A zaccos kávé jelenség

0
243
IslBG

A Független Hírügynökség (fuhu.hu) főszerkesztője keresett meg, hogy olvasta blogomat és örülne, ha Horthyról írt (hatrészes) írásomat, blogbejegyzésemet, közreadhatná, mert érdekesnek találja. Sőt, még azt is hozzátette, hogy a függetlenség jegyében direkt kívánatos minél több szempontot ismertetni, bemutatni. Ezzel a megjegyzéssel nem tudtok mit kezdeni, legfeljebb magyarázatként „arts poetica”-mat közreadni. Mesterem Ekecs Géza (Cseke László) volt, akitől megtanultam a jelzők nélküli újságírást, méghozzá olyan köznyelven, amit „Mari néni is megért”. Majd a hallgatóra (olvasóra) bízni annak eldöntését, hogy abból mit tart számára fontosnak, érdekesnek. Még valami! Ne az igazságot (mely szubjektív), hanem a valóságot (ami objektív) közvetítsük, elvégre hírközlők vagyunk.

.
Különben ez volt a SZER (Szabad Európa Rádió = RFE – Radio Free Europe) sikerének titka. Magam részéről ezt még két rádióállomás műsorának figyelésével egészítettem ki: a BBC World News és az AFN (American Forces Network). Az AFN valójában az amerikai fiatalsághoz szólt és szól, hiszen hallgatósága a világ minden táján állomásozó amerikai katonák. (Lásd „Good Morning Vietnam”) A BBC titka viszont a valóban pártatlan hírközlés, amiben nagy gyakorlatuk van. Az egykori birodalom valamennyi (angolul beszélő, értő) tagját el kell érni és tájékoztatni például egy indiai-pakisztáni háború idején, anélkül, hogy bárki is részrehajlást, elfogultságot észlelne. No, erre képtelen a magyar hírszolgáltatás (és a hazai gondolkodás). Lásd Churchill híres beszédét Singapore elestekor 1942-ben, és a magyar híradásokat a szovjet frontról egészen 1945-ig. Amikor a magyar hírközlők jelentették, hogy „csapataink rendületlenül törnek előre, de taktikai okokból átmenetileg 200 km-t ki kellett üríteni.” A pártállami propaganda ennél finomabban követte a valóságot, amikor csak féligazságokat közölt, azt, amit az érdeke megkívánt. Lásd Bajcsy Zsilinszky Endre élete, akiből valóságos bátor kommunistát csináltak 1945 után, mivel fegyverrel állt ellen az őt elvinni készülő Gestapo embereinek, majd a nyilasok kivégezték.
Arról már mélyen hallgatott a pártállami propaganda, és a mai „baloldal”, hogy 1910-ben a Békéscsabán élő család nézeteltérésbe keveredett Áchim L. Andrással, a Magyarországi Parasztpártot megalapító politikussal, akit Bajcsy-Zsilinszky Endre és testvére, Zsilinszky Gábor, Áchim lakásába behatolva, egy verekedéssé fajult szóváltás közben két pisztolylövéssel halálosan megsebesített. Az esetet önvédelemnek minősítették, a bíróság felmentette.

Az I. világháború után Bajcsy-Zsilinszky az ellenforradalmi szervezkedések középpontjába került és 1918-ban tevékenyen részt vett a Magyar Országos Véderő Egylet (MOVE) megalapításában, emiatt később Bécsbe kényszerült emigrálni. A Tanácsköztársaság idején elfogták, de megszökött és Szegedre menekült. Itt publicisztikáival segítette a keresztény nemzeti gondolatot. Támogatását élvezték a nacionalista erők, valamint a Gömbös Gyula által vezetett néppártiak.

A proletárdiktatúra bukása után Budapesten a Szózat című napilap főmunkatársa, majd főszerkesztője lett.

Ugyancsak a Wikipédiából:

Magyar Nemzeti Függetlenségi Párt
Utolsó vezető Gömbös Gyula
Alapítva 1924. november 13.
Feloszlatva 1928. szeptember eleje
Pártújság Szózat

Ideológia
antikommunizmus, antiliberalizmus, antikapitalizmus
Politikai elhelyezkedés szélsőjobboldal
Parlamenti jelenlét 1926 – 1928
A Magyar Nemzeti Függetlenségi Párt (MNFP), vagy rövidebb nevén Fajvédő Párt egy szélsőjobboldali magyarországi párt volt. Önmagát „fajvédő pártként” definiálta és a kortársak is így nevezték.
A Magyar Nemzeti Függetlenségi Párt egyik prominens tagja volt az annak ideológiai alapját adó Fajvédő kiáltvány (1924) szövegezője, Bajcsy-Zsilinszky Endre is.

Ez jutott eszembe, amikor blogbejegyzésem kiegészítéseként olvastam a fuhu.hu.-n „A korszak arca” című „pontosítást”.

Eleve meglepett, hogy a „Horthy korszak 1938-1945 – a Magyar Királyság megszűnése” című hatrészes értekezésemet két, (sokkal előbbi!) 1920-as, történelmi eseménnyel kívánta „pontosítani” a szerző. Arról nem is szólva, hogy írásom a Holokauszt 70. évfordulójára készült (1944-2014), amire később még visszatérek.

Lássuk a “pontosításra” kiragadott két példát 1920-ból. A Népszava két bátor újságírójának (Somogyi Béla és Bacsó Béla) brutális meggyilkolása, valamint a numerus clausus elfogadása.

„…..lehet, hogy Horthy maga személyesen nem vett részt a kegyetlenkedésekben, gyilkosságokban. Sőt, biztos: de nem csak tudott róluk, hanem irányította is őket, mint a Somogyi-Bacsó gyilkosság esetében láthattuk is….” – ezek a sorok a féligazságokra alapuló pártállami propagandára emlékeztetnek. Maga a brutális gyilkosság tény. Azt az akkori budapesti rendőrség könnyűszerrel és hamar felderítette. A felháborodás nagy volt, a korabeli lapok szerint Horthy is megdöbbent. És, ez nem képmutatás! Hiszen Ostenburg és társai gaztette (1920. február 17.) veszélybe sodorhatták a 12 nap múlva (március 01.) esedékes kormányzóválasztást. Ezt a körülményt kifelejtette a „pontosító” cikk. Pedig feljegyzések, jegyzőkönyvek vannak arról a kihallgatásról, amire Horthy a különítményeseket hívta felelőtlen tettük miatt.

A pontosítás részeként szívesen olvastam volna a Vízművek területén állott emlékmű, valamint az utcanevek rendszerváltás utáni sorsáról.

Apropó, Ostenburg. A pártállami propaganda (és a mai „baloldali” történetírás) elfelejti megemlíteni ennek a különítményesnek későbbi tetteit. Például, hogy személyéhez fűződik a ma is oly büszkén emlegetett és viselt Sopron „a leghűségesebb város” (Civitas fidelissima) elnevezés. A Tanácsköztársaság bukása után Ostenburg lett Sopron csendőrparancsnoka. Trianon (1920. június 04) után egy évvel, 1921. augusztus 28-án, pedig megtagadta Sopron kiürítését, ezzel lehetőséget teremtve arra, hogy a város végül Magyarország része maradhasson. A csendőrszázadainak segítségével a nyugat-magyarországi felkelés eredményeképp jött létre 1921. november 4-én a rövid életű Lajtabánság. A második királypuccs alkalmával (1921. okt. 20–23.) különítményével Sopronban állomásozott. IV. Károly királyhoz csatlakozott, aki Sopronban ezredessé nevezte ki. A „gárda vadászezred” elnevezést IV. Károly adományozta a csendőrzászlóaljnak 1921. október 21-én. A budaörsi csata után rövid ideig fogságban volt, majd 1921. október 25-én amnesztiában részesült.

Hasonlóan nem teljeskörű a numerus clausus bemutatása. A fejléc illusztrációban is jól olvasható, hogy a diszkrimináló törvény 1920. szeptember 24-én lépett életbe. Megint kimaradt egy (fontos) dátum: 1920. június 04., azaz „Trianon”, melyre szinte azonnali válasz volt a kor szellemére jellemző „szegedi gondolat” megtestesítője: a numerus clausus.

Egyszerűen nem igaz az az állítás, hogy „…A történelemtudomány Európa első zsidótörvényének nevezi a numerus clausust…”

Karsai László definíciója sokkal helytállóbb, miszerint „…ez volt az első világháború utáni Európa első antiszemita törvénye…” – (Beszélő 2007. március, Évfolyam 12, Szám 3 » Befejezetlen múlt) majd ugyanott: „…nem Horthy kezdeményezte a numerus clausus törvény beterjesztését, legfeljebb jóváhagyólag tudomásul vette…”

Érdemes megnézni (a neten is megtalálható!): kik szavazták meg a (magyar) numerus clausust? Az országgyűlési jegyzőkönyv szerint a parlamenti vita valóban „zsidózásba” torkollott. A szavazáson azonban pl. nem vett részt Gömbös Gyula, mert a törvény szövegét „gyengének” tartotta, mivel az egyértelműen nem nevezte meg a „zsidókat”. Ugyanakkor a törvényt megszavazók között két képviselőt is találtam (későbbi budapesti főpolgármesterek), akik a szavazás után 25 évvel (1945), mint „zsidómentők” vonultak be a főváros történetébe. Mintegy bizonyíték, hogy a Holokauszt nem egyenes következménye a numerus clausus-nak.

Már csak azért sem, mert a 30-as években járhatott egyetemre Radnóti (Szeged) és Ságvári (Debrecen) is. Sőt, Ságvári 1935-ben a Magyar Izraeliták Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Egyesületének keretében létrehozott Haladó Diákok Pártja (HDP) egyik vezetője lett. 1936-ban az államtudományok doktorává avatták.

Amiről viszont nemcsak a pártállami propaganda, de a magyar történetírás is hallgat, az a hírig. Trianont követően az izraelita vallású diákokat társaik nem engedték vizsgázni, pontosabban agyba-főbe verték a vizsgára várót, és így akadályozták meg tanulmányai befejezését.

Jellemző a velünk élő a pártállami propagandára, hogy az 1942-ben történt újvidéki vérengzés említésekor még ma is elhallgatják, hogy az összes hadviselő fél közül egyedül Magyarország, személy szerint Szombathelyi Ferenc vezérezredes, a Honvéd Vezérkar főnöke rendelt el saját hadseregének egységei ellen lakossággal szemben elkövetett atrocitások miatt vizsgálatot.

Ugyancsak nem ildomos idézni a Petőfi körben 1956-ban (talán Háy Gyulától származó, és) elhangzott megállapítást, miszerint „Rákosi több kommunistát végeztetett ki, mint Horthy egész kormányzósága alatt”. És nem ildomos emlékezni az 1993. szeptember 04.-i Horthy újratemetésre, ahol (kissé viccesen) azt figyelték, hogy ki vesz részt rajta hivatalosan, és ki magánemberként. Mindenesetre akkor valami konccenzus volt a parlamenti pártok között. (vajon mára hova tűnt?)

Az akkori Magyar Hírlap szerint Horthy Miklós újratemetésének előestéjén „a zuhogó eső ellenére több mint ezer ember” vett részt a Vérmezőn a Demokratikus Charta rendezvényén. A szervezők szerint ez nem ellen-újratemetés, csupán végső búcsú a Horthy-korszaktól.

Konrád György író, a szervezet szóvivője így fogalmazott: “Szabad akaratunkból veszünk búcsút a rendszertől, amely egymillió embert küldött a halálba.”

A kenderesi újratemetésen mintegy 50.000 fő vett részt, hány volt közülük a Főkormányzó híve, tisztelője és hány a „kíváncsiskodó”, nem tudni. Mindenesetre az arány 1.000 vs. 50.000 jól mutatja, hogyan érez egy ország, annak népe. Ez mutatkozott meg az 1990-es első szabad választáson is, ahol a piacgazdaságot hirdető és támogató SZDSZ alul maradt a nép-nemzeti MDF-fel szemben, aminek miniszterelnök jelöltje egy horthysta kormánybiztos fia volt (ifj. Antall József).

Mint az elején jeleztem, a Horthy-ról szóló hatrészes értekezésemet a Holokauszt 70. évfordulójára (2014) készítettem. Meggyőződésem, hogy az antiszemitizmus borzasztó mélyen itatja át a magyar lelket. A nagyvilágban sehol sem tapasztaltam azt, amit Magyarországon, hogy bármilyen, egyszerű hétköznapi beszélgetés, társalgás közben szóba ne jöjjön valami „zsidó” téma.

Elárulom, hogy egy lelkem mélyén szunnyadó történet vezetett ennek a hatrészes blogbejegyzésnek (A Horthy korszak 1938-1945 – a Magyar Királyság megszűnése) megírásához.

Szomszédunk, pontosabban Apámék szomszédja, volt Zámbó Laci, akivel még a háború alatt került barátságba, mert hasonló volt a gondolkozásuk. Pártállásról, párttagságról nem esett szó, annyira nem voltak bizalmas kapcsolatban. Történt, hogy Lacit kinevezték háztömbbizalminak. Így az ő feladata lett a házban élő „zsidók” összeszedése és elkísérése a Józsefvárosi pályaudvarra.

Az „út az ismeretlenbe” nevű csapatjáték résztvevői izgultak, hogy időben odaérjenek, nehogy bajuk legyen. Laci pedig nyugtatta őket, hogy nem lesz semmi baj. Bízzanak benne. A kis csapat aztán (gyalog) elindult. Kb. délután hatra értek a Józsefvárosi pu.-ra, ahol közölte az ott szolgáló katonával: „Meghoztam a zsidókat.” Mire a katona: „Maga megőrült? A vonat már rég elment”. “Akkor most mit csináljak?” – kérdezte Laci. „Itt ugyan ne hagyja ezeket! Vigye vissza ahonnan hozta, aztán holnap hozza ide időben!” Laci még kért valami igazolást, elvégre ő volt a háztömbbizalmi. A kis csapat tagjai pedig tudták, hogy többé nem mehetnek vissza lakásaikba.

Laci a háború után a kommunista párt segítségével helyezkedett el, borbély lett a Köztársaság téri Pártházban. Az 1956. október 30-án ott történtek nagyon megviselték. A november 04-i szovjet beavatkozást követően a párt felhívására az elsők között jelentkezett fegyveres karhatalmi rendfenntartásra („pufajkás”). Egy ilyen járőrözés közben érte a halálos lövés Csepelen. A golyó hátulról fúródott belé, tehát nem tűzharcban halt meg. Temetéséről a párt gondoskodott, ahol többen éltették (részben illegális) munkásmozgalmi munkásságát, miközben felesége a koporsóra borulva, zokogva kiabálta: „Mindig mondtam, hogy hagyd a francba a zsidókat! Sosem hallgattál rám!”

A Holokauszt 70. évfordulójára írt hatrészes blogbejegyzésemet ezzel fejeztem be:
Mindezek ismeretében nem lehet, és nem szabad Horthy Miklós kormányzósága utolsó hat évében (1938-44) történtek felelősségét egyetlen személyre hárítani. Persze, így utólag, könnyű okosnak lenni, és megmondani, hogy mit tehetett volna. Itt érzem a történészek felelősségét, ill. felelőtlenségét, akik mai ésszel, és a történelmi anyag teljes ismeretében próbálják elmagyarázni a 70-75 évvel ezelőtti események összefüggéseit, mozgatórugóit.

Azzal vádolják Horthyt, hogy nem csinált semmit a náci megszállás és a vidéki deportálások ellen. Ez a vélekedés valójában súlyos önkritika, és egyúttal annak tudatalatti beismerése, hogy a magyar nép „vezér” nélkül, önállótlan, cselekvésképtelen. Ami, valószínűleg a jellegzetes magyar mentalitásból fakad, miszerint mindig kell valaki vagy valami, amire, akire a felelősséget hárítani lehet. Elvégre, mi – alapjába véve – jók vagyunk, a jelen történései, bűnei pedig eleve megbocsátva, hiszen a Himnuszunkban is benne van:

„Megbűnhődte már e nép,
A múltat s jövendőt!”

A Holokauszt év keretében, és hetven év távlatából Horthy felelőssége eltörpül amellett, amit a magyarság többsége nem tett honfitársai megmenekülése érdekében, még akkor is, ha a nemzettestből való kitaszítás folyamata a Kormányzó hivatali idejére esik.
Nincs nemzeti bűntudat. Sosem volt.

A Horthy korszak I.
A Horthy korszak II.
A Horthy korszak III.
A Horthy korszak IV.
A Horthy korszak V.
A Horthy korszak VI.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..