Vélemény

Magyarország 2017 (2.) – Orbán az isten, és senki más

Aki azt állítja, hogy rálát a Fidesz belső világára, az nagy valószínűséggel hazudik. Ez a hatalmassá duzzadt konglomerátum a benne szereplők számára is szövevényes, legfeljebb egy biztos igazodási pont van: Orbán Viktor. Lényegében minden ott dől el, vagy az ő dolgozószobájában, vagy a felcsúti házában,  vagy egyéb olyan rejtekhelyeken, amiről a nyilvánosság semmit nem tud, legfeljebb a miniszterelnökhöz köthető kutya ad némi eligazodási lehetőséget.

A Fideszt 1988 óta vezeti Orbán, és abban a rövid, 2002-es periódusban, amikor a váratlanul elvesztett választás miatt lemondott elnöki posztjáról, mindig is ő volt az első számú ember, megkérdőjelezhetetlenül. Illetve, emlékszünk a kiugrási, vagy inkább kirúgási kísérletre, Áder János és Schmitt Mária rövid nászára, miként is végződött az a kaland. Nem, nem lett belőle látványos megtorlás, legfeljebb átmenetileg kiestek abból a szoros kötelékből, amelybe bekerülni meglehetősen nehéz, de kiesni onnan viszonylag könnyű.  De, és ez legyen a háromszoros kormányfő legnagyobb dicsérete: nem bosszúálló típus, látványosan semmiképp nem torolja meg az őt ért sérelmeket. Áder is, büntetésből, Európai uniós képviselő lett, Schmitt meg megfosztatott ugyan a főtanácsadói szerepétől, de jelentős pénzek gazdája, kezelője lett, múzeumi főigazgatói posztja mellett.  Orbán nem távolítja el a renitenskedőket, lám a lázadókat sem, még csak el sem lehetetleníti őket, ám hogy ezt milyen pedagógiai megfontolásból teszi, az nem teljesen egyértelmű. Legfeljebb találgatni merek, történetesen arra gondolok, hogy nem akar ellenségeket gyártani azokból, akiket félretesz. A szocialista párt belső mechanizmusát látva, ez logikusnak tűnik; ott ugyanis szinte naponta hullanak ki a szűrőn az éppen magukat sértve érző politikusok, hogy azonnal hozzá is lássanak az aktuális hatalom aláásásának. Orbán rengeteget tanulhatott, olvashatott a hatalom mibenlétéről, annak megtartásáról; ez szinte minden lépésénél érzékelhető.

Azt ígértem, igaz némi fellengzősséggel, hogy a Fidesz belső világáról fog szólni a 2017-et értékelő sorozatunk második része, de lám, eddig csak Orbán Viktorról írtam. Ami természetesen nem véletlen, mert – ahogy mondják – a Fideszben semmi nem történhet és talán nem is történik semmi, az ő tudta nélkül. Ami azt is jelenti, hogy csakis az ő tudtával gazdagodhat bárki, csakis az ő egyetértésével léphet előre, és az ő fejbólintása szükségeltetik ahhoz is, ha valakit ki akarnak szorítani, ki tudja éppen hányadik körből.

Igazán nem szeretném mitizálni a Fideszt, végső soron ott is csak emberek vannak, akik gyarlók, olykor hibáznak, olykor eltévesztik a lépést, ezeket azonban nagyon gyorsan kezeli a rendszer; ha kell egész csapatokat számolnak fel egyszerre, anélkül, hogy az nagyobb hullámokat verne.

Apropó hullám. Nincs a magyar politikai vezetők közül egy sem, aki akkora jelentőséget tulajdonít a médiának, mint Orbán Viktor. Az idén megint nagyot lépett ezen a téren; magához vonta a teljes vidéket, uralja immár az összes megyei nyomtatott lapot. Ebből a szempontból nevezhetjük őt maradinak is, hiszen hozzá sokkal közelebb áll print média, mint az internet világa, de tagadhatatlanul fejlődőképes; ha ő maga nem is válik egy tetovált fiúvá, pártja egyre inkább veszi birtokba a világhálót is. Éppen ezért kell különösen komolyan venni, azt amiről Tusnádfürdőn, majd azóta más fórumon is beszélt, azt tudniillik, hogy a média döntő többségének magyar kézben kell lennie. Tudjuk, ez nála egyet jelent néhány kiválasztott emberrel, olyanokkal, akik azt teszik, ami a napiparancsban meg vagyon írva.

Most persze azt hiszik, hogy túlzok, olyan katonai kifejezést használok, amely nem a pártok világára jellemző. Lehet, hogy így van, úgy általában, de nem a Fidesznél. Ott igenis léteznek a napiparancsok, a kötelezően előadandó szövegek, a teljes igazodás a felülről jövő utasításokhoz. Bármennyire is furcsa: a Fidesz katonai rendszerként működik, erősen hierarchizált viszonyok között, ahol mindenki felfelé tekint, és lefelé utasít. De nincs biztos fent és lent; Orbán cserélgeti a szereplőket, és akit maga mellé választ, mondjuk úgy: a Fidesz elnökségébe, azoknak mind megvan a maguk szerepe. Miközben azt is tudniuk kell – hogy tudják-e abban nem vagyok biztos -, hogy jelenlétük a Vezér mellett átmeneti lehet. Vagy bizonyosan átmeneti. Most éppen Gulyás Gergely, Németh Szilárd, Kubatov Gábor és Novák Katalin alkotják az alelnöki koszorút; mindegyikük kijelölt feladattal, a jellemükhöz illesztett szerepkörrel. Azt azért tudni kell: ők messze nem az Elnök bizalmi emberei, a bizalom körébe talán csak néhányan tartoznak, a politikusok közül Szijjártó és Rogán, az üzletemberek közül Garancsi, Vajna, vagy Mészáros Lőrinc; feltehetően ők is szigorú elszámolással tartoznak a Főnöknek. Innen is ki lehet persze hullani, mutatja ezt Spéder, vagy Simicska példája, amiből az a következtetés is levonható, hogy Orbán egyáltalán nem tart attól, hogy bizalmas információk kerülhetnek ki róla.

A Fidesz birodalom oldalhajója, most már évtizede, a kereszténydemokrata Néppárt. Egy olyan párt, amelynek van ugyan frakciója, van ugyan elnöke, de a működéséről, sőt megkockáztatom, a létezéséről semmit nem tudunk. Az bizonyosnak látszik, hogy az egyházi vezetők számára fontos: létezzen Magyarországon egy nem vallási alapon működő, de a keresztény hit letéteményeseként számon tartott párt, a többivel már nem törődnek. Nem különösebben akarnak beleszólni az orbáni politika vitelébe, még akkor sem, ha ezzel pont szembemennek a pápával. A püspöki kar döntő többsége nem pusztán elfogadja, maga is hirdetője a gyűlölet-kampánynak. A KDNP-ben jó partnerre talált Orbán: a párt nem is akar több lenni, mint ami: néhány embernek meleg otthont, állást, kóvedet biztosító parlamenti helyet. Semjén Zsolt, akik elnöki posztja mellé még a miniszterelnök helyettesi pozíciót is begyűjthette, azon kívül, hogy bólogató kiskutyaként szolgálja ki a miniszterelnököt, és azon kívül, hogy időnként elképesztő butaságokat hord össze, nem sok vizet zavar. Nincs olyan közvélemény-kutató cég, amely mérné a KDNP népszerűségét és nincs olyan  sem, amely Semjén Zsolt helyezéséről szólna. Tulajdonképpen a frakciótagokat is kijelölik, azt persze nem tudom, hogy kinek van nagyobb szerencséje, annak-e aki a Fideszben maradhat, vagy annak, akit átutalnak a KDNP körébe.

De ez a koalíció, mint minden a Fidesznél: a látszatok világa. És a látszat 2017-ben sem tört meg: Orbán uralja és egyben tartja a pártjait. És dönt, mindig dönt.

Folytatjuk. Következik: Az országgyűlés.

A sorozat első része: A lázadás éve – Soros ellen

Rogánt kérdeztük volna, a válaszra még várunk

Egy napig vártunk, hátha csak elfoglaltak. Más, a közvélemény tájékoztatásánál is fontosabb dolguk akadt, és ha ezzel végeztek, akkor ránk is bizonyára sort kerítenek.

Rogán Antal minisztert kérdeztük volna, vagy ha ő nem ér rá, akkor valamelyik helyettesétől is elfogadtuk volna a választ. Esetleg a helyettese helyettesétől.

Mindegy, nekünk már az is elég, ha embernek néznek bennünket. Vagy ha bennünket nem is, akkor azokat, akiket képviselünk. Jelesül, az olvasókat. Nem a mi magánkíváncsiságunk okán kérdeztük (volna) ugyanis a Miniszterelnöki kabinetiroda vezetőjét, hanem a közvélemény kívántuk tájékoztatni. Ez a dolgunk, erre szerződtünk.

A napokban elindult ENSZ és EU ellenes plakátkampánnyal kapcsolatban vártunk válaszokat Rogán Antaltól. Megkérdeztük (volna) például, hogy rendelkeznek-e engedéllyel a plakátokon és a videoüzenetekben szereplő személyektől arcképük kampány célú felhasználására? Kértek-e egyáltalán erre vonatkozó engedélyt? Kinek a fotói a szóban forgó képek, fizetnek-e szerzői jogdíjat értük? Ha igen, kinek és mekkora összeget? Hány példányban nyomtatják, illetve sokszorosítják a plakátokat és a videokat, ezzel arányos-e az értük fizetendő díj? Amennyiben ingyenes forrásból származnak a fotók, melyek ezek, kértük, nevezzék meg.

Vártuk a választ. Realisták vagyunk, ezért nem gondoltuk, hogy a kérdéseinkre minden igényt kielégítő választ kapunk, de abban azért reménykedtünk, hogy valamilyen válaszféle érkezik. Mellébeszélő, maszatoló, esetleg kioktató. A legjobban persze annak örültünk volna, ha valódi kérdéseinkre valódi válaszokat kapunk, de megvalljuk őszintén, miután Magyarországon élünk, kevesebbel is beértük volna.

De még ezt a keveset sem kaptuk meg. Rogán Antal hivatala szóra sem méltatta az érdeklődő újságírót. Aki, lásd, mint fenn, nem a magánérdeklődését próbálta ily módon kielégíteni, hanem a kormány által gyakran hivatkozott embereket szerette volna tájékoztatni.

Talán majd legközelebb. Addig is, várjuk Rogán úr válaszát. Határidő folyamatos.

KÖVÉR, KORCOK, HAVEL, BRANDT

Kövér László, aki nemcsak a Fidesz alelnöke, de a magyar Országgyűlés elnöke is, a szlovákiai Somorján avatott emlékművet a háború után kitelepített magyaroknak.

Kövér e szavakkal emlékezett:

„A bűn nem akkor teljesedik be, amikor elkövetik, hanem akkor, amikor elfelejtik. Amit a felvidéki magyarság ellen 1945 és 1947 között elkövettek, az Isten és ember előtti bűn volt. Ha az áldozatok utódai elfelejtik az elődeik ellen elkövetett történelmi bűnöket, akkor a bűnök a jövőben megismétlődhetnek, és az utódok ismét bármikor védtelen áldozatokká válhatnak. (…) van erkölcsi alapunk arra is, hogy szelíd, de állhatatos türelemmel várjuk a bocsánatkérés és elégtételadás gesztusát a magyarok ellen a múltban elkövetett bűnökért az utánunk következő nemzedékek békéje érdekében.”

Ismerjük el, ezek önmagukban véve szép és igaz mondatoknak tűnnek. Amit Ivan Korčok szlovák külügyminiszter írt erre a maga Facebook-oldalán, az egyáltalán nem rokonszenves. Saját fordításomban idézek belőle:

„Arra kérem Magyarország felső vezetőit, hogy tiszteljék a Szlovák Köztársaságot. Semmiképp nem vonom kétségbe Magyarország jogát, hogy a maga módján szemlélje a történelmet, de azt kérem, hogy a történelmi események kezelésében tartsák tiszteletben Szlovákiát.

Ahogy Magyarország felső vezetői újra meg újra felvetik a történelmi kérdéseket, az ellentétben áll a Szlovákiához fűződő jó kétoldalú kapcsolatok kinyilvánított törekvésével.

(…) Csalódott vagyok amiatt, ahogy Budapestről folyamatosan célozgatnak és kioktatnak bennünket a közös történelemről. (…) A háború utáni rendezés lezárt téma, és kapcsolatainkat a jelenre és a jövőre tekintve kell alakítanunk. Ennek része a magyar kisebbséghez tartozó honfitársainkkal való megbékélés is. Arra kérem ezért a magyar vezetőket, hogy mérlegeljék, hogy mit mondanak, ne veszélyeztessék ezt a megbékélést, és tartsák tiszteletben a Szlovák Köztársaságot.”

Időközben a szlovák külügyminisztérium hivatalos jegyzékben is megismételte ezt.

Korčok külügyminiszter azt mondja, amit a szlovák politikusok évtizedek óta mondanak. Kövér László pedig azt, amit a szlovákiai magyar és a magyarországi politikusok radikálisabb része mond. Ebből az persze

igaz, hogy a szlovákiai magyarok teljes jogfosztása és kitelepítése kegyetlen, embertelen, az emberi jogokat súlyosan sértő eljárás volt.

A korabeli csehszlovák elit bosszúja volt a német és magyar kisebbséggel szemben, bosszú azért, hogy e kisebbségek léte hivatkozási alap volt Hitler és Horthy számára a csehszlovák állam szétverésére. Alaptalan bosszú volt még a Szudéta-vidéken élő németekkel szemben is, akiknek csak egy kisebbsége játszott aktív szerepet a müncheni egyezményhez vezető folyamatban, de különösen alaptalan volt a szlovákiai magyarokkal szemben.

Bizony akkor járna el helyesen a szlovák politikai osztály, ha ezt hét évtized elteltével elismerné – de nem teszi.

Csehországban legalább Havel elnök tett – még csehszlovák szövetségi elnökként – ilyen gesztust, amiért a csehek közül sokan nehezteltek is rá, majd Václav Klaus miniszterelnöksége idején Helmuth Kohllal tettek egy közös politikai nyilatkozatot, amelyben a cseh fél legalább a kitelepítés során történt atrocitások – és nem maga a kötelező kitelepítés – miatt fejezte ki sajnálkozását. (Az ellenzékben levő szociáldemokraták nem is szavazták meg a dokumentum ratifikációját a cseh parlamentben.)

Lengyelország idáig sem ment el, a tizenkétmillió német kitelepítését a lengyelek mindmáig helyénvalónak tekintik.

Persze, Lengyelország esetében mégis csak arról van szó, hogy a németeket a háborús vereség nyomán, a határok gyökeres átrendezése, Lengyelország nyugatra tolása kapcsán, a szövetséges nagyhatalmak közös döntésével űzték el erőszakkal az Odera–Neisse-határtól keletre (nagyobb részt Lengyelországhoz, kisebb részt a Szovjetunióhoz) került területekről. Hasonlóképpen a szövetséges nagyhatalmak döntöttek a szudétanémetek kitelepítéséről is Csehszlovákiából. Willy Brandt 1969-70-ben elindított új keleti politikájával elfogadta az Odera-Neisse határt, és sem Lengyelországgal, sem Csehszlovákiával vagy mással szemben sem veti fel a német állam a kitelepített németek millióit ért jogtalanság kérdését.

Brandt fontosabbnak tartotta a megbékélést Németország keleti szomszédjaival, s így gondolkodnak mindmáig a német politikusok.

A Beneš-dekrétumok a németek jogfosztásával a nagyhatalmi döntéseket fordították le csehszlovák jogszabályokra, s Csehország mindmáig számíthat az ügyben a szövetséges nagyhatalmak támogatására. A szlovákiai magyarok ügyében azonban a nagyhatalmak nem járultak hozzá hasonló eljáráshoz, ezért próbálkoztak annak idején „lakosságcserével”, és telepítettek magyarokat kényszerrel az elűzött németek helyére, kényszermunkára Észak-Csehországba.

Kétségtelen, hogy indokolt lenne, ha a demokratikus szlovák állam legalább valamilyen gesztust tenne az ügyben.

A jogsértések 1948-tól, a kommunista hatalomátvételtől megszűntek, a Csehországba deportáltak visszatérhettek szülőföldjükre, a magyarok állampolgári jogait visszaadták, de az elvett tulajdont nem, s a történtek jogsértő voltát sem korábban a csehszlovák, sem 1993 után a szlovák állam nem ismerte el.

Mindamellett nem jó, ha akár a szlovákiai magyar politikusok, akár a magyar állam vezetői ezt újra meg újra felvetik.

Hiába igaz, hogy a Szlovákia és Magyarország közötti határ az első bécsi döntés nyomán került a legközelebb az akkori nyelvhatárhoz, az első bécsi döntést a két fasiszta nagyhatalom hozta, és a külvilág joggal sorolja ezt a határváltozást is a második világháborúba torkolló folyamat állomásai közé.

A csehszlovákiai magyarok jogfosztását sem különbözteti meg világosan a németekétől. Abban sajnos Korčok külügyminiszternek van igaza, hogy az ilyen fellépés árt a szlovákiai magyarok helyzetének ma Szlovákiában. Ahhoz, hogy valamikor a szlovák állam ezt maga megtegye, a szlovák demokraták körében, mindenekelőtt a politizáló szlovák értelmiségben kell erre megérnie a helyzetnek. A magyarországi politikusok fellépése ezt inkább hátráltatja, mintsem, hogy segítené.

ÉLES CSATA A CORVIN-LÁNCRÓL

Aki követte az interneten az Országgyűlés plenáris ülését, váratlanul éles csatának lehetett tanúja. Nem az inflációról, nem a pedagógusok jogállásáról szóló törvényről, nem a rendőrség erőszakos fellépéséről, hanem egy szimbolikus ügyről, amit az ellenzéki pártok általában igyekeznek elkerülni. Az ellenzéki pártok többsége most is ezt tette, a DK azonban nem.

Az Orbán-kormány a hatalom visszaszerzése után, 2011-ben vezette be újra a Corvin-láncot mint a tudomány és művészet kiemelkedő képviselőinek adott elismerést, amelyet eredetileg – Klebelsberg Kunó kezdeményezésére – Horthy Miklós vezetett be 1930-ban, és ő adományozta a kiválasztottaknak. Igaz, annak idején a mindössze 12 személynek adott Corvin-lánc mellett létezett a szélesebb körnek adott Corvin-koszorú is, de ahhoz hasonlóan, ahogy Horthy idején a kitüntetettek Corvin-rend tagjai voltak, az Orbán-rendszerben a kitüntetettek a Corvin-lánc Testület tagjai. Az új Corvin-lánc immár 12 éve létezik, miért került most újra az Országgyűlés napirendjére? Az új törvényjavaslatnak csupán az a tartalma, hogy külön törvényben szabályozza a Corvin-láncot, míg eddig a többi kitüntetéshez hasonlóan egy törvény szabályozta a Corvin-láncot is. Nem zárható ki, hogy az új törvényt csak arra találták ki, hogy, miként azt a szimbolikus törvényeknél, aktusoknál szokták, provokálják az ellenzéki pártokat: azonosulnak a Fidesz világképével, vagy mernek annak ellent mondani.

Az ellenzéki pártok többsége meg sem szólalt az ügyben. A DK viszont megszólalt, és nem is akárhogy. Kálmán Olga alaposan felkészülve elmondta azt a két alapvető ellenvetést, amit az ügyben egy demokratának el kell mondania. Egyfelől azt, hogy

a Corvin-lánc felújításával a második Orbán-kormány a Horthy-korral való kontinuitást juttatta kifejezésre.

A Horthy-rendszer összeomlása után az új magyar állam nem folytatta a Corvin-láncok és – koszorúk osztogatását, és a már a kommunisták kezébe került magyar állam 1948-ban a Kossuth-díj bevezetésével váltotta fel azt. Az ötvenes években a kiemelkedő tudósok és művészek mellett gazdasági szakemberek, munkások és parasztok, üzemi brigádok is kaptak évről-évre Kossuth-díjat, de a kádári konszolidáció után ez a gyakorlat megszűnt, a Kossuth-díjat művészeknek osztották, a tudósoknak, kiemelkedő szakembereknek Széchenyi-díj járt, a munkásoknak és parasztoknak be kellett érniük az állami kitüntetésekkel. A legkiemelkedőbb teljesítményekre ott volt a Kossuth-díj nagydíja. Az Orbán-rendszer azonban minden lehetséges módon hangsúlyozza a kontinuitást az 1945 előtti magyar állammal és a diszkontinuitást az 1945 és 1990 közöttivel. A Kossuth- és Széchenyi-díjat ugyan nem szüntették meg – azt a magyar tudományos és kulturális élet elfogadta – de visszahozták szűkebb körre a Corvin-láncot.

Az Orbán-kormányok a Kossuth- és Széchenyi-díjak odaítélésénél is érvényesítenek politikai preferenciát, és még inkább így történik ez a Corvin-lánccal. Nem arról van szó, hogy a kitüntetettek többsége ne valóban kiemelkedő tudományos és művészi teljesítményekkel kerülne be a körbe, de az Orbán-rendszer kritikusai nem kerülhetnek be a körbe akkor sem, ha világhírre tesznek szert. Kálmán Olga második ellenvetésével mint a

Fideszhez közel állókként jellemezte a kitüntetettek körét.

Emellett részletesen bemutatta felszólalásában, hogy hogyan újítottak fel és rendeztek be drága bútorokkal és festményekkel 6 milliárd forintért egy villát a Corvin-lánc Testület és Iroda számára. Részletesen taglalta, hogy mi mindenre lehetett és kellett volna ennyi adófizetői pénzt fordítani.

A KDNP-s Nacsa Lőrinc rendszeresen mond vezérszónoklatot a KDNP részéről, és a frakciók sorrendjéből adódik, hogy mindig a DK-s vezérszónok után következik. A kormányoldalon ezért neki jut a DK ledorongolásának rendszeres feladata. Így volt ez ezúttal is, és Nacsa példátlanul élesen támadta meg Kálmán Olgát. Ehhez a támadáshoz később Mátrai Márta fideszes háznagy és a törvényjavaslatot előterjesztő Soltész Miklós államtitkár is csatlakozott. Az ellenzéki pártok közül csak a Jobbik képviselője, Ander Balázs szólalt fel, és ó egyetértett a törvényjavaslattal, helyesli a Corvin-lánc visszahozatalát. Nincs ebben semmi meglepő, a magyar történelem kérdéseiben a Jobbik mindig közel állt a Fideszhez. Más ellenzéki pártok nem szólaltak meg a vitában. A DK-ból Arató Gergely állt ki Kálmán Olga mellett.

Vajon nem volt-e hiba a DK részéről, hogy belement ebbe a konfliktusba?

DK

a DK-t kivéve mindenki elfogadta a Fidesz álláspontját, kisebbségből többséggé lettek a kettős állampolgárság támogatói.

Amíg az ellenzéki pártok világnézeti kérdésekben elbliccelik a vitát a Fidesszel, semmi esély arra, hogy a Fidesz valamikor is kisebbségbe szoruljon a magyar választók között. A közhiedelemmel ellentétben az embereket nemcsak a megélhetésük érdekli. Ezért tette helyesen a DK-frakció és személy szerint Kálmán Olga, hogy vállalta a vitát a Fidesszel (és, mint kiderült, a Jobbikkal) a Corvin-lánc ügyében.

Tudose, alighanem vesztére, odamondott egy nagyot

Magyari Nándor László erdélyi politikai elemző a Független Hírügynökség felkérésére rövid elemzést írt a román miniszterelnök nyilatkozata kapcsán. Mihai Tudose azt találta mondani, hogy „ha az a zászló (székely) lobogni fog a szélben, ott fognak lengeni mellette a helyi felelősök is”.

Finoman fogalmazva a román miniszterelnök „egyszerű” politikus, aki aligha van tisztában a politikai kommunikáció, hát még a diplomáciai közlés szabályaival. Ezért – és nem föltétlenül valamilyen tudatos politikai aktus részeként – elfogadhatatlant mondott, de ezen túl. Várható volt, hogy az újabb „autonómiázás” reakciókat fog kiváltani a román politikai mezőnyben. Mint ahogy az is, hogy a kormánypárt, melyen belül ismét egyre élesebb a két tábor – egyfelől az elnök, másfelől a miniszterelnök – közötti belháború, a felek valamelyike kihasználja az adódó nacionalista szópufogtatás lehetőségét.

Hát Mihai Tudose volt a „gyengébb szem”, illetve ő harapott rá a nacionalista odamondás lehetőségére, alighanem vesztére. Ezzel nemcsak a rommagyarokat – tényleg mindenkit – haragította magára, és biztosított szabad utat a magyar kormányzat, nagyban hasonló nacionalista diskurzusainak, hanem Liviu Dragneának is kedvezett: most nem ő kell a nacionalisták szóvivője legyen, sőt a pártvezér lehet a külvilág és a rommagyarság szemében a „jófiú”.

Azt, hogy Markó Béla mit mondott a Független Hírügynökségnek az ügyről, itt olvashatja.

Dehogy lehet más a politika!

Ki van zárva, hogy más lehessen. Ha ebben az országban ma azt álltja magáról akár csak egyetlen politikai szereplő, hogy ő másképp áll hozzá közös dolgainkhoz, az vagy hazudik, vagy fogalma sincs arról, mit beszél. Attól tartok, az első változathoz tartoznak a pártjaink.

A kormányzó pártok politikai felfogásáról aligha tételezte fel bárki is, hogy egy kétharmados győzelem birtokában majd valami más következhet. Amikor nyolc évvel ezelőtt úgy érezték, hogy a „fülkeforr” népe korlátlan felhatalmazást adott a jogrendszer fenekestül történő felforgatására, egy percig sem haboztak. Úgy születtek zsinórban a kétharmados törvények, hogy szinte levegőt sem vettek két döntésük elfogadása között a szavazógép tagjai. Brüsszel és Budapest között utazgatva egy tableten át lehetett írni az alkotmányt, meg lehetett nyirbálni az Alkotmánybíróság szárnyait, rekvirálni lehetett három és fél millió ember magán-nyugdíjpénztári megtakarításait. Úgy lehetett „vezetni” ezt az országot, hogy

az „utasokról”, a parlamentben ücsörgő ellenzéki politikusok véleményéről, tudomást sem kellett venni.

Aztán a második ciklus megnyeréséhez is elég volt annyit ígérni a népnek, hogy folytatják. És azt is be is tartották. Kihúzták több ezer kisember alól a megélhetését jelentő trafikját, úgy árulták ki a nemzet földvagyonát a tűzhöz közeli politikusoknak és pereputtyuknak, mint valamelyik bolhapiacon az ócska bútorokat szokás. Aki kapta, marta. Legyen az illető műkörmös vagy polgármester, feltörekvő nagyvállalkozó vagy további földekre éhes – de amúgy politikailag megbízható – gazda. Hogy mégsem érhesse szó a házelejét, „csak” gazdálkodók indulhattak a liciteken, amihez nem kellett más, mint egy néhány órás, gyorstalpaló, aranykalászos gazdatanfolyam elvégzését igazolni, ami még Mészáros gazdának is sikerült. A nyilvánvalóan korrupcióval szerzett vagyonok felett szemet hunyt az állami ellenőrző apparátus, mert tudták,

 a NER kormánya nemzeti burzsoáziát épít, s eközben nem válogat az eszközökben.

Aztán most itt van a harmadik ciklus. Megint a kétharmad, és a folytatás: már be is jelentették, hogy újra fogják írni a gránitszilárdságú alaptörvényt, amelyet ki tudja már hányszor „csiszolgattak”, folytatják a sorosozást, nem is eredménytelenül, hiszen egyes civil szervezetek, olyanok, mint például a Nyílt Társadalom Alapítvány már veszi is a sátorfáját. És hozzájuk hasonlóan csomagol a CEU is, Európa egyik legrangosabb egyeteme. Következik a bíróságok megregulázása.

Nem érdemes azon rágódni, vajon

a teljhatalom birtokában hajlandó lesz-e a Fidesz önként visszafogni magát,

önkontrollt gyakorolni. Másképp viszonyulni az ellenzékhez, mint ahogyan tette korábban. Aligha. És abban igazuk is van a kormányzó pártoknak, hogy ez az ellenzék még kevésbé méltó arra, hogy „szóba álljanak” vele, mint a korábbiak voltak.

Ott van mindjárt a Lehet Más a Politika. Ezer példáját mutatta fel az elmúlt hónapokban, mennyire nem gondolják ők maguk sem komolyan a nevüket. A párt miniszterelnök jelöltje szemrebbenés nélkül azt hirdette, hogy ők ugyan egymaguk is képesek legyőzni a Fideszt, de nyitottak mindenféle együttműködésre a többiekkel. Kicsit finnyáztak ugyan, amikor a Demokratikus Koalícióról beszéltek, de

arcpirító kétszínűséggel még azt is vállalták, hogy elmennek a gyurcsányi barlangba „tárgyalni”.

A tárgyalási szándék persze kamu volt, de arra jó, hogy a delegátus Don Quijote azt nyilatkozza ezek után, hogy azért nem jutottak semmire, mert a házigazda részeg volt, és őket meg sem kínálta. Aztán valami hasonló kamutalálkozót összehoztak a Jobbikkal is.

Beszéltek persze összefogásról még az utolsó percekben is. Azt nem ellenezték, hogy valaki az ő érdekükben visszalépjen, de a kölcsönösség nem tartozik a „lehetséges más politika” fogalomkörébe. Most vált igazán nyilvánvalóvá, hogy eszük ágában sem volt megakadályozni a Fidesz újabb kétharmadát, sőt! Elég lett volna, ha a kormánypárti „nagyasszony” milliárdos fia önmérsékletet tanúsít, de nem tette. És jól tette. Mert ha ő is visszalép, most ott ülhetne a párt inkvizítorai előtt, akik a Rákosi-korszak vérbírái módján – ha nem is halálos – de

kemény büntetéseket szabnak ki azokra, akik úgy gondolták, az ellenzéknek nem egymás, hanem a fő ellenség ellen kell összefognia.

Ötéves eltiltást kapott, aki a XVIII. kerületben visszalépett a szocialista jelölt javára. Kétéves eltiltást kapott a korábbi társelnök, mert a visszalépéseket szorgalmazta, és voltak mások is, akik a pártbíróság elé kerültek, mert úgy gondolták, talán meg lehet állítani a fideszes úthengert. Akkor lehetett volna más a politikájuk, ha felül tudtak volna emelkedni- az ország érdekében – a kicsinyes pártérdekeiken. De nem tudtak.

A kutyából nem lesz szalonna, a farkasból bárány. Ezt tudta mindenki, aki nem egészen értette mit akar a Jobbik a cukisággal. Küldhetett Vona üdvözlőlapot a hanukát ünneplő zsidó közösségnek, attól még a kemény mag nem szakított az antiszemitizmusával. Beszélhettek dolgos cigányokról, meg jóravaló romákról, attól még senki nem gondolta, hogy a jobbikosok a keblükre ölelnek majd minden cigányembert, aki szemben jön velük a falu főutcáján. De ez

a cukiság sem tartott sokáig, az első adandó alkalommal egymásnak estek a középre húzók és a szélsőségesek.

Jelképesen előkerültek a gárdamellények, a délvidéki polgármester előbb csak frakcióba akarta sorozni a híveit, mire az elnökség másik fele fegyelmit követel ellenük. Borítékolni lehet a végeredményt.

Ott vannak a Liberálisok. Még meg sem melegedett a fenekük alatt a parlamenti fotel, máris felálltak, szakítottak azokkal, akiknek a vállain belovagoltak a T. Házba. Nem tisztünk igazat tenni a torzsalkodó „kicsik” között: vajon a Párbeszédnek (a nagyobbik kicsinek) van-e igaza, amikor anyagiassággal vádolja őket, vagy amazoknak, akik azt sérelmezik, hogy

ugyanolyan kirekesztően viselkedett velük a másik kicsi, mint az a mai politikai életben megszokott az erősebb és a gyengébb között.

Egy biztos, hogy az ellenzéki oldalon ugyanúgy folynak a harcok, a kiszorítósdi, mint a másik oldalon, velük szemben.

Miért lehetne más a politika a szocialisták táborában, mint bármelyik más párt esetében? Amikor mostanában kiderült, hogy a korábbi elnök bizonyos formai hibákat követett el, amikor egyezséget kötött az elnökség tudta nélkül az összefogás érdekében, vannak, akik a körmére akarnak koppintani. Nem elég, hogy belátta, nem sikerült komoly tényezőként a parlamentbe juttatni a pártját, a tetemre hívás sem marad majd el. Mint ahogyan biztosan vannak, akik úgy gondolják, ezzel el is lehetne intézni a vereség tanulságainak levonását.

Az exelnök a bűnbak, nincs semmi látnivaló, tessék továbblépni!

Valóban nincs semmi látnivaló, amit a budapesti szervezet tisztségújítása is pontosan igazol. A volt elnököt – ha minden jól megy és működik a szokásos kamarilla politika – sikerül feljebb buktatni, a helyére, beülhetett egy „kipróbált”, régi káder. Kívülről kicsit sárosnak tűnik, az első menetben kijelölt miniszterelnök-jelölt egyenesen árulónak nevezte, de ezen úgy tűnik mindenki túltette magát.

Ettől persze a budapesti szocialisták biztosan nem követnek majd „más politikát”,

mert az új műsorhoz általában új művészek kellenének. Ilyenek pedig se égen, se földön nem látszanak. Hogy készül-e új műsor országos szinten? Hamarosan kiderül. Ha így volna, kellemes „csalódást” okoznának a híveiknek.

A legvalószínűbb forgatókönyv: kormányoldalon és ellenzékben minden marad a régiben. Ott, ahol április 7-én ki-ki abbahagyta. Mi meg próbáljuk nekik elhinni, hogy esetleg más lesz a politikájuk. Ha most még nem is, de majd, valamikor. Ezentúl. Egyszer…

 

Alkuk

Arról kérdezik az ATV Startban Baranyi Krisztina ferencvárosi polgármestert, hogy civilek aláírásokat gyűjtenek egy petícióhoz azért, hogy mégse épüljön a ferencvárosi Duna-parton atlétikai stadion, hanem csak közpark legyen a rehabilitálandó területen.

A kezdeményezők arra hivatkoznak, hogy az építkezés még nem kezdődött el, csak a területet „rozsdátlanították”, továbbá hogy mind Baranyi Krisztina kerület, mind pedig Karácsony Gergely főpolgármester azt képviselte tavaly a választási kampányban, hogy ne épüljön stadion, hanem a főváros új nagy parkja jöjjön létre a ferencvárosi Duna-parton. Tavaly ősszel viszont a főváros és a kerület elfogadta a stadionépítést annak fejében, hogy a kerület jelentős fejlesztésekre kap pénzt a központi költségvetésből (rendelőintézet, lakóterületi rehabilitáció) és a park megépítése a stadion körül (a főváros pedig az egészségügyi alap- és járóbeteg szakellátás fejlesztésére kap ötvenmilliárd forintot).
Baranyi Krisztina szerint a véleményében „nincs változás, és abban sincs változás, hogy a civilekhez hasonlóan mindenki parkot szeretne a Duna-partra, csak ez nem lehetséges. Azért nem lehetséges, mert tavaly novemberben volt egy döntési pont, ahol eldönthette Budapest illetve a kerület vezetése azt, hogy melléáll ennek a projektnek vagy nem áll mellé. …Ez az alku, ami a kormánnyal köttetett, a ferencvárosiaknak, a ferencvárosi lakosoknak több tízmilliárd forintos olyan beruházást jelent és fejlesztést, amire a kerületnek a következő húsz évben sem lenne pénze. Ez jelent egy vadonatúj óvodát, jelent egy vadonatúj szakrendelő intézetet, jelenti nyolc nagyon lerobbant olyan komfort nélküli ház, lakásoknak a felújítását, rehabilitációját, ahol egyébként kétszáz család él úgy, hogy a vécé a folyosón van, jelenti a Kis-Duna…
A döntési pont azért volt tavaly novemberben, mert akkor lehetett volna még az atlétikai világbajnokságot úgy visszamondani úgymond, tehát a szövetségnek jelezni azt, hogy Magyarország nem rendez ilyen játékot. Akkor volt valóban egy nagyon szoros határidő, de most már nem hiúsulhat meg. Tehát a stadion meg fog épülni. Ha a tiltakozás olyan mértékű, amit egyébként nem nagyon tudok elképzelni, hiszen

ennél erősebb felhatalmazása a sportberuházásnak pontosan az alku folyamán, hiszen az alku arra futott ki, hogy ott az lesz, amit most a civilek követelnek.

Közpark, futókör, játszótér, kondigépek, extrém sportpark, egy nyüzsgő nagy déli zöldpark, hasonló a Margitszigethez, és egyébként a park közepén valóban lesz egy stadion. De ez az egyetlen olyan sportberuházás, amelyet utána közcélra lehet majd használni. Tehát ez egy olyan alku volt – és most egy kicsit tekintsünk el a Ferencvárosnak adott egyébként több tízmilliárdos fejlesztéstől – ami valóban visszaadhatja a Duna-partot. Mert ha nem lett volna ez a beruházás, ez a terület az állam tulajdona. Csak és kizárólag az államnak van pénze rajta fejleszteni. Tehát ha annak idején mi elutasítjuk ezt a beruházást, ez a terület az enyészeté marad, szennyezetten. Betongyár volt ott évtizedekig, betont gyártottak, teljesen szennyezett, rekultiválatlan terület, amelyet nem lehetett volna semmire sem használni. Ferencvárosnak nem lenne annyi pénze, hogy visszaadja ezt a területet az embereknek.”
Baranyi Krisztina érvelése fölöttébb meggyőző. Igen, a kormány visszautasíthatatlan ajánlatot tett a fővárosnak és a kerületnek: az atlétikai stadion támogatásának fejében többletforrásokat kínál egész Budapestnek, óvodát, rendelőintézetet és komfort nélküli lakóházak rekonstrukcióját a kerületnek, és emellett a majdani stadion körül közparkot és azt, hogy a sportlétesítményt használhatja majd a lakosság.

Mégis baj van ezzel az alkuval.

Magyarországnak, a magyar társadalomnak ugyanis nem érdeke, hogy újabb meg újabb sportlétesítményeket építsenek az adófizetők pénzéből az országban, mégpedig azzal a nyilvánvaló céllal, hogy a Momentum népszavazási kezdeményezése nyomán meghiúsult 2024-es olimpiai pályázat helyett úgy pályázhasson egy későbbi időpontban az Orbán-kormány, hogy addigra a szükséges sportlétesítmények nagy része már készen áll.
Gondolom, állampolgárként, választóként sem a főpolgármester, sem a kerületi polgármester nem szavazna arra, hogy a költségvetésből tíz- és százmilliárdokat fordítsanak újabb és újabb stadionon és sportcsarnokok építésére.

Ezért is szerepelt a stadionstop a 2019-es önkormányzati választási programban.

Mégis kizsarolták belőlük az atlétikai stadion támogatását. A magyar önkormányzatok vezetőinak, a polgármestereknek és a főpolgármestereknek a hatalma ugyanis már-már látszólagos.

Az Orbán-kormány tíz év alatt olyan mértékben fosztotta meg őket a saját adóbevételektől (persze el kell ismerni, hogy ez a folyamat már a szocialista-szabaddemokrata kormányok alatt is jelentősen előrehaladt -, hogy saját pénzből semmilyen érdemi fejlesztésre nincs módjuk.

A „modern városok programja”, amire oly büszke a kormány, arról szól, hogy a kormány költségvetési támogatásokat ad a városokban szükséges olyan fejlesztésekhez, amelyeket normális viszonyok között egy megyei jogú városnak saját adóbevételéből kellene tudnia megvalósítani.
Egy metróvonal vagy egy repülőtér építéséhez másutt is szükség van központi támogatásra, de egy uszoda, alul- vagy felüljáró építéséről, híd felújításáról, járműbeszerzésről stb. egy város maga dönt és maga is tudja finanszírozni.
Ahhoz persze övé a teljes iparűzési adó és az szja egy része is, ahogy ez a kilencvenes években volt. Akkor az önkormányzati választás valódi hatalmat adott a polgármester vezette helyi önkormányzatnak. Az Orbán-rendszerben azonban ez nem így van.

Hiába nyeri meg a választást a polgármester és a mögötte álló többség, minden jelentősebb lépéséhez szüksége van a kormány jóváhagyására. E nélkül hivatalba lépésekor máris béna kacsa.

Ugyanezt láttuk a színházak ügyében: a fővárosnak nincs annyi pénze, annyi adóbevétele, hogy finanszírozni legyen képes a maga által fenntartott színházakat. Rákényszerült arra, hogy a fővárosi színházak jó részét átadja a kormánynak.
Nézzünk szembe vele: az Orbán-rendszer egészén belül az önkormányzati választáson szerzett mandátummal csak korlátozott hatalmat lehet szerezni, a választás győztese folyamatos alkudozásra, másképpen megalkuvásra kényszerül a vele szemben ellenséges, a főhatalmat gyakorló, és ezen az alapon minden pénzét elvonni kész kormánnyal.
Tartok tőle, hogy polgármestereink, főpolgármesterünk nem voltak ennek tudatában, amikor a tavalyi választáson elindultak.

A antiszemita bőrbe bújtatott hülyeség

A tegnapi  „Összehozta a zsidókat és palesztinokat a járvány”  című cikkünk viszonylag nagy látogatottság mellett is csak két olvasónkat késztette hozzászólásra.

Egyikőjük kifogásolta, hogy a mellékelt fényképen az írás címe ellenére is csak üres tér látható, ami nem bizonyítja a nagy összeborulást a két egymással eddig közel sem baráti viszonyt ápoló lakosság között. De sebaj, magát cikket elolvasni nem kötelező annak ellenére sem, ha a cím felkeltette az érdeklődésünket.

Na, de érkezett még egy kedves kommentelő, aki  – isten tartsa meg jó szokását – rendszeres olvasónk és ami még fontosabb észrevételeivel ajándékozza meg gyatra írásainkat.

Ha Önök még nem olvasták echte szkíta sólyom nyomán szárnyaló elmefuttatásait csak azért van, mert azokat szinte kivétel nélkül közlésre alkalmatlannak találtuk. Egyszerűen azért, mert szerkesztőségünk minden igyekezete ellenére sem volt képes olyan magas fellegekig szárnyalni, hogy rálássunk az írás értelmére, de sok esetben a tartalmát sem sikerült megfejtenünk.

Hogy az ilyen vírussal terhelt időkben mégis kivételt teszünk és közöljük mondandóját az csak azért van, mert reméljük Önök megértik és hozzászólásaikkal megvilágítják szerkesztőségünk munkatársainak elméjét.  

Hozzászólás

„KÖROSZTÁSÚ JELZÉS azaz JÉZUS KRISZTUS GYILKOSAIVAL NEM KÖTÜNK BÉKÉT!!!

ISRAHELL, MINT MŰÁLLAM MINDADDIG MEGSZÁLLÓ AGRESSZOR MARAD; – MÍG EL NEM TAKARODIK A MAGYAR PÁLOSOK (PALESZTINA!!!) FÖLDJÉRŐL!!!

Mária országának egyetlen külső területe volt 700 éven keresztül folytatólagosan: 1218-1918-ig, és ez éppen Jézus megfeszítésének a városa; amit ma héberre úgy ferdítenek: Jeruzsálem.

JERUZSÁLEM = HIEROSOLYMA = A FEHÉR SÓLYOM VÁROSA!!! ELÉGGÉ MAGYARUL VAN; – UGYE?!

Emlékezzünk a tökös UNESCO-határozatra: Jeruzsálemben az ún. zsidó ISRAHELL, mint műállam megszálló hatalom!!!

Szent István királyunk Máriának ajánlotta fel országát, szerte a világon

Magyarországot általában nem így hívták a Turul dinasztiák korában (az Árpád-házi utólagos hazugság), hanem Regnum Marianumnak. Még különösebb: Mária országának egyetlen külső területe volt 700 éven keresztül folytatólagosan: 1218-1918-ig, és ez éppen Jézus megfeszítésének a városa.

II.Andrásnak köszönhetjük (két szentté avatott lányán és a magyar föld védelmén felül – Aranybulla) a címet, melyet keresztes hadjárata alkalmával érdemelt ki: a mindenkori magyar király Jeruzsálem örökös királya.

Kr. e. XIV. században Jeruzsálemet nem Jeruzsálemnek, hanem a város építőjének (Melkizedek) nevéről Šalemnek hívták. A „Békeváros” jelentés későbbi népetimológián alapul. Az egyiptomi szövegekben Urushalim, a Tell-el-Amarna-i levelekben Urusalim, az asszír ékiratokban Šulman/Urusilimmu. A görög forrásokban Hieroszolüma, a rómaiban Hierosolyma, magyarul Sólyomváros. Héberül Jeruzsálem(Jerûšalîm). A Bibliának köszönhetően e név terjedt el a köztudatban.

Zsidó Lexikon /1929/ is beismeri, hogy a mai Izraelnek nem a zsidók, hanem a szumírok az őslakói: „Erec Jiszróel, Palesztina héber neve, szó szerint: Izráel országa. Történetének rövid áttekintése a következő: Az időszámítás előtt való 4000-3000 táján szumírok és akkádok lakják, 2600 táján a szumírok meghódítják Szíriát.” /237.old./ A későbbi Juda-t előtte Kos-nak nevezték, míg Jeruzsálem eredeti neve Urusolyma, majd Nagy Sándor után Hierosolyma és csak az ariánus keresztények visszaszorítása utáni időben lett Jeruzsálem.

Dr. Zakar András pápai prelátus és szumirológus írja A sumér hitvilág és a Biblia’ 113. oldalán, Ijjas Antal püspök Jézus élete’ (1970) c. művére hivatkozva:

„Erről érdekes részleteket közöl Ijjas Antal legújabb munkájában. Az 1968. évi jeruzsálemi ásatások során a várfal felszín alatti részén, zsidó régészek szkíta rovásfeliratokat találtak. Ekkor azonban a kutatóárkokat sietve visszatemették.”

A Kr. e. 3.800-ban alapított Urusolymot az Egyiptomból kivonuló hikszoszok Urusolyma néven erőddé alakították, írja Flavius. (hikszosz = hys-Kos, gis-KUS; királyi szittyák, Kosiak.) Az eredeti SOLYMA elé Nagy Sándor idejében írtak a „Hiero” (szent) nevet, úgy lett belőle Hierosolyma s abból Jeruzsálem.

Hogy a zsidók hogyan kerültek a mai Izrael (Palesztina) földjére, arra ismét Zakar prelátus vet fényt ugyanazon a helyen:

„Valószínű, hogy a hikszoszok (szkíták) Egyiptomra mért súlyos csapásai tették lehetővé a zsidó nép Egyiptomból való kimenekülését és az elpusztított városokban talált aranytárgyak magukkal vitelét.

Ezt a lovas szittya népet követték, aztán a zsidók a pusztai vándorlásuk után Kánaánba is, ahol már addig a szittyák jól berendezkedtek, városokat építettek. Hogy miképpen irtották ki fokozatosan a zsidók a szittyákat, arról elég bőséges adatokat közölnek a szentírás könyvei.”

„J. Fitzgerald Lee és többen, Josephus Flavius, Plutarchos és Eusebius nyomán úgy vélik, hogy a hikszoszok a Nilus alsó táján, Avaris városa körül éltek, amíg Amenophis fáraóval össze nem ütköztek. A fáraó előbb kitért és Etiópiába húzódott hatalmas seregével. A hikszoszok azután elhagyták Egyiptomot és Jeruzsálem vidékén telepedtek le.

George Adam Smith szerint Josephus, aki az ő hellenista módján állandóan a Hierosolyma formát használja, azt többször Solyma alakból származtatja, elvégre neki jobban kellett tudnia. Ez pedig Melkizedek Sáleme. Görög írók már használták ezt a formát.

Idézi azután Cholerilos görög költőt, aki szerinte a Kr.e.V. században beszélt a judeai hegyvidékről, mint a Solymai hegyekről’, Maneto pedig szól a zsidókról, akik szintén elhagyták Egyiptomot, mint előbb a solymaiak. Azonosítani szokták ezt a nevet a Homérosnál található Lycian Solymival is.”

Maga Josephus Flavius ezt mondja: a városnak régen Solyma volt a neve.’ Ezek után nem nehéz összefüggést találni a lovas kultúrájú fémműves szkíták (szittyák) Szent Sólyom tisztelete (számos egyiptomi emlék ábrázolja) s ennek Kánaánba átültetett fővárosa a későbbi Szent Sólyom – Hierosolyma között.” (Görög nyelven „hierosz” = „szent”) A hikszoszok ragozó nyelven beszéltek. A Del-Kanaani Juda törzs lakterületét Kr. e. 600-ig KOS-nak nevezték…Jebuzeusok, hittitak, a Harant alapito Hurok, ragozó nyelvet beszéltek, turániak voltak a James Biblia magyarázó szótára szerint is.

Végül Zakar prelátus megállapítja:

„A szittyák után a kánaánita népek is folytatták Jeruzsálemben a Nap tiszteletét, sokáig még párhuzamosan a zsidó istentisztelettel is.”

Na, megyek, hátha történik a világban más hasonlóan fontos dolog is.

Magas helyről üzentek a magyaroknak

Az, hogy 13 milliárd forintot büntetlenül lehet kreatívan felhasználni – így írnánk körül a lopást, nehogy bajunk legyen belőle – üzenet a magyaroknak. Elsősorban persze azoknak, akik szájtátva csodálják Orbán Viktort és rendszerét. A nyomozás megszüntetése magyarra fordítva azt jelenti: kapjátok be!

Aki eddig azt gondolta, hogy közpénzen, magánrepülőgépen utazgatni a Vidi meccseire nem csupán erkölcstelen, de feltehetőleg törvénybe is ütköző, az most gondolja át mindezt még egyszer. De mindenekelőtt nyugodjon le, nincs itt semmi látnivaló, tessék oszolni.

Mint ahogy az is teljesen rendben van, hogy Kósa Lajos és a csengeri örökösnő, valamint Kósa mamája és felesége, a mama sertései és lízingelt járművei. És azzal sincs gond, hogy Rogán Antal és neje, meg Cili cégének barteren szerzett helikoptere.

Ha elfogadja a parlament Semjén Zsolt legújabb javaslatát, nem a svédországi háziasított rénszarvas vadászatának tilalmára vonatkozót, mert ilyet ő nem adott be, hanem azt, hogy a jövőben csak ott és akkor lehessen gyülekezni, ahol, és amikor szabad, vagyis, szinte sehol, akkor az is teljesen törvényes lesz, ha betiltanak egy tüntetést. Nem jogsértés, mint eddig, nem a szólás és véleményszabadság eltiprása, hanem maga a törvény.

Az Elios-ügyben a nyomozás megszüntetése azt üzeni a magyaroknak, határokon innen és túl, hogy mostantól nem kell szégyenkezniük semmiért. Mindent meg lehet tenni, lenyúlni, eltenni, megfújni – lehetőségeinknek csak a képzelet szabhat határt. Saját lábon is lehet állni, persze, csak abban az esetben, ha az a saját láb a miniszterelnök lányában, vejében, vagy valamelyik csókos haverban folytatódik.

Utcán, padra azért ne ülj, magyar! Hajléktalannak néznek, és elvisz a rendőr.

Hogyan nyírjuk ki egymást, becstelenül? – a Független Hírügynökség heti rangsora

Állítsuk fel a képzeletbeli dobogót, és hirdessünk eredményt.

Ez volt a hivatalos kampány első hete az áprilisi országgyűlési választások előtt, és a Független Hírügynökség arra vállalkozott, hogy hétről-hétre elemzi a történteket, s nem pusztán elemez, eredményt is hirdet. Ehhez kell a képzeletbeli dobogó; mely események vitték el a pálmát, és érdemelték ki az arany-, az ezüst és a bronzérmet, illetve mely történések szereztek még olimpiai pontot, azaz jutottak az első hatba. A rangsor természetesen önkényes, a szerző ízlésvilágát tükrözi, mások más eseményeket, más rangsorokat állítanának fel, mégis nagyjából biztosak vagyunk abban, hogy oly nagyon nem térnénk el egymástól.

 

Azt még feltétlenül illik megjegyezni, hogy az „eredményhirdetés” nem a valóságos teljesítmények elismerését tükrözi, sokkal inkább egy görbe tükör, annak bemutatása, miféle torzulások láthatóak a magyar választási kampányban.

Akkor tehát íme a rangsor:

  1. Fazekas Sándor bemutatja bogarait.
  2. Kirúgják állásából a kalocsai képviselőnőt,
  3. Orbán elutazik a parlamenti napon Bulgáriába
  4. Hódmezővásárhelyen „előgyűlöletet” rendeznek
  5. Kocsis Máté pszichológiai tesztet csináltatott az ellenfeléről
  6. Bokros Lajos ráindul és ráindít a barátaira.

Fazekas bogarai.

Aligha lehet kétséges, hogy a mezőgazdasági miniszter simán elvitte az első futam sárga trikóját. Azt a vállalást, amelyet minden fideszesnek meg kellett tennie, és amely nyilván nehéz helyzetet teremtett Fazekas számára, lássuk be, bravúrosan teljesítette. Azt találta ugyanis mondani – mert ugye tényleg minden fideszesenek a saját területéről hozott példával kell migránsoznia -, hogy a bevándorlók idegen étkezési kultúrát hoznak be az országba, azt fogják ránk erőltetni, aminek következtében a magyar emberek kénytelenek lesznek disznóhús helyett bogarakat enni. Németh Szilárd pedig, hogy kellő nyomatékot adjon a kijelentésnek, közölte a hallgatósággal: ő már evett bogarat és nem volt jó. Hogy miért evett bogarat, miközben még nincsenek itt a migránsok, az nem derült ki, mindenesetre ezt a tényt fontos volt tudatni mindenkivel, nehogy azt higgye bárki is, hogy talán nem is olyan rossz az a bogár a tányéron.

A kalocsai képviselő kirúgása.

Angeli Gabriella, a kalocsai önkormányzat független képviselője nyilvánosságra hozta azokat a leveleket, amelyeket az Európai Csalás Elleni Hivatal küldött meg a testületnek, és amelyből elég egyértelműen kiderül, hogy miként manipulált a kormány az Elios, illetve a miniszterelnök veje, Tiborcz István érdekében. Az állásából történt kirúgást még írhatjuk a Fidesz megfélemlítő politikájának számlájára, azt azonban nehéz hova tenni, hogy a baloldali többségű testület miért hívta vissza bizottsági funkcióiból a képviselőnőt? Lehet, hogy a Fidesznek a KDNP-n kívül más társai is vannak?

Orbán Bulgáriában.

Ez a cím nem a Lenin Lengyelországban kezdetű viccre akar utalni, pusztán arra, hogy a magyar kormányfő épp azon a napon volt kénytelen bolgár társához utazni, amikor a parlamentben kellett volna helytállnia, és válaszolnia az ellenzék kérdéseire. Általában persze Orbán nem szokott megijedni ettől a feladattól, ráadásul az országgyűlési koreográfia olyan, hogy az alapján nem tud vesztesként kijönni, most azonban mégis csak a sok-sok, vejével kapcsolatos kérdésre kellett volna választ adnia. És igaz, hogy menet közben kitaláltatott ennek kommunikációja – nyilvánosságra is került a kötelező sorvezető -, de az azért még Hollik Istvántól is nehezen elviselhető, hogy mindenre ugyanazt a panelmondatot válaszolja („Brüsszel támadása Magyarország ellen”), hát még Orbán Viktortól. Nem állítom, hogy ne lenne fontos a miniszterelnöki találkozó bolgár barátainknál, de azért hajlamosak vagyunk rácsodálkozni egy ilyen utazásra. Bár utóbb egyéb értelmet is nyert ez a találkozó: a Transparency International felmérése Bulgáriát helyezte az utolsó, Magyarországot az utolsó előtti helyre az uniós országok között a korrupciós listán. A két kormányfő jól megállapodott abban, hogy mindezt csak azért alakíthatta így ez a Soros-féle szervezet, mert ez a két ország védte meg határait kerítéssel a bevándorlóktól.

Hódmezővásárhelyi előgyűlölet.

Nem tartozna normálisan ehhez az összeállításhoz a hódmezővásárhelyi történetek sora, hiszen ott polgármestert választanak éppen most, és nem országgyűlési képviselőt, de ha létezik az előválasztás fogalma, akkor létezhet az előgyűlöleté is. Amit ugyanis ebben az alföldi városban, – másként: Lázárlanden – be lehetett mutatni a gyűlölködés, a másik lejáratása mintájaként, azt mind be is mutatták. (Persze ne siessünk az ilyen ítéletekkel: a kampány hátralévő napjai még sok „szép” és váratlan percet hozhatnak számunkra.) A kormánypártiak mindent bevetettek a független, ám de valamennyi ellenzéki párt által támogatott jelölt ellen, de ezek sorából is kiemelkedett az a szórólap, amelynek ugye nincs megnevezett tulajdonosa, csak címzettjei: azok, akik támogatták Márki-Zay Pétert, a független jelöltet. De még ezen belül is különösen gonosz a Mazsihisz feltüntetése, ennek ugyanis semmi egyéb célja nincs, mint a színtiszta antiszemitizmus. Arra akar utalni ugyanis a szerző, hogy a független jelölt valójában a zsidók embere, jóllehet ő köztudottan katolikus, ráadásul a Mazsihisz nem is támogatja, mivel a szervezet egyáltalán nem kíván szereplőjévé válni a választási kampánynak.

Kocsis Máté pszichológiai tesztet csináltat.

A józsefvárosi polgármester, aki most országgyűlési képviselő-jelöltként indul a választáson saját bevallása szerint pszichológiai tesztet készítettet ellenzéki társáról, Erőss Gáborról (Párbeszéd). Kocsis lazán közölte a teljes nyilvánosság előtt, hogy Erős nem normális, és hamarosan be fogja majd mutatni azt a jellemzést, amelyet egy pszichológussal végeztetett el Erőss írásmintája, Facebook-bejegyzései, hanghordozása alapján. A polgármester enyhe fenyegetést is eleresztett a testület tagjai előtt, már csak azért, gondoljuk, nehogy azt higgye bárki, hogy vele lehet packázni. Olyannyira nem, hogy neki még törvényt is szabad sértenie.

Bokros Lajos ráindul a barátaira.

Mindenképpen az olimpiai pontszerző helyre kívánkozik a Moma elnöke, aki azok után, hogy a DK kikosarazta, úgy döntött, ő maga a VII: kerületben, néhány társa pedig olyan helyeken indul el, ahol egyértelműen veszélyezteti a baloldal esetleges sikerét. Bokros sértődöttsége bizonyára elfogadható, tette annál kevésbé. „Egy évük volt rá, hogy megegyezzenek velem” – adta magyarázatát a szándékának, amely szándékát sehol sem fogadták pozitívan. Bokrosnak tudnia illenők, hogy nem a törököt, azaz az ellenséget rántja le magával Dugonics Tituszként a vár faláról, hanem azokat, akiket barátainak nevezett idáig. A valós ellenfél, meg a bástyáról figyeli, miként hullnak a mélybe a fegyvertársak.

(Egy hét múlva folytatjuk, akkor ismét kiosztjuk a sárga trikót, és az olimpiai pontokat.)

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK