Vélemény

Megvan a dátum, hogy mikor írják alá a megállapodást a CEU-ról

Azt gondoltuk, hogy nem írunk már többet a CEU-ról, leírtunk már mindent, amit lehetett és amit érdemes. Talán egy búcsúcikk belefér még december elsején, de aztán tényleg annyi, szép volt, jó volt, talán igaz sem volt. Hogy volt egyszer egy egyetem, amely pénzt és dicsőséget hozott Magyarországnak.

De most mégis írnunk kell a CEU-ról, mert felcsillant a remény, hogy a magyar kormány aláírja az egyetem működését biztosító egyezményt. Már a pontos dátum is megvan: majd ha eljön az ideje.

Ezt maga Orbán Viktor miniszterelnök mondta a parlamentben, egy újságíró kérdésére válaszolva. Mi magyarok pedig megnyugodhatunk, mert ismét bebizonyosodott, hogy nemcsak az egészségügy, a kultúra, a gazdaság, de az oktatás is jó kezekben van.

Akkor írják alá az egyezményt, amikor annak eljön az ideje. Sem előbb, sem később. Biztosan vannak olyan kormányok, hebehurgyák, felelőtlenek, amelyek nem akkor írnak alá fontos megállapodásokat, amikor azoknak idejük van, hanem vagy előbb, vagy később. A mi kormányunk nem ilyen, mert a mi miniszterelnökünk mindig tudja, mit és mikor kell tenni, mondani, aláírni.

Már csak azért is fontos ez, mert mind a késlekedésnek, mind a sietségnek megvan a maga kockázata. Ha késve írnák alá Orbánék a megállapodást, akkor már csak bottal üthetnénk a CEU nyomát, s utóbb hiába lenne ott az aláírásuk a papíron, az már olyan lenne, mint halottnak a csók.

Ha idő előtt írják alá, sokan azt hihetnék, hogy Orbánéknak fontos, hogy a CEU Magyarországon működjön, itt képezze azokat a diákokat, akik majd dicsőséget hoznak az országnak.

Jó tudni, hogy ilyen miniszterelnökünk van,

aki mindig pontos és szakmailag is kifogástalan választ ad az őt kérdezőknek. Mert megtehette volna Orbán azt is, hogy cinikusan, pikírten, lekezelően válaszol a kérdésre, például azt mondja, hogy kellemes karácsonyi ünnepeket kívánok, vagy visszakérdez, hogy kisült-e már a kalácsom?

Megtehette volna ezt is a mi miniszterelnökünk, mert ma nincs erő, amelyik számon kérhetné. Hogy miért magánrepülőgépen utazgat, ahelyett, hogy a szegények, elesettek sorsát segítené. Miért hisztériát kelt, miközben az indulatokat kellene csillapítani. Lennének kérések, de ezek a kérdések alapvetően fölöslegesek, Orbán ugyanis mindig tudja, hogy mikor minek van ideje. Mikor kell majd a korrupciót fölszámolni –  akkor például, ha egyszer újból ellenzékben lesz. Akkor majd nagyon fogja zavarni, ha valaki urizál, lop a közös pénzekből, stadiont épít működő egészségügy és versenyképes oktatás helyett.

Megvan tehát a bizonyosság: amennyiben nem jön közbe semmi, akkor szinte majdnem biztos, hogy a kormány vagy aláírja a CEU működését biztosító megállapodást, vagy nem.

Mérget azért nem vennénk rá: aki még ennél is konkrétabb válaszra vár, kérdezze meg a miniszterelnök kezelőorvosát, gyógyszerészét.

Vajnáné cicája menni Amerika

Most nem azon fogunk fanyalogni, bár megtehetnénk, mert lenne rá okunk, hogy Andy Vajna filmbiztos felesége magánrepülőgépen vitte a cicáját Amerikába állatorvoshoz. Ezt a kis kirándulást betudjuk egy szerencsétlen fiatal nő kétségbeesett kapaszkodásának, amellyel azt szeretné a maga számára bizonyítani, hogy több annál, mint aminek látszik, és aminek emiatt őt sokan gondolják.

Vajna Timea rendszeresen osztja meg kalandjait az interneten, tudjuk, hogy mikor, hol jár – a legritkább esetben tartózkodik Magyarországon, dolgozni pedig még ennél is ritkábban láthatjuk. Ez a történet mégsem róla szól. Nem a felkapaszkodottak kivagyiságáról, hanem arról, hogy milyenné lett Orbán Viktor Magyarországa. Suttyó lett ez az ország, ahol nem a műveltség, az ízlés, a tisztesség és a morál számít, hanem az, hogy kinek van nagyobb magánrepülőgépe, ki vadászik háziasított rénszarvasra Svédországban, s ki vett aznap több hotelt, földet, vagy éppen lapkiadót.

Cicaügyben Vona Gábort kell megkérdezni – ezt válaszolta a miniszterelnök a parlamentben, amikor a Jobbik azután érdeklődött, mi a véleménye arról, hogy Vajnáné különgépen vitte a macskáját a tengerentúlra gyógyulni.

Hallottunk már ehhez hasonló megnyilatkozást a miniszterelnöktől. 2011-ben, amikor a rendvédelmisek békés bohóctüntetésre készültek, akkor egy újságírót viccesen a bohócügyi államtitkárához utasította. Ez ugyanúgy nem volt vicces, mint amikor a veje, Tiborcz István kétes ügyeit firtatták, és azt mondta a miniszterelnök, hogy üzleti ügyekkel nem foglalkozik. Amivel azt üzente mindenkinek, hogy a miniszterelnök kormányzással foglalkozik, amibe a kétes ügyek feltárása nem, csak az eltusolásuk fér bele. Magyarul: kapjátok be!

És nem foglalkozik Orbán nőügyekkel sem – ezt azóta tudjuk, hogy megkérdezték tőle, miért váltja le Szemerkényi Rékát, Magyarország washingtoni nagykövetét.

Mindez vicces is lehetne, főleg ha nem volna kifejezetten ijesztő. Különösen akkor, ha emlékszünk még a nem is oly távoli őcsényi történetre, amikor menekülteket látott volna vendégül a helyi fogadós, de miután a kormányzati kommunikáció által felheccelt emberek kiszúrták az autójának gumijait, letett a szándékáról. A miniszterelnök egyetértett ezzel a vandalizmussal, és azt mondta, hogy jól tették az emberek, amikor megvédték azt, ami az övék.

Annak idején, amikor Rogán Antal és családja helikopteren ment Rogánné barátnőjének vidéki lakodalmára, még legalább adtak a látszatra. Rogánnak a parlamentben kellett megkövetnie azokat, akiket ezzel a cselekedettel úgymond, megbántott – könnyű elképzelni, hogy az általa elővezetett bocsánatkérést a miniszterelnök dolgozószobájában, vagy valamelyik ahhoz közeli irodában fogalmazták. Akkor a riadt és reszketeg, majd később a választási kampány idejére eltüntetett Rogán azt mondta, hogy ő egy parasztfiú, márpedig a parasztfiúk nem szoktak urizálni. Meg is mondta odahaza az asszonynak, hogy ilyen többé ne forduljon elő, ha legközelebb vidékre mennek lagziba, eszébe ne jusson helikoptert barterezni.

Ez két évvel ezelőtt volt, és Orbán Viktor annyira megmérgesedett, hogy első felindulásában bezáratta a történetet megszellőztető Népszabadságot. Most nincs szükség ilyen kemény fellépésre, mert az urak már a látszatra sem adnak: ha Vajnáné különgéppel repteti a macskáját Amerikába, senkinek sem kell bocsánatot kérnie magyar emberektől, mert a miniszterelnök Vona Gáborhoz utasítja a kérdezőt.

Cicaügyekben ő az illetékes, oszt jó napot.

Vigyázat, az ajtók záródnak!

A fenti figyelmeztetést már „elfelejtették” az orosz metró kocsik, de lehet, hogy most a nyugati határszél kistelepüléseinek határában kellene felszerelni egy-egy hangszórót. Valami olyat, mint amilyen régen a kisbírónak volt, hogy figyelmeztesse az embereket: vigyázzanak, mert az osztrák határon az ajtók záródnak. Hatvan határátkelőn, közöttük tizennégy magyarországinál, megtiltották motorokkal, autókkal, buszokkal és teherautókkal az átjárást.

Ez nagyon rossz hír. Csodálkozok, hogy a Bem téren, ahol amúgy kényesek, ha más országok a magyarság „büszkeségét sértő” intézkedéseket hoznak, még nem gondolkodtak el, vajon szó nélkül kell-e hagyni az osztrákok lépését? Tényleg csak a nagy forgalom miatt lett elege a burgenlandi parasztoknak a naponta átjáró magyarokból? Biztosan csak azért tették ki a tiltó táblákat, mert zavarják a kocsik a településük nyugalmát? Talán az is szöget üthetne a fejükben, ha annyira bántja a sógorokat a „magyarok bejövetele”, akkor miért engedik át a bicikliseket és a gyalogosokat a vállon vitt kaszával, kapával? A böhöm nagy mezőgazdasági járművek és a lovas szekerek nem zavarnak senkit?

A válasz nem is annyira bonyolult, mint gondolnánk. A napokban a Fertő tó partján, az egyik kis falu vendéglőjében avatott be a magyar pincérnő: nincs másról szó, csak arról, hogy akik béresnek jönnek az osztrák gazdához, meg azok a burgenlandi földművesek, akiknek Magyarországon van földje, nyugodtan átjárhassanak akár még a gépeikkel is. A pincérek, a szállodai takarítónők, meg a többiek, álljanak csak sorban reggel is, este is, munkába menet és jövet kerüljenek jókora utat a nagyobb átkelők felé.

Az osztrákok a migrációs válságra hivatkozva még 2015-ben függesztették fel velünk szemben a schengeni egyezményt, amikor számolatlanul löktük oda nekik a menekülteket, most, ugyanerre hivatkozva jövő májusig meghosszabbították a határon az ellenőrzést. A közelmúltban kocsival utaztam Hollandiába, de csak egyetlen helyen kértek valamilyen úti okmányt: amikor kiléptem az országból. Már-már a szocialista időket idéző hosszú sorok alakultak ki Hegyeshalomnál, a határőrök kinyittatták a csomagtartót, fürkészve méregették a személyimet, vajon az vagyok-e a volán mögött, akinek a nevére az igazolvány szól?

Attól tartok, ha így folytatjuk a „brüsszeli birodalom” elleni harcot, ha egyre gyakrabban mondogatjuk, hogy mi nem a politikai és gazdasági világhatalmat képező egyesült Európához, hanem a különálló nemzetek Európájához akarunk tartozni, akkor könnyen megeshet, hogy a „birodalom visszavág”.  Megköszöni nekünk, hogy majd húsz éven át sok milliárd eurót idetolhatott, és egyszerűen megkér minket, hogy csukjuk be az ajtót. Lehetőleg magunk után, és kívülről.

El is határoztam, hogy ha ezentúl valamilyen okból Európában akad dolgom, inkább az útlevelet viszem magammal. Annak még az Unióban egységesen bordó borítójáról minden „közeg” láthatja, hogy uniós állampolgár vagyok.

Ki tudja meddig. Jó lesz vigyázni, mert az ajtók záródnak!

Szervusz Csülök, akinek Orbán a keresztapja!

Engedd meg, hogy az idősebb jogán felajánljam neked a tegezést. Nem a csendőr pertut, ami Választott Vezetőnk környezetében mostanság szokás, hanem azt, hogy kölcsönösen ne magázzuk egymást.

Szervusz, Csülök!

Mielőtt a lényegre térnék, hadd gratuláljak megszületésedhez, valamint ahhoz, hogy a nyíregyházi állatkert felkérésére Választott Vezetőnk lett a keresztapád. Ez azt jelenti, hogy az ő védelme alatt állsz, tehetsz bármit, bajod nem eshet. Nevedet az ő javaslatai alapján a nagyon népszerű nemzeti konzultáció keretében a magyar emberektől kaptad, az ő akaratukból lettél Csülök. Járhattál volna rosszabbul is, adhatták volna neked a Fülig Jimmy, az Antoine, vagy a Désiré nevet is, de a magyar emberek mindig híresek voltak bölcs döntéseikről, ezért lettél Csülök. Nyilván nem tudod, mert hát honnan is tudhatnád, hogy nevedet Rejtő Jenő egyik hőse ihlette. Rejtő Jenő zsidó származású magyar író volt, humoros könyvekkel örvendeztette meg az olvasókat, sokan szerették, bár az igazsághoz tartozik, hogy nem mindenki. 1942-ben például az egyik szélsőjobboldali újság feljelentette az írót, hogy zsidó létére még mindig írhatja a regényeit, aminek az lett a következménye, hogy előbb behívták munkaszolgáltra, majd parancsnoka utasítására kiküldték a Don kanyarba, ahol mintegy százezred magával fogta magát és elpusztult.

Mindezt csak mellékesen jegyeztem meg, tényleg nem tartozik a tárgyhoz, mert téged ilyen veszély nem fenyeget. Igaz, rácsok közé születtél, vagyis látszólag fogságba, de valójában szabadabb vagy sok embernél. Minden relatív ugyanis, a nyolcvanas évek elején volt egy magyar zenekar, már csak kevesen emlékeznek rájuk, Rolls Frakciónak hívták ezt a zenekart, ők énekelték a következő sorokat: „Szabad vagyok, mondta a majom a rácsnak, /én nem, mondta a rács, engem majmok köré zártak.”

Nem tudom, miről jutott ez az eszembe, tényleg nem erről akarok veled értekezni, inkább azt szeretném elmondani neked kedves Csülök, hogy mennyire szerencsés vagy, amiért a mi országunkba születtél. Választott Vezetőnk, aki neked keresztapád, néhány évvel ezelőtt Félázsiának nevezte Magyarországot. Én maradnék a Magyarország elnevezésnél, megszoktam már, hogy így hívják. Épp elég neked ezt megjegyezni, a fajtádról szóló leírásokból úgy értesültem, hogy kifejlett példányként egy tonnát is nyomsz majd, de az agyad ehhez képest elenyészőn kicsinek ígérkezik. Ne bánkódj emiatt, mások hasonló adottságokkal nagyon szépen boldogulnak és szép karriert futottak be.

A mi országunkban fogsz élni egy ideig kedves Csülök, bár úgy hallottam, nem sokáig, mert idővel egy másik országba költözök, de addig is, míg köztünk vagy, jó, ha tudod, hova cseppentél.

Magyarország földrajzi fekvését tekintve Európa közepén, Kelet és Nyugat között félúton helyezkedik el, a megújuló áramlatok hatására hol erre, hol arra sodródik. Miután az ország élén álló Választott Vezető szerint Európa hanyatlik, napjai meg vannak számlálva, és a szakadék szélén tántorog, (a régi vicc szerint mi egy lépéssel előbbre járunk), mostanság Ázsia felé vesszük az irányt.

Az ország államformája a demokratikus diktatúra. Az ország élén az örök és megbonthatatlan Választott Vezető áll.

Magyarország hivatalos nyelve a magyar, de terjed a rovásírás, valamint az Orwell könyvéből megismert újbeszél, mely utóbbi nagyon hasonlít a magyarhoz, csak a szavak jelentése más, mint a 2010 előtt használt magyar nyelvben. Valamit megvédeni például újbeszélül azt jelenti, hogy elvenni, ellopni, megszüntetni, az, hogy senkit nem hagyunk az út szélén, azt jelenti, hogy mindenkit belelökünk az árokba.

Magyarországon nincsenek oligarchák, a bűnözés megszűnt, mert két hét alatt felszámolták, Brüsszel nekünk nem diktál, Soros nem nevet a végén, Sargentininek pedig nincs gyereke.

Magyarországon többpárti egypártrendszer van, valamint vallásszabadság, ami azt jelenti, hogy egyetlen vezető vallás elfogadott: a Választott Vezető pártja iránt érzett feltétlen és kontroll nélküli lojalitás. Magyarországon az életszínvonal folyamatosan emelkedik, bár jelenleg még nem éri el azt a szintet, amelyet hamarosan meghalad.

Magyarország minden országgal jó viszonyra törekszik. Nemzetközi tekintélye már most is számottevő és folyamatosan növekszik, aminek jele az is, hogy az ismert és tekintélyes politikai vezetők egymásnak adják a kilincset az országban. Nemrégiben például Donald Trump amerikai elnök egyik volt iskolatársának közeli névrokona érkezett turistaként Magyarországra, egy Angela Merkel német kancellár unokahúgára hasonlító párizsi takarítónő pedig a budapesti Halászbástyán gyönyörködött a panorámában. De volt már itt Emmanuel Macron egykori óvónőjének nagyobbik unokája, és Theresa May egyik hasonmása is érvényes meghívással bír.

Magyarország éghajlata jelenleg kontinentális, de már folyik az egyes éghajlati viszonyok átnevezése. Hamarosan megszűnik a napi középhőmérséklet, utóbbi neve a tervek szerint népi középhőmérsékletre változik.

Kedves Csülök, érezd jó magad kedves, vendégszerető, az idegenek, az elesettek és az üldözöttek számára valóságos Kánaánként létező országunkban. S bár besorolásod szerint indiai páncélos orrszarvú vagy, ezzel ne nagyon kérkedjél. Élvezd az életet, örülj annak, hogy fedél van a fejed fölött, és az étkezésre sincs gondod. Légy büszke arra, hogy indiai páncélos létedre magyarnak születtél, de tudnod kell, hogy ez a kegyelmi állapot nem tart örökké. Keresztapád, a mi Választott Vezetőnk alig néhány hónappal ezelőtt közölte a nyilvánossággal, hogy magyar az, akinek az unokája is magyar lesz. Miután te a tervek szerint elhagyod majd országunkat, hogy más, idegen földeken nemzzél utódokat, feltehető, hogy idővel, valamelyik unokád jóvoltából nem számítasz majd magyarnak.

Mindezt nem ünneprontásként, csupán miheztartás végett írtam neked.

Még egyszer sok boldogságot, ehető takarmányt, a közelgő hideg télre tekintettel fűthető házat, s jobb életet kívánok neked, mint amilyen lesz.

Valójában kifizetődő lehet az államnak migráns munkások befogadása

Pár napja az osztrák kormánykoalíció kisebbik, szélsőjobboldali pártja muzulmánellenes, rasszista, vagyis teljesen habonyista propagandával rúgott bele a szomszéd országban dolgozó magyar migráns munkásokba. Erről jutott eszembe a brit tudósok egyik tanulmánya, amely szerint a migráns munkások rengeteg megtakarítást jelentenek az államkasszának.

Heinz-Christian Strache osztrák alkancellár pártja plakátokon dicsekszik azzal, hogy csökkentették a külföldi munkavállalók családi pótlékát. A plakáton egy színes bőrű muszlim nő látható, ráadásul a szemét is kitakarták, mintha bűnöző lenne. Miközben az érintett családok 90 százaléka a szomszédos európai országokból származik, a legtöbben közülük Ausztriában dolgozó magyarok, ők 39 ezren vannak.

Az Ausztriában munkát vállalók valójában befizetői az osztrák államkasszának, mert az ő járulékaik és adóik által is finanszírozott állam szolgáltatásait csak korlátozottan veszik igénybe. A családi pótlék pedig éppen egy olyan szociális juttatás, amelyet a befizetett járulékokból szolgáltat az állam.

Korábban oxfordi gazdasági kutatók számították ki, hogy a Nagy-Britanniában dolgozó külföldi – szép magyar szóval migráns – munkások évente 2700 angol font megtakarítást jelentenek a brit államnak, ez az életük alatt átlagosan 78 ezer fontot (nagyjából 28 millió forintot!) jelent. Miközben a brit dolgozókon nincs semmi megtakarítás. A magyarázat egyszerű: a migráns munkások által igénybe vett juttatásokat bőven fedezik az általuk befizetett adók és járulékok, viszont rengeteg olyan állami szolgáltatást nem vesznek igénybe, amit a „bennszülöttek” igen: sem ők, sem a gyermekeik nagy része nem ott járt iskolába, sokszor nem ott mennek orvoshoz vagy kórházba, nyugdíjas éveikre többnyire visszaköltöznek eredeti otthonukba.

Ráadásul a migráns munkások nem veszik el a brit melósok munkáját, hanem zömmel olyan állásokat töltenek be, amikre a munkáltatók nem is találnának másokat. Az Independent által ismertetett felmérés szerint ezzel még az egyébként a migráció ellen hangolt brit szavazók is tisztában vannak.

Na de mi a helyzet nálunk?

A mi jó kis kormányunk azzal dicsekszik, hogy ő aztán egyetlen migránst sem enged be (kivéve persze Orbán haverjainak rengeteg pénzt fizető, ellenőrizetlen sok ezer letelepedési kötvényest, de ennek a részleteibe most nem megyek bele). Miközben lehet, hogy néhány száz vagy akár néhány ezer megválogatott, ellenőrzött menekült befogadásával az angolok módjára mi is jól jártunk volna.

Azt is érdemes felidézni, hogy a szíriai menekültek átlagosan iskolázottabbak voltak, mint az átlag magyar – Szíria ugyanis viszonylag fejlett ország volt a polgárháború előtt, az Európába érkező szíriai menekültek többsége pedig a középosztályból került ki, hiszen ők tudták megfizetni az utat. Sok volt közöttük például az orvos. Talán jól jött volna néhány orvos befogadása…

Ha nem tud egy állam integrálni pár száz vagy legfeljebb pár ezer bevándorlót, az nem a bevándorlók hibája, hanem főleg az államé. És attól sem kell kellene tartani, hogy ennyi ember miatt kialakulnak no go zónák, mint pártunk és kormányunk szerint Bécsben, Londonban vagy Svédországban. A „migráncsmentes” Magyarországon azonban rosszabb a helyzet, az EU statisztikai hivatalának adatai szerint a 100 ezer főre jutó szándékos emberölések terén az egyik legrosszabb mutatóval rendelkezünk Európában.

Mielőtt a fizetett fideszes kommentelők megállapítanák, hogy migráncssimogató vagyok, szögezzük le, hogy ezzel valójában csak költségvetéssimogató vagyok.

CEU-tüntetés után: tessék többen lenni!

Az MTI híradásával ellentétben nem néhány százan, hanem néhány ezren tüntettek pénteken este a CEU mellett. Ez sem sok, százszor ennyi ember kellett volna, de azok, akiknek módjuk lett volna ott lenni, ám abban az időben máshol voltak, nyilván azt gondolják, hogy a CEU nem az ő ügyük, mert a CEU és a többi egyetem, meg úgy általában az oktatás, az okosokról szól. Hogy aki már járt egyetemre, vagy még nem járt, de nem is fog soha, annak nincs köze ahhoz, hogy mi lesz a CEU-val.

Csakhogy ez nem igaz. Túl azon, hogy egy nemzetközi hírű egyetem szimbolikus jelentőséggel is bír egy ország számára, van még más is, ami miatt fontos az oktatás és a kutatás szabadsága.

Arról van szó, hogy Orbán és a Fidesz abban érdekelt, hogy a magyarok minél tájékozatlanabbak legyenek. Ezért szerezték meg gyakorlatilag a média egészét, hogy a magyarok millióit a saját valóságukkal etethessék. Sorossal és a migránsokkal riogassanak, s ezért fordult most figyelmük az egyetemek felé. Itt még nem minden az övék, vannak még szabad szigetek, bár ezek száma vészesen fogyóban.

A buta, tájékozatlan ember könnyebben manipulálható, vele a legképtelenebb hazugságokat is egyszerűbb elhitetni.. Ezt ismerték fel Orbánék, hogy a hatalmuk megőrzéséhez alulinformált, gondolkodásra képtelen, vagy legalábbis arról leszoktatott emberek tömegei kellenek.

Olyanok, akik nem feltétlenül szeretik Orbán rendszerét, de képesek együtt élni vele. Tudják, hogy milyen ez a rendszer: hogy lop, hazudik és a rendszer is tudja róluk, hogy milyenek. Ismeri alattvalóit, hisz ő is belőlük való.

Ezek az alattvalók jelenleg mi vagyunk. A rezsimnek nincs különösebb baja velünk, megtűr bennünket, mert mi is elviseljük őt. Nem kívánja, hogy szeressük, még csak úgy sem kell tennünk, mintha kedvelnénk. Neki az is elég, ha nem látványosan utáljuk, beéri azzal, ha nem megyünk ki túl sokan, és túl gyakran az utcára.

Kiegyeztünk ezzel a világgal: addig jó, míg Orbán él. Ő úgy tesz, mintha elhinné, amit mi hazudunk, mi pedig úgy csinálunk, mintha elhinnénk, amit ő hazudik. Jól ki lett találva a Nemzeti Együttműködés Rendszere: aki nem lop egyszerre, nem kap rétet estére.

Ránk épül ez a rendszer, mert tudja, hogy ránk lehet építeni. Ismer minket, mint a rossz pénzt, tudja rólunk, hogy milyenek vagyunk. Megbízhatók vagyunk, beletörődők, nem lázadók.

Az előző átkosban sem volt erre mentség, legföljebb magyarázat: az oroszok strázsáltak felettünk. Most nincs szükségünk smasszerekre, magunk vagyunk a saját kápóink. Körbekerítettük magunkat, még mielőtt a kerítés megépült volna a határon.

Megszoktuk Orbánt, és csak ritkán lázadunk ellene. Megvetjük és lenézzük, ő pedig, miután megvett minket, lenéz bennünket. A morgás joga megmaradt – ha jut mellé pacal és hosszúlépés, miénk itt a világ. Ne zavarjátok a köreinket, köszönjük, megvagyunk.

Szóval, csak annyit akartam mondani, hogy a következő CEU melletti tüntetésen tessék többen lenni! A szabad, a kormánytól független tudás sokkal fontosabb annál, mint azt sokan gondolnák.

1956: forradalom alulnézetben

1956. októberében kilenc éves voltam. Azon a 23-án délutános voltam az iskolában. Nagyon nem szerettem ezt a váltott műszakos beosztást, mert mire úgy öt óra körül vége lett a tanításnak, már sötét este volt. Akkoriban az Andrássy úton – bocsánat: a Sztálin úton – csak nagyon halványan világítottak a lámpák, és hogy ne féljek a sötétben hazafelé mindig fürgén szedtem a lábam. Általában egyedül mentem haza az iskolából, de azon a délutánom anya és apa is értem jött. Nem is értettem a dolgot.

Ahol 1956 őszén laktunk, az korábban volt már Oktogon, aztán Mussolini tér, Hitler tér, akkoriban November 7 térnek hívták, most megint Oktogon. Talán huszonöt család élt velünk a 3-as szám alatt, az úgynevezett IBUSZ-házban. Amikor azon a 23-i estén hazavittek az iskolából, nem gondoltam, hogy jó pár hétig nem is nagyon fogok kimozdulni onnan. Azt sem gondoltam, hogy néhány nappal később néhány bútorral, matraccal, leköltözünk a légópincébe, és mi is, ahogyan szinte minden család a házból, berendezkedünk a maga fáskamrában.

Anyám még évekkel később is sokszor emlegette a „pinceheteket”, mert a háború alatt ő egyszer már megélte itt ugyanezt. 1945-ben azt gondolta, soha többé nem kell abba a dohos, fáskamrákkal szabdalt pincébe költöznie, de az élet megtanította neki is, hogy a történelem nem ismer olyat, hogy „soha”. De nem is az volt a legnagyobb bánata, hogy a fáskamrába kellett berendezkednie, hanem az, hogy a téren megint tankok dübörögtek, géppuskák kerepeltek, a körúton a holtestek hevertek.

Fortepan. Az „IBUSZ-ház”, ahol laktunk

Amikor másnap délben kezdtem összeszedni az iskolai füzeteimet, apa azt mondta, ma nem kell iskolába menni, mert váratlanul szünet lett. Arra nem emlékszem, de talán azt is hozzátette, szénszünet van, és ebben nem volt semmi különös, akkoriban szinte minden évben elrendelték ezt néhány napra.

Az már furább volt, hogy a szüleim időnként elvonultak a másik szobába, halkan beszélgettek, nagyon vigyáztak, hogy ne előttem tárgyalják ki a városban történő eseményeket. Szokatlan volt a nagy jövés-menés is a házban, a szomszédok be-becsengettek, valamit sustorogtam a felnőttek az előszobában, aztán mentek tovább.

Mielőtt leköltöztünk a pincébe, néhány napig apa mást sem csinált, mint egy zsákban hordta fel a fát a pincéből, gondosan bepakolta a kamrába, a kisszobába, közben a lakás lassan olyan lett, mint a fáspince, a pince meg akár a kamra. Abban is hasonlítottak, hogy a mama befőttjeinek egy része, a kamrai polcokra gyűjtött konzervek, meg a nagy zsíros bödön, aminek mélyén mindig lapult némi előre elkészített libasült, lassan-lassan leköltözött a pincébe. Nem értettem ezt a felfordulást, de apa megmagyarázta: kell a hely a kamrában.

Már november eleje volt, amikor egyik reggel furcsa, zörgő, dübörgő hangra ébredtem. Csendes udvari lakásunk volt, oda még a körúti villamos csilingelése is csak nyáron hallatszott be, de ilyet még soha nem hallottam. Anya arcát, a pillantását, ahogyan összenézett apával soha nem fogom elfelejteni. „Te is hallod? –kérdezte apát. – Az, amire én gondolok?” „Az, felelte, apa. Tankok.”

Azon a napon a téren már minden üzlet zárva maradt. Nem nyitott ki a Hunyadi téri piac sem, a kofák is otthon maradtak. Anya becsöngetett a szomszédba, Sitkéry néni, a neves orvos professzor felesége, ugyanolyan tanácstalan arccal nyitott ajtót, aztán mindketten átmenetek Máthéékhoz, hogy talán az ezredesi rangban szolgáló katonaorvos fogásztól sikerül megtudni valamit arról, ami a városban történik.

De mire visszajöttek, a helyzet megváltozott, a Lenin körúton minden irányból lövések dördültek. A szemben lévő Abbázia étterem feletti lakásba egy géppuskafészek telepedett. Már szinte szünet nélkül szóltak a fegyverek. Másnap reggel a Hősök tere felől lánctalpak csörgése ébresztett. Gyorsan átszaladtam Máthéékhoz, hogy az ő ablakukból lássam a tankot a ház előtt. Csikorogva fékezett, egy orosz tank volt, de szinte azonnal géppuska tűz fogadta. Kicsit előre lódult a monstrum, aztán visszatolatott. A géppuska kerepelése elhallgatott. Vihar előtti csend lett. Váratlanul eldördült egy ágyúlövés. Aztán még egy. És a harmadik. Máthé néni felkapott és hazaszaladt velem. „Szemben ég az Abbázia!” – mondta anyámnak és a kezébe nyomott. A házban mindenki fejvesztve rohant a pincébe.

Fortepán. Az Abbázia, miután elment a tank

Mi gyerekek – Lakatos Gyuri, Vargha Zoli, Kutas Mari, Máthé Jancsi, meg a két kicsit különc nővére, Ági és Éva, jól elvoltunk a pincében. Szinte napokig nem láttak minket a felnőttek, ennél emlékezetesebb bújócskára nem is emlékszem. Csak akkor kerültünk elő, amikor megéheztünk.

A pince-élet negyedik, ötödik napján már egyre gyakrabban voltunk éhesek, mert szinte minden család felélte a tartalékait, amit magával hozott. Az utcára veszélyes volt kimerészkedni, bár apám kétnaponta elindult kenyéréért, és általában nem is jött soha haza üres kézzel. Máig nem értem, hogyan csinálta. Dr. Máthénak is hozott, mert az ezredes nem mert lejönni még a pincébe sem, noha „csak” katona orvos volt, bezárkózott a lakásukba, és nem nyitott ajtót senkinek, apámon kívül.

November közepén aztán tényleg nem volt mit enni. Akkor már apa sem tudott kenyeret szerezni. Szerencsére az első emeleten lakott egy szakács, a nevére már nem emlékszem, a Gundelben ő volt a séf. A házban volt a híres Kékes étterem, ott, ahol, most az OTP fiók van. Amikor elkezdődött a lövöldözés, bezárt az étterem is. A szakácsunknak eszébe jutott, hogy minden konyha mellett kell lennie egy raktárnak, ha mást nem is, száraztésztát, babot, lisztet, tojást, meg ilyesmit biztosan tartanak benne.

Igaza volt. Előbb a tészták kerültek terítékre, aztán a konzervek, naponta egyszer minden családnak jutott fejenként egy-egy tál meleg étel. Volt egy nagy hűtőszekrény is, ami akkoriban még nem árammal, hanem táblás jéggel működött, de a jegesnek persze esze ágában sem volt ezekben a napokban erre jönni. A séf a hűtőben talált mindenféle füstölt és nyers húst, kolbászt, csupa olyan finomságot, amit ezekben a napokban aranyért sem lehetett volna beszerezni. Igaz, ezek már kicsit „sajátos” állagúak voltak, békeidőben talán rá sem nézett volna az ember orrfacsarodás nélkül.

Ott, akkor, éhesen, mindez senkit nem zavart. Összefutott a nyál mindenki szájában, amikor megláttuk a csülköket, oldalasokat. A raktárban volt bab is, a húsok is némi ecetes „kezelés” után fogyasztható állapotba kerültek. Az asszonyok a lisztből csipetkét gyúrtak…

Kint még dörögtek a fegyverek, de ez akkor, minket, gyerekeket, már nem érdekelt. Emlékszem, életem legfinomabb bablevesét akkor, 1956. novemberében, ott, a fáspincében ettem. Boldogok voltunk, mert volt mit ennünk.

…megítéltek, és megítélnek

Nem voltam soha hajléktalan, de nem sokon múlott.

A napokban meghalt Sanyi bácsi, akiről írtam, hogy megjavította a vízcsináló gépünket, illetve beszerelte az újat.

Azt is odaírtam, hogy az életemnek volt egy olyan szakasza, amire nem szívesen emlékszem.

Ennek természetesen több oka van, az egyik anyagi természetű.

Meglehetősen jómódú családba születtem, ami azt jelenti, hogy a szüleimnek soha nem volt vagyona, de mindig volt pénze, és ebből nekem jutott bőven. Nálunk nem volt szokás engedélyt kérni, ha kellett valami, kivettem anyu táskájából a pénzt, és megvásároltam. Nem volt testvérem, a féltékenységet hírből sem ismertem, ha találkoztam vele, nem tudtam mit kezdeni, egyszerűen nem értettem, hiszen nekem nem volt kire irigykednem, tudtam kapni, és adni is őszintén.

Aztán felnőttem, kaptam jó néhány pofont az élettől, de volt 4 olyan év, amibe kishíján belehaltam.

Ekkor apám haldoklott, a harmadik agydaganat-eltávolító műtét után már nem tért magához, félrebeszélt, kényszeresen mozgott, az izomsorvadás fájdalmat okozott neki, agyvérzést, majd tüdőgyulladást kapott, meghalni nem bírt, élni esélye sem maradt.

Akkor még bírtuk fizetni az orvosnak a havi sok-sok pénzt, hogy bent tartsa a Margitban, normális körülmények között, aztán már nem, csődbe mentünk, mint ahogy csődbe mehet bárki, bármikor, akár a saját hibáján kívül is, a vállalkozók élete már csak ilyen.

Apám volt üzlettársa ellopta apám üzletrészét, mi gyárat építettünk, belebuktunk, elúszott mindenünk.

Elment a budai villa, a Volvók, az antik bútorok egy része, a gyár, a lakástextil bolthálózat, az árukészlet, minden.

Vidékre költöztünk, nagyanyám üres kis házába. Gyerekkoromban éltem pár évet a Balatonon, de ez egy falu volt a semmi közepén, a ház közel az állomáshoz, onnan jártak be a gyerekek iskolába, hajnali ötkor, hogy beérjenek kezdésre.

Nem volt már autónk, az ékszereinket egyesével váltottuk ételre. A vizet kikötötték, nem tudtuk fizetni, egy infralámpa volt a fűtésem, penészes a ház, folyamatosan tüdőgyulladása volt a fiamnak, és nekem, a lányom dacos lett, és hallgatag, a fiú mások házifeladatát írta meg, egy-egy szendvicsért cserébe. Anyám, apám mellé került a kórházba, az a 8 év betegség nagyon hosszú volt, közben ő maga is munkaképtelenné vált. Kapott valami nyugdíjat ugyan, most is kap, durván 140 eurót, a vendéglősöknek nem számoltak fel többet, nagy dolog volt gebinesnek lenni, amíg még lehetett.

Nekünk a sok elveszített pénzből maradt hárommillió tartozás, nem tudtuk fizetni, ennivalóra sem futotta. Krumpli volt szerencsés esetben, liszt, és néha tojás nélküli tészta, azon éltünk. A fúrt kútnak nem volt teteje, ezért beleestek az apró állatok, alkalmasint bele is rohadtak. Hálót készítettem, úgy is beleestek. Utána apám lyukas halkiemelő hálóját megvarrtam, és naponta kihalásztam a dögöket, azzal a vízzel mosakodtunk.

Mosógép kezdetben volt még, aztán elromlott, nem volt pénz javítani, kaptunk egy törött gyermekkádat, abba beleraktam a szennyest, a legolcsóbb ultrát, és tapostam, tapostam, meg tapostam. Sebes lett a lábam, kit érdekelt. Öblíteni nem lehetett rendesen, télen, nyáron a kertben száradtak a ruhák, ágyneműk, penész szagúak voltak, vagy ha néha hozott valaki gallyakat, akkor meg füst szagúak, volt egy fatüzeléses kályha, fa nem volt..

Aztán már az áramot sem tudtuk fizetni, akkor előre fizetős órát kaptunk. Anyám tett el pénzt, havi 5000 forintot áramra, annyi futotta.

Húst hónapokig nem láttunk, anyám kapott pár néma kacsát tavasszal, azokat felnevelte, akkor volt hús is. Hajnalban csalánt szedett nekik, meg ettek amit találtak, azt hiszem.

Én voltam az ivóvíz felelős, azaz kimentem a temetőbe, sok kilométerre néhány marmonkannával, mintha sírt öntözni mennék. Valójában loptam a vizet. Hazacipeltem, de soha nem szoktam hozzá ilyesmihez, azt éreztem belehalok, egyrészt a szégyenbe, másrészt az erőfeszítésbe.

Nem volt sampon, hajbalzsam, egész rövid hajat vágtam magamnak, azon nem látszott a szappan nyoma. Arckrém, kézkrém, mosogatószer? Ugyan, ultra, mindenre, és hypo,  a legolcsóbb 53 forint volt egy flakonnal.

Néha megszánta anyámat valaki, vagy egy újabb ékszert adtunk el, akkor 40 kiló krumplit húztam haza, úgy sokkal olcsóbb volt megvenni, nagyban. Elkoptak a ruháim, a látszatot tartani kellett, a gyerekekét megvarrtuk.

A férjem elment Skandináviába dolgozni, de nem kapott állást, egy évig volt távol.

Apámat kidobták a kórházból, ülve odakötötték a betegszállító Barkas üléséhez a magatehetetlen, eszméletlen testet, majd két tagbaszakadt ember rádobta az ágyra, mint egy zsák krumplit, nyilván látták a házon, hogy borravalót nemigen fognak kapni. Minden nap hypoval mostam a falat, reggelre újra penészes lett. A budai háziorvosunk kiürítette a gyógyszeres szekrényét egy nylonzacskóba, és odaadta, mondta, hogy használjam, amit csak tudok belőle.

Nem sokkal azt megelőzően operálták a szívem, még gyógyszert kellett volna szednem, de nem tudtam kiváltani, ahogy senki másét sem.

Apám hazaérkezte után lassan megtöltötte a házat a halál édeskés, mindent átitató szaga, és egészen addig benne maradt a házban, amíg ott nem hagytuk.

Akkoriban volt itt is nagy gazdasági válság, apósom elvesztette a vagyona jelentős részét, a többihez nem fért hozzá, mondhatni minden ellenünk volt.

Munka? Hát hogyne. Kerestünk, hiszen akkoriban is azt mondták a nagyokosok, hogy csak az nem dolgozik, aki nem akar, én akartam. Mentem a virágboltba, nem kellettem, elnézést kértek, de túl előkelő voltam nekik, szó szerint azt mondták. Mentem a boltba, sajnálkozva elutasítottak, hogy nem, egy úriasszony nem emelgethet rekeszeket, kínomban nevettem. Az önkormányzati irodai munkákért sorban álltak a csókosok, én jöttment városi voltam.

Egyszer a nagyobbik gyerek elesett. A szomszédnak volt telefonja, oda szóltak, hogy a fiam kórházban van, valószínűleg eltört a lába, menjek érte.

Egy forintunk sem volt, átmentem a szomszédba kérni vonatjegyre, a harmadik adott. Felmentem a gyerekért, nem volt eltörve, de begipszelték, a tömött vonaton ülve kísértem haza.

Hajléktalannak lenni nem munkahely kérdése, nyomorultnak lenni egy sajátos tudatállapot, amikor is a túlélés érdekében kikapcsol az ember szégyenérzete, a fájdalomérzete, a másokkal szemben egyébként érzett lojalitása, ösztönösen csak az utódait próbálja életben tartani, pont, mint az állatok, semmi különbség.

Elmentem a máltai szeretetszolgálathoz munkáért. Munkát nem tudtak adni, adtak segélycsomagot, volt benne ételkonzerv, olyat én soha nem ettem korábban, valami készétel volt benne, és egy banán, azt anyámnak adtam, ahogy apám haldoklott, vele fogyott anyám is, azt hittem egyszerre fognak elmenni.

Kaptam frivolt, az olcsó volt, és jó. Elraktam belőle minden nap, hogy majd beveszem, ha elég sok lesz, és ha a gyerekek már gimnáziumba kerülnek, bár azt hiszem elvitt volna a szívem is nemsokára.

Aztán találkoztam egy erdélyi cigányasszonnyal, nem is tudom, hogyan. Azt mondta, hogy ő lát, én meg, hogy nekem meg nincs pénzem a látását kifizetni, de nem kért pénzt, azt mondta menjünk Koreába, csak látogatóba, de menjünk, ott a megoldás kulcsa. Nevettem, hogy Budapestre sem tudok felmenni, nem Koreába, miről beszél? Csak mondogatta, hogy de szóljak a férjemnek.

Apám meghalt, a férjem dolgavégezetlen hazajött, anyám haldoklott, a gyereket megtámadták, a nagyobbik menekült ahová csak bírt.

A férjem felhívta az anyját, és kijöttünk. 3 hónapig voltunk itt, a gyerekek kettőig, mert kezdődött az iskola.

Anyósom sírva fakadt, mikor meglátott bennünket, hetekig csak ettünk, a gyerekek faltak, átölelték a rizses tálat, mint az állatok, nehogy elvegye valaki. Anyósom meg csak főzött, főzött, és főzött nekünk. Én takarítottam a házát hálából, vett ruhát a szakadtak helyett a gyerekeknek, küldött pénzt anyámnak, és csak sírt.

Aztán persze véget ért az az életszakasz is, ahogy minden véget ér egyszer, nem haltam bele, a gyerekek sem, a férjem sem, anyám sem.

Nyomai maradtak, mindenkinél más. Én azóta nem eszem meg a tésztát, és nem megyek temetőbe, európaiba soha.

Nem gondolom, hogy a budai úrilány túlélővé vált volna, egyszerűen csak korábban lett vége, mint ahogy az utolsó csepp remény is elfogyott volna, vagy a kellő számú rivotril összegyűlt volna.

Nemigen szoktam kitenni az ablakba ezt, de már nem szégyellem.

Szégyelljék azok, akik most bíróság előtt vegzálják a rákos, hajléktalan nőt, de azt is a másik szobából, mert gyávák még a szemébe nézni is.

Szégyellje magát az, aki még soha nem kényszerült ivóvizet lopni a gyerekeinek, és magának, de ítélkezik, és minősít, hogy mert büdös, és iszik. Nem akar beilleszkedni a társadalomba.

Szégyellje magát az, aki megítél bárki mást a látszat alapján, aki soha nem járt a valódi nyomor közelében sem, de ő tudja. Ugyan mit tud, ugyan honnan tudja?

Engem megítéltek, és megítélnek. Hol elkényeztetett egykének, hol sikeres üzletasszonynak, hol szerencsétlen nyomorultnak, hol halálos betegnek, hol gazdag külföldi unatkozó feleségének, aki kínjában sünnel szórakoztatja magát, de senki nem cipeli az én keresztemet, és én sem cipelem a másét.

Ha sok mindent nem is, egyet biztosan megtanultam a saját életemből, jelesül azt, hogy ne ítélkezzek. No nem azért, mert akkor engem sem ítélnek meg, ó dehogynem! Azért, mert nem tudhatom, ahogy rólam sem tudták, tudják, vagy nem hiszik el, vagy elhiszik, mellékes, azok mindig mindent tudnak, és mindig, mindent jobban, mint te, aki átélted, átéled.

Nem attól válsz hajléktalanná, hogy nincs lakásod, nem. Hajléktalannak lenni egy állapot, elsősorban mentális állapot, amiből egyedül nincs kiút, csak segítséggel, szeretettel, megértéssel, türelemmel, mások által.

Aki még bűnt is kreál a nyomorból, az gyilkos, tudatos gyilkos.

A Fidesz falova

Az LMP a Jobbik támogatásával megpróbálja odavonszolni a jövő évi főpolgármester választás kapujába a maguk gyártotta falovat. Egyelőre a bendőben nincs más, mint egy vicces figura, az a Puzsér Róbert publicista, aki biztosan sok mindenre alkalmas (például a Fidesz érdekében a baloldali győzelem megtorpedózására), ám politikusnak teljességgel alkalmatlan.

A jelöltet kitaláló Ungár Péter maga is egyre viccesebb figurája a hazai politikai életnek. Sajátos megjelenésével, milliárdos üzleti hátterével, fideszes családi kötődéseivel aligha érthető, mi a bánatot sertepertél még mindig az „ellenzéki” oldalon? Minden arra ösztönözné, hogy a NER ifjú bajnokainak egyik díszpéldánya legyen. Egy interjúban maga is elismerte, hogy együtt cseperedett fel a kormányközeli oligarcha családok hasonló korú csemetéivel, megannyi ismeretség, közös élmény köti ősze sokukkal. Abban, hogy a Fidesz áprilisban ismét kétharmadot szerzett, ő maga is elegendő volt: kijelentette abban a budai körzetben, ahol Varga Mihály „ellenfeleként” indult, egy „nyomorult dékás javára esze ágában sincs visszalépni”. Csúfos vereséget szenvedett, de a rá adott mintegy másfélezer szavazat éppen elég volt ahhoz, hogy végül Varga kapja a mandátumot. Ennyi szolgálatot kellett csak tennie Orbán Viktor kétharmadának.

Az LMP Ungár különös nyilatkozatait sem lenyelni, sem kiköpni nem tudja, arcvesztés nélkül megszabadulni is nehéz volna tőle. Különösen akkor, amikor a választások után gyakorlatilag a párt „felfalta saját gyermekeit”, jószerével a milliárdos fiatalember maradt a színen az egyetlen „arc”, akit a közvélemény jegyez. (A csinos Demeter Mártát nyögve-nyelve taszigálták a közvélemény elé, mert a „nőpolitikájuk” megkívánja, hogy az egyik társelnök nő legyen.) Belső informátoraink közül többen is tanácstalanul figyelik, milyen erők tartják még mindig a felszínen a gyakran nyeglének tartott fiatalembert. Vannak, akik megkockáztatják, más foglalkozása nem lévén, talán a politikát csak „felnőttek homokozójának” tekinti, játszótérnek, ahol kedvére töltheti az idejét, s amit ha kell, a vagyonából finanszíroz.

Politikai elemzők szerint az LMP gyártotta faló semmi másra nem jó, csak a Tarlóssal szemben felálló esetleges közös ellenzéki fellépés megosztására. Azt a viccet, hogy Puzsér legyen a főpolgármester, még a Kétfarkú sem tudná kicsiholni magából, mert azt a viccpárt is tudná, hogy ha minden kóbor, komolytalan szavazatot összesepernek, akkor is jó esetben legfeljebb 5-10 százalékot kaphat a választáson. Ez legfeljebb arra lehet elegendő, amire Ungár budai képviselő-jelöltsége volt: kiütni az ellenzéki jelöltet a sakktáblán.

Persze az sem kizárt, hogy az LMP trollkodása teljesen hiába való lesz, ha a fővárosi politikusok ugyanazt az öngyilkos, egymással birkózó utat választják, mint 2014 óta minden fontos voksoláskor. Nagyon meg kellene emberelniük magukat az MSZP, a DK, a Párbeszéd, és esetleg a Momentum hangadóinak, hogy ne önmaguk jelöltjét próbálják előtérbe tolni, hanem kivételesen az ügy érdekében megpróbáljanak Tarlóssal komolyan egy súlycsoportba tartozó jelöltet felkészíteni.

Nem lesz könnyű menet. Az elemzők nem sok esélyt adnak annak a javaslatnak, hogy az egyes pártok jelöltjei valamiféle előválasztáson méressék meg magukat. Ismerve a Fidesz sportszerűtlen, sunyi módszereit, valóban nem lehet kizárni, hogy a kormánypárti „aktivisták” belezavarnak az előválasztás lebonyolításába. A kisebb pártoknak sem nagyon fűlik a foguk egy ilyen megmérettetéshez, mert nem sok esélye marad a jelöltjüknek, ha a „nagyok” rászerveznek a szavazásra. Másfelől meg talán az ellenzék csendes támogatói érzik majd magukat megvezetve, ha olyan név kerül a felszínre, akivel nem szívesen azonosulnának.

Most úgy tűnik, nincs a láthatáron jó megoldás. Mind Karácsony Gergely, mind Horváth Csaba, vagy a liberális Sermer Ádám mellett egyaránt lehet támogató érveket és kifogásokat felhozni, de ahhoz, hogy egy újabb, komolyan vehető jelölt neve felbukkanjon, a pártoknak kicsit szélesebb horizonton kellene tájékozódniuk. De erre a mai helyzetet látva se szándék, se akarat.

A lányomnak mondom…

Neki meséltem, hogy a napokban „belebotlottam” az egyik tudományos csatornán egy dokumentumfilmbe, amelyben a Kim-családi dinasztia születését, „tündöklését” és az észak-koreai diktatúra mindennapjait mutatták be.

Innen tudtam meg, hogy Kim- Ír Szen a hatalmát a hazugság alapozta meg.

Az ország valamennyi újságja, rádió állomása minden nap azt sulykolta, hogy életveszélyben a haza, a japánok után az amerikaiak akarják a nemzetet leigázni, ott toporognak a határon, és csak Kim vezérben bízhatnak az emberek. Ő megvédi Koreát a betolakodóktól. Amikor véget ért a háború, a valóságra, a több százezer kínai katona segítségére, már senki nem emlékezett.

A történelemkönyvekben a hazugságot tanítják, mindmáig azt terjeszti a kormány kezén lévő propaganda, azt hallja naponta minden észak-koreai a néprádiójából:

örökké hálásnak kell lennie Kimnek és minden leszármazottjának, mert megvédik a népet.

Biztosan igaza volt a diktátornak, hogy nem kötötte minden alattvalója orrára az igazságot, megelégedett az „alternatív valósággal”, és lám, az unokáját is istenként tiszteli a nép. Pontosan felmérte,

ha a félművelt, alig iskolázott, a világ híreitől elzárt vidéki milliók minden percben ugyanazt a hazugságot hallják, előbb-utóbb az lesz az igazság.

Miért ne hinnék el, hiszen a Kimek vezetik országot, gondoskodnak a napi rizs fejadagról, és még az amerikai imperialisták vezetője is gazsulál nekik.

Nem kell Koreába menni az olyan politikusokért, akik a hatalom megőrzése érdekében előszeretettel alkalmazzák az „alternatív valóság” eszközét. Trump elnök ennek a mestere. Szeme sem rebben, ha kiderül, hogy egy-egy kijelentése köszönő viszonyban sincs az igazsággal, pedig az irányítása alatt álló hatalmas ország telis-teli van a valóságról tudósító tévé- és rádióállomásokkal, se szeri se száma a temérdek helyi sajtóorgánumnak, az internetről nem is beszélve. Az ország belső területein, a kisvárosokban, a farmokon milliók élnek, akiknek

fogalmuk sincs, mi van az óceánon túl, ők az elnöknek hisznek, és nem a szemüknek, vagy a fülüknek.

Oroszország sem különb. Háboroghatnak Putyin antidemokratikus módszerei ellen a moszkvai, pétervári értelmiségiek, hol áristomba dugják, hol szabadon engedik Alekszej Navalnij orosz ellenzéki vezért, mert néhány száz embert engedély nélküli tüntetésre bíztat, igazi felfordulást úgysem tud szervezni. Mit sem tudnak a vidéki muzsikok a „demokráciáról”, nem érdekli őket az elnök diktatórikus módszere, az emberi jogok, a civil szervezetek mozgásterének korlátozása.

A vidéki kisembernek egy dolog fontos: Moszkvában ott van egy erőskezű „cár”, aki gondoskodik a biztonságukról,

megvédi őket a nyugati „imperialisták agresszív ármánykodásától”.

Putyin, Erdoğan, Aliev, Nazarbajev, mind-mind, „demokratikusan”, a maguk alakította választási rendszernek hála kerültek hatalomra, de ha kellett, kicsit vérrel, ha kicsit kellett vassal „meggyőzték” a nép makacsabbjait, hogy minden úgy van jól, ahogyan van, és most kényelmes többséggel ülnek a nyakukon.

Lányomnak mondom, hogy a menyem is értsen belőle…

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK