Blogolda

Milyen ma a politika?

0

Cetero censeum, a rommagyar kisebbség politikai pluralizmusának kérdését újra napirendre kell tűzni, vagy feladni önálló társadalomként való létünk ideáját és/vagy utópiáját, populista autonómiázással helyettesíteni a valóságra való reflexiót és felelős cselekvést.

Álságos módon még a kritikus elemzők is egyetlen lehetséges politikai kommunikációs fogásnak nevezik azt a jelenséget, mely korunk politikai mezőnyének és az ott ténykedő, illetve tétlenkedő személyeknek (stakeholders) a jellemzője, azt, hogy egyetlen ethosznak képesek hódolni és ez a képmutatásból és manipulációból fakadó haszonelvűség, az önös érdek paranoiás követése. Az „önközpontúság”, az, hogy a sztárpolitikusok csak önmagukat figyelik és senkire nincsenek tekintettel bonyolult korunk terméke, mely már-már lehetetlenné teszi a közjó fogalmának fölvetését is. Ezért aztán a rengeteg erőfeszítés, hogy alternatív tényeknek és posztigazságoknak tüntessék föl a közönséges hazudozást, a fedezet nélküli és igazolhatatlanul önkényes szavakat és mondatokat, megőrizni igyekezvén a beszélő hitelét, vagy legalábbis azt a látszatot keltve, mintha valóságosan is létezne (a politikus manapság csak kommunikátor, hiszen ideje jórészét az éterben, tévében és neten tölti; maga a megtestesült, illetve testetlen virtualitás, van is meg nincs is, lebegő részecskehalmaz és hullám, önmaga fénye, amit fényez minduntalan, de semmi más), nem csupán „felhőalapú” kommunikációs szolgáltatásként. Korunk politikusa személyiségtorzulás, maga a paranoia és nemcsak úgy, hogy a politikai mezőny lassan erodálja a résztvevők személyiségét, hanem már kezdetétől az. Szinte kivétel nélkül mellékes, sőt kontraproduktív, az erényes férfiak és nők kiválasztása, hiszen a feltétlen lojalitás, a zsarolhatóság stb., ritkán vagy soha nem társul kreativitással, a bátorság, önmérséklet, hűség, nagylelkűség, igazságosság, bölcs belátás, és társaik megmosolyogni való tulajdonságok. Hazai tájakon a smekkeria, egyszerre sok mindent jelölő fogalma, és a korrupt láncolatok logikájának követése, a gátlástalanság társul a föltétlen lojalitáshoz. Minden esetre az ethoszmentes személyiségtípus a nyerő, ha politikai funkciók osztogatása van napirenden. Arra akarnak rávenni, hogy ehhez, és ne a közjó morális elvárásaihoz, (deontológiai/kötelességtani normáihoz), mérjük a politikusok személyiségét, sőt teljesítményét úgyszintén.

A megnyilvánuló populizmus nem ideológia, vagy pragmatikus politikai stratégia (bizonyos értelemben anti-politika, hiszen ideológiai értelemben is homogén „nép”-fogalommal operál, mindenkit kizár a demos-ból, aki nem illik a saját maga adta definícióhoz, a legtöbbször az etnicista/kulturalista/maszkulin/homofób, stb.,  értelemben definiált nemzethez), hanem misszionárius tevékenység, hívő gyülekezetet, követők tömegét akarja megteremteni és kommunikációs paneljeivel, imáival egyben tartani (akár az alogéneknek/másfajúaknak kikiáltottak, a hitetlenek, kizárásával! A populisták istene kíméletlen és kirekesztő, intoleráns mindennel és mindenkivel, aki nem föltétlen híve, ezért a vallási tolerancia ünneplése, a muszlimok és mindenki más ellenes gyűlöletkampány kellős közepén, farizeizmus a javából).

A hebegés-habogás, és egyben öntelt demagóg és tartalmatlan populista nyilatkozatok, melyek az újonnan kinevezett miniszterek parlamenti meghallgatásáról kiszivárogtak jól jelzik: az az őrült – a politikai kommunikáció torz szabályai szerint – aki a közjó elvárásaihoz mérni merészeli a politikusoknak nemcsak cselekvéseit, hanem már szándékait, valamint morális tartását is. A miniszternek semmit sem kell tudni, semmihez sem kell érteni, csak hinni és vallani kell, a párthűség újra elsődleges, a visszarendeződés itt is tetten érhető, Ceaușescu tetszhalott csupán (pedig éppen százéves lenne, akárcsak az ünnep), sőt kormányon van, még ha a háttérben is. Dragnea 3.0 kormánya már beiktatásakor kitűnő példája a populista paranoiás politikának, a visszarendeződés biztos záloga, reakciós és korrupciópárti (a tanügyminiszter a plágium apologétája), demagóg (az energetikai miniszter – komikus, ha nem tragikus lenne – villanyégő elmélete szimbolizálhatná a leginkább az új kabinetet, de a gazdasági miniszter sem kismiska, csak éppen lámpalázas, több társához hasonlóan, nehezen fejezi ki magát anyanyelvén), tudatlan de dölyfös, büszke képviselője a nihilnek. A legtöbb újonnan kinevezett miniszter már túl van mandátuma legnehezebb napján, kisebb nagyobb nyelvi/nyelvtani hibákkal, de felolvasta/letette az esküt, és nem is fogunk hallani róla sokkal többet rövid mandátuma alatt.

A rommagyar politikai hatalmasok pedig követik a trendet – Budapest is ezt sugallja minden bizonnyal – és populista paranoiás kiszólásaik, mintegy természetes módon egy táborba terelik őket a visszarendeződés harmadik kormányával. Kelemen Hunor azt mondja az új kormányprogramról, hogy az „olyan, mintha a Mezőgazdasági minisztériumban írták volna meg, két sör között”, (lehet ez a rózsaszín pantalló átka?) másnap aztán megszavazza a parlamentben a Dăncilă-kormányt, “ad még egy esélyt a koalíciónak”, csak azt nem mondja ki, hogy mire? (Azt is mondják, hogy vannak konkrétumok a programban, melyet már ezelőtt is megszavaztak, de hát ez ellenérv!, hiszen harmadszorra ígérik, de egyszer sem váltották be. Az új miniszterelnök-asszony 2 év alatt 350 km autósztrádát ígér, ha összevetjük azzal, hogy az Erdélyi pálya 14 év alatt 62 kilométeresre nőtt, ezt az ígéretét biztosan tartani fogja /Lol/, sőt 250 km vasutat is épít, vagy felújít, ez még nem világos. Új adót sem vezetnek be, már persze az autóregisztrációs adót már márciustól ígéri a szaktárca vezetője stb. A helyi adminisztráció kieső jövedelmeinek pótlását még csak nem is ígérik stb.)

Plusz gond itt, és elhallgatással nem kezelhető, hogy a kisebbségi politizálásnak sajátos, a politikai mezőnyben egyedi módon strukturált helye, etikája van. Sajátos helyzetünk egyfelől deontológiai etikát követel, azaz minden közéleti/politikai lépést az emberi jogokra, nevezetesen a kisebbségi jogokra való hivatkozással, ahhoz mérten kell értékelni. A kisebbségpolitikában érvényes szimbolikus és pragmatikus cselekvések egy másik dimenzióban, az emberi jogok elsőbbségének feltételezett és mérceként használt mezőnyében is megméretettnek. Miért jó egy egész kisebbséget (ma már társadalomnak /gesellschaft/ nem mondanám, közösség /gemeinschaft/ meg sohasem volt) populista, etno-nacionalista, ráadásul két, rajtunk földrajzilag is kívüli, problémáinkra érzéketlen hatalomnak kiszolgáltatni? És a kérdés tovább vezet ahhoz, hogy helyes-e a politikai pluralizmus minden formájának elfojtása a kisebbségen belül? Lehet-e demokratikus az úgy megválasztott képviselet, hogy nincs pluralizmus, nincs választási lehetősége a kisebbséghez tartozóknak, akik foglyul estek a hatalmi elitnek? Képviselve vagyunk-e egyáltalán?

A mostani hezitálás és újbóli elköteleződés alapvető kérdéseket vet föl, pontosabban a kisebbségi politizálás mezejének újra strukturálását követeli meg. Még akkor is ha ennek sem intézményi, sem pedig személyi struktúrái nem adottak. Cetero censeum, a rommagyar kisebbség politikai pluralizmusának kérdését újra napirendre kell tűzni, vagy feladni önálló társadalomként való létünk ideáját és/vagy utópiáját, populista autonómiázással helyettesíteni a valóságra való reflexiót és felelős cselekvést.

Magyari Nándor László

Zsidózó vicc és migránsmentes Törpörtyűfesztivál

A Baranya megyei Gödrén Töpörtyű-fesztivált rendeznek február 10-én, a résztvevőknek minden hozzávaló a rendelkezésükre áll. A többi között öt kiló zsírszalonna, sörasztal, és még minden, ami a töpörtyűkészítéshez elengedhetetlen.

Például migránsmentes környezet. Ezzel invitálja a polgármester a potenciális érdeklődőket, de mielőtt nagyon beleélnénk magunkat, hogy migránsok nélkül fesztiválozhatunk, a polgármester úr megmagyarázza, hogy mindezt hogyan kell érteni.

A Szabad Pécs találta meg a fesztivál beharangozóját, ők kérdezték meg Gelencsér Gábort, Gödre független polgármesterét, aki azt válaszolta nekik, hogy „a megjegyzés pusztán a töpörtyű készítésére kitalált rendezvény kapcsán vetődött fel, más rendezvényünk kapcsán nem. Gondolom, magyarázni nem kell, miért nevezhettük – viccesen – migránsmentesnek. És láss csodát, a célt elértük! Remélhetőleg többek figyelmét is sikerül ugyanígy felkelteni, hiszen egy rendezvény promotálásának épp ez a célja. Kérem, ne keressen ebben sem politikát, sem provokációt, arról ugyanis a rendezvény nem szól! Szeretne viszont közösséget építeni, gasztronómiai hagyományokat elevenen tartani, személyes kapcsolatok teremtését elősegíteni!”

Vagyis, így a polgármester, a migránsmentes környezeten nem azt kell érteni, amire sokan gondolnak. Ez csak vicc, mondja a polgármester, más néven promóció. És ami a legmegnyugtatóbb, egyéb rendezvényeiket nem a migránsmentes környezet ígéretével teszik vonzóbbá.

A migránsmentes környezet és rendezvény emlegetése tehát nem politika, nem is provokáció, hanem a gasztronómiai hagyományok elevenen tartásának, a közösség építésének, valamint a személyes kapcsolatok teremtésének része.

Itt tartunk, itt tart ez az ország. Odáig jutottunk, hogy nincs senki, aki azt mondaná Gödre független polgármesterének, Gelencsér Gábornak, hogy menjen el a jó édes anyukájába.

Egy évvel ezelőtt, 2017. januárjában a meggyilkolt zsidókkal viccelődtek a Veszprém Megyei Naplóban. Nem tudni, akkor hányan háborodtak fel az újság olvasói közül, s hányan jelezték a kiadónak, hogy lemondják az újságot. Hányan mondták, hogy nem vevők az ilyen jellegű viccelődésre, még akkor sem, ha vannak, akik ezt mulatságosnak tartják.

A Veszprém Megyei Napló megbízott főszerkesztője az RTL Klub híradójának kérdésére ezt válaszolta a lapban megjelent zsidó viccel kapcsolatban:

„Olvasóinkból eddig mindig mosolygást váltottak ki a lapban megjelenő viccek, ezért sajnálattal vettük észre, hogy a mai vicc sérti egyes olvasóinkat!”

Nézzük meg ezt a mondatot, mit is jelent valójában.

  1. A Veszprém Megyei Napló megbízott főszerkesztője csodálkozik azon, hogy bár olvasóikból eddig mindig mosolygást váltottak ki a lapban megjelent viccek, ezen a mostani viccen egyesek mégsem tudtak mosolyogni.
  2. A Veszprém Megyei Napló megbízott főszerkesztőjét nem sérti az általa vezetett lapban megjelent vicc, csupán egyes olvasókat.
  3. A Veszprém Megyei Napló megbízott főszerkesztője mindezt sajnálattal vette észre. Vagyis, nem azt sajnálta, hogy a lapjában megjelenhetett ez az ocsmány, aljas vicc, hanem azt, hogy ez egyes olvasókat sért.

A Saul fia főszereplőjétől, Röhrig Gézától származik a következő idézet: „Auschwitzot nem az akkori szélsőjobb csinálta, hanem azok, akik a Nagykörúton nyugodtan sétáltatták a kutyájukat, miközben sárga csillagos embereket tereltek a gettóba. Konszolidált polgári életet élő emberek, köztük ügyvédek, orvosok semmilyen szolidaritást nem mutattak fel, inkább behúzták az ablakaikon a függönyöket. Nem azoktól kell a legjobban tartani, akik ma ócska, helyesírási hibáktól hemzsegő uszító kommenteket írnak a site-okon, hanem attól a hallgatag többségtől, amelyik szemet huny. Azoktól a járókelőktől, akik akkor nem voltak szolidárisak a zsidókkal; mint ahogy ma nem azok például a cigányokkal vagy a menekültekkel.”

Ma nem az aljas tréfacsinálóktól kell a legjobban tartani, hanem azoktól, akik szótlanul, csendben tűrik az ilyen és ehhez hasonló otromba viccelődéseket.

Je suis menekült

0

Menekült vagyok. Nemrég még (huszon-akárhány évig) Magyarországon, újabban ismét itt, a dróton túl. Te is az vagy. Ráadásul az unokáid meg fogják egyszer kérdezni, mit csináltál akkor, amikor kerítést húztak a nevedben Európa közepére. Adtál-e vajas-mézes tejecskét korunk kisjézusának?

Nem is számolom már, hányadik nemzeti konzultáció volt ez a legutóbbi Magyarországon, viszont mellbevágott a KDNP-s Aradszki András, egyébként energiaügyért felelős államtitkár, parlamenti, napirend előtti felszólalása. Idézem: „Ma már tudjuk, hogy a fatimai harmadik titok szerint (…) a sátán legnagyobb és legvégső támadása az egyház ellen a családok elleni támadás lesz”

Aki kíváncsi rá, rákereshet, a fatimai titkok nem is szólnak a családokról, de ez legyen a legkisebb baj. Meg hogy Aradszki szövegírói összekeverik a szezont a fazonnal. Sokkal nagyobb gond, hogy súlyos szereptévesztést érzek már egy ideje a magyar közéletben. Hogy jön ahhoz a 21. században egy magyar parlamenti képviselő, hogy a katolikus egyház egyik, nevezzük így, dogmájára hivatkozva szólaljon föl a magyar parlamentben? Vagy, ha más szemszögből nézem: hogyan van képe keresztény értékekre hivatkozni, amikor az ország általa kiszolgált kormánya éppen humanitárius katasztrófát generál?

2012-től két évig magyart tanítottam idegen nyelvként a Bicskei Menekülttáborban. Akkoriban még a magyar államnak volt egy integrációs programja a menekültek számára, ennek egyik eleme volt a napi három nyelvóra. Korábban soha nem jártam Bicskén, amikor az akkor kiskamasz lányomnak mondtam, hova fogok járni dolgozni, eszébe jutott egy karácsonyi dal:

Idvezlégy kis Jézuska,

idvezlégy ó kisbaba!

Mért fekszel a jászolba’,

a hideg istállóba’?

 

Hol a fényes palota,

hol a kényes nyoszolya,

hol a lépes mézecske,

vajjal mázolt köcsöge?

 

Ó ha Magyarországban,

Bicske mezővárosban,

jöttél volna világra,

akadnál jobb országra.

 

Mert adnánk jó mézecskét,

vajas édes tejecskét,

szükségedet megszánnánk,

párnácskánkba takarnánk.

 

Bicskén viszont egészen más várt, mint amit a dalocska sejtetett. A városka szélén, a helyi Tescón túl, biztonsági őrök által védve élt 600-3000 ember, a hivatal kénye-kedve szerint működő fluktuációtól függően. Amíg ott dolgoztam, többnyire afgán családok voltak a táborban, és fiatal afrikai férfiak, Maliból, Eritreából, Elefántcsontpartról.

A Belügyminisztérium alkalmazottai, a bevándorlási hivatal ügyintézői, a szociális munkások, a biztonsági őrök, az időnként erőfitogtató céllal odavezényelt fiatalka rendőrök, a napi ügyeletet tartó egészségügyi nővér, de még a konyhai alkalmazottak is mind egyként bántak ezzel a sok emberrel: megvetéssel. Ahol csak lehetett, keresztbe tettek nekik, hátráltatták a menekültügyi eljárás menetét, megalázó sorbanállásra-kilincselésre kényszerítették őket a legapróbb ügyben is. Orvosi ellátás gyakorlatilag nem volt, heti két alkalommal jött orvos, egyébként egy nővér ügyelt, aki többnyire aszpirint osztott, és ha indokoltnak tartotta, mentőt hívott.

Egyszer egy aggódó afgán apa megütötte a nővért, mert az a beteg gyerekhez nem volt hajlandó mentőt hívni. Erre rögtön kijött a rendőrség is és a mentő is. A férfit bilincsben vitték el, a kislányt kísérő nélkül valahova, és napokig nem kapott a család információt arról, hova vitték a kiskorút, egyáltalán él-e.

Ha már gyerekekről esett szó – akik, ugye, ennek az egész menekültválságnak a legsérülékenyebb résztvevői – a helyi iskola csak 3-4 gyereket fogadott, a többi iskolás korút (voltak vagy ötvenen, 6-tól 18 évesig) egyetlen tanítónő tanította a tábor területén, a valami kideríthetetlen szempontból erre alkalmasnak ítélt középiskolások pedig Budapestre jártak be, a Than Károly iskolába (az igazsághoz hozzátartozik, hogy valamivel később, egy szerencsés igazgatóváltás után, bebocsátást nyertek a gyerekek a bicskei iskolába – ebből is látszik, mennyire az egyéni hozzáálláson múlik-múlt minden).

Millió sztorim van abból a két évből, annak idején, naponta magammal cipelve a diákjaim problémáit, mindenkinek erről meséltem. És minden nap, újra meg újra fölháborított az ott dolgozók hozzáállása, a menekülteknek pedig próbáltam az órán átadottakon kívül is segíteni: minden ismerős nekem gyűjtötte a színes ceruzákat, a cipőket-ruhákat, a menekülteket is alkalmazó cégek és a befogadó szomszédság címét (az integrációs program részeként ugyanis egy bizonyos idő után a diákjaimnak munkát-lakást kellett találniuk maguknak). A táborban rajtunk, tanárokon kívül csak a Cordelia Alapítvány állt igazán a menekültek rendelkezésére, ők is erejükön és lehetőségeiken fölül segítették a betegeiket. (Ez az alapítvány még 1996-ban jött létre azzal a céllal, hogy segítséget nyújtson a Magyarországra érkező, kínzást vagy más súlyos traumát átélt menedékkérőknek, menekülteknek és családtagjaiknak pszichiátriai, pszichoterápiás, pszichológiai kezeléssel, pszicho-szociális tanácsadással.)

Aztán a Belügyminisztérium megszüntette a menekülteket integráló programot, és szép lassan elkezdődött az a gyűlöletkampány, amely most éppen a sororozásban csúcsosodik. És én azóta azon töprengek, honnan az emberekben ez a gyűlölet, ez a kirekesztés, és miért nem képesek meglátni a menekültek sorsában a sajátjukat.

Meggyőződésem, hogy Európa a menekültválság kezdete óta nagy változások előtt áll, hosszú távon nem fognak megmaradni az egynyelvű, egyvallású, homogén közösségek. Hogy képes lesz-e Európa közösen találni valamit, ami összetartja, egymással szolidáris közösséggé formálja ezt a sokszínű-soknyelvű földrészt, azt nem tudom. De remélem, hogy nem a xenofóbia lesz az összetartó erő.

Érvem egyetlen van: mindannyian menekültek vagyunk itt. Vagy akárhol. És a legelemibb emberi kötelességünk befogadni azokat, akik segítségért kopogtatnak az ajtónkon.

Johannes Reischl kovácsmester, a szépapám, Elzász-Lotharingiából érkezett Vajdaságba, és 1762-ben, Óbecsén kötött házasságot Tokodi Barbarával. Tudomásom szerint most élnek rokonaim Argentínában, Ausztráliában, Magyarországon, Portugáliában, Svájcban, Szerbiában, Szlovéniában.

A történelem szempontjából mi az a párszáz év, amit egy-egy nemzet eltölt adott határok között? Egy-egy családról nem is beszélve.

Menekült vagyok. Nemrég még (huszon-akárhány évig) Magyarországon, újabban ismét itt, a dróton túl. Te is az vagy. Ráadásul az unokáid meg fogják egyszer kérdezni, mit csináltál akkor, amikor kerítést húztak a nevedben Európa közepére. Adtál-e vajas-mézes tejecskét korunk kisjézusának?

Rajsli Emese

Soros György Pártja nyeri a választást áprilisban

Ezer embert kérdezett meg a Policy Agenda, s a többi a között arra voltak kíváncsiak, van.-e esélye az április választáson a Soros György Pártja nevű szervezetnek. A válaszolók két százaléka szerint a SGYP nyerhet áprilisban, 64 százalék esélytelennek tartotta őket. Azért van még dolga a kormánynak, legalábbis ami az agymosást illeti: a válaszolók 24 százaléka azt válaszolta, hogy ilyen nevű párt nem létezik.

A különös felmérés nem előzmények nélküli. Emlékszünk még a pirézek dicsőséges pályafutására – pedig akkoriban hol voltak még a migránsok – 2007-ben pedig több mint hétezren töltötték ki az egyik internetes újság által összeállított kérdőívet, amelyben a sajtómunkások az iránt érdeklődtek a lapjukat olvasó nagyközönségtől, hogy miért nem csípik a magyar hírességeket? Feltehetőleg a pirézek villámkarrierje lebegett a kérdőív összeállítóinak lelki szemei előtt, hogy a sok létező sztár közé becsempésztek egy kitaláltat is.

Ezt a kitalált személyt Bíró Lukácsnak hívták, Budán lakott, foglalkozására nézve fogorvos volt. Többet nem tudtunk róla, de nem is kellett, mert ennyi éppen elég volt ahhoz, hogy honfitársaink ismeretlenül is utálják.

Illetve, nem is ismeretlenül: a már említett hétezer válaszolóból ugyanis 1586-an jelezték, hogy ismerik Bíró Lukácsot, az pedig több, mint figyelemre méltó, hogy az utálati listán található 29 híresség közül a budai fogorvos a nyolcadik helyen végzett. Vagyis, e távolról sem reprezentatív, ám mégsem tanulságok nélkül való felmérés szerint mindössze hét olyan híresség élt e honban, akit Bíró Lukácsnál is többen utáltak.

Én nem válaszoltam a kérdőívben szereplő kérdésekre, de ha jobban belegondolok, be kell vallanom: én még ma is utálom Bíró Lukácsot. Pedig sok rosszat nem tudnék rá mondani. Bíró Lukács nem fújja a füstöt a képembe, nem gyújtogatott autókat a televízió székházánál, és a mindennapi betevőt sem a 6-os villamoson, utastársai zsebében szokta megkeresni. Nem lopja szét az országot, nem jár heéikopterrel a felesége barátnőjének lakodalmába, nem nyúlta le a magánnyugdíj-pénztárakban tartott 3 ezermilliád forintnyi megtakarítást. Nem indul padlógázzal, mint előttünk az a baromarcú, nem parkol az út közepén, forgalmi dugót okozva a fél városban, és amit a legjobban utálok: nem keveri össze a helyiség és a helység szavakat.

Bíró Lukácsra semmi rosszat nem tudok mondani, ezért azt kell gondolnom, hogy én is azért utálom, mint honfitársaim többsége: azért, mert mi magyarok szeretünk utálni másokat.

Szeretjük utálni a tanárokat (túl sok a nyári szabadságuk), az orvosokat (csak a hálapénz érdekli őket, hogy rohadnának meg, ahol vannak), a manökeneket (persze, nekik könnyű, mindenkivel lefekszenek, és közben beutazzák a világot), az énekesnőket (csak tátognak pléjbekkre), a biciklis futárokat (lassan hozzák a pizzát), de nem túl népszerűek a ruhatáros nénik sem. (Előadás előtt még csak-csak, de amikor előadás után úgy mozognak, mint egy altatásban lévő beteg lajhár, s ráadásul a mellettünk álló, tolakodó tetűnek előbb adják oda a kabátját, akkor a tetszési indexük, teljes joggal, a statisztikai hibahatárt jóval meghaladó mértékben csökken.)

És nem szeretjük a cirkuszi idomárokat (bántják az állatokat), a tévés személyiségeket (ha meglátunk egyet a boltban, kiderül, hogy sokkal öregebb és alacsonyabb, mint a tévében), a kőműveseket (kispórolják az anyagot a falból, aztán csodálkozunk, ha összedől), az újságírókat (hazudnak, hiába mondta Deák Ferenc, hogy igazat kell írni.)

És persze nem szeretjük a politikusokat sem (pedig, szemben az újságírókkal, nem mindegyik hazudik, csak az, amelyiknek mozog a szája).

Miért éppen Bíró Lukácsot szeretnénk? Lehet, hogy nem is rendes magyar ember, most olvastam valahol, hogy állítólag piréz…

A migránsok már Szekszárdon vannak

Fölösleges azzal vádolni a kormányt, hogy hisztériát kelt, ráadásul az adófizetők milliárdjaiból. Szó sincs ilyenről, ha eddig voltak is kételyeink a migránsokkal, vagy éppen a Soros György zsoldjában álló civilekkel kapcsolatban, akkor mostantól ennek vége.

Ács Rezső, Szekszárd fideszes polgármestere ugyanis rettenetes dolgokról számolt be a nagyközönségnek. Az Index munkatársai beszélgettek a Tolna megyei város első emberével, aki nem kertelt, nem maszatolt, nem ködösített, hanem elmondta az igazságot.  Ács úr közlése szerint „ismeretlen emberek ismeretlen teherautókkal mindenféle dolgokat művelnek a városban és senkinek nincs semmilyen információja róluk.”

Ezek, bárhonnan is nézzük, tények. Konkrétumok, hogy mást ne mondjunk. Vagyis, nagy a baj. Talán itt a világvége, vagy valami, ami még annál is rosszabb. Most már – hála Ács úr szíves közlésének – mindent tudunk a migránsok módszereiről. Meg arról, hogy Soros és civiljei miként segítik őket. Annyira veszélyesek, olyan jól álcázzák magukat, hogy senki nem látja őket, és nem is hall róluk semmit. Még szerencse, hogy a polgármester úr éber és résen van. Ha ő is ugyanolyan lenne, mint a többi ember, ki tudja, mit művelnének az ismeretlenek az ismeretlen teherautóikkal.

De most végre megtudtuk a teljes igazságot. Az elvetemültséget mi sem bizonyítja jobban, hogy egy olyan ember, aki teszem azt, nem Ács Rezső szekszárdi polgármester, képes arra gondolni, hogy nincsenek is migránsok Szekszárdon. Hogy a polgármester úr megzakkant, mert agyára ment az a sok hülyeség, amit pártja és kormánya el akar hitetni a magyar emberekkel.

Most ennek vége, jött egy ember Ács Rezső személyében, aki nem volt rest, és leleplezte a sötétben bujkáló Soros-civileket. Meg persze azokat az egyelőre láthatatlan migránsokat, akik olyan sokan vannak, és annyira felháborító dolgokat művelnek, hogy teljesen úgy néz ki, mintha nem is lennének.

Ezek a migránssimogató civilek olyan tökéletesen álcázzák magukat, hogy a szekszárdi polgármesteren kívül mindenki mást sikerült becsapniuk a városban. Ha nem lenne Ács Rezső, még az is megtörténhetne, hogy mindenki azt hiszi, amit lát, vagy tapasztal. Ács úr azonban jól tudja, hogy ha valamit nem lát, akkor az nem azt jelenti, hogy nincs ott semmi. Éppen ellenkezőleg: ha valami nem látszik, és nem is hallott róla senki, az éppen annak a bizonyítéka, hogy van ott valami. Sőt, nem egyszerűen valami, de olyan valami, ami annyira furmányos, hogyha valaki nem szekszárdi polgármester, azt gondolhatja, hogy nincs ott semmi.

Az, hogy a szekszárdi polgármester hisztériát és riadalmat kelt az ismeretlen személyek ismeretlen teherautói miatt, azt bizonyítja, hogy a Soros-terv igenis létezik. És minél inkább nem látja senki, annál bizonyosabb, hogy van.

Nincs jobb annál, mint amikor az ember úgy biztos valamiben, hogy nem tud semmit.

Magyarországra néző hazát beszámítok

Azt írta nekem egy nemzeti troll, hogy én hazaáruló vagyok. Ha neki ez örömet okoz, vagy pénzt kap azért, hogy ezt leírja, legyen így.

Ezeréves garancia, részletfizetés megoldható. Erzsébet utalványt elfogadok.

De azért valamit még elmondanék: nem azért vagyok hazaáruló, mert nem szeretem a hazám. Azért vagyok trollék szemében hazaáruló, mert másképp szeretem, mint azok, akik szerint nem szeretem.

Azt szeretném, hogy a hazám a mostaninál jobb hely legyen. Hogy sokféle ember elférjen benne. Még azok is, akiket nem szeretek. Nem lehet mindenkit szeretni. Nem kell mindenkit szeretni.

Egyszer egy cikkemet azzal kezdtem, hogy nem szeretem a melegeket és a bicikliseket. Voltak, akik itt abbahagyták az olvasást. Nem ezt várták tőlem.

Pedig, én így folytattam: attól, hogy valaki meleg, vagy biciklis, még nem kell őt szeretni. A melegek és a biciklisek között is vannak jók, és vannak gazemberek. Erkölcsösök, és aljasok, okosak és buták. Elmebetegek és zsenik, törtetők és tisztességesek.

A magyarok között is. Bartók Béla is magyar volt, Szálasi Ferenc szintén.

Árulom a hazám. Komfortos, élhetőbb, Magyarországra néző hazát beszámítok.

A kormány migránsai

– Tiszteletem migráns urak, üdvözöljük Önöket a mi kedves, barátságos, vendégszerető országunkban. Megvannak, mind az 1300-an?

– Honnan tudják, hogy épp ennyien vagyunk?

– Mi mindent tudunk. Cigaretta? Szivar? Sajnos, röviditalokból jelenleg nem túl széles a választékunk…

– Bocsánat, úgy látszik, eltévedtünk. Azt hittük, ez itt Magyarország.

– Jó helyen járnak, migráns urak. Kerüljenek beljebb, biztosan elfáradtak a hosszú úton.

– Viccel velünk? Gúnyt űz a nyomorunkból? A kiszolgáltatottságunkból? Nekünk azt mondták, hogy Magyarországon nem kedvelnek bennünket. Idegengyűlölő kormányplakátokkal szórták tele az országot.

– Ez a maguk csoportját nem érinti. Maguk a mi menekültjeink. Önöket kiválasztottuk, és különleges bánásmódban részesülnek.

– Tessék? Nem zárnak be bennünket? Nem viselkednek velünk lekezelően és embertelenül, mint a többiekkel?

– Ellenkezőleg, uraim! Tisztes megélhetést biztosítunk az Önök számára. Munkát kapnak, rendes fizetést, valamint költségtérítést

– Itt tényleg valami félreértés lehet.

Szó sincs félreértésről.

– Még mindig nem értjük. Önök örülnek nekünk?

– Mint majom a farkának, migráns urak, Önök lesznek a mi bűnbakjaink.

– Bűnbakok? Nem követtünk el semmit.

– Tudjuk, uraim, de ez bennünket momentán nem érdekel. Önöket bűnbakként kívánjuk foglalkoztatni Magyarországon. Egyetlen feladatuk elviselni, hogy Önök miatt van minden.

– Szökőár? Földrengés? Kolera?

– Na, ennyire azért nem komoly a helyzet, nálunk ilyenek nincsenek.

– Akkor mi az, amiért mi leszünk a felelősek?

– Mindenért, ami rossz a magyar embereknek. Tudják, nálunk nagy a korrupció, lopnak a közpénzből, és az emberek hajlamosak ezért a kormányt okolni. A miniszterelnököt, az ő családját, pártját, barátait, üzletfeleit. Ezen szeretnénk változtatni.

– Megszüntetik a korrupciót? Többé nem fognak lopni?

– Látszik uraim, hogy Önök egy másik kultúrából jöttek. Szó sincs ilyenről.

– Hanem?

– Önök lesznek mindennek az okai. Ha bármi rossz történik Magyarországon, olyan, amit nem szeretnek a magyar emberek, Önökre mutogatunk majd.

– Tudna példát mondani?

– Mondjuk, kiderül, hogy Andy Vajna kaszinói milliárdokat kaszálnak. Hogy a miniszterelnök baráti köre gyanúsan gyorsan gyarapodik. A saját lábán álló családja úgyszintén. Hogy Lázár János százezreket költ el egynapos külföldi utazásaira. Ilyenekre gondolunk.

– És nem lesz ebből nekünk bajunk? Ha a magyar emberek mérgesek lesznek ránk, rajtunk töltik ki a haragjukat. Meg is verhetnek bennünket.

– Ettől Önöknek nem kell tartaniuk, uraim. Az előbb felsorolt urakat sem kedveli senki, mégsem esett semmilyen bántódásuk. Ha ránéznek a tabellára, láthatják hogy, a kormányzópárt, a Fidesz, magasan vezeti a közvélemény-kutatásokat.

Egyensúlyhiány

0

Odaát pedig Orbán, amennyiben nem sikerül a kvóta, nem lesz elég a mozgósítás az átszavazásra, kevés lesz a hálavoks stb., benyújtja a számlát, és az igazán fájdalmas lesz (amúgy sem sikerült teljes jogú kliensé válnia a Kelemen vezette fő itteni Fidesz fiókpártnak, hiszen a nagy magyarországi adóösszegeket Kató Béla és Demeter Szilárd kezeli, a szövetségnek csak töredék jut!).

Két dolgot lehet, többé-kevésbé biztosan, állítani az új miniszterelnök-jelölttel kapcsolatban –  már azon a nyilvánvaló tényen túl, hogy szintén a PSD(kormányzó Szociáldemokrata Párt)-elnök teleormáni fief-jéből (Románia legdélibb tartományának hűbérbirtokáról) való – és mindkettő sötét időket vetít előre.

Egyik, hogy biztosan lojális pártelnökéhez, és ezt nem is rejti véka alá. Most már csak azt kellene tisztázni ezzel a lojalitással kapcsolatban, hogy mint egyfajta nem feltétlen racionális, érzelmileg beágyazott attitűd, mennyire stabil, mennyiben lehet hosszútávon, és főként, miniszterelnöki pozícióból gyakorolni. Ráadásul, amint azt Tăriceanu szenátus-elnök, a kormányzó hatalom kisebbik pártja vezérének szíves közléséből immár tudjuk, a miniszterelnök csak Dragnea (PSD elnök) helyettesítője, román kormányhangja, afféle „adminisztrátor”, ügyvivő feladatokat fog ellátni (sic!, ami persze törvényellenes, de kicsire már senki nem ad: ezennel a stróman miniszterelnök intézménye feltalálva!). Sejtésem, és az előzmények figyelembevételével képtelenség kormányzást egy külső – és ennyiben természetesen a dolgokat egy a kormányon kívüli pozícióból megítélő – személy kénye-kedvének megfelelően bonyolítani, miközben ez a helyzet akaratlanul is erodálja a föltétlen hűséget. Másfelől, mint minden érzelmi viszonyulás a hűség is illóanyag egykettőre elpárolog, nemcsak egy kifáradó házasságban, hanem annál inkább egy politikai (valójában klienteláris, a politikai korrupciót populizmussal eltakarni igyekvő) viszonyban, mely ráadásul kiegyensúlyozatlan. A mérleg nyelve egészen a beiktatásig Dragnea javára billen, ő van hatalmi helyzetben, ezt követően viszont az aszimetrikus viszony kiegyenlítődik, sőt előbb-utóbb – akár a két legutolsó miniszterelnök esetében – átbillen a mérleg és jön a konfliktus, majd a saját kormány elzavarása. Semmit sem változtak azok a körülmények, melyek két kormányfő és kormány, valamint nagyszámú miniszter menesztését eredményezte, nincs okunk azt föltételezni, hogy ez másképpen fog történni a közeljövőben. A beiktatásra váró Dăncila-kormány soron következő bukása a változatlan politikai mátrixba, abba a strukturális elrendeződésbe van előre bekódolva, mely eddig is válságot, kormányozhatatlanságot okozott.

A másik tudható dolog a kijelölt miniszterelnök-asszonnyal kapcsolatban az, hogy hangos híve az igazságszolgáltatást érintő módosításoknak, melyeket a politikai nyugat mellett az államelnök, és ami fontosabb a szakma és civil társadalom élesen ellenez. Ráadásul egy olyan pillanatban próbál kormányt alakítani, amikor a korrupció-ellenes harc jogi kereteit mindenáron módosítani, meglágyítani próbáló hatalom, egyszerre a parlamentet, a bírókat és ügyészeket, az államelnököt az EU és USA valamint a nyugati államok képviseletét, stb. rossz politikai kommunikációval, maga ellen fordította. Most a kedélyeket az a PSD-s párthatározat borzolja, mely, az ártatlanság vélelmére álságosan hivatkozva, megvádoltakat is „büszkén” engedélyez kormány–, illetve miniszteri funkcióba jelölni.

De a PSD-ALDE (a jelenlegi román kormánykoalíció) mindenekelőtt a civil társadalmat hívta ki maga ellen – mégpedig egyszerre annak szervezett és jó nyugati kapcsolatokkal rendelkező NGO-it, és ugyanakkor az utca emberét, a vox populit is – mozgósította maga ellen. Márpedig az utca hangja, a civilek, akikkel egyelőre nem tud mit kezdeni a parlamenti többséggel rendelkező hatalom, nagyon is mozgósítható, és máris aktív. Még el lehet hallgatni, illetve kicsinyíteni a részvevők számát, a szombati tüntetéseken, úgy tenni, mintha követeléseik el sem hangzottak volna, de a dolog minden bizonnyal folytatódni fog. Hatásukra pedig egyéb ügyek miatt – lásd. infláció, árfolyamesés, gondokat okozó adóreform, és mindenekelőtt a korrupció stb., stb. – elégedetlenkedők is csatlakozni fognak hozzá, újra bizonyítva, nem lehet populista jelszavakkal, a vox populi ellenében kormányozni.

Közelebb hozzánk, nagy kérdés, hogy érdemes-e a rommagyar politikai establishmentnek ezzel a kormánytöbbséggel menetelni? Vállalható-e egyáltalán Dragnea két szép szeméért a kooperáció, a rommagyar polgárság jórészének ellenében? Új fejlemény, hogy – az (i)gazságszolgáltatás újra szabályozási kísérlete, és a korrupciós ügyek miatt stb. – a rommagyar civil társadalom is mozgolódik, és ezt nem lehet másképpen értelmezni, mint ellenállást a rommagyar politika jelenlegi kurzusával szemben. Szombaton még csak egy-két tucatnyi civil tüntetett Bukarestben a hatalom, és alulértetten mindenképpen az azt követő szövetség ellen, de eddig is sok rommagyar vett részt a kormányellenes megmozdulásokban, és számuk növekedni fog. Olyan szolidaritás épülhet föl a civil társadalomban, ami az eddigi Fidesz inspirálta kisebbségi etnonacionalista politizálás kereteit kérdőjelezi meg, és akkor? (Érzékeli ezt Kelemen Hunor, legalábbis megbékélő, ha nem egyenesen elfogadó nyilatkozatot adott a tüntetőkről/tüntetésekről. Érthető, ha a magyarországi kampányban nem akar szembe menni egyetlen rommagyar irányzattal, vagy csoporttal sem, hiszen feladata van: mozgósítani Orbánra való szavazáshoz).

Minden esetre a kormányválságok és civil társadalmi megmozdulások egyre nyilvánvalóbbá teszik, amit eddig is lehetett tudni: nem lehet egyszerre két nacionál-populista hatalmat szolgálni (ezt a MinoritySafePack kezdeményezés előrelátható kudarca is jól érzékelteti), különösen kisebbségi helyzetben nem. Sem a Dragnea-Tăriceanu-pártiság, sem az Orbán-pártiság nem tartható egyszerre. És főként nem a kisebbségi – azaz általános emberi! – jogok következetes fenntartása, az érte való sokoldalú és az EU-t is implikáló politikai harc hangoztatása mellett. Nem foghat az illiberális macska liberális demokráciát, pláné nem egyszerre kint és bent – hogy a költőóriás szavait, ilyen vulgárisan parafrazáljam.

A nyárelő vízválasztó lesz a rommagyar politikában. Itt szárba szökkenhet a civil elégedetlenség, ha tovább menetelnek az egyre népszerűtlenebb (lassan már-már egészen abszurd, Ionesco-i) hatalommal, és a civil kurázsi is felhorkanhat, nyílt ellenállás és tüntetések jöhetnek, valamint újabb kormányválság. Ez viszont az előrehozott választásokat is valószínűsíti. Odaát pedig Orbán, amennyiben nem sikerül a kvóta, nem lesz elég a mozgósítás az átszavazásra, kevés lesz a hálavoks stb., benyújtja a számlát, és az igazán fájdalmas lesz (amúgy sem sikerült teljes jogú kliensé válnia a Kelemen vezette fő itteni Fidesz fiókpártnak, hiszen a nagy magyarországi adóösszegeket Kató Béla és Demeter Szilárd kezeli, a szövetségnek csak töredék jut!).

Magyari Nándor László

Nyomozás egy minden gyanún fölül álló személy volt cége ellen

– Pistikém, te vagy az?

– Igen. Parancsolj velem, Péter bécsi.

– Hivatalból kereslek. Tudod, van az a nyomozás, amit ellened folytatunk. Pontosabban a volt céged, az Elios ellen.

– Még nem hallottam róla.

– Benne volt az újságban.

– Nem olvasok újságot. Ami a mi újságjainkban van, azt tudom nélkülük is, mert azokat a mi embereink írják. A többivel meg, ami még nem a miénk, nem idegesítem magam. Amúgy, hogy vagytok, Péter bácsi?

– Köszönöm, mint mindig. Jól.

– Na, ennek örülök. Már azt hittem, valami baj van, hogy hívsz.

– Tudod, Pistikém, van ez az OLAF-jelentés.

– Hallottam róla. A Bajnaiékat fogjátok megvádolni.

– Megpróbáljuk. De veled is beszélnünk kell.

– Parancsolj velem, Péter bácsi.

– Pistikém, neked, úgyis, mint a miniszterelnök vejének, mikor lenne alkalmas, hogy néhány szót váltsunk veled?

– Bármikor, Péter bácsi.

– Tényleg ne vedd tolakodásnak, de ezek ott az unióban nagyon ráfeküdtek arra a 13 milliárd forintra, ami szerintük a te sarad.

– A múltkor még 12 milliárd volt.

– Mostanra 13. Tudom, hogy elfoglalt vagy, alig van nap, hogy ne vásárolnál valamilyen céget, meg ilyesmi. De ha netán mégis tudnál időt szakítani arra, hogy a nyomozóink néhány, tényleg nem bántó kérdést feltegyenek…

– Mondd csak, Péter bácsi, nem lehetne lezárni ezt a nyomozást?

– Milyen nyomozást?

– Hát azt, amiről az előbb beszéltél.

– Csak vicceltem, Pistikém. Nyomozás a miniszterelnök veje ellen? Ne röhögtessél! Örülök, hogy hallottam a hangodat.

– Zene füleimnek, ha veled beszélhetek, Péter bácsi. Csók a család.

Fűnyíró

0

egyik kedvenc tanmese-viccem a süni és a fűnyíró… szóval ez az egész úton para, hogy biztos nem adja ide, biztos nem adja ide, biztos nem adja ide, biztos nem adja ide, majd az ajtóban, hogy bazmeg süni a fűnyíródat és hátraarc… én egész úton aszondogatom magamban, hogy rendes arc ez a süni, biztos odaadja vagy megmondja ha nem tudja odaadni… és nagyon sokszor be is kopogtam, és nem válaszoltak vagy nem tudták adni a fűnyírót, de ez sem változtatott azon, hogy most is úgy bandukolok, ha érdekel valakinek a fűnyírója, hogy biztos odaadja, vagy legalább válaszol… csak a legtöbbször már csak egyszer és csendesen kopogok…

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK