Nagyon őszinte, elgondolkodtató, figyelemre méltó és érdekes cikk jelent meg a die Welt hamburgi regionális (lokál) számában, rovatában egy igazságügyi orvos szakértőtől (köznyelven halottkémtől), aki október óta vezeti a Hamburgi Igazságügyi Orvostan Intézetet. Már a cikk címe is meglepő: „A koronavírus járványban elhunytak átlagéletkora 82 év.” Első pillanatra azt hittem, hogy igaza van a magyar „Operatív Törzs”-nek, élén Müller Cecília tiszti főorvosnak és Kásler Miklós „emberi erőforrás” miniszternek, no meg a miniszterelnökünk bombasztikus, propaganda szövegének, hogy „vigyáznunk kell az idősekre”. A német cikk elolvasása után, azonban szomorúan kellett megállapítanom, a magyar egészségügy, benne a kutatás, a történések feljegyzése, összegezése, következtetések levonása, sehol sincs a némethez képest. Az őszinteségről nem is beszélve.
Elöljáróban egy vallomással tartozom. A realitás, és a nagy számok törvénye szerint tisztában vagyok, hogy korosztályom, a háború utáni (1945-1953 közötti) nemzedék nagyon fogyóban van, hiszen a ma 70 éves korosztály közül a többség nem éri meg a 80. szülinapját. Ez a természet rendje. Bármelyik osztály- vagy évfolyam találkozó résztvevőinek száma rohamosan csökkenni fog. Emlékszem, szüleim korosztálya ugyanígy volt. Mint nyugdíjasok, mindennap első dolguk volt az újságok gyászjelentésének böngészése: vajon van-e köztük ismerős? Eddig azzal vigasztaltam magam, hogy a járványtól függetlenül is „kifutó modell” vagyok. A fiatal forradalmár költővel ellentétben, én igenis otthon, ágyban, párnák között szeretném földi életemet befejezni, elaludni. Esetleg egy fájdalommentes „orra bukás”, „székről lefordulás”, „szívmegállás”, stb. Nem pedig baromi kínok között lélegeztető gépen „kikötözve”, ahonnan úgy sincs visszaút.
Most pedig a hamburgi intézet igazgató főorvosának jelentése
A koronavírus fertőzöttek száma emelkedik, viszont az elhalálozottak életkora szinte változatlan. A hamburgi intézet ez idáig 452 halálesetet regisztrált, melynek okának, a COVID-19-et jelölték meg. A legöregebb egy 100 éves fertőzött volt, az elhunytak többsége a 80-90 korhatár között mozgott, lényegesen több volt a férfi, mint női áldozat. A második hullámban a 30 és 60 év közöttiek fertőzöttek meg. Hamburgban a járvány kitörése óta az 50 éven aluliak közül csak négy férfi és három nő halt meg. Viszont elvileg a korcsoportok összetétele (Altersstruktur) tavasz óta nem változott. A betegek kezelése, hála a boncolásoknak, azok eredménye jelentősen javult. A gyulladáscsökkentők és a vérhígító gyógyszerek nagyon sokat segítettek. Eleinte sok COVID-os beteg halt meg embóliában, vérrögök miatt. Ma már ez ritkaság számba megy.
A legtöbb halottnak mintha más, „korábbi betegsége” lett volna. A legjellemzőbbek a szív- és érbetegségek, a diabetikus betegségek és a túlsúly. Ezek különben jellemzőek a 80-90 éves betegekre, ill. azoknak már korábbról meglévő betegségeire. Viszont a fiatalabb betegeknél ez ritka, tényleg egyedi eset. Professor Benjamin Ondruschka intézetvezető szerint a jövő év elején erre fognak koncentrálni. Minden más halálesetet „standardizálni” fognak, hogy ne maradjon egyetlen ismeretlen haláleset sem.
A korona halálesetek több, mint 50 százalékát a hamburgi intézet maga vizsgálja, mert ezzel tartoznak a hozzátartozóknak, amiért a hozzátartozók nagyon hálásak. A hagyományos boncolás (fej-, mellkas- és has felnyitás mellett egy minimálisan invazív boncolást is végeznek, sőt a halottat ultrahang vagy computer-tomográfos (CT) vizsgálatnak is alávetik.
Mikor idáig jutottam a cikk olvasásával, döbbentem rá, hogy hol is tart a hazai egészségügy? Hiszen Kásler miniszter még tavasszal leállította (letiltotta) a boncolást. (Eljárásrend, Budapest, 2020. március 21.)
Nézem a Híradót. Szijjártó Péter arról beszél Podgoricában, a montenegrói vezetőkkel való találkozója után, hogy a magyar kormány érdekelt a nyugat-balkáni országok mielőbbi felvételében az Európai Unióba, mert az Európai Uniónak „az új világrendben elfoglalt pozíciója és ereje szoros összefüggésben lesz a bővítés sikerességével”. Miért jön Szijjártó szájára az „új világrend” kifejezés? Vagy a következő mondatban „új világpolitikai rend”? Nyilván nem véletlenül használ ilyen kifejezést. Vajon mit jelent ez?
Ha új világrendről beszél valaki, akkor abból érdemes kiindulni, hogy az illető alapvető változásokat lát a világban ahhoz az állapothoz képest, amelyet eddig érzékeltünk magunk körül. Vajon milyen régi világrendhez képest beszél Szijjártó új világrendről, és gondolja ezt természetesen nemcsak ő, hanem mindenekelőtt Orbán? Nem ebből a sajtótájékoztatóból tudjuk meg ezt, hanem abból, hogy mit beszélnek minden más alkalommal.
Ha figyelemmel kísérjük a fideszes vezetők megszólalásait, mindenekelőtt Orbán beszédeit, akkor észre kell vennünk, hogy amihez képest új világrendre gondolnak, azon – tehát az eddigi, régi világrenden – azt a második világháború nyomán kialakult helyzetet értik, amikor az Egyesült Nemzetek alapdokumentumaiban rögzített demokratikus-humanista normarendszert különféle intézményekben, két- és többoldalú megállapodásokban érvényesítik és az egyes államokon számon is kérik.
Ennek a normarendszernek egyaránt fontos pillére a háború elutasítása és az emberi jogok katalógusa.
Ezeket a dokumentumokat úgy fogadta el a második világháború után az antifasiszta koalíció, hogy annak egyik országa, a Szovjetunió azokat sosem vette igazán komolyan és belső gyakorlatában nem is követte, mégis névleg elfogadta, és hasonlóképpen viselkedett a szintén győztes országként fellépő Lengyelország és Csehszlovákia, amelyek a németek millióinak kitelepítésével máris durva jogsértéssel indultak neki az akkori új világnak.
Azután három évtizeddel később megerősítette ezt a normarendszert a Helsinki Egyezmény is, amely legalábbis hivatkozási alapot adott a kelet-európai emberjogi mozgalmaknak, és így előkészítette az 1989-es rendszerváltást. A teljes siker akkor jött el, amikor 1989-et követően a kelet-közép-európai volt szocialista országok immár nemcsak szavakban, de ténylegesen is magukévá tették a Nyugat demokratikus-humanista értékrendjét. Egy ideig úgy tűnt, hogy a Jelcin-féle új Oroszország is csatlakozik ehhez, s az orosz közvéleményben is többsége volt az Európai Unióhoz való csatlakozásban.
A Putyin vezette Oroszország azután gyorsan elállt ettől, de Orbán 2010-es győzelméig úgy tűnt, hogy a kelet-közép-európai új NATO- és EU-tagok végérvényesen elfogadják ezt a normarendszert, hiszen erre épül a NATO és az EU deklarált és mind ez ideig többé-kevésbé érvényesített jogállami értékrendje.
Orbán 2010 után a nemzetközi rendet illetően tulajdonképpen azt vette át, amit Kína és a putyini Oroszország elég következetesen képvisel:
a nyugatival szemben egy másfajta értékrendet képviselnek, és nem tűrik el, hogy bárki a nyugati értékrendet kérje számon rajtuk. Orbán rendre ismételgeti, hogy általában is ellenzi „a demokrácia exportját”, és nem tűri el, hogy bárki hozzánk akarja a nyugati liberális demokráciák normáit exportálni. Nemzetközi kapcsolataiban a szóba jöhető partnerországokat sem hajlandó a szerint megítélni, hogy megfelelnek-e ezeknek a normáknak.
Ez az alapja nemcsak az ázsiai önkényuralmakkal ápolt szívélyes kapcsolatainak, de valójában ennek érvényesítésére használja a visegrádi együttműködést is. Annak tartalma a kilencvenes évek elejéhez képest, amikor azt Václav Havel kezdeményezte, teljesen megváltozott. (Akkor a Nyugathoz való közös közeledésről szólt, míg most Orbán intenciója szerint a Nyugattól való közös távolodásról.)
A tavalyi EP-választás előtt Orbán abban reménykedett, hogy a nyugati szélsőjobboldali pártok nagyarányú előretörésével meghatározó szerephez juthat az EU-ban. Ez nem sikerült, az azonban igen, hogy a visegrádi együttműködésre támaszkodva kiépítsen egy blokkoló kisebbséget az EU-ban. Elérte, hogy a Bizottság ne lépjen fel vele szemben.
A nyugat-balkáni országok EU-tagságát is azért szorgalmazza, hogy újabb szövetségeseket szerezzen, és megerősítse ezt a blokkoló kisebbséget. Márpedig ha a Biztonsági Tanács állandó tagjai közül a putyini Oroszország, a Xi uralta Kína és a Trump vezette Egyesült Államok, ha különböző megfontolásokból is, egyre távolabb kerül az 1945-ös normáktól, és emellett az Uniót az Orbán vezette blokkoló kisebbség bomlasztja, amely különböző ügyekben hol a baltiakban, hol Ausztriában talál további szövetségesekre, akkor Orbán lényegében eléri a célját. Ha nem is ő diktál a világnak, de a világ sem diktál neki és szövetségeseinek, és a régi, az eddigi, az 1945-ben született világrend, ahogy évtizedeken át meghatározta a nemzetközi viszonyokat, nincs többé. Természetesen nem ő egymaga éri ezt el, de ő az egyik azok közül, akik ezt elérik.
A nyugati világ normáit rögzítő nemzetközi egyezményekkel szembeni általános viszolygás jut kifejezésre például abban, hogy a Fidesz ma már nem hajlandó az Országgyűlésben ratifikálni a nők elleni erőszakról szóló isztambuli egyezményt, és az is, ahogy Vejkey Imre, az Országgyűlés igazságügyi bizottságának elnöke felvetette, hogy Magyarország függessze fel az Emberi Jogok Európai Bíróságának illetékességét az országban.
A Nemzeti Együttműködés Rendszere kiépítettségét tekintve, egyszerűen lenyűgöző szakmai szemmel nézve. A fülkeforradalmat követően létrehozott rendszer, sziklaszilárd alapokon áll és behálózza nem csupán a politikai teret, de közvetve meghatározza mindazt, amit a politikáról tudunk vagy tudni vélünk. A rendszer pillérei, garanciát nyújtanak arra, hogy a Fidesz-KDNP ameddig kormányon van, kénye kedve szerint befolyásolhatja a társadalmi, gazdasági és politikai folyamatokat. Sőt amennyiben letaszítanák a kormányt, pódiumáról, talán még erősebben térne vissza meggyötörve politikai ellenfeleit, nagyobb dicsfényben, mint előtte bármikor.
A NER alapvető pillérei
A hatalmi ágak elválasztásának problematikája
A gazdasági hátország: közbeszerzések, politikai kommunikáció-média- egyéb gazdasági területeken szerzett nagy befolyás
A gazdasági elit a NER része nem pedig a kormány része!
Az utolsó sarokköve a NER-nek a kétharmados törvényekben keresendő
„A győzelmet a magyar emberek a régi rendszer megdöntésével és egy új rendszer, a Nemzeti Együttműködés Rendszerének megalapításával vívták ki. A magyar nemzet e történelmi tettével arra kötelezte a megalakuló Országgyűlést és a felálló új kormányt, hogy elszántan, megalkuvást nem ismerve és rendíthetetlenül irányítsák azt a munkát, amellyel
Magyarország fel fogja építeni a Nemzeti Együttműködés Rendszerét.”
Így nyilatkozott a Magyar Országgyűlés 2010-ben az elsöprő választási győzelmet követően.
MTI Fotó: Szigetváry Zsolt
Nem csupán ezen szavak utalnak arra, hogy nagy változások következtek az elkövetkező években, de a tettek is ezt az állítást támasztják alá. A 2/3-os felhatalmazással élt is a kormány. Új alaptörvényt alkottak, szabályozások és törvények sokaságát írták át, új választási törvényt alkottak 2011-ben, aminek következtében a parlamenti patkóban ülő képviselők száma is drasztikusan lecsökkent, a korábbi 386 képviselő helyett már csupán 199 képviselő vesz részt a törvényhozásban.
Emellett átalakították az Alkotmánybíróság működését, központosították az oktatási rendszert, átrajzolták az egyéni választókerületek határait. Ezek mellett még számos változtatást lehetne felsorolni, amit a Fidesz-KDNP véghez vitt 8 év leforgása alatt.
A Fidesz-KDNP tudatosan épített ki egy rendszert
és a legtöbb döntés és változtatás az ezen irányú célkitűzés részeiként fogható meg leginkább.
Egy ilyen rendszert viszont fent is kell tartani. A rendszer fenntartására a Fidesz-KDNP több pillért is létrehozott, melyek szavatolják a rendszer működését még abban az esetben is, ha kormányváltás történne.
A NER alapvető pillérei
A NER hatékonysága több tényező egyidejű meglétén nyugszik. Ezeket nevezhetjük akár tartópilléreknek is. Mindegyik pillér erősíti és tartja a másikat.
A legfőbb pilléreknek a következőket tartom: A hatalmi ágak elválasztásának rendszere, mely már a rendszerváltás óta úgy létezik ahogy. Ehhez szorosan kapcsolódik a személyi politizálás jelensége, azaz a megbízható és a rendszerhez hűséges egyének segítik a rendszer és a kormány fennmaradását. További pillér a gazdasági hátország megléte. Ezt a gazdasági hátországot az ellenzéki és kormány kritikus vélemények előszeretettel nevezik oligarchák csoportjának. A következő pillér, ha nem is tudatosan, de hatalmon tartja a rendszert, ez nem más, mint maga a politikai ellenzék.
És végül, de nem utolsó sorban az új Alaptörvény és a sarkalatos törvények melyek bebetonozták a NER sajátos értékszemléletét, nem csupán a politikai folyamatokba, de a jogi normákba is.
A hatalmi ágak elválasztásának problematikája
A hatalmi ágak elválasztása a magyar alkotmányos berendezkedésben alapvetően nem szavatolt. Ez nagyon egyszerűen tetten érhető abban a tényben, hogy az Országgyűlés munkájának tevékeny részét képezik a mindenkori kormányzat képviselői.
Így könnyedén létrejöhet egy olyan helyzet, melyben az országgyűlési választásokat követően a parlamenti patkó jelentős része egyszínűvé válik, azaz a kormányzat nem csupán a végrehajtói hatalmat gyakorolja, de a törvényhozói hatalom is a regnáló kormány kezében összpontosul. Ez azt jelenti röviden, hogy
megfelelő számú mandátum elnyerésével, mind a törvényhozói mind pedig a végrehajtói hatalmat az aktuálisan regnáló kormány dominálja.
Ebben az esetben az ellenzéknek nem jut túl nagy szerep a törvényhozásban. Sokkal inkább a kormányt ellenőrző funkcióit képes betölteni, ami kimerül általában a kormányhoz intézett kérdésekben a nyilvános parlamenti ülések alkalmával.
A Fidesz a 2018-as választást követően kétharmados felhatalmazást szerzett. Ez azt jelenti, hogy az összesen 199 mandátumból 133 mandátummal rendelkezik a Fidesz-KDNP. Ennek következtében bátran kijelenthető, hogy a végrehajtói (kormányzati) törvényhozói (parlamenti) hatalom összefonódott. A parlamenti patkó a végleges eredmények alapján így áll össze:
Forrás: Nemzeti Választási Iroda
A személyi, politikai befolyás egyrészt ezen jelenségben érhető tetten, amit már korábban részleteztem, másrészt pedig a főbb, nem csupán a politikai életre nagy hatást gyakorló intézmények vezetőinek választásában. Az Állami Számvevőszék, a Legfőbb Ügyészség, az Alkotmánybíróság a NAV, vagy az MNB csak, hogy néhányat említsek azon intézmények közül, amely intézmények vezető beosztású tagjait legtöbb esetben a Fidesz-KDNP választotta meg a parlamenti többségére támaszkodva. (A Parlament által megválasztott tisztségviselők megválasztásának módja, részletesebben itt érhető el.)
Ez önmagában egyáltalán nem jelentene gondot, hiszen jogi szempontból legitim többséggel történtek a személyi változtatások.
Amennyiben viszont kritikusan akarjuk szemlélni a dolgokat, könnyedén felhozható az az érv, miszerint
ezen vezetők tisztségüket és kinevezésüket nem az Országgyűlés több pártjának jóváhagyásával kapták meg,
hanem szinte minden esetben csak a Fidesz-KDNP a parlamenti többségére támaszkodva választotta meg a szóban forgó vezetőket.
Az ellenzéki pártoknak szinte semmilyen beleszólása nem volt abba, hogy kiket választanak meg. Így az ellenzéki pártok, melyek ugyanúgy rendelkeznek demokratikus legitimitással a törvényhozásban, mint a kormány, nem érvényesíthették saját akaratukat.
MTI Fotó: Máthé Zoltán
Emellett fontos kiemelni, hogy ezen intézmények többsége fontos ellenőrző jogkörökkel rendelkezik vagy rendelkezett korábban. A kormányzat tevékenységének ellenőrzése papírforma szerint ugyanúgy történik, mint eddig, azonban a kormánykritikus hangok ezt egyáltalán nem nézik jó szemmel, és a korrupció melegágyának tartják ezen intézmények működését, mondván a kormány irányítása alatt állnak. Az ellenzék számára hivatkozási alapnak tökéletesen megfelelt az Állami Számvevőszék által rájuk kiszabott büntetés, mivel a Fidesz-KDNP volt az egyetlen pártszövetség, mely nem részesült hasonló megrovásban.
A gazdasági hátország: közbeszerzések, politikai kommunikáció (média), egyéb gazdasági területeken szerzett nagy befolyás
A gazdasági hátország tulajdonképpen a NER működésének magját adja.
Jelenlegi formában való létezése az egyik, ha nem a legjelentősebb letéteményese annak, hogy a rendszer működőképes maradhasson. A gazdasági hátország, gazdasági elit, részét képezi minden demokráciának. A legtöbb esetben a politikai elit és a gazdasági elit szoros kapcsolatban állnak egymással, formális és informális módon működnek együtt.
Egy gazdasági hátország kiépítése nem egy bonyolult feladat. A közbeszerzések irányított kiírásával, kormányzati reklámok kihelyezésével a választott cégeknél, könnyedén elérhető az, hogy a kormány számára megfelelő cégek, személyek, hír portálok, nagy anyagi tőkére tegyenek szert.
Ennek több gazdasági előnye is van. Hogyha a kiszemelt cég Magyarországon működik, tevékenykedik és egy megbízható hűséges magyar üzletember kezében van, akkor valószínűleg itthon is adózik, nem viszi külföldre a megtermelt profitot és javarészt magyar munkaerővel dolgozik, ezáltal munkahelyeket teremt.
Azonban a gazdasági elitet csupán ebből a szempontból vizsgálni botorság lenne, mivel egy másik fontos szempont a gazdasági hasznon túl a politikai haszon, ami sokszor felülírhatja a gazdasági realitást.
A kormány azáltal, hogy felépíti saját gazdasági elitjét a hozzá hű emberekből, politikai értelemben vett előnyre tesz szert más pártokkal szemben.
A nagy tőkével rendelkező lapok, tv-csatornák, magazinok mind közreműködnek a kormányzati kommunikáció terjesztésében, így nagy befolyásoló erővel képesek tematizálni a közbeszédet. Néhány orgánum, melyeket jelenleg kormányközeliként pozicionálunk: Origo, 888.hu, Ripost, Bors, Echo TV, TV2, Figyelő, a legtöbb megyei lap és a Magyar Televízió. A kormányzati kommunikáció valószínűleg sokkal kevésbé volna sikeres mint jelenleg, amennyiben nem állna rendelkezésre számos csatorna, ahol üzeneteket lehet közvetíteni az állampolgárok számára.
Ezek a médiacsatornák szinte bármilyen politikai kommunikáció terjesztésére alkalmasak és
a Fidesz-KDNP szavazói bázisának mozgósításában kulcsfontosságú szerepet játszanak.
Legyen az a migránskérdés közbeszédben tartása, az ellenzéki vezetők lejáratása, a kormányzati sikerek megjelenítése. Ezen ismeretek birtokában könnyebb megérteni, miért is annyira fontos a kormánynak, hogy megfelelően nagy kiterjedésű médiabirodalom álljon rendelkezésére üzenetei terjesztéséhez.
Ezen felül fontos megjegyezni, hogy
egy esetleges kormányváltás esetén ez a médiabirodalom képes a további működésre.
Ennek oka nagyon egyszerű. Ezeket a portálokat, lapokat és tv-csatornákat olyan, az új gazdasági elitbe tartozó személyek birtokolják, akiknek elképesztő mértékű anyagi forrás áll rendelkezésre, hogy képesek legyenek működtetni a médiabirodalmat, akkor is, ha már nem kapnának állami hirdetéseket.
Ez az új gazdasági elit több lábon áll, ha elfogynak az állami hirdetések akkor a más gazdasági területeken elért sikerekből befolyó pénzekből a különféle médiacsatornákat ugyanúgy képesek fenntartani, mintha mi sem történt volna.
Mészáros Lõrinc MTI Fotó: Földi Imre
Ezek után felmerülhet a kérdés, hogy miért lenne a NER gazdasági elitje ugyanolyan gazdag és sikeres egy kormányváltás bekövetkezte után?
Erre a válasz a közbeszerzésekben rejlik.
A gazdasági elit a NER része nem pedig a kormány része
Egy alternatív valóságban, ahol új kormány alakulna, számára a közbeszerzések ügyében nagyon fontos lenne az, hogy a lehető legolcsóbb és legjobb ajánlatot fogadja el, ha nem akarja szembeköpni saját elveit azzal, hogy drágán valósítja meg a különböző beruházásokat. Mivel a drágán megvalósított beruházások ellen többször is egységesen szólalt fel az ellenzék, mint a korrupció egyik legkézzelfoghatóbb formája ellen.
Azok, akik a legolcsóbb ajánlatokat adnák egy ilyen esetben, a NER gazdasági elitjébe tartozó kivitelezők lennének. Köszönhetően a nagy anyagi tőkének és tartalékoknak, melyekkel rendelkeznének egy kormányváltást követően is.
Így egy új kormány eléggé kilátástalan helyzetbe kerülne és nem lenne képes jól megmagyarázni azt, miért nem a legolcsóbb ajánlatot választják.
Mindeközben zajlana a NER rendszerében működő, Fideszhez közeli médiacsatornákon az új kormány lejáratása. Az a téma menne valószínűleg, hogy az új kormány elárulja a saját elveit és korrupt módon direkt a drágább ajánlatokat fogadja el, vagy éppen azok ajánlatait fogadják el, akiket eddig strómanoknak és oligarcháknak neveztek.
Egyik kilátás sem kecsegtető egy újonnan felálló kormány számára, mert csak veszíteni tud, bárhogyan is dönt.
A gazdasági hátország így képes tovább élni és létezni egy kormányváltás után is, és ameddig a gazdasági elit az marad, ami, addig a NER is képes tovább létezni, a Fidesz ugyanúgy képes lejáratni egy új kormányt, képes tematizálni a közbeszédet a média útján.
Ráadásul egy ilyen hipotetikus helyzetben, amelyben a Fidesz-KDNP ellenzékbe kerülne, lerázhatná magáról a felelősséget, mondván, most nem ők kormányoznak, mégsem javul semmi, a kecsegtető ígéretek pedig megmaradtak ígéreteknek.
A politikai ellenzék léte és tevékenysége
Nem kívánom elemezni az összes ellenzéki párt tevékenységét egyesével. Ez egy külön elemzést is megérő téma lenne, így most az ellenzéki pártokról általánosan fogalmazom meg álláspontomat.
Az április 8-ai választás úgy képeződött le az ellenzék számára, mint egy nagyon erős vélemény és értékítélet, arról a tevékenységről, melyet 4 éven keresztül végeztek. Ennek a jónak korántsem nevezhető eredménynek köszönhető a lemondások sorozata ami futótűzként söpört végig az ellenzéken a választást követően.
Tetszik vagy sem, a választók a Fidesz-KDNP-t választották már harmadjára az ország élére. Ebben az ellenzéknek is nagy szerepe volt.
A választást megelőző viták, botrányok és összetűzések a nyilvánosság előtt mind inkább aláásták az ellenzék tekintélyét a választók előtt. Ebben a Fidesznek nem is kellett részt vennie, az ellenzéki pártok az ilyen típusú tevékenységgel tulajdonképpen reklámot csináltak abból, hogy mennyire nem képesek egyetérteni és megegyezni kulcsfontosságú kérdésekben, mint az összefogás vagy a koordináció.
A választók számára is tisztán érthetővé vált az az üzenet, hogy ez az ellenzék jelenlegi formájában nem lenne képes hatékony kormányzásra.
A viták és egyet nem értések mögött azonban nagyon sok tényező húzódott meg, mint az elvi kérdések, hogy kivel szabad és kivel nem szabad összefogni, a jelöltek visszaléptetése esetén pedig ügyelni kellett a kampánytámogatásra is, mivel ahogyan csökken az egyéni jelöltek száma, úgy csökken az állami támogatás mértéke is.
Ezek mellett fontos, bár keveset emlegetett tényező a töredékszavazatok kérdése. Amennyiben egy párt visszalép egy másik javára egy választókerületben, úgy elesik attól a lehetőségtől, hogy töredékszavazatokat szerezzen, mely töredékszavazatok egy esetleges egyéni vereség után is felkerülnek a párt listájára. Ez pedig a Parlamentbe bejutó pártoknál akár egy-egy listás mandátum sorsát is befolyásolhatja.
Úgy vélem, hogy az ellenzék jelenlegi formájában létezésével segíti a NER működését.
Ameddig a legtöbb ellenzéki párt nem képes érdemi alternatívát kínálni az állampolgároknak, addig, mind azt a tudatot erősítik, hogy nem képesek sem megegyezni sem pedig összefogni egy közös cél érdekében.
Ezen a helyzeten nem segít a bűnbakkeresés, ami nagyon népszerűvé vált a választást követően. A pártok egymásra mutogatnak vagy a választási rendszert okolják a vereségért. Egy-egy pártot mint az LMP-t, a Momentumot, vagy a Kétfarkú Kutya Pártot hibáztatni lehet, de egyáltalán nem célravezető. Ezzel csupán elfednénk a valódi problémát, melynek gyökere nem a kisebb pártok önálló útkeresésében keresendő, hanem abban a tényben, hogy az ellenzéki pártok nem képesek megragadni a közvéleményt és érdemi mondandójuk kimerül abban, hogy az aktuálisan regnáló kormányt hibáztatják és lehetetlennek hangzó, a realitás talajától elrugaszkodott ígéreteket tesznek a választóknak.
Úgy vélem, hogy
az ellenzék megújulása szükséges ahhoz, hogy visszaszerezzék a választók bizalmát,
így megrengetve a NER-be vetett bizalmat.
Ez a megújulás történhet úgy, hogy a civil szervezetek termelik ki az új ellenzéket vagy helyi jelöltek saját választókerületükben érdemi, a helyi közösség számára hasznos tevékenységet végeznek, továbbá hatékony mobilizálásba kezdenek. Vagy új politikusokat hoznak be a pártok a köztudatba, akik fedhetetlenek és könnyedén piedesztálra emelhetőek, mint például az történt Márki-Zay Péter esetében is.
Kétharmados törvények és az Alaptörvény
Az utolsó sarokköve a NER-nek a kétharmados törvényekben keresendő. Íme néhány példa arra, hogy mely területek változtatásához szükséges a kétharmados felhatalmazás:
Több tisztségre való kinevezés,
Az Alaptörvény módosítása
A választási rendszer módosítása
Nemzetiségi jogokkal kapcsolatos törvények
Az Állami Számvevőszék működését érintő változtatások
Az Ügyészség működését érintő törvények
A bíróságok szervezetét és igazgatását érintő törvények
Helyi önkormányzatokról szóló törvények
Az Alkotmánybíróság működését szabályozó törvények
Ezen területek működését mind úgynevezett sarkalatos törvények szabályozzák.
Ezeken túl még számos olyan terület van, melyek megváltoztatásához kétharmados felhatalmazás szükséges.
A sarkalatos törvények céljukat tekintve a stabilitást segítik elő azzal, hogy a legfontosabb kérdésekben ne születhessenek felelőtlen, esetleg önkényes döntések.
Gondoljunk bele abba, hogyha az Alaptörvény megváltoztatása vagy a választási rendszer átalakítása sokkal egyszerűbbé válna, mi történne. A pártok ez esetben kis mértékű felhatalmazással önkényesen alakíthatnák a stratégiai jelentőségű területek működését. Vagy átírhatnák az Alaptörvényt, amikor csak szeretnék.
Az ezeket a területeket érintő módosítások így nagy legitimitáson alapszanak, melyet a nép biztosít a Parlament számára.
A NER működésének alapjai részben ezen sarkalatos törvényeken nyugszanak.
A Fidesz-KDNP kétharmados felhatalmazással volt képes letenni az alapokat, mint a választási rendszer megváltoztatása, az Alaptörvény módosítása, az Alkotmánybíróság működésének és jogköreinek megváltoztatása vagy a legfőbb ügyész személyének kiválasztása és kinevezése.
Itt felmerülhet ugyanaz a kérdés, mint amit korábban már fejtegettem az ellenzék szerepéről.
A sarkalatos törvények megváltoztatása legitim módon történik és jogi értelemben is teljes mértékben rendben van. Azonban a nép által felhatalmazást kapott ellenzék nem igazán tud beleszólni abba, hogy ezen törvények hogy és miként kerülnek változtatásra, elfogadásra.
A sarkalatos törvényeket egy esetlegesen megválasztott új kormány nem lenne képes megváltoztatni, amennyiben nem rendelkezik kellő felhatalmazással. Így a rendszer alapjai szilárdan be vannak betonozva.
Például a sokat támadott Polt Péter legfőbb ügyész mandátuma 2019-ben lejár, azonban új személyt a tisztségre csak kétharmados felhatalmazással lehet választani, és ameddig nem sikerül újat kinevezni legfőbb ügyésznek, addig a régi marad hivatalban. Vagy ilyen a választási rendszer kérdése is. A választókerületek átrajzolása, az inkább többségi rendszer arányosítása, szintén sarkalatos törvény.
Ezért is állítom azt, hogy maga a rendszer, azaz
a NER, mint külön entitás létezik, nem pedig a jelenleg is hatalmon lévő kormány, működésének létéhez van kötve.
Illetve ha mégis történne kormányváltás akkor a rendszer korrekciós folyamata beindul, és a Fidesz-KDNP ellenzékből is könnyedén képes lehet megfojtani az új kormányt és záros határidőn belül ismét kormányra kerülne.
„Orbán nem csak Salvini visszatértében bízik, hanem abban is, hogy a Liga tovább tolódik a szélsőjobb felé, s ez nem csak alkalmasabbá teszi azt a Fidesszel való együttműködésre, de fokozva a Liga európai izolációját mintegy rá is fogja kényszeríteni az együttműködésre.”
Most ismét minden jel arra utal, hogy hamarosan lezárul az Európai Néppárt (EPP) és a Fidesz eddigi meglehetősen „bonyolult” kapcsolata – mégpedig szakítással. Erre mindkét oldalról megérett a szándék. Ahhoz, hogy a további fejleményeket számba tudjuk venni, érdemes újra áttekinteni a Fidesz Néppártól való egyre gyorsuló eltávolodásának rövid történetét.
Ennek legfontosabb eddigi állomása múlt márciusa, amikor a Néppárt felfüggesztette a Fidesz tagságát. Az előbbi jó szándékát – vagy inkább kiszolgáltatottságát – jelzi, hogy zokszó nélkül tudomásul vették Orbánék narratíváját arról, hogy maguk függesztették volna fel magukat. De ez a nyugati fővárosokból szemlélve nem volt túl nagy áldozat: ott ugyanis mindenki tudta, hogy a Fidesznek ajánlatos adni még egy esélyt, még ha az ahhoz fűződő esélyeket senki szem vette túl komolynak.
A lehetséges szakításra rácáfolni látszott, hogy a magyar kormánypárt ezt követően igyekezett valamelyest visszafordítani az addigi kurzust; maga a pártelnök jelentette ki, hogy a Fideszt továbbra is benn szeretné tartani a Néppártban.
Akkor még kevesen gondoltak viszont arra, hogy e „fordulatra” – pontosabban annak látszatára – csak azért volt szükség, hogy az eljövendő magyar biztos megválasztásának esélyeit növeljék, illetve, hogy a felfüggesztett Fidesz megkapja a vágyott pozíciókat az Európai Parlamentben.
E gesztusok persze nem sokat javítottak Orbánék helyzetén, amit ékesen bizonyított az is, hogy semmilyen érdemi pozíciót nem kaptak, s a biztosjelölt Trócsányi Lászlót már az első meghallgatásán kibuktatta az Európai Parlament egyik szakbizottsága. Utódját, Várhelyi Olivért pedig csak nagyon nehezen, harmadik meghallgatása után engedte át. (Az igazsághoz tartozik, hogy egyik jelölt képességeivel sem volt különösebb baj, a velük kapcsolatos kritikákkal az unió egyértelműen Orbánnak üzent.)
Hogy mennyire igazuk volt azoknak, akik csak a biztos jelölésével kapcsolatos taktikának tekintették a Fidesz Néppártot illető kritikáinak tavaszi-nyári felfüggesztését, azt az azóta történtek nagyon is igazolják. Bár a háromtagú „Bölcsek Tanácsa” szeptemberben még úgy vélekedett, hogy a tagság felfüggesztésének meghosszabbítását és nem a Fidesz visszavételét javasolják majd a Néppártnak („különben Budapesten elszabadul a pokol”), álláspontjuk közzétételének elhalasztása novemberről most január végére azt sugallta: nincs minden rendben ezzel a javaslattal, s az EPP a Fidesz teljes eltávolítását fontolgatja.
E téren a Fidesz sem viselkedett másként: mintha tálcán kínálta volna ellenfeleinek a vele kapcsolatos bírálatokat. Az EPP újraválasztott frakcióvezető, Manfred Weber gyakorlatilag minden felszólalásában példátlan hevességgel bírálja egy ideje Orbán személyét és pártját, Donald Tusk, a magatehetetlen és elvtelen Joseph Daul helyébe lépő új néppárti elnökről pedig jól lehetett tudni, hogy talán még Webernél is jobban megveti Orbánt. Ez nem is csoda; ahogy nemrég egy interjúban fogalmazott: ugyan nincs senki a Néppártban, aki Orbánt a migrációs politikája miatt szeretné kívül látni a pártcsaládon, hisz az azt tömörítő pártok nézetei is nagyon megosztottak a kérdésben, de annál inkább szeretnék a Fideszt eltávolítani a jogállam leépítése, antidemokratizmusa és populista illiberalizmusa miatt.
A kérdés tavasz óta aktuális s nemigen látszott rá észszerű válasz:
mit akar a Fidesz, ha kívül kerül a Néppárton?
Az Európai Parlament a legalkalmasabb közeg, ami megmutatja, milyen számkivetett egy párt, ha elveszíti pártcsaládjának támogatását. Erre csak ráerősít az, hogy Orbán potenciális szövetségesei csúfosan leszerepeltek a múlt májusi európai választásokon.
Csakhogy ez a vereség Orbán szemében meglehetősen átmeneti. A felmérések azt jelzik: Matteo Selvini populista Ligája ismét az ország legerősebb pártja, s a következő választásokon minden eddiginél eltökéltebb visszatérésre készük. Kérdés persze, hogy egy magát nagy legitimációval újraválasztó olasz politikusnak kell-e egy olyan Orbán, akinek a legitimitását megkérdőjelezi a magyar választójogi törvény átalakítása az ellenzék rovására, illetve az a megtépázott reputáció, amivel a magyar miniszterelnök Európában rendelkezik?
Nehéz ezekre a talányokra választ találni, annál is inkább, mert Orbán állandó rögtönzései nem koherens rendszerre s nem stratégiai célokra utalnak, hanem a pillanat túlélésének szándékára. Tény viszont:
Orbán nem csak Salvini visszatértében bízik, hanem abban is, hogy a Liga tovább tolódik a szélsőjobb felé, s ez nem csak alkalmasabbá teszi azt a Fidesszel való együttműködésre, de fokozva a Liga európai izolációját mintegy rá is fogja kényszeríteni az együttműködésre.
Ám amilyen biztosnak tűnik ma Salvini visszatérése a hatalomba, olyan bizonytalan mindaz, amiben Orbán még reménykedhet. Az Európai Néppárt pedig legkésőbb a múlt nyáron – vagyis az Európai Parlamenti választások után – már felismerte ezt.
A Népszava nevű magyar napilap, megszerezte Orbán Viktor miniszterelnök Önhöz írott levelének másolatát és annak tartalmát közzé is tette.
„Új típusú együttműködést javasol a Fidesz EP delegációja és az Európai Néppárt (EPP) parlamenti frakciója között Orbán Viktor… a kormányfő arra hivatkozik, hogy a nézet- és érdekkülönbségek, valamint a kommunikációs problémák elkerülése érdekében a jövőben fűzzék lazábbra a fideszesek és a néppártiak kapcsolatait. Orbán szerint ez megoldás lenne arra a problémára is, hogy miközben a Fideszt “közös akarattal” felfüggesztették a pártcsaládban, tagjai mégis a néppárti frakcióban maradhattak. Ezt a kérdést sohasem vettük elő és tárgyaltuk meg alaposan, húzza alá levelében a pártelnök-miniszterelnök.”
Orbán egy olyasfajta együttműködést javasol melyben a Fidesz kilépne az EPP pártcsaládból, de nem kötelezné el magát semmilyen másik csoportosulás felé, hanem függetlenként, kívülről támogatva a Néppártot együtt szavazna továbbra is korábbi pártcsaládjával. Ez kézenfekvő és csábos lehetőséget biztosítana az EPP-nek, hogy a Fidesz tíz voksát megőrizve kellő súllyal rendelkezzenek az Unió parlamentjében.
Sajnos ami jelen esetben csábító lehet Önöknek, egyszerre megszabadulni a kolonctól és a szavazatukat mégis továbbra is bezsebelni az Magyarországnak újabb tragédiát jelentene, mert itthon úgy lehetne kommunikálni, hogy a Fidesz hagyta ott a Néppárt családját, amiért Önök is a liberális fertő és Soros György fennhatósága alá kerültek, elárulva a kereszténydemokráciát, amelyről magunk között szólva Orbán és társai azt sem tudják mi fán terem, de hivatkozni így is lehet, és is tudnak rá, másrészt diadalittasan harsoghatnák győzelmüket és folytathatnák a magyarországi demokrácia megmaradt csíráinak megsemmisítését.
A Néppárttól jobban fél Orbán, mint az unió egészétől. Láthatják, mi meg bőrünkön tapasztalhatjuk minden szankciós fenyegetés ellenére Orbán illiberalizmusa és antidemoratikus látszat-demokráciája jól elevickél az EU bürokráciájának útvesztőiben.
Tisztelt Weber úr!
Ha valamihez, hát a zavarosban halászáshoz nekünk magyaroknak különös tehetségünk volt és van. Így volt ez a korábbi rendszerben és így maradt ez azóta is. Ha nekünk ebben különös tehetségünk van, minden büszkeség nélkül kijelenthetjük, Miniszterelnökünk ebben a műfajban zseninek számít!
Végezetül elmesélnék Önnek egy velem megesett történetet. Magyarországon is jelen lévő multinacionális cégnél dolgoztam. Beosztásomból eredően sokszor kellett Svájcba utaznom. Gazdag sosem voltam, de a svájciakhoz képest még inkább szegénynek éreztem magam. Mint kreatív magyar hamar rájöttem a svájci egyfrankos pénzérme méretre és súlyra megegyezik az akkori magyar ötforintossal. A két pénzérme vásárlóértéke közötti különbség nagyon jelentős. Mai árfolyamon egy forint 0.00300 CHF-nek felel meg, azaz egy svájci frank 333 magyar forintot ér. Svájcban egy frankkal lehetett telefonálni, egy frankot kellett bedobni a parkolóautomatába és négy-öt frank volt egy doboz cigaretta.
Munka végeztével svájci kollégámmal jöttünk ki az irodából, aki meghívott egy italra valamelyik hangulatos kávéházba. Egy autóval mentünk. Svájciak mentalitását követve megspóroltuk a második autó benzinköltségét. A kávéházhoz érve kollégám leparkolt autójával és éppen a parkolóórába igyekezett egy frankot bedobni, amikor kreativitásom fitogtatva szóltam, hogy majd én bedobok pénzt, hagyja csak. Be is dobtam egy ötforintost és büszkén néztem a kollégára, aki kérdőn nézett vissza rám. Dagadó kebellel elmondtam neki, hogy egyfrankos helyett a magyar ötforintost dobtam be, ami sokkal kevesebbet ér, így jelentősnek nevezhető összeget megspóroltunk. A kolléga pestiesen mondva: lefagyott.
Tudod – mondta komoly arccal -, egy svájcinak ilyen az eszébe sem jutna, de ettől tartotok ti ott ahol tartotok, s mi itt, ahol mi tartunk.
Arcomra fagyott a mosoly.
Tisztelt Weber úr! Ennek tudatában olvassa el Orbán levelét és kérem ne engedje, hogy Orbán ötforintossal parkoljon, s ne hagyja, hogy minden magyar arcára ráfagyjon a mosoly.
Politikához értők és érdeklődők körében, ha ellenzéki érzelműek, osztatlan népszerűségnek örvend a főpolgármester-jelöltek előválasztásával kapcsolatos elképzelés. Hiszen a pártokat ígéret köti, hogy azt az egyetlen jelöltet fogják támogatni, aki az előválasztást megnyeri.
Hogy akiknek a jelöltjei lemaradnak, vajon elveszítik-e lelkesedésüket – ismerve az ellenzéki erők egymás közti feszültségektől terhes viszonyát – ebben a tekintetben azonban lehetnek kétségeink. Annál is inkább, mert a jelöltek vitái során felszínre kerülnek azok ellentétek, amelyektől a tényleges főpolgármester-választás során nemcsak a résztvevő pártoknak, hanem a fővárosi vezetést megváltoztatni akaró választóknak is el kell tekinteniük. Ami természetesen ismét nehezen megoldható feladat. Már csak azért is, mert az előzetes megállapodások ellenére a főpolgármester-jelöltek tekintetében „túltermelés” tapasztalható.
Lehet erre nagyvonalúan azt mondani – teheti ezt a jelölt is, meg a választó is -, hogy örülni kell a gazdag választéknak. És mindaddig gondolhatja így, amíg van remény arra, hogy ő maga vagy az általa favorizált személy lesz az előválasztás nyertese. De már most, a jelöltek vitája során is kiderült, hogy azért nem tudnak felhőtlenül örülni egymásnak.
Mivel az ellenzéki főpolgármester-jelöltek programjai nem állnak szöges ellentétben egymással, ezért az előválasztási vitákban még az is megfogalmazódhatna, hogy szívesen tanulnak egymástól. S még az is, hogy – habár a főpolgármesteri szék betöltéséről van szó, de még inkább a jelenlegi városvezetés megváltoztatásának az igényéről –
ellenzéki győzelem esetén ezek a jelöltek mindannyian szerepet kaphatnának a főváros megújításának feladatában. Hiszen a főpolgármestert mindig egy stábnak kell segítenie.
Noha a viták természetüknél fogva inkább a különbségekre irányulnak, de azért nem kellene nélkülözniük a résztvevők egymás iránti nagyvonalúságát sem. Meg kellene nyilvánulnia annak, hogy a végső cél mégsem egymásnak a legyőzése, hanem valóban a városvezetés megváltoztatása. Hiszen ez mégis csak egy előválasztás. De talán éppen ez hiányzik a legjobban a jelölt-állítással kapcsolatos huzavonákból, és ennek nyomán a jelöltek vitáiból is. Hogy az előválasztást a helyén kezeljék. Próbatételként, amely akár eggyé is kovácsolhatná a végső soron azonos céllal küzdő résztvevőket. Akkor a vita az lenne, aminek lenni kellene: az ellenzéki együttműködés demonstratív pillanata. Ez idő szerint azonban nem ebbe az irányba mozdulnak a dolgok, inkább az ellentétes előjeleket mutatják.
Ezért aztán lehetnek kétségeink az előválasztást követő események kimenetelét illetően is.
Higgyük el, hogy a résztvevő pártok az előválasztás eredményét tiszteletben fogják tartani és szokásuktól eltérően nem keresnek kifogást, hogy kibújhassanak együttműködési kötelezettségük vállalása alól, de még mindig fennmarad a kérdés, vajon miként tudják a jelöltek iránt érzelmileg is elkötelezett választóikkal elfogadtatni azt a másik párt által jelölt személyt, aki az előválasztáson győzedelmeskedett?
A kérdésfelvetésnek a létjogosultsága abból a lépten-nyomon szembeötlő tényből származik, hogy minden pártnak van rajongói tábora. A kormánypártnak a legnépesebb, az ellenzéki pártoknak kisebb, de nem kevésbé elfogult; a kritikát, még a legenyhébbet is indulattal elutasító fan-clubja. Az idetartozók a legaktívabb résztvevői mindenféle kampánynak. Nehezen mozdulnak rá egy másik párt jelöltjére, hiszen elkötelezettségük a saját pártjuk iránti feltétlenségben gyökerezik. S ha egyszer a pártjuk indított egy jelöltet, akkor az előválasztás eredmény sem biztos, hogy képes változtatni a korábbi álláspontjukon.
A pártok rajongói tábora veszedelmes méhraj: ez tartja életben a pártokat és ugyanez tartja távol a rajtuk kívül létező egyedeket, akiket idegennek, ellenségnek tekint. Egyszerre megtart és elriaszt.
Ezért a tényleges választási kampányban a csalódottságuk miatt – ami természetesen nem a pártjukra, hanem valamilyen más, akár kitalált tényezőre irányul – semmiképpen sem vesznek részt akkora aktivitással, mint amennyire a saját jelölt érdekében tennék. Inkább a jelöltjük kudarcának okait fogják magyarázni, s azt, hogy a többi ellenzéki párt milyen alávaló módon gátolta meg az egyetlen igazán alkalmas személy indulását. És persze hivatkozni fognak a kormánypárti trollok beavatkozására, melynek természetesen az a célja, hogy nem a legalkalmasabb, hanem legalkalmatlanabb ellenzéki jelölt legyen Tarlós kihívója.
Talán érdemes volna visszaemlékezni azokra az azóta elhalkult véleményekre, amelyek korábban jelezték, hogy az előválasztás egy azon párton belül szokott eredményre vezetni. Akkor ugyanis nem állítja megoldhatatlan vagy legalább is nehezen leküzdhető feladat elé a választókat. Hogy korábbi elkötelezettségüket egy újabbra váltsák. A politikusok erre gyakorta képesek, de a választók kevésbé. Hogy mégis így alakult a helyzet, az abból adódik, hogy politikusaink csak önmagukból tudnak kiindulni. És ez, mint annyiszor, ezúttal is alighanem kevésnek fog bizonyulni.
Ahogy halad előre az oltási folyamat, ahogy Magyarország áll legjobban az Unió tagállamai között, egyre többen vélik úgy, hogy Orbánnak az orosz és kínai vakcina beszerzésével igaza lett.
Somogyi Zoltán, akit annak idején az SZDSZ-ben ismertem meg, és egészen biztosan nem tartozik az Orbán-rendszer hívei közé, a következőt írta vagy tíz nappal ezelőtt a Facebookon:
„Amiért elismerés jár, azt is el kell mondani: Orbán Viktor és kormánya jól vette észre az Unió lassúságát és helyesen döntött az orosz és a kínai vakcina behozatalával kapcsolatban.
Amikor így döntöttek, én még ezt biztosan nem láttam helyesnek, sőt, kifejezetten idegesített az az erőszak, ahogy ezt végigtolták, de mára egyértelművé vált, hogy jó döntés született.”
Én ezt másképp látom.
Mindenekelőtt: az Unió nem lassú. Négyszázötven millió uniós polgár oltásáról kell gondoskodnia, eltérően a kilencmilliós Izraeltől vagy akár a hatvanmilliós Nagy-Britanniától. Az egész Unió lakosságát akkor sem lehetne lényegesen gyorsabban átoltani, ha szerencsésebben intézték volna a vakcinabeszerzést Brüsszelben.
Mint tudjuk, ma Magyarországon az orosz és kínai vakcina behozatala teszi lehetővé, hogy sokkal többen részesültek a védőoltás nyújtotta védelemben, mint az Európai Unió többi tagországában.
Lehet ezt nem üdvözölni?
Vajon hogy lehet annyira bolond, ha tetszik annyira felelőtlen az Unió többi tagállama, hogy nem vesz sem orosz, sem kínai vakcinát? Igen, több nyugat-európai országban beszélnek arról, hogy orosz vakcina beszerzésével kellene felgyorsítani az oltást. Macron elnök és Merkel kancellár állítólag Vlagyimir Putyinnal tárgyal erről, Kurz osztrák kancellár is foglalkozik a gondolattal (igaz, ők azzal a feltétellel, hogy megszületik az európai hatóság engedélye), Matovič szlovák miniszterelnök pedig be is hozatott az országba kétszázezer adagot. Igaz, ezt koalíciós partnerei elutasították, és ráment a dologra Matovič miniszterelnöksége, a behozott vakcinákat pedig mindeddig nem használják. Mégis: vajon nem Orbánnak van igaza az összes többi európai uniós kormánnyal, illetve Matovič koalíciós partnereivel szemben?
Mint tudjuk, az Európai Unióban a vakcinák alkalmazásához az Európai Gyógyszerhatóság forgalomba hozatali engedélyére van szükség. A hatóság alapos szakmai vizsgálat nyomán adja ki ezt az engedélyt, és döntéseit szakmai alapon, politikai befolyástól mentesen köteles meghozni.
Igaz, szükséghelyzetben az egyes tagországok önállóan is dönthetnek vakcinák forgalomba hozataláról, saját nemzeti hatóságuk vizsgálata alapján. Magyarországon az orosz Szputnyik vakcinával ez történt: a magyar hatóság adta ki az engedélyt a kormány határozott sürgetésére, állítólag a jóváhagyáshoz felkért külső szakértők fenntartásait figyelmen kívül hagyva. A kínai Sinofarm esetében ennél is cifrább megoldáshoz folyamodtak: a kormány rendeletben írta elő, hogy a magyar gyógyszerhatóságnak saját vizsgálat nélkül ki kell adnia az engedélyt az olyan vakcinára, amellyel bárhol a világon már egymillió embert beoltottak, és három országban engedélyezték, melyek közt van egy EU-tag vagy „tagjelölt” ország. Azért így fogalmazták a szabályt, mert Szerbia EU-tagsági felvételéről már elindult a hosszadalmas tárgyalás, és Szerbia már Magyarország előtt beszerzett Szputnyik és Sinofarm vakcinát.
Az Orbán-kormány itt látványosan sértette meg a civilizált világnak azt az általános szabályát, hogy gyógyszert és vakcinát csak alapos szakmai vizsgálaton alapuló engedéllyel lehet alkalmazni.
Márpedig szerintem az ilyen szabályokat helyes betartani. Előfordul, hogy új gyógyszereket kivételesen súlyos betegségek kezelésében a végleges hatósági engedély megadása előtt alkalmaznak nagyon felkészült kórházak, tájékoztatva a beteget illetve hozzátartozóját az eljárás kockázatáról. (Ez történt például Donald Trump koronavírus-kezelésében tavaly.)
Sok százezer, esetleg milliónyi ember rutinszerű beoltása aligha tekinthető ilyen kivételes esetnek.
Az, hogy egy állam ilyen látványosan sért meg egy ilyen alapvető szabályt, rombolja a jogbiztonságot, az állami intézmények iránti bizalmat, és ez biztosan nem éri meg azt, hogy a magyarok egy része egy-két hónappal korábban kapja meg a védőoltást, mint egyébként megkaphatná.
(Elvégre áprilistól ugrásszerűen felgyorsul az európai gyógyszerhatóság által jóváhagyott vakcinák szállítása az EU tagországaiba, így Magyarországra is.)
De hát nem azt jelenti-e az Orbán-kormány eljárása, hogy kevesebben, akár sok ezer emberrel kevesebben lesznek a járvány áldozatai? Nem jelenti szükségképpen azt. Eddig is sok-sok embert lehetett megmenteni a veszélytől a magyarországinál komolyabban vett járvány elleni korlátozásokkal, széles körű teszteléssel, a találkozások kerülésével. Így sikerült először egyes kelet-ázsiai országokban gyorsabban, majd másutt fokozatosan megfékezni a vírus terjedését, és elérni, hogy kevesebben fertőződjenek meg, kevesebben betegedjenek meg, kevesebben veszítsék életüket a járványban. Szerintem ez a helyes út.
Orbán azonban nem ezt választotta. Már hat héttel ezelőtt arról írtam ezen az oldalon, hogy
a 2022-es választási kampányt építi az oltási folyamatnak a keleti vakcinák behozatala révén történő felgyorsítására.
Így hirdetheti majd, hogy mint korábban a rezsiköltségektől és a migránsoktól, most a vírustól is ő védi meg „a magyar embereket”. Ennek a kampánynak része az is, ahogy most az önkényesen meghatározott két és félmillió oltáshoz köt valamiféle nyitást, majd később a továbbiakat, miközben a járvány enyhüléséről még nincs szó.
Minden a kampány, az életek védelme semmi.
Így küldhetik például rendszeres tesztelés nélkül iskolába a gyerekeket, kitéve a fertőzésnek tanáraikat és szüleiket.
A rend kedvéért tegyük világossá, mi a kulturális törvény, címe szerint A Nemzeti Kulturális Tanácsról, a kultúrstratégiai intézményekről, valamint egyes kulturális vonatkozású törvények módosításáról szóló törvény jelentősége. Miről is szól?
A lényege az, hogy az állam akkor ad pénzt egy önkormányzati színház finanszírozásához, ha az önkormányzatnak nincs rá elég pénze, ezért kezdeményezi a színház vegyes fenntartásúvá változtatását, ami azt jelenti, hogy meg kell állapodnia a kormánnyal a finanszírozásról, a fenntartás mikéntjéről, beleértve az igazgató kiválasztásának módját is.
Nincs szó tehát arról, hogy a tüntetés, a tiltakozások hatására érdemben enyhült volna a törvény.
A törvényjavaslatot az orbáni–kövéri Országgyűlés „kivételes eljárásban” tárgyalja. A kivételes eljárást olyan esetekben alkalmazzák parlamentek, mint amikor egy árvízhez, járványhoz, hasonló váratlan eseményhez kell a törvényeket sürgősen hozzáigazítani. Ezzel a lehetőséggel a fideszes többség rendszeresen visszaél: akkor alkalmazták például, amikor a játékautomatákat vagy a lakástakarékpénztárakat támadták meg. Ugyan miért volt szükség kivételes eljárásra?
Az Orbán-rendszert én önkényuralomnak szeretem nevezni. Ugyanazt mondom ezzel, mint amikor Heller Ágnes zsarnokságként írta le a rendszert. A politikatudomány művelői autokráciának hívják, amit a demokrácia ellentétének tekintenek. Ez a fogalom azt fejezi ki, hogy megszűnt a fékek és ellensúlyok rendszeres, a hatalmi ágak elválasztása, a végrehajtó hatalom csúcsán állók hatalma korlátlan.
Mit jelent ehhez képest a főképp a színházakról szóló kulturális törvény?
Azon túl, hogy a politikai hatalom Orbán és az általa megbízottak, vagyis a Fidesz kezében van, és ezen nem is lehet változtatni, a hatalmon levők a maguk ellenőrzése alá vonják a kultúrát is, ahogy – más eszközökkel – a maguk ellenőrzése alá vonják a gazdaság egyre nagyobb részét is. Azt a rendszert, ahol a politikai rendszeren túl a gazdaság és a kultúra minden területe a hatalmi párt közvetlen ellenőrzése alatt áll, totális diktatúrának szokták nevezni. Én Kornai Jánost vagy Dragomán Györgyöt és másokat követve nem szoktam az Orbán-rendszert mai állapotában diktatúrának nevezni, mégpedig ugyanazért, amiért ők: mert a diktatúra szóhoz valami mást szoktak asszociálni, akik megélték felnőttként a Rákosi-rendszert, mint Kornai, vagy a Ceauşescu-rendszert, mint Dragomán.
Ha tehát megmaradunk is az önkényuralom kifejezés mellett, azt azért hozzátehetjük, hogy ezzel a törvénnyel, a kultúra állami irányításának ezzel e törvénnyel is megvalósuló megkeményítésével az Orbán-rendszer afelé tart, hogy totálisnak lehessen majd tekinteni. Nem ért még el oda, de afelé tart.
Arról kérdezik az ATV Startban Baranyi Krisztina ferencvárosi polgármestert, hogy civilek aláírásokat gyűjtenek egy petícióhoz azért, hogy mégse épüljön a ferencvárosi Duna-parton atlétikai stadion, hanem csak közpark legyen a rehabilitálandó területen.
A kezdeményezők arra hivatkoznak, hogy az építkezés még nem kezdődött el, csak a területet „rozsdátlanították”, továbbá hogy mind Baranyi Krisztina kerület, mind pedig Karácsony Gergely főpolgármester azt képviselte tavaly a választási kampányban, hogy ne épüljön stadion, hanem a főváros új nagy parkja jöjjön létre a ferencvárosi Duna-parton. Tavaly ősszel viszont a főváros és a kerület elfogadta a stadionépítést annak fejében, hogy a kerület jelentős fejlesztésekre kap pénzt a központi költségvetésből (rendelőintézet, lakóterületi rehabilitáció) és a park megépítése a stadion körül (a főváros pedig az egészségügyi alap- és járóbeteg szakellátás fejlesztésére kap ötvenmilliárd forintot).
Baranyi Krisztina szerint a véleményében „nincs változás, és abban sincs változás, hogy a civilekhez hasonlóan mindenki parkot szeretne a Duna-partra, csak ez nem lehetséges. Azért nem lehetséges, mert tavaly novemberben volt egy döntési pont, ahol eldönthette Budapest illetve a kerület vezetése azt, hogy melléáll ennek a projektnek vagy nem áll mellé. …Ez az alku, ami a kormánnyal köttetett, a ferencvárosiaknak, a ferencvárosi lakosoknak több tízmilliárd forintos olyan beruházást jelent és fejlesztést, amire a kerületnek a következő húsz évben sem lenne pénze. Ez jelent egy vadonatúj óvodát, jelent egy vadonatúj szakrendelő intézetet, jelenti nyolc nagyon lerobbant olyan komfort nélküli ház, lakásoknak a felújítását, rehabilitációját, ahol egyébként kétszáz család él úgy, hogy a vécé a folyosón van, jelenti a Kis-Duna…”
„A döntési pont azért volt tavaly novemberben, mert akkor lehetett volna még az atlétikai világbajnokságot úgy visszamondani úgymond, tehát a szövetségnek jelezni azt, hogy Magyarország nem rendez ilyen játékot. Akkor volt valóban egy nagyon szoros határidő, de most már nem hiúsulhat meg. Tehát a stadion meg fog épülni. Ha a tiltakozás olyan mértékű, amit egyébként nem nagyon tudok elképzelni, hiszen
ennél erősebb felhatalmazása a sportberuházásnak pontosan az alku folyamán, hiszen az alku arra futott ki, hogy ott az lesz, amit most a civilek követelnek.
Közpark, futókör, játszótér, kondigépek, extrém sportpark, egy nyüzsgő nagy déli zöldpark, hasonló a Margitszigethez, és egyébként a park közepén valóban lesz egy stadion. De ez az egyetlen olyan sportberuházás, amelyet utána közcélra lehet majd használni. Tehát ez egy olyan alku volt – és most egy kicsit tekintsünk el a Ferencvárosnak adott egyébként több tízmilliárdos fejlesztéstől – ami valóban visszaadhatja a Duna-partot. Mert ha nem lett volna ez a beruházás, ez a terület az állam tulajdona. Csak és kizárólag az államnak van pénze rajta fejleszteni. Tehát ha annak idején mi elutasítjuk ezt a beruházást, ez a terület az enyészeté marad, szennyezetten. Betongyár volt ott évtizedekig, betont gyártottak, teljesen szennyezett, rekultiválatlan terület, amelyet nem lehetett volna semmire sem használni. Ferencvárosnak nem lenne annyi pénze, hogy visszaadja ezt a területet az embereknek.”
Baranyi Krisztina érvelése fölöttébb meggyőző. Igen, a kormány visszautasíthatatlan ajánlatot tett a fővárosnak és a kerületnek: az atlétikai stadion támogatásának fejében többletforrásokat kínál egész Budapestnek, óvodát, rendelőintézetet és komfort nélküli lakóházak rekonstrukcióját a kerületnek, és emellett a majdani stadion körül közparkot és azt, hogy a sportlétesítményt használhatja majd a lakosság.
Mégis baj van ezzel az alkuval.
Magyarországnak, a magyar társadalomnak ugyanis nem érdeke, hogy újabb meg újabb sportlétesítményeket építsenek az adófizetők pénzéből az országban, mégpedig azzal a nyilvánvaló céllal, hogy a Momentum népszavazási kezdeményezése nyomán meghiúsult 2024-es olimpiai pályázat helyett úgy pályázhasson egy későbbi időpontban az Orbán-kormány, hogy addigra a szükséges sportlétesítmények nagy része már készen áll.
Gondolom, állampolgárként, választóként sem a főpolgármester, sem a kerületi polgármester nem szavazna arra, hogy a költségvetésből tíz- és százmilliárdokat fordítsanak újabb és újabb stadionon és sportcsarnokok építésére.
Ezért is szerepelt a stadionstop a 2019-es önkormányzati választási programban.
Mégis kizsarolták belőlük az atlétikai stadion támogatását. A magyar önkormányzatok vezetőinak, a polgármestereknek és a főpolgármestereknek a hatalma ugyanis már-már látszólagos.
Az Orbán-kormány tíz év alatt olyan mértékben fosztotta meg őket a saját adóbevételektől (persze el kell ismerni, hogy ez a folyamat már a szocialista-szabaddemokrata kormányok alatt is jelentősen előrehaladt -, hogy saját pénzből semmilyen érdemi fejlesztésre nincs módjuk.
A „modern városok programja”, amire oly büszke a kormány, arról szól, hogy a kormány költségvetési támogatásokat ad a városokban szükséges olyan fejlesztésekhez, amelyeket normális viszonyok között egy megyei jogú városnak saját adóbevételéből kellene tudnia megvalósítani.
Egy metróvonal vagy egy repülőtér építéséhez másutt is szükség van központi támogatásra, de egy uszoda, alul- vagy felüljáró építéséről, híd felújításáról, járműbeszerzésről stb. egy város maga dönt és maga is tudja finanszírozni.
Ahhoz persze övé a teljes iparűzési adó és az szja egy része is, ahogy ez a kilencvenes években volt. Akkor az önkormányzati választás valódi hatalmat adott a polgármester vezette helyi önkormányzatnak. Az Orbán-rendszerben azonban ez nem így van.
Hiába nyeri meg a választást a polgármester és a mögötte álló többség, minden jelentősebb lépéséhez szüksége van a kormány jóváhagyására. E nélkül hivatalba lépésekor máris béna kacsa.
Ugyanezt láttuk a színházak ügyében: a fővárosnak nincs annyi pénze, annyi adóbevétele, hogy finanszírozni legyen képes a maga által fenntartott színházakat. Rákényszerült arra, hogy a fővárosi színházak jó részét átadja a kormánynak.
Nézzünk szembe vele: az Orbán-rendszer egészén belül az önkormányzati választáson szerzett mandátummal csak korlátozott hatalmat lehet szerezni, a választás győztese folyamatos alkudozásra, másképpen megalkuvásra kényszerül a vele szemben ellenséges, a főhatalmat gyakorló, és ezen az alapon minden pénzét elvonni kész kormánnyal.
Tartok tőle, hogy polgármestereink, főpolgármesterünk nem voltak ennek tudatában, amikor a tavalyi választáson elindultak.
Gondolom, sokan lelkesednek azért, hogy a hat ellenzéki párt elnökei ma aláírtak egy közös nyilatkozatot a majdani közös kormányzás legfontosabb sarokpontjairól. Magát az aláírt dokumentumot nem láttam sehol az interneten, így abból kell kiindulnom, amit a hat párt vezetői a közös nyilatkozat aláírásakor mint közös álláspontot elmondtak.
Ezúttal is elhangzott, amit hónapok óta mindig hallok, hogy nem azt keressük, ami elválaszt, hanem azt, ami összeköt.
Jakab Péter kezdte a rövid megszólalásokat, és néhány mondatának végén a következő szerepelt: „Mi nem hat párt, hanem tizenöt millió magyar kormánya leszünk.”
Ez a formula eredetileg Antall József kormányprogramot ismertető parlamenti beszédében jelent meg, amikor „tizenötmillió magyar miniszterelnökének” mondta magát, azzal a közbeszúrt szóval, hogy „lélekben”. Én magam és még sokan mások az országban a kiegészítéssel együtt sem fogadtuk el akkor azt a formulát, az Orbán-kormány viszont a „jogi nemzetegyesítés”, valamint a gazdasági és szociális nemzetegyesítés politikájával valósággá tette. Azok politikai utódai, akik harminc éve még hevesen tiltakoztak e formula ellen, ma már jórészt elfogadják. Én akkor sem fogadtam el, és ma sem fogadom el.
Tudomásom szerint a Romániában élő közel másfél millió magyar politikai szervezete, az RMDSZ most megint – miként az elmúlt harminc év nagyobb részében – miniszterekkel és államtitkárokkal vesz részt a bukaresti kormánykoalícióban.
Ha nem tévedek, a VMSZ is részese a jelenlegi szerbiai kormánykoalíciónak. Szlovákiai magyar párt a tavalyi választáson nem jutott be a pozsonyi parlamentbe, de korábban évtizedeken át ültek magyar miniszterek a szlovák kormánykoalíciókban. Nekik biztosan nem az elképzelt új budapesti kormány lesz a kormányuk.
Néhány napja Barkóczi Balázs, a DK szóvivője fogalmazott úgy az ATV reggeli műsorában, hogy a Jobbik „nemzeti ethosza” is része az ellenzéki pártszövetség közös világképének. Nem meglepő, hiszen Gyurcsány Ferenc az Egyenes Beszédben mondta el, hogy sok év után „most már érti”, hogy milyen „őszinte lelkiség” van abban a magyarságfelfogásban, amely „a ,nemzetinek’ hívott jobboldal hozzájárulása” az ő, és nyilván az egész pártszövetség közös gondolkodásához. Így alighanem jó lelkiismerettel fogalmazhatta meg a Jobbik elnöke a szövetkező ellenzék közös elveként a „tizenötmillió magyar kormánya” formulát. Ezt is azokhoz az elemekhez sorolhatta, „ami összeköt”.
Ezek szerint az elképzelt új budapesti kormány – függetlenül attól, hogy Jakab Péter, Márki-Zay Péter, Dobrev Klára vagy valami más vezeti majd – ugyanúgy nacionalista kormány lesz, mint az Orbán-kormány.
Schmuck Erzsébet, az LMP társelnöke szintén a közös elvek között adta elő a következőt: „A migrációs válságnál az igazi, mély okokat kell kezelni. A klímaváltozást és az ökológiai válság megfékezését, és az erőszakos konfliktusoknak a megszüntetését. Ebben számítunk az európai együttműködésre, de a bevándorlást a nemzeti kormányok kezében kívánjuk tartani. Fellépünk az illegális migráció, fellépünk az embercsempészet és az emberkereskedelem minden formája ellen.” Menedékkérőkről nem tud, csak illegális bevándorlókról. Ezt így akár Szijjártó Péter is mondhatta volna.
Ezek szerint az elképzelt új budapesti kormány – függetlenül attól, hogy Jakab Péter, Márki-Zay Péter, Dobrev Klára vagy valaki más vezeti majd – ugyanúgy idegenellenes kormány lesz, ugyanúgy szemben áll majd a „brüsszeli bürokraták” humanizmusával, mint az Orbán-kormány.
Az én szavazatomra nem számíthat.
A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.
A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.
A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.
