Gulyás miniszter téved
Mit is jelent Orbán vétója?
Az állam- és kormányfők videokonferenciaként tartott tanácskozásán Orbán – valamint Mazowiecki lengyel miniszterelnök – közölte, hogy nem támogatják a következő hétéves költségvetés és az Új Nemzedék újraindítási program napirenden levő – mellesleg júliusban már kompromisszummal elfogadott – tervezetét, tekintettel arra, hogy a többiek a két támogatási határozathoz kapcsolt jogállamisági feltételről szóló kompromisszumos javaslatot a szükséges minősített többséggel elfogadták. (A kompromisszum az Európai Parlament delegációja és az Unió soros német elnöksége között jött létre.)
Ahhoz nem kellett teljes egyetértés, azt el lehetett minősített többséggel fogadni, ezért a magyar és lengyel kormány magát a költségvetést és az újraindítási programot vétózza meg. Vagyis ők zsarolják meg az egész Uniót. Érdemes meghallgatni, vagy alább – a bornírt sorosozást kihagyva – elolvasni, hogy miképpen magyarázta ezt Orbán a kormányrádióban múlt pénteken:
„Az Európai Unióban a dolgok rendezésének útja az, hogy tárgyalunk egymással. (…) Erre született meg az a higgadt és nyugodt reakció a miniszterelnökök ülésén, hogy az a miniszterelnökök dolga, hogy hogyan kell egy vitát elrendezni. (…) Nem példátlan az Európai Unió esetében, hogy költségvetési viták, azok késhegyig mennek. Volt már olyan példa is, még Margaret Thatcher idején, hogy a költségvetést el se lehetett indítani. Tehát az, hogy viták vannak, és azokat rendezni kell, az az Uniónak a természetéből fakad, hiszen ott huszonhét tagállamnak az érdekét kell összehangolni. (…) Nem látok ebben semmi rendkívülit. Az első döntésünk kijelölte azt a hosszú is bonyolult útvonalat, hiszen júliusban úgy döntöttünk, hogy sok szempontot egyszerre akarunk érvényesíteni a válságkezelési program megindításakor. Egyszerre akartunk válságkezelési programot megindítani, akkor nem akartuk odaadni ezeket a pénzeket a rászoruló országoknak, hanem csak programhoz kötve, tehát azt ki kell dolgozni, be kell nyújtani, jóvá kell hagyni. Utána ezt összekötöttük a most induló hétéves költségvetés kérdésével, és akkor voltak országok, amelyek össze akarták kötni ezt politikai szempontokkal, amit a brüsszeli bürokrácia nyelvén jogállamiságnak neveznek, de ez valójában nem joguralom, hanem többségi uralom dolga.
Azt szeretnék, ha a mostani helyzethez képest az uniós tagállamok többségét rá tudná szorítani egyik vagy másik tagállamát arra, hogy valamit tegyen, vagy ne tegyen.
Ezt mind egyszerre akarta megoldani a huszonhét miniszterelnök. Nem volt egy jó ötlet, de mindegy, elindultunk ezen az úton. Ez a legnehezebb út, a leggöröngyösebb út, most ezen haladunk, most már ezen kell maradni, a tárgyalásokat folytatni kell, és a végén majd meg fogunk egyezni. Így szokott ez lenni. Magyarország és Lengyelország a tárgyalásokat, illetve a jogalkotási folyamatot megállította, ezt vétónak mondják. Tehát bejelentettük, hogy nekünk a több jogszabályból álló csomag néhány eleme nem fogadható el. Az Unióban az az elv, hogy amíg az összetartozó ügyek mindegyikében nincs egyetértés, addig semmiben nincsen egyetértés, ezért most megálltak a különböző jogszabály-alkotási folyamatok. Ezeket újra át kell tekinteni, tárgyalni kell, és a végén majd meg fogunk egyezni. Magyarország ki fog állni a saját érdekei mellet.”
Orbán vétója – melyet egyébként a nemzetközi sajtóban, médiában mindenki Orbán személyéhez, és nem Mazowiecki lengyel miniszterelnökhöz vagy akár Jarosław Kaczyńskihoz köt – rendkívül súlyos fejlemény az Unióban, nem véletlenül jellemzik válságként a kialakult helyzetet.
Ahhoz vagyunk szokva, hogy Orbán itthon, illetve brüsszeli sajtótájékoztatóinak itthonra szóló szövegeiben keménykedik, de amikor döntésre, szavazásra jutnak az ügyek, enged, és fegyelmezetten tudomásul veszi a közös döntést.
Emiatt szoktak az ellenzékiek arra hivatkozni, hogy Orbán akár a menekültkvótát is „megszavazta”, ami persze nem megszavazás, csak a döntés tudomásul vétele, vagyis hogy nem emel ellene vétót. Most nem ez történt, és nemcsak nagyköveti szinten, ahol úgymond belengette a vétót, hanem az állam- és kormányfők tanácskozásán is, ahol a lengyel miniszterelnökkel együtt azt ki is mondták.
Ezzel kapcsolatban mindenekelőtt azt kell megállapítanunk: újra kiderült, hogy mennyire rosszul ítélik meg Orbánt azok, akik évek óta azt hirdetik, hogy Orbán az EU-ban „pária”, hogy őt valójában semmibe sem veszik, hogy ő csak itthon erős, az európai mezőben viszont gyenge. Szemlátomást nem így van: Orbánt ugyan nem becsülik, nincsenek szívesen egy klubban vele, de érzékelik az erejét, és belátják, hogy ő az első számú belső ellenfele az Uniónak a liberális demokrácia talaján álló vezetőinek. Szomorúan kell hozzátennünk, hogy ereje abból fakad, hogy tíz éve folyamatosan megnyer minden választást, és a külvilág nem lát vele szemben politikai alternatívát Magyarországon.
A vétóra adott magyarázatban, ha azt a kremlinológiából örökölt módon vesszük szemügyre, két dolog fontos.
Az egyik: Orbán igyekszik csökkenteni vétójának jelentőségét, azt állítja, hogy ez az Unióban a normális ügymenet része. A másik: ezt megerősítendő azzal nyugtatja meg a hallgatókat, hogy a végén meg fognak egyezni.
Vajon miért beszél így?
Korábban, a tavaly májusi európai parlamenti választásig az volt a véleményem, hogy a széles körű vélekedéssel szemben
Orbán nem akarja elhagyni az EU-t, hanem, ami ennél rosszabb, szét akarja verni, de legalábbis közös értékekre épülő, mindinkább a föderatív államszövetség irányába fejlődő unió helyett laza kereskedelmi együttműködéssé kívánja gyengíteni.
Ehhez építette ki a visegrádi együttműködést mint elsődleges bázist, és ehhez épített hídfőket Nyugaton is az ottani euroszkeptikus pártokban, bízva mindenekelőtt Matteo Salvini növekvő hatalmában Olaszországban, az Unió egyik alapító országában, amely az Egyesült Királyság kilépését követően az Unió harmadik legnagyobb gazdasága. Azt hirdette – emlékezzünk csak az EP-választás előtti retorikájára –, hogy a „brüsszeli bürokratákkal” nemcsak mi magyarok, de általában az európai emberek állnak szemben.
Az EP-választás azonban nem igazolta Orbán reményeit. Az Európai Parlamentben a liberális demokrácia elkötelezettjeinek dominanciája nemhogy csökkent volna, de kifejezetten megerősödött, állandósult a szélsőségesekkel és populistákkal szemben álló négy nagy frakció – a Néppárt, a Baloldal, a liberálisok és a zöldek – közös fellépése a fontos ügyekben.
Mostanában már nem azt mondja, hogy általában az európai emberek állnak szemben a „brüsszeli bürokratákkal”, hanem hogy a „közép-európaiak”, vagyis az egykori szocialista országokban élők mások, más értékeket követnek, mint a liberális demokráciát elfogadó nyugatiak.
Az elmúlt hónapok fontos fejleménye továbbá az, hogy már a költségvetés nyári vitájában is, majd most a jogállamisági feltételek ügyében felbomlott a visegrádi négyek együttműködése.
Nemcsak Szlovákia, de Csehország sem követi Orbánt, csak Kaczyński Lengyelországa maradt meg mellette. Elszigetelődése kezd nyilvánvalóvá válni.
Ebben a helyzetben már nem zárom ki, hogy hosszú távon valóban az EU elhagyásával számol. Sokan nem hiszik ezt el, arra hivatkozva, hogy a magyar közvélemény nagy többsége ma is EU-párti. Ma igen, és ezt Orbán is pontosan tudja. Nem is mostanra tervezi a szakítást, hanem későbbre, és addigra ezt legalábbis a Fidesz szavazótáborával el akarja fogadtatni. Évek óta ismételgeti, hogy az EU támogatásai valójában nem támogatások, az a mi pénzünk, nekünk jár annak ellentételezéseképpen, hogy a csatlakozáskor megnyitottuk piacainkat, és a multik magyarországi leányaik révén folyamatosan viszik ki innen a profitot. (Az, hogy korábban idehozták a befektetni való profitjukat, és egyesek azóta is feltőkésítik itteni leányaikat, Orbán érveléséből rendre kimarad.)
Vagyis, kedves magyarok, valójában nem is előnyös nekünk a nyugati külvilághoz fűződő kapcsolat, érvel Orbán.
Az utóbbi időben még az a teljesen megalapozatlan állítás is elhangzik tőle, hogy 2030-ra Magyarország nettó befizetővé válik. Vagyis, kedves magyarok, ha ma még esetleg érdemes is bent lennünk az EU-ban, addigra már inkább hátrányos lesz számunkra a tagság.
Én tehát azt feltételezem, hogy, miután Orbán belátta, hogy szétverni vagy funkcióiban meggyengíteni nem fogja tudni az Uniót, viszont tartósan nem is tud a fokozatosan mind szorosabbá váló uniós együttműködésben benne maradni, mégis csak napirendre kell majd tűznie a szakítást, a vétó is része annak, hogy ezt előkészítse. (Ugyanúgy, mint az évek óta folyó Brüsszel-ellenes kampányok.) Ugyanakkor ez nem most, hanem csak az évtized második felében válik időszerűvé, egyelőre valahogy meg kell egyezni.
Gulyás miniszter a kormányszóvivővel tartott szokásos sajtótájékoztatóján azt mondta, hogy a vétóról múlt időben beszélhetünk, hiszen az Országgyűlés már akkor határozatban rögzítette a költségvetésről történő megegyezés feltételeit.
Valóban, az országgyűlés őt úgymond kötelező határozatával a zsebében utazott ki Brüsszelbe, de akkor úgy tért onnan haza, hogy fontos feltételek nem teljesültek: nem zárják le a hetes cikkely szerinti eljárást, és nem szüntetik meg a magyarországi civil szervezetek uniós támogatását. Azóta tovább keményedett mind az Európai Parlament (a négy nagy frakció), mind a „fukar” tagállamok álláspontja.
Aligha tévedünk nagyot, ha azt feltételezzük, hogy Orbán megint engedni kényszerül.
A nyáron sem kellett emiatt sokat magyarázkodnia.
A vétó azonban mégis elegendő ahhoz, hogy az eddigieknél is jobban hozzászoktassa híveit, a magyar közvélemény őt követő részét ahhoz, hogy Magyarország érdekei ellentétesek a „brüsszeli bürokratákéval”, és ezzel készítse elő az Unió valamikori elhagyását.
Soros miért nem hallgat?
Orbán Viktor megvétózza az Unió költségvetését és az Új Generáció újraindítási programot. Azért azt, mert az uniós támogatást jogállamisági feltételekhez kötő határozatot nem tudja, mert ahhoz elég a minősített többség, és az bőven megvan, hiszen a lengyel és a magyar kormányt kivéve minden kormány elfogadja. Soros György erre ír egy cikket, és abban arra szólítja fel az Unió vezetőit, hogy ne engedjenek Orbánnak.
Az ATV Nap híre című műsorában meg is róják ezért Sorost. A műsorvezető, Simon András azzal indít, hogy „Soros megint orbánozott”.
Idézi is Sorost:
„Orbán egy bonyolult kleptokratikus rendszert épített ki Magyarországon, hogy csupaszra rabolja azt.”
Majd így folytatja, a beszélgetés egyik részvevőjét idézve: „Balázs említette, hogy az a narratíva, hogy Soros szövögeti a hálóját. Ez most nem olaj a tűzre? Orbán Viktor évek óta mondogatja, hogy Soros befolyásolja, ő mozgatja a szálakat az Unióban, és tessék.”
Mire Pulai András, a Publicus Intézet vezetője egyet is ért: „Ezt akartam mondani, csak nem kérdő mondatban. Ha valaki adhat kommunikációs tanácsokat Soros Györgynek, az biztos nem én vagyok, de hogyha valaki adhat, érdemes azt megfontolnia, hogy nem biztos, hogy ilyen cikkekkel érdemes támadnia Orbán Viktort, mert míg ő ír egy cikket, és azután hátradől a székében, addig Orbán Viktor tizenötmillió plakátot kinyomtat és kiteszi a falra…”
Simon: „Merthogy tökéletesen alátámasztja Orbán Viktort.”
Pulai: „Egyébként visszaigazolja azt a percepciót, amit kialakított. Itt nyilvánvalóan alternatív valóságok harcolnak, csak jelen pillanatban az a helyzet, hogy a Soros György által relatíve pontosan leírt valóság, az megütközik a Fidesz-szavazók és a bizonytalan szavazók jó részének a perceptált, felfogott, érzékelt valóságával, ezt a Fidesz már totálisan eltorzította, és Soros György nem tudja felvenni ezzel a versenyt, az a helyzet, itthon legalábbis nem.”
Szóval, e két derék közéleti szereplő szerint Soros jobban teszi, ha befogja a száját.
Elvégre, ha kimondja az igazságot, és ezzel orientálja azokat, akik szerte a világon odafigyelnek rá, csak „olajat önt a tűzre”, és igazolja Orbán és propagandahadserege gyalázatos hazugságát, miszerint mindazok, akik akár a külvilágban, akár itthon bírálni merészelik az Orbán-rezsimet, sőt tevőlegesen fel is lépnek ellene Európában, nem saját demokratikus értékrendjükből következően teszik ezt, hanem Soros intenciójára, Soros által pénzelve.
Az, hogy mi mindent tett Soros György a demokratikus Magyarországért, mi mindent tett a szabadságért, a nyílt társadalomért az egykori szocialista országokban, amivel kiváltotta az új önkényurak haragját, e derék közéleti szereplőknek eszébe sem jut, sosem beszélnek róla. Az Országgyűlésben ülő, állítólag a demokrácia mellett elkötelezett közéleti szereplőknek sem jut ez eszébe, legalábbis egyetlen esetről sem lehet tudni, amikor a Fidesz által folyamatosan szidalmazott Soros kimagasló szerepét szóba hozták volna ott.
Nem, ők mindannyian csak azt tudják, hogy Soros egy kilencvenéves bácsi, és értetlenkednek, hogy miért támadja és rágalmazza őt Magyarország önkényura, hasonlóan a régió többi önkényurához.
Mert gyávák ahhoz, hogy kiálljanak mellette a rágalmakkal szemben.
Az ATV műsorvezetője és szereplője pedig azt várná el Sorostól, hogy maga is alkalmazkodjon a nálunk uralkodó gyávasághoz.
Nem szégyellik magukat?
Gyalázatos
Gyalázatosnak nevezte a minap az Országgyűlés plenáris ülésén Keresztes László Lóránt, az LMP frakcióvezetője, hogy Romániában törvényben hivatalos ünnepnek nyilvánították június 4-ét, a trianoni békeszerződés aláírásának évfordulóját.
Akár még egyet is érthetnénk vele, hiszen ezzel valóban megalázzák a Romániában kisebbségben élő magyarokat, akik száz év elteltével sem tekintik ünnepelni valónak, hogy egy magát nem magyarnak, ráadásul nemzetállamnak tekintő államban élnek.
Mégsem értek vele egyet ebben. A román törvény ugyanis válasz volt, válasz arra, hogy a magyar Országgyűlés határozatban nyilvánította emlékévvé a századik évforduló évét, miután tíz éve már emléknappá nyilvánította június 4-ét, most pedig olyan emlékhelyet hozott létre Budapest szimbolikus főtere, a Kossuth Lajos tér bejáratánál, az Alkotmány utcában, amelyen
magyar nyelven vésték kőbe az egykori Magyar Királyság valamennyi településének nevét.
Mindennek üzenete nem volt más, minthogy a magyar állam legalábbis lélekben ma is hozzá tartozónak tekinti az egykori Magyar Királyság egész területét, még ha annak területén többségükben nem magyarok élnek, s az ma különböző államokhoz tartozik. Mint ahogy a magyar hivatalos politika a „nemzeti összetartozás” kifejezéssel definiálta az emléknapot már tíz évvel ezelőtt, az emlékévet és az emlékhelyet ma, s ezzel jellemzi a magyar kisebbségek és a magyar állam viszonyát is, erre alapozza a kettős állampolgárság egyoldalúan bevezetett intézményét. „Egységes magyar nemzetről” beszél Orbán alaptörvénye, holott az egykori Magyar Királyság területén ma élő magyarok ma nyilvánvalóan nem alkotnak értékeiben és érdekeiben egységes nemzetet:
a kisebbségben élő magyarokat nyelvük, kultúrájuk és az 1920 előtti évszázadokra vonatkozó történelmi emlékezetük a magyarsághoz, szociális és politikai érdekeik viszont ahhoz az állampolgári közösséghez kötik, amelynek keretei között immár száz éve élnek.
A magyar nacionalizmusra korábban is román, szlovák, szerb nacionalizmus volt a válasz. Most is az. A román törvény most magyarokat aláz meg, a magyar parlamenti döntések a szomszédokat alázzák meg, és a kisebbségben élő magyarokat hozzák konfliktusos helyzetbe. December 1-én Romániában azt ünneplik, hogy a korábban a magyar állam területén élő románok kinyilvánították, hogy a Kárpátokon túl élő románokkal egy államban kívánnak élni, június 4-én pedig mostantól azt, hogy ehhez a békeszerződésben elnyerték a nagyhatalmi jóváhagyást.
Az, hogy a magyar politikai osztály jelenleg domináló része – amibe a Fidesz mellett a Keresztes vezette LMP-frakciót is bele kell értenünk – folyamatosan a politika napirendjén tartja ezt, hozzájárul a Fidesz politikai hegemóniájához a mai közéletben, és ugyanakkor a kisebbségben élő magyarokat hozza tartósan nehéz helyzetbe. Ha becsmérlő kifejezést akar valaki használni, akár ezt is nevezheti gyalázatosnak.
Kormányellenzék vagy rendszerellenzék
A veszélyhelyzetről szóló parlamenti szavazást követő éjszaka – múlt kedden éjfél előtt – egész sor törvényjavaslattal szerencséltette a kormány az Országgyűlést és az érdeklődő nagyközönséget.
Sokaktól eltérően én azt önmagában véve nem kifogásolom, hogy a járvány idején is kerülnek az Országgyűlés elé törvényjavaslatok, hiszen az élet nem áll meg. Ha baj van, akkor a törvényjavaslatok tartalmával lehet, és van is baj.
E törvényjavaslatok közül kiemelkedik az, amely „az Alaptörvény kilencedik módosítása” büszke címet viseli. Szokás ezzel kapcsolatban azon gúnyolódni, hogy az Orbán által gránitszilárdságúnak minősített alaptörvényt módosítják már megint, de én még ezt sem tekintem a fő bajnak. Nem, a fő baj, a súlyos baj ezúttal is az előterjesztett módosítások tartalmával van.
Ezek a módosítások ugyanis – melyeket az orbáni parlamenti többség majd nyilvánvalóan elfogad – nem kevesebbet jelentenek, mint újabb szögeket a tíz év alatt már eltemetett magyar jogállamiság koporsójába.
A három fontos szögnek én a közpénzek durván szűkítő definícióját, az anya–apa férfi–nő rendelkezést és a sarkalatosságnak az alapítványokra való kiterjesztését tekintem.
Mért is?
A közpénzfogalom értelmezésének szűkítése – mint erre Gyurcsány Ferenc találóan úgy mutatott rá, hogy „alaptörvénybe iktatják a lopást” – azt jelenti, hogy az államháztartásból illetve állami vagyonból kivitt pénzekről illetve vagyonelemekről immár nem kell a nyilvánosságnak számot adni, vagyis megszüntetik ezen adatok közérdekű voltát.
Ezzel az államhatalmi szervek elszámoltathatósága, amit mindenütt a jogállamiság fontos garanciájának tekintenek, szorul vissza.
Nem véletlenül indokolta Gulyás Gergely azzal ezt a rendelkezést, hogy a cél az „alkotmányos szervek” gyakorlatának egységesítése: ha
a Kúria korábban Orbánt cáfolva közpénznek nyilvánította a TAO-pénzeket,
és emiatt kellett válaszolni az azok elköltését firtató érdeklődőknek, ezentúl majd a bíróságoknak el kell utasítaniuk az ilyen irányú kíváncsiskodást.
Az anya nő, az apa férfi állítások alaptörvénybe vitelével nyilvánvalóan az a Fidesz szándéka, hogy elhárítsa annak veszélyét, hogy a melegeket diszkrimináló bármely törvény a bármikori alkotmánybíróságon alaptörvény-ellenesnek bizonyulhasson. (Más kérdés, hogy ezt ügyetlenül teszik, a szándék mindenképpen nemtelen.)
Az alapítványokról szóló törvények sarkalatossá tétele azt a nyilvánvaló célt szolgálja, hogy egy kétharmados többséggel nem rendelkező új többség ne változtathassa meg a Fidesz által a közvagyonból kivitt vagyonelemek leválását a mindenkori kormány által ellenőrzött vagyontömegről. Ez azért
sérti a jogállamiságot, mert korlátozza a parlamenti váltógazdálkodást.
Nem véletlenül mondta egyszer Orbán, hogy negyven évre megköti a következő kormányok kezét – de hát az bizony a népszuverenitást korlátozza, amennyiben a népnek nincs módja arra, hogy a neki nem tetsző orbáni intézkedéseken szavazatai révén változtasson. (Ugyanide tartozik természetesen az is, ahogy az adórendszer vagy a családtámogatások alapelveire vonatkozó rendelkezéseket tette „sarkalatossá”, vagyis kétharmadossá.)
Remélem, az ellenzéki pártok minderre majd kellő eréllyel mutatnak rá az alaptörvény-módosítás parlamenti vitájában.
Remélem? Nem, pontosítanom kell: nem remélem, sőt azt remélem, hogy nem teszik. Az ellenkezőjét remélem: azt, hogy nem vesznek részt az alaptörvény-módosítás parlamenti vitájában, hanem bojkottálják azt, és ezt világosan megindokolják.
Amikor a Fidesz 2010-ben előállt azzal, hogy – a választások előtt tett ígéretével szemben – új alkotmányt készít, azonnal felmerült a kérdés: ezt vajon az ellenzékkel megegyezve kívánja-e tenni, ahogy ezt az MSZP és az SZDSZ kétharmados többsége tette az 1995-96-os alkotmányozási kísérlet idején, vagy kétharmados többségével élve az ellenzéki pártok ellenére. Miután világossá vált, hogy esze ágában sincs bármiféle garanciát adni az ellenzéknek – az alkotmányt előkészítő bizottságot is mandátumarányosan állította fel, vagyis kétharmados többséget biztosított magának –, Gyurcsány Ferenc még az MSZP-frakció tagjaként azt kezdeményezte, hogy a frakció bojkottálja a fideszes alkotmányozást. Noha a frakció egy része – a jogi kabinetet vezető Lamperth Mónika és az elkészítő bizottság alelnökének delegált Bárándy Gergely – szerette volna, ha részt vesznek abban, és a parlamenti vitában mutatják be a szocialista álláspontot az alkotmányozás ügyében, Gyurcsánynak sikerült meggyőznie a többséget, és az akkori MSZP-frakció végig bojkottálta a fideszes alkotmányozást. Valamivel később csatlakozott ehhez az LMP-frakció is, míg a Jobbik végigasszisztálta az orbáni alaptörvény elfogadásáig vezető parlamenti szappanoperát.
Megalakulását követően a DK a rendszer ellenzékének nyilvánította magát, megfordítva Kis Jánosnak az SZDSZ 1990. áprilisi, az első szabad választás követő kongresszusán tett definícióját, miszerint az SZDSZ a rendszer ellenzékéből a kormány ellenzékévé vált.
Ez a Gyurcsány által sokszor ismételt állítás azt volt hivatott kifejezni, hogy a DK nem ismeri el az orbáni „fülkeforradalmat” követő rendszerátalakítás legitimitását.
Ennek elvi alátámasztását Vörös Imre professzor, korábbi alkotmánybíró adta meg azzal, hogy a közjogi rendszer átalakítását államcsínyként jellemezte, mivel ez az átalakítás megsértette a köztársasági alkotmányban szereplő, mellesleg az orbáni alaptörvény szövegébe is átvett alapvető rendelkezést, hogy
„Senkinek a tevékenysége sem irányulhat a hatalom erőszakos megszerzésére vagy gyakorlására, illetőleg kizárólagos birtoklására” (2. § (3) bekezdés).
Márpedig már az alaptörvény elfogadását megelőző orbáni alkotmánymódosítások, majd az alaptörvény és a csatlakozó kétharmados törvények – kezdve az alkotmánybírák jelölési rendjének 2010. nyári átalakításától – éppen erre, a hatalom kizárólagos birtoklására irányultak. Erre irányultak az azóta történt módosítások is: amikor a Fidesz által elfogadott vagy elfogadni tervezett törvények ellentétesnek bizonyultak nemcsak a köztársasági alkotmánnyal, de az orbáni alaptörvénnyel is, az érintett rendelkezést beillesztették az alaptörvénybe.
Minthogy minden ilyen parlamenti cselekmény nem egyszerűen tartalmában ellentétes egy demokratikus párt közjogi felfogásával, de tényénél fogva ellentétes a jogállamiság, az alkotmányosság elemi normáival, a magát a rendszer ellenzékeként definiáló párt az alaptörvény elfogadásához hasonlóan annak módosítását is csak bojkottálhatja.
Ekként járt el a DK az alaptörvény minden módosításánál egészen a 2018-as választásig: nem vett részt sem a parlamenti vitában, sem a szavazásban. Az ellenzéki pártok többsége ezzel szemben azt a gyakorlatot követte, amit 2011-ban a Jobbik: részt vett a parlamenti vitában és a szavazásban. Nem véletlenül: az LMP kifejezetten elutasította, hogy a rendszer ellenzékének tekintse magát. (Schiffer András frakcióvezetőként kijelentette a parlamentben, hogy „nem vonom kétségbe az Önök demokratikus elkötelezettségét”, Keresztes László Lóránt pedig mostanában újra meg újra leszögezi, hogy ők nem „diktatúráznak”.)
A DK kiválása utáni MSZP sosem nézett szembe azzal, hogy más dolog egy demokráciában a kormány ellenzékének lenni, mint ellenzékként állni szemben egy önkényuralmi rendszerrel. Vezető politikusai újra meg újra olyan gesztusokat tesznek, melyeknek csak demokrácián belül lenne létjogosultsága.
Meglepő módon 2018 júniusában a hetedik alaptörvény-módosítás vitájában a többi ellenzéki frakcióhoz hasonlóan már vezérszónoklattal vett részt az első ízben frakciót alakító DK is.
A Jobbik meg is szavazta azt (nem véletlenül: az akkor az alaptörvénybe beillesztett EU-ellenes, menekültellenes és hajléktalan-ellenes rendelkezések összhangban vannak a Jobbik világképével), a többi ellenzéki frakció ugyan nem, de felszólalásaik elmondásával így is legitimálták az orbáni „parlamentarizmust”.
Vajon most mit tesznek az ellenzéki pártok? A kormány ellenzékeként vagy a rendszer ellenzékeként viselkednek szerda délután?
Orbán előre menekül
Ahol az ötven százalék tulajdonképpen kilencvenkilenc százalék, ott Fülig Jimmy pofonjai sem tudják elérni, hogy ne halottakból legyen sok, hanem megfelelő számú orvosból és szakápolóból.
Alig egy hete, hogy Orbán száz család tragédiájára csak egy alternatív világ hazugságaival volt képes válaszolni. Sőt, médiájának mintegy négyszáz bértollnoka parancsra zengte, hogy Európában a helyzet kaotikus, ehhez képest nálunk viszont mindenki helyt áll a fedélzeten.
Elsősorban természetesen saját magára gondolt, de halvány ecsetvonás jutott az operatív törsz kiválóságainak is. Egyetlen gond volt ezzel, nevezetesen sem intézkedéseinek elmaradásával, sem intézkedéseivel nem sikerült elfedni az egyre közelgő tragédiát, az egészségügy összeroppanását. Ettől még
a maga részéről megfelelőnek ítélte a kormány az egészségügy járvány terjedése ellen tett lépéseit.
Aztán hirtelen valami történhetett, mert Orbán Viktor végső kétségbeesésében véletlenül igazat mondott.
„Ha így mennek tovább a dolgok, akkor ötven százalék esélye van annak, hogy a kórházakban el tudjuk látni a betegeket”
Sokan a szívükhöz kaptak, ha a Vezérlőtábornok ezt mondja akkor bizony valójában semmi esélyünk nem maradt.
Csakhogy Orbánt nem olyan fából faragták, emlékezzünk csak rá ő maga gumicsizmában kezében lapáttal végzett korábban a hóakadályokkal, éppúgy mint az árvízzel!
Nem először áll élére azoknak a hangoknak amelyeket előzőekben varjúkárogásnak, a vírusnak drukkoló nemzetidegen ellenzék riogatásának nevezett.
Fészbukszózatában jelentős szigorító intézkedéseket jelentett be, cseppet sem zavarva, hogy a bejelentés tartalma sok pontban összecsengett a korábbi ellenzéki követelésekkel csakúgy, mint a járványügyi szakemberek véleményével.
Az intézkedések túlnyomó részét a szakemberek és a közvélemény is helyeslően fogadta, csak halkan megjegyezve, hogy több közülük értelmetlen és hatástalan.
Viszont a kommunikáció szintjén nagyon is határozottságot és hatékonyságot mutató, ami Orbán számára elsődleges szempont. Jött is a kommunikáció bombája: Orbán Viktor miniszterelnök úr közbenjárására immáron 99 százalék az esélye annak, hogy az egészségügy ennyi szakemberrel – és kivezényelt segítséggel – is működőképes marad.
Magyarul ismét ott tartunk, hogy „Minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vagyok elégedve.” És, ha ez még nem lenne elegendő, akkor megspékeljük az online oktatásban résztvevő diákoknak az ingyenes internettel.
Probléma csupán azzal van, hogy sem az esti kijárási tilalommal, sem az ingyenes nettel nem lesz több orvos és megsúgom szakápoló sem!
Egyrészről megelégedéssel nyugtázhattuk az orvosok jelentős béremelését, a hálapénz büntetőjogi kategóriájává emelését, ugyanakkor egyszer végre nem varázsolni kellene a bűvészkalapból, hanem anélkül adni, hogy a kalap mélyén hókuszpókuszokkal ugyanezt a pluszt pénz vissza ne vegyék a kedvezményezettektől.
Azt nem tudom a kormány korábbi hívószavára hány orvos tért haza, de abban biztos vagyok, hogy töredéke csupán annak ahány orvos a legutóbbi intézkedéscsomag hatására otthagyja a közegészségügyet és a magánellátás területén keres boldogulást, vagy ami még valószínűbb sokszoros bérért, jobb munkafeltételek mellett külföldön talál állást.
Nem ágyszám bővítésre és nem is lélegeztetőgépek hiányára alapozva állították az egészségügyi szakemberek a közelgő összeomlás elérkeztét, hanem ahogy Fülig Jimmy nem állíthatott minden pofon mellé egy közlekedési rendőrt, úgy a kórházakban dolgozó orvosok és ápolók sem képesek osztódással szaporodni (vagy legalább is nem abban a szükséges mértékben képesek rá), ahogy a fertőzéssel magukra hagyott polgárok száma növekszik! Mert hát míg Fülig Jimmy végtelen számú pofon kiosztására képes, addig az emberi teljesítőképességnek igenis van határa még akkor is, ha
az isten az egészségügyben dolgozókat a gyógyítás olthatatlan vágyának szerencsétlenségével ajándékozta meg.
Ráadásul az is nyilvánvaló, hogy Orbán azért halasztotta a valós válságkezelést, mert más európai országok kormányaival szemben a felkészülés helyett azon mesterkedtek hogyan lapátolják ki a válságkezelés finanszírozására és az emberek valós megsegítésére felcímkézett százmilliárdokat.
Egy hete van csupán, hogy Orbánt ahhoz a Horn Gyulához hasonlítottam, aki ha az utolsó pillanatban is, de mindig rászánta magát kényszerintézkedések megtételére, igaz csak ha már nagyon szorult a hurok.
Horn az utolsó pillanatban, Orbán csupán az utolsó utáni pillanatban.
Tudom, nehéz tudomásul venni, hogy a járvány nem politikai kategória, ebből kifolyólag nem lehetne pillanatnyi érdekek szerint működtetni. Persze fideszéknél ezt már régóta tudniuk kellene, hiszen a Mester Lajos féle egészségügyi reformot, ami az elmúlt pár évtized egyetlen komplex és koherens reform-elképzelése volt politikai érdekei oltárán feláldozták. Ez még akkor is így volt, ha az MSZP is ellenségesen állt ehhez a strukturálisan is megalapozott reformhoz.
Kivégzőosztag elé azonban nem a Gyurcsány vezette szocik, hanem a politikai hazárdjátékban érdekelt Fidesz, és annak vezetői állították.
Volt tíz év rá amiben bizonyíthatták volna ők sokkal jobbá képesek tenni az egészségügyet, mintsem azt Molnár Lajos elképzelte. Ehelyett csak mellébeszéltek. Ami fejlesztést végrehajtottak, azt az ezerszer megátkozott Európai Unió biztosította pénzekből tették, persze jócskán túlárazva az amúgy is megcsapolt forrásokat.
Sehol egyetlen előremutató strukturális lépést sem tettek, ami nélkül kilátástalan az egészségügy problémáinak megoldása.
Igaz, a strukturális reformok bevezetését nem választások előtt alig másfél évvel szokták bevezetni. A Fidesz most mégis valami effélét lebegtet, miközben pótcselekvésekbe menekül, bízva a kommunikációs lufik hatékonyságában, amit valljuk be – Mester terveinek megvalósítása helyett – mester fokon űznek.
„Ha jó szél fúj, jó szerencse van, és az Isten is megsegít, s megérkezik a vakcina, akkor sikerülhet kezelni a járványhelyzetet.”
Miniszterelnök úr, jó szél van: Biden nyert, a vakcina is jön jövő tavasszal, az Ön istenére kérem imádkozzon és hagyja a munkát a szakemberekre!
Megtért Fidesz vagy berezelt ellenzék?
Március óta naponta halljuk a Fidesz politikusaitól és propagandistáitól, hogy a járvány elleni védekezésben a baloldalra nem lehet számítani. Ahogy Gulyás miniszter mondta egy kormány-sajtótájékoztatón, az ellenzék „a vírus oldalán áll”.
a járvány elleni védekezéshez a különleges jogrendre nincs is szükség, az egészségügyi törvény és a katasztrófavédelmi törvény rendelkezései elegendő jogalapot nyújtanak mindahhoz, amire a járvány elleni védekezésben szükség van.
Ha a különleges jogrend bevezetése tavasszal is vitatható volt, a nyári törvénymódosítások után még inkább az.
És most?
Hát a rémhírterjesztés?
Szó sincs tehát arról, hogy az Orbán-kormány „megtért” volna.
Ebből az ellenzéknek is le kell vonnia következtetést: Orbán bármire használhatja a felhatalmazást.
Jóváhagyásukat adták minden majdani visszaélésre, többek között a rémhírterjesztésre vonatkozó kiszélesített, nyilvánvalóan alkotmányellenes szabály újbóli hatályba lépésére.
Az jutott eszembe…
Tegnap olvastam, hogy Erdogan, török elnök gratulált Joe Biden elnökké választásához. A mi miniszterelnökünk már korábban üdvözletét küldte. Kérdés, hogy mihez?
A fent említett írás megjegyezte: lassan alig marad állam és kormányfő, aki ne tette volna meg ugyanezt. Néhányan ugyan kimaradtak a sorból azon címszó alatt, hogy az eredmény még nem végleges, nem hivatalos, de ez rendben van, elfogadható indok annak ellenére, hogy nem túl okos lépés ez a késlekedés, mert ha tetszik, ha nem Joe Biden lesz az elkövetkezendő négy évben az Egyesült Államok elnöke. Ha valaki az elnök korára való tekintettel csak legyintene annak már előre szólok, hogy az alelnöke, aki ha Bidennel történne valami visszavonhatatlan, akkor a helyére kerülne, egy lényegesen liberálisabb, sőt baloldalibb politikai elveket valló, bevándorló szülőktől származó, színes bőrű és nőnemű ember!
Az, hogy a magyar kormány rosszul pozicionálta magát tulajdonképpen még elfogadható lenne. Ismerjük el Trump és Orbán szellemi magaslatainak találkozása, mondhatnám egybefonódása eleve sejteni engedte Orbán végsőkig való kiállását Trump mellett.
Az a mellékes körülmény már csak hab a tortán, hogy külügyminisztere – akinek diplomáciai érzéke csak egy porcelánboltba betévedő hím elefántéhoz hasonlítható -, még fel is hívta a jövendő elnök figyelmét Árpád népére, akiknek nevében halasi csipkénk finom cizelláltságához hasonlatos diplomáciai finomsággal bűnözőnek nevezi az Egyesült Államok 46. elnökét és családját is.
Persze olyan a beosztott, mint a Főnök.
Orbán politikai talentumának köszönhetjük azt a nem alábecsülhető politikai éleslátást amely tudatosította bennünk „a magyarok sorsát a magyarok döntik el”. Csakhogy ez a megdönthetetlen tézis sajnos nem mondható el olyan politikai szempontból elhanyagolható tényezőről, mint az Egyesült Államok. Ők bizony rászorulnak az igaz magyar szellem fényének útmutatására, mely szerint:
a Kánaánhoz vezető út csakis az idiotizmusáról sokszorosan tanúbizonyságot tévő Trump elnök vezetésével járható.
Miniszterelnökünk nagyságát mi sem mutatja jobban mint, hogy elődei jó hagyományait követve ismét – a mi nevünkben is – a vesztes fél mellett tette le voksát.
(Ezen a helyen nem szeretnék kitérni Orbán négyszáz felé ágazó médiájára, mely a pártatlan tájékoztatás messzemenő figyelembe vételével tudósított minket a tengeren túli történésekről. Ja… mégsem)
Igazából a fentiek csak Szószátyár-kodásom miatt lettek rögzítve. Valójában csupán reagálni akartam arra a médiában elterjedt tévhitre, hogy, ha kissé késve is, de Orbán is gratulált Bidennek. Hát nem!
Szedjük csak szét és értelmezzük Orbán Bidennek írott üdvözletét:
„Engedje, hogy gratuláljak Önnek a sikeres elnöki kampányhoz. Jó egészséget és folyamatos sikereket kívánok rendkívül felelősségteljes feladatainak ellátásához.”
Tehát az első mondatban a sikeres kampányhoz és nem elnökké választása okán küldött gratulációt, míg a másodikban az előtte álló feladatok sikeres elvégzéséhez, legyenek azok a feladatok bármilyenek is!
Olyan betyárosan, vagy mondhatom divatosabban: kipcsákosan magyar virtus szerinti a megfogalmazás. Ügyes, a baj csak az, hogy nem Orbán hátán csattan majd az ostor.
Orbán meghátrál és csapdákat állít
Amit az elmúlt hetekben hangosan követeltek a szakemberek és részben az ellenzék is (nevezetesen a Párbeszéd), abba Orbán most részben belement.
Orbán meghátrált, és tegyük hozzá, hogy jól tette.
A kormány, illetve személy szerint Orbán ezeket a korlátozó intézkedéseket a veszélyhelyzet újbóli bevezetéséhez kapcsolja, és elvárja az ellenzéki pártoktól annak holnapi megszavazását.
a korlátozó óvintézkedésekre a veszélyhelyzet júniusi feloldásakor hozott „átmeneti törvény” okán a katasztrófavédelmi és az egészségügyi törvény rendkívüli jogrend nélkül is módot ad. Itt
az ellenzéki pártok csapdába kerültek:
az újabb felhatalmazási törvény megszavazásával olyan jogkorlátozásokhoz is hozzájárulnának, amelyekre a járványkezeléshez nincs szükség. Ez történt tavasszal is, akkor az önkormányzatoktól vettek el rendeletekkel pénzt a veszélyhelyzetre hivatkozva.