Az idei közgazdasági Nobel-emlékdíjat két olyan amerikai közgazdász, Robert E. Hall és Michael Woodford kapta, akik munkásságukkal alapvetően formálták a modern monetáris és gazdaságstabilizációs elméleteket. Az elismerés túlmutat két kiemelkedő tudós pályafutásán: egyúttal ismét ráirányítja a figyelmet az amerikai közgazdaságtan évtizedek óta tartó szellemi versengésére, amelyet Hall találó megfogalmazása nyomán gyakran a „sósvízi” és „édesvízi” iskolák vitájaként emlegetnek.
A svéd tudományos akadémia indoklása szerint Robert E. Hall és Michael Woodford olyan neokeynesiánus modellek kidolgozásában játszott meghatározó szerepet, amelyek ma is alapvető eszközt jelentenek a kormányok és a jegybankok számára a gazdasági stabilizációs politika alakításában.
Kutatásaik különösen arra keresték a választ, miként lehet kezelni azokat az időszakokat, amikor a gazdasági növekedés lassú, az infláció magas, miközben az államadósság emelkedik.
A 72 éves Michael Woodford a Columbia Egyetem professzoraként vált a modern monetáris közgazdaságtan egyik legismertebb alakjává. Robert E. Hall, a Stanford Egyetem emeritus professzora pedig évtizedeken át meghatározó szerepet játszott az amerikai gazdaságelméleti vitákban. Nevéhez fűződik az a szellemes felosztás is, amely szerint az Egyesült Államok vezető közgazdasági műhelyei két nagy táborba sorolhatók.
A „sósvízi” iskolákhoz tartoznak a keleti és nyugati part legjelentősebb egyetemei, köztük a Harvard, a Yale, a Princeton, a MIT, a Berkeley, a Columbia, a Stanford vagy az UCLA. Ezeken az intézményeken hagyományosan erősebb a John Maynard Keynes örökségét továbbvivő gondolkodás, amely szerint az államnak és a jegybanknak aktív szerepet kell vállalnia a gazdasági válságok kezelésében és a konjunktúra stabilizálásában.
Velük szemben áll az úgynevezett „édesvízi” iskola, amelynek legismertebb központja a Chicagói Egyetem. A Nagy Tavak térségéhez kötődő irányzat legnagyobb alakja Milton Friedman volt, aki a szabad piac önszabályozó képességét hangsúlyozta, és az állami beavatkozás minimalizálását tekintette kívánatosnak. Friedman szintén Nobel-díjat kapott, és nézetei jelentős hatást gyakoroltak a XX. század második felének gazdaságpolitikájára.
A két Nobel-díjas munkássága egyértelműen a neokeynesiánus hagyományhoz kapcsolódik.
Hall kutatásainak egyik központi kérdése az volt, hogy a háztartások jövőre vonatkozó várakozásai miként befolyásolják a jelenlegi fogyasztást és ezen keresztül a teljes gazdaság működését. Woodford erre építve dolgozott ki olyan átfogó modelleket, amelyek a modern jegybanki gyakorlat alapjaivá váltak.
Ennek egyik legismertebb következménye az úgynevezett előretekintő monetáris politika. A fejlett országok jegybankjai ma már nem csupán az aktuális kamatszintekről döntenek, hanem rendszeresen jelzéseket adnak a piacok számára a várható jövőbeli lépéseikről is.
Az elgondolás lényege, hogy a gazdasági szereplők várakozásainak alakítása önmagában is stabilizáló hatást gyakorolhat a gazdaságra.
Ezt a megközelítést azonban számos kritika is éri. A piacpártibb, neoliberális irányzat képviselői szerint a túl részletes jegybanki előrejelzések bizonytalanságot is kelthetnek, amennyiben a gazdasági környezet gyorsan változik, és a korábbi prognózisok rövid időn belül érvényüket vesztik. A vita valójában nem pusztán technikai kérdés, hanem arról szól, mennyire képes az állam és a jegybank tudatosan befolyásolni a gazdasági folyamatokat.
A Nobel-díj odaítélése ezért sokak szerint azt jelzi, hogy a nemzetközi tudományos közösség továbbra is nagy jelentőséget tulajdonít azoknak az elméleteknek, amelyek a gazdaság stabilizálásában aktív szerepet szánnak az államnak és a monetáris politikának. Különösen olyan időszakban fontos ez az üzenet, amikor a világ számos országában egyszerre jelent kihívást az infláció, az államadósság növekedése és a geopolitikai bizonytalanság.
A Hall által egykor megalkotott „sósvízi–édesvízi” megkülönböztetés ma már inkább szimbolikus, mint földrajzi kategória. A mögötte húzódó kérdés azonban változatlanul aktuális:
a gazdaság stabilitását elsősorban a piac önszabályozó mechanizmusai garantálják-e, vagy szükség van az állam és a jegybank aktív beavatkozására is.
Az idei Nobel-díj alapján a tudományos világ jelenleg inkább az utóbbi megközelítés jelentőségét ismeri el.
