Vélemény

Gyűjti az aláírásokat, de most még nem küldené el Orbánékat a Momentum

„A népszavazás, illetve annak időpontja csak másodlagos; a legfontosabb az aláírásgyűjtés. Egy hónapokig tartó és sikeres akció ugyanis meghátrálásra kényszeríti a kormányt.” Ezt nyilatkozta Papp Gergő, a párt kommunikációs igazgatója a Magyar Nemzetnek.

A Momentum, amely a budapesti olimpia-rendezésről szóló népszavazással robbant be a köztudatba és került fel a politikai térképre, azóta nem tudott igazán nagyot dobni. Akkor a demokratikus ellenzéki pártok segítették az aláírásgyűjtést, a Momentum azonban azóta többször is nehéz helyzetbe azokat, akik abban bíztak, hogy Fekete-Győr Andrásékkal erősödött a demokratikus ellenzéki oldal. A Momentum nyilatkozói ugyanis rendre megerősítik, hogy senkivel sem kívánnak együttműködni, és egyedül kívánnak indulni a 2018-as választáson.

Amennyiben hiszünk ezeknek a megfogalmazásoknak, akkor valószínűsíthetjük, hogy a Momentum nem 2018-ban akarja megbuktatni Orbán Viktor rendszerét. Jövő tavasszal megelégszik azzal, hogy bejut a parlamentbe, majd ott négy évet eltöltve – és feltételezéseik szerint erősödve – 2022-ben valóban nekiveselkedik Orbán és a Fidesz eltávolításának.

Mielőtt elfelejtenénk: arról van szó, hogy a Kúria átengedte a Momentum népszavazási kérdését, mely a civileket megbélyegző törvény visszavonására kötelezné a parlamentet. Lehet aláírásokat gyűjteni, ám az különösebb matematikai ismeretek nélkül is belátható, hogy ebből az aláírásgyűjtésből a választás előtt már semmiképpen nem lehet népszavazás. Ha a Momentum – a hozzájuk csatlakozó pártok segítségével – rekordgyorsasággal össze is gyűjtené az országosan szükséges 200 ezer aláírást, a feladat akkor is megoldhatatlan lenne. Az íveket ugyanis érvényesíteni kell, és ha ez is gyorsan és zökkenőmentesen menne, még mindig megtámadhatják a határozatot. Az is tudható, hogy a törvény szerint a választás előtt 41 nappal már nem lehet népszavazást tartani. S bár a 2018-as választás időpontját még nem jelölte ki az államfő, a politikai matematika alapján gyakorlatilag biztosra vehető, hogy ez az esemény 2018. április elején lesz.

Innen kell visszaszámolni, és józan ésszel nem nehéz belátni, hogy a 2018-as választás előtt már nem lesz népszavazás. Ez persze nem keseríti el a Momentumot, hiszen ők is tudják, hogy a civiltörvény visszavonásának lehetősége nem igazán nagy dobás az emberek szemében. Ez a törvény – bár a jogállam és a demokrácia szempontjából nagyon jelentős – nem valószínű, hogy akkora tömegeket tudna megmozgatni, mint a budapesti olimpia rendezés ügye, s ily módon nem kizárt, hogy az alacsony részvétel miatt bármi is legyen az eredménye, érvénytelen lesz,

Ha ezt a felvetést elfogadjuk, azt kell mondanunk, hogy a Momentum a saját szempontjából pragmatikusan gondolkodik. Aláírásokat gyűjt, ezzel tovább építi az adatbázisát, ráadásul mindezt úgy, hogy a dolognak a számára nincs kockázata. Népszavazás nem lesz, vagy csak a választás után, de –már ki is mondták, amit eddig is tudhattunk – nem is az a cél, hogy legyen, hanem hogy minél több aláírás – névvel, lakcímmel – a Momentum rendelkezésére álljon.

A Momentum mostani aláírásgyűjtése nem az Orbán-kormány leváltásáért küzdőket erősíti. A cikk elején idézett nyilatkozat magyar fordítása ugyanis így hangzik: A Momentum 2018-ban még nem cserélné le a kormányt, hanem 2022-ben, amikorra – feltételezései és reményei szerint – már nem statisztaszerep jutna neki Orbánék leváltásában.

Nem a miniszterek mutogatják a micsodájukat

A kormány magánviszonyokba nem tud, és nem akar beleavatkozni, de elutasítják a hatalommal való visszaélés minden formáját, és a szexuális zaklatást. Ezt mondta Lázár János, a 103. kormányinfón. Nem kérdésre válaszolt a Miniszterelnökséget vezető miniszter, magától hozta szóba témát. Nyilván azért, mert már ő is érezte, mennyire kínos, hogy a kormánynak nincs mondanivalója az elmúlt hetekben nagy port kavaró ügyekkel kapcsolatban.

Megszokhattuk már, hogy a kormány, nemcsak a jelenlegi, de elődei is, ha csak teheti, ellép a kínos ügyek elől. Ha siker van, győz a csapat, akkor látjuk a képernyőn a prominenseket, amint örülnek a győzelemnek. Ha a csapat veszít, akkor mintha ott sem lettek volna.

Amikor csökken az államadósság, önfeledten nyilatkoznak, ha nő – eltűnnek, mint szürke szamár a ködben.

Most is úgy tűnt, hogy a zaklatási ügyekben most sem szólal meg senki a kormány részéről. A hatalom úgy tesz, mintha semmi köze nem lenne semmihez. A kínos ügyeket máskor is alsóbb szintekre passzolják, számos esetben láthattuk, hogy Orbán Viktor miniszterelnök soha nem kerül közelségbe a kormány számára kellemetlen dolgokkal. Vagy hallgatnak róla, vagy ha már nem tehetik meg, valahol alsóbb szinten viszik el a balhét.

A főnökségnek csak a sikerekhez van köze.

Nem mintha a mostanában kipattant zaklatási ügyek a kormány sarai lennének. Nem az ő embereik követték el a vállalhatatlan cselekedeteket, ráadásul mindez nem az elmúlt nyolc év története. De azt állítani, hogy nincs közük hozzá, az sem felel meg a valóságnak.

A mostanában előkerült ügyek ugyanis nem a Vígszínházról, az Operettszínházról szólnak. Ezekhez hasonló vagy éppen ezeknél is szaftosabb ügyek bizonyára más színházakban is előfordulhatnak. És nemcsak színházakban, hanem mindenhol, ahol függőségi viszonyok vannak. Ami most a felszínre került, az a jéghegy csúcsa. Ott van az iskolákban, csalásokban, üzletekben, szerkesztőségekben, éttermekben, bárhol.

A konkrét esetekről nyilván nem a mindenkori kormány tehet,

nem a miniszterek mutogatták a micsodájukat.

De az ő felelősségük, hogy egy országban milyen a légkör, milyen erkölcsi normák az irányadók. Ameddig a parlamentben a hatalmat gyakorló képviselők megengedhetik maguknak az olyan beszólásokat, minthogy Vetkőzz, Ági!, meg az olyanokat, hogy Hol a babydoll?, addig ezen uraknak a társdalom többi tagjától sincs joguk számonkérni, hogy miként viselkednek.

A rendcsinálást, bármennyire is meglepő, felülről kellene kezdeni.

Láthatja-e Simicska a porban feküdni Orbánt? (Öt hónap múlva választunk)

Bár hivatalos közlemény még nincs, azt csak jövőre teszi közzé a köztársasági elnök, mégis mindenki készpénznek veszi, hogy a választásokra pontosan öt hónap múlva, április 8-án kerül sor. Mondhatjuk: kézzel fogható közelségbe került, lényegében karnyújtásnyira vagyunk attól, hogy kiderüljön: melyik párt kezébe kerül a kormányzás, netán koalícióra kényszerül-e a győztes.

Ma nem szívesen ajánlanám senkinek, hogy fogadásokat kössön az ellenzék győzelmére. Ha Angliában lennénk, erre is lehetne fogadni; csak, akinek sok pénze van, azaz rendelkezik felesleggel, az kockáztathatna, igaz siker esetén komoly summa ütné a markát. Egymás közti játékban fölállítottuk a mi kis bookmaker irodánkat, és a következő eredmény jött ki (konszenzussal): a Jobbik esélye 1 a 10-hez, a szocialistáké 1 a 100-hoz, a Demokratikus Koalícióé 1 az ötvenhez, az ellenzék közös csapatának 1 az 5-höz esélyt adtak a kollegák, míg a Fidesszel kapcsolatban némiképp megoszlottak a vélemények, volt, aki 1 az 1.5-höz, de volt aki, megrögzötten kormány váltást akarván 1 az 5-höz adta a Fidesz nyerési esélyeit.  (Az LMP-re és a Momentumra nem szavazott a stáb, valószínűleg feledékenységből…)

Belátom, nem túl tudományos megközelítése a választási esélyeknek, de abban sem vagyok biztos, hogy a közvélemény-kutatások pontosabb eligazítást nyújtanak.

Mindenesetre, akárhonnan is közelítjük, mindenhonnan arra az eredményre jutunk, hogy ma a Fidesz toronymagas esélyes, esélyesebb, mint négy évvel ezelőtt, amikor ugye kétharmadot besöpörve vihette tovább a kormányzást. Éppen ezért ez a kétharmad kiáll ma is neki; sokat kell hibáznia ahhoz, hogy lerontsa az esélyeit.

No de álljunk meg egy szóra: hiszen az Orbán-féle csapat rendre hibázik, sok csapás éri, gondoljunk csak például az azeri pénzek ügyére, vagy Mészáros Lőrinc mesebeli gazdagodására, vagy Tiborcz-Orbán Ráhel villavásárlására és még sorolhatnám. És mégis: a Fidesz, ahogy mondani szokás, mindent kihord lábon, nemhogy csökkenne a támogatottsága, a Mediánnál jelentősen nőtt is. Pedig nem lehet azt állítani – legfeljebb a hívők részéről -, hogy a kormányzati sikerek indokolják a népszerűséget; komoly gazdasági elemzők szerint a manipulációktól sem mentes – lásd az államadósság átcsalása a jövő esztendőre – mutatók inkább a kommunikáció eredményességéről árulkodnak, mint valóságos teljesítményről. Abban is megegyeznek az elemzők, hogy a világpolitika és a világgazdaság alakulása szerencsésen érte Orbánt – azt azért tegyük hozzá: ez mindannyiunk sikere, hiszen a válságok a mi életünket teszik tönkre -, valamint az Európai Uniótól érkező pénzek, amelyek felhajtó erőt jelentenek a magyar gazdaság számára.

Természetesen nem illik elvenni a Fidesztől azt, ami az érdeme: Orbán hihetetlenül zárt, fegyelmezett csapatot hozott össze, amelyet maximálisan ural is, nincs kibeszélés, nincs a másik nyilvános lejáratása, vagy megbélyegzése; egy Fidesz-káder csak akkor veszíti el az oltalmat, ha védhetetlenné válik. Itt mindenki tudja a feladatát, és kötelesség-szerűen végre is hajtja azt. A kommunikációs leckének igyekszik mindenki megfelelni; mindenütt ahol csak kell és lehet – oda is, ahová nem (vö: Semjén Zsolt) – beleszövi mondandójába a napi aktuális gyűlöletbeszédet, immár lassan két éve a migránsozást és a sorosozást.  (Volt idő, amikor úgy tűnt: túlfuttatják ezt a témát, nincs már benne tartalék, aztán kiderült: van még benne. Olyannyira, hogy még intenzívebbé tették, két, úgynevezett nemzeti konzultációt is építettek rá, mondanám, hogy csúcsra járatták, de csak óvatosan: a hátralévő öt hónap hozhat még új elemeket. Sőt: biztosan hoz is. Pláne, hogy az ellenzék egyre kevésbé tud vele mit kezdeni, védekezés képtelen, és akkor még nem szóltunk az ellentámadásról.)

Hja kérem az ellenállás.

Az erre a feladatra kijelölt Magyar Szocialista Párt egyelőre azzal van elfoglalva, hogy a saját belső erőivel szemben mutasson valamilyen ellenállást.

Ez az esztendő igazi mélyrepülést jelentett számukra, s bár noha személyében megtalálni vélték új, karizmatikus, erős vezetőjüket, a kaland csúfos véget ért; szinte folyamatos zuhanást, házi acsarkodást, állandó békétlenséget, népszerűségvesztést hozott. Ezért is alakult olyan gyászosan a mi kis házi felmérésünk:

a kollégák minimális esélyt adtak annak, hogy innen lehetséges volna nyerni. A legnagyobb baj az, hogy ezt ma már a szocialisták sem hiszik, és ez meg is látszik rajtuk.

Igyekeznek ugyan egy-egy a nyilvánosság előtt zajló háború után felemelni a fejüket, de mindig akad valaki, belülről persze, aki gondoskodik arról, hogy ez ne tartson sokáig. Öt hónappal a választások előtt az MSZP huszonhét éves mélypontjánál tart, és ma már csak abban bízhat, hogy valahogy sikerül elhitetni a partnerekkel: tévednek a közvélemény-kutatók, és ők továbbra is joggal tartanak igényt a legerősebb ellenzéki párt címére. Vesszőfutások a baloldal számára azért is veszélyes, mert a hagyományos szavazótábor egy része nem hajlandó más pártot választani, az MSZP-t pedig nem tudja, vagy nem akarja.

Molnár Gyula elnök, aki éppen a Független Hírügynökségnek nyilatkozva jelentette ki: most már erős kézzel fogja irányítani a pártot, egyelőre kénytelen saját személyiségét visszaépíteni, főként azok után, hogy egyik párttársa nyílt támadást indított ellene, és ennek a nyílt támadásnak a legenyhébb szövegrésze az, hogy tönkretette az MSZP-t.

Mondani sem kell, ezek az állapotok nem segítik az integrációs megállapodásokat; a gyengülő szocialisták könnyen keltik azt a képzetet a partnerekben, hogy az így lehulló szavazatok őket erősítik, ami talán igaz is lehet, de a baloldal tábora ez által egy cseppet sem nő. Akkor viszont azzal a kérdéssel szembesül a választó: vajon mi a fontos ezeknek a pártoknak, saját erősödésük, esetlegesen egy, vagy két hellyel több a parlamentben, vagy az Orbán-rezsim leváltása. Azért használom a rezsim kifejezést, mert ez maguknak ezeknek az ellenzéki formációknak a szóhasználata, ami elvileg arra utal, hogy számukra ez az elsődleges cél.  A magyar lakosság ama része, aki nem a Fideszt támogatja, már régóta reméli, hogy a retorika és a cselekvés egyszer majd összhangba kerül, és valóban Orbán rendszerének felszámolása az elsődleges feladat, de újra és újra csalódnia kell; ma rosszabbnak látja a helyzetet, mint négy évvel ezelőtt volt.

Ma sem tudni pontosan mi a helyzet ezen a területen. Azt érzékeljük, hogy az MSZP vált a legerősebb összefogás-pártivá, átvette ezt a szerepet a Demokratikus Koalíciótól, amely viszont ez ügyben éppen saját magával került szembe; a közös indulást – listát – teljességgel kizárja, a koordinált egyéni jelöltek állításában tűnik partnernek; olykor úgy hallik, az erő pozíciójából. Szó, ami szó a DK haszonélvezője lehet az MSZP visszaesésének, de mint jeleztük, ebből semmilyen pozitív élménye nem származik a baloldali tábornak. Gyurcsány taktikája elég világosnak látszik; amíg Botka volt a színen és erősödni látszott az együttműködő orcáját mutatta a nyilvánosság felé, a szocialista hanyatlás óta viszont az elutasítót. Meglehet, mindez a politikai taktika része, de az is lehet, hogy számára ma már fontosabbnak tűnik egy tíz százalékot felmutató párt vezetése. Cselekedeteit nyilván az is meghatározza, milyen realitása van a Fidesz legyőzésének, vagy megszorításának, összeszedhető-e a kutatások által kimutatott Orbánt eltávolítani akaró többség vagy sem. És ahogy közeledünk az áprilisi határidőhöz, annál kevésbe lehet a pozitív válaszhoz vérmes reményeket fűzni.

Már csak azért is, mert az LMP, csakúgy, mint négy éve, ezúttal sem hajlandó sem a DK-val, sem az MSZP-vel szövetkezni, bár az nem teljesen dőlt még el, hogy a koordinált egyéni-jelölt állításába hajlandó-e beszállni. Mai tudásunk szerint nem, s noha átmenetileg, Szél Bernadett vezetővé választásával erősödött az a hit, hogy Schiffer András után benne kompromisszum készebb emberre találtak a pártban, miniszterelnök-jelöltté választása utáni megnyilvánulásaiból kiderült: mindez csak hiú ábránd. Annyi azonban vitathatatlan, hogy jelenleg úgy tűnik: az LMP is belekapaszkodhat egy-két szocialista szavazóba, miáltal elérhetik a – biztos parlamenti párt státuszát. A jelek arra utalnak, hogy az LMP Szél Bernadett irányítása mellet is jól érzi magát a Fidesz ellenzékeként.

Valami hasonlóra vágyik a Momentum is, illetve elsősorban arra, hogy helyhez jussanak a parlamentben. Fekete Győr Andrást sokan hasonlítják a fiatal Orbánhoz, amiből legfeljebb annyi igaz, hogy sem ő, sem a pártja egyelőre nem kiszámítható. Azt látjuk, hogy fiatal, jó arcok alkotják az élcsapatot, de hogy ez a csapat merre tart, egyelőre nem világos.

Mint ahogy azt sem látjuk, merre megy a Jobbik.  Simicska Lajossal a háttérben jelentős irányváltáson ment keresztül, de ezt egyelőre kevesen hiszik el neki, vagy kevesebben, mint szeretnék. Orbán hajdani barátja mindent feltett a Jobbikra, de az átütő siker azonban hiányzik. Azt ugyanis nem nevezhetjük annak, hogy ma már egyértelműen a második legerősebb párttá váltak, de esélytelenek a kormányváltásra. Sokan és sokszor rebesgetik, igaz nagyon halvány hangon, hogy ehhez

a váltáshoz teljes összefogásra lenne szükség, azaz egy olyan együttműködésre, amely a baloldaltól a Jobbikig tart, erre azonban a baloldal pártjai nem vevők, úgy érzik maradék elveiket is feladnák, ha belevágnának egy ilyen közösködésbe.

Egyébként a közösködés ehelyütt azt jelentené, hogy az ellenzék valamennyi pártja megegyezne a koordinált jelöltállításba; nem vitás egy ilyen variáció elvezetne a Fidesz vereségéhez, az időközi választások példája ezt jól mutatta: a választókat nem érdekli, hogy milyen párt neve álla jelölt mögött, ha egyedül álla Fidesszel szemben – a fideszes ellen szavaz.

A Jobbik maga egyébként nem nyilatkozott még arról, hogy miként viszonyulna a koordinációról, mint partner, de nyilván felesleges is lenne nyilatkoznia, úgy sincs rá esély. Így viszont

Simicskának meg kell elégednie a legerősebb ellenzéki párt menedzsere címmel, ami számára aligha lesz elegendő. Ő a porban fekve akarja látni Orbánt.

Ahhoz viszont vagy olyan dokumentumokkal kell előállnia – amelyekről régóta rebesgetnek pletykákat, persze egyre fogyó hittel –, amelyek cáfolhatatlanok lesznek a Fidesz számára, vagy mégiscsak összeszövetkezni a teljes baloldallal (szocialistáktól, liberálisokon keresztül, DK-val, LMP-vel, egyáltalán mindenkivel.)

Egy ilyen variációra egyelőre nincsenek felkészülve a fogadóirodák.

Az MSZP négy pofonja

Csapás után éri csapás a szocialista pártot; ahhoz már hozzászoktunk, hogy hetente legalább egy olyan dolog történik, amellyel a negatív hírek sorába tud emelkedni az MSZP – kormányoldalról ez pozitívnak látszik -, most azonban lényegében huszonnégy óra alatt, ha jól számolunk – és még nem értünk a nap  végére – négy is.

Velez Árpád, a párt korábbi igazgatója, országgyűlési képviselő Molnár Gyulának ment neki zártnak hitt, azonban nagyon is nyílt levelében. Nem pusztán a párt elnökéről rántotta le a leplet, hanem az MSZP helyzetét is felvázolta, már legalább is a saját nézőpontjából, bejelentve egyben, hogy ő maga semmilyen szerepet nem vállal a jövő évi választások során.

Kicsit árnyalja a képet az a hír, hogy az őszinte kirohanásnak egyik kiváltó oka lehetett, hogy az MSZP-DK tárgyalások után azt az egyéni körzetet, amelyet eredetileg a párt Veleznek szánt, át kellett adni a Demokratikus Koalíciónak.

Ebből viszont következnék – amúgy a másik csapás a szocialistákra -, hogy mégis csak igaza volt Kovács Lászlónak: a két párt megállapodott a koordinált indulás aranyaiban, felosztásában, amelyet viszont a Demokratikus Koalíció  közleményben cáfolt, kellemetlen helyzetbe hozva az MSZP-t. Molnár Gyula, a párt elnöke ezzel kapcsolatban elmondta a Független Hírügynökségnek, hogy bizonyos arányokban sikerült megállapodni, illetve nagyon közel kerültek egymáshoz az álláspontok – információnk szerint az MSZP jelentősen engedett az elképzeléseiből, így rajzolódott ki a 60-40 százalékos MSZP-DK arány.

Molnár Gyula szerint még további megbeszélések várnak a szereplőkre, de ma elég nagy az esélye annak, hogy még ebben a hónapban tető alá hozzák a megállapodást. Az elnök elmondta: őszintén sajnálja, hogy ilyen rossz vágányon fut ma a párt, de ha aláírják az egyezséget, reméli, minden egyenesbe kerül.

Addig is, fel kell tudni dolgozni azokat a napi történéseket, amelyek tovább rombolják a párt imázsát.

Például Medgyessy Péter nyilatkozata is; a volt miniszterelnök az indexnek adott interjúban szinte hitet tett a Fidesz mellett, miközben élesen bírálta a szocialistákat. A hajdan Orbánt legyőző Medgyessy nem először ront neki az MSZP-nek

– vagy éppen annak idején az SZDSZ-nek („teli van korrupcióval”), mostani megszólalását mégis csak egyéb háttér-ügyek meglétével próbálják indokolni. Azzal tudniillik, hogy a metrószerződés ügyében az Európai Unió csalás elleni vizsgálata szinte név szerint megemlíti őt, miáltal – mondják a rosszindulatúak – nem teljesen a maga ura a szavainak, jelentsen ez bármit.

És, ha már a csapásokról beszéltünk,

ide kívánkozik Szanyi Tibor újabb facebook-bejegyzése is, amellyel – többek szerint – eléggé nemtelen módon bírálja a zaklatási ügyben az áldozatot.

Az írás olyan indulatokat váltott ki, hogy többen elhatárolódtak tőle, még saját párttársa, Tüttő Kata is, méghozzá meglehetősen vitriolos, gúnyos hangnemben.

Molnár Gyulának mindenesetre erősen fel kell készülni az újabb csapásokra; mindaddig, amíg nem tud egy konstruktív lépésről beszámolni a párt, folytatódni fog a negatív tendencia. A negatív tendencia pedig folyamatosan rontja az MSZP esélyeit, a partnereivel szemben is.

A közmédiát nem érdeklik az offshore-botrány magyar vonatkozásai

Vasárnap este szélvészként száguldott végig a magyar sajtó nagy részén a legújabb offshore-botrány. Amint azt a Független Hírügynökség is megírta, a Paradise-iratok néven kiszivárgott, 13,4 millió aktából álló adattömeg feldolgozásában számos ország oknyomozó újságírói vettek részt, hazánkat a Direkt36 portál munkatársai képviselték.

A Magyar Távirati Iroda, melynek hírei valósággal felszántják az országot, aznap este több hírben is foglalkozott az offshore-botránnyal, nem feledkezvén meg annak közlésétől sem, hogy több ismert személy is belekeveredett az ügybe. Megtudhattuk, hogy az adóelkerülésre szakosodott cégek között Trump egy munkatársa, illetve II. Erzsébet vagyonkezelője is szerepelt.

Az MTI arról diszkréten hallgatott, hogy az ügynek magyar vonatkozásai is vannak. A lista azóta bővült, és a napokban feltehetőleg újabb cégek és személyek nevei kerülnek elő, de azt már vasárnap este is tudni lehetett, hogy cégeik révén

Demján Sándor és Andy Vajna mellett Nagy István, Magyarország berni nagykövete is érintett.

Utóbbi személy talán kevéssé ismert a szélesebb közönség előtt, róla most csak annyit, hogy Orbán Viktor jó barátja, ő az, aki néhány évvel ezelőtt, máig rejtélyes svájci vonatútja során állítólag útitársa volt a miniszterelnöknek.

Szerepelt még Soros György egyik cége a listán, de a MTI rá sem vesztegetett egyetlen szót sem. Lehet, még az elsőszámú közellenségnek kikiáltott milliárdos nevének említésével sem akarták bolygatni, hogy az ügynek magyar vonatkozásai is vannak.

Közbevetőleg jegyeznénk meg, hogy az offshore nem ördögtől való dolog, a legtöbb országban, így Magyarországon sem tiltja törvény. Legföljebb a jó erkölcsbe és a gyakorta hivatkozott polgári erkölcsbe ütközik, lévén ezeknek a cégeknek egyetlen céljuk van: a kreatív adózás, magyarul a fizetendő adó jelentős csökkentése, adott esetben nullára való redukálása.

A Magyar Távirati Iroda nem tartotta fontosnak, hogy az ügy magyar vonatkozásait is megemlítse a magyar emberek előtt.

Pedig a magyar embereknek jogukban állna tudni arról, hogy mi történik a világban és Magyarországon. A közmédia, melynek az MTI egyik kiemelt szereplője, idén mintegy 80 milliárd forintot kap az adófizetők pénzéből, és a hírek szerint jövőre ennél is több pénzből gazdálkodhat. Ezt az összeget nem azért dobják össze a magyar adófizetők, hogy elhallgassák előlük az információt, megmásítsák a valóságot. A közmédiának az lenne a dolga, hogy vállalt feladatát pártatlanul és magas szakmai színvonalon ellássa. Másképp fogalmazva: nem azért ad a magyar állam a magyar emberek pénzéből ennyi pénzt a közmédiának, hogy az valamelyik párt – jelen esetben a kormányzó erő – érdekeit képviselje, hanem azért, hogy objektíven tájékoztassa az embereket.

Az, hogy Andy Vajnát, vagy éppen Magyarország Orbán-közeli svájci nagykövetét megemlítsék, nem mérlegelés kérdése, hanem szakmai és morális alapvetés. Jelen esetben a közmédia vállalt feladatának nem tett eleget, rosszul gazdálkodott az adófizetők pénzével, mert nem arra költötte, amire a megrendelő adta.

Utálom a zaklatási botrányt

Nehezen viselem, hogy névtelenül lehet vádolni két direktort is, miközben tudom, hogy ennek most így kell lennie.

Akit zaklattak, az maga is nehezen viseli el a szégyenét, tán máig kiható fájdalmát, és a tetejébe esetleg még fél is bosszútól, pertől,

így egy-két karakán kivételtől eltekintve, ha meg is szólalnak, inkognitóban maradnak az áldozatok. Jobbára csak név nélküli nyilatkozatok jelentek meg, amik persze így kétes hitelességűek, és, bár nem rendőrségen teszik ezeket, lényegében felérnek a névtelen feljelentésekkel. Alkalmasak emberek tönkretételére, akár karaktergyilkosságra.

Ha valaki névvel, arccal vállalja az ilyen típusú kijelentéseket, valószínűleg akkor sem tud bizonyítani semmit, hiszen két ember között történt, ami történt, vagy esetleg nem történt. Ha pedig netán nincs a vallomás mögött valós személy, akkor ilyen terhelően vádló szövegeket ki is lehet találni, és ettől kezdve bárki ellen fordítani.

Bárkiről kieszelhető, hogy évtizedekkel ezelőtt, vagy éppen minap, ezt meg azt csinálta egy nővel, esetleg férfival, még inkább esetleg, gyerekkel. És akkor az illetőnek rögtön vége lehet, lenullázódhat az életműve, ahogy ő maga is. Elég, ha hírbe hozzák, ez olyan természetű ügy, hogy mindenki a megvádolttól várja el, bizonyítsa, hogy nem igaz, amit állítanak róla, de hát, feltehetően egyik fél sem tud bizonyítani semmit. Ezért aztán rengeteg a találgatás, mi igaz, mi nem, ki miért száll be a ringbe, mi hihető abból, amit mond, és mi hihető a cáfolatból, miközben

az eddig megvádoltak nyilatkozatot kiadtak, de arccal, manipulálhatatlanul, kamera elé, élő adásban, nem ültek.

Ezt a vádlók közül is bármikor rendelkezésre állva, mindössze egyetlen ember vállalta, Sárosdi Lilla színésznő. Megrendítő volt, amit mondott, és az is, ahogyan mondta. Elindította a lavinát, ahogy ez tanúságtételét követően várható volt, miközben az ő esetében is akadnak akik kételkednek, és azt kérdezik, miért húsz évvel később állt elő ezzel a történettel? Ami egyébként bizonyos mértékben segítheti a közélet tisztulását.

Persze csak akkor, ha lelepleződések sora követi, és közel sem csak színházi területen, hiszen tudjuk, de legalábbis sejtjük, hogy ilyesmi bőven előfordul egyetemeken, kórházakban, hivatalokban, egyéb munkahelyeken. Szinte bárhol, tessék hát előjönni a farbával! Másrészt a névtelenség miatt attól is tartani lehet, hogy boszorkányüldözési perek kerekedhetnek. Többeknek, akikkel beszéltem erről, eszükbe jutott Arthur Miller klasszikussá nemesedett nagyszerű darabja, a Salemi boszorkányok, ami legutóbbi előadásakor igencsak erőteljesen aktuálisnak mutatkozott.

Az a helyzet, hogy

igen hamar szinte folyamatosan rágható gumicsonttá vált a zaklatási téma.

Csaknem mindenki latolgat, találgat, mi igaz, mi nem és naná, hogy terjed, ki lehet a következő. Már van is egy következő, neves és tehetséges erdélyi magyar színész, tehát már országhatáron túlra is tovább gyűrűzött a téma, ami eredetileg tengerentúli „ihletettséggel” érkezett hozzánk.

A zaklatás karaktergyilkosság rafinált eszköze is lehet, meg persze, hogy rácuppant a bulvár, dől a mocsok. És ebből az adott célszemélyen kívül bőven fröccsenhet az intézményre, ahol dolgozik, dolgozott, de még az egész szakmára is.

Lehet azt mondani, hogy ott tombol a fertő, az például szabados, liberális fészek, hát kérem akkor változások szükségesek ott, mert ugye rend a lelke mindennek.

Ezért az intézmény is kényszerhelyzetbe kerülhet, esetleg túlvédekezik. Ha premier marad el, azzal már másokat is büntetnek, azokat, akik munkát fektettek a produkcióba, és végső soron a közönséget ugyancsak.

Miközben csak drukkolni lehet annak, hogy az igazság napvilágra kerüljön, akinek vaj van a fején, bűnhődjön, csak hát tisztán kéne látni, és a zaklatás olyan természetű ügy, ami ezt csaknem lehetetlenné teszi.

Az elkövetkezőkben is tisztelet a bátraknak, a nyílt sisakkal kiállóknak, az akár egy életre megsebzetteknek, és természetesen bűnhődjön a bűnös. De riasztóan sok a hordalék, a mocskos áradat, a kárörvendő csámcsogás, és kevés a biztosan kontrollálható tény. Ezért utálom ezt az egészet, lényegében azt is, hogy írtam róla.

Széttépik a szocialistákat? – avagy öt százalék, bizony, dalolva ment…

Bizony így van: vérszagra gyűlik az éji vad. Amióta ugyanis megjelent a Nézőpont Intézet legfrissebb felmérése a pártok népszerűségéről, mintha darabokra akarnák szaggatni a szocialista pártot. Az amúgy a közvélekedés szerint erősen Fidesz-befolyás alatt álló műhely a teljes népesség körében öt százalékot mutatott ki az MSZP számára, vagyis kérdésessé tette a parlamentbe jutását is, sorra jelennek meg az olyan nyilatkozatok, amelyek készpénzként veszik az eredményt, miáltal a felmérés maga is önbeteljesítő jóslattá válhat. Bár ezt a megállapítást Hahn Endre, a Medián vezetője erősen vitatja, szerinte a szocialistákkal szimpatizálók nem fognak megmozdulni és átpártolni egy másik párthoz, mások szerint ez nem egészen így van. Hahn különben nem gondolja, hogy a Nézőpont manipulálná a számokat, amiben persze lehet egy jó adag szakmai szolidaritás is. Hahn azt mondja, őket is éri ilyen vád, ha túlságosan eltér az eredmény némelyek várakozásától, azonnal összeesküvés elméleteket gyártanak.

De maradjunk egyelőre a szocialistáknál és a Nézőpontnál – a Medián egyébként hét százalékot mért nekik -: egyáltalán nem kizárt, hogy vannak olyan szándékok, amelyek alapján nem kell feltétlenül kizárnunk egy kis részrehajlást. Noha néhány hónapja még pont azt lehetett olvasni, hogy a Fidesz abban érdekelt, hogy az MSZP bent maradjon a parlamentben és nagyjából a tízszázalékos szinten, most már hallani olyan hangokat is: egyáltalán nem bánná, ha egyedül képviselné a rendszerváltást az országgyűlésben. Orbán hitének, küldetésének, történelem magyarázatának ez felelne meg a legjobban; még egyértelműbben húzná magára a történelemformáló politikus szerepét. Ezzel természetesen nem akarjuk azt állítani, hogy a Nézőpont által publikált eredményt egyenesen a kormánypárt rendelte meg, de azt se zárjuk ki teljesen, hogy az MSZP esetében vékonyan fog a ceruza.

Természetesen minden hasonló feltételezés alapja mégiscsak az, hogy a szocialisták hosszú ideje rászolgáltak a róluk szóló rossz hírek terjesztésére; belső háborúik, a nyilvánosság előtt vívott harcaik nem hagyták, nem hagyhatták érintetlenül a választó polgárokat. Ebből különösen kiemelkedett a Botka-korszak; az a kilenc hónap, a kezdeti gyarapodás ellenére súlyos csapást mért a pártra. Igaz ugyan, hogy eme időszak lezárta után Molnár Gyula, a Független Hírügynökségnek nyilatkozva arról beszélt, hogy kemény kézzel fogja a következőkben irányítani csapatát, aminek most még nem látjuk a jeleit. Igaz, hogy nincsenek mindennapos negatív hírek, nem hallani most belső háborúkról, de egyelőre (?) hiányoznak a pozitív üzenetek is. Mondhatni: némi pangás tapasztalható, és ebbe a pangásba robbant bele a Nézőpont öt százalékos híre. Ilyen súlyosan hátrányos helyzetűnek a rendszerváltás óta nem mérték ezt a pártot, amiben nem is a lassan megszokottá váló egyjegyű szám a rémisztő, hanem –ismételjük – az esély: akár el is búcsúzhatnak, már 2018-ban a parlamenttől. Korábban is esett már szó, néhány bátrabb elemző és az MSZP-t feltétlenül elparentáló politikus beszélt arról, hogy az MSZP – vagy szívesen emlegettek ehelyütt utódpártot – megérett a megszűnésre, ezeket a jóslatokat azonban nem lehetett komolyan venni. De ez az öt százalék még egy hónappal ezelőtt is képtelennek tűnt, ám pont az a drámai ebben a mostani mérésben – még ha egyesek manipuláltnak is vélik –, hogy akár igaz is lehet. Éppen ezért idéztük a bevezetőben Arany Jánost (Walesi bárdok); mindazok, akik érzik a szocialista tábor szétverésének lehetőségét, rögtön odanyilatkoznak: vége van ennek a pártnak. Gémesi György, az Új Kezdet vezetője kifejezetten durván fogalmazott, de mások, politikai elemzők sem riadtak vissza attól, hogy temessék az MSZP-t. Hallani arról szintén, hogy Gyurcsány Ferenc sem bánkódik a kialakult helyzet miatt; szívesen látná a Demokratikus Koalíció szavazótáborában azokat, akik eddig a szocialistákat támogatták.

Nagy hibát követnek el a baloldali párt vezetői, ha megelégednek egy legyintéssel, mondván: a  Nézőpontot nem kell komolyan venni. Ami lehet, hogy így van, de az előbb említett hitet viszont mindenképpen illik. És, ha nem lesznek képesek előrukkolni olyan akciókkal, egyáltalán: jelenléttel, amely az életképességüket bizonyítja, akkor az éji vad elvégzi a dolgát.

A lágy csikló már kevés

0

Egyre erősödik a világban és Magyarországon is a Weinstein-skandalum. A meetoo mozgalom lavinát indított el, természetesen az ismert személyiségek neve kerül napvilágra, miközben tudjuk: teli van az életünk hétköznapi zaklatókkal.

Sokan hiszik persze, hogy a művészvilág velejáró jelensége a szabadosabb élet, és a szereposztó dívány fogalmát többnyire már természetesnek is tekintik. A botrány azonban sok mindent felszínre hoz, és sokaknak felnyitja a szemét: mi az, ami megengedhető és mi az, ami nem. A most terítékre kerülő történetek alapján még azok is a fejükhöz kapnak, másként: rádöbbennek, hogy szexuális zaklatásnak voltak kitéve, akik természetesnek vették, hogy férfiak, olykor tolakodóan kikezdenek velük. Anna Graham Hunter írónő például most jelentette be, hogy az immár nyolcvan esztendős, kétszeres Oscar-díjas színész, Dustin Hoffmann, milyen módon zaklatta őt, vagy húsz évvel ezelőtt, tizenhét éves korában. Többek között azzal, hogy amikor az írónő azt kérdezte Hoffmanntól, hogy mit enne, az emígyen válaszolt: „kemény tojást és lágy csiklót”. Lássuk be, itthon senkinek nem jutna eszébe egy ilyen „poénkodás” után zaklatást említeni, ám a színész nem magyarázkodott, nem beszélt arról, hogy ártatlan vicc volt, és azt se mondta, hogy nem is történt ilyesmi, legfeljebb az írónő fantáziájában, hanem bocsánatot kért, „nagyon sajnálom, hogy kellemetlen helyzetbe hoztam őt” – mondta.

Nos, itthon Marton László – aki lássuk be némi késéssel kért, nem is teljesen egyértelműen elnézést – zaklatási ügy után itt a másik eset a művészek világából. Illetve nem tudjuk, hogy van-e ténylegesen másik eset, mert itt még nem szólalt meg áldozat, nem szembesülhettünk olyan szereplővel, akit először csak „körberajzoltak”, majd meg is neveztek, mint zaklatót. Sőt, itt messzebb ment a vád, mert az illetőt hírbe hozták férfiakkal, nőkkel, de még fiatalkorúakkal is.

Ne feledjük, Marton Lászlónál először az abúzusnak kitett színésznő, Sárosdi Lilla állt a nyilvánosság elé, s őt követték a többiek, akik mind a rendező áldozatának tekintik magukat, ők akkor mondták el történeteiket, amikor Sárosdi már megnevezte Martont. Az előbb említett esetben azonban egyelőre másként állnak a dolgok: a név – muszáj most ideírnunk: Kerényi Miklós Gáboré – csupán egy facebook oldalon jelent meg, s bár azóta terjed a rendezőről, hogy róla van szó, bizonyosság nincs.  (Itt most tegyük félre Kerényi furcsa reakcióját, arról a fuhu.hu egy másik írásában amúgy is olvashatnak.)  Ami bizonyosság látszik, hogy a Kalmár Péter rendező oldalán felbukkanó Kerényi és Kalmár között korábbi konfliktusok okán kibékíthetetlennek tetsző ellentét van, ez azonban bizonyosan nem elegendő ok arra, hogy bárki bűncselekménnyel vádolja a másikat, vagy helyet adjon olyan bejegyzéseknek, amelyekben ilyen utalások olvashatóak.

Fogalmam sincs Kerényi Miklós Gábor életéről, még kevesebb az életviteléről. Azt azonban tudom, hogy egy ilyen támadás, ha nincs mögé téve konkrétum, akkor is tönkreteheti a bevádolt személyt, ha életében nem követett el soha semmit. Védekeznie kell, bírósághoz fordulni, de a ráfröccsentett sarat nem tudja teljesen lemosni magáról. Nem akarnék arról szavazni, hogy Kerényi elkövethetett-e olyan galád dolgokat, amilyeneket most vele kapcsolatban emlegetnek, de ez aztán biztosan nem szavazás kérdése. Nem a szimpátia, vagy netán a szakmai ellentét alapján lehet feltételezéseket megfogalmazni.  És ezt csak azért fogalmazom ide, mert Kalmár Péter – akit szintén nem ismerek – kényszerpályára állította saját magát: tisztáznia kell a helyzetet. Mindaddig ugyanis, amíg nem szólal mellette meg senki, aki hitelt érdemlően tudja bizonyítani: volt dolga Kerényivel és olyan dolga, ami kimeríti a zaklatás fogalmát, addig Kalmár, akár ő mondta, akár más az ő facebook oldalán, olcsó módon akart fölkapaszkodni egy olyan hullámra, amelyet a Weinstein-ügy indított el. Amennyiben ez nem történik meg, lejáratja és hiteltelenné teszi a meetoo mozgalmat is, azoknak segít, akiknek nem jár a segítség. Vagyis a zaklatóknak. És ebben az esetben bizonyosan kevés lesz egy olyan történet, amelyben az illető hölgy lágy csiklójáról beszélnek…

Gyurcsány kontra Gyurcsány

Erős kampányfogást talált a Demokratikus Koalíció, olyan témát dobott be a köztudatba, ami igencsak forró krumplinak számít. Abban a világban, ahol a nacionalizmus egyik legfontosabb eleme, mondhatni pillére, a határon túli magyarság, meglehetősen kockázatos velük szemben politizálni.

MTI Fotó: Varga György

A Gyurcsány vezette párt ugyanis most azt hirdette meg:

vegyék el tőlük a szavazati jogot, azaz egy már megszerzett jogot.

És bár igaza van azoknak, akik azt állítják, a magyarországi lakosság többsége nem ért egyet azzal, hogy azok, akik nem itthon adóznak, beleszóljanak a mi életünkbe, mégis: általában belenyugodtak abba, hogy a Fidesz keresztülverte ezt a törvényt (is) a parlamenten. Tette pedig azért, mert felismerte: a párt intenzív jelenléte, elsősorban Erdélyben, sok szavazatot hozhat nekik az országgyűlési választásokon.

A sok persze relatív; 2014-ben az erdélyi magyarok mindössze húsz százaléka élt a lehetőséggel. Ez a húszszázaléknyi voks azonban

pont elég volt a Fidesznek ahhoz, hogy az onnan szerzett egy mandátummal kétharmados sikert könyvelhessen el.

Látszólag tehát igaza van Gyurcsánynak: mélyen igazságtalan a rendszer, minden érv ellene szól, hogy létezzen ilyen jog és mégis: alapot ad arra, hogy támadásba lendüljenek vele szemben, hogy populista lózungokkal átkozzák ki őt és pártját a közéletből, miközben az ellenzék többi szereplője mélyen hallgat.

A nagy kérdés, hogy a DK-nak ez a rizikós lépése hozhat-e számukra új szavazókat. Lehetséges, hogy igen, miközben újabb és újabb retorikai csatornákat nyit meg a javaslat, velük szemben. Márpedig ezt a luxust a többi ellenzéki párt nem engedheti meg magának, ezért feltehetően nem is fognak csatlakozni a Demokratikus Koalícióhoz.

Amúgy, hogy miért éppen most emelte be a kampánytémák közé Gyurcsány a határon túliak szavazatelvételének témáját, azt csak találgatni tudjuk.  Nincs kizárva, hogy azért, még markánsabban megkülönböztesse önmagát másoktól, de az sem elképzelhetetlen, hogy az esetleges együttműködést, a közös lista gondolatát akarta végképp lezárni vele.

Molnár Gyula, Karácsony Gergely és Gyurcsány Ferenc. Távolinak tűnik az összefogás
MTI Fotó: Szigetváry Zsolt

Ha Gyurcsány legutóbbi, ATV-beli nyilatkozatára gondolok, feltétlenül számolni kell ezzel a lehetőséggel. Azon kérdésre ugyanis, hogy mit gondol az esetleges közösködésről, Gyurcsány egyik érve éppen az volt, hogy

oly nagy különbségek vannak az ellenzéki pártok programjai között, amelyek szinte áthidalhatatlanok. 

Ez a kijelentése csak azért volt meglepő, mert – egészen Botka lelépéséig – a pártelnök folyamatosan azt kommunikálta a külvilág felé, hogy ők az egyetlen olyan formáció, amelynek nincsenek feltételei, kizárólag az együttműködés, a minél gyorsabban megvalósított integráció a céljuk.

Amikor azt firtatták, hogy a programok különbözősége komoly akadályt képezhet, Gyurcsány azzal érvelt: azok áthidalhatók, és amelyek nem, azokat félre kell tenni, mégpedig a nagy és közös cél érdekében. Ez pedig ugye nem más, mint az Orbán-kormány leváltása. A DK vezetője még a szocialisták tizenkét pontját is elfogadhatónak tartotta, a Botka-féle programmal kapcsolatban pedig kifejezetten azt hangsúlyozták, hogy az nem áll szemben a Demokratikus Koalíció elképzeléseivel. Most azonban, az előbb említett interjúban, arról beszélt Gyurcsány, hogy a szocialistáknak még programjuk sincs – igaz, ami igaz: töredékek vannak –, és más ellenzéki pártnak, már amelyiknek van, jelentősen eltérőek az elképzelései.

Ha arra próbálunk rájönni, hogy miért alakult ki ez a Gyurcsány kontra Gyurcsány helyzet, akkor valahol a pártnépszerűségek alakulásánál kell keresnünk az okokat. Elemzők egy része ugyanis úgy látja – és láttatja a DK-sokkal is –, hogy

az MSZP késő-botkai és poszt-botkai állapota egyenesen aggasztó,

a Nézőpont Intézet már azt is megengedte magának, hogy a teljes népesség körében mindössze öt százalékot mérjen nekik – azaz azt jósolja, hogy a szocialisták a parlamenti küszöbnél bukdácsolnak –, az onnan leszakadó szavazók jelentős részét pedig a Demokratikus Koalíció halássza el.

Nem véletlen, hogy az elnök kétszámjegyű támogatottságról beszélt az interjúban, jóllehet

ilyet egyetlen közvélemény-kutató cég sem mért nekik. 

És ha ez a remény erős és megalapozott, akkor reális, ha csak a koordinált indulást szorgalmazza a párt és elutasít minden egyéb közösködésre invitáló gondolatot; van neki saját listavezetője – Gyurcsány személyében –, hallani sem akar másról, így Balázs Péterről sem. (Vele kapcsolatban, kifogásként, azt emelte ki a DK elnöke, hogy erre a posztra inkább egy politikust kellene jelölni, aminél azért, lássuk be, létezik erősebb érv is.)

A szocialisták egyelőre nem szálltak vitába a Demokratikus Koalícióval, mert változatlanul bíznak annak visszafordíthatóságában. Szerintük, a megfelelő pillanatban, Gyurcsány érezni fogja azt a felelősséget, ami rá nehezedik, ha már csak ő áll a megállapodás útjában.

Egyelőre persze nem pusztán ő, hanem mindenki szembe megy a korábban áhított megoldással, ma tehát

nehéz elképzelni, hogy a demokratikus ellenzéki oldalon létrejön a koordinált induláson túl az egy közös lista;

akkor ugye már csak azokkal kellene a koordinált indulásról tárgyalni, akik mindenképpen kizárnak mindenféle közös listát (LMP, Momentum).

Az MSZP-sek november végi dátumot hangsúlyoznak most, ami lévén már november, meglehetősen ambiciózus tervnek tűnik. Hogy ebből valóban legyen valami, és a választók is bizalommal legyenek iránta, valami átütő fordulatnak kell bekövetkezni, napokon belül.

Az MSZP optimista köre állítja: nem lehetetlen a küldetés, és ma már a párt belső háborúi is elcsitulni látszanak, és bár az még nem látszik, hogy minden vezető egyforma hittel és lelkesedéssel áll a „közös lista Balázs Péter vezetésével” koncepció mögé, a véleményvezérek biztosak benne, hogy kialakul az egység. Előbb, mondják, a párton belül, aztán a kisebb ellenzéki pártokkal, végül Gyurcsányékkal is.

Egyszer a szocialisták egy korábbi, éppen elbukott koncepciója kapcsán azt írtam: az MSZP-nél és az ellenzéki oldalon megfordul a mondás, náluk bizony a remény hal meg először. De látják, tévedtem: utoljára.

Mit akar Gyurcsány az aláírásgyűjtéssel?

„Jól kiszámíthatóan engem most hazaárulózni fog a Fidesz, de nem ijedek meg ettől”.

Ezt mondta Gyurcsány Ferenc az ATV Egyenes Beszéd című műsorában annak kapcsán, hogy a Demokratikus Koalíció bejelentette: aláírásgyűjtésbe kezdtek arról, hogy aki soha nem élt Magyarországon és nem itt fizet adót, az ne szólhasson bele a magyarországi választásokba.

Nem kellett különösebb jóstehetség ennek a megállapításához. Gyurcsányt ennél kisebb „bűnökért” is bármikor támadja a Fidesz, a határon túl élő magyarok kettős állampolgársága – és nem utolsósorban az ezzel járó szavazati jog – különösen fontos Orbán Viktor pártjának.

Nem volt ez mindig így. Talán már nem mindenki emlékszik rá, de a Fidesz még 1998-ban sem lelkesedett azért, hogy a határon túl élő magyarok kettős állampolgárok lehessenek. Németh Zsolt, a párt első számú külpolitikusa azt nyilatkozta az akkor még a Fideszhez igencsak hű Magyar Nemzetben, hogy egyfelől azért nem támogatják a kettős állampolgárságot, mert ennek nincs meg a jogi háttere, másrészt pedig ellenőrizhetetlen migrációs folyamatot indíthat el.

Igen,

a migráció kifejezést használta a párt külpolitikusa 1998-ban a határon túli magyarokkal kapcsolatban.

Azóta persze eltelt majdnem húsz év, és a Fidesz már a 2004-es decemberi népszavazáskor is támogatta a kettős állampolgárság intézményét. (Mint ismeretes, az akkori referendum az alacsony részvétel miatt eredménytelen lett.)

Gyurcsány Ferenc már miniszterelnökként sem lelkesedett azért, hogy a határon túli magyarok is beleszólhassanak a magyarországi közügyekbe. Kérdés azonban, hogy most miért jött elő ezzel a DK, amivel várhatóan ismét magára zúdítja sokak haragját.

Nos, minden bizonnyal azért, mert ha hivatalosan nem is, de a gyakorlatban már egy ideje zajlik a választási kampány. És

ilyen időszakban minden aláírásgyűjtés jól jön a pártoknak.

Még akkor is így van ez, ha tudják, hogy jogi következménye nincs annak, hogy összegyűlnek az aláírások. Hiszen – a szó jogi értelmében – ez nem népszavazás.

Valahol persze mégis az. És bár Gyurcsányt nem csupán a Fidesz részéről érik majd támadások emiatt – elsőként az LMP már be is jelentkezett, a magyarok megosztásával vádolva a DK elnökét – de nyilván azt is jó érzékkel érezte meg, hogy sokan, akik korábban nem voltak a DK támogatói és valószínűleg a későbbiekben sem lesznek azok – rácsatlakoznak majd erre az aláírásgyűjtésre.

A határon túli magyarok ügye ugyanis

mindig is ambivalens érzéseket keltett a magyarországi magyarokban.

Még azok közül is, akik azt szeretnék, hogy a jövőben is a Fidesz kormányozza az országot, sokan idegenkednek attól, hogy a határon túli magyarok a mostaninál szorosabb kapcsolatba kerüljenek az anyaországgal. Sokan már így is túlzónak tartják a határon túli magyarok számára biztosított jogokat és anyagi juttatásokat, és azon is ki vannak akadva, hogy ők könnyebben, egyszerűbben szavazhatnak, mint azok a honfitársaink, akik Magyarországon születtek és éltek, de egy ideje külföldön tartózkodnak.

MTI Fotó: Balogh Zoltán

Gyurcsány és a DK tehát nyilván arra számít, hogy bár érik majd őket támadások emiatt, de legalább ennyi pozitív hozadéka is lesz számukra az aláírásgyűjtésnek. Egyfelől a várható sajtónyilvánosság miatt a párt még a mostaninál is erőteljesebben felkerül a politikai térképre, másrészt a saját szavazóbázis felmérése és megerősödése is következhet ebből a mostani akcióból.

Hogy melyik párt hogyan jön ki ebből, azt persze nehéz lenne megjósolni. Mint ahogyan azt sem tudni, hogy a Fidesz – túl a már említett és várható hazaárulózáson – mivel válaszol Gyurcsányék mostani lépésére. Mert azt bizonyára ők is tudják, hogy a hazaárulózás ebben az esetben már nem elegendő.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK