Izrael október 27-i választása leválthatja Benjamin Netanjahut, rendezheti az ultraortodoxok katonai szolgálatának vitáját, és újra napirendre veheti az október 7-i kudarc kivizsgálását. A palesztin kérdést azonban egyik koalícióváltás sem oldja meg önmagában. Gáza romokban áll, Ciszjordánia egyre széttagoltabb, a Hamász és a Fatah támogatottsága gyenge, a kölcsönös bizalom pedig történelmi mélyponton van. Az 1947-es ENSZ-felosztás nem állítható vissza, de alapelve – két nép politikai önrendelkezése – továbbra is használható. A békéhez azonban előbb nem végleges határokat, hanem működőképes átmenetet kell teremteni.
Különböző – Izraellel és a létrehozandó Palesztinával foglalkozó – írások több, egymással összefüggő izraeli válságot mutatnak be. Az egyik az országon belüli vita arról, hogy Izrael világi-demokratikus vagy egyre inkább vallási-nacionalista állam legyen. A másik az október 7-i biztonsági kudarc és Netanjahu személyes felelőssége. A harmadik Gáza jövője, a negyedik Ciszjordánia telepesekkel és fokozatos annexióval terhelt helyzete, az ötödik pedig a palesztin politika válsága: a Hamász fegyveres uralma és a Fatah vezette Palesztin Hatóság hitelvesztése.
E problémák nem oldhatók meg egyetlen választáson, de nem is függetlenek egymástól. Az izraeli belpolitika dönti el, folytatódik-e a telepek terjeszkedése, lesz-e felelősségre vonás a telepesek erőszakáért, és marad-e bármilyen földrajzi lehetőség egy palesztin államra. A palesztin belpolitika pedig azt, hogy lesz-e olyan legitim, működőképes partner, amely Gázát és Ciszjordániát egységes keretben képviselheti. A kijárat ezért nem választható el attól, hogy mindkét társadalom egyszerre nézzen szembe saját politikai kudarcával.
Amit az izraeli választás eldönthet
A 2026. október 27-i voksolás Izrael első országos választása a Hamász 2023. október 7-i támadása óta. Közvetlenül Netanjahu politikai jövőjéről, az állami vizsgálóbizottság felállításáról, az ultraortodoxok katonai mentességéről és az igazságszolgáltatás helyzetéről szól. A felmérések szoros versenyt jeleznek Netanjahu Likudja és Gadi Eisenkot pártja között, de egyik blokk számára sem látszik biztosnak a 61 mandátumos többség, ezért az ultraortodox pártok és az arab képviseletek ismét meghatározóvá válhatnak a koalícióalakításban.
A haredi közösség Izrael lakosságának körülbelül tizennégy százalékát adja. A katonai szolgálat alóli széles körű mentessége a többfrontos háború és a tartalékosokra nehezedő terhek miatt robbanásveszélyes kérdéssé vált, és a vita valójában a törvény előtti egyenlőségről, a közteherviselésről és az állam világi-vallási jellegéről szól.
Ezt azonban érdemes elkülöníteni a palesztin konfliktustól. Egy igazságosabb sorozási rendszer és az ultraortodox politikai monopólium megtörése javíthatná Izrael demokratikus működését, de nem állítaná le automatikusan a megszállást vagy a telepek bővítését. Világi izraeli politikus is lehet az annexió híve, vallásos politikus pedig támogathat kompromisszumot. A választás így szükséges lehet a változáshoz, de önmagában nem elégséges.
Netanjahu távozása sem hozna automatikus fordulatot
A megismert vélemények joggal figyelmeztnek arra, hogy Netanjahu legfontosabb riválisai sem kínálnak világos utat a palesztin államisághoz. Gadi Eisenkot ellenzi Ciszjordánia formális annektálását és mérsékelné a palesztinokra nehezedő nyomást, de az október 7. utáni helyzetben nem tartja megvalósíthatónak a kétállami megoldást. Naftali Bennett régóta ellenzi a teljes palesztin szuverenitást, és Ciszjordánia egyes részeinek izraeli bekebelezését támogatja. Avigdor Lieberman a Palesztin Hatóság felszámolásáról és Jordánia nagyobb szerepéről beszél. A fő izraeli vita jelenleg tehát inkább arról szól, hogyan kezeljék a konfliktust, nem pedig arról, milyen végleges megállapodással oldják meg.
A kormányváltás ennek ellenére három szinten hozhatna érdemi fordulatot. Leállíthatná a de jure annexiót és az E1-terv végrehajtását, felléphetne a telepesek erőszakával és az illegális előőrsökkel szemben, és visszaállíthatná a tárgyalás lehetőségét anélkül, hogy azonnal eljutna a végleges békéig. Ez már önmagában fontos volna, mert a jelenlegi irány nem egyszerűen fenntartja a konfliktust, hanem fokozatosan megszünteti a későbbi területi kompromisszum fizikai lehetőségét.
Gáza: van tűzszünet, de nincs rendezés
A 2025 októberében létrejött tűzszünet csökkentette a nagyszabású hadműveleteket, de nem teremtett tartós békét. Fegyveres incidensek továbbra is történnek, Izrael a terület több mint felén fenntartja ellenőrzését, a Hamász lefegyverzése elmaradt, az új palesztin közigazgatás pedig nem tudta ténylegesen átvenni a hatalmat.
A humanitárius helyzet súlyos: emberek százezrei élnek árvízveszélyes táborokban vagy életveszélyes épületekben, az élelmiszersegélyeket finanszírozási hiány korlátozza, az ivóvíztermelést pedig alkatrész- és üzemanyaghiány nehezíti.
A Hamász 2026 júliusában bejelentette, hogy átadja a polgári kormányzást egy palesztin technokrata testületnek. Ez elvileg lehetne kiindulópont, de három kulcskérdés megoldatlan: ki gyakorolja a fegyveres és rendészeti hatalmat, mikor és milyen feltételekkel vonulnak vissza az izraeli erők, és hogyan kapcsolódik az átmeneti gázai igazgatás egy megújított palesztin intézményrendszerhez. Tartós rendezés nem épülhet arra, hogy a Hamász hivatalosan lemond a minisztériumokról, de megtartja saját fegyveres parancsnoki láncát, és arra sem, hogy Izrael korlátlan ideig külső katonai ellenőrzés alatt tartja Gázát, miközben nincs legitim helyi kormányzás. A működőképes átmenethez palesztin technokrata közigazgatás, arab és nemzetközi biztonsági támogatás, fokozatos izraeli kivonulás, valamint ellenőrzött palesztin fegyverzetcsökkentés szükséges.
Ciszjordánia: itt dőlhet el, marad-e tér két állam számára
Gáza a konfliktus legsúlyosabb humanitárius színtere, de politikailag Ciszjordánia lehet a döntő. Az E1-terület beépítése összekötné Kelet-Jeruzsálem körüli izraeli teleptömböket Maale Adumimmal, miközben északi és déli részre vágná Ciszjordániát; az Európai Unió szerint ez tovább rombolná egy összefüggő palesztin állam életképességét.
Ezzel párhuzamosan nőtt a telepesek erőszaka, a palesztinok kitelepítése és a mozgáskorlátozás. Az ENSZ szerint 2026 első nyolc hónapjában hetvenkilenc palesztint öltek meg izraeli erők vagy telepesek Ciszjordániában, köztük tizenkilenc gyermeket, mintegy ezerhétszázan pedig megsérültek.
Izrael biztonsági érvei nem hagyhatók figyelmen kívül: Ciszjordániából is indultak fegyveres támadások, és egy izraeli kormánynak kötelessége megvédeni polgárait. A biztonsági ellenőrzés azonban nem igazolhatja automatikusan a civil telepek korlátlan terjesztését, a kollektív büntetést vagy a telepesek által elkövetett erőszak büntetlenségét. A területbiztonság és a telepítéspolitika nem ugyanaz, és összemosásuk a biztonság nyelvén teszi visszafordíthatatlanná a politikai bekebelezést.
A palesztin oldal: két meggyengült politikai pólus
A palesztin oldalon sincs jelenleg olyan vezetés, amely hiteles felhatalmazással tárgyalhatna minden palesztin nevében. A Hamász 2006-ban választást nyert, majd 2007-től egyedül kormányozta Gázát, fegyveres szárnya civilek elleni támadásokat követett el, október 7-én pedig tömeggyilkosságban és túszejtésben vett részt. Tartós békemegállapodás ezért nem épülhet olyan rendszerre, amelyben a szervezet önálló fegyveres erőt tart fenn, és továbbra is elfogadhatónak tekinti az izraeli civilek elleni erőszakot.
A Fatah vezette Palesztin Hatóság ezzel szemben nemzetközileg elismert és együttműködik Izraellel a biztonság terén, demokratikus legitimitása azonban megkopott. Palesztin parlamenti választást 2006 óta nem tartottak, a 2026-ra tervezett voksolást pedig Mahmúd Abbász ismét 2027-re halasztotta, korrupció, hatástalanság és autoriter működés miatt a közbizalom alacsony.
Egy októberi felmérésben a Fatah huszonkét, a Hamász tizenkilenc százalékos támogatást kapott, miközben a válaszadók harminchárom százaléka egyikre sem szavazott volna. Ez nem a két szervezet erejét, hanem az egész palesztin politikai rendszer hitelvesztését mutatja. Előremutató megoldás csak olyan palesztin politikai megújulásból születhet, amely demokratikus választást tart Gázában, Ciszjordániában és Kelet-Jeruzsálemben, egységesíti a polgári intézményeket, korrupcióellenes és jogállami reformokat vezet be, egyetlen legitim biztonsági parancsnokságot hoz létre, elutasítja a civilek elleni erőszakot, és elfogadja, hogy a végleges rendezéshez Izrael állami létezésével együtt kell megállapodni. Izraelnek cserébe el kell fogadnia, hogy a palesztin politikai önrendelkezés nem puszta önkormányzat, hanem tényleges állami jog.
Vissza lehet-e térni az 1947-es ENSZ-tervhez?
Az ENSZ Közgyűlésének 181. számú határozata 1947-ben Palesztina felosztását javasolta egy arab és egy zsidó államra, gazdasági unióval. A terület mintegy ötvenhat százalékát kapta volna a zsidó, körülbelül negyvenhárom százalékát az arab állam, Jeruzsálem és Betlehem pedig különleges nemzetközi igazgatás alá került volna. A zsidó vezetés fenntartásokkal elfogadta a tervet, a palesztin arab vezetők és az arab államok elutasították. A határozat közgyűlési ajánlás volt, nem közvetlenül kikényszeríthető békeszerződés, és az 1948-as háború miatt sohasem valósult meg.
Ma egyik fél sem fogadná el változatlanul. Izrael aligha mondana le Nyugat-Jeruzsálemről vagy térne vissza a terv rendkívül tagolt határaihoz. A palesztinok számára az 1947-es térkép papíron több területet kínálna, mint a mai kétállami tervek, de nem oldaná meg a menekültek, az 1948 óta kialakult városok, az izraeli állampolgárságú arabok, a telepek vagy a biztonság kérdését. A mai demográfiai és infrastrukturális valóság teljesen más. A 181. határozat ezért nem használható térképként, de használható alapelvként: a földön két nemzeti közösség él, amelyek egyikének önrendelkezése sem teheti semmissé a másikét.
Miért az 1967-es vonalak jelentik a reálisabb alapot?
A nemzetközi diplomácia ma nem az 1947-es felosztásból, hanem az 1967 előtti fegyverszüneti vonalakból indul ki. A klasszikus formula szerint Izrael és egy palesztin állam e vonalak alapján, kölcsönösen elfogadott területcserékkel élne egymás mellett. Ennek oka gyakorlati: az 1967-es vonal választja el Izrael nemzetközileg elismert területét Ciszjordániától és Gázától, és erre épültek Oslo, Camp David, Taba, Annapolis, az Arab Békekezdeményezés és számos későbbi terv tárgyalási paraméterei.
A nyitott kérdések ismertek: a határ és a területcserék, Kelet- és Nyugat-Jeruzsálem politikai helyzete, a szent helyek igazgatása, a palesztin menekültek visszatérése, kárpótlása és letelepedése, az izraeli telepek jövője, Izrael biztonsági garanciái, a palesztin állam fegyverzetének korlátozása, valamint a két palesztin terület közötti biztonságos összeköttetés.
A formula ismert, a politikai akarat hiányzik. Egy 2026-os Gallup-felmérés szerint az izraeliek huszonhat és a Ciszjordániában, illetve Kelet-Jeruzsálemben élő palesztinok harminckét százaléka támogatta általánosságban a kétállami megoldást, más palesztin kutatásban viszont a konkrét, 1967-es határokra épülő változat ötvenhat százalékos támogatást kapott. Az eltérés azt mutatja, hogy a kérdés megfogalmazása és a hozzá kapcsolt garanciák erősen befolyásolják a választ.
Egy vagy két állam?
A kétállami megoldás területileg egyre nehezebb és politikailag kevéssé népszerű, de az alternatívák nem váltak könnyebbé. A két szuverén állam mindkét népnek nemzeti önrendelkezést adna, ám útjában állnak a telepek, a területi széttagoltság és a biztonsági bizalmatlanság. A kétállami konföderáció közös intézményekkel kezelné a mozgást, a vizet, a gazdaságot és Jeruzsálemet, de ehhez nagyfokú együttműködés kellene ott, ahol alig van bizalom. Az egyetlen demokratikus állam elvben egyenlő jogokat adna mindenkinek, az izraeli zsidók viszont nemzeti önrendelkezésük elvesztésétől félnek, és a modellnek nincs többségi támogatása. Az izraeli annexió korlátozott palesztin autonómiával az izraeli jobboldal szerint tartós biztonsági ellenőrzést adna, de nem biztosítana egyenlő politikai jogokat, ezért tartós elnyomáshoz vezetne. A határozatlan status quo rövid távon elkerüli a végleges döntéseket, cserébe folyamatos erőszakot, telepbővítést és nemzetközi elszigetelődést hoz.
A kétállami konföderáció hosszabb távon segíthetne a merev szétválasztás nehézségein: két szuverén államot tartana fenn, de közös vagy összehangolt intézményekkel kezelné Jeruzsálemet, a közlekedést, a gazdaságot, a vizet és esetleg egyes lakóhelyi jogokat. Ehhez azonban előbb két legitim állami partner kellene. Konföderációt nem lehet szuverenitás helyett adni a palesztinoknak, és közös intézményeket sem lehet építeni, amíg egyik fél a másik megszüntetésétől fél.
A nemzetközi elszigetelődés már nem elméleti veszély
Izrael európai kapcsolatai érezhetően romlanak. Luxemburg nem hosszabbította meg az izraeli államkötvények európai értékesítéséhez szükséges jóváhagyást, Nagy-Britannia pedig bejelentette a ciszjordániai telepekről származó áruk importtilalmát, és új szankciós eszközöket készít elő azokkal szemben, akik telepeket finanszíroznak vagy hasznot húznak belőlük.
Az intézkedések egyelőre jellemzően a megszállt területeket és a telepesmozgalmat célozzák, nem Izrael egészét, de a különbségtétel gazdaságilag egyre nehezebb, mert izraeli bankok, építővállalatok és beszállítók a nemzetközileg elismert Izraelben és a telepeken egyaránt működnek. Ez nem jelenti, hogy Izrael stratégiai értéke eltűnt volna: katonai, hírszerzési és technológiai képességei fontosak az Egyesült Államoknak, Európának és több arab államnak. Az ország azonban jobban függ külső piacoktól, kutatási kapcsolatoktól, diplomáciai támogatástól és fegyverszállításoktól, mint amennyire a politikai önellátás retorikája sugallja. Egy új kormány hangnemváltása átmenetileg javíthatná a kapcsolatokat, a mélyebb elszigetelődést azonban csak politikai irányváltás fékezheti: annexiós lépések leállítása, telepeserőszak elleni tényleges fellépés és a palesztin önrendelkezés visszaemelése a tárgyalási horizontba.
Mi lehet az előremutató, de nem utópisztikus út?
A végleges béke ma túl távolinak tűnik ahhoz, hogy azonnali nagy alkuval kezdődjön; reálisabb egy több szakaszból álló folyamat.
Az első szakasz az azonnali stabilizálásé.
Gázában a tűzszünetet világos ellenőrzési és számonkérési rendszerrel kell valódivá tenni, helyre kell állítani a civil infrastruktúrát, csökkenteni kell a segélyezés akadályait, és rendezni kell minden fennmaradó túsz, illetve jogellenesen fogva tartott civil ügyét.
Ciszjordániában azonnali telepbővítési moratóriumra, az E1-projekt felfüggesztésére és a telepeserőszak elleni következetes büntetőeljárásra van szükség, a palesztin fegyveres támadásokkal szembeni fellépést pedig jogszerű, célzott biztonsági műveletekre kell korlátozni.
A második szakasz
Gáza átmeneti kormányzása. A terület mindennapi igazgatását palesztin technokratákra kell bízni arab államok és az ENSZ pénzügyi, rendészeti és szakmai támogatásával, Izraelnek pedig meghatározott mérföldkövekhez kötött kivonulási menetrendet kell vállalnia.
A Hamász politikai részvétele később csak akkor képzelhető el, ha lefegyverzi önálló katonai szervezetét, elfogadja a választási szabályokat és lemond a civilek elleni erőszakról; ugyanez az egységes fegyveres parancsnokság elve minden palesztin frakcióra vonatkozik.
A harmadik szakasz
a palesztin politikai megújulás. A Palesztin Hatóság egyszerű visszatelepítése Gázába nem volna elég: új, időkorlátos átmeneti vezetésre, átlátható költségvetésre, független bíróságokra és választási menetrendre van szükség.
A választásnak valódi versenyt kell biztosítania a Fatah és a Hamász mellett új listáknak, függetleneknek, fiatalabb vezetőknek és a civil társadalomnak, amire a felmérések szerint társadalmi igény is mutatkozik.
A negyedik szakasz
Izrael intézményi korrekciója. Független állami bizottságnak kell kivizsgálnia az október 7-i kudarcot a politikai és katonai felelősséggel együtt, rendezni kell a közteherviselést, helyre kell állítani az igazságszolgáltatás függetlenségét, és meg kell szüntetni azt a koalíciós rendszert, amelyben kisebb pártok tartós kiváltságokért cserébe blokkolhatják a többségi akaratot.
Ez nem helyettesíti a palesztin rendezést, de nélküle nehéz olyan izraeli kormányt elképzelni, amely képes hosszú távú kompromisszumra.
Az ötödik szakasz a regionális keret.
Egyiptom, Jordánia, Szaúd-Arábia, az Egyesült Arab Emírségek, Katar és Törökország nélkül nincs végrehajtható megállapodás. Ezek az államok biztonsági, pénzügyi és politikai garanciákat adhatnak, valamint fokozatos normalizációt kínálhatnak Izraelnek, cserébe a folyamatnak visszafordíthatatlan utat kell nyitnia egy palesztin állam felé.
A puszta gazdasági újjáépítés politikai jogok nélkül csak újabb robbanást halasztana el.
A hatodik szakasz a végleges rendezés.
Ennek alapja nem az 1947-es térkép, hanem az 1967-es vonal, kölcsönös területcserékkel. Jeruzsálem mindkét állam fővárosa lehetne, a szent helyek különleges közös és nemzetközi garanciákkal.
A menekültkérdés megoldása valószínűleg korlátozott visszatérést, kárpótlást, harmadik országbeli vagy palesztin állami letelepedést és egyéni választási lehetőségeket kombinálna, Izrael biztonságát pedig többnemzeti jelenlét, korai előrejelző rendszerek és a palesztin állam fegyverzetének korlátozása biztosíthatná.
A lehetséges közös konklúzió
A feltöltött vélemények különböző nyelven ugyanazt az alapvető válságot írják le. Izrael belső demokratikus rendszere, biztonsági stratégiája és palesztin politikája elválaszthatatlanná vált. A Hamász erőszakos programja nem kínál felszabadulást a palesztinoknak, csak újabb pusztulást. A Fatah és a Palesztin Hatóság változatlan formájában nem rendelkezik elegendő demokratikus felhatalmazással. Az izraeli katonai fölény pedig képes területeket ellenőrizni, de nem képes politikai beleegyezést vagy tartós békét létrehozni.
A kiút nem a másik fél történetének elfogadása, hanem annak elismerése, hogy egyik nép története sem törli el a másik jogait.
A zsidók történelmi kötődése és biztonság iránti igénye valós, és a palesztinok földhöz, szabadsághoz és államisághoz való igénye ugyanilyen valós. Október 7. bűncselekményei nem teszik jogszerűvé a palesztinok kollektív büntetését, a megszállás és Gáza pusztulása pedig nem teszi elfogadhatóvá izraeli civilek meggyilkolását vagy elrablását.
Az 1947-es határozat legmaradandóbb üzenete nem a térképe, hanem a megosztott önrendelkezés elve. Ma már nem lehet visszatérni ahhoz a vonalhoz, de még mindig lehet olyan rendszert építeni, amelyben sem Izrael biztonsága, sem Palesztina szabadsága nem a másik nép jogfosztásán alapul. Ehhez előbb a romlás irányát kell megfordítani. Nem kell úgy tenni, mintha a végleges béke közel lenne; a konstruktív cél most az, hogy a következő izraeli és palesztin vezetés számára újra legyen mit megtárgyalni, és maradjon hozzá földrajzi, intézményi és társadalmi tér.
