Szóba került A nap híre című beszélgetős műsorban augusztus 3-án, hogy egy fideszes képviselő halála miatt formailag megszűnt a kétharmados többség.
A DK-s képviselő megjegyezte: „Ne legyen illúziónk, mert ezt gyakran hallom: legyen teljesen világos, a kétharmados szavazásokon a Mi Hazánk az elmúlt egy évben minden alkalommal, vagy majdnem minden alkalommal együtt szavazott a Fidesszel. Tehát
megvan a Fidesznek a kétharmada: a másik fasiszta párt támogatja a parlamentben a Fideszt.”
Mire a műsorvezető közbeszól:
„Mielőtt továbbmennénk, azt le kell szögeznem, hogy parlamenti pártot fasisztának minősíteni, az képviselő úr magánvéleménye.”
A beszélgetés egy másik részvevője csatlakozik: „Igen, ettől én is elhatárolódom.”
Nekem is le kell szögeznem valamit. A műsorvezető csacsiságot mondott. Persze, a képviselő úr magánvéleményt mondott, mint a műsor minden meghívottja. A kérdés nem ez, hanem az, hogy igaza van-e. Hogy fasiszta párt-e a Fidesz, annak semmi köze ahhoz, hogy bejutott a parlamentbe. Egykor az NSDAP is szabad választáson bejutott a német parlamentbe. Meg a Nyilaskeresztes Párt is bejutott választáson a magyar Országgyűlésbe.
Az, hogy fasiszta párt-e a Fidesz, az ideológiáján, a működési módján, sőt, kormánypárt lévén a hatalomgyakorlási módján mérhető le.
Az ideológiája kirekesztő nacionalizmus, a rasszizmus elemeivel dúsítva, működési módja a vezérelv, hatalomgyakorlásának mikéntjét a hatalom tartós monopolizálására, a demokratikus intézmények felszámolására irányuló törekvés jellemzi. Ezen az alapon nehezen lenne cáfolható Ungváry Rudolf jellemzése a Fideszről mint politikai erőről, illetve az Orbán-rendszerről, nevezetesen hogy azt „fasisztoid mutációként” írta le A láthatatlan valóság című alapművében.
És hasonlóképpen nehéz vitatni a DK-s képviselő megjegyzését is, ha nem is olyan szakszerűen fogalmazott, mint könyvében Ungváry. Kár, hogy ő maga nem vállalkozott rá, hogy érdemben vitassa a műsorvezető közbevetését.
Eszembe jut, hogy én annak idején szerencsére megtettem. A Szabadság téri emlékmű kapcsán 2014. április 18-án, az országgyűlési választások elvesztése után jegyeztem meg az Egyenes Beszédben, hogy Magyarországon két szélsőjobboldali párt van, a Fidesz és a Jobbik.
Amikor ezt Kálmán Olga nem fogadta el, érveket hoztam fel a Fidesz szélsőjobboldali mivolta mellett. Mert a nézőknek jár, hogy ezt a fontos kérdést, ha már felmerül, érdemben megvitassuk a tévéstúdióban.
Rendkívüli ülést tartott tegnap az Országgyűlés. Azaz nem tartott. Nem tartott, mert a fideszes képviselők szokás szerint nem jöttek el. Ahogy 2010 óta soha nem jönnek el az ellenzék által kezdeményezett rendkívüli ülésre. Magát a rendkívüli ülést Kövér László a házszabály előírásai szerint összehívja, és ezzel látszólag eleget tesz az alkotmányos előírásnak.
A fideszes (ezen természetesen a KDNP-snek tekintett fideszes képviselők is értendők) képviselők nem jelennek meg, ezért a napirend előtti felszólalások után nem tudják megszavazni a napirendet, és ezért az ülést napirend híján nem lehet megtartani. Ezzel kapcsolatban három dolgot kell leszögezni.
Az első: a fideszes képviselőknek ez az eljárása alkotmányellenes. Igaz, ennek a szónak ma igazából nincs értelme, hiszen Magyarországnak 2012. január elseje óta nincs alkotmánya.
Alkotmánynak azt nevezzük, ami egyrészt megköti a hatalmat gyakorlók kezét, másrészt a különféle politikai erők valamiféle, hosszú távra szóló konszenzusát fejezi ki a társadalmi berendezkedés alapvető kérdéseiben.
Orbán Viktor egy párti alaptörvénye semmiféle konszenzust nem fejez ki, és semmiben nem köti meg a hatalmat gyakorlók kezét.
Mégis: miközben a parlament működését, az ott tárgyalt javaslatok körét és a döntéseket, alapvetően a többség szabja meg (és ez rendben is van, a parlamentarizmushoz hozzá tartozik), a köztársasági alkotmány számos rendelkezését átvevő alaptörvény és házszabály egyfajta rekvizitumként tartalmazza a parlamenti kisebbségnek azt az előjogát, hogy hogy – a többség egyetértése nélkül is – vizsgálóbizottságokat, parlamenti vitanapokat és rendkívüli üléseket kezdeményezzen általa fontosnak tartott ügyekben akkor is, ha a többség azokat nem tartja fontosnak, napirendre veendőknek. A parlamenti vitanapokat a Fidesz nem szokta megakadályozni, azokat megtartják, viszont a kisebbség által kezdeményezett vizsgálóbizottságok megalakítását és a rendkívüli ülések magtartását a Fidesz távolmaradásával megakadályozza.
Sem az ellenzéki pártok, sem a független média nem kezeli ezt az alkotmányellenes viselkedést súlyának megfelelően. Most sem tette.
A második: az ellenzéki pártok megint elrontották a dolgot. Az ügy, amiben a DK, megkapva a kezdeményezéshez a többi ellenzéki párt támogatását is, a rendkívüli ülést kezdeményezte, korántsem egyszerű, a kezdeményezés korántsem volt magától értetődő, még ha tulajdonképpen helyes is. Azt akarták az ülésen megbeszélni, hogy Orbán miniszterelnök miért fogadta el Brüsszelben az Európai Tanács határozatait a költségvetésről és az „Új Generáció” helyreállítási programról, miközben az Országgyűlés többsége határozatban kötötte ki, hogy milyen feltételek teljesülése esetén teheti ezt meg, és ezek a feltételek vitathatatlanul nem teljesültek.
Csakhogy a DK és néhány további ellenzéki párt (nem mind) az elfogadott határozatokat alapjában véve helyesli, az Országgyűlés fideszes többsége által kikötött feltételeket viszont nem helyeselte.
A DK és vele az ellenzéki pártok többsége tehát nyilvánvalóan helyesli, hogy Orbán miniszterelnök nem élt a kilátásba helyezett vétóval. Akkor mit is akarnak számon kérni? Tudom, azt, hogy Orbán miniszterelnök nem azt tette, amit saját parlamenti képviselői az ő kívánságára tőle elvártak.
Mármost ha a DK és a hozzá csatlakozott ellenzékiek ennyire bonyolult politikai kezdeményezést tesznek, akkor a napirend előtti felszólalásokban rendelkezésükre álló öt-öt percben arról kell meggyőzniük a rájuk figyelő közönséget, hogy e kezdeményezésük helyes, a miniszterelnök eljárása pedig – szemben végső döntésével, a brüsszeli határozatok elfogadásával – helytelen, tisztességtelen, továbbá az őt támogató fideszes képviselők viselkedése – nevezetesen az, hogy előbb megszavazzák neki a feltételeket, majd szemet hunynak afölött, hogy azok teljesülése nélkül is elfogadta a határozatokat – elvtelen, tisztességtelen, gyáva.
De nem ezt tették, hanem másról beszéltek.
Mindjárt az elején a Párbeszéd képviselője csak a Balatonról, maga Gyurcsány Ferenc három más dologról: a tragikusan elhunyt Bogdán Lászlóról, a Színház- és Filmművészeti Egyetem átalakításáról és az Index ügyéről. Mindhárom állítása helytálló volt, szokás szerint kitűnően, meggyőzően adta elő azokat, jó volt a „züllött kormány” mint keret – csak éppen azt nem tette világosabbá, hogy miért is kezdeményezett rendkívüli ülést a DK, és mit gondol a Fidesz viselkedéséről.
Hasonlóképpen eklektikus volt az MSZP elnökének és a Jobbik nevében felszólaló képviselőnek öt perces beszéde is. Így együttesen csak még jobban megnehezítették, hogy a rájuk figyelők megértsék, hogy miért züllött ebben a dologban a Fidesz, s miért van vele szemben nekik igazuk.
A harmadik dolog, amiről az elszabotált rendkívüli ülés kapcsán beszélni érdemes, az eddig nem említett ötödik ellenzéki felszólalás.
Ungár Péter az LMP nevében nem másról, mint a tárgyról beszélt, a brüsszeli EU-csúcsról, az ott elfogadott határozatokról, és ez önmagában dicséretes.
Világosan, érthetően adta elő a maga álláspontját mint pártjának álláspontját. Ez azonban gyökeresen ellentétes volt azzal, amit a brüsszeli EU-csúcs ügyében legalábbis a DK, az MSZP, az Országgyűlésben nem jelenlevő Momentum és az egyetlen képviselővel jelenlevő Liberális Párt képvisel.
Ungár szerint a brüsszeli határozatok s az azokkal kapcsolatos magyar álláspont Merkel kancellár és Orbán miniszterelnök szövetségét, az ő közös álláspontjukat jelenítik meg, merthogy a mai EU, a mai Németország és az orbáni magyar állam érdekei közösek, megjelenítik a német autóipar, a magyar kormány (és a lengyel szénipar) közös érdekeit, szemben a népek, köztük a magyar nép érdekeivel.
Ez az EU a tőke Európáját jelenti, szemben az emberek Európájával, hirdette Ungár.
(Ugyanezt mondta el az előző rendkívüli ülésen is, amikor a fideszes többség a feltételeket szavazta meg Orbánnak, s azt megelőzően napirend előtt is.) Ungár felfogásában az Európai Unió a maga jelenlegi képében nem szövetséges, hanem ellenfél. Ungár számára Merkel nem a demokratikus Európa vezető politikusa, akinek támogatására a magyar demokraták számíthatnak, hanem a tőke Európájának vezetője, akivel ő és pártja szemben áll, aki ellen harcolni kell. Az Orbán-rendszernek és a német tőkének ez a szövetsége megjelent a jobbikos szónok szövegében is, s bizony megjelenik időnként a Párbeszéd és az MSZP egyes politikusainak egyes megszólalásaiban is. Nos,
ha az ellenzéki pártok ennyire különbözőképpen, egymással ellentétesen értelmezik Magyarországnak az európai politikában elfoglalt helyét, ami kétségkívül a magyar politika egyik alapkérdése az előttünk álló évtizedekben, akkor nem tudom, hogyan képzelik azt, hogy valamikor majd együtt kormányoznak.
A DK, a Momentum és – azt hiszem – az MSZP is a szorosabb európai integráció híve, határozottan az euró bevezetése mellett áll. Az LMP és a Jobbik szemben áll ezzel. Ezekben a kérdésekben – és persze nemcsak ezekben – ugyanazt képviselik, mint a Fidesz.
Én a magam részéről nem tudok elképzelni olyan közös kormányprogramot, amelyet a jelenlegi ellenzék egésze őszintén el tud fogadni.
Arról kérdezik az ATV Startban Baranyi Krisztina ferencvárosi polgármestert, hogy civilek aláírásokat gyűjtenek egy petícióhoz azért, hogy mégse épüljön a ferencvárosi Duna-parton atlétikai stadion, hanem csak közpark legyen a rehabilitálandó területen.
A kezdeményezők arra hivatkoznak, hogy az építkezés még nem kezdődött el, csak a területet „rozsdátlanították”, továbbá hogy mind Baranyi Krisztina kerület, mind pedig Karácsony Gergely főpolgármester azt képviselte tavaly a választási kampányban, hogy ne épüljön stadion, hanem a főváros új nagy parkja jöjjön létre a ferencvárosi Duna-parton. Tavaly ősszel viszont a főváros és a kerület elfogadta a stadionépítést annak fejében, hogy a kerület jelentős fejlesztésekre kap pénzt a központi költségvetésből (rendelőintézet, lakóterületi rehabilitáció) és a park megépítése a stadion körül (a főváros pedig az egészségügyi alap- és járóbeteg szakellátás fejlesztésére kap ötvenmilliárd forintot).
Baranyi Krisztina szerint a véleményében „nincs változás, és abban sincs változás, hogy a civilekhez hasonlóan mindenki parkot szeretne a Duna-partra, csak ez nem lehetséges. Azért nem lehetséges, mert tavaly novemberben volt egy döntési pont, ahol eldönthette Budapest illetve a kerület vezetése azt, hogy melléáll ennek a projektnek vagy nem áll mellé. …Ez az alku, ami a kormánnyal köttetett, a ferencvárosiaknak, a ferencvárosi lakosoknak több tízmilliárd forintos olyan beruházást jelent és fejlesztést, amire a kerületnek a következő húsz évben sem lenne pénze. Ez jelent egy vadonatúj óvodát, jelent egy vadonatúj szakrendelő intézetet, jelenti nyolc nagyon lerobbant olyan komfort nélküli ház, lakásoknak a felújítását, rehabilitációját, ahol egyébként kétszáz család él úgy, hogy a vécé a folyosón van, jelenti a Kis-Duna…”
„A döntési pont azért volt tavaly novemberben, mert akkor lehetett volna még az atlétikai világbajnokságot úgy visszamondani úgymond, tehát a szövetségnek jelezni azt, hogy Magyarország nem rendez ilyen játékot. Akkor volt valóban egy nagyon szoros határidő, de most már nem hiúsulhat meg. Tehát a stadion meg fog épülni. Ha a tiltakozás olyan mértékű, amit egyébként nem nagyon tudok elképzelni, hiszen
ennél erősebb felhatalmazása a sportberuházásnak pontosan az alku folyamán, hiszen az alku arra futott ki, hogy ott az lesz, amit most a civilek követelnek.
Közpark, futókör, játszótér, kondigépek, extrém sportpark, egy nyüzsgő nagy déli zöldpark, hasonló a Margitszigethez, és egyébként a park közepén valóban lesz egy stadion. De ez az egyetlen olyan sportberuházás, amelyet utána közcélra lehet majd használni. Tehát ez egy olyan alku volt – és most egy kicsit tekintsünk el a Ferencvárosnak adott egyébként több tízmilliárdos fejlesztéstől – ami valóban visszaadhatja a Duna-partot. Mert ha nem lett volna ez a beruházás, ez a terület az állam tulajdona. Csak és kizárólag az államnak van pénze rajta fejleszteni. Tehát ha annak idején mi elutasítjuk ezt a beruházást, ez a terület az enyészeté marad, szennyezetten. Betongyár volt ott évtizedekig, betont gyártottak, teljesen szennyezett, rekultiválatlan terület, amelyet nem lehetett volna semmire sem használni. Ferencvárosnak nem lenne annyi pénze, hogy visszaadja ezt a területet az embereknek.”
Baranyi Krisztina érvelése fölöttébb meggyőző. Igen, a kormány visszautasíthatatlan ajánlatot tett a fővárosnak és a kerületnek: az atlétikai stadion támogatásának fejében többletforrásokat kínál egész Budapestnek, óvodát, rendelőintézetet és komfort nélküli lakóházak rekonstrukcióját a kerületnek, és emellett a majdani stadion körül közparkot és azt, hogy a sportlétesítményt használhatja majd a lakosság.
Mégis baj van ezzel az alkuval.
Magyarországnak, a magyar társadalomnak ugyanis nem érdeke, hogy újabb meg újabb sportlétesítményeket építsenek az adófizetők pénzéből az országban, mégpedig azzal a nyilvánvaló céllal, hogy a Momentum népszavazási kezdeményezése nyomán meghiúsult 2024-es olimpiai pályázat helyett úgy pályázhasson egy későbbi időpontban az Orbán-kormány, hogy addigra a szükséges sportlétesítmények nagy része már készen áll.
Gondolom, állampolgárként, választóként sem a főpolgármester, sem a kerületi polgármester nem szavazna arra, hogy a költségvetésből tíz- és százmilliárdokat fordítsanak újabb és újabb stadionon és sportcsarnokok építésére.
Ezért is szerepelt a stadionstop a 2019-es önkormányzati választási programban.
Mégis kizsarolták belőlük az atlétikai stadion támogatását. A magyar önkormányzatok vezetőinak, a polgármestereknek és a főpolgármestereknek a hatalma ugyanis már-már látszólagos.
Az Orbán-kormány tíz év alatt olyan mértékben fosztotta meg őket a saját adóbevételektől (persze el kell ismerni, hogy ez a folyamat már a szocialista-szabaddemokrata kormányok alatt is jelentősen előrehaladt -, hogy saját pénzből semmilyen érdemi fejlesztésre nincs módjuk.
A „modern városok programja”, amire oly büszke a kormány, arról szól, hogy a kormány költségvetési támogatásokat ad a városokban szükséges olyan fejlesztésekhez, amelyeket normális viszonyok között egy megyei jogú városnak saját adóbevételéből kellene tudnia megvalósítani.
Egy metróvonal vagy egy repülőtér építéséhez másutt is szükség van központi támogatásra, de egy uszoda, alul- vagy felüljáró építéséről, híd felújításáról, járműbeszerzésről stb. egy város maga dönt és maga is tudja finanszírozni.
Ahhoz persze övé a teljes iparűzési adó és az szja egy része is, ahogy ez a kilencvenes években volt. Akkor az önkormányzati választás valódi hatalmat adott a polgármester vezette helyi önkormányzatnak. Az Orbán-rendszerben azonban ez nem így van.
Hiába nyeri meg a választást a polgármester és a mögötte álló többség, minden jelentősebb lépéséhez szüksége van a kormány jóváhagyására. E nélkül hivatalba lépésekor máris béna kacsa.
Ugyanezt láttuk a színházak ügyében: a fővárosnak nincs annyi pénze, annyi adóbevétele, hogy finanszírozni legyen képes a maga által fenntartott színházakat. Rákényszerült arra, hogy a fővárosi színházak jó részét átadja a kormánynak.
Nézzünk szembe vele: az Orbán-rendszer egészén belül az önkormányzati választáson szerzett mandátummal csak korlátozott hatalmat lehet szerezni, a választás győztese folyamatos alkudozásra, másképpen megalkuvásra kényszerül a vele szemben ellenséges, a főhatalmat gyakorló, és ezen az alapon minden pénzét elvonni kész kormánnyal.
Tartok tőle, hogy polgármestereink, főpolgármesterünk nem voltak ennek tudatában, amikor a tavalyi választáson elindultak.
Baráti kérdés a Magyar Nemzettől: „A baloldal az Index portál kapcsán egy tipikus kabátlopási ügybe kívánja a kormányt keverni, miközben egyre több bizonyíték mutat arra, hogy itt egy baloldalon belüli hatalmi harcról van csupán szó. Mi a véleménye ezzel kapcsolatban?”
Gulyás miniszter válasza: „Addig van Magyarországon sajtószabadság, amíg ezekbe a kérdésekbe a kormány semmilyen formában nem szól bele. Több érdekes hír is volt az elmúlt hetekben. Tehát az egyik baloldali médiatulajdonos úgy vesz ki jelentős osztalékot, miközben harminc százalékkal csökkenti az ott dolgozók fizetését, a másik a főszerkesztő személyéről egyértelműen a baloldalhoz és az Indexhez kötődő döntésre jogosult személy pedig a főszerkesztőt távolítja el. A kormánynak egyikhez sincs köze. Mi annak örülünk, hogy ha mindenki szabadon és kötöttségek nélkül tudja végezni a munkáját. Ez a sajtószabadság. És ugyanilyen elv a magántulajdon védelme.”
Gulyás miniszter jót viccelt velünk.
Persze, a dolog attól függ, hogy mit értünk kormányon. Liberális demokráciában – aminek Magyarország Orbán Viktor és hívei szerint sem tekinthető – az a mondat, hogy a kormánynak nincs köze ahhoz, hogy mi történik a magántulajdonú sajtóban, a médiában, természetesen helytálló. A kormányoknak nincsenek lapjaik, legfeljebb közlönyeik, s a közszolgálati rádió és televízió sem a kormány álláspontját közli a közönséggel. Az ellenzékben levő nyugati kommunista pártoknak valaha voltak napilapjai – az Humanité, a Daily Worker, az Unità vagy a Volksstimme –, de a nagy demokratikus pártoknak, köztük kormánypártoknak már régen nem. Pártállami rendszerben, mint az Orbán-rendszer, persze más a helyzet.
Talán Gulyás miniszter is emlékszik rá, hogy amikor Simicska Lajos ellenzékivé változtatta a Magyar Nemzetet, a Hír TV-t, a Lánchíd Rádiót és a Heti Választ, Orbán Viktor azt mondta, hogy „elvették a sajtónkat”, és sietett intézkedni a Magyar Idők elindításáról, hogy legyen a Fidesznek saját napilapja. A közmédia persze folyamatosan ellenőrzése alatt állt. Az országgyűlési választás után Simicska belátta, hogy veszített, és megegyezett Orbánnal, hogy visszaadja az egész médiabirodalmat valakiknek, akik Orbán hívei. A TV2, a Hír TV, a Magyar Nemzet, a Demokrata és társaik mind-mind „magántulajdonban” illetve alapítványi tulajdonban vannak, miként a vidéki napilapok is. „Magántulajdonos” vásárolta meg a Figyelőt vagy az Origót is, és azok is a Fidesz médiabirodalmához tartoznak. Olyannyira, hogy Orbán parancsára mindezek egyetlen „alapítvány”, a KESMA részévé váltak, s a sajtótulajdon ilyen koncentrációját még Orbán Alkotmánybírósága is alaptörvényszerűnek találta.
Igazán mulatságos, ahogy Schmidt Mária magánpénzéből megvásárolja a nagy múltú Figyelőt, azt a fideszes szennysajtó részévé teszi, majd ingyen és bérmentve átadja a kijelölt alapítványnak.
Tiszteletre méltó képességre vall, hogy Gulyás miniszter az Index körül történtekre komoly képpel azt tudja mondani, hogy a kormánynak, vagyis a Fidesznek a médiában történtekhez semmi köze, és hogy addig van sajtószabadság, amíg ez így marad. A magántulajdon védelméről pedig a magán-nyugdíjpénztári tagok meg azok a vállalkozók tudnának beszélni, akiket fenyegetéssel bírtak rá, hogy eladják cégüket. Meg persze az önkormányzatok, akiktől a járványhelyzet idején kormányrendelettel vonták el a tulajdonukat képező pénzt vagy területet.
Az Index esetében már régen kialakították azt az „üzleti” konstrukciót, amely mellett a portál irányítása kellő időpontban „a magántulajdon védelmét” is biztosítva megfelelő kezekbe kerülhet, a kormány illetve a Fidesz pedig moshatja kezeit: neki az egészhez semmi köze, a sajtószabadság háborítatlanul virágzik.
Az utóbbi hetekben felerősödtek azok a hangok amelyek az összefogásról és annak mikéntjéről szólnak. Ötletelések és miniszterelnök jelöltséget vállalók már vannak.
Ja, meg vannak pártok is!
Ha összeadjuk a teljes felnőtt népesség körében a júniusi felmérés szerint az ellenzéki pártokra szavazók arányát, akkor nagyjából harminc százalékos összesített eredményt kapunk. A Fidesz-KDNP-nek 34-35 százaléknyi szavazója van. A maradék 26-30 százalék nem tudja kire szavazzon, vagy nem akar szavazni, vagy egyszerűen csak nem mondja meg, de a korábbiak szerint legalább a fele valóban nem is megy el leadni voksát.
A számokat reálisan értékelve nincs más alternatíva, mint az összefogás.
Nincsen lehetőség ki-kivel és ki-kivel nemet játszani, mert sehogyan se jön össze másként a matek. Így is csak akkor, ha az összefogás pártjai képesek növekedésre, szemben azzal a jelenlegi tendenciával, hogy némelyik párt növekedés helyett mínuszos eredményt ér el még az elmúlt hónaphoz képest is. A Jobbik még mindig fizeti a néppártosodás árát, most éppen a gyöngyösi szervezete szűnt meg, de ne legyenek kétségeink nem ez az utolsó ág amelyik leválik a törzsről. Igaz, a jobbik magához is vonzhat olyan választókat, akik nem vállalnak közösséget a baloldaliakkal, de egyelőre mínuszos az egyenlegük. Az LMP zöld orientációja inkább mantrának tűnik, látszik is a két százalékukon, míg az MSZP csak a Párbeszéddel együtt éri el a parlamentbe bejutási küszöböt. El kell, hogy keserítsem őket, ha a Párbeszédnek van egy csepp politikai érzéke másik pártot keres társnak.
A Párbeszédnek a pártpiacon szétnézve két lehetősége marad:
Momentum vagy Kétfarkú. Az Összefogás érdeke a Kétfarkúval kötött szövetség lenne, mert ezzel integrálná a Kutyapártra szavazókat is! A Momentum még mindig csak a lehetőségek pártja. Attól, hogy egyre többen szavaznának rá még sem elvi, sem gyakorlati politikájának nincsen határozott kontúrja. Igaz, pontosan ezért lehet a nem baloldali, sőt kimondottan konzervatív, ám demokrata szavazók gyűjtőpártja is.
Gyurcsány Ferenc miniszterelnöki ténykedését értékelve sok hibát vétett és még több hibás kompromisszumot kötött. Azt időben felismerte, hogy új világnak kell eljönnie (Őszödi beszéd), azt azonban nem, hogy az új világ túllép az MSZP-n. Csak amikor végképp tarthatatlanná vált helyzete akkor lépett ki pártjából és megalakította a Demokratikus Koalíciót. MSZP örült, hogy megszabadult tőle, volt kire fogni a kormányzás minden kudarcát. Nem tekintették konkurenciának, de azért maguk is élénken rádolgoztak a Fidesz csontig hatoló lejáratókampányára. Az idő Gyurcsányt igazolta, mára vitathatatlanul az ellenzék legnagyobb pártjává tette a DK-t, míg
az MSZP, ha nem kap hátsó támogatást a Fidesztől valószínűleg el sem éri az országgyűlésbe való bekerülés küszöbértékét.
Gyurcsány néhány napja „kiáltványt” tett közzé Facebook oldalán: „Most akkor tényleg: hagyjuk a pávatáncot Orbánra!” címen.
Szándékát nem lehet kétségbe vonni: minden szó egy demokratikus, szabad európai országért szól.
„Parlamentáris demokráciát akarunk. Ez a pártok tisztességes versengésén, a pártokban megjelenő népképviseleten keresztül lehetséges. Vagy találjatok ki másik politikai rendszert! Szervezett politikai szándékok, akaratok, programok versengenek egymással.
A szervezetlenség a szervezett diktatúra legjobb barátja. Ezt akarjátok?”
vagy:
„Ha mindenki ugyanazt teszi a demokratikus oldalon, mint amit eddig tett, akkor az eredmény is ugyanaz lesz, mint amit eddig elértünk. Majdnem semmi.
Vagy együtt, vagy sehogy.
Mondom minden demokratának, minden európai hazafinak.”
Okos mondatok. Van azonban olyan mondat is amivel nagyon nem értek egyet, minden hallgatást kérő szava ellenére is szóvá akarom tenni.
„Vagy együtt, vagy sehogy.
És ez mindenkire vonatkozik. Politikusra, szimpatizánsra, megmaradt tisztességes újságíróra és elemzőre, mindenkire.
Kit érdekel, hogy kinek milyen fenntartásai vannak ezzel vagy azzal? Nekem is temérdek van. Temérdek.
Majd egyszer lejátsszuk ezt a meccset. De nem most. Majd ha egyszer megint lesz szabad szó, szabad szerveződés, szabad egyház, szabad egyetem, és a többi. Egyszer. Majd ha demokrácia lesz.”
Elnök úr! Ki az abszolút igazság letéteményese, hogy ne csak a célt, de a hozzá vezető utat is kijelölje? Ki az a tévedhetetlen vátesz, aki erre vállalkozhat? Ugye…
És amíg a célhoz vezető út rögökkel teli addig többféle lehetőség van kikerülésükre is! Jobbról is, balról is kikerülhetjük, sőt, mint az orosz tankok egyenesen haladva, magunk alá gyűrve a rögöket közelíthetünk a célhoz.
És itt van az írás elhallgathatatlan tévedése: tisztességes újságíró és elemző nem hallgathat. Politikus megteheti, de a média még a cél érdekében sem! Sőt, akkor segít a legtöbbet, ha a célhoz vezető utat akár másoknak ellentmondva is, de tényekkel véleményekkel segíti a minél kevesebb veszteséggel kijelölni.
Aki öncenzúrát kér, az cenzor! – tudom, ez erős mondat.
Viszont azt is tudom, a Facebook poszt írója azon kevés itthoni politikusok egyike, aki képes tévedése elismerésére és hiszem, hogy jobb politikus lesz általa.
Példának okárt javasolom a megszámlálhatatlan tiltakozás helyett a pártok készítsenek közös programot, méghozzá olyat, amelyik egyiküket sem kényszeríti önfeladásra csak kompromisszumra. Törekedjenek erre méghozzá ne csak hangzatos deklarációk szintjén! Ne legyőzendő félként tekintsenek a többiekre, hanem egyenrangú félként.
És mindenekelőtt sürgősen találják meg közös miniszterelnök-jelöltjüket. Olyan jelöltet, akinek „szájából szép volt az igaz.”
Amikor vége lett az EU-s állam- és kormányfők maratoni brüsszeli tanácsülésének, Orbán Viktor Mateusz Morawiecki lengyel miniszterelnökkel kettesben tartott sajtótájékoztatót, amelyen Morawiecki köszönetet mondott Orbánnak azért, ahogy harcolt. Ezt figyelemre méltónak tartom. Mindjárt elmagyarázom, hogy miért.
A magyar politikai közéletben sokféle értelmezést hallottunk arról, hogy mit ért el Orbán Brüsszelben. Az egyik értelmezés Orbáné és a többi fideszesé: e szerint Orbán sikert ért el Brüsszelben, hiszen több pénzt szerzett, és emellett még a nemzeti büszkeségünket is megvédte. Ez utóbbin az lenne értendő, hogy sikerült megakadályozni, hogy jogállamisági kritériumokhoz kössék a költségvetési pénzek kifizetését. Ez persze így félig igaz. Mint a magyar ellenzékiek és maga Ursula von der Leyen is hivatkozik rá, a jogállamiság szempontja bekerült a kiadott közleménybe, csak éppen annak a mechanizmusnak az elfogadását halasztották el későbbre, amelynek révén ezt érvényesíteni lehetne.
Az, hogy ez így történt, nyilvánvalóan annak köszönhető, hogy a költségvetésről és az uniós segélyalapról szóló döntéshez szükség volt Orbán egyetértésére is, és ebben a pillanatban ezt a konfliktust nem tudták felvállalni. Ilyen értelemben igaz az, hogy Orbán egyelőre sikeres volt. Abban az értelemben viszont nem, hogy a jogállamiság mint az uniós pénzek folyósításánál figyelembe veendő szempont egyáltalán bekerült a közleménybe, ami hivatkozási alap lehet egy mechanizmus kidolgozásánál és elfogadásánál, amennyiben meglesz erre a Bizottságban a politikai akarat, Orbán nem győzött.
Persze, annyiban sem, hogy azokból a feltételekből, amikhez az itthoni parlamenttel, annak kormánypárti többségével elfogadtatott határozattal megkötötte a saját kezét Brüsszelben, szinte semmi sem teljesült.
Nem zárták le még a költségvetés elfogadása előtt a hetes cikkelyes eljárást Magyarországgal és Lengyelországgal szemben, nem szüntetik meg a civil szervezeteknek juttatott uniós támogatásokat, és nem mondtak le arról, hogy az uniós pénzek folyósítását jogállami kritériumokhoz, tehát politikai szempontokhoz kössék – csak éppen nyitva maradt az, hogy ezt ténylegesen megteszik-e. A három közül az első két feltétel esetében nyilvánvaló volt, hogy azt nem fogadhatják el. A harmadik volt az, ahol Orbán győzhetett volna, ha nem kerül be a közleménybe a jogállami kritériumok betartása mint költségvetési szempont.
De bekerült. Vajon miért?
E kérdésre ad választ a záró sajtótájékoztató, amelyen csak Mateusz Mazowiecki állt Orbán mellett. Csak annak a lengyel kormánynak a vezetője, amelyet az Orbán-kormányhoz hasonlóan hetes cikkelyes eljárás fenyeget. A másik két visegrádi ország, Szlovákia és Csehország ebben a dologban nem érintett, és a brüsszeli tárgyalásokon nem állt Orbán mellett. Az Orbán által összekovácsolt visegrádi négyek közös fellépése – számos korábbi esettől, például a menekültügytől vagy a Bizottság elnökének tavalyi megválasztásától eltérően – nem működött, és szlovéniai híve, Janez Jansa miniszterelnök sem állt mellé.
Érdemes visszaemlékezni: a tavaly májusi európai parlamenti választás előtt még az volt Orbán ambíciója, hogy alapjaiban megváltozhatnak az európai erőviszonyok, a szélsőjobb mellé kényszeríthető a Néppárt, és ez a jobboldali új szövetség vezetheti Európát, ellenzékbe szorítva a szociáldemokratákat, liberálisokat és zöldeket.
Akkoriban beszéltek arról a Fidesz-párti „elemzők”, hogy Orbán kilépett az európai színpadra, és a „dekadens” régi Európával szemben sikerre viheti a „nemzetek Európájának” eszméjét.
Az európai parlamenti választáson azonban ezt nem sikerült elérnie, a szociáldemokraták és néppártiak mandátumvesztését a liberálisok és zöldek erősödése ellensúlyozta. Az új Bizottság létrehozatalakor még úgy tűnt, hogy a visegrádiak erős hatalmi tényezővé válhattak az európai politikai játszmában, mostanra azonban az derült ki, hogy még erről sincs szó.
Sőt,
a közös hitelfelvétellel az Európai Unió föderatív jellege erősebb lett, mint valaha is volt.
A járványválságban a legsúlyosabb veszteségeket elszenvedő Olaszország és Spanyolország kényszerült rá, hogy támogassa az erre irányuló német-francia kezdeményezést (ami mellesleg támogatást jelent Giuseppe Conte olasz miniszterelnök számára Orbán barátjával, Matteo Salvinivel szemben).
Orbán európai ambícióinak egy időre vége.
Egyetlen dologban könyvelhetett el sikert: egyelőre csak egy szó szerepel a közleményben, de nincs szó arról, hogy az európai demokráciák érdemben beleszólnának abba, hogy mi történhet Magyarországon. Saját országában továbbra is azt csinálhat, amit akar, és ehhez minden jel szerint továbbra is folyósítják neki az európai adófizetők pénzét.
Ez persze azt is jelenti, hogy az az értelmezés, miszerint Orbán teljes vereséget szenvedett volna – a DK és az MSZP képviselőitől ezt hallottuk – szintén nem állja meg a helyét. Ők tették központi kérdéssé azt, hogy kaphat-e uniós pénzeket a magyar kormány a jogállamisági kritériumok érdemi érvényesítése, például az európai ügyészség elfogadása nélkül, és egyelőre kaphat.
Arról megszületett a döntés, hogy mennyi pénzt kap Magyarország, de arról nem, hogy ez milyen ellenőrzéssel párosul. Orbán nem volt már abban a helyzetben, hogy kenyértörésre vigye a dolgot Brüsszellel szemben – és nekem az a gyanúm, hogy Brüsszel (illetve Berlin) sem lesz abban a helyzetben, hogy a jogállamisági mechanizmus kialakításával kenyértörésre vigye a dolgot Orbánnal is Kaczyńskival szemben.
Orbán Viktor, július 10- én a rádióinterjú során tömören vázolta álláspontját a többéves pénzügyi keretről (MFF), egyszerűbben az Európai Unió hétéves költségvetését. Valamint a pandémiás segély és kölcsön-programról az EU Next Generation (NGEU) programról.
Orbán azért indult magabiztosan Brüsszelbe, mert az olyan pénzügyi döntésekhez, mint például a költségvetés elfogadása, egyhangú döntés szükséges, és úgy tűnt, készen áll arra, hogy vétójogát használja.
ha az alapok folyósítása nem „tisztességes”, vagyis ha szegényebb országok kevesebb pénzt kapnak, mint a gazdagabbak
ha a tagállamok nem dönthetik el maguk, hogy miként használják fel a többéves pénzügyi keretet és az NGEU-alapokat
ha a Magyarország ellen indított 7. cikk szerinti eljárás nem szűnik meg,
ha az EU továbbra is finanszírozza azokat a nem kormányzati szervezeteket, amelyek emberi és kisebbségi jogokkal foglalkoznak
ha a pénzeszközök elosztásának feltétele, hogy az ország tiszteletben tartsa a jogállamiságot
Néhány nappal később egy parlamenti frakció javaslatára az országgyűlés elfogadott egy határozatot amely ténylegesen megkötötte Orbán kezét. A Fidesz kormányt arra utasította, hogy megvétóznia kell a megállapodást, ha az nem felel meg előfeltételeinek. Négynapos fárasztó tárgyalások után
a magyar miniszterelnök aláírta a megállapodást, bár egyetlen követelését sem teljesítették.
Hogyan közölte az Orbán kormány ezt a nyilvánvaló kudarcot a magyar emberekkel?
Ami a pénzügyi igazságosság kérdését illeti, Orbán egy titokzatos további 3 milliárd euróra utalt, amely megmentette az országot a közvetlen megaláztatástól. A probléma az, hogy a megállapodás végleges szövegében nincs jele az extra pénznek, amelyet Orbán állítólag megkapott, bár a kohéziós alapok, különösen az Európai Mezőgazdasági Vidékfejlesztési Alap (EMVA) eloszlásakor 15 ország kapott bónuszt, mert „szembe kell nézniük az ágazatban a strukturális változások végrehajtásának szükségességével”. A 15 ország közül több magyar szomszéd volt: Szlovákia, Szlovénia, Ausztria és Horvátország. Az NGEU pénz felhasználása tekintetében
Magyarország csak központilag jóváhagyott projektekre kapott pénzt, amelyek a COVID-19 világjárvány okozta gazdasági károkhoz kapcsolódnak.
Nem olvasok semmit a nem kormányzati szervezetek sorsáról folytatott vitáról. De azt gyanítom, hogy a követelés annyira felháborító volt, hogy egyáltalán nem foglalkoztak vele. Ami a 7. cikk kérdését illeti, ha hiszünk Orbánnak, Angela Merkel kancellár megígérte, hogy az elkövetkező hat hónapban megvitatja az ügyet, de ezek megint csak Orbán szavai.
Tehát az öt igény közül legalább hármat vagy elutasítottak, vagy figyelmen kívül hagytak. A kommentátorok hevesen vitatják, hogy az Orbán Viktor számára feltétlenül szükségesnek tartott jogállamisághoz kötött kifizetések kérdése megjelenik e a dokumentumban, ugyanis szerintük
a megfogalmazás annyira kétértelmű, hogy Orbán Viktor és lengyel kollégája győzelemként éli meg a lefektetett szöveget.
Szerintem ez túlzó egyszerűsítése a szöveg értelmezésének.
A csúcstalálkozó kezdete előtt a legtöbb kommentátor meg volt győződve arról, hogy Orbán Viktor a tényleges eredménytől függetlenül diadalmas üzenettel tér vissza. Valójában nem emlékszem egyetlen alkalomra, amikor a miniszterelnök elismerte volna vereséget vagy akár visszakozást. De ezúttal, tekintettel a részletes fenyegetésekre, mindegyiket a Parlament követelte és azt írásban meg is erősítette, büszkélkedésének továbbra is az általánosítás szintjén kellett maradnia. Különösen szeretem azt állítását, miszerint „megvédtük nemzeti büszkeségünket” – a Fidesz média imádta ezt a mondatot.
Orbán Brüsszelbe ment, hogy megvédje saját érdekeit, nem pedig a nemzet büszkeségét.
Ő és Mateusz Morawiecki lengyel miniszterelnök még Brüsszelbe tartva állította, hogy „a csomagban nincs feltételrendszer a jogállamiság és a pénzeszközök folyósítása között”. Ennek az állításnak volt némi alapja a megállapodás első tervezetét illetően mivel az A24 kijelentette: „Az Európai Tanács hangsúlyozza az Unió pénzügyi érdekeinek védelmének fontosságát. Az Európai Tanács hangsúlyozza a jogállamiság tiszteletben tartásának fontosságát. ” A két fogalom – az EU pénzügyi érdekeinek védelme és a jogállamiság tiszteletben tartása – nem volt kifejezetten összekapcsolva.
A szöveget később azonban a következőképpen módosították:
„Az Európai Tanács hangsúlyozza a jogállamiság tiszteletben tartásának fontosságát. Ezen háttér alapján bevezetik a költségvetés és a Next Generation EU védelmére vonatkozó feltételrendszert. Ebben az összefüggésben
a Bizottság intézkedéseket javasol a jogsértések esetére, amelyeket a Tanács minősített többséggel fogad el, „hozzáfűzve, hogy” az Európai Tanács külön tárgyalja meg részleteiben az ügyet „.
A Politico szerint, az egyik tisztviselő azt állította, hogy a kétértelműség szándékos. „Az új törvényszöveg lényege az volt, hogy elég egyértelművé tegye azt, hogy Orbán megmenthesse az arcát, de közben annyira egyértelművé is tegye – „bevezetik ” -, hogy szavazatával nem fogja túszul tartani a Tanácsot.”
Daniel Hegedűs a Politico-ban felvázolta az A24 lehetséges értelmezését a jogállamiságról. Habár Hegedűs egy korábbi cikkben első osztályú pesszimistaként mutatta be magát, ebben az mostani véleményben helyesbíti a lengyel-magyar teljes győzelemre vonatkozó állításait, mivel „bármi is lenne Budapest és Varsó értelmezése,
az Európai Tanács következtetései egyértelmű nyelvezetben megkötést tartalmaznak az EU forrásainak elosztása a jogállamiság tiszteletben tartása érdekében.
”Hegedüs, mint mások, meg van győződve arról, hogy a megfogalmazás valószínűleg szándékosan „rejtélyes és homályos – annyira, hogy lehetővé teszi a feltétel végrehajtásának nagyon eltérő értelmezését”.
A miniszterelnökök úgy tesznek, mintha boldogok lennének
Az első értelmezés, Orbán és Morawiecki értelmezése szerint a jogállamiság ügye az Európai Tanácson belül marad, ami valójában „a jogállamiság bármilyen formájának végét jelenti”. Ez az értelmezés egyértelműen téves. Aztán van egy második olvasat a szövegről, amely továbbra is kedvez lenne Lengyelországnak és Magyarországnak. Ebben az esetben a feltételrendszer, az Európai Tanács elnöke, Charles Michel által felvetett ötlet, módosítaná a Bizottság 2018-as javaslatát („Az EU költségvetésének védelme az általános jogállamisági hiányosságokkal szemben”) oly módon, hogy a szankciók kivetése helyett minősített többségre lenne szükség. Végül van egy harmadik értelmezés, amely súlyos csapást jelentene a lengyel és a magyar kormánynak. Ebben az esetben az Európai Tanács „minősített többséggel határoz a Bizottság 2018-os javaslatára vonatkozó egyhangúság helyett”.
Az A24 szöveg három lehetséges értelmezésének áttekintése után a szöveghez legközelebb eső harmadik értelmezésről van szó, amely az Európai Bizottságra utal, amely
„intézkedéseket fog javasolni a jogsértések esetén a Tanács minősített többséggel történő elfogadására.”
Zavaró azonban Hegedűs azon állítása, hogy „a német kancellár egy olyan megállapodást erőltetett Orbánra, amely nemcsak azt engedi, hogy Magyarország kibújhasson a hurokból, hanem gyenge és csak szimbolikus jogállami feltételrendszert eredményezzen.”
Azért szeretnék sokkal többet tudni a német kancellár és a magyar autokratikus uralkodó állítólagos összeesküvéséről.
Háborognak a politikusok a Kaleta-ügyben. Hogyan is kaphatott ennyire enyhe ítéletet?
Az egyik ellenzéki pártelnök szerint Polt Péter felelőssége az enyhe ítélet, a másik ellenzéki párt alelnöke a fellebbezést tartja cinikusnak, a harmadik ellenzéki párt elnökhelyettese mindjárt szigorító törvényjavaslatot nyújt be: legyen súlyosbító körülmény, ha valaki közhivatali tisztség betöltőjeként követi el a kérdéses cselekményt, és legyen nyilvános lista az ilyen bűncselekmény elkövetőiről, amelyen élete végéig rajta maradjon, akit emiatt elítéltek. (Amennyire laikusként meg tudom ítélni, ez az ötlet a jog alapelveivel ellentétes.)
Hallgatok két tekintélyes jogászt, büntetőügyekkel foglalkozó ügyvédet az ATV-ben, akik azt mondják, hogy az ítélet megfelel annak, amit ilyen cselekmény elkövetőire ki szoktak szabni. (Emlékszem, vagy húsz évvel ezelőtt egy SZDSZ-es polgármester számítógépén is találtak egy csomó pedofil felvételt, méghozzá itthon, és nem Peruban, és neki sem kellett börtönbe mennie.) Azt is elmondják, hogy a legtermészetesebb dolog, hogy a védelem enyhítésért fellebbez, hiszen nincs olyan kockázat, hogy másodfokon súlyosabb büntetést szabna ki a bíróság (hiszen köti az, amit az ügyész javasolt). Ilyenkor az ügyvéd megpróbálja – ez a dolga.
Arra is rámutatnak a jogászok, hogy a bíróságnak nem a társadalom igazságérzete szerint kell ítélkezniük, hanem a törvények szerint.
Aki pedig azt mondja, hogy a kettő között nem alakulhat ki tartósan eltérés, az gondoljon csak a halálbüntetés kérdésére. Én az európai szellem fontos vívmányának tartom a halálbüntetés eltörlését, amivel az európai politikai osztály szembefordult a közvélemény többségével, és jól tette. Az is egyértelmű trend tőlünk nyugatra, hogy nem törekszenek súlyos szabadságvesztés-büntetések kiszabására, és ettől nem nő a bűnözés, sőt.
Orbán, Rogán és társaik rendszeresen bírálják a bíróságok ítéleteit, ha azt feltételezik, hogy azok nem találkoznak a „társadalom igazságérzetével”.
Jó lenne, ha a magukat a jogállam elkötelezettjének mondó ellenzéki pártok politikusai nem követnék ebben őket.
A bírói ítéletek természetesen bírálhatók. Ez a dolga az újságíróknak, jogászoknak és másoknak, tulajdonképpen mindenkinek, a parlamenti és kormánypolitikusok kivételével.
Két okból nem helyes, ha ők bírói ítéleteket bírálnak. Egyrészt azért, mert ez óhatatlanul nyomásgyakorlást jelent az igazságszolgáltatásra, és ezzel sérti a hatalmi ágak elválasztását.
Másrészt pedig azért, mert az ilyen bírálat szinte mindig szavazatszerzési céllal történik, és aláássa a törvények tekintélyét olyan esetekben, amikor az egész demokratikus rendszernek, annak minden szegmensében tevékenykedőknek arra helyes törekedniük, hogy védjék a törvény tekintélyét a „társadalom igazságérzetével” szemben.
Szóval, kedves pártpolitikus barátaim, szíveskedjetek ebben a dologban csöndben maradni. Ha pedig nem tetszik egy ítélet, és emiatt arra gondoltok, hogy gyorsan módosítani kellene a törvényt, várjatok vele legalább egy évet. Törvényt csinálni csak higgadtan, az egyes konkrét ügyek miatt támadt indulatoktól függetlenedve helyes.
Önkényuralmi rendszerben élünk. Ezt még a parlamenti ellenzék számos neves politikusa sem látja be.
Az LMP társaelnöke, Keresztes László Lóránt rendszeresen önérzetesen elutasítja azt a vélekedést, amely diktatúrának minősíti az Orbán-rendszert, akárcsak annak idején elődje, Schiffer András. Az MSZP politikusaitól időnként még mindig elhangzik a „jobboldali demokraták” illetve „baloldali demokraták” jellemzés a Fideszre illetve önmagukra. Hiller István egy interjúban elmondta, hogy időnként elbeszélget Orbán Viktorral az ország nagy problémáiról, Mesterházy Attila pedig azonnali kérdésben javasolta kormány és ellenzék közös bizottságának létrehozását hasonló célra. Ezek az MSZP-sek még mindig úgy viselkednek, mintha ma Magyarországon demokratikus kormánnyal állna szemben demokratikus ellenzék. Azok az újságírók, politikai elemzők, akik a politikában tapasztalt „szekértáborokról” beszélnek, szintén nem látják: nem szekértáborok állnak szemben egymással, hanem egy önkényuralmi rendszer működtetői és azok, akik az önkényuralmat elszenvedik.
Ahhoz, hogy ezt az önkényuralmat valaha is meg lehessen dönteni, mindenekelőtt meg kell győzni a közéleti szereplőket, a politikusokat, majd a választók mind nagyobb részét, hogy amivel küszködünk, az nem egyszerűen egy nekünk nem tetsző kormány, hanem egy embertelen önkényuralom.
Amikor a parlamenti ellenzék pártjai tisztségeket vállalnak Orbán parlamentjében, amikor egy ellenzéki képviselő azzal zárja interpellációját, hogy „várom megtisztelő válaszát”, és folytathatnám azokat a parlamenti szófordulatokat, amelyek azt fejezik ki, hogy demokratikus parlamentben tevékenykedünk, mindig azt a benyomást erősítik a közvéleményben, hogy demokráciában élünk, annak parlamentjében tevékenykedünk.
Hosszú ideje mondják sokan, hogy az ellenzék ne is üljön be az önkényuralom parlamentjébe, aminek persze az lenne a velejárója, hogy el sem indul a választásokon. Én nem ezt tartom az egyetlen megoldásnak, lehetne az Országgyűlésben is másképpen viselkedni, mint jelenleg az ellenzéki pártok teszik. Az azonban bizonyos, hogy mind a parlamentben, mind a parlamenten kívül a politizálás olyan formáira van szükség, amelyek azt érzékeltetik, hogy a Fideszt nem demokratikus kormányzati hatalomnak, hanem önkényuralom működtetőjének tekintjük.
Hadházy Ákos akciói mind a parlamentben – amikor táblákat tart magasba, amelyeken megbélyegzi Orbánt – mind pedig a parlamenten kívül, amikor összegyűjt 680 ezer aláírást az Európai Ügyészséghez való csatlakozásért, vagy amikor az MTVA ellen szervez akciókat, ezt a célt, a rendszer önkényuralmi jellegének bemutatását, érzékeltetését szolgálják.
Ugyanezt a célt szolgálja a nemzeti konzultációs kérdőívek begyűjtése is.
A „nemzeti konzultáció” az önkényuralmi rendszerre jellemző akció, a politikai manipuláció eszköze.
A nemzeti konzultációkon feltett kérdések a kormány véleményét oktrojálják a válaszadókra, s a felnőtt lakosság negyedét-ötödét sem elérő válaszadók igenlő válaszait össznépi támogatásként állítják be.
A kormánnyal szemben állók rendszerint eldobják az íveket, amivel megkönnyítik ezt a manipulációt. Csak azzal tudjuk kifejezésre juttatni, hogy elutasítjuk a kormány politikáját és a politikai manipulációt, ha összegyűjtjük az íveket, és bemutatjuk azokat a nyilvánosságnak. Az első nemzeti konzultációk idején még kitelepüléseken gyűjtöttük az íveket, azután belefáradtunk, hiszen nem érzékeltük ennek közvetlen hasznosságát. Igaza van Hadházynak, amikor visszatér ehhez az ellenzéki hagyományhoz.
Talán még emlékszünk az ellenállás kifejezésre.
Demokráciában ellenállásra nincs szükség: az ellenzék dolga a bírálat és az alternatíva állítása. Ennek alkalmas kifejezése a parlamenti beszéd és nemmel szavazás.
Önkényuralommal szemben azonban az ellenállás az adekvát fellépés. A DK hőskorában a rendszerrel szembeni ellenállás olyan formáihoz nyúlt, mint a vezetők Kossuth téri éhségsztrájkja, a parlament épülete körüli élőlánc. Az ellenállás eszköze a tömegtüntetés, amilyen például az internetadó vagy a CEU elüldözése elleni nagy tüntetés volt, és a 2018-as választási vereség utáni két nagy tüntetés, vagy a képviselők benyomulása az MTVA épületébe.
A nemzeti konzultációs ívek begyűjtése is ellenállási forma: a rendszer jellegzetes manipulációs akciójának demonstratív elutasítása.
Aki szemben áll az Orbán-rendszerrel, annak el kell juttatnia konzultációs kérdőívét Hadházyékhoz.
A társadalom ingerküszöbével való machinálás a politikusok eszköztárának hatékony módszere és előszeretettel alkalmazzák is. A kérdés az, hogy mindenre érdemes e rácsodálkozni vagy csak arra ami valóban újdonság.
Az ingerküszöb és a politikai kommunikáció
A társadalom, ahogyan minden egyén, rendelkezik egy ingerküszöbbel. Az egyének és társadalom ingerküszöbét politikai értelemben alakítják a politikai vezetők, véleményformálók és a különböző politikai indíttatású cselekvések, történések.
Amennyiben magát a fogalmat szeretnénk leírni, az valahogy így hangozna: Az ingerküszöb az a minimális erősségű inger, ami valamilyen reakciót vált ki.
Ez annyit jelent politikai értelemben, hogy az egyén és a társadalom egy politikai jellegű történést követően, foglalkozik e, az adott történéssel vagy sem.
Az ingerküszöb kifejezés gyakran felsejlik a közbeszédben, főleg a Fidesz-KDNP kormányzása kapcsán napjainkban. Ez egyáltalán nem véletlen, hiszen a kormány rendkívüli hatékonysággal képes formálni a közgondolkodást és a közbeszédet, ami nagy kihatással van az egyének és a társadalom ingerküszöbére is.
Amennyiben a társadalom, politikai értelemben vett ingerküszöbe alacsony úgy a kisebb hírek, történések, könnyedén felkavarhatják az állóvizet. Például egy korrupciós botrány nyilvánosság elé kerülése képes lehetne megrázni a társadalmat, tüntetések egész sorozatát válthatná ki, rengeteg részvevővel. Egy megosztó politikai beszéd, egy megosztó törvény vagy annak tervezetének nyilvánosságra kerülése is nagy kavarodást okozna.
Egy ellenkező esetben, amikor is a társadalom ingerküszöbe magas, úgy a kisebb-nagyobb politikai botrányok, határon belüli vagy azon túli fenyegetések, mind megszokottá válnak és beépülnek a társadalom, politikáról alkotott képébe. Erre egy nagyon egyszerű de nagyszerű példa az a közkedvelt állítás, miszerint minden politikus korrupt és lopja az adófizetők pénzét, párt és párt között pedig csupán annyi a különbség, hogy az egyik kevesebbet míg a másik többet lop.
Vagy akár példaként lehet említeni a bevándorlási hullám okozta aggodalmat, mely 2015 óta a hazai közbeszéd szerves részévé vált, de ide sorolható még a Jobbik által itthon meghonosított, cigánybűnözés kifejezés elterjedése és hétköznapivá válása, ami napjainkban egyre kevésbé veri ki a biztosítékot az embereknél.
Mire jó az ingerküszöb kitolása?
Röviden politikai haszonszerzés céljából érdemes kitolni a társadalom ingerküszöbét.
A politikai vezetők többnyire tisztában vannak azzal, hogy hol húzódnak azok a határok, melyek átlépése felháborodáshoz vezet a társadalmon belül.
Az egyes társadalmi csoportok eltérő ingerekre reagálnak eltérő intenzitással. A kormányzat saját szakmai háttérstábja folyamatosan figyeli a társadalmi viszonyokat és a várható társadalmi reakciókat valamennyi intézkedésre vonatkozóan.
A CEU-t nehéz helyzetbe hozó felsőoktatási törvény például egy olyan intézkedés, melynek kiszámítható politikai és társadalmi következményei voltak és vannak. A Fidesz-KDNP valószínűleg előre számított arra, hogy milyen társadalmi reakció érkezik a törvény hírére és milyen társadalmi csoportokat fog megmozgatni.
Emlékezhetünk arra, hogy a CEU ügyéért a tüntetők százezrével vonultak utcára Budapesten és több nagyvárosban is demonstrációk voltak, mint Szegeden vagy Miskolcon. Ebből arra lehetne következtetni, hogy a Fidesz-KDNP valamit nagyon elszámolt és nem várt méreteket öltött a felháborodás. Azonban fontos megnézni, hogy a CEU ügye elsősorban a budapesti értelmiséget és fiatalokat mozgatta meg.
A 2018-as választások tanulságaiból kivehető, hogy a Fidesz-KDNP szavazótábora elsősorban nem Budapesten koncentrálódik, sokkal inkább vidéken. Így alapvetően nem ütött akkorát a téma a Budapesten kívüli településeken. Ezzel együtt kijelenthető, hogy a Fidesz-KDNP a választás közeledtével sokkal inkább arra rendezkedett be, hogy saját szavazótáborát bebiztosítsa és nem arra, hogy újabb és újabb társadalmi csoportokat szólítson meg.
Saját szavazótábora számára a CEU ügy nem a prioritási lista élén szerepelt és tökéletesen illeszkedett a Soros György ellen indított háborús retorikába.
Felmerülhet a kérdés tehát, hogy mi haszna volt ebből az egészből a Fidesz-KDNP-nek. A válasz az, hogy megosztotta az ellenzéket abban az értelemben, hogy a legtöbb ellenzéki párt saját témájává kívánta tenni a CEU ügyét és a Jobbik-ot is fejvakarásra kényszerítette.
Az ingerküszöb kitolásának eszköze: A média
A jelenleg működő rendszerben a kormány saját médiabirodalommal rendelkezik. Ezen médiabirodalom lehetővé teszi a kormány számára, hogy könnyedén és nagy hatékonysági fokkal képes formálni a hazai közbeszédet. A Fidesz-KDNP saját szavazótáborának ingerküszöbét is elsősorban a média különféle csatornáin keresztül képes kitolni és alaktani.
Tradicionálisan a politikai ellenzék kezében lévő médiáról nem igen beszélhetünk. Ezzel együtt kormánykritikus sajtó jelen van és erőteljesen ellenőrzi a kormányzat tevékenységét. Az ellenzéki politikusok is rendszerint a független médiában jelennek meg, adnak interjúkat és fejtik ki véleményük közéleti,politikai kérdésekben.
Az ellenzék a Fidesz-KDNP legtöbb intézkedését negatívan fogadja, legyen az bármilyen területen végzett tevékenység.
A legtöbb intézkedés, törvény, lapbezárás, korrupciós ügyleteknél az ellenzék és a független sajtó sok esetben a demokrácia végét, halálát véli felfedezni, mely egy idő után rettentően általánosító vélekedéssé válik.
Az általános vélekedés pedig súlytalanná teszi a konkrét esetek társadalomra gyakorolt hatását.
Így ott tartunk, hogy a kormányt rossz színben feltüntető hírek a Fidesz-KDNP szavazótáborának ingerküszöbét a legtöbb esetben nem érik el vagy nem jut el hozzájuk. Az ellenzéki szavazók ingerküszöbe pedig alapvetően alacsony, hiszen szinte bármilyen kormányzati tevékenységet negatívnak bélyegez.
A sajtó felelőssége igencsak nagy, hiszen amennyiben nagy rendszerességgel hoznak le korrupciós és kormányt látszólag semmiségek miatt kritizáló írásokat és híreket,
az emberek egyre inkább hozzászoknak és megtanulnak velük élni a helyett, hogy felháborodnának újra és újra.
A negatív tevékenységek egész sorozata a közgondolkodás részévé válik, ennek következtében egyre kevesebb emberből képes bárminemű érzelmet kiváltani.
Az ellenzéki pártok kommunikációja így a legtöbb esetben a helyett, hogy feltüzelné a kormánykritikus indulatokat, csak annyi hatást ér el, hogy kitolja saját szavazótáborának ingerküszöbét.
Ezzel nem azt mondom, hogy nem kell megjeleníteni kormánykritikus híreket és véleményeket, csupán azt, hogyha ezt a tevékenységet a politikai racionalitást mellőzve végzi a társadalom egy része, azzal pont azt valósítják meg, ami ellen küzdenek.
Egy önbeteljesítő jóslatként az állandó negatív hozzáállás révén, a valódi problémák és a társadalmat valóban negatívan érintő történések, intézkedések jelentősége elveszik.
Ennek következtében a kormány tudatában van annak, hogy tevékenysége nem fog akkora port kavarni a társadalomban, így egyre merészebb és bátrabb lépéseket tehet saját politikai céljainak elérése érdekében.
Mivel az ingerküszöb lassú és fokozatos kitolása zajlik, az a bizonyos pohár nem fog egyhamar betelni! A pohár űrtartalma egyre nő és a benne felhalmozódott indulatok és felháborodás mértéke pedig állandó marad.
Életünkre kiható kormányzati cselekvés és a korrekciós folyamat
Amennyiben valamilyen politikai tevékenység megüti a társadalom egy jelentős részének ingerküszöbét akkor egyfajta korrekciós mechanizmus indul be a kormányzat részéről.
Általában azok a kormányzati törekvések és cselekvések ütik meg a társadalom jelentősebb részeinek ingerküszöbét, melyek közvetlenül érintik őket. Ilyen témák lehetnek az internet, az üzemanyagok ára, a bolti élelmiszer árának drasztikusabb növekedése, bércsökkentés vagy a bérek emelése és egyéb létszükségleti kérdések.
Forrás: Wikimedia
Ezt a folyamatot könnyű tetten érni, például a netadó elleni felháborodás esetében. Az internetadó törvénytervezetének napvilágra kerülése és Varga Mihály adatforgalomhoz kötött adóról tett nyilatkozata párját ritkító társadalmi felháborodást keltett még 2014. október hónap végén. Több százezres tömeg vett részt a tüntetéssorozatban, mely nem csupán Budapesten zajlott, hanem az ország egész területén.
Erre válaszul a kormány visszakozott, először nemzeti konzultációban kérdezte meg az állampolgárokat az internetadó kérdéséről majd 2016-ban már az internet-használat általános forgalmi adójának 27%-ról 18%-ra való csökkentését jelentették be. Ezzel sikerült megzabolázni a további bizonytalanságot és a kormány ellen táplált heves indulatokat. A netadó problémája pedig meg is lett oldva a kormányzat részéről, az ellenzék elvesztett egy jól megfogható a kormányt rossz színben feltüntető témát.
Az ellenzék számára ez a korrekciós tevékenység, melyet a kormány végez, nagyon nagy nehézséget okoz.
Mivel amint előkerül egy népszerű kormány kritizálására lehetőséget adó téma, röviddel utána tárgytalanná is válik. Ilyen volt a netadó esete, vagy a vasárnapi boltzárral kapcsolatos népszavazás esete is.
Ciklikusság
Ha megnézzük a nagyobb társadalmi felbolydulást keltett intézkedéseket, mint például a CEU-ért a civil törvény ellen szervezett megmozdulásokat melyek 2017. áprilisában voltak jellemzőek, vagy a netadó ellen szervezett demonstrációkat, melyek 2014. októberében történtek, azt láthatjuk, hogy tudatosan olyan időpontokban törtek ki ezek a botrányok és kerültek elfogadásra a vitatott intézkedések, amik távol esnek a választás időpontjától. Ezek az ügyek tulajdonképpen a társadalom politikai eredetű feszültségeinek levezetésére rendkívül alkalmasak.
A tüntetéssorozatok kiüresednek és vesztenek népszerűségükből az idő múlásával.
Így a társadalom kitombolhatta magát úgy, hogy a probléma valamilyen módon el lett sikálva és pár hónap múlva az emberek már alig tudják felidézni a történtek miértjét.
Mindez hatalom technikai racionalitás következménye. A választói emlékezet rövid távú. A fontosabb politikai eseményeket az átlagos választó pár hónap után elfelejti vagy nehezen képes felidézni. Ugyan ezen logika mentén történik a választásokat közvetlenül megelőző pozitívnak megítélt kormányzati tevékenység is. Így például az Erzsébet-utalványok kiosztása vagy a téli rezsicsökkentés, ami 2018. márciusában és áprilisában a választást megelőzően uralta a közvéleményt.
A hit és a hívő
Fontos kiemelni, hogy a pártokhoz való érzelmi kötődés és viszonyulás nagyon erőteljesen jelen van a magyar társadalomban. Ez azért fontos, mert az érzelmi alapú kötődést racionális érvekkel nagyon nehéz megbontani.
A pártokba vetett hit, a pozitív és negatív érzelmek gyakran felülírják a racionalitást, mind ellenzéki, mind pedig a kormánypárti oldalon.
Ez olyan lenne hétköznapi példával élve, mintha egy mélyen vallásos, hívő embert akarnánk meggyőzni arról, hogy így rossz meg úgy rossz az, amiben hisz. A racionális érvek egy ilyen esetben nem sokat segítenének, például, ha azt állítanánk, hogy Mózes nem is választotta ketté a Vörös tengert vagy, hogy Jézus Krisztus nem is támadt fel, megfeszítése után.
Összességében elmondható, hogy a társadalom ingerküszöbének tudatos kitolása zajlik úgy, hogy a témákat beemelik a közbeszédbe a politikai erők és a sajtó egyaránt.
A magas ingerküszöb a legtöbb esetben a Fidesz-KDNP-nek kedvez, mivel így a kormányzását ért kritikák egy jelentős része súlytalanná válik.
Saját szavazótáborát nagyon hatékonyan fogja egybe a Fidesz-KDNP, így a kormánykritikus vélemények nincsenek nagy kihatással szavazótábora hűségére.
A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.
A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.
A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.
