A modern kori Futbóliában (lásd: kies Hazánk) jól jött a választásoknak az EB kezdés előtti időpontra való időzítése, mert így a politikusnak, választóknak egyaránt fárasztó kampányolás nem esett időben egybe az ugyancsak fárasztó szurkolással (az igazi drukker a fotelban ülve is fut, rúg meg ütközik, azaz nem csak idegileg fárad el). Ezáltal őrizhetjük meg azt testi és szellemi frissességet, amelyre a szomorú jelent és a még szomorúbb jövőt tekintve ugyancsak nagy szükségünk van. Illetve lesz.
Ez a szükség a választások eredményéből látható. A regnáló hatalom simán a helyén maradt, csak az ellenfél térfelén történt átrendeződés, mégpedig erőteljes átrendeződés, ami a megjelent új szereplőnek köszönhető. Az, hogy errefelé azaz a nekik ellenkező térfélen milyen arányok vannak, a narancsosokat egyáltalán nem zavarja, amíg az a térfél kisebb, mint az ő térfelük. Náluk egy a tábor egy a zászló, és nincs új erő egy fikarcnyi sem.
Az EP választás tisztán listás győzelmi aránya a szavazatokat tekintve az első és a második helyezett között 2.048.211 : 1.352.699 (+51,3 %), ami jól mutatja, hogy a 2026-os országgyűlési választásokon mit várhatunk, tekintve, hogy a Tisza csak a saját áradásával foglalkozik, mással együtt áradni nem fog, az kijelenthető. Arról, hogy hogyan éri el, sőt haladja majd meg csupán önerőből a Duna vízhozamát, egyelőre fogalma sincs senkinek, de ez a nagy ujjongásban nem is érdekes. Lényeg, hogy a Maros nagyságát már elérte, sőt sokkal túl is lépte, aminek az ország döntő része nagyon örül. Az egy másik kérdés, hogy nem a Marost kellene elérni vízhozamban, hanem a Dunát, de ez a Tisza rajongókat nem nagyon foglalkoztatja, fő, hogy sok-sok apróság, így a kis Túr is siet beléje, a többit meg majd meglátjuk. A Csomolungma megmászása is így indul, neki kell vágni a meredélynek, hiszen ha valamit nem kezdünk el, sohasem fogjuk befejezni. A többit meg majd meglátjuk.
Szóval megvolt ez is, időben letudtuk a választásokat, bár a VAR még dolgozik egy helyen, ahol a különbség nagyon kicsi, a bíró vár mozdulatlan, a két csapat fölállt a középkezdéshez, de nem biztos, hogy az lesz belőle. Többen a gól annullálásában reménykednek, mert akkor hosszabbítás következik, mely esetben új helyzet, újult remények. Hogy addig se unatkozzunk, nézhetjük az EB meccseket.
Mint hajdani ifistát, akinek Tichy Lajos volt a példaképe (na jó, sokaknak inkább Albert), nyilván érdekel, de azt mondhatom, hogy ma már teljesen más a foci, mint akkoron.
Először is unalmasabb. Az őskorban egy hátvéd, két fedezet (középpályás, na) és hét csatár játszott egy csapatban, de mára, mikor nem a gólok meg a játék, hanem az eredmény a fontos, elképzelhető olyan formáció is, hogy öt hátvéd, négy középpályás és egy csatár, aki szintén hátrajön védekezni, sőt, még ha akármilyen is egy csapat eredeti felállása, sűrűn előfordul, hogy mikor az ellenfél támad, az is elkezd a 10:0:0 formációban játszani. Puskásék még azt mondták Lórántéknak, nem baj, ha gólt kapnak, majd ők elől eggyel többet rúgnak, így aztán nem volt ritka az öt gól feletti mérkőzés, és a 7:1 meg a 6:2 sem számított akkora nagy számnak. Na persze azt a Honvéd – Vörös Lobogó (akkori MTK) meccset azért kevesen felejtik el, mikor a Honvéd ’55 telén 9:7-re győzött. Attól kezdve mindkét csapat remekül tudott „középkezdeni”.
A futballban ma már jóval kevesebb gól esik. Ennek oka, hogy a potenciális gól kivédekezése lényegesen könnyebb, mit a góllövés. Ha el kell rúgni a labdát akármerre, azt aránylag sokan meg tudják csinálni, mert az akármerre lényegesen nagyobb felület, mint a focikapu, amelyben ráadásnak még kapus is található, és ha ehhez hozzávesszük, hogy a csapatok nagy része az ellenfél támadásakor szinte teljes létszámban védekezik, azaz jóval több a védő, mint a csatár, a gólok csak csekély számban tudatos akciók következményei. Régen a ritkásan álló, és nehézkesebb védők között jó játékosokkal meg lehetett csinálni, de ma már a zseni is kevesebb, meg a védőfal is sűrűbb, ezért általában vagy védői hiba, vagy szerencsés labdapattanás kell hozzá. A tudatosan hárompasszos gólok ma már abszolút ritkák, legfeljebb a kétpasszos megy még, de mégis leginkább a valaki elfut, bead, és az érkező belövi, vagy a középpályás kiugratja a centert kihasználva az ellenfél rossz védekezését, aki nem hibázza el. Az ilyen egypasszosoknál többel összehozott, tudatos gólt mai meccsen nemigen láthatunk. Hogy aztán ha az elfutás még meg is volna, de a beadás túlságosan mély, magas, erős, vagy az érkező mellé rúgja, fölé, esetleg bele a kapusba (az is mellé tulajdonképpen), az sem ritka változat. Sőt, a kapus még védhet is.
Sajnos van még egy rendkívül kellemetlen, az engem, mint nézőt rendkívül irritáló változat is (természetesen most szubjektív vagyok), amikor az, aki elfutott, nem beadja, hanem megáll és visszahúzza. A visszahúzás azt jelenti, nem bízik magában, hogy jól be tudná adni. Esetleg „másiklábas”, mint ami az adott oldali beadáshoz kell, túl gyorsnak találja a labdát, csak állva tudja pontosan odarúgni, ahova kell, futva nem, vagy ilyesmi. A visszahúzás legfontosabb következménye az időveszteség. A védő, ha a támadónak előnye volt is, ilyenkor utoléri, aki a labdát kapná középen, túlfut az ideális helyzeten, például akár lesre, a védekező csapat lemaradt játékosai időt kapnak, hogy visszaérjenek, és besűrűsödjenek a tizenhatoson belül, azaz a helyzet lényegesen kedvezőtlenebb lesz a támadóknak, mint korábban volt. Kialakul a patthelyzet az egy, rosszabb esetben két szemben álló védővel, akik tolják a támadót kifelé, és némi kétségbeesett húzogatás után nincs már más lehetősége, mint a hátrafelé passz. Kezdődhet a pilincka a tízemberes felállt védelem ellen. Néha előfordul, hogy a bátrabbak cselezéssel próbálkozva beleviszik a szemben álló két védőbe a labdát, aztán annyi a támadásnak.
Pilinckának a védelem többszörös körbeadogatását hívom, anélkül, hogy körbeadogatók közül bárki venné a bátorságot és egy bepasszal vagy ívelt beadással megpróbálna helyzetet kialakítani. A körbeadogatás jellemzője, hogy a helyzet egy fikarcnyival sem lesz kedvezőbb a körbeadogatás bármelyik passza után, mint előtte volt.
A csapatok akár a legcsekélyebb letámadás hatására hátrafelé játszanak. Arra az edzői kérdésre, hogy „Mit csinál fiam, ha gólhelyzetbe kerül?”, az a jó válasz, hogy „Hátrafelé cselezek, Mester, amíg haza nem tudom adni”. Ritka a kockázatvállalás, talán mert benne van a hibalehetőség, éspedig minél rosszabb játékos valaki, annál inkább. A végső kétségbeesés miatt hazapasszolt labdával a kapus már általában nem tud mást kezdeni, mint hogy belerúg egy jó nagyot, lesz, ami lesz alapon. Persze nem lesz belőle semmi, lehet átkapcsolni egy másik adóra, ahol épp hirdetnek valamit.
Az intenzív, és sokkal inkább fizikai (rombolás), mint focitudásbeli (építés) képességeket igénylő védekezés hatásossága miatt több az átlövésből született gól. Ezek kis része véletlen (vak tyúk is talál szemet alapon), másik része megpattanó, a kapust így tehetetlenné tevő lövés, és csak kevés az olyan, mint amilyent a törökök ifjú sztárja, vagy a svájciak koszovói üdvöskéje lő, amelynél az ember bólinthat, hogy ez már igen! Az átlövések után persze a legtöbb labda sajnos a nézők között, a felső karéjban landol, azaz sokkal több benne a behunyt szemű, lesz, ami lesz szándék, mint az irányított tudatosság. Kellemetlen, hogy állítottból is.
A még kevesebb gól érdekében a foci mostanra sok mindent átvett a birkózó sportból. Főleg a kézimunka az, amellyel a támadó jól megállítható. Kétkezes lökések mindenfelől (azonos testhelyzet? Ugyan! Vállal? Ne tessen röhögtetni már!), teljes átkarolások, hogy a másik semerre se tudjon lefordulni, és mindez megtorlatlanul. A visszahúzást még csak-csak hajlandók büntetni, de a többit már nem. Az is idegesítő, mikor a felugró játékost kilökik a labda alól, és a bíró ezt sem fújja le, mondván, miért nem állt keményebben ellen, a kérdés csak az, hogy a levegőben miben tudott volna megkapaszkodni.
Az én ifjúkoromban minden fiú kipróbálta a focit, tehetség nem veszett el egy sem. Külföldre utazás, pénz, rajongás, szinte mindent tudott a sikereseknek biztosítani. Ma már sokkal bonyolultabb a helyzet, ezer más érdekesség áll rendelkezésre, és bizony jóval kevesebben választják ezt a sportot, mint hajdanán. Nincs is annyi nagy tehetség a pályán, ami elég jól látható. A gyönge játékos mindig a direkt megoldást választja, mert nem is ismer mást, és meg sem tudná valósítani, a közepes viszont mindig az indirektet. Ő az, aki úgy gondolkodik: na, csinálok még egy cselt, egy visszahúzást, egy trükköt, vagy nem egyből passz, hanem előtte „átveszem” a labdát, csak aztán adom tovább, ám sajnos ezzel mindig bajt okoz, mégpedig idő- és területvesztést, mert vagy elveszik tőle a labdát, vagy elnyomják, vagy fölrúgják, ezzel az akciónak annyi, még ha szabadrúgást kapnak, akkor is. Csak tíz méterre kellett volna oldalt passzolnia, és az összes előny megmarad, de nem. Ugyanis csak a zsenik képesek rá, hogy tudják, mikor kell a direkt, és mikor az indirekt megoldást választani, és minden meccsen látszik, hogy kik azok. Elég csekély a számuk, és sajnos olyan is van, hogy egy sincs belőlük ott a pályán. Ilyenkor – néha – másik csatornára kapcsolok, persze csak azért, hogy huszonöt másodperc múlva visszakapcsoljak, és visszatekerve megnézzem, azalatt történt-e valami.
Szóval egyre uncsibb ez az egykaptafásodó töpörködés, amit egyesek labdarúgásnak, mások focinak hívnak. Hogy miért nézem mégis? Azt semelyik rajongó nem tudja megmondani.
