétköznapok következnek a tedzsani iroda új vezetőjeként.

Koreanapló 22. – Pink felvágott

Elköltöztünk előző lakhelyünkről, Csangdzsu városából, mert a férjem Tedzsanban, szülőhelyén kapott új megbízást, ugyanattól a cégtől, ahol eddig, mint tapétázók dolgoztunk, csak most irodavezető lesz, én segítek neki ha szükséges lesz, írni fogok főállásban, ha megoldja maga. Tedzsanban nem találtam megfelelő lakhelyet, így húsz kilométerrel északabbra, Szedzsong városába tettük át lakóhelyünket, ráadásul egy lakópark apartmanjába, amiről sosem gondoltam, hogy ki fogom próbálni, de most mégis, mert van hozzá terasz, ki tudok menni a szabadba, még akkor is, ha az a szabad a talajtól száz méternyire van.

Írtam a költözés örömeiről, de leginkább az időjárás okozta viszontagságairól, majd a számomra is luxusnak tűnő, ám itt nem annak számító extrákról amelyek a lakáshoz tartoznak, a hatalmas, és rendkívül okosan megépített konyháról, a beszélő gépekről, a mesterséges intelligencia irányította légkondicionálóról, sok hasonló szépről, jóról, ami az ember mindennapi életében oly nagyon fontos, mert bár tudván tudjuk, hogy a demokráciát biztosítandó fékek és ellensúlyok rendszerének megléte mekkora súllyal bír, mindennapjainkat mégis a szolgáltatások igénybevétele, másik oldalról annak nyújtása teszi ki javarészt, tehát a közérzetünkre igen nagy hatással van, ha napokig, vagy hetekig kell intézni a gázóra átíratását, rosszkedvű ügyintézőkhöz járkálva, vagy házhoz jön egy kedves, és udvarias ember, aki digitálisan 3 perc alatt lerendezi az egészet a szivárgásellenőrzéssel együtt, és akkor ez egy példa volt a millióból.

Nem, nem vagyunk gazdagok, a középosztály népes táborát gyarapítjuk, nagyjából azt is tudom megmutatni, hogy ez a réteg hogy él itt, felfelé nemigen van rálátásom, lefelé persze igen, és egy nagyon kedves ismerősöm kérte is, hogy meséljek azokról, akiknek nem „kigá dzsinni” ( a házi AI) mondja meg a pontos időt, vagy nem a hűtőjükbe épített számítógépen át rendelik az ételt.

Elgondolkoztam ezen a kérésen, hiszen sok dolog van, ami nekem természetes, ezért talán nem írok róla, és emiatt nem is jut el az olvasóimhoz, a barátaimhoz. Az egyik ilyen, épp a gazdagság, és a szegénység kérdése.

A koreaiak előtt a szegénység nem ismeretlen fogalom, az én generációmban nemigen van ember, aki ne élte volna át testközelből. Mikor tapétáztunk, a hölgy, aki az ebédet főzte nekünk az irodában, néha tojásban megforgatott egy vastag, krinolin szerű felvágottból szelt karikákat, picit megpirította kevés olajban, és felszolgálta. Borzasztó rossz íze volt, soha nem ettem meg, de mindenki más igen, pedig volt sok egyéb, sokkal finomabb dolog is az asztalon. Sok idő elteltével, egyszer rákérdeztem a férjemtől, miképp lehetséges, hogy örömmel megeszik azt a pink színű, műanyagba csomagolt sült felvágottat, amibe se hús, se íz, csak valami fűrészpor szerű érzet, és a természetellenes vattacukor szín van. Nagyon nevette a kérdésem, majd válaszolt, hogy mert ez az „emlék íze”. Gyermekkorukban nem volt hús, rizs sem, leginkább árpát, vagy kölest ettek rizs helyett, és ünnepeken jutott ebből a felvágottból, feltéve ha hagytak a felnőtt férfiak, ami nem fordult elő gyakran. Akkoriban sok gyerek született, sok meghalt, amelyik életben maradt, az kiérdemelte, más világ járta. Másoktól is hallottam nagyon sok történetet éhezésről, nyomorról, a minimális létfeltételek hiányáról, ám különösebb pátosz nélkül, többnyire nevetve mesélik, hiszen velük történt, nem valami sajnálni való távoli, elérhetetlen világ valóságának része, hanem a gyermek, és fiatal koruk elválaszthatatlan velejárója volt.

Nem véletlen, hogy ha szükséghelyzet van, nincs az a gazdag koreai, aki ne érné be egy üres hellyel a padlón, elalszanak takaró, párna nélkül bárhol, utcai ruhában, néha ez van, olyankor átváltanak a fiatalkori énjükbe.

Itt, talán épp ezért, a pénzen vehető dolgok szórakoztatóak, de az értékrendben soha nem előzik meg az emberi kapcsolatokat, az összetartást, a családot, a barátságokat, hiszen együtt túl lehet élni, külön-külön sokkal nehezebb. A koreaian nagyon szeretik a kényelmet, a luxust, a digitális technológiát, használják is, meg is tanulják életkortól függetlenül pillanatok alatt, de nem felejtik el, hogy honnan jöttek, és igyekeznek a gyermekeiknek is megmutatni, hogy a valóság gyakran sokkal koszosabb, földhözragadtabb, mint a huszonkilencedik emeleti tetőteraszos, két szintes lakás panorámája. Gyakorlatias nép ez, kicsi területen élnek nagyon sokan, nem túl jó minőségű a termőföld itt, nincsenek ásványok a föld mélyén, csak hegyek vannak, óceán, és szorgalmas, tudatos emberek, akik felépítették maguknak a semmiből ezt az országot, cserébe most jól élnek, de még mindig nagyon sokat dolgoznak, ha tetszik, ez a valódi munkaalapú társadalom mintapéldája, Dél-Korea.

Soha nem hagyják abba a tanulást, mindenki jár valamilyen tanfolyamra, esti egyetemre, előadásokra. Rendkívül adaptívak, így lesz tapétázó, majd irodavezető egy teológusból, anélkül, hogy ez bárkinek problémát okozna, vagy netán felmerülne, hogy az értelmiség kétkezi munkát végez, és ez mekkora probléma. Azt, ha arra van lehetősége. Ilyenkor aztán megtanulja a belsőépítészet alapvetéseit, nyomon követi az aktuális divatot, mert amilyen szolgáltatást kap másoktól, legalább olyan minőségit kell neki is nyújtani.

Él itt egy híres író, történész. A konzervatív hatalom feketelistára tette, kilenc évig nem kapott munkát, pedig már nem volt fiatal akkor sem. Nosza, kitanulta a fazekasságot, és kerámiákat készített. Épített egy kis házat valahol a világ végén, leköltözött Szaulból oda, nevelte a zöldségeket, meg a malacot, tyúkot, készítette a kerámiáit, a tisztelői megvásárolták tőle, csatornát nyitott a Facebookon, élőben agitált a rendszer ellen, rendkívül népszerű volt. Valahogy az égvilágon senki sem érezte úgy, hogy ettől ő kevesebb lenne, hogy a komoly történészi életműve tyúkszaros lenne, nem, ezt dobta az élet, ezt kellett megoldania, megoldotta. Természetesen segítették a közvetlen barátai, tanították a kézművesek, a földművesek, hogy megtanuljon élni a földből, a szó szoros értelmében.

Rehabilitálták, népszerűbb, mint valaha, mégsem hagyta ott a vidéket, de már eljár előadni, hívják a televíziókba, megjelennek a könyvei, továbbra is él a Facebook csatornája, értelemszerűen már kisebb lendülettel, hiszen lehetősége nyílt ismét direkt szólni, tanítani, dolgozni a hivatásában.

Van orvos ismerősöm, akinek telefon boltja van, a hivatásában nem boldogult jól, de a Gucci, majd a Hermes Koreai igazgatóját is ismerem, akit ötven évesen elküldtek a cégtől, mert az itteni szabályok szerint nagyon sok fizetést kellett volna kapnia, így megúszta a vállalat egy tetemes végkielégítéssel. Ő letette az állami hivatalnok államvizsga kilencedik, azaz legalsó fokozatát, és most huszonéves fiatalokkal egy rangban dolgozik a főváros egyik kerületi önkormányzatában, mert élni kell, és bár sofőrje volt, meg első osztályú repülőjegye, most gyalog jár be dolgozni, és aktákat tologat, mert kezdő. Viszont tanul. Munkajogot tanul, azt mesélte, hogy munkajogász szeretne lenni öt éven belül, az a terület mindig is vonzotta, hatvan éves korára meg is tudja majd nyitni a saját irodáját. Szelíd, világlátott, kellemes ember, rendkívül jól kommunikál, és túl az első sokkon, élvezi az új feladatát, kitalálta a jövőjét, egy másodpercig sem adta fel, ő is a pink színű felvágotton nőtt fel, ahogy itt mindenki.

Koreanapló 21. – Barátok

Az volt az elképzelésem anyósom halála után, hogy keresünk egy csendes telket itt Csangdzsuban az Uám hegy oldalában, felépítjük a kis házunkat, és boldogan élünk, míg meg nem halunk. Ezt az ötletemet persze, szokás szerint interpretáltam a Facebookon, amire egyik kedves barátnőm azt írta, hogy korai az még, fiatalok vagyunk ehhez, menni tovább, élni a sűrűjében, ő ezt javasolja. Csakhogy én végtelenül fáradtnak éreztem magam négy év szörnyű németországi lét után, fél évig a haldokló anyósom mellett, és persze a férjem oldalán, aki szenvedett, majd gyászolt, hosszú ideig egész beteg volt a lelke.

Vágytam az erdőbe, elvonulni, megnyugodni, megöregedni. Aztán persze máshogy alakult, mert mindig máshogy alakul. Jött a tapétázás, ami átlökött engem az élni akarás oldalára, azóta is hálás vagyok ennek a tevékenységnek érte. Jöttek a barátok, akik itt a középiskolás társak, harminc éve nem látott, vagy soha nem ismert emberek, hiszen 74o diák járt egy évfolyamba, mind nem ismerhette a másikat, de itt az akkor is barát, ha ötven évesen találkozunk vele először, a kölcsönös segítségnyújtás ebben a közösségben evidencia. Az én térdem nem operálták meg, mert nehéz, bonyolult, és fiatal is vagyok hozzá, de a férjemét igen, mert ő is ízületi gyulladást kapott a hirtelen jött fizikai munkától, de az ő térde még menthető volt, hálistennek már rendben van, de egész nyáron csak hébe-hóba dolgozott. Jött a lakástulaj, aki elvitte könnyű munkára jó pénzért utat építeni, a barackos, aki Vietnamból jár barackot metszeni, és Olivér télen, nyáron segít neki, mert barát, mert csak, más indok nincs, ez az ország egy hatalmas család, kisebb csoportokra, közösségekre osztva, de nagy baj esetén egy emberként kiállva egymásért mind az ötven millióan.

És persze a főnökasszony, aki idő közben felvett helyettünk egy 26 éves, fiatal házaspárt tapétázni, de őt is műteni kellett, neki a válla nem bírta tovább, ő harminc éve tapétázó. Ma már nem tud két várost felvállalni, így átvesszük tőle Tedzsant, azaz az ottani iroda vezetését. Nem kell már tapétáznunk, elég tárgyalni, árat adni, designt tervezni, ellenőrizni a tapétázók munkáját, és ugye milyen jó, hogy tudom, mit kell nézzek, hogy észreveszem munka közben is ha valamit szakszerűtlenül végez, mert megtanultam, mert én is voltam az ő bőrében, ez nélkülözhetetlen egy jó főnök esetében.

Tedzsan viszont messze van, nem is annyira kilométerben, mint inkább időben. Az iroda kilenckor nyit, és hatkor zár. A legnagyobb csúcsforgalomban kéne autózni két órát reggel, két órát este, lehetetlen, tehát költözni kellett, kell, hogy szeptembertől indulhasson a tedzsani iroda. Csangdzsu és Tedzsan között van egy város, amit a Kümgáng (arany folyó) köré építettek és építenek immár 15 éve. Az lesz az új főváros, a közigazgatás, a parlament, az elnöki rezidencia, a legfelsőbb bíróság mind oda költözik. Ultramodern, ha csak annyit mondok, hogy a buszsáv alatt fűtővezetékek húzódnak az onnan negyven kilométerre lévő KTS és SRT (nagyon gyors vonatok) állomásáig, gondolom eleget mondtam, hiába van mínusz harminc, ott se jég, se hó. Ezt a várost Szedzsongnak hívják, Korea legdicsőbb királyáról lett elnevezve. Kacifántos köröket leírva, a barátok ösztökélésére, és hathatós segítségükkel itt találtuk meg a lakásunkat, amit egyelőre csak kibéreltünk, de ha úgy adódik, hogy megszokunk a 28. emeleten, akkor meg is vehetjük. Még nem tudom, mert bár gyönyörű, két szintes, hatalmas tetőkerttel, amit naná, hogy azonnal be fogok telepíteni mindenféle növénnyel, kerti bútorokkal, és magammal, de legalábbis ott fogom kortyolni a pezsgőt a naplementében, miközben alattam halkan zúg a nagyváros, ám bedugult a fülem a liftben felfelé, és a nappali hatalmas üvegfalához még nem merészkedtem túl közel, szóval csak óvatosan alapon, először 2 évet fogunk ott lakni, aztán eldöntjük, mindenesetre imponáló volt, hogy a patika tisztaságú mélygarázsban halkan szól a jazz, hogy derűsek és nyugodtak maradjunk parkoláskor is. A lakásoknak saját parkolóhelye van, oda más nem állhat, a bejáraton eleve be sem jöhet aki nem ott lakik, egy plasztik kártya szolgál belépésre, amit a szenzor felismer, és felnyitja a sorompót. Portaszolgálat, szerelőbrigád, szolgáltató és sport központ van a lakóparkban, mellettünk egy kisebb ága a folyónak, és hegy, fák, parkok, a közelben kis boltok és nagy áruházak egyaránt.

Úgy tűnik, mégsem állunk még meg, talán nem csak a térdműtéthez vagyok fiatal, de a visszavonuláshoz is. Az ingatlanos a barát barátja, ő talált nekem tetőkertes lakást, azt szerettem volna, ha már apartmanba megyünk. Látván a boldogságom, talán még nálam is jobban örült, pedig ha háromszor láttuk egymást az életben, sokat mondok. Olivér felhívta a barátját, aki azonnal jött az ingatlanoshoz, hozta a feleségét is, hogy akkor menjünk hűtőt meg mosógépet venni a Samsunghoz (ámbár én LG fan vagyok) mert az öccse ott dolgozik, és családi kedvezménnyel megvehetünk mindent sokkal olcsóbban. Megadta az Ikea címét, amíg nem jönnek a bútoraink, a gyerek meg anyu, legyen miben élnünk, az pedig még minimum két év.

Ennek a lakásnak a tulajdonosa, amit most itt hagyunk, ez az ember is hetek óta nekünk keres lakást, mert tudja, hogy el kell mennünk, és segíteni szeretne, csak úgy, a semmiért, ámbár Olivér is segített neki olykor ezt, azt, ez itt így megy, így épülnek a kapcsolatok, így működik az ország, a társadalom, az önzetlen segítség elvén, a tökéletesen elvégzett, gyors munka mellett, és az együtt töltött szabadidőn a közösségeken, kisebb, és nagyobb csapatokon, akik együtt mennek nyaralni, vagy a tapétázó vacsorákon, amikor a főnök fizeti a húst, asztalnál sütjük, és utána karaokéba megyünk énekelni, mert valahogy mind összetartozunk, az akupunktúra iskola közösségétől kezdve a gimnáziumi osztálytársakon át, vadidegen segítőkig, csak mert így működik itt az ember.

Holnap délután megyünk Szedzsongba a szerződést véglegesíteni, de előtte, korán reggel Olivér elmegy barackot szedni a barátjának, a hőségben, emiatt át kellett tetetni az időpontot, de ez rajtam kívül nem lepett meg senkit, mert hiszen barátnak segít.

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!