Blogles

nermagyarok

0

Szombat reggel a Fehérvári úti piac előtt egy nő azt mondta nekünk, hogy azért nem szavaz ránk, mert *ő* magyar. Egy férfi az orrunk előtt jelentőségteljesen széttépte a szórólapunkat, hogy nyomatékosítsa nemtetszését.

A Fidesz 2010 óta minden eszközt bevet azért, hogy elhitesse velünk azt, hogy aki négyévente a szavazófülkében történetesen nem a narancssárga logó mellé húzza be az ixet, az hazaáruló. Aki nem velük, az ellenük.

Orbán Viktor mindeközben attól az Oroszországtól teszi függővé Magyarország jövőjét, ahol kormánykritikus újságírókat és ellenzéki politikusokat megmérgeznek, bebörtönöznek, meggyilkolnak.

Szóval ezzel kapcsolatban azt szeretném mondani, hogy ez itt mindannyiunk hazája. Azokhoz pedig, akik nevükkel és arcukkal hitelesítik a Fidesz rendszerét annyit, hogy egy idő után egyre lehetetlenebb lesz elmagyarázni az embereknek azt, hogy hazafias cselekedet lenne Putyin Oroszországával szövetségre lépni.

Orosz Anna, az ellenzék XI. kerületi önkormányzati képviselőjelöltje

Újhelyi István: A Booking.com-sztori

0

Nem feltétlenül szoktam az európai parlamenti képviselői munkám minden kulisszatitkába és részletébe beavatni a nyilvánosságot: egyfelől mert messze nem olyan izgalmas és érdekes, mint amilyennek gondolják, másfelől a választókat – nagyon helyesen – a végeredmény érdekli, nem pedig a háttérben zajló munka. Most azért teszek kivételt és számolok be egy konkrét ügy háttéreseményeiről, mert a magyar viszonyokat illetően különösen tanulságos, ráadásul az utóbbi napokban a közélet egyik kiemelt témája volt.

Sokan olvasták a hírekben, hogy a világ egyik legjelentősebb internetes szállásközvetítő cége, a Booking.com hosszú ideje nem fizette ki a vele szerződésben lévő szállásadóknak járó pénzeket, így huszonkétezer magyar partner (a nagyobb hotelek mellett főleg kisebb turisztikai, többségében családi vállalkozás) is nehéz helyzetbe került. A sajtóban megjelent hírekre adott első kormányzati reakciók meglehetősen sajátosak voltak: a sokak szerint leginkább NER-es kifizetőhelynek számító Magyar Turisztikai Ügynökség kusza számokkal kezdett operálni, a Fidesz-frakció pedig – az állami kommunikációs rutin részeként – konkrét fenyegetést küldött a multicégnek. Én az Európai Parlament közlekedési és turizmus szakbizottságának egyik vezetőjeként, valamint az ENSZ turisztikai világszervezetének uniós nagyköveteként léptem a magyar érdekek mellé és családi szabadságomat megszakítva már az első hírek olvasása után konzultációt kezdeményeztem a Booking.com felelős vezetőivel. Több körben, több formában is egyeztettem az érintett cég képviselőivel, így az ügyben illetékes vezérigazgató-helyettessel, a Közép-Kelet európai régió felelősével, a brüsszeli és budapesti irodavezetőkkel, a számítástechnikai háttérért felelős személlyel, de személyes konzultációkat folytattam az érintett magyarországi vállalkozások egy részével és a szakmai szervezetek vezetőivel is. Ezek az egyeztetések is érdemben hozzájárultak ahhoz, hogy – és ez egy fontos bejelentés – holnapra a mintegy huszonkétezer magyar partnercég szinte kivétel nélkül megkapja az elcsúszott kifizetéseket, csütörtökre pedig visszaálljon a rendszeres és remélhetőleg hibamentes működés. Ha a nekem tett ígéret ellenére mégsem rendeződik a tartozások kifizetése, természetesen EU-s intézményi lépéseket teszek.

Ami a konkrét ügyet illeti:

a Booking.com kifizetési nehézségeit nem pénzügyi- vagy menedzsmentválság, hanem technikai felkészületlenség okozta.

Egy több mint két éve előkészített könyvelési és számviteli szoftvercsere miatt csúsztak a kifizetések, a korábbi informatikai rendszer a partnerhálózat ugrásszerű növekedését és a nyári szezon terheltségét már nem bírta, az új rendszert pedig még nem tudták megfelelően működésbe állítani. Ez nem jelenti azt, hogy a Booking.com felmenthető az ügyben, vagy a vezetését nem terheli felelősség azért, mert sokezer magyar vállalkozás nem jutott hozzá időben az őket megillető pénzekhez, de – ahogy a mondás szól – nem szabad a fürdővízzel a gyermeket sem kiönteni.

Nem lehet azonnal zsigerből fenyegetni és hecckampányt indítani primitív politikai érdekek mentén, mert ha egy ilyen sok magyar kis- és középvállalkozást is kiszolgáló, nekik profitot hajtó vállalkozás alól mi magunk húzzuk ki a szőnyeget, akkor azzal borulnak az érintett magyar érdekeltségek is.

Nem vagyok naiv kezdő, pontosan látom, hogy a multik miként használják ki piaci helyzetüket, nagyságukat és kapitalista előnyüket minden rendelkezésükre álló helyzetben.

A Booking.com is számtalan érzéketlen hibát és válságkezelési malőrt vétett ebben az esetben, ugyanakkor politikai szereplőktől érkező fenyegetéssel semmi nem oldódik meg.

Sőt, épp az volt a magyar érdek, hogy a multicég helyzete is mielőbb rendeződjön, hiszen, ha jól működik a rendszer, az a magyar beszállítóknak is hasznot hajt. Ha összecsuklik a multicég, a romjai alatt reked sokezer magyar vállalkozás is. Jelen esetben tehát a határozott, világos érdekképviseleti célok mentén vezetett, de korrekt tárgyalás hozza, illetve hozta meg az igazi eredményt.

Tény, hogy a digitalizáció erőltetett nyomulása – és benne a lakmuszpapírként működő turisztikai szektor – számtalan új problémát hoz folyamatosan a felszínre, amelyekre a gazdasági szereplőknek egyelőre nincsenek gyors válaszai.

Tanulság, hogy egy országonként sok tízezer partnerrel dolgozó multicég nem engedheti meg magának, hogy hasonló krízis idején elérhetetlen legyen, és kommunikálni csak chatbotok, illetve mesterséges intelligenciával működő robotplatformok mentén legyen hajlandó.

Tanulság, hogy egy turisztikai multicégnek hasonló helyzetekben nemcsak az érdemi kommunikációra, de a méltányosságra is nagyobb hangsúlyt kell fektetnie és nem bánhat a partnereivel a most tapasztalt módon. A Booking.com körüli botrány tehát megoldódni látszik, ami nyilván érdeke volt a multicégnek is, de – ami számunkra még fontosabb volt, hogy – komolyabb sérülésektől mentesen megoldódott vele a magyar kisvállalkozások helyzete is.

A Fidesz-kormány ebben az esetben is a régi módszert alkalmazta csak: erőt fitogtatni, a felcsillanó piaci einstand lehetőségétől megrészegülve fenyegetni. Ez ugyanakkor kizárólag a Fidesz és a körülötte lévő gazdasági szereplők érdekét szolgálta, a megoldásét nem. Azt most is a csendes, háttérben végzett és kitartó egyeztető munka jelentette. Nos, ilyen a magyar érdekek valóban hatékony képviselete.

Ha még nem olvasta volna…

Most mindenki ezen az „asszonyságon” van kiakadva, pedig semmi ok sincs rá. Krúdy A vörös postakocsiban „egy még elég csinos és kívánatos”, de a „szerelemtől visszavonult asszonyság”-ról emlékezik meg, akiről egy éjszakai kihallgatás során tudjuk meg, hogy „az volt a mestersége, hogy szerelmet vessen és arasson”. De Krúdynál maradva utalhatnánk a „horvát asszonyság”-ra, aki megőrült a színészekért, s aki horvát létére nem ismerte Zrínyit, a költőt, de Zrínyit, a kaposvári színészt annál inkább.

Kétségtelen, az „asszonyság” megszólítás manapság, a mai magyar nyelvben leginkább talán a megszólító távolságtartó fölényeskedését fejezi ki, s a megszólítottnak kedélyeskedő-bizalmaskodó lenézését, lekezelését. Orbán ezzel maximálisan tisztában van, hiszen egy októberi interjújában nagyon is tudatosan nevezte a számára gyűlöletes, megvetett és Soros emberének kikiáltott Věra Jourovát asszonyságnak, midőn ezt mondta:

„ez az asszonyság onnan Csehországból úgy látja a magyarokat, mint azok a tökfilkók, akik nincsenek abban a helyzetben, hogy saját döntéseket hozzanak.”

Ugyanakkor olyannyira nincs köze Orbánnak a valósághoz, hogy már fel nem fogja, nem is érti meg, hogy ez a fajta bratyizós-pálinkázós-fehérvári huszározós, feudális stílus (стиль) egyszerre viszolyogtató és röhejes. Még akkor is, ha ez sokaknak bejön, s ettől a hátsó udvari verbalitástól érzik magukhoz közelinek a magyar miniszterelnököt.
Most Karikó Katalint, a vakcina egyik kifejlesztőjét nevezi – éktelen, de magához méltó tahósággal – „kisújszállási asszonyságnak”, mindjárt magyarnak is mondva a Pfizer nevű („ezt a nehezen kimondható szót: Pfizer, azt hiszem, így kell mondani”) vakcinát, amelyben „magyar ész van benne”, de „ugye egy német prof is benne van ebben a dologban”, foglalja össze rendkívüli eleganciával, kifinomultsággal és mértéktartással a magyar miniszterelnök.
Én viszont most Orbán rendkívüli olvasottságát, literátus személyét éneklem meg. Ugyanis épp Karikó Katalint, a vakcina kifejlesztőjét, a legkülönbözőbb szakmai elismerések várományosát kellett asszonyságnak nevezni, hiszen Orbán ezzel Krúdy egyik legkülönösebb regényére, az Asszonyságok díja című munkájára gondolhatott, amelynek főszereplője egy bizonyos Czifra János, foglalkozását tekintve „temetésrendező”, aki „huszonöt év alatt megismerkedett a halállal, eltemetett vagy tízezer pesti embert, gyermeket, asszonyt, öreget, nem volt neki újdonság a sírás, jajveszékelés, kétségbeesés…Bár nem volt lángész, hosszú működése alatt megtanulta, hogy az életet és a halált egy kis mesgye választja el, tehát nem igen érdemes sokat törődni az élet aprólékosságaival.” S hogy még valamit eláruljak erről a temetésrendezőről, Krúdy beszámolója szerint „a zsidótemetőben is volt dolga, ahol a gondnokkal szokott eszmét cserélni az általános drágaságról.”

Ugye, mennyire más, ha az ember nem innen-onnan kiragadva, hanem kulturális kontextusukban érzékeli a szavakat és kifejezéseket?

Akkor most miért is kell a mi nagyszerű, felkészült és nyelvileg is mindig selymesen és bársonyosan fogalmazó miniszterelnökünket méltatlan támadásoknak kitenni?
Gábor György

Németh Szilárd nem bír magával

0

Szabó Tímea arról kérdezte Orbán Viktort a parlamentben, hogy tesznek-e valamit a folyamatosan a Dunába ömlő rákkeltő anyag miatti vészhelyzet megszüntetésére. Orbán Viktor válaszából kiderült kiderült, hogy egy valamit tesz: lényegében rémhír terjesztéssel vádolja a képviselőt. A Szabó Tímea által az este közzétett videón azonban nem is ez a legérdekesebb, hanem Németh Szilárd viselkedése…

Az Aachenben újragondolt Európa

„A dokumentum szemmel láthatóan meghaladja az eddig keletkezett uniós szerződéseket, s ez nem csak abból a szempontból előnyös, hogy végre a tényleges integráció kap elsőbbséget, hanem az is, hogy az új feltételrendszerben már nem érvényesek azok a szabályok és vállalások, amelyeket az unió hajnalán túl jóhiszeműen, a kelet-európai politikai kultúráról is a legjobbat feltételezve szövegeztek meg az akkori politikusok és szakértők.”

A német és a francia rövid- és hosszú távú érdekek még sohasem voltak ennyire közel egymáshoz, mint most. Pedig Angela Merkel és Emmanuel Macron kapcsolata nem kivételes a második világháború utáni időszakban, legalább ennyire közel állt egymáshoz a konzervatív Helmut Kohl és a szocialista François Mitterrand. Mi változott, milyen új elemek tették lehetővé azt, hogy a világ egyik legerősebb hadseregével rendelkező Francia Köztársaság elnöke, valamint a világ egyik legerőteljesebb gazdaságával rendelkező Német Szövetségi Köztársaság kancellárja úgy érezze: itt az ideje annak, hogy újra alapozzák az Európai Uniót. Mert az a koncepció, mely körvonalazódni látszik legalább olyan újszerű és radikális, mint egykoron az unió megalapítása volt.

Január 22-én, Nagy Károly városában, Aachenben aláírnak egy kétoldalú dokumentumot, mely jelzi az idők változását. Kétségkívül van egy átmeneti, rövidtávú célja és üzenete is a jövendő dokumentumnak. Mindkét politikus egy politikai krízis középpontjában áll, és sokan igyekeznek úgy beállítani a válságos helyzetet, hogy azok okozójuk ő maguk. Persze valójában ez nincs így. Macron beindította a megígért reformokat, melyek közvetlenül érintik a francia gazdasági és szociális élet legtöbb területét. Az az átalakítás, melybe belekezdett, felér azzal a gazdasági és szociális forradalommal, melyet Margaret Thatcher indított el 1984-ben, s amely több ezer bányászt és munkást kényszerített arra, hogy új szakmát tanuljon vagy lakhelyet változtatva olyan vállalatoknál helyezkedjen el, amelyek nem vagy kevésbé veszteségesek, mint a bezárt bányák és s egyéb idejétmúlt vállalkozások. Thatcher egy közel totális modernizációt hajtott végre, s ez megújította és a kontinens élvonalába állította a brit gazdaságot, a City-t pedig a világ pénzügyi centrumai egyikévé tette.

Macron sem akar kevesebbet – a francia gazdaság modernizációjával az ország elitje mindeddig tulajdonképpen adós maradt; azok a változások, amelyek bekövetkeztek, ma már jól látszik, nem voltak elégségesek. És Macron is azzal a – főként – alacsony képzettségű munkavállalói réteggel találta magát szemben, no meg a túlbürokratizált közszféra alkalmazottaival, akikkel Thatcher is annyit hadakozott. És van még egy, de annál lényegesebb párhozam: ahogy Thatcher fő ellenfelét, a populista bányász-szakszervezeti vezetőt, Arthur Scargill-t részben a KGB és az annak alárendelt egyes kelet-európai titkosszolgálatok – elsősorban a Stasi – tüzelték a NATO-elkötelezett brit kormánnyal szemben, most a Macron ellen utcára vonuló sárgamellényesek mögött is már az első pillanatban felsejlett Moszkva sziluettje.

Valamelyest más bajok miatt fáj a német kancellár feje. Az ország gazdasága kitűnően teljesít a baloldal által 2003-ban beindított reformok következtében – ebbe a német szociáldemokraták egyébként bele is rokkantak, pártjuk a tetszhalál szélén áll ma, támogatottsága megcsappant. A jobboldalt ugyanakkor súlyosan megosztja az, hogy miképp viszonyuljon a bevándorlás kérdéséhez. Szemmel láthatóan Merkel nem akarja feladni azokat a morális érveket és értékeket, amelyek pártját, a CDU-t – ellentétben a CSU-val – Európa legemberközpontúbb jobboldali pártjává tette. A menekültek befogadásának voltak persze más szempontjai is: az az egymillió ember, aki a 2015-2017-es periódusban Németországba érkezett, egy évtizeden belül egy újabb német gazdasági fellendülés forrása lesz. Ám e két tényezőt – a morálist és a praktikust – nem volt hajlandó mindenki e megfontolások alapján megítélni. Elsősorban a CSU, de még a CDU egyes – bár elszigetelt – középvezetői is fogékonyak voltak azokra a radikális, szélsőjobboldali, migránsozó szólamokra, melyeket otthon az AfD, kívül pedig olyan politikusok képviseltek, mint Orbán Viktor, az osztrák Heinz-Christian Strache vagy a cseh Miloš Zeman – mondanunk sem kell, kivétel nélkül valamennyien Vlagyimir Putyin jó barátai, s az Európai Unió szétverésének tevékeny hívei.

Ezzel a politikai szemétdombbal szemben állít tíz nap múlva alternatívát a megújuló francia-német szövetség. Az aláírandó dokumentum szövege ismert: az alapvetően módosított irányt fog szabni gazdasági, pénzügyi, társadalmi és politikai szempontból egyaránt.

Uniós, sőt nagyobb horderejű világpolitikai ügyekben, a döntések, mi több, a döntéseket megelőző viták előtt külön tárgyal majd a német és a francia vezetés, s azon lesznek, hogy minden kérdésben már eleve közös álláspontra jussanak. Ennek tükrében nem csak nagyvonalú, de logikus is az a francia vállalás, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsában 1945 óta betöltött állandó francia tagságot átadják egy közös, EU-s tagságért cserébe.

Fő céljuk, hogy egy külön piacot hozzanak létre a közös piacon belül, melynek szabályozása és a közös valuta kötelező érvénye már eleve egy olyan feltételrendszert vetít előre, mely messze a semmibe hajítja a kelet-európai renitens államokat.

Ugyanilyen fontos témakör a kül- és a biztonságpolitikai reformterv. Magyarország már rég nem számít megbízható NATO-szövetségesnek, de alapos kételyek vannak Szlovákiával szemben is. Az új biztonsági feltételek egyenesen kizárják majd az együttműködést olyan kormányokkal, mint az Orbáné, külpolitikailag pedig tovább erősödik az az elszigetelés, ami 2015 óta komolyan sújtja a Nyugat részéről Magyarországot. Ezzel egyidőben és elkerülhetetlenül lazulnak azok a biztonsági garanciák, melyekben eddig Magyarország részesült.

A dokumentum szemmel láthatóan meghaladja az eddig keletkezett uniós szerződéseket, s ez nem csak abból a szempontból előnyös, hogy végre a tényleges integráció kap elsőbbséget, hanem az is, hogy az új feltételrendszerben már nem érvényesek azok a szabályok és vállalások, amelyeket az unió hajnalán túl jóhiszeműen, a kelet-európai politikai kultúráról is a legjobbat feltételezve szövegeztek meg az akkori politikusok és szakértők. Egy olyan tér jön létre, melynek alapvető céljait és rendszerét már öt évvel ezelőtt leírtuk Magyar Bálinttal egy cikkben, leszögezve: Nyugat-Európa számára ez az egyetlen lehetséges túlélési stratégia.

Ara-Kovács Attila diplomáciai jegyzete

Csak semmi majré

0

A Klubrádió eddigi történetének legforradalmibb pillanatát élhette át tegnap a műsorhallgató, ugyanis az érintett rádióban ehhez fogható tanítás vagy iránymutatás – emlékeim szerint – még nem hangzott el.

A forradalmi gondolat külön értékét, jelentőségét és megkérdőjelezhetetlen súlyát az adja, hogy a doktrinális útmutatás egy vezető rabbi szájából hangzott el, mintegy transzcendens ihletettségről tanúskodván.

A vezető rabbi az alábbi kérdést kapta:

„Erkölcsös dolog részt venni abban a pénzelosztásban, ahol eltitkoltan, az eredeti céloktól eltérően teljesen idegen és láthatóan politikai meggondolásból osztanak pénzt? Egy egyháznak itt kell lennie?”

A rabbi az alábbi válasszal bizonyította teljes felkészületlenségét, s erkölcsi cinizmusát:

„Hogy mi az erkölcsös és mi nem, azt a végeredmény határozza meg, a módszer másodlagos.”

Ez a simogatóan takaros és meghittségében melengető válasz a jakobinusok vagy Joszif Visszarionovics Sztálin ajkán sem formálódhatott volna szebben.

Akkor most mondjuk el a vezető rabbinak, hogy egy célhoz sokféle eszköz rendelhető, s nincs cél és eszköz között szükségszerű, „transzcendens módon determinált” viszony. Az ember autonómiája és szabad akarata révén maga választja meg az eszközeit.

A „cél szentesíti az eszközt” (nem machiavellista, ennek semmi köze sincs Machiavellihez, de ez egy másik történet) tétele ócska közhely és hibás premisszákból indul ki. Ugyanis a jó cél a rossz tartalmú eszközöket nem teszi jóvá, de még csak nem is neutralizálja, vagyis semmilyen jó cél nem szentesíti a rossz tartalmú eszközöket: a rossz, gonosz, cinikus és embertelen eszközök mindenféle értelemben, kiváltképp etikailag, rosszak, gonoszak, cinikusak és embertelenek maradnak.

Az abszolút jó tartalmú célhoz az abszolút rossz tartalmú eszköz egyszerűen inadekvát.

Legfőképp a „progresszív” célokat kitűzők szeretik elhitetni, hogy a célok annyira magasztosak és nagyszerűek, hogy elérésük érdekében megengedhető minden rossz (szükségszerűen rossz) és minden gonosz (szükségszerűen gonosz) eszköz: terror, diktatúra, vese lerúgása, kínzatás, átnevelő tábor, agymosás, bebörtönzés, jogfosztás és így tovább, mert hiszen a cél csodás és boldogító, csak a kis buta lázadozók képtelenek mindezt felismerni, ám a kancsukámmal majd segítek nekik. És akkor majd ők is meglátják és felismerik, vagy beledöglenek.

Szóval bízzanak bennem, a jóságos hatalomban, én tudom, mi a jó cél az egész emberiség számára, s aki ebben megakadályoz, azzal nem tehetek mást, mint hogy a jó cél érdekében büntetőtáborba küldöm, a Gulagra, elmegyógyintézetbe, tarkón lövetem vagy felköttetem.

S ha kiderül, hogy a cél mégsem volt olyan jó, mint azt szerettem volna hinni és elhitetni másokkal, akkor hát sag schon, annyi baj legyen, mi tévedtünk egy kicsit, akik meg nem hittek bennünk és a remek célokban, azok meg felfordultak egy kicsit.

Most már csak az a kérdés, hogy a vezető rabbi szárnyas szavait mottójául választja-e a Klubrádió, s tanítását márványba vésve kihelyezik-e a rádió portáljára?

Gábor György

Borell, a főtárgyaló

Az Európai Unió külügyi főtárgyalója, Josep Borrell a héten Moszkvába látogatott, ahol – személyén keresztül – az orosz rezsim sikeresen megalázta az egész uniót. Meglepő, váratlan fordulat lenne ez? Egyáltalán nem.

Az utazás előtt számosan figyelmeztették Borrellt, hogy egy ilyen látogatást semmi sem indokol közvetlenül azt követően, hogy Alekszej Navalnijt egy moszkvai bíróság, koholt vádak alapján elítélte, a rezsim pedig hihetetlen brutalitással lép fel nap mind nap a tüntető tömegekkel szemben.

Mi több, Borrell moszkvai jelenléte mintegy legitimálja mindazt, ami manapság Oroszországban történik.

Felmerül a kérdés, a főtárgyaló személyes alkalmatlanságáról lenne szó?

Minden bizonnyal, hisz ez már bemutatkozásakor is nyilvánvaló lett, amikor egy lehetséges európai Magnyitszkij-törvényre vonatkozó kérdésre keresetlenül csak annyit válaszolt: fogalmam sincs, mi az a Magnyitszkij-törvény.

De vajon inkompetens lenne az unió egész külügyi adminisztrációja?

Aligha. Viszont közelebb visz az igazság felderítéséhez, ha megnézzük Borrell otthoni – vagyis spanyol – politikai hátterét. A szocialista párt, melynek Borrell is egyik exponense, 2020 óta együtt kormányhoz a szélsőbalos Podemos-szal. Ez a populista pártocska, ahol és amikor csak teheti – Orbánhoz hasonlóan – blamálja, sőt támadja az uniót, valamint abba az irányba próbálja lökdösni a spanyol kormányt, hogy az elnéző legyen olyan diktatórikus és szintén populista rezsimekkel, mint például az orosz, a kínai vagy éppenséggel a venezuelai.

Az eset megint csak azt bizonyítja, hogy a kisstílű, periferiális nemzetállami érdekek mennyit árthatnak az uniónak, s milyen mértékben hátráltathatják az integrációt.

Ha hiszünk az Európai Egyesült Államok eszméjében, márpedig mi másban lenne érdemes hinnünk, akkor nagyon gyorsan és határozottan útját kell álljuk annak, hogy a nemzetállami populizmus aláássa az integrációt.

Ara-Kovács Attila

Csendben maradni okosabb lett volna

Varga Judit miniszternek egy Emmy-díjról az jut eszébe – egyébként jogosan –, hogy a kommunista rendszer örökösei is nézzék meg a filmet és szálljanak magukba. Ezt egy személyeskedő üzenetben közzé is tette. Az más kérdés, hogy ezt egy olyan miniszter mondja, aki ugyanolyan ocsmány propaganda szöveget tol, mint a kommunisták és egy sok tekintetben hasonló hatalom egyik leghűbb kiszolgálója.

Úgy tűnik viszont, hogy más párhuzam is van közte és a „kommunista rendszer örökösei” között. Az Emlékpont által közzétett dokumentumok és a nyilvános cégadatbázis alapján ugyanis a miniszter édesapja is beazonosítható, mint a kommunista rendszer kiszolgálója: nem is csak egy kis ügynök, hanem ún. szigorúan titkos tiszt lehetett, az aktái szerint meglehetősen aktív és meggyőződéses.

A tévedés jogát persze fenntartom, ha van másik miskolci Varga László, akinek a lányát és az édesanyját ugyanúgy hívják, mint a sunyi kis III/II-es alhadnagy szállodaigazgató rokonait és ráadásul hasonlít is Varga Juditra, akkor a miniszter asszonytól elnézést kérek!
Ha nincs, akkor viszont: 1) Varga miniszternek óvatosabban kellene bánnia az ilyen üzenetekkel 2) ha legalább annyi tartás van benne, mint Pokorni Zoltánban volt, akkor szépen lemond és átmenetileg visszavonul. Aztán persze lehet még belőle polgármester valahol.

Az szt. tiszt aktáját itt találja:
http://szigoruantitkos.hu/szt-tisztek/varga-laszlo-186.html.
Az azonos nevű apával és nagymamával rendelkező, szintén miskolci miniszter asszony Twitter-bejegyzéséről pedig itt olvashat:
https://hvg.hu/…/20191126_Varga_Judit_Dobrev_Klara_a_kommun…

(Szeretném a jegyzőkönyv kedvéért leszögezni: eszembe nem jutott volna elővenni az „apák és fiúk (lányok)” lemezt, ha maga Varga miniszter asszony nem kezdi el. Ez a kis írás csak arra szolgál, hogy figyelmeztesse: gondolkozzon, mielőtt tweeteni kezd!)
FRISSÍTÉS: a miniszter megerősítette a fenti szomorú tényeket, persze egy propaganda cikkben, miben másban https://pestisracok.hu/varga-judit-az-erveimmel-nem-tudnak…/
Megjegyzés: 1) természetesen tovább hazudik, amikor az 5 évig ALHADNAGYKÉNT ÉS HADNAGGYÁ ELŐLÉPTETVE dolgozó édesapját a rendszer naív áldozataként mutatja be. A 8000 forintos jutalom is kevésnek tűnik, de abban az időben egy átlagfizetés 1000-1500 forint lehetett 2) a felmenők bűneit ő kezdte emlegetni 3) a miniszter asszonnyal nem az a baj, amit kommunista tartótiszt édesapja tett anno. Hanem amit fideszes miniszterként ő tesz most.

Nem értik, mert populisták

0

Két politikus, két helyzet, eltérő pozicionálás, mégis mindkettő a levegőben van, saját populista politikájuk áldozatai, nem nehéz végüket megjósolni. Az viszont nem valószínű, hogy pártjukban lenne, aki reális tanulságokat vonna le, aki bukásukban fölfedezné, hogy rossz úton járn(t)ak: a populizmus, végső soron, nem megváltás a “népnek”, hanem politikai zsákutca.

Merő egy túlzás lenne azt állítani, hogy könnyű és kézenfekvő dolog eligazodni a román politikai mezőny alakulásában, nem az. És bár bonyolult és csak félig-meddig látható jelenségek uralják, kevesek vezérlik, de sokan szenvedik el a politikai élet kaotikus – vagy legalábbis első látásra annak tűnő – változásait. Viszont, legalább a parlamenti pártok politikai vezetőitől elvárható lenne a tájékozódás, a viszonylag pontos diagnózisok és az azok alapján megtervezett politikai tevékenység. Még pontosabban azoktól a politikai elemző-tanácsadó csoportoktól lenne ez elvárható, amelyek közvetlenül a politikai formációk szolgálatában állnak, azok fizetik, egyébként a politikai formációk, jó pénzért hagyják magukat félrevezetni. Itt és most két – egyébként különféle formációkat vezető és a politikai mezőny más-más területén ténykedő – politikus és holdudvarának aktuálisan elhibázott valóságértelmezéseire, és ebből következően, hibás politikai akcióira reflektálok.

Mindkét itt említendő politikus populista, a szónak szakmai/tudományos meghatározása szerint, mégsem képes “megérteni a népet”, értelmezni annak hangulatát, érdekeit, sérelmeit és elvárásait, egyszóval a közvélemény állapotát és változásait. Nem képes mentálisan bejárni a polgároktól induló utat és onnan eljutni a politikai magaslatok látványáig, hanem egyre inkább csupán a “nép általuk kialakított mítoszát” helyezik értelmezéseik és ténykedéseik központjába (Ernesto Laclauval szólva a populista észjárás, vagy logika központjában a nép áll, csakhogy. A nép nem homogén, vagy tetszőlegesen strukturálódó polgárok tömege, hanem “létre kell hozni”, mégpedig folyamatosan. Ez gyakran csak abban áll, hogy a néppel szembeálló “elitet”, pontosabban annak valamely szegmensét “ellenségként definiáljuk”, akivel szemben strukturálódhat a “fölépített nép”. A népképzés populista mechanizmusa viszont, egyfelől egyre fokozódó mértékben és nagyobb lendülettel igényli az ellenségképzést, másfelől és végül – szinte minden esetben – megtalálja a “nemzet” vagy a “faj” kategóriáját, radikalizálódik). A populista politika mindent leegyszerűsítő igyekezetében (hiszen ezt gondolják elitellenességnek, “az egyszerű nép”, a józan ész logikájára apellálnak, az elitek elleni harcban) rendre “egydimenziós nép mítoszát” hozza létre, ahhoz szól, azzal legitimálja ténykedéseit stb. Márpedig a társadalom mindenkor többdimenziós, bizonyos határok között leegyszerűsíthető, viszont soha nem a végtelenségig, sajátja a bonyolultság, az, hogy az alkotó egyéneknek többféle kötődése van, önmagában is többdimenziós személyiségekből áll stb. És akkor nem szóltunk arról, hogy a kötődések dinamikája, a hálózatok ereje és fontossága egyre inkább változik, bonyolódik és egyáltalán nem egyszerűsödik, csak erőszakkal lehet ideig-óráig egydimenzióssá változtatni.

Liviu Dragnea sokszorosan botrányos politikus, nincsen a jelenlegi román mezőnynek egyetlen olyan ellentmondásos helyzetű és mégis – a háttérből – hatalmat gyakorló személyisége sem, mint ő. Kiismerhető egyéni stratégiája volt az emberek és helyzetek háttérből való manipulálása. Ezt viszont éppen a maga és körei által terjesztett konteókkal (binom, párhuzamos állam, sorosozás stb.), igyekezett elfedni, jó szándékaiban őt megakadályozó titkos társaságokat vizionált, ellenük indult könyörtelen harcra, stb. Csakhogy ez a modell kifulladt, mert nem mindenki vevő konteóira, nem mindenki manipulálható, különösen hosszútávon nem. A “Giuliani-akció” megmutatta, hogy az a politikai stílus, mely botrányokat még nagyobb botrányokkal akar elfödni, csak rövid távon hatékony, eddig volt, tovább nem működik. Meggyőződésem, hogy akik kiötölték az amerikai lobbilevelet, elszámolták magukat, azt gondolták, hogy a román társadalom patriarchális és mindenestől bedől a magas státus (valójában Rudy Giulianni egy a sok lobbista ügyvéd közül, aki Trump mellett is föltűnik), az “amerikai ember” nevének, a rá való hivatkozásnak és senki nem néz utána a történetnek, mellyel legitimálni akarnak elfogadhatatlan – Dragneat és további korruptat fölmentő – lépéseket. De Dragnea saját közvetlen környezetét sem ismeri (el is mondta a Firea-ügy kapcsán, hogy “még ki tudja hány “fedett ügynök” /acoperit/ van a párt vezetésében), nemcsak a PSD által létrehívott egydimenziós nép mítoszát téveszti el. Elsőként George Maior párttárs, az USA nagykövete leplezte le a Giuliani-akciót és azután már nem lehetett manipulációra használni, sőt a fagylalt visszanyalt és most már szabadulni nem lehet a botránytól, mely visszájára sült el. (Ehhez a botrányos manipulációhoz kapcsolódott, jószántából, anélkül, hogy érzékelné, hogy nem képviselheti a teljes rommagyarságot ebben sem Kelemen Hunor, aki idejekorán lecsatlakozott a Giuliani lobbilevél mellé). Sort téveszt Dragnea akkor is, amikor párt- és koalíciós társai ellenében is azt erőlteti, hogy el kell tussolni az augusztus tizedikei erőszakos tömegoszlatás tényeit és megtartani funkciójában Dan Carmen belügyminisztert. (A belügyminiszter-asszony minden bizonnyal Dragnea egyetértésével a bukaresti prefektusra, Speranța Cliseru-ra akarta áttolni a felelősséget a csendőrségi túlkapásokért, de a prefektus Gabriela Firea bukaresti főpolgármester, PSD alelnök és befolyásos politikus “embere”, akit nem hagy bűnbaknak kinevezni). A provokáció és a hatóságok túlkapásai napvilágra fognak kerülni, az ügy a bukaresti főpolgármester Gabriela Firea határozott föllépésével napirenden marad, és nagyban hozzá fog járulni Dragnea bukásához, akárcsak az első fokon elítélt kormánytanácsos Darius Vălcov, agyament fb posztjai. De Dragnea “népét” (tagjainak profiljához tartozik, hogy alacsonyan iskolázott, vidéki, középkorú, vagy még idősebb, szubzisztenciális mezőgazdaságból élő stb.) a sertéspestis fogja szétzülleszteni, ez az a probléma, melynek terjedése és megoldatlansága – ne feledjük a sertés szimbolikus jelentéssel is bír, a mélyszegénységből alig-alig kikerült lakosság nagy hányadának számára – elolvasztja a hatalmon levő párt népszerűségét és nagy valószínűséggel elhozza a Dragnea-éra végét.

Helikopterből (le)nézett és végtelenül leegyszerűsített rommagyar “népet” vizionál Kelemen Hunor, a Fidesz itteni fő fiókpártjának elnöke is, ami még a populista politizálás mértéke szerint sem képes összerendezni, egy csoportban megtartani és főként nem képes képviselni a rommagyar társadalmat. Ezért úgy vélem, KH egyszerűen menekül, képtelen szembenézni helyzetével, úgy pozícionált, hogy nincs merre mennie, érzi a zsákutcát, de képtelen megfordulni, és közeleg a fal. És ezért a naivat játssza, úgy tesz mintha nem tudna dolgokat – más kifejezéssel struccpolitizál, homokba dugja a fejét -, mintha a kisebbségi politizálás nem róna rá másfajta felelősségeket, mint a többségiekre. Azt mondja Kelemen, hogy nem érdekes ki van hatalmon, milyen – formális és informális – politikai formációk vezetnek adott pillanatban, együtt kell működni, mert ha nem, elszigetelődik a párt. Ez logikusan is hangzik egy többségi (persze ott is cinikus opportunizmus) párt vezérétől, aki egy “részt” képvisel, de nem egy kisebbségi formáció vezérétől, aki az “egészet” igyekszik kisajátítani. Eközben azt is jól tudhatja, hogy a PSD éppen az a párt, mely a legkevésbé sem népszerű, és konkrét haszna sem látszik az együttműködésnek (Azt mondja KH, hogy miután formációja támogatja a hatalmon levő pártot életében egyszer találkozott a miniszterelnök-asszonnyal, akinek bizalmat szavazott. Mi a haszna a „külső” parlamenti támogatásnak, ezek után? Mert az illiberalizmus talaján való együttműködésre, a korrupció-ellenes harc megfékezésének ügyében való közös föllépésre nem is gondolhatunk, ugye? Vagy mégis?). Azt is mondja a vezér, hogy a magyarországi politikai helyzetet sem ismeri (a tavasszal még ismerte, amikor az ellenzéki képviselőket elzavarta!), és Orbánnal is csak a “stratégiai támogatásokról” szokott egyeztetni (amit rendre az EREK kap meg és oszt, a püspök-úr kénye-kedve szerint).

Két politikus, két helyzet, eltérő pozicionálás, mégis mindkettő a levegőben van, saját populista politikájuk áldozatai, nem nehéz végüket megjósolni. Az viszont nem valószínű, hogy pártjukban lenne, aki reális tanulságokat vonna le, aki bukásukban fölfedezné, hogy rossz úton járn(t)ak: a populizmus, végső soron, nem megváltás a “népnek”, hanem politikai zsákutca.

Magyari Nándor László

MSZP and DK at the negotiating table

0

The winner of these protracted negotiations seems to be the Demokratikus Koalíció. According to the latest public opinion polls by Závecz Research and Medián, the difference between MSZP and DK is only 2%, in favor of MSZP, but I wouldn’t be at all surprised if in the November polls DK would surpass MSZP.

Although most people would consider a Fidesz win at the next national election preordained, several political analysts consider the situation not that straightforward. There are several reasons to believe that Fidesz’s road to victory might be more difficult than it would seem at first glance. First of all, Fidesz voters at the moment appear to be complacent. Four years ago Fidesz was very effective in getting out the vote. But in several recent by-elections relatively few Fidesz voters bothered to go to the polls. Second, we know that the majority of voters would like to see a change of government. Only the sorry state of the opposition is responsible for the enormous Fidesz lead. Third, although opinion polls show an unstoppable Fidesz, support for the government party is usually overestimated in polls. Fourth, although few analysts pay enough attention to it, dramatic changes are taking place on the left that might change the political landscape. Here I am referring to the slow but steady disintegration of MSZP. Fifth, there is still an untapped pool of 1.5 million men and women who tell pollsters that they will definitely vote but at the moment are still undecided about their party preferences. These conditions, I believe, provide a level of political fluidity that may result in a closer election than most people expect.

Today I will concentrate on party politics, primarily the battle between MSZP and DK. Ever since László Botka decided to throw in the towel, both DK and MSZP politicians have been telling us that they are furiously and effectively negotiating. The winner of these protracted negotiations seems to be the Demokratikus Koalíció. According to the latest public opinion polls by Závecz Research and Medián, the difference between MSZP and DK is only 2%, in favor of MSZP, but I wouldn’t be at all surprised if in the November polls DK would surpass MSZP.

Why? DK just launched its election campaign with an impressive program, whose highlight was an hour-long speech by Ferenc Gyurcsány. We know from past experience that Gyurcsány is an effective campaigner. Also helping DK is its campaign against the voting rights of dual citizens which, I understand, is going well. With this issue DK is reaching people across the political spectrum because we know that a great majority of the Hungarian electorate opposes voting rights for those who don’t bear the burden of their decisions at the ballot box. DK obviously finds this approach to be of such importance that the party is investing in robocalls, to take place this week. With all this effort, I expect a surge in DK support. Of course, the question is whether DK will be able to appeal to any of those 1.5 million unaffiliated voters or will only siphon off disenchanted MSZP voters.

First, a few words about the gala opening of DK’s campaign. Judging from the video, it was a glitzy affair with lots of enthusiasm for the party’s chairman. The occasion  reminded Gábor Török, a political analyst, of American political rallies. In Török’s opinion, Gyurcsány is an oddity of sorts in Hungarian politics because he knows what his political interests are and he works resolutely on achieving his goals. On Olga Kálmán’s program on Hír TV Török called him “a potent politician.”

If there is agreement on the 106 electoral districts, which means only one opposition politician against the Fidesz candidate, Gyurcsány said he is “absolutely optimistic about the election.” At the moment, he believes that his support is 12-13%, as opposed to the 10% reported by Medián and Závecz, and he hopes that by election time DK might reach 15%. This is probably too optimistic an assessment of the chances of the opposition at the forthcoming election, especially since there are serious obstacles to DK and MSZP agreeing on those 106 electoral districts. At one point negotiations broke down, and a few days ago MSZP announced that, in addition to István Hiller and Bertalan Tóth, two former chairmen, Attila Mesterházy and József Tóbiás, will join the MSZP negotiating team.

Apparently, in at least two districts there was a serious rift between the two parties over whose candidate will be the Fidesz challenger. One was the electoral district in Újpest; the other, one of the two seats in the city of Szeged. Let’s start with Újpest because its fate has already been decided. MSZP caved. László Varju (DK) will replace Imre Horváth (MSZP). In response, Horváth left the party, although he will sit with the MSZP delegation between now and the end of the current parliamentary session. This is a sad turn of events because in November 2014 Horváth, against all odds, won a by-election after the death of Péter Kiss. It was a tremendous victory. Péter Kiss in the spring had received 40.7% of the votes while the Fidesz candidate got 35.2%. In November Horváth got 50.6% of the votes and his opponent only 30.6%. No wonder that now, three years later, Horváth feels that his party has thrown him to the dogs, allowing DK to take over a traditionally socialist district. According to rumor, Horváth either will run as an independent or perhaps he will be LMP’s candidate, running, of course, in the same district against Varju.

Another bone of contention is one of the two Szeged districts that the local MSZP people refuse to hand over to DK. László Botka, the mayor of Szeged and former MSZP candidate for prime minister, is still strong enough to defend his territory against the MSZP negotiating team. István Ujhelyi, a member of the European Parliament and a strong Botka supporter, gave a press conference in Brussels, of all places, where he said that the local MSZP leadership has no intention of replacing a “winning team,” a claim that is only partially true. It is correct to say that Sándor Szabó (MSZP-Együtt-DK-PM) won one of the two Szeged districts, but the other went to László B. Nagy (Fidesz). The local MSZP’s candidate for the second district is Márton Joób, a MSZP-DK-Együtt-PM member of the city council and a close associate of Botka. Given the very loose party discipline in MSZP, it is not exactly easy to negotiate with the socialists. The center might make decisions that the national leadership finds important for the party as a whole, but the local party leadership can rebel, citing its own priorities.

All of this is hellishly complicated. The electoral law devised by Fidesz counted on just these kinds of situations that occur in each and every electoral district when it comes to dividing the political terrain among several parties. On the other side, Viktor Orbán handpicks the candidates, who are nothing more than loyal voting machines.

NOVEMBER 22, 2017                                                   Balogh S. Éva

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK