Hitler egykori gierłożi “Farkasverem” nevű főhadiszállásának nevezte Orbán az Európai Tanács üléstermét, ahol minisztertársaival tárgyalt. Merkel erről a megjegyzésről mit gondolhat??
Ez a nő bármire képes a szabadságért
Csütörtökön kerül a magyar mozikba a körülrajongott brit filmdráma, a Lady Macbeth, amelyet egyszerre élvezet és szenvedés nézni. Előbbit az izgalmas és szokatlan történet mellett a gyönyörű képek, illetve az elsőfilmes rendező, William Oldroyd ötletessége, utóbbit pedig elsősorban a filmben ábrázolt világ, valamint a hozzá illő kegyetlenségek okozzák.
1865-ben járunk, Angliában, egy vidéki kúriában, ahol a fiatal Katherine egyre nehezebben viseli mindenfajta tiszteletet, megbecsülést vagy pláne szeretetet nélkülöző házasságát. A körülmények viszont csak a Lady Macbeth szinopszisából derülnek ki, a néző ugyanis úgy csöppen bele a filmbe, ahogy szegény Katherine a házasságba. Látunk egy fiatal nőt, aki a kezdő képsorokon még menyasszonyi öltözékben, érdeklődve áll a templomban, majd éles váltással egy komor, rideg házba bezárva szenved.
Katherine azonban számos, a viktoriánus Angliában élő társnőjétől eltérően nem törődik bele abba, hogy házasság címén eladták egy idegen családnak, akik a végletekig korlátozzák a szabadságát.
Lázadása viszont abban a korban és környezetben egyszerűen nem végződhet jól, mi pedig feszengve nézzük, hogyan tesz egyre kétségbeesettebb kísérleteket Katherine arra, hogy visszanyerje az irányítást élete felett, rálelve valamiféle boldogságra vagy legalábbis értelemre az életében.
A történet alapját Nyikolaj Leszkov 1865-ben írt kisregénye, a Kisvárosi Lady Macbeth adja, amelyből már filmes és színpadi adaptációk sora készült. Most egy elismert színházi rendező, William Oldroyd nyúlt a kisregényhez, hogy elkészítse belőle első filmjét, és mi csak örülhetünk a döntésének. Oldroyd ugyanis színházi háttere ellenére nemcsak nagyon érzékeny, hanem kifejezetten filmes eszközökre támaszkodó feldolgozást készített a történetből (a forgatókönyvíró, Alice Birch is a színház világából érkezett.)
A Katherine megtöretését bemutató negyedórában – amely a film talán legjobban sikerült része – történetmesélés helyett inkább csak kiragadott képeket látunk, és ebből áll össze, hogy milyen az új családja, otthona, és milyen fojtogató a napi rutin, amelybe kényszerítik. Ezzel a néhány jelenettel Oldroyd megágyaz annak, hogy elhiggyük, egy alapvetően derűsnek tűnő fiatal lányt is őrületbe tud kergetni egy ilyen házasság. Ehhez persze a Katherine-t játszó Florence Pugh alakítására is szükség van, aki képes megjeleníteni azt az ellenállást, ami a kezdetektől benne van a fiatal nőben, miközben eleinte igyekszik megfelelni a rákényszerített szerepeknek.
Az is örömteli, hogy a Lady Macbeth nemcsak az úrnő szenvedéseit ábrázolja nagyon plasztikusan, hanem a cselédjét játszó Annának (Naomi Acke) köszönhetően azokra is nagy figyelem jut, akikről általában nem forgatnak filmeket. A szolgáló karakterét maga a rendező találta ki, az eredeti történetben nem szerepel, de nagyon sokat ad hozzá az Oldroyd-féle értelmezéshez. Anna alakja tökéletes eszköz arra, hogy egyszerre ellenpontozza és árnyalja Katherine karakterét, illetve társadalmi helyzetét, és neki (is) köszönhetően a film nem olyan, mint sok más kosztümös dráma, amelyekben a személyzet csak biodíszletként jelenik meg.
Miközben szánjuk Katherine-t, akit minden reggel korán kivernek az ágyból, hogy aztán folyamatos egyedüllétre kárhoztatva ne hagyják semmit se csinálni, nem tudunk megfeledkezni Annáról sem. Az ő életét ugyanúgy szabályok kötik, ráadásul egyszerre több feljebbvaló szeszélyének is ki van szolgáltatva.
Oldroyd még annyi könyörületre sem hajlandó, hogy a két nő vigaszt vagy támaszt nyújtson egymásnak, sőt. A Lady Macbeth-ben nincs olyan emberi kapcsolat, amely a körülményekből fakadóan ne lenne alapjaiban kárhozatra ítélve. Ebbe beletartozik a házasságtörésbe menekülő Katherine és szeretője, Sebastian (Cosmo Jarvis) viszonya is, amit mai fogalmainkkal nehéz lenne szerelemnek nevezni. A film Shakespeare-darabra utaló címe előrevetíti, hogy közös történetük nem fog happy enddel végződni, és a merev kulturális és társadalmi szabályokat látva is egyértelmű, hogy a szereplőknek nem sok esélyük van arra, hogy boldogságuk előmozdítására jó döntéseket hozzanak. És nem is hoznak, miközben a néző néha magában fohászkodik azon, hogy ne az következzen be, amitől tart.
A sötét történetet Oldroyd kihagyásokkal, sejtetésekkel tele meséli el, így nem engedi, hogy egyértelmű ítéletet mondhassunk Katherine és a többi szereplő felett. Ártatlan áldozat talán csak egy akad a Lady Macbeth-ben, éppen ezért sokáig töprenghet a néző mindenfajta morális kérdéseken, miközben választ a filmtől nem remélhet ezekre.
Andy Landy mosolyalbuma – Sorstalanság
Malmőben nemzetközi holokauszt fórumon Novák Katalin, családügyi miniszter arra buzdította a fórum résztvevőit, hogy avatkozzanak be a magyar belpolitikába.
A konferencián holokauszt-túlélők szólaltak fel, és a fokozódó antiszemitizmus miatti aggodalmukról beszéltek, illetve arról, hogy a közösségi médiában milyen gyorsan terjednek a gyűlöletkeltő elméletek, Novák Katalin arra használta fel az alkalmat, hogy felhívja a figyelmet a magyarországi belpolitikára. Mármint arra, hogy „a nyíltan antiszemita Jobbik” összefogott a komplett ellenzékkel, ez ellen pedig mindenkinek sürgősen fel kellene lépnie.
Andy Landy mosolyalbuma – Máriánk, a maszlaggal teljes
„Boris Johnson, maga egy kis, széteső ország élén áll. Törődjön bele és söprögessen a saját háza táján. Van mit”
– írta Schmidt Mária a brit miniszterelnöknek, Boris Johnsonnak.
A kormánybiztos azt követően fogalmazta meg levelét, hogy a brit kormányfő elfogadhatatlannak nevezte azt, ahogy a magyar szurkolók viselkedtek a csütörtök esti magyar–angol focimeccsen.
Borisz a levél olvastán kolostorba vonult.
Vajon mit jelent Gálvölgyinek lenni?
Gálvölgyi János azt mondja, 50 éve igyekszik bebizonyítani magának, hogy ő a Gálvölgyi.
A videó interjút Canjavec Judit készítette.
RAMIL SAFAROV (a baltás gyilkos) MAGYARORSZÁG MEGMENTŐJE – I. rész
Sokan azt mondjuk, hogy egy igaz barát, ajándék. Pedig az igaz barátságnak semmi köze sincs az ajándékhoz, mert az egy vívmány. Főleg így, úton a negyven felé. Az ember a legtöbb barátját gyerekkorában szerzi. Felnőtt fejjel már ez ritkábban adatik meg neki, de ha mégis, akkor azt biztos nem ajándékba kapta.
Ramilt – vagy, ahogy egymást hívtuk kölcsönösen, „Arkadas” (ami törökül barátot jelent) – 2009-ben hozták a Gyűjtő B épületének alagsorába, a 7-es cellába. Egy tucat „fekete kutya” kíséretében, kéz-, lábbilinccsel megvasalva. Egy fejjel magasabb volt valamennyi kísérőjénél.
Miután a Venyige utcai BV Intézetben négy „fekete kutya” meggyalázta Ramil Koránját, Ramil pedig egymásra hányta őket, mint Obelix a rómaiakat (csak további vagy fél tucat „fekete kutya” beavatkozásával tudták megfékezni), leszállították Szegedre, ahol két napig bírtak vele. Tökös srác, aki nem tojta össze magát a magyar BV-től.
A magyar BV-k a magyar bűnözőkhöz szoktak, akiknek többsége ehhez a szellemiséghez szocializálódott. Ramil nem illett ebbe a rendszerbe. Amikor megismertem, magamat véltem felismerni benne. Makacs, büszke, és nem „fekszik le” a zsarnokságnak.
Ramil azon kevesek közé tartozott, akinek a büszkesége mindennél fontosabb volt. Akár az életénél is. Sokan összekeverik a nagyképűséget a büszkeséggel, holott a kettő között óriási a különbség: míg előbbihez csak vastag bőr kell a pofán, utóbbihoz gerinc! Az utóbbiból alig van, míg az előbbiből rengeteg, főleg idebent.
Amikor egy büszke embert, aki büszke arra, hogy férfi, meg akarnak alázni, az olyan, mintha az életét akarnák elvenni, és úgy is küzd érte. Vannak elvei és az elveiért hajlandó meg is halni. Sokan vallják ezt, de csak kevesen gondolják komolyan. Ramil komolyan gondolta, és ezt becsülöm benne a mai napig.
Ramil 1977-ben született Azerbajdzsánban, közel az örmény határhoz. Szigorú iszlám törvények és hagyományok között nevelkedett. Számára az iszlám, annak hagyománya és törvényei egyet jelentettek az életével. Ez tette férfivá.
Az első és egyetlen komoly vitánk is ebből fakadt, ami csak azért nem fajult verekedésig, mert egy rács választott el bennünket egymástól, a Rezervátum rácsa.
Ő legalább annyira gyűlölte a nyugatot, amennyire én szerettem, és én legalább annyira vallástalan voltam, mint amennyire ő vallásos.
A délszláv háborúban éppen úgy, mint Hollandiában, az általam megismert radikális iszlamisták enyhén szólva is igen ellenszenves benyomást keltettek bennem. Amúgy is hadilábon állok a vallással, legyen az keresztény, iszlám, hindu vagy bármely más, de az
iszlám végképpen távol áll tőlem, és az összes közül a legellenszenvesebb.
Ramil sem ezért lett az egyetlen barátom a rácsok mögött, hanem, mert férfi volt. Olyan, akit el tudok fogadni barátnak. A vitát azzal zártuk le, hogy amilyen keveset csak lehet, mellőzzük társalgásunkból a vallásokat érintő témákat, de fogadjam el, hogy neki Allah van az első helyen, és az anyukája csak a másodikon, ő pedig azt fogadja el, hogy én meg teszek minden másra, ami nem földi. Mindkettőnknek nehéz volt egymás elveit elfogadni, két-három hónapig nem is beszéltünk egymással, de aztán kezet ráztunk, és mindketten tudtuk, ez nem egy átlagos kézfogás, hanem két férfi kézfogása. Egyszerűen szükségünk volt egymásra. Az ellenségeink közösek voltak, így azok összekovácsolták a barátságunkat.
Mivel Ramil ezután az életem részévé vált, amiért a mai napig hálás vagyok a sorsnak, az elveim szerint tekintettem rá. A barátom barátja a barátom, a barátom ellensége az ellenségem. Így a vallást is elfogadtam. Nem váltam hívővé, csak a barátom iránti tiszteletből tisztelettel beszéltem (beszélek) róla, pont úgy, mintha a barátomról beszélnék. Ami az egyiknek fontos, azt a másik maximálisan tiszteletben tartja. Erről is szól a barátság.
1988-ban az örmények orosz támogatással megtámadták Azerbajdzsánt, és az 1991-ig tartó háborúban Ramil sok családtagját elveszítette, de a legfájdalmasabb veszteség számára a menyasszonya elvesztése volt, akit szintén örmények öltek meg a háborúban. A lánnyal, aki egyben a szomszédjuk is volt, bölcső-eljegyzésben volt, ami annyit jelentett, hogy a szülők már kiskorukban egymásnak szánták őket az iszlám hagyományok szerint.
1991-ben, amikor az örmények elfoglalták Azerbajdzsán egy részét, ahol Ramil is élt, menekültként a fővárosba, Bakuba került családjával. 1992-től 9 éven át Törökországban tanult az Isztambuli Katonai Főiskolán. 2001-ben főhadnagyként tért haza, és mint minden hű hazafi, ő is azonnal jelentkezett a frontvonalra. Egy évet töltött ott, majd 2004 januárjáig Bakuban, a Katonai Főiskolán volt oktató és kiképző tiszt.
2004 januárjának elején érkezett Magyarországra, a Zrínyi Katonai Akadémián szervezett nemzetközi angol tanfolyamra, ahonnan a végső célállomás felé szerette volna venni az irányt, a West Pointra, az USA-ba. Csakhogy a magyarországi tanulmány tragédiába torkollott. Az évfolyamtársai között voltak örmény származású katonatisztek is, akikkel nem jöttek ki egymással.
Egy sértett ember mindig sokkal élesebb. Ennyit legalább illett volna tudniuk a Zrínyi Katonai Akadémia vezetőinek, és akkor talán nem fajul tragédiába Ramil katonai pályafutása.
Ramil volt a sértett fél, aki a háborúban a saját szülőföldjén, kegyetlen körülmények között vesztette el rokonsága egy részét és a szerelmét, valamint meggyalázták az iszlámot.
Normális esetben egy ember nem ugrik arra, ha gúnyosan mosolyognak rá, ha meglökik a vállát és elnézést sem kérnek, vagy ha a nemzeti lobogójára tesznek gúnyos megjegyzést. Csakhogy ez nem normális eset volt. Itt egy katona, egy férfi becsületét, büszkeségét gyalázták újra és újra. Ramil jelezte a vezetőségnek, hogy provokálják, de semmi sem történt. Nem minden nemzet tűrésküszöbe egyforma. Számtalan eset történt Európa-szerte, hogy egy bosnyák megölt egy szerbet vagy fordítva, vagy épp egy horvátot, vagy a horvát mást, csak mert sérelem érte a háború folyamán, családját, hozzátartozóit, a nemzetét. Egyes népeknél a bosszú a mindennapi élet része. Primitív, barbár, de ez van.
Ramil brutális módon végzett az egyik örmény katonatiszttel. Szinte feldarabolta egy fejszével alvás közben, levágva annak fejét és egyes végtagjait.
Sokat beszéltünk az esetről. Miután mondtam, hogy elítélem, amit tett, pontosabban azt, ahogy tette, azt válaszolta, nekem bevallja őszintén, hogy ha tudná, visszacsinálná az egészet. Akkor is megölné, vagy legalábbis megpróbálná, de nem ilyen aljas módon. Adna esélyt, hogy védekezzen, de megölné. Csak az tudja tettét megérteni, aki hasonló cipőben járt, mint ő.
Évek óta figyelem az „ír gázoló” huzavonáját. Az édesapát, aki harcol azért, hogy az illető, aki két csodálatos kisgyermekét halálra gázolta, leülje büntetését. Az elején sajnáltam, ma már megvetem. Százszor elgondolkoztam azon, ha én volnék az apa helyében, tudnék-e ennyire gyenge, már-már szánalmas lenni? A válasz mindig ugyanaz volt: nem! Már biztos végrehajtottam volna rajta a magam általam kiszabott büntetést.
Képtelen lennék lélegezni úgy, hogy tudom, gyermekeim gyilkosa röhög a markába. Sokan mondják ránk, hogy „primitív balkániak”, de mi legalább harcolunk önmagunkért, mert csak büszkén vagyunk hajlandóak életben maradni. Legalábbis én biztos nem tudnék másképpen élni. Nem tudnék az emberek szemébe nézni. Vannak dolgok, amik a törvények felett állnak, ha a törvény erősebb is náluk, és tudjuk, hogy le fog sújtani, akkor is meg kell tenni. Egy apa nem asszisztálhat gyengeségével ahhoz, hogy gyermekei gyilkosa, aki nemhogy hálás lenne a sorsnak, hogy csak három évet kellene vezekelnie megbocsáthatatlan bűnéért, kivonja magát a felelősségre vonás alól.
Folytatjuk…
A robbanás határán
Ifj. Vidnyánszky Attila Woyzeck rendezése a Nemzeti Színházban, bombasztikus előadás. Olykor üvöltően hangos, villódzóak a fények, sok benne a brutális erőszak, van hányás és frissen kioperált agyvelővel való focizás. A bejáratnál figyelmeztetnek is bennünket, hogy biztos, ami biztos, az érzékenyebbek üljenek a sorok szélére.
A mindennapjainkba betörő erőszakot, az iszonyatos eldurvulást ábrázolja ifj. Vidnyánszky ilyen kellemetlenül. Ahogy ez betör a magánéletünkbe, a médián keresztül. A mába került a történet, Vecsei Kinga Réta díszlete panellakást ábrázol, aminek fő helyén egy jókora tévé. Woyzeck és felesége, Marie, gyakran ezt bámulják. Otromba sorozatok, tökkelütött, felpörgetett tempójú, önfényező műsorvezetők, sematikus néphülyítő figurák, piff-puff filmek, elevenednek meg újra-és újra és újra. Hatásvadász ízléstelenségük beölti a szobát, betölti a fiatal, csecsemőjét babusgató pár lelkét, ostobaságuk bedugaszolja a tudatukat. A bűnösen agresszív világ nem hagy nekik nyugtot, lehetetlenné teszi a családi békét.
A házban egy dübörgő, villódzó fényorgiában tobzódó, diszkó. Ide jár le a Barta Ágnes által alakított, lezsernek tűnő, állandóan rágógumizó, ifjú feleség, rendszeresen táncolni. A roppant érzékeny férj nem megy, nem szeret táncolni, tán ennek a hangorkánnak, fényömlenynek a letámadó jellegű monotóniáját utálja, de az, hogy egyedül megy az asszony, mindenképpen okot ad a mind ádázabb féltékenységre. Nagy Márk fiús Woyzecket alakít, akin még ott van a kamaszkor nyoma, benne pedig a tétova megszeppentsége és határozatlansága, ami tovább növeli a bizonytalanságát. Erősíti a kételyt, ez pedig mérgezi őt is, amitől maga is mérgezővé válik.
No, nem mintha nem lennének biztos jelek arra, hogy Marie-nek vannak kihágásai. Ebben a kegyetlen világban akár az orrunk előtt is történnek otromba dolgok, amikről gyakran próbálunk nem tudomást venni, igyekszünk elfordítani a fejünket, de ettől ezek még vannak, akarjuk, nem akarjuk, hatnak ránk. És bizonytalan személyiségek esetében a bűnös világ maga is bűnre sarkall. Eljuttatja Woyzecket, a totálisan kiszolgáltatott kisembert odáig, hogy azt ölje meg, akit a legjobban szeret. Sokszor a szeretet jegyében pusztítunk, ahogy lidérces háborúk is adódnak a szeretet fennkölt jelszavával.
Döbbenetes, hogy a mindössze 24 évet élt, tífuszban elhalálozó Büchner, aki 1835-36-ig írta meg máig intenzíven ható életművét, mennyire temérdek mindent tudott az emberről. A Woyzecket már nem fejezhette be, nem alakíthatta ki a jelenetek sorrendjét, ezért a darab a szokásosnál is tágabb teret ad a rendezői értelmezéseknek. Értelmezték is sokféleképpen. Igen fontos előadás volt Fodor Tamásé a Stúdió K-ban, egy kis pincében, ahol nem ülhettünk le nézőkként, végig álltuk, mozogtuk az előadást, mi adtuk a vásár forgatagát, a bámészkodó tömeget, és akár meg is akadályozhattuk volna a gyilkosságot. Hiszen Woyzeck közöttünk tört utat magának, azzal a késsel, amivel végül leszúrta Marie-t. Simon Balázs a zsámbéki domboldalban, Pulcinella közlegény címmel, grandiózus méretekben, nemzetközi együttműködéssel, rendezte a darabot, annyira vásári forgatagban, hogy a nézőtérre bemenet még körhintázni, célba lőni is lehetett. Schilling Árpád pedig, ugyancsak Zsámbékon, W-munkáscirkusz címmel, emberkísérletként fogta föl a darabot, azt mutatta meg, hogy a szadista orvos, minden erkölcsi gátat áthágva, hogyan okoz testi és lelki fájdalmat, hatalmaskodó szakbarbárként. Mintha állatokról lenne szó, egy rács választott el bennünket a játszóktól.
Ifj. Vidnyánszky is az elviselhetetlen kiszolgáltatottságra helyezi a hangsúlyt. Megmutatja a rémisztő elvadultságot, azt, hogyan pöccen be valaki nagy felhergeltségében pillanatok alatt, hogy veri véresre, csapja vaságyhoz a fejét annak, akire éppen bedühödött. Csaknem tapintani lehet a gyűlöletet, a tébolyult haragot, és érzékletessé válik, hogy a robbanáshoz elég egy kis szikra is, mert szinte már mindenki eljutott a robbanás határáig, ezért idegzsába módjára viselkedik.
Az ifj. Vidnyánszky és Vecsei H. Miklós – aki ezúttal a szöveget gondozta – közös előadásaira létrejött Sztalker Csoport fiataljai fogtak össze a Nemzeti ifjú művészeivel, a produkció érdekében. Érződik a tettrekészség, „az ide nekem az oroszlánt is” hevülete. A vehemensen előadott tömegjelenetek olykor betétekként hatnak, időnként nem nélkülözik a kimódoltságot, hol segítik, hol nehezítik, hogy végig kövessük a főhősök végzetessé váló lelki tusáját. Szabó Sebestyén László az undorító, magából kivetkőző doktor. Fehér Tibor az öntetszelgő ezreddobos, aki otrombán megerőszakolja Marie-t – bár azért olyan nagyon nincs ellenére – egy jókora hűtőszekrényben. A Kapitány, Kovács Tamás megszemélyesítésében, egész testét végig borotváltatja, elviselhetetlenül hiú macsóként Woyzeckkel. Akinek barátja, Andres, Herczeg Péter megformálásában, tehetetlen, aggódó rémülettel nézi az eseményeket. A többiek, Böröndi Bence, Mészáros Martin, Szabó Nikolett, Bordás Roland, Berettyán Sándor, Szép Domán, is beleadnak apait-anyait.
Komoly, kemény munka van a produkcióban, jelentős szellemi és erőbefektetés. Nem mindig egyenletes az előadás, van benne szertelenség, de olyanok csinálják, akiken érződik, úgy gondolják, hogy színházzal meg lehet váltani a világot. És bizony, meg is akarják váltani…!
Meghalt Burt Reynolds
A 70-es, 80-as évek egyik legnépszerűbb színésze szívrohamban halt meg. 82 éves volt.
Burt Reynolds egyetemi évei alatt futballsztár volt, de egy térdsérülés miatt fel kellett hagynia a sporttal, ezért a színészet felé fordult. Játszott a Broadwayen, majd egyre több tévészerepet kapott.
Első nagy filmje az 1972-es Gyilkos túra volt, majd ezt követte a Hajrá, fegyencváros (ennek 2005-ös remake-jében, a Csontdarálóban is szerepelt). Az 1977-es Smokey és a Banditával
a legnagyobb sztárok közé emelkedett.
Filmjei a legnézettebbek közé tartoztak, évekig gyakorlatilag megkerülhetetlen volt. folyamatosan dolgozott, volt, hogy egyszerre négy filmet is forgatott.
A nyolcvanas évek közepétől azonban sorra hozta a rossz döntéseket, ezért népszerűsége egyre csökkent – ezzel egyenes arányban bevételei is egyre apadtak. Az Ágyúgolyó-futam még sikeres volt, de lemondott olyan szerepeket, amelyekkel végleg bebetonozhatta volna magát az A-listás sztárok közé:
visszautasította, hogy eljátssza James Bondot vagy Han Solot,
de eredetileg neki kínálták fel Jack Nicholson szerepét a Száll a kakukk fészkére című filmben, valamint Richard Gere-ét a Micsoda nőben.
Válságba került a magánélete is, Loni Andersonnal való válása a TMZ szerint Hollywood történetének egyik legmocskosabb szakítása volt.
Pályafutása talán legnagyobb mélypontját a Demi Moore-féle Sztriptízzel érte el, nem sokkal később azonban, 1997-ben a Boogie Nights a nagy visszatérést jelentette neki,
Oscar-díjra is jelölték
a legjobb mellékszereplő kategóriájában.
Utolsó szerepe Quentin Tarantino most készülő, sztárokkal telezsúfolt filmjében, a Volt egyszer egy Hollywoodban lett volna, de a Variety úgy tudja, hogy az ő részét még nem forgatták le.
Burt Reynoldsnak régóta problémái voltak a szívével, de családja közleménye szerint halála így is váratlan volt.
