Vélemény

A mi titkos venézeink – az őcsényi félsz

Tényleg nehezen érthető a titkolózás a Venezuelából idemenekített „magyarjaink” ügyében, mert ezúttal nincs magyarázkodni valója a kormánynak. Aligha járok messze a valóságtól, ha úgy vélem, saját maga ásta csapdájukba estek bele, de legalábbis féltek attól, hogy beleesnek. És a kritikák jó része is ebből fakad, noha gyakran még tényszerűen is akadnak bennük tévedések.

Orbánék – a nem túl jó emlékezetű Balog Zoltán centralizációval kapcsolatos beismerő szavait felidézve – túltolták a bicajt. Iskolapéldája lehet annak, amikor a propaganda visszahull életre hívói fejére.

Mert miről is van szó? Arról, hogy a kormány háromnegyed év alatt nagyjából háromszáz szerencsétlent mentett ki Venezuelából, a reménytelen nyomorból és terrorból ide, onnan nézve, a béke szigetére.

Az Index beszámolójából is kiderül, a szerencsések (több ezerből) kiválasztásának alapja az volt, hogy magyar állampolgárok vagy arra jogosultak legyenek. Azon az alapon, hogy a 25 éves törvény szerint – mindeddig politikai konszenzussal övezve –

a leszármazás elve alapján jogosultak a magyar állampolgárságra.

Sok százezren vannak ők világszerte, akik maguk soha nem voltak azok, de felmenőik valamelyike jogán bármikor azzá válhatnak, ha kérik.

Abban tehát igaza van Gulyás Gergelynek, hogy „nincs itt semmi látnivaló”. Mert ebben az állampolgárság-szerzésben tényleg

nem feltétel, hogy az illető beszéljen magyarul,

és pláne nem szükséges a tranzitzóna megalázó kínzásán keresztülmenni, ahogyan néhány ellenzéki politikus számon kéri.

És bár valóban adja magát a párhuzam, ahogyan azt az Index is végig veszi, erősen sántít a Lex Soros „bevándorlástámogató” szégyenbélyegének ráütése akár a kormányra, akár a máltai szeretetszolgálatra. Morálisan persze teljesen igaz, hogy

a venezuelainál sokkal rémesebb körülmények elől menekülők ellen zajlik már évek óta alpári hangú és embertelen hadjárat.

És – azt hiszem – ez a magyarázata a kormány tőle szokatlan eddigi hallgatagságának és mostani szűkszavúságának. Hiszen emlékezhetünk, mekkora feneket kerítettek annak, amikor 2011 tavaszán kimenekítettek kéttucat magyart a polgárháborús Líbiából, még élő bejelentkezést is vállalt Orbán főtestőre (az ATV a videót azóta eltávolította).

A riportázsból kiderül, hogy a  venezuelaiak elmondták:

a program szervezői kérték őket, hogy ne beszéljenek befogadásukról,

amit a menekültek sem nagyon értik, hiszen ők valóban borzalmas körülmények közül érkeztek, így jogosnak és tisztelendőnek tartották a segítséget. A venezuelaiak arról beszéltek, hogy arra kérték őket, ne terjesszék itthon a program hírét.

A magyarázat kissé vérszegény, t.i. hogy a dolgot azért nem verte nagydobra a kormány, mert még további családokat szeretne Magyarországra hozni. A chavezi-madurói rezsim ugyanis az elnyomó rendszerek azon modern típusa, amely nem gátolja az elégedetlenek távozását, sőt, örülnek annak, hogy kevesebb az otthoni „bajkeverő”.

Gulyás nyilván nem véletlenül csak röviden adta az értetlent, amikor arról beszélt, hogy de hát Soltész Miklós korábban már beszámolt erről a menekítésről. Valóban, de a rezzenéstelen arcú cinizmusba gyorsan beletanult sima modorú politikus arra is emlékezhet, hogy ez azért nem volt valami sikertörténet. Ahogyan arról a Magyar Hang beszámolójában olvasható volt, tavaly – a parlamenti választás után pár nappal –

pánikszerűen vitték el a venezuelai menekülteket a Balaton partjáról.

Szó szerint migránspánik tört ki Balatonőszödön, ahol a helyiek „néger migránsokat” láttak a meglepetésszerűen újranyitott kormányüdülőben. Pedig azok a „mi venéz magyarjaink” voltak.

Akkor még csak pár tucatnyian.

De már túl voltunk Őcsényen,

ahol bő fél évvel korábban lincshangulat alakult ki néhány törvényesen itt tartózkodó menekült egy hétre tervezett panziós pihentetésének terve miatt. Amikor is Orbán maga kelt a kidagadt nyaki ütőérrel harsogók védelmére azzal, hogy

„nagyon helyes, hogy határozottan, hangosan és érthetően fejezték ki a véleményüket”.

Mert „nem akarnak az emberek migránsokat befogadni, nem akarnak az országba és nem akarnak a falujukba”. (Amit aztán Gulyás elődje és immoralitásban tanítómestere azzal ütött el, hogy „eleve ilyen a magyar társadalom”.)

Hát igen, akkor aligha gondolta bárki a Habony-művekben, vagy akár maga Orbán, hogy az „annyit hazudtak már nekik migránsügyben” őcsényi mondat egyszer fékezhetetlenné válik akkor is, amikor egyébként teljesen vállalható döntést hoznak menekültügyben.

Kiderült: a kormány is migránssimogató Soros-bérenc

Na most minek fogja minősíteni az Orbán-kormányt a fideszes propaganda, a kormányzati média? A Vezér is migránssimogató Soros-bérenc? Mint kiderült, a kormány teljesen titokban venezuelai migránsok menekültek százait fogadta be.

Ráadásul (mint azt az Index kiderítette) rendkívül nagyvonalú támogatásokat kapnak:

  • Ingyen repülőjegyet Budapestre
  • Legalább egy évig ingyenes lakást
  • Integrációs programot, ingyenes magyar és angol nyelvtanfolyammal
  • Letelepedési papírokat, amelyekkel érkezésük után néhány hónappal már legálisan dolgozhatnak

Az persze helyeselhető (nem a kormányzati médiában, hanem itt), ha befogadunk néhány bajba jutott családot, akik egy évek óta válságban vergődő, rövidesen akár polgárháborúba süllyedő országból menekülnek. A kormánynak azért volt egy fura kikötése, amivel szelektált a menekültek között: az jöhet, akinek van valamilyen magyar felmenője. Aki jött, annak többnyire az egyik nagyszülője magyar volt, de már a szülei sem tudtak magyarul, ő pláne nem, inkább igazi venezuelai.

Ennél is furcsább elvi megközelítésben, a magyar valóságot és a kormány politikáját ismerve viszont már egyáltalán nem meglepő, hogy ezt a humanitárius akciót teljesen titokban tartották. A közpénzből tízmilliárdokat sorosozó és migránsozó propaganda kampányokra költő kormány nem dicsekedhet a menekültek befogadásával, bármennyire is indokolt lenne az.

Nem ez az első ellentmondás a kampányok és a rezsim lépései között

Mint azt korábban már magam is megírtam, egyetlen párt van Magyarországon, amely sok pénzért ezrével hoz be komoly ellenőrzés nélkül bevándorlókat, köztük veszélyes embereket, maffiózókat és terroristákat is, ez pedig a Fidesz. A fideszesekhez köthető offshore cégek milliárdokat kaszálnak a letelepedési kötvényeken, rengeteg ukrán és orosz meg a fekete piacon vett magyar származást „igazoló” hamis papírokat, amivel megkapták a magyar állampolgárságot.

A szlovák kommandósok már fogtak el olyan terroristát, aki magyar papírokkal került be az Európai Unióba, az amerikai hatóságok meg hivatalosan tiltakoztak az ellen, hogy ukrán maffiózók magyar papírokkal tucatjával léptek be az Egyesült Államokba vízum nélkül. Még ennél is felháborítóbb, hogy a kormánypárt vezetői találkoztak, sőt üzleteltek azzal a szaúdi milliomossal, aki korábban az egyik legveszélyesebb terroristát, Oszáma bin Ládent finanszírozta.

A venezuelai menekültek befogadása természetesen egészen más történet, csak a kormánypropaganda cáfolata közös bennük.

Itt most felszólítom a fideszes lapokat, tessék a fentiek miatt a megszokott stílusukban migránssimogató Soros-bérencnek nevezni Orbán Viktort és alvezéreit. Arról se feledkezzenek meg, hogy a Fidesz az egyetlen párt, amely jórészt Soros Györgynek köszönheti a létrejöttét, hiszen ő finanszírozta kezdetben a párt legtöbb vezetőjét.

A zaccos kávé jelenség

A Független Hírügynökség (fuhu.hu) főszerkesztője keresett meg, hogy olvasta blogomat és örülne, ha Horthyról írt (hatrészes) írásomat, blogbejegyzésemet, közreadhatná, mert érdekesnek találja. Sőt, még azt is hozzátette, hogy a függetlenség jegyében direkt kívánatos minél több szempontot ismertetni, bemutatni. Ezzel a megjegyzéssel nem tudtok mit kezdeni, legfeljebb magyarázatként „arts poetica”-mat közreadni. Mesterem Ekecs Géza (Cseke László) volt, akitől megtanultam a jelzők nélküli újságírást, méghozzá olyan köznyelven, amit „Mari néni is megért”. Majd a hallgatóra (olvasóra) bízni annak eldöntését, hogy abból mit tart számára fontosnak, érdekesnek. Még valami! Ne az igazságot (mely szubjektív), hanem a valóságot (ami objektív) közvetítsük, elvégre hírközlők vagyunk.

.
Különben ez volt a SZER (Szabad Európa Rádió = RFE – Radio Free Europe) sikerének titka. Magam részéről ezt még két rádióállomás műsorának figyelésével egészítettem ki: a BBC World News és az AFN (American Forces Network). Az AFN valójában az amerikai fiatalsághoz szólt és szól, hiszen hallgatósága a világ minden táján állomásozó amerikai katonák. (Lásd „Good Morning Vietnam”) A BBC titka viszont a valóban pártatlan hírközlés, amiben nagy gyakorlatuk van. Az egykori birodalom valamennyi (angolul beszélő, értő) tagját el kell érni és tájékoztatni például egy indiai-pakisztáni háború idején, anélkül, hogy bárki is részrehajlást, elfogultságot észlelne. No, erre képtelen a magyar hírszolgáltatás (és a hazai gondolkodás). Lásd Churchill híres beszédét Singapore elestekor 1942-ben, és a magyar híradásokat a szovjet frontról egészen 1945-ig. Amikor a magyar hírközlők jelentették, hogy „csapataink rendületlenül törnek előre, de taktikai okokból átmenetileg 200 km-t ki kellett üríteni.” A pártállami propaganda ennél finomabban követte a valóságot, amikor csak féligazságokat közölt, azt, amit az érdeke megkívánt. Lásd Bajcsy Zsilinszky Endre élete, akiből valóságos bátor kommunistát csináltak 1945 után, mivel fegyverrel állt ellen az őt elvinni készülő Gestapo embereinek, majd a nyilasok kivégezték.
Arról már mélyen hallgatott a pártállami propaganda, és a mai „baloldal”, hogy 1910-ben a Békéscsabán élő család nézeteltérésbe keveredett Áchim L. Andrással, a Magyarországi Parasztpártot megalapító politikussal, akit Bajcsy-Zsilinszky Endre és testvére, Zsilinszky Gábor, Áchim lakásába behatolva, egy verekedéssé fajult szóváltás közben két pisztolylövéssel halálosan megsebesített. Az esetet önvédelemnek minősítették, a bíróság felmentette.

Az I. világháború után Bajcsy-Zsilinszky az ellenforradalmi szervezkedések középpontjába került és 1918-ban tevékenyen részt vett a Magyar Országos Véderő Egylet (MOVE) megalapításában, emiatt később Bécsbe kényszerült emigrálni. A Tanácsköztársaság idején elfogták, de megszökött és Szegedre menekült. Itt publicisztikáival segítette a keresztény nemzeti gondolatot. Támogatását élvezték a nacionalista erők, valamint a Gömbös Gyula által vezetett néppártiak.

A proletárdiktatúra bukása után Budapesten a Szózat című napilap főmunkatársa, majd főszerkesztője lett.

Ugyancsak a Wikipédiából:

Magyar Nemzeti Függetlenségi Párt
Utolsó vezető Gömbös Gyula
Alapítva 1924. november 13.
Feloszlatva 1928. szeptember eleje
Pártújság Szózat

Ideológia
antikommunizmus, antiliberalizmus, antikapitalizmus
Politikai elhelyezkedés szélsőjobboldal
Parlamenti jelenlét 1926 – 1928
A Magyar Nemzeti Függetlenségi Párt (MNFP), vagy rövidebb nevén Fajvédő Párt egy szélsőjobboldali magyarországi párt volt. Önmagát „fajvédő pártként” definiálta és a kortársak is így nevezték.
A Magyar Nemzeti Függetlenségi Párt egyik prominens tagja volt az annak ideológiai alapját adó Fajvédő kiáltvány (1924) szövegezője, Bajcsy-Zsilinszky Endre is.

Ez jutott eszembe, amikor blogbejegyzésem kiegészítéseként olvastam a fuhu.hu.-n „A korszak arca” című „pontosítást”.

Eleve meglepett, hogy a „Horthy korszak 1938-1945 – a Magyar Királyság megszűnése” című hatrészes értekezésemet két, (sokkal előbbi!) 1920-as, történelmi eseménnyel kívánta „pontosítani” a szerző. Arról nem is szólva, hogy írásom a Holokauszt 70. évfordulójára készült (1944-2014), amire később még visszatérek.

Lássuk a „pontosításra” kiragadott két példát 1920-ból. A Népszava két bátor újságírójának (Somogyi Béla és Bacsó Béla) brutális meggyilkolása, valamint a numerus clausus elfogadása.

„…..lehet, hogy Horthy maga személyesen nem vett részt a kegyetlenkedésekben, gyilkosságokban. Sőt, biztos: de nem csak tudott róluk, hanem irányította is őket, mint a Somogyi-Bacsó gyilkosság esetében láthattuk is….” – ezek a sorok a féligazságokra alapuló pártállami propagandára emlékeztetnek. Maga a brutális gyilkosság tény. Azt az akkori budapesti rendőrség könnyűszerrel és hamar felderítette. A felháborodás nagy volt, a korabeli lapok szerint Horthy is megdöbbent. És, ez nem képmutatás! Hiszen Ostenburg és társai gaztette (1920. február 17.) veszélybe sodorhatták a 12 nap múlva (március 01.) esedékes kormányzóválasztást. Ezt a körülményt kifelejtette a „pontosító” cikk. Pedig feljegyzések, jegyzőkönyvek vannak arról a kihallgatásról, amire Horthy a különítményeseket hívta felelőtlen tettük miatt.

A pontosítás részeként szívesen olvastam volna a Vízművek területén állott emlékmű, valamint az utcanevek rendszerváltás utáni sorsáról.

Apropó, Ostenburg. A pártállami propaganda (és a mai „baloldali” történetírás) elfelejti megemlíteni ennek a különítményesnek későbbi tetteit. Például, hogy személyéhez fűződik a ma is oly büszkén emlegetett és viselt Sopron „a leghűségesebb város” (Civitas fidelissima) elnevezés. A Tanácsköztársaság bukása után Ostenburg lett Sopron csendőrparancsnoka. Trianon (1920. június 04) után egy évvel, 1921. augusztus 28-án, pedig megtagadta Sopron kiürítését, ezzel lehetőséget teremtve arra, hogy a város végül Magyarország része maradhasson. A csendőrszázadainak segítségével a nyugat-magyarországi felkelés eredményeképp jött létre 1921. november 4-én a rövid életű Lajtabánság. A második királypuccs alkalmával (1921. okt. 20–23.) különítményével Sopronban állomásozott. IV. Károly királyhoz csatlakozott, aki Sopronban ezredessé nevezte ki. A „gárda vadászezred” elnevezést IV. Károly adományozta a csendőrzászlóaljnak 1921. október 21-én. A budaörsi csata után rövid ideig fogságban volt, majd 1921. október 25-én amnesztiában részesült.

Hasonlóan nem teljeskörű a numerus clausus bemutatása. A fejléc illusztrációban is jól olvasható, hogy a diszkrimináló törvény 1920. szeptember 24-én lépett életbe. Megint kimaradt egy (fontos) dátum: 1920. június 04., azaz „Trianon”, melyre szinte azonnali válasz volt a kor szellemére jellemző „szegedi gondolat” megtestesítője: a numerus clausus.

Egyszerűen nem igaz az az állítás, hogy „…A történelemtudomány Európa első zsidótörvényének nevezi a numerus clausust…”

Karsai László definíciója sokkal helytállóbb, miszerint „…ez volt az első világháború utáni Európa első antiszemita törvénye…” – (Beszélő 2007. március, Évfolyam 12, Szám 3 » Befejezetlen múlt) majd ugyanott: „…nem Horthy kezdeményezte a numerus clausus törvény beterjesztését, legfeljebb jóváhagyólag tudomásul vette…”

Érdemes megnézni (a neten is megtalálható!): kik szavazták meg a (magyar) numerus clausust? Az országgyűlési jegyzőkönyv szerint a parlamenti vita valóban „zsidózásba” torkollott. A szavazáson azonban pl. nem vett részt Gömbös Gyula, mert a törvény szövegét „gyengének” tartotta, mivel az egyértelműen nem nevezte meg a „zsidókat”. Ugyanakkor a törvényt megszavazók között két képviselőt is találtam (későbbi budapesti főpolgármesterek), akik a szavazás után 25 évvel (1945), mint „zsidómentők” vonultak be a főváros történetébe. Mintegy bizonyíték, hogy a Holokauszt nem egyenes következménye a numerus clausus-nak.

Már csak azért sem, mert a 30-as években járhatott egyetemre Radnóti (Szeged) és Ságvári (Debrecen) is. Sőt, Ságvári 1935-ben a Magyar Izraeliták Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Egyesületének keretében létrehozott Haladó Diákok Pártja (HDP) egyik vezetője lett. 1936-ban az államtudományok doktorává avatták.

Amiről viszont nemcsak a pártállami propaganda, de a magyar történetírás is hallgat, az a hírig. Trianont követően az izraelita vallású diákokat társaik nem engedték vizsgázni, pontosabban agyba-főbe verték a vizsgára várót, és így akadályozták meg tanulmányai befejezését.

Jellemző a velünk élő a pártállami propagandára, hogy az 1942-ben történt újvidéki vérengzés említésekor még ma is elhallgatják, hogy az összes hadviselő fél közül egyedül Magyarország, személy szerint Szombathelyi Ferenc vezérezredes, a Honvéd Vezérkar főnöke rendelt el saját hadseregének egységei ellen lakossággal szemben elkövetett atrocitások miatt vizsgálatot.

Ugyancsak nem ildomos idézni a Petőfi körben 1956-ban (talán Háy Gyulától származó, és) elhangzott megállapítást, miszerint „Rákosi több kommunistát végeztetett ki, mint Horthy egész kormányzósága alatt”. És nem ildomos emlékezni az 1993. szeptember 04.-i Horthy újratemetésre, ahol (kissé viccesen) azt figyelték, hogy ki vesz részt rajta hivatalosan, és ki magánemberként. Mindenesetre akkor valami konccenzus volt a parlamenti pártok között. (vajon mára hova tűnt?)

Az akkori Magyar Hírlap szerint Horthy Miklós újratemetésének előestéjén „a zuhogó eső ellenére több mint ezer ember” vett részt a Vérmezőn a Demokratikus Charta rendezvényén. A szervezők szerint ez nem ellen-újratemetés, csupán végső búcsú a Horthy-korszaktól.

Konrád György író, a szervezet szóvivője így fogalmazott: „Szabad akaratunkból veszünk búcsút a rendszertől, amely egymillió embert küldött a halálba.”

A kenderesi újratemetésen mintegy 50.000 fő vett részt, hány volt közülük a Főkormányzó híve, tisztelője és hány a „kíváncsiskodó”, nem tudni. Mindenesetre az arány 1.000 vs. 50.000 jól mutatja, hogyan érez egy ország, annak népe. Ez mutatkozott meg az 1990-es első szabad választáson is, ahol a piacgazdaságot hirdető és támogató SZDSZ alul maradt a nép-nemzeti MDF-fel szemben, aminek miniszterelnök jelöltje egy horthysta kormánybiztos fia volt (ifj. Antall József).

Mint az elején jeleztem, a Horthy-ról szóló hatrészes értekezésemet a Holokauszt 70. évfordulójára (2014) készítettem. Meggyőződésem, hogy az antiszemitizmus borzasztó mélyen itatja át a magyar lelket. A nagyvilágban sehol sem tapasztaltam azt, amit Magyarországon, hogy bármilyen, egyszerű hétköznapi beszélgetés, társalgás közben szóba ne jöjjön valami „zsidó” téma.

Elárulom, hogy egy lelkem mélyén szunnyadó történet vezetett ennek a hatrészes blogbejegyzésnek (A Horthy korszak 1938-1945 – a Magyar Királyság megszűnése) megírásához.

Szomszédunk, pontosabban Apámék szomszédja, volt Zámbó Laci, akivel még a háború alatt került barátságba, mert hasonló volt a gondolkozásuk. Pártállásról, párttagságról nem esett szó, annyira nem voltak bizalmas kapcsolatban. Történt, hogy Lacit kinevezték háztömbbizalminak. Így az ő feladata lett a házban élő „zsidók” összeszedése és elkísérése a Józsefvárosi pályaudvarra.

Az „út az ismeretlenbe” nevű csapatjáték résztvevői izgultak, hogy időben odaérjenek, nehogy bajuk legyen. Laci pedig nyugtatta őket, hogy nem lesz semmi baj. Bízzanak benne. A kis csapat aztán (gyalog) elindult. Kb. délután hatra értek a Józsefvárosi pu.-ra, ahol közölte az ott szolgáló katonával: „Meghoztam a zsidókat.” Mire a katona: „Maga megőrült? A vonat már rég elment”. „Akkor most mit csináljak?” – kérdezte Laci. „Itt ugyan ne hagyja ezeket! Vigye vissza ahonnan hozta, aztán holnap hozza ide időben!” Laci még kért valami igazolást, elvégre ő volt a háztömbbizalmi. A kis csapat tagjai pedig tudták, hogy többé nem mehetnek vissza lakásaikba.

Laci a háború után a kommunista párt segítségével helyezkedett el, borbély lett a Köztársaság téri Pártházban. Az 1956. október 30-án ott történtek nagyon megviselték. A november 04-i szovjet beavatkozást követően a párt felhívására az elsők között jelentkezett fegyveres karhatalmi rendfenntartásra („pufajkás”). Egy ilyen járőrözés közben érte a halálos lövés Csepelen. A golyó hátulról fúródott belé, tehát nem tűzharcban halt meg. Temetéséről a párt gondoskodott, ahol többen éltették (részben illegális) munkásmozgalmi munkásságát, miközben felesége a koporsóra borulva, zokogva kiabálta: „Mindig mondtam, hogy hagyd a francba a zsidókat! Sosem hallgattál rám!”

A Holokauszt 70. évfordulójára írt hatrészes blogbejegyzésemet ezzel fejeztem be:
Mindezek ismeretében nem lehet, és nem szabad Horthy Miklós kormányzósága utolsó hat évében (1938-44) történtek felelősségét egyetlen személyre hárítani. Persze, így utólag, könnyű okosnak lenni, és megmondani, hogy mit tehetett volna. Itt érzem a történészek felelősségét, ill. felelőtlenségét, akik mai ésszel, és a történelmi anyag teljes ismeretében próbálják elmagyarázni a 70-75 évvel ezelőtti események összefüggéseit, mozgatórugóit.

Azzal vádolják Horthyt, hogy nem csinált semmit a náci megszállás és a vidéki deportálások ellen. Ez a vélekedés valójában súlyos önkritika, és egyúttal annak tudatalatti beismerése, hogy a magyar nép „vezér” nélkül, önállótlan, cselekvésképtelen. Ami, valószínűleg a jellegzetes magyar mentalitásból fakad, miszerint mindig kell valaki vagy valami, amire, akire a felelősséget hárítani lehet. Elvégre, mi – alapjába véve – jók vagyunk, a jelen történései, bűnei pedig eleve megbocsátva, hiszen a Himnuszunkban is benne van:

„Megbűnhődte már e nép,
A múltat s jövendőt!”

A Holokauszt év keretében, és hetven év távlatából Horthy felelőssége eltörpül amellett, amit a magyarság többsége nem tett honfitársai megmenekülése érdekében, még akkor is, ha a nemzettestből való kitaszítás folyamata a Kormányzó hivatali idejére esik.
Nincs nemzeti bűntudat. Sosem volt.

A Horthy korszak I.
A Horthy korszak II.
A Horthy korszak III.
A Horthy korszak IV.
A Horthy korszak V.
A Horthy korszak VI.

Szélmalomharc

Szóval, hogy a végén kezdjem, nem teljesen értem, mi a baja Szánthó Miklós úrnak. Illetve értem, de rossz fele pofozkodik, már az is rossz ötlet, hogy nekiállt: a pofonnal, tetszik tudni, az a legnagyobb baj, hogy a felebaráti szeretet jegyében néha visszaadják. A törvényes kamatokkal együtt. Ezt mutatjuk be a következőkben.

Tanult barátunk, Szánthó doktor ugyanis a tegnap megjelent Magyar Nemzet első számában filippikát intézett a liberális sajtó, mint olyan ellen. Ami így, ebben a formában olyasmi, mint a ködszurkálás: liberális sajtó egységként, ideológiai objektumként nem létezik, vannak liberális vagy annak mondott újságírók, vannak lapok, amikbe írnak, aztán vagy megjelenik, vagy nem, de semmiképpen nem vagyok képes kimutatni valamiféle egységet ezek között. Ír az ember, amit ír, olvassa, aki akarja, fizeti, aki tudja.

Maga a liberalizmus sem nevezhető egységes ideológiának, inkább csak vezérelv: én úgy szoktam megfogalmazni, hogy „legyen szabad, ami nem tilos”. Olyan nagyon ezt nem is lehet tovább bonyolítani, meg főképp nem érdemes, mert ha azt veszem, Washington tábornok is liberális volt, meg Franklin Benjámin is, de mindkettő a maga módján, és közöttük hatalmas különbség volt. Szóval, nem értem, mit tetszik támadni – vagyis hát igen, Don Quijote harca ez a szélmalmokkal, akik valójában gonosz óriások, csak a varázslók miatt látjuk őket szélmalmoknak.

Azok a szemét varázslók, már akkor is…

Bár ez nem magyarázza a tényt, hogy a malmokban lehet búzát őrölni, míg egy óriásban ez kissé bonyolult feladat volna, de akkor is: a varázslók!

Nem értem a kirohanást már csak azért sem, mert a liberálisnak nevezett sajtó tegnap fikarcnyival sem szidta többet a Közép-Európai Sajtó és Média Alapítványt, mint máskor és mint amennyit megérdemel. Ha volt is kritika, az sajnos – saját oldalukról érkezett. Hogy miért vagy miért nem, annak én nem vagyok a megmondhatója, de nem nekem mondta Varga mester, amit mondott. Talán őt kéne megkérdezni, mielőtt fröcskölődésbe-mocskolódásba kezd az ember. No, de lássuk már, miről beszélek!

Azt írja ez a drága ember:

„A pánikreakció automatizált válaszokat szül – szól a mondás, és lám-lám, ennek megtestesülését láthattuk az elmúlt hetekben-hónapokban a Közép-európai Sajtó és Média Alapítvány, az úgynevezett jobboldali médiaholding megalakulására adott hazai ellenzéki és nemzetközi kritikákban. A sejtetések mélyén megbújó „vád” pedig a magyar médiapiac radikális átalakítása-átalakíttatása, holott az, hogy az alapítvány tulajdonába kerültek eddig is vállaltan jobboldali médiaeszközök, az aktuálisan fennálló közéleti erőviszonyokat valójában nem változtatja meg.”

Édes úr, legyen erős: olyan nyugodt fickót maga még nem látott, mint én. Pár éve volt egy pánikom, de eltettem valami fiókba, hogy megőrizzem, és azóta nem találom. A fene fog maguknak pánikolni. A bajom nekem is, talán másnak is az a KESMA nevű brontoszaurusszal, hogy monopolizálja a szakmai piacot és általában is a sajtópiacot, valóságos kartellként telepszik rá. Ilyenformán valóban kimeríti a tisztességtelen verseny fogalmát, lenne is rá törvény, csak nem lehet alkalmazni, mert kivették a hatálya alól. Ami megint csak tisztességtelen. De ez jogértelmezés vagy jogértetlenség kérdése. Menjünk tovább.

„Az természetesen tény, hogy a korábbiakhoz képest a magyar nyilvánosság szerkezete általánosságban kiegyensúlyozottabbá vált az elmúlt években. És igen, ennek szimbolikus kifejeződése az a folyamat, ami az alapítványnak történt felajánlásokban megtestesült. Számos, a konzervatív, nemzeti, keresztény hagyományokat fontosnak tartó sajtóorgánum most már egy nonprofit tulajdonos alatt szerveződik, lefedve a klasszikus és modern értelemben vett média majd összes területét, a nyomtatott sajtótól kezdve a rádiós és televíziós csatornákon át az online felületekig.”

Váljék egészségükre, jó uram, sok boldogságot és tizenhat gyereket is kívánok mellé. A kartellel megint csak az a baj, hogy mivel piszok nagy és gazdag is, törvényszerűen rontja majd a szakma színvonalát – rontja már most is, olyan csodák történnek, hogy minden vidéki napilap minden szerkesztőjének szó szerint ugyanaz a vezércikk jut eszébe, márpedig abban megegyezhetünk, hogy ez kissé ritka eset volna normális körülmények között.

„És ez az önhittségébe és önnön felsőbbrendűségébe beleszédült progresszív megmondóembereknél pánikot és frusztrációt szül. És amikor a szellemi restség és a pozícióvesztésből fakadó frusztráció csókot vált egymással, az még sohasem vezetett kreatív gondolatokhoz – pusztán automatikusan generált mantrákhoz.”

Magyarra fordítva: „Gyengék vagyunk, mint a borecet és egyen meg a fene mindenkit, aki jobb nálunk”. Kicsi kunyhó szerető szív, tiszta égbolt, messze kék – dögöljön meg Ady Endre lehetőleg máma még.

„Az minősül tehát „független és objektív”, mi több, „oknyomozó” újságírásnak, ami például a migráció jelenségéhez toleranciával, megértéssel közelít, és a tudósításokban, képsorokban együttérzést kelt a bevándorlók iránt az olvasókban, a nézőkben. Az minősül „jól nevelt sajtóattitűdnek”, ha a cikkek és beszámolók polkorrekt nyelvezetet használnak, őszintétlenséggel elkendőzik a valóságot, csak hogy egyes kiválasztott vagy kreált kisebbségeket, érzékeny csoportokat meg ne sértsenek.”

Uram, én történetesen a Baross téren lakom olyan jó huszonöt éve, és ha valaki látott menekülteket, én láttam. Ha lementem kenyérért, dohányért, már beléjük botlottam annak idején. Nem voltak azok rosszabbak más emberfiánál, aki hasonló pocsék helyzetbe kerül, és nem járt az ittlétük nagyobb kosszal sem annál, mintha pár napig rockfesztivál lett volna a téren. Ennyit a migrációról.

Azt kevésbé értem, mit kifogásol a nyelvezeten – illetve, érteni vélem. Én gentleman vagyok és tisztelem önt, ha elengedhetetlennek találja, anyázhatunk is, mint azt teszi lapjuk egyik közismert munkatársa, aki odáig kezd jutni a nyelvi reformban, hogy már a szóköz helyett is trágárkodik, mondom, beszélhetünk így is, de számomra kínos lenne: kérem, tekintsünk el ettől. Ugyanakkor megjegyezném, hogy képes vagyok negyven percen keresztül önismétlés nélkül káromkodni, ha muszáj.

Ne legyen muszáj.

Alapvetően az elemi logika is azt mondja, hogy nem bölcs dolog sem általánosítani, sem embercsoportokat sértegetni, mert még a végén megharagszanak, és az sincs kizárva, hogy igazuk lesz – ön, ha jól látom, a beskatulyázás és az előítélet szabadsága mellett száll síkra.

„A balliberális oldal valójában nem híve a jó újságírásnak és a médiapluralizmusnak, mert csak saját szájszagos leheletét szereti viszontérezni a nyilvánosságban – ellenkező esetben a megfélemlítés és fenyegetés hol burkolt, hol nyílt eszközeivel terrorizálja a más véleményen lévőket. A médiapluralizmusnak azonban két oldala van: egy belső és egy külső. A belső (szubjektív) médiapluralizmus igazi sajtószabadságot jelent: azt, hogy egy sajtóterméknek nem kell világnézetileg semlegesnek lennie – sőt vállalja irányultságát –, de szabadon, ideológiai-nyelvpolitikai kötöttségektől mentesen működhet.”

Ab ovo nem értem, miféle „balliberális oldalról” beszél, itt mindenféle emberek vannak, akik egyes dolgokban egyetértenek, más dolgokban nem, ez nem valamiféle egységfront. Az maguknál van, kérem. A szájszagot inkább nem minősítem, azt viszont egyszerűen képtelenség értelmezni, amit a médiapluralizmus két oldaláról beszél. Valami vagy van, vagy nincs. Vagy Schrödinger macskája. Egyéb megoldás nem létezik, maga valami olyasmit állít ezek szerint, hogy világnézeti alapon szabad, sőt, kell is hazudni, a Felsőbb Jó érdekében: mellesleg korábban hírhamisítással is vádolja a független sajtót. Ajánlom becses figyelmébe az Origo sajtópereinek gyűjteményes kiadását az elmúlt egy évből, alig nyolc kötet, bőrkötésben.

„A cél márpedig világos: a progresszív gyökerű hírhamisítás, dezinformálás, a politikai korrektség elleni fellépés, a nemzeti-polgári oldal megerősítése, hogy a valódi konzervatív-keresztény gondolat ugyanolyan érvényességgel lehessen jelen a közéletben, mint a balliberális. Az alapítvány tulajdonában lévő eszközpark pedig e korszaképítő célt fogja szolgálni, a haza üdvére, a köz szolgálatában – és egyesült erővel.”

Még egyszer mondom: több, mint harminc év alatt sosem hamisítottam hírt, egyrészt, mert eszembe sem jutott, másrészt, mert minek? Megtörténik a hír magától is, mi hozott anyagból dolgozunk. De azért érdekes az ars poeticája, tessék mondani, lesz benne boszorkányégetés is?

Lesz.

Maguk azt ki nem hagynák.

Na, akkor összegezve: uram, maga ideömlengett pár kiló epét teljesen és tökéletesen értelmetlenül. A szerkesztőnek ezt vissza kellett volna adnia és esetleg ajánlania önnek egy jó pszichiátert, ugyanis az írás tanúsága szerint önt tévképzetek kínozzák, úgy érzi, magát üldözik, amiről azonban a valóságban nincs szó.

Azt boncolgatja, hogy a rossz írás a jó, a jó írás a rossz, a fekete fehér és a fehér fekete.

Uram, két dolgot ne tegyen: ne írjon újságot és ne hegedüljön. Ugyanis ebben a két műfajban hamar meglátszik, ha valaki csak fűrészelni képes.

Maga – és a hasonszőrű gárdája – „asztalnál éhen halna”, piaci viszonyok között maximum egy gyors és izmos csődöt lennének képesek produkálni sajtó helyett.

Az a körülmények pillanatnyi összjátékának köszönhető, hogy jelenleg maguk mondják meg, mi a piac és maguk is uralják azt – hiszen pont ezért hozták létre a KESMA-t.

De tudja, bort szőlőből is lehet csinálni…

Egyes országokban például csak szőlőből készül. Régebben nálunk is így volt.

Ahogy régebben nálunk az írás vagy tetszett az olvasónak, vagy nem, a fröccs vagy ízlett a vendégnek, vagy nem.

Nem gyártottak ideológiát arról, hogy miért jó, ha rossz.

Maradtam tisztelettel

Ugye tudod kik

Van ez a nép, amely szétszóródott az egész kontinensen, és mindenütt megpróbált új otthonra lelni, beilleszkedni, de azért meg is tartani szokásai egy részét, többnyire a vallását is. Persze általában ellenszenvvel fogadták őket, hiszen idegenek voltak, akiktől talán félni is kell, de akiket főleg megvetni, gyűlölni lehet. Persze, hiszen kicsit másképpen néztek ki, mások voltak a szokásaik és főleg a vallásuk.

A legtöbb helyen a törvények és a szokások azt is korlátozták, hogy mivel foglalkozhatnak, természetesen nem voltak része a nemességnek, nem dolgozhattak az államigazgatásban, nem lehettek katonák, nem lehetett földjük. Így aztán leginkább a kereskedelemmel foglalkoztak, amit szétszóródásuk, távoli helyek ismerete, kapcsolataik fenntartása is segített. Sokan az akkor fejlődésnek induló iparban helyezkedtek el, de néhány más foglalkozásban is felülreprezentáltak lettek, éppen a többi helyen való megkülönböztetésük miatt.

Aztán a társadalom fejlődése, a klasszikus feudalizmusra hajazó berendezkedés átalakulása kapitalizmusba, az ipari társadalom fejlődése felülírta, sőt gyakran megfordította a szakmák értékét. A földbirtokos „nemesek”, a katonatisztek, állami alkalmazottak pórul jártak, míg a kereskedők, az iparban dolgozók egy része igencsak felemelkedett. A „világjáró” nép képviselői így aztán a tőkések, a pénzemberek, másrészről a „komcsi” munkásmozgalmi vezetők között is felülreprezentáltak lettek.

A többségi társadalom ezt persze rosszul fogadata, elterjedtek az összeesküvés elméletek is, nőtt az irigység, a gyűlölet. Ráadásul a kereskedők és pénzemberek szakmából adódó viselkedését elkezdték etnikai okokkal magyarázni, amire rájátszott egyes politikai irányzatok félelmeket és előítéleteket kihasználó, gyűlöletkeltő propagandája is.
Amikor aztán jött a gazdasági válság, ez odáig fajult, hogy országszerte – provokátorok irányításával – pogromokat szerveztek a kisebbség ellen, a tulajdonukban levő üzleteket kijelölték és lerombolták, rengeteg embert lemészároltak.

Tényleg azt hiszed, tudod kik?

Nos, ez a cikk az Indonéziában élő kínai kisebbségről szól. Ott, abban a távoli országban 1998 májusában, a gazdasági válság után szabadult el a pokol, akkor mintegy 10 ezer ember halálát okozta a kínai üzletek szétverése, felgyújtása, az ehhez kapcsolódó pogrom, az erőszak. Amit részben a politika szervezett, kihasználva a terjedő gyűlöletet és előítéleteket.

Ez persze nem olyan nagyságrendű népirtás, mint amilyen korábban Európában történt, de éppen azt mutatja (a cikket is ezért írtam), hogy a többség és a kisebbség viselkedését nem etnikai, pláne nem genetikai okok magyarázzák, hanem társadalmiak. És arra is utal, hogy milyen veszélyes a gyűlöletkeltő politikai propaganda, az előítéletek, a félelmek kihasználása. Erről mintha kezdenénk megfeledkezni…

Kampánykabaré

Nyakunkon a kampány, nincs mese, hivatalosan még ugyan nem indult el, de azt már régóta tudjuk a klasszikusoktól, hogy minden kampány aznap kezdődik el, amikor az előző véget ért – most a kormány (és az ellenzék) kampányol az EP-választások miatt. Az ellenzék tevékenységét sem mondanám brillírozásnak, de amit a kormány művel…

Nos, az maga a pesti kabaré. Igazán kár volt ezt a nemzeti kincsünket ennyire államosítani. De komolyan: az ember a második-harmadik egetverő szamárság után nem bírja röhögés nélkül. Lehet, hogy borzalmas, lehet, hogy beledöglünk, de nem lehet nem röhögni rajta.

Ott van például Soros. Sorosról csak a hozzám hasonló naiv alakok hiszik, hogy egy üzletember, akinek emberbaráti tevékenységén sokat lehetne vitatkozni, és akit a magyar kormány kinevezett mumusnak. Ugyan már. Soros ennél most már sokkal több kormánypárti körökben, Soros a Minden és Soros a Semmi, Soros az univerzális válasz minden sajtókérdésre, Soros az Alfa és az Ómega, Soros a Kezdet és a Vég. Ezt a nézetemet arra alapozom, hogy csak tegnap is két, Soros Györggyel kicsit sem összefüggő sajtómegkeresésre válaszoltak annyit – különböző szervek! – hogy Soros.

Az első választ az Index kapta, ők a Transparency International nemzetközi korrupciós listájáról kérdeztek volna, a Kormányzati Tájékoztatási Központtól. És hírnök jött, pihegve szólt:

„Tisztelt Szerkesztőség!

Az alábbiakban küldjük a Kormányzati Tájékoztatási Központ reagálását a Transparency International 2018-as korrupciós listájával kapcsolatosan megjelent cikkükre.

Ez egy közismerten bevándorláspárti Soros-szervezet jelentése, Soros-kampányának és nyomásgyakorlásának a része. Mindenféle ürüggyel támadják Magyarországot, amiért a magyar emberek úgy döntöttek, hogy nem akarják, hogy hazánkból is bevándorlóországot csináljanak.

Üdvözlettel:
Kormányzati Tájékoztatási Központ”

Aha. Miközben maga az írás azzal foglalkozott, hogy bár a tavalyi évhez képest egy helyet javítottunk, azonban nincs okunk az örömre, Magyarország – Romániával, Görögországgal és Bulgáriával – még mindig az Unió legkorruptabb országai között van. Sorosról szó sem esett – de hát mindenben van egy kis Soros, mert belemagyarázzák, íme hát: Soros a válasz mindenre.

A másik sorosozást a Magyar Posta válaszolta a 24.hu-nak. Ők a rabszolgatörvényhez való viszonyukról és a túlórák felől érdeklődtek. Volna. Érdeklődni ugyan lehet, de a válasz akkor is egy: Soros!

„Magyarországon mindenkire ugyanazok a törvények vonatkoznak, emellett az állami cégekre speciális szabályok is érvényesek. Társaságunk nem kíván részt venni Soros európai parlamenti választási politikai kampányában.”

Nekem gyanús, hogy ennek a Sorosnak titokban van valamelyik kormánypárti főmufti birtokán egy temploma is, ahol az egészségéért imádkoznak, mert nélküle végük lenne. Soros halhatatlan, Soros a Főgonosz, Sátán nélkül nincs Isten.

De közben azért művelnek, mondanak más okosságokat is, Szijjártó mester például kinevezte Gyurta Dánielt a Külkereskedelmi és Külügyminisztérium miniszteri főtanácsadójának. Elvben azért, hogy értékes képességeit a magyar sportdiplomáciában kamatoztathassa, de a rossz nyelvek azt suttogják, az a valódi ok, hogy maradjon valaki a minisztériumban, ha egyszer majd meg kell úszni. Szijjártó ezzel kint van a vízből, Gyurta pláne, mi többiek meg egyelőre benne, de lesz még ebből helycsere.

Kásler Miklós pedig beszédet mondott a görögkatolikus egyház Miskolci Egyházmegyéje által fenntartott Szent Miklós Görögkatolikus Iskola és Óvoda gyógytestnevelési termének és integrált játszótereinek szentelésén és átadásán megtartott ünnepségen. Éspedig olyan okos beszédet, hogy biztosan a mennybe jut általa: hiszen boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa, mint tudjuk. Azt bírta mondani az ő szájával, miszerint:

„Kétezer évvel ezelőtt ugyanis megváltozott az emberiségnek a története, létrejött az állam, a művészetek, a Jóisten kétezer évvel ezelőtt költözött közénk, a saját képmására teremtett bennünket.”

Korábban nem lettek volna művészetek? Nem volt állam? Athén egy rablótanya volt, Mürón és Praxitelész nem is éltek, Egyiptom se létezett? Sőt, Mózes, Dávid és Salamon sem? Mohenjo-Daro hamisítvány, Kínában senki nem is élt, csak a hunok nyargalásztak a végtelen rónaságokon, de sehol a Sárga Császár?

Miniszter úr, biztos, hogy maga mindig tudja, mit beszél? Át tetszik gondolni, legalább néha?

A boldogult Grespik László csikorogva forog a sírjában.

Gondoljunk már bele: ez az ember hívatott dönteni többek között a magyar kultúra és tudomány ügyeiben is. Ahogy látom, a régészetnek már annyi is.

Ehhez képest könnyű, levezető kulturális hír, hogy újabb fejlemények vannak Oszter Sándor legendás kazánja ügyében. Ugyebár a színművész összevonta szemöldökét, és a TV2-nél tett panaszt, mert nem volt nála fűtés, és ezért nem lehetett zongorázni. Mondjuk ilyen ügyekkel más ember szakértőhöz fordul, de hozzá kiment a televízió, hogy ügyet csináljanak a zimankóból. Amikor hajléktalanok fagynak meg, nem mennek ki, Oszter zongorája viszont nemzeti sorskérdés, lássuk be.

Hanem Papp Viktor, az Immergas Hungária Kft. ügyvezető igazgatója is látta az adást, és mivel találva érezte magát az ügyben, üstöllést nekilátott kivizsgáltatni az esetet. Érdekes eredménnyel. Adjuk át neki a szót. Mint a Pénzcentrum.hu írja:

„Oszter Sándor üzemeltetésben lévő gázkazánját, mint utólag kiderült, cégünk 2011 októberében értékesítette kereskedelmi partnerünknek, amely azt eladta egy szerelő partnerének vagy egyenesen a fogyasztónak.

Az első értékesítés óta eltelt 7 év alatt a kazán hivatalosan, dokumentálhatóan beüzemelésre nem került, azon rendszeres karbantartást az Immergas által feljogosított szakember nem végzett. A gázkazán beszerelésének színvonala minősíthetetlen volt, azt olyan alapvető hibákkal végezték el, amelyek szükségszerűen oda vezettek, hogy a fűtési rendszer és ezzel együtt a gázkészülék felmondta a szolgálatot. Mindezt tetézte, hogy maga fűtési rendszer jelentősen elszennyeződött állapotban volt, amely előidézte a gázkazán meghibásodását.”

Ez világos beszéd: Oszter művész úr Mekk Elekkel szereltette be a kazánt, hogy úgy mondjam, költségtakarékosan. Ide vezet a buhera, még jó, hogy fel nem robbantak. De miért kellett ehhez tévéadás, miért nem bírta felemelni a telefont és felhívni az illetékest?

Azért, mert ő a kormány oszlopainak egyike. Ha ő fázik, ha ő nem tud zongorázni, az nem magánügy, az közügy. (Különben az is lehet, hogy azért nem tud zongorázni, mert nem játszik ezen a hangszeren, ez esetben a kazán beiktatása a történetbe szintén felesleges volt). Az ő kazánja mindannyiunk kazánja, a mi kazánunk senkié, még a miénk sem, vegyük tudomásul.

Komolyan mondom: tragédia. Kampány idején ilyen marhaságokat engednek meg maguknak. Ha élne még Finkelstein, minimum közéjük csapna.

Nem, nem lehet nem röhögni rajtuk, Még ha kínomban is teszem. Hogy is mondta Madách egy másik Tragédiában?

„Tragédiának nézed? nézd legott
Komédiának, s mulattatni fog.”

Mi a bajom az ellenzéki pártokkal?

Nem tartom a magyarországi ellenzéket bírálhatatlannak, de nagyon ritkán hallok észszerű, megalapozott kritikát. Még az ún. „baloldali” médiában is legtöbbször csak kesergés, vagy hőbörgés zajlik. Különösen fájó az ezekben megszólaló hivatásosok tájékozatlansága, felkészületlensége. De ne kenjünk rá semmit az újságírókra – rendben.

Elöljáróban: az alábbiakat mindig elmondom a magam köreiben – nemritkán heves ellenkezést, bár inkább csak méla csendet kiváltva.

Akkor nézzük. Nagy hibának tartom, hogy a baloldal évtizedek óta képtelen a közbeszéd fontos kérdéseit meghatározni. Nemcsak ellenzékben – az MSZP-SZDSZ kormányok idején is folyamatosan védekeztek. 2010 előtt pl. naponta többször lehetett látni a mai külügyért, amint feltűrt gatyában áll egy lavór vízben, arról szónokolva mintegy 15 fős hallgatóságának, hogy a 300 forintos benzinár nyomorba dönti az országot. Ezt minden közcsatorna minden híradójában megismételték, miközben 20 másodperc jutott az akkori pénzügyminiszternek arra, hogy elmondja: meghaladta a 110 dollárt egy hordó olaj ára. (Ma kb. 395 forint egy liter benzin, a Brent olaj hordója meg most érte el a 80 dollárt, de 2016-ban a 40 dollárt sem érte el. Nem lennék meglepve, ha kemény megszorítások jönnének.)

Tökéletesen feleslegesnek tartom, hogy a jelenlegi kormányfő minden rezdülésére ugorjon az ellenzék, de tudom, hogy a „nép” ezt szereti hallani, és ha nem lenne minden híradásban valami Ovi szemétség, rögtön felzúgna a kórus: Persze, az ellenzék gyáva, lefizették…

Teljesen lényegtelen, hogy az első szolga meg az udvartartása mennyiért kanalazza a legjobb magyar étterem levesét. Őket minősíti: magára valamit adó ember megfizeti árán, amit megvesz. Ez csak egy piti potyalesés.

Azt kellene valahogy felfogni – és nemcsak az ellenzéki politikusoknak –, hogy a kormányoldalon szakértők hada számol, mér folyamatosan. 2-2,5 millió szavazat elég a kétharmadhoz ennél több ritkán jön össze nekik – csak nagy migráncsozások idején. Ütik is rendesen a migráncslovat, egészen a nevetségességig. Azért nyergelnek át fokozatosan Soros személyére, mert a migráncsozás kezd kifújni. Nem érdekli őket, hogy az ellenzék mit mond – már ezért is fölösleges változatos módokon szidni az udvartartást. Évek hosszú során pontosan felmérték a szavazók összetételét: hány férfi-nő, városi-vidéki, milyen iskolai végzettséggel várható az urnáknál. Mik azok a hívószavak, amikre ugranak. Pl: „Az egészség nem üzlet!” Vagy: „Vissza kell adni a munka (tanárok, orvosok, mikor ki, mi) becsületét!” Ezekkel nagy biztonsággal el lehet érni azt a két és félmillió szavazót, a többi meg kit érdekel.

Úgy látom, a következő kampány a generációk összeugrasztásáról szól majd:

egyre nagyobb számban lesznek a választók között, akik már a rendszerváltás után születtek. Nekik már nem mond semmit az ingyen bérbe vehető tanácsi lakás olcsó bérért, meg a biztos munkahely, egy életre szóló szakmával.

Mint minden személyi kultuszra épülő szervezet, a kormányoldal pártjai is nagyon fegyelmezettek: ha a vezér kiadja a hívószavakat, senki nem merészel mást mondani. (Még az a szerencsétlen, akit az MTVA-tól a mikrofon elé löktek, zavarában a bevándorlókat is belekeverte a szövegébe.)

Egy politikai pártban (mindegyikben) tökmindegy, hogy milyen okos vagy, vagy szép. (Ez utóbbi tán nem: a nőktől igenis elvárják, hogy valahogy kinézzen, a férfinak elég, ha „egy fokkal szebb az ördögnél”.) Ott egyetlen teljesítmény számít: hány szavazót tudsz hozni. Lázárt még meghagyta volna a posztján, hiszen elég jól elboldogult a „kormányinfókkal”. Egy ideig talán azt is elnézte volna neki, hogy jobban tud beszélni. De elvesztette Hódmezővásárhelyt. Be is húzta a farkát rendesen: szaladt gyorsan rendet tenni – sikerült is, hiszen a parlamenti helyet már visszahozta. Merthogy megmondták neki, kiknek beszéljen miről és hogyan – ő ezt fegyelmezetten teljesítette. Pont úgy, ahogy az MLM értékesítési rendszerekben is a dealerek szájába rágják, milyen szavakkal kell dicsérni a fogpasztát vagy a kelesztőtálat.

A demokratikus pártokban ez nem ilyen egyszerű

Már a programok is hónapokig készülnek – nem is bíbelődik ilyesmivel a Fidesz-KDNP – úgyse olvassa senki. Már pedig, aki érdeklődik a politika iránt, nem árt, ha előtte tájékozódik a politikai szereplők szándékai felől.

Gyakori a vád: hosszúak a programok, sok az általánosság bennük. Naná, hogy hosszúak: a programkészítésbe sokan beszállnak, hiszen az MSZP-nél meg a DK-nál még a helyi szervezetekben is megtárgyalják ezeket. Mindenki szeretné, ha a maga városa, választókerülete, szakterülete feltétlen bekerülne. Legutóbb felajánlottam – egyszer élőszóban, egyszer e-mailben -, hogy a 117 oldalas, egyébként nagyon alapos Sokak Magyarországa című programból szerkesztek egy kb. 15 oldalas változatot, ami a kevésbé …hm türelmesek számára is emészthető. Még csak választ sem kaptam – de lehet, hogy szerencsémre. Ki tudja, kinek a lábára léptem volna, ha nyom nélkül kihúzom veretes általánosságait?

Hiányolom a demokratikus pártokból a politikai innovációt

Azt, hogy engedelmesen ballagnak a hatalmon lévők járszalagján, és nem hagyják a fenébe az egészet, törnek egészen más úton.

Mondok két példát is. Az egyik a budapesti főpolgármester választás. Eddig soha, semmilyen bojkottal nem értettem egyet – igenis, ne bújjanak el se az országgyűlési választáson, se a parlamentből az ellenzéki pártok. De most nem jelöltem volna senkit a tisztségre: jókat röhögtem volna, ahogy Tarlós birkózik az ordító egérrel – vagyis a Puzsér nevűvel. De nem dobom a darálóba az egyik legpotensebb politikust, a párbeszédes Karácsony Gergelyt. (Sőt, Horváth Csaba is többet érdemelne ennél.) Méghozzá azért nem, mert a mai kurzus már jelentősen fölszámolta az önkormányzatiságot: nincs kétségem, ha ellenzéki lesz a főpolgármester, a Budapest-törvény maradékát is kiherélik. 22-ig mindenképpen csak csicskáztatják, ahogy Tarlóst is. Végül még a választók is őt szidják majd, hogy nem sikerült a fővárosból Kánaánt varázsolnia.

Ha meg veszít, akkor a nyakába varrják az ellenzék összes baját: ugye megmondtam, hogy egy gyenge alak??? Olyan meccsbe nem megyek bele, amiben akár győzök, akár vesztek – csak károm származik belőle. Viszont teljes erővel nyomom a kerületi vezetőket: a mai három mellé simán be lehetne hozni még hatot. Akkor aztán meg lehetne szorongatni a fővárosi közgyűlésben a főpolgit. A kerületekben meg lehetne a bázist építeni.

Elnézést, hogy a vidékről nem beszélek, nem ismerem annyira a helyzetet: csak azt tudom, hogy 18-ban a 158 vidéki választókerületből 3-ban (azaz három db!) tudott ellenzéki nyerni.

A másik ügy az európai parlamenti választások

A közkedvelt „ellenzéki” rádióban sikerült két órán keresztül úgy beszélgetni erről, hogy egyetlen szót nem ejtett senki arról: mivégre is az EP választás, mit szeretnénk és hogyan az Európai Unióban? Csak rágták a közöslista-különlista nevű gumicsontot. Hogy külön listák esetén elveszik x db szavazat, mert a Momentum, meg a kétfarkú kutyák elviszik, akár két mandátum is bukhat stb., stb. De ha minden ellenzéki egy listán indulna, verhető az uralmon lévő párt.

Könyörgöm: az Ovi pártnak változatlanul alig van kevesebb (úgy emlékszem 2% a különbség) szavazója, mint az összes ellenzéki pártnak összesen. Ráadásul megint előjött, hogy a Jobbikot is be kell venni az összefogásba. Na, ennek van egy „apró” akadálya, ahogy már tavaly is volt: a Jobbiknak ugyanis esze ágában sincs egy listán szerepelni a demokratikus pártokkal. Ahogy szerintem az LMP is változatlanul távol marad – ha májusban lesz még egyáltalán LMP. Szinte biztos vagyok abban, hogy a Momentum meg a Kétfarkú Kutyapárt is inkább önállóan méretné meg magát: nagy fegyvertény lenne számukra, ha az 5 százalékot elérve küldhetnének egy képviselőt Strasbourgba.

Persze lehet szidni – főként a szocikat, meg a dk-sokat, hogy: ”mer önzők, nem akarnak másnak helyet engedni”. Tudomást sem véve arról, hogy más a valóság. Különben is, már a hócipőm van tele ezzel az „összefogással”. Amikor 30 évvel ezelőtt elfogadtuk a rendszerváltást, sokszínű, pluralista politikai életet is akartunk, nem azt, hogy ha nem egy, akkor két karámba legyünk beterelve. Persze, ez nem jelenti, hogy ellenségem, aki másként látja a hazám ügyeit, egy-egy kérdésben akár az együttműködés is hasznos lehet. (A magyar jobboldalt pont az „egy a zászló, egy a tábor”-ral végezte ki a jelenlegi kormányfő masinériája.)

De gondolkozzunk már: mi a legfontosabb kérdés, ami ma az Európai Unió előtt áll?

Az, hogy továbbhalad a föderáció felé, ezzel egy egységes, erős államot teremtve az európai népek számára. Vagy megmarad a „nemzetek Európájának”, ami garancia arra, hogy az erősebb nemzetek majd megmondják, mi legyen, a kicsik, szegények meg majd egymás kárára marakodnak a nekik vetett koncon.

Akkor szavazzak arra a listára, amivel tán egy jobbikos képviselőt juttatok az EP-be? Annak a Jobbiknak egy tagját, amelyik – jó most épp nem éget nyilvánosan csillagos kék lobogót -, de minden ízében elzárkózó, valamiféle sose volt magyar szupremációról vizionál?

Na, ezt kéne világossá tenni minden fórumon, ahol csak lehet. Az ún. „ellenzéki” sajtó erre egyre kevésbé alkalmas.

Nagyjából ennyi a kifogásom az ellenzéki pártokkal – azzal is, amelyiket támogatom. Az, hogy minden lényegtelen ügyön rágódnak, nem mondják azt, amit fontosnak tartanak, akkor is, ha nem ezt kérdezik tőlük a hivatásos nyilvánosságban.

Rátesi Margit

Az ellenzéki közvélemény nem tud szembenézni a rezsimmel és máig rabja az illúzióinak

Az Orbán-rezsim dinamikus diktatúra, amelyben a hatalmi eszközök megválogatását az alkotmányozó többség megtartásának érdeke vezérli.

A sajtó, ahogy az ellenzéki pártok, a bíróságok vagy egyáltalán az emberi jogok, tehát a formális demokrácia intézményrendszere, de az adó- és családpolitika, az oktatás- és külpolitika stb. is mind ebből a szempontból értelmezendők. Viszont ha ebből a szempontból értelmezzük őket, világos, hogy a rezsimet választáson nem lehet legyőzni a nagyhatalmi kontextus most elképzelhetetlen megváltozása nélkül.

Az ellenzéki bábozás és a jól kalibrált, orbánilag gondozott pártrendszerbe vetett illúzió, amelyet láthatóan nem tud elereszteni a közvélemény, az ellenzéki pártok pedig táplálják az „előválasztásokkal”, a TV-kben tett magas röptű fecsegéssel és „utolsó csepp” demonstrációkkal, a rezsim életének szerves része, és tartanak addig, amíg ez hozzájárul a kétharmadhoz, de minimálisan nem veszélyezteti a robusztus (a hatékony ellenzékiséget gátló) többséget.

A „hibrid rezsim” vagy a „kompetitív autoritarianizmus” rendszertani kifejezéseket megtévesztőnek tartom, nemcsak mert azt sejtetik, a politikai versenynek bármi értelme van (holott nincs: ami versenynek látszik, az az ellenállás erejének folyamatos szondázása és elterelése), hanem mert állandósult formákat sugallnak, pedig az orbánizmus lényege a dinamikus változás, a formák applikációja a végső cél, az ellenőrizhetetlen hatalom érdekében. Ez azonban azt jelenti, még messze nem tartunk a végén, és ha majd egyszer tartósan erősödik a nyomás a rezsimen – ami be fog következni a versenyképtelensége, élősködése és az extraktív természetéből következő forrásfelélése miatt – akkor máig még nem alkalmazott eszközökhöz fog nyúlni.

Konszolidálódni nem tud, ennek megfelelően folyamatosan radikalizálódik az eszközök alkalmazásában. Szerintem véres vége lesz.

Összefogás?

Egyre jobban elmérgesedik a vita a baloldali értelmiségen belül arról, hogy szabad-e összefogni a Jobbikkal. És persze a Jobbikban is vitát generált, hogy lehet-e egy színpadon állni Gyurcsánnyal. Most akkor legyen-e összellenzéki összefogás, vagy ne legyen?

Szerintem azonban mindkét válasz hibás, az is, hogy legyen, meg az is, hogy semmiképpen ne legyen. Ugyanis maga a kérdés is hibás. Nem az a jó kérdés, hogy lehet-e összellenzéki összefogás, hanem az, hogy

mikor legyen, és mikor nem lehet?

Arra kézenfekvő a válasz, hogy mikor nem lehet: normális viszonyok között soha.

A két irányzat ideológiája, erkölcsi, politikai felfogása ugyanis annyira távol áll egymástól, hogy ez teljesen elképzelhetetlen. Nem lehetnek például koalíciós partnerek egy kormányban, normálisan működő demokráciában fel sem merülhet, hogy választási szövetséget alkossanak.

Viszont lehet olyan vészhelyzet, amikor szükség van egy ideiglenes összefogásra.

Nálunk most éppen ilyen vészhelyzet van: rohanunk a diktatúrába!

Az Orbán-rendszer megdöntéséhez ugyanis szükség van mindenkire, aki ebben érdekelt és hajlandó ebben részt venni. Különösen igaz ez az egyes irányzatok szavazóbázisára, amelyek nem is állnak olyan távol egymástól, mint a politikusok.

Az összefogás ideiglenes jellege szerintem úgy értendő, hogy a rendszerváltás kiharcolásáig kötelező, utána viszont már nem lehet szó közös kormányzásról. Úgy vélem, hogy az Orbán-kormány bukását követően egy ideiglenes szakértői kormányra van szükség, amely elvégzi a legsürgősebb feladatokat (pl. az egészségügy rendbetételének elindítása, a nyugdíjak rendezése, a családi pótlék és a minimálbér emelése, korrupcióellenes ügyészség felállítása, csatlakozás az európai ügyészséghez, pénzlenyúlásért indított beruházások leállítása stb.), majd a választási törvény módosítása, rendbetétele után új választást ír ki.

A rendszerváltást és az ideiglenes kormány fent felsorolt intézkedéseit (kormányon kívülről) az összes mai ellenzéki párt támogathatja. Aztán az új választáson, ami arányos, az egyéni körzetekben ismét kétfordulós lesz, már külön indulhatnak. Akkor már vége lesz az összefogásnak.

Hát, remélem ez belátható időn belül be is következik…

Foszlányaim VIII. –

„Köves Slomó: Példaértékű a kegyeleti ügyben történt magyar-izraeli összefogás  – nyilatkozta Köves Slomó az EMIH vezető rabbija az ECHO TV Jó reggelt című műsorában.”
Slomó, oda való vagy!!! Fokozni szeretném: Összenőtt, ami összetartozik!
A fő irányelv: gyűlöletet szítani, mindenkit egymásnak uszítani a keresztény szeretet nevében? Gratulálok.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK