Blogles

„Távoli tüzeket nem lehet közeli vizekkel eloltani”.

Hallom a felháborodást Orbán legújabb politikai prostitúciója kapcsán, vagyis, hogy felajánlkozott immáron katonapolitikailag is Pekingnek. Az erőteljes érzelmek érthetők, de nem amiatt, mintha ezt az egészet komolyan is lehetne venni.

Persze a nyugati szövetségeseinkkel szembeni árulás komoly dolog, de Orbánra a Nyugat már semmi olyasmit nem bíz, amit az áruba bocsáthatna. Így van ez már évek óta. Egy amerikai diplomata – még a trumpi időszakban – osztotta meg velem azt az értesülést, hogy szerte a nagyvilágban a magyar nagykövetségeken úgy járnak ki s be a kínai és az orosz hírszerzők, mintha a képviselet a sajátjuk lenne.
Teng Hsziao-ping (Deng Xiaoping) a kínai történelem egyik legnagyobb alakja, aki kivezette Kínát a maoi szennyből, s akit ezért a mai pekingi despota, Hszi Csin-ping (Xi Jinping) ki akar törölni a történelmi emlékezetből, egy tőle segítséget kérő, harmadikvilágbeli, korrupt politikusnak azt mondta:

„Távoli tüzeket nem lehet közeli vizekkel eloltani”.

Bölcs gondolat, s bármit feltételezünk is a pekingi vezetésről, azt az ostobaságot semmiképp sem kellene, hogy ezt ők ma másként gondolnák. Különösen nem egy olyan harmadikvilágbeli, korrupt politikus kapcsán, mint Orbán Viktor.
De a dolgot mégsem lehet ennyivel elintézni, ugyanis, ha félvállról vennénk ezt az árulást, nem lennénk méltók ahhoz a szövetséghez, amit a Nyugat, a NATO révén felajánlott nekünk
A DK egyértelmű választ fog adni erre az új kihívásra, amit Pekingben és a szövetséges nyugati fővárosokban egyaránt meg fognak hallani.
Ara-Kovács Attila

Célkeresztben a civil társadalom

0

Ehhez csendestárs, aki hallgat, aki civil-ellenes törvényeket támogat, aki párhuzamos államot emleget és korrupt politikusokat támogat. Itt tart ma a Fidesz itteni fiókpártja, erről beszél nemcsak Liviu Dragnea, hanem Kelemen Hunor is: „tél jön” és hosszúnak ígérkezik.

Különös határozatot hozott, a kormányt adó, magát szociáldemokratának mondó, politikai alakulat vezérkara, dörgedelmeset és a korszellemnek megfelelően, alternatív tényekre, álhírekre, láthatatlan és ellenséges, valamint minden bizonnyal fiktív, összeesküvés-elméletre alapozottat. Ahogy az egyes „rosszabb helyeken” – értsd putyini Oroszország, Trump-féle AEÁ, orbánista Magyarország, és Kaczynszki-féle Lengyelországon kívül, talán leginkább az Erdogan uralta Törökországban – dívik. Azt üzeni a párt vezetősége, mely büntetett előéletű elnökének megvédésére, utolsó megvádolásának okán vészesen fogyatkozó hitelének megerősítésére gyűlt össze, obskurus virágnyelven ugyan, de jól kivehetően, hogy a párhuzamos állam (leánykori konteo nevén: „háttér hatalom”, deep state, Soros György, Fethullah Gülen) nem engedi, hogy a megvádolt, vagy egyenesen elítélt politikusok zavartalanul folytathassák garázda tevékenységüket. Ergo, a párhuzamos államra le kell csapni, politikai és jogi eszközökkel egyaránt. Osztály, illetve pészédé-áldé-ellenes összeesküvését le kell leplezni, lefejezni és láthatatlan fejét, elrettentő példaként, a városkapukra kitűzni. Keveset tudni arról, hogy mit is jelent az aktuális politikai zsargon kulcs szava a párhuzamos állam, hiszen maga Liviu Dragnea, a fő hangoztatója is csak annyit nyilatkozott róla, hogy: „Hosszú ideje (sic!) beszélnek róla a nyilvános térben, és mindenki érti (sic!)….”, de minden esetre sokakat megtéveszt, illetve félrevezet. És minden bizonnyal azért nem lehet meghatározni a párhuzamos államot, vagy akár csak képviselőit pontosan megnevezni – mindazok az eufemizmusok, amelyek a titkosszolgálatokhoz, a DNA-hoz, vagy újabban Johannis elnökhöz kapcsolják, szintén csak sejtetések – mert a köd, a többértelműség fenntartása a cél, hangoztatásával. Valami olyasmi, mint a Soros-terv, ami ugyan nem létezik, de félelmet és szorongást kelt, sőt (lényegében antiszemita) gyűlöletkeltésre alkalmas konteóra utal.

Nem kis kihívás a párhuzamos állam lehetséges intézményi és személyi struktúrájának kifürkészése, hiszen a konteók természete, hogy titkosak és képesek ezerarcú fenyegetésként megbújni akármelyik bokor, akarom mondani intézmény mögött. Hol a titkosszolgálatok (főként a SRI), hol a Korrupció-ellenes Ügyészség (DNA és annak vezetője), hol pedig az EB Igazságügyi jelentése (MCV), (egyszer majd a betűszavak különös politikai karrierjéről is érdemes lesz szemiotikai elemzést végezni, hiszen úgy jelölnek valamit, hogy közben el is rejtik lényegét: benyomást, érzelmi viszonyulást keltenek, anélkül, hogy valós jelentésük, racionális tartalmuk lenne), de egyre inkább az államelnök szimbolizálja a rejtett hatalmat, amely nem hagyja Dragnea és tsainak, hogy minden létező intézményre rátegyék kezeiket, hogy megszállják az államot és a központi hatalmi intézményeket, hogy maguk alá gyűrjék az (i)gazságszolgáltatást. Sajnos a PSD-ALDE nincs egyedül az illiberális állam kiépítésének szándékával, a fékek és ellensúlyok rendszerének gyengítésével, hiszen egyre inkább „természetes szövetségesük”, az Orbán elvárásait közvetítő, Fidesz itteni fiókpártja (hogy a jelentéktelenekről ne is szóljunk), valamint azok az „ellenzéki” pártfrakciók, képviselők és szenátorok, akik korrupciós ügyekben érintettek. Várom, hogy nálunk majd a korrupcióellenes politikákat nevezzék meg a liberális demokráciák felszámolási kísérleteinek okaként, mint ahogy az áldozatokat szokták rendre felelőssé tenni molesztálási, bántalmazási ügyekben.

Minden esetre a párhuzamos állam, úgy ahogyan azt hangoztatják (rokonságban Putyin és azután Orbán és régióbeli társainak hagymázas elméleteivel) egyetlen dologra kezd hasonlítani, mégpedig a mégoly halovány és vérszegény, de utolsó bástyaként működő CIVIL TÁRSADALOM-ra. Eszerint a párhuzamos állam mi magunk, A CIVILEK, főként az aktív és ellenálló civilek! A nyomakodó és sajnos egyre inkább teret nyerő, K-K-európai kormányok és populista pártok (alt-right) ellenségei a civil társadalom és annak képviselői az NGO-k (ezek támogatása Soros fő „bűne”), az általuk megmutatkozó ellenállás, mely Romániában – egyelőre – képes ellensúlyt képezni a politikai mainstreammel szemben. A párhuzamos állam a vox populi, mely utcára vonul (mely paradox módon nem megy, vagy csak módjával vesz részt a szavazáson) és időről-időre felforgatja az „illiberális állam” híveinek terveit, elzavar kormányokat, megvédi a jogállam alapjait stb. Mert a civil társadalom hagyományosan is „szemben áll” az elnyomó állammal, mindenféle totalitarizmussal és autoritér vezetéssel (Habermas definíciója szerint más a civil társadalomra jellemző rendszer logikája [párhuzamos], mint az államhatalomé. A civil társadalom ugyanis nem formalizált, a közvetlen és személyes kapcsolatok világa, de legfőbbképpen az “uralommentes kommunikáció szférája”.), diktatórikus hajlammal. Nem csak Romániában, hanem az egész régióban az utolsó védvonal, mely még megvédheti a többé-kevésbé Európától elfordult kormányok és mainstream politikai elittel szemben az európai liberális demokrácia értékeit az, a civil társadalom. Ezért támadják, ezért igyekeznek korlátozni (putyini mintára nemrég Magyarországon, most meg egy hallgatólagosan elfogadott törvénymódosítóval nálunk is. Vajon hol volt a Fidesz fiókpártja, amikor ez történt? Vagy maga is elfogadja, hogy az elsősorban bennünket, de a szervezetet magát is érintő, megbélyegzés és kirekesztés, potenciális üldözés lehetőségét jogszabályba foglalják? Hogy korlátozzák a civil társadalmi szerveződések mozgásterét, hogy okkult politikai erők céltáblájává, cimkézésnek tegyék ki az NGO-kat és képviselőiket?), tevékenységüket, ezért bélyegzik meg és igyekeznek hitelteleníteni (ennek része a CEU-elleni támadás is!).

És a párhuzamos államozással – ha még nem is vált hivatalosan a kormánypropaganda részévé, de minden esetre a legjobb úton halad az felé – Románia csatlakozott, a térségben Putyint követő, Orbán által közvetített és kiszínezett EU-ellenes politikai blokkhoz. Ha évekkel ezelőtt országos műfelháborodást váltott ki annak még csak a halovány fölvetése is, hogy Bukarest útja az EU-ba Budapesten át vezet, ma Dragnea and Co. nyíltan vállalják, hogy Romániát az orbáni útra terelik: ha nem a jó irányba, de majd a romlásba Budapesten át halad Bukarest is. Aki ezt az átállást ellenzi, ugyanakkor a korrupció-ellenes föllépést támogatja, aki legalábbis potenciálisan megakadályozhatná a hatalom nyomulását, egy újabb autoritér rezsim bevezetését az ellenség: a párhuzamos állam pribékje. Ehhez csendestárs, aki hallgat, aki civil-ellenes törvényeket támogat, aki párhuzamos államot emleget és korrupt politikusokat támogat. Itt tart ma a Fidesz itteni fiókpártja, erről beszél nemcsak Liviu Dragnea, hanem Kelemen Hunor is: „tél jön” és hosszúnak ígérkezik.

Magyari Nándor László

Gyűlölet, ami gyilkol és a tömeggyilkosok

Ha valaki gyűlöletet kelt, az gyilkos. Ha ezt egy ország vezetése, vagy egy egyház teszi, az tömeggyilkos. Ha pedig te gerjesztesz önmagadban, akkor öngyilkos vagy.

A tudat ez ember alkalmazottja. Feltéve, ha az illető rendelkezik tudattal és tudja egyáltalán, mi az? Ha a tudatot pozitív élmények táplálják, az ember pozitívvá, élet igenlővé válik. De ha a tudatot megmérgezik, akkor az a gazdája ellen fordul. Ez olyan, mint a munkaadó, aki az alkalmazottjainak csak bosszúságot okoz. Eljön a nap, amikor minden alkalmazott ellensége lesz. De ilyen a gyermek is, akit állandó lelki zsarolásban nevelünk fel. Igen, ő is ellenséggé válik, ne legyen ebben senkinek semmi kétsége.

Egy megmérgezett tudat a fizikai testet is megmérgezi.

Elég meglátogatni egy kórházat és végignézni a betegeken. Legtöbbjüket a napi aggodalmak, gyötrelmek juttatták ide. Saját tudatuk mérgezésének áldozatai. A legjobb táplálékból is méreg válik egy mérget előállító gyomorban, nem beszélve arról az esetről, ha eleve mérget nyel le az illető!

Ezért nem kell a tömeggyilkosokat egyedül ott keresni, ahol fegyverkeznek, ahol háborúkkal, éhínséggel irtják az emberiséget. Elég a szűk környezetben, vagy önmagadban keresni a gyilkost. Minden harag, gyűlölet méreg. Aki ezt táplálja, az a felelős egy láncreakció beindításáért.

Van megoldás. Meg kell szakítani ezt a láncreakciót és függetleníteni kell magunkat mindentől, ami a gyűlölet, ill. az azt keltő személyek, hírek közelébe visz. Szeress élni, szeresd az életet és másokat.

Válasz az EU-s választásokra vonatkozó közös ellenzéki lista javaslatára

Tegnap egy egész fejezetet szenteltem a májusi EP parlamenti választás elméletileg felállítandó közös ellenzéki listának. A hangsúly az „elméleti” szóra vezethető vissza, mert jelenleg, bár a baloldali központok felkészülhetnek egy ilyen listára, a Jobbikról nehéz elképzelni, hogy áldást adjon egy ilyen rendszerre. Azonban az MSZP elnöke, Tóth Bertalan ezt a javaslatot tette a szombati demonstráción.

Nem ismerem az MSZP vagy más baloldali központok belső működését, fogalmam sincs arról, hogy ezt az elképzelést valaha is formálisan megvitatták-e a pártvezetők között. Ha eddig nem, akkor már késő: már megvitatják mind a független, mind a kormányzati médiában.

A 2014. májusi EP-választásokon, amelyek szorosan követték a nemzeti választásokon a nagy Fidesz-győzelmet, a szavazási lelkesedés alacsony volt. Kevesebb, mint 2,4 millió ember szavazott. Bár a Fidesz-KDNP csak a szavazatok 51,48% -át nyerte , a párt a 21 EP parlamenti helyének 57,14% -át érte el. Nyolc párt versengett, közülük hat helyet szerzett. Magyarországon a választási küszöb 5%, és a mandátumokat az úgynevezett d’Hondt mátrix alapján osztják el, amint azt az Országos Választási Hivatal honlapja mutatja.

Egy közös lista lelkes támogatója Hargitai Miklós

A Magyar Újságírók Szövetségének elnöke a hirklikk.huban azzal érvelt, hogy egy közös lista „a legnagyobb lehetőség az Orbán politikai rendszerének elpusztítására”, mert ha csak két fél tartózkodik a versenyen, az elvesztett szavazatok száma minimális lenne. Számításaim alapján azonban viszonylag kevés szavazatot vesztettek el öt évvel ezelőtt. Mindenesetre a kérdést, hogy egy kétpárti rendszer hogyan játszhatna választási lehetőséggel, saját matematikusainkra hagyom, akik biztos vagyok benne, hogy rengeteget fognak gondolkodni.

Hargitai úgy véli, hogy egy lista, nevezzük az Egyesült ellenzéknek, több szavazatot kapna, mint az egyes felek önállóan. Még ha a Fidesz csak néhány helyet vesztene el, az is jel lenne az Európai Néppártnak, hogy a Fidesz végül nem annyira erőteljes, mint azt hitték, és ezért az EPP inkább hajlandó lenne kivágni a Fideszt. A legutóbbi közvélemény-kutatások azonban az MSZP és a Jobbik esetében két-három mandátumot és egy DK-st jeleznek. Momentum, ha szerencséje van, egy helyet kaphat. Az LMP minden szavazata elveszne. Még a legjobb esetben is, az ellenzék jelenlegi kilenc helyéből egy-két helyet veszítene el. A legrosszabb esetben 4 helyet veszítenek el. De folytatja Hargitai, a közös lista 10-11 helyet jelentene az ellenzék számára. „2010 óta nem volt ilyen lehetőség…. Itt az idő, most vagy soha – írta Hargitai, idézve Petőfi Sándor híres versét, amelyet az 1848-as forradalom kitörése előtt írtak.

A Fidesz terve: az ellenzék bevándorlás párti

Echo TV oldalán megjelent egy hosszabb cikk, amely azt jelzi, hogy a Fidesz terve, egyelőre legalábbis, hogy az összes ellenzéki pártot, köztük a Jobbikot is, mint bevándorlást pártoló csoportnak állítsák be. Az ellenzéki pártok tagadják, hogy támogatnák a bevándorlást, de az EP választás jelöltjeinek egyesítésével igazán  sokszínű alapokról indulnak. Nagy országos demonstrációk szervezésével „meg akarják gyengíteni a bevándorlás elleni kormányzati pártok helyzetét”. Az EP választásainak egyesítésével „Soros listát” hoznak létre.

PestiSrácok üzenete talán a legnyilvánvalóbb: „Az EP-választások eredménye nagyobb, mint valaha, mivel a menekültválság teljesen átírta a kontinens politikai feltételeit. Ma már a migrációval szembeni attitűdünk van.” Az Emmanuel Macron által vezetett bevándorlási erőket csak a pártok támogatásával lehet megállítani, amelyek véget vetnek a status quo-nak.

Az idegengyűlölő magyar választóknak szóló üzenet az, hogy az ellenzéki szavazás, akár egyetlen listán, akár egyénileg, egy szavazás az ország elárasztására a közel-keleti és afrikai idegen migránsokkal. A Fidesz stratégiája, amely mindenben a Soros ellenes kártyára tesz, jól működött a múltban, és mivel a pártvezetés folytatja ezt a propagandát, feltételezem, hogy biztosak abban, hogy ez a továbbiakban is a legjobb stratégia marad. Felmerül a kérdés, hogy az elégedetlenség a rendszerrel felülbírálja-e a migrációs veszély kormány által ellenőrzött médiában terjesztett üzenetét.

Rettegni kell a bevándorlók „hordáinak” megérkezésétől

Számos „politikai tudós” tevékenykedik annak érdekében, hogy meggyőzze a választókat az EP választásának fontosságáról azoknak a magyaroknak, akik rettegnek a bevándorlók „hordáinak” megérkezésétől. Kiszelly Zoltán az egyik. December végén megosztotta gondolatait az MTV M1-csatornáján, ahol kifejezte azt a meggyőződését, hogy a kormányzati pártok, amelyek a bevándorlás ellenesek rendelkeznek, az EP-választásokon számíthatnak az új szavazókra. Feltételezem, hogy ezek a hirelingek csak a párt propagandistái által táplált papagájok. Véleményem szerint nem kétséges, hogy ha a mai és május közötti időszakban nem lesz jelentős megrázkódtatás, a Fidesznek ez a kampánystratégiája megmarad az EP-választásokra.

A választópolgárok politikai szempontból kifinomultabb tagjai nem juthatnak át a propaganda primitívségén, és nehezen gondolják, hogy egy ilyen üzenet erőteljes hatást gyakorolhat a választókra. De mivel a kormány annyira könyörtelenül dobta Brüsszelt, mint a bogeyman, azt állítva, hogy megpróbálták aláásni a magyar nemzet szuverenitását, és Sorost, mint a keresztény Európába a muszlimokat behívó Sátánt, lehet, hogy könnyebb meggyőzni az embereket, álljanak Brüsszel és Soros ellen, mint arról, ami magában foglalja az európai projektet, annak ellenére, hogy a magyarok többsége az EU-t támogatja. Az ellenzéki pártoknak kényszerítő ellentmondást kell találniuk, és igen, lehetőleg egy üzenetet.

Balogh S. Éva

Legitimációs krízis Nagy Britanniában – Diplomáciai jegyzet

„Nagy Britannia nem csak azzal kell szembesüljön, hogy jövőjét kockáztatja egy gazdaságilag és politikailag – sőt biztonságpolitikailag is – káros döntéssel, de elitje – nem csak a konzervatív, de a munkáspárti oldal – legitimitási krízisbe kergette az országot, továbbá radikálisan megosztotta a társadalmat. És akkor még nem beszéltünk a külpolitikai veszteségekről.”

Most, amikor finiséhez közeledik a brexitről szóló vita Nagy Britanniában – március 29-ig így vagy úgy el kellene dőlnie a dolognak – egyre határozottabban kirajzolódik, hogy a brexit melletti érvelések kevés, vagy még inkább semmilyen racionális elemet sem tartalmaznak, észszerű, megalapozott, sőt tudományosan is indokolható érvek kizárólag a maradást indokoló elemzésekben lelhetők fel.

Még a Theresa May által előadott megoldási javaslatok – A és B terv – sem tartoznak a racionális reakciók közzé; jól mutatja ezt az az egyszerű tény, hogy azokban egy pillanatra sem merül fel az unióban való bennmaradás lehetősége. Másrészt a miniszterelnök nem az általa előterjesztett alternatívák észszerűségét igyekezett indokolni, hanem csak az unióról való leválás kezelésének mikéntjét. Az a tény, hogy sem a kormány, sem a toryk, sem pedig az alsóház nem tudott dönteni egyik opció mellett sem, jól mutatja, hogy mennyire képtelen a helyzetet kialakító elit szembenézni azzal: Nagy Britannia számára teljességgel indokolatlan, sőt káros a kilépés az Európai Unióból.

Egy épp most publikált tanulmány – melyet egyébként a neves társadalomtudós, Sandra Kröger, az Exeteri Egyetem tanára jegyez – boncolgatja a legélesebben azt, hogy az az intellektuális képtelenség s az a pillanatnyi politikai haszonszerzés, mely az egész jelenséget jellemzi, nem csak a brexit-döntés utóéletét uralja, hanem ott volt már a 2016. június 23-i, gyakorlatilag mindenkit – legfőképpen a torykat – meglepő népszavazási végeredmény interpretációjában is. Gyorselemzések jelentek meg arról, hogy milyen demográfiai változások vezettek ide, hogy a – még Margaret Thatcher időszakában – leszakadt bánya- és agrárvidék lakosainak csöndes, de szívós lázadása döntötte el a dolgot stb. Arról senki sem beszélt, sem akkor sem azóta – írja Kröger –, hogy valóban legitim volt-e a 2016-os népszavazás.

Több szempont merül fel a szavazás legitimációjának megkérdőjelezésekor.

Mindenekelőtt az, hogy a döntés 52:48-as eredményt hozott. Ez egy parlamenti választás esetében egyértelműen legitim helyzetet teremt: egy párt lehetőséget kap arra, hogy négy éven át megvalósítsa politikáját; ha ebben kudarcot vall, akkor a következő választás korrigálhatja a tévedéseket, végrehajtói hatalmat adva egy másik pártnak és egy másik politikai akaratnak. Ám a brexit-népszavazás esetében a majdnem fele-fele arány rávilágít arra, hogy csak a lakosság egy része gondolta úgy, hogy támogat egy olyan döntést, amely később nem korrigálható már. A lakosság másik nagy csoportja viszont nem támogatta a brexitet. Arról most nem is beszélve, hogy – minden felmérés szerint – ma már a kilépéshez nincs meg a többségi akarat, bár hozzá kell tenni: még most sem lenne csekély azok száma, akik továbbra is a kilépésre szavaznának.

Egy ilyen döntésnél – írja Kröger – nem elég a politikai vita, ami egyébként Nagy Britanniában úgy-ahogy lezajlott. Tisztázni kell mindazt, ami az elgondolás megszületéséhez vezetett, s azt is, ami egy ilyen lépést követni fog. Ehhez képest a kilépést támogató populizmus inkább attól volt hangos, hogy milyen terhektől szabadul meg az ország, s hogyan szerzi vissza szuverenitását, arról viszont senki sem beszélt, hogy mitől esik majd el Nagy Britannia, s hogy az ország szuverenitásának legfőbb záloga a 21. században, ha bennmarad az unióban. David Cameron, a referendumot kiíró miniszterelnök történelmi bűne, hogy maga sem volt tudatában, melyik döntés mit hoz magával. Egészen pontosan: Cameron meg volt róla győződve, hogy a maradáspártiak szerzik meg a többséget, s ezzel legyűrheti saját pártjának, illetve az UKIP-nek a lázadóit. Ez nem csak politikai felelőtlenséget mutat, de azt is, hogy a miniszterelnök intellektuálisan sem tudott felnőni a feladathoz.

Cameron és a maradáspárti toryk további bűne, hogy – szemben az olyan hangadókkal, mint Boris Johnson, sőt a Cameron-kabinet hat minisztere, akik végigszántották kampányukkal azokat a térségeket, melyek lakói a brexitet támogatták – minimális kampányt folytattak, így nem hogy nem jelenítették meg álláspontjukat a kampányban, de még fel is erősítették ellenfeleik hangját. Nem mentség erre az sem, hogy Cameron és társai attól féltek, hogy a toryk brexitet-akaró tábora ellenül fordul, ezért úgy vesztettek, hogy ez a tábor nem csak, hogy ellenük fordult, de le is győzte őket.

A közhangulat nagyobb bölcsességet mutatott 2018 végén, állapítja meg Kröger, egyszerűen azáltal, hogy az emberek java része felismerte: a politikai osztályok – nem csak a toryk, de a Labour is – képtelenek megoldani a mai patthelyzetet. A felmérések azt mutatják, hogy a közvélemény túlnyomó többsége azt ajánlja a politikai döntéshozóknak, hogy forduljanak ismét a néphez: ismételjék meg a népszavazást. Szólhat az arról, hogy Nagy Britannia kilépjen-e vagy sem az unióból, vagy arról, hogy milyen alternatívákat támogatnának azután, hogy 2016-ban eldőlt: az ország kiválik az unióból. A hangulatnak ez a változása megint csak a legitimációs deficitet erősíti meg.

A Cameron-kabinet hat tagja, akik támogatták a brexitet: John Whittingdale, Theresa Villiers, Michael Gove, Chris Grayling, Iain Duncan Smith, Priti Patel

Kröger okos írásának ismeretében levonható a következtetés: Nagy Britannia nem csak azzal kell szembesüljön, hogy jövőjét kockáztatja egy gazdaságilag és politikailag – sőt biztonságpolitikailag is – káros döntéssel, de elitje – nem csak a konzervatív, de a munkáspárti oldal – legitimitási krízisbe kergette az országot, továbbá radikálisan megosztotta a társadalmat. És akkor még nem beszéltünk a külpolitikai veszteségekről.

Ara-Kovács Attila

Neonácik európai törvényjavaslatokkal takargatnák Orbán bűntetteit

Az a megalázó igyekezet, amellyel decemberben a Fidesz mindent elkövetett, hogy benn maradjon a Néppárti frakcióban, két okból is meglepő volt. Ennyire látványos vesztes állapotban Orbán életében korábban egyszer került: a 2006-os választások elbuktakor, az úgynevezett miniszterelnöki vitában. A másik ok, hogy már mintegy egy éve számtalan jel mutatott arra, hogy a Fidesz az Európai Parlament radikálisan konzervatív pártcsaládjában vizionálja a jövőt, vagyis az úgynevezett Európai Konzervatívok és Reformereknél (ECR).

Történt, ami történt a lengyel-magyar kapcsolatokban a decemberi vétó kapcsán, és az is nyilvánvaló lett, hogy az ECR egyik meghatározó pártja, a lengyel PiS – ennek vezetője Jarosław Kaczyński – nem látná a Fideszt szívesen a maga közelében. Hogy miért, arra könnyű válaszolni, ezer ok választja el ugyanis a két pártot (az Oroszországhoz való viszony, a PiS európai és transzatlanti elkötelezettsége stb.). Ráadásul a lengyel pártot közel sem lehet olyan elvetemült korruptsággal vádolni, mint a magyart. Viszont legfeljebb csak abban értenek egyet, hogy hogyan is építsék le a demokráciát saját államukban, s hogyan betonozzák be hatalmukat ezáltal. A jelek szerint viszont ez nem elegendő.
A szakításra utalt december közepén Szijjártó körutazása Európa neonáci vezetőinél, de ebből sem sült ki valami sok; pedig Orbán már eléggé beleélte magát abba, hogy egyesíti az Európai Parlament konzervatívjait (ECR) és az „identitáriusként” magukat megjelölő – többnyire neonáci – populistákat.
Még az óriási parlamenti befolyás sem csábította erre az ECR-t; egyszerűen azért, mert nem akartak egy kupacban ülni egy olyan sereglettel, melynek legtöbb tagját az oroszok tartják a ma olyannyira divatos lélegeztetőgépen. Több jel mutat arra, hogy az „identitáriusok” sem repesnek osztatlanul a Fideszért; Szijjártó körútjának látható kudarca erre enged következtetni. De lehetnek közöttük jó páran, akik számára Orbán mégsem vállalhatatlan. A ma esti Európai Parlamenti szavazás egy-két érdekessége erről
lebbenti fel a fátylat. Egyebek mellett az, hogy jó néhány, a magyar kormány viselt dolgait mentegető törvényjavaslatot adott be az „identitáriusok” között ülő egy-két olasz.
El fogjuk ezeket utasítani…
Ara-Kovács Attila

A straßburg-i vita és szavazás után

0

Ez egy show volt, ami nagyon jól mutatja, hogy mekkora gittegylet ez az EU képződmény. Tehetetlen társaság, próbál finomkodni, nem mer „odacsapni”, mert „demokratikus” – sajna ez lesz a végzete, ha jönnek a sötét nacionalisták, akik a „nemzetállamok” jelszavával mindent szétvernek.

Eleve hülyeség volt egy (fiatal) baloldallal szimpatizáló „zöldpártit” felkérni ennek a jelentésnek a megírására, ami eleve szemet szúrt a „jobboldali”, pláne szélsőjobboldali fazonoknak, mint szeretett Vezérünk. OV, állati rafinált, és qrva jól ismeri a kialakult helyzetet. Nem tűnt fel senkinek, hogy ellentétben múltbeli szerepléseivel, most mindvégig magyarul beszélt? Ezt is meg tudja magyarázni épp az EU alapszabályaival, hiszen mindenkinek joga van az anyanyelvén felszólalni! Viszont, amit mondott az mind hazai fogyasztásra készült (magyar nyelvű tv, internet, FB, YouTube, stb.) hiszen nagyon jól tudta (ezt mondta is!), hogy le fogják, ill. meg fogják szavazni. Szokásos hadoválás: „mindenki minket bánt, pedig mi milyen jók vagyunk.” Egy qrva szó, még csak utalás sem hangzott el a jelentés érdemi pontjairól, azaz Orbán rendszeréről, a haveri alapon működő országról, ahol minden a pártvezértől függ.

Borítékolható, ennek a szavazásnak semmi következménye nem lesz. Most ott helyben megszégyenült a magyar miniszterelnök. Na és? Ez is lepereg róla, miközben hívei agyon dicsérik, hogy milyen tökös gyerek. No, meg minden csoda három napig tart, a jövő héten már senki se fog emlékezni erre a „nagy napra”. Különben is a büntetési folyamat borzasztó hosszadalmas és bürokratikus, még rengeteg szavazás, meg bizottsági vita kell ahhoz, hogy ennek valóban foganatja legyen. Különben bármi lesz, azt valóban a nép fogja megsínyleni, és jó okot ad majd OV-nek, hogy Brüsszelre mutogasson! Nem hülye ez az ember! Csak populista, nacionalista, amit imádnak a hazai választók.

Feltűnt, ahogy a világsajtó érzelmekre hatóan megpróbálta manipulálni a történteket, és az aggódó, „bűnbánó”, fejét fogó, szemét lesütő, homlokát ráncoló OV képekkel illusztrálták tudósításaikat. Arra még csak utalás sem volt, hogy következmény nélküli lesz ez a szavazás. Pedig OV ezt is megmondta: „nem tűr a belügyekbe (külső) beleszólást.” Az európai szellem, az EU alapértékei, a szolidaritás, szóba sem jött.

Ami a Néppártot és képviselőinek magatartását illeti, ez is tiszta politika. Jelenleg a legnagyobb létszámú politikai frakció az Európai Parlamentben. Ezért a frakció nem engedheti meg magának, hogy a Fideszt kitegye soraiból. 11 képviselőről van szó! A jelenlegi EU parlamentben a néppártnak 221 képviselője van, a szocialistáknak pedig 191, azaz 30 fővel kevesebb. Ha a Fidesz kilépne, akkor a (kiszámíthatatlan) jövő évi, májusi parlamenti választáson veszélybe kerülne a néppárti többség. Ezért a kilépést nem fogja szorgalmazni a frakció. Ezzel Orbán is tisztában van, nem véletlenül „nyalt be”, hogy ő benn akar maradni, sőt, mint Kohl egykori barátja meg akarja „reformálni” az egész frakciót. (pont ő, akitől megvonták az alelnöki posztot, és aki helyére Szájer került). Hogy a magyar kormány tevékenysége Anti-európai, azt jól látja a Néppárt is. Különösen bántja őket a Brüsszel-elleni (plakát)kampány, mely egyértelműen EU ellenes. Ugyancsak érthetetlen számukra egy egyetem bezárása, azaz az európai értékek semmibe vétele. Naná, hogy az Orbán kormány ellen szavaztak. A szavazásnak azonban semmi köze a jövő évi (nagyon fontos és kritikus) parlamenti választáshoz. Ez valahogy nem jött át a hazai médiában, a Straßburg-ból (franciául Strasbourg) érkező tudósításokból.

Stephen Elekes

Mélyáramlatok fordulása

0

Azt hiszem a Fidesz itteni legfontosabb fiókpártja kétszeresen félreérti a helyzetét, illetve csapdába került. Egyfelől mert a rommagyarság (legalábbis egyelőre) úgy “Orbán-párti”, hogy közben “Európa-párti”, vagy legalábbis nyugatosodni akar.

A román politikai osztályt, az eliteket, és az egész mezőnyt megosztó alapvető törésvonal, az elmúlt negyed évszázadra vetítve, nem ideológiai jellegű, viszont sokkal inkább egy gyakorlati (realpolitik) törésvonal jellemezte, melynek két oldalán strukturálódott, mintegy tükörben, szimmetrikusan, egymást utánozva, nagyon hasonlóan viselkedett a jobb és baloldal, hatalmon, illetve ellenzékben. És a váltógazdaság következtében szinte minden párt megfordult egyik és másik oldalon, egyaránt. A vízválasztó mindenkor a kormányon vagy ellenzékben levés volt (i), és ez volt a konfliktusok alapja is, ezt próbálták így vagy úgy, a palettán elfoglalt helyzetüknek megfelelően, tematizálni a román politikai pártok.

A kifejlődőben levő új/régi és egyre mélyebb törésvonal, az alapvető konfliktus az illiberális demokrácia és euroszkepticizmus, valamint az azt ellenzők között bontakozik ki. A konfliktus új, hiszen trendfordulót jelez, annak a törékeny konszenzusnak a feladását, mely egy generáción át működött, mely a nyugathoz való fölzárkózásnak (ii) – a késői modernizációnak – nem látta alternatíváját. Bizonyos értelemben visszatért a két világháború közötti modernizációs vita és konfliktus, ami eldöntetlen maradt, hiszen a szovjet típusú államszocializmussal gyakorlatilag megszűnt, illetve kitiltották a közéletből. A kérdés akkor is a nyugati nyitás és az elzárkózáspártiak (“prin noi înșine”) között folyt, ezt újra fölvetette, egészen más kontextusban, a késői Ceausizmus, a nacionálkommunista protokronizmus. Végül a ‘89-es változást követően a “nyugatosodáspártiak” (idézőjelben, mert egyszer fontos lehet kielemezni azt is, hogy kik és mit értettek a politikai nyugat fogalmán a kilencvenes években és egészen az EU csatlakozásig, és mit jelentett az a törékeny konszenzus, ami azt lehetővé tette) kerültek hatalomra. Nem rögtön és csak súlyos kompromisszumok árán (lásd. Iliescu-éra), de ez a konszenzus máig, úgy ahogy, kitartott. Most meg – bár az illiberalizmus modellje külföldről, jelesen és elsősorban Magyarországról jön -, az inga visszalendül, a vita és konfliktus visszahelyeződik a modernizáció- és EU-pártiak, illetve az elzárkózás- és nacionalizmus-pártiak közé. Ez egy hosszabb távú játszma, mely túlmutat az eddigi egyszerű számításokon és helyezkedésen, azon. hogy ki fogja nagy valószínűséggel megnyerni a választásokat, ezúttal korszakos jelentőségű a versengés és a dominancia.

A jogállamiság-vita és a korrupció-ellenes harc, csak a fölszíne ennek a mélyebb konfliktusnak, a tét az ország hosszútávú irányultságának, a kialakítandó szövetségi rendszernek és végső soron Románia jövőjének a programja: a merre tovább? Értik vagy nem értik a szereplők (a politikai ágensek, sokszor az az érzés alakulhat ki, hogy a legtöbben nem akarják érteni) és a drukkerek, a közvetítők, és a két tábor holdudvarának balekjei stb., a konfliktus nem (csak) Dragnearól szól. A korrupció-ellenes harc magába sűríti az alapvető konfliktust: maradjon meg az EU-s úton az ország, vagy csatlakozzon a magyar-lengyel (és egyre több régióbeli állam) “visszafordulók”, az elzárkózók, euroszkeptikusok és nacionalisták csoportjához? (iii)

És alapvető váltás van a rommagyar politikai elit és mezőny belpolitikai helyezkedésében is. Hiszen, nem mellesleg az RMDSz, amíg még önálló szervezetként működött, tehát olyan 2012-ig, mindvégig a nyugatosodás oldalán állt, azóta pedig – budapesti elvárásnak megfelelve – az “illiberális demokrácia”, az elzárkózó etnonacionalista vonal, sőt bizonyos helyzetekben és kérdésekben, a reakciós alt-right szóvívője. Ez tartja a fővonalat a jelenlegi kormánypártok mellett, és már nem az amúgy sem érzékelhető, kisebbségpolitikai engedmények. És innen a kibontakozó belső konfliktus, a kiábrándulás, a passzivizmus (demobilizáció), és az elfordulás a politikától.

Azt hiszem a Fidesz itteni legfontosabb fiókpártja kétszeresen félreérti a helyzetét, illetve csapdába került. Egyfelől mert a rommagyarság (legalábbis egyelőre) úgy “Orbán-párti”, hogy közben “Európa-párti”, vagy legalábbis nyugatosodni akar. Vannak túlbuzgó propagandisták, akik (főként mert a magyar médiákat fogyasztják, széles körben és szinte kizárólag jutnak el hozzájuk a propagandagépezetként működő magyarországi adók, illetve a szociális médiában megjelenő hasonló tartalmakat fogyasztják) megpróbálják az illiberális demokrácia “eszméit”, a magyarországi gyűlölöletkampányokat és Brüsszel-ellenességet (még a sorosozást is) átplántálni viszonyaink közé, de egyelőre sikertelenül. Lehetetlen vállalkozás “egyben tartani a tábort” és közben engedni a budapesti nyomásnak, közvetíteni az illiberális demokrácia üzeneteit, a rommagyarság és Bukarest fele. Az önállóság elvesztése, nem manifeszt módon, hiszen a párt igyekszik leplezni azt (iv), hanem de facto, szétszakítja az eddig monolitikus, pluralizmus-hiányban szenvedő, de foglyul ejtett rommagyar szavazóbázist.

Másrészt pedig hibázik a főpárt, amikor azt hiszi, hogy egyszerre lehet továbbra is fönntartani a politikai mezőny etnikai burkát, az etnopolitizálás kis mezőjét, és azon belül megőrizni saját hegemóniáját. Márpedig ilyesmivel kísérleteznek, akkor is, amikor az alternatív választási küszöböt átvitték a választási törvényben, akkor is, amikor a kezesbárány MPP-t kooptálták, és gyakorlatilag (kis helyi ellenálló körzetektől eltekintve) beolvasztották/eltűntették. Miután a “belső választások” megszervezése, a kiskörű pluralizmus, megbukott, az etnikai mezőnynek numerus clausus, proporcionális választási rendszer kialakításával lehetett volna viszonylagos önállóságát megtartani, illetve “befele” megnyitni. Ha a létrejövő rommagyar politikai formációknak lehetőségük lett volna versengeni, fenntartott – mondjuk a demográfiai adatokhoz igazodó – 6,5 százaléknyi parlamenti helyre. Ennek hiányában viszont marad a passzív ellenállás, az etnikai átszavazás, illetve esély egy sikeres transzilván vegyes-párt létrehozására, melytől a leginkább tart a Fidesz itteni fő fiókpártja.

A román politikai mezőny átrendeződésének áldozata lesz a rommagyar politikai mezőny viszonylagos egysége, ezzel, vagy így vagy úgy lezárul egy korszak. És egy kiszolgáltatott politikai (és kevés kivétellel kulturális) elit képtelen szembenézni azzal, hogy hosszú távú érdekeink ellenében cselekszik: az illiberalizmusban (ahogy azt Orbán Viktor viselkedéséből, sőt szíves közléséből tudjuk) nincsen helye a kisebbségeknek, és visszaút – már a demográfiai folyamatokat figyelembe véve – sincs.

I. A jelenséget magam is leírtam, később olvastam George Tibil, 2014-ben megjelent tanulmányát, mely a román politikai elitek megosztottságát elemzi, és hasonló következtetésre jut (Conflictul elitelor si instabilitatea politica in evolutia moderna si contemporana a Romaniei – http://revistapolis.ro/conflictul-elitelor-si-instabilitatea-politica-in-evolutia-moderna-si-contemporana-a-romaniei/), a rendszerváltás után “a legfontosabb választóvonalat a hatalomhoz való viszony képezi, aminek függvényében a politikai elit két ellentétes táborra oszlott: akik kormányoznak és az ellenzékiek”.

II. A dolog bonyolultabb, mint itt kifejthetném, de mindent összevetve az elmúlt két évtizedben sikerült az Iliescu-pártiakat (és szavazóik jórészét is) rávenni a konszenzus fontosságára, ebben – tetszik nem tetszik – Emil Constantinescu mellett, Adrian Năstase, vagy Mircea Geoană, Markó Béla, de Traian Băsescu, Călin Popescu Tăriceanu és Klaus Johannis, stb., is fontos szerepet játszott.

III. A választóvonal két oldalán, egyelőre, összemérhető erők sorakoznak, és ez egyfajta ismét csak nagyon törékeny, egyensúlyhelyzetet eredményez. Az elnök és a körülötte még ott mozgó ellenzék, illetve aktív civilek, nem utolsó sorban az erejét megmutatni készülő ún. “diaszpóra”, és a politikai nyugat befolyása, stb., kitart az eredeti európai projekt mellett. De, a dolog változhat (a Fidesz itteni fiókpártjainak egyértelmű elköteleződése az illiberális oldalon ezt elősegíti), mégpedig az ortodox-nacionalista vonal javára. A “családdefiníciós” harcok ezt jól előre vetítik, és megjósolható: Románia sokkal hamarabb kerül fekete listára (a magyar és lengyel példák okán is, de mert létezik egy monitoring rendszer (MCV), ami a csatlakozás feltételeként jött létre), mint az elzárkózás szóvívői gondolnák.

IV. Azok a politikusok és propagandisták, akik egyfelől az elfogadott salátatörvények és módosítások mellett érvelnek, mégpedig azzal az átlátszó trükkel, hogy azokban vannak elfogadható módosítások/előírások, és elrejtik/elhallgatják az alkotmányelleneseket, és elfogadhatatlan, egyéneknek címzetteket, az önállóság hiányát próbálják palástolni. Ezt teszik azok is, akik úgy próbálnak érvelni, minden esetben, ha a koalíciós partnereket bírálni merészelik, hogy “de hát a PNL-vel”? vagy egyéb ellenzéki párttal, s főként Johannissal sem lehet menetelni (ez emellett nehéz érvelni, hacsak a saját korruptak mentegetése végett nem teszik). Az önálló rommagyar politizálás lenne – természetesen – a megoldás, és ennek hiányát igyekeznek manipulációval elfedni, lenézve (palimadárnak tekintve) választóikat.

Szerző: Magyari Nándor László

Trágár és már elmúlt 18

Nagyszerű hely ez az ország, nagyszerű gondolkodókkal, a szellem nagyszerű embereivel, építő, lelket melengető, szubtilis disputákkal, elegáns, mély és lényegre törő eszmecserékkel, dialógusokkal és kontroverziákkal.

Az elmúlt napokban a tömegdemokrácia adta lehetőségeket, távlatokat és parttalan kereteket bölcsen kihasználva, s a demokrácia édes gyümölcséből szakajtva tömegek fejtették ki, hogy akkor most a gimnazista lány beszélhet-e csúnyán, avagy nem beszélhet csúnyán, illendő-e és elfogadható-e úgy beszélni, ahogy, avagy nem illendő, sőt, egyenesen gusztustalan, elutasítandó, közerkölcsöket romboló és pusztító, az ősi szittya-keresztény magyar lelkülettől, mentalitástól és kultúrától nagyon is távoli, avagy éppen az ősi magyaros-hunos-betyáros-lóratermett habitus legőszintébb és legmélyebbről fakadó manifesztációja a smirglis nem-nem-soha, Ugocsa non coronat beszédmód. Érzékeny lelkületű művésznők sikkantották el a hazának, hogy juj és nem és nem és jaj és oh, borzalom, azzal a célzattal, hogy végre a nemzet asztalára kerüljön népünk legmeghatározóbb és legnemzetibb metafizikai sorskérdése: a hangképző szervek igénybevételével lehet-e bazdmegelni, hány éves kortól lehet, hány éves korig nem lehet, szülői felügyelet mellett vagy sem, s ha zöld utat kapna az illetlen beszéd, akkor ez, minden jel szerint, egy újabb Trianonnal érne fel a balsorstól annyit tépett és szaggatott nemzetünk és lélekben tizenötmilliós magyarságunk számára.
Aztán – még mindig a gimnazistánál maradva – véget nem érő filozófiai disputákat eredményezett annak felvetése, hogy a gimnazista lány, a proli szó használatával, átvéve a szót az őt támadó személy lexikai készletéből, marxistának minősül-e, avagy sem, marxista-e a lány tizenéves korosztálya a rendszerváltást követő 29. évben, vagy nem, mert ha igen, erről azok a tanárok tehetnek, akik persze még a marxizmus terminológiájában lubickolva szocializálódtak, ám ha mégsem, akkor mégis miért és hogyan? Netán felismerhetővé vált egy mélylélektani, tudat alatti, spontán és ösztönös, atavisztikus és a teremtéssel egyidejű, esetleg a teremtést már megelőző, preegzisztens, örökké élő és virágzó, intemporális, az ember antropológiai lényegét megképző hiányzó láncszem, a marxizmus (és leninizmus), akár a csillagos ég felettem és az erkölcsi törvény bennem. A vita még nem zárult le, hála az égiek megengedő türelmének, folytatódik még, tisztázandó, ha én nem magamért, ki érettem; ha én csak magamért, mi vagyok én; s ha nem most, hát mikor? Mindenesetre kirajzolódott népünk előtt a jelen legnagyobb kihívása és feladata: tetszünk végre forradalmat csinálni a marxista köntöst öltött gimnazista lányok nemzetrontó pimaszsága ellenében, s közös erőfeszítéssel, megálljt parancsolva, leverve, s eltaposva végre a gyalázatost, a távoli tanyák múlt századi sötétlő ürességébe szemet vakító fényességességet angyali szárnyakkal elvivő-elhordozó, tündöklő demokráciánk (vesd össze Новая экономическая политика) ellen indított galád támadásukat.
Aztán Andy Vajna elhunyta alkalmából is szót kért a szabadon és kedvére nagypolitizáló nagyközönség, hogy megoszthassa az ő népével az ország grandiózus dilemmáját: most akkor szomorkodás, bú és gyász, avagy boldogság, vígság és ünnepnapok. Vagy-vagy, tertium non datur! És persze kijutott az özvegynek is mindenféle szelíd simogatás, találgatás, meg ide-oda adresszált jókívánság, vajh’ mi lészen most vele és belőle és neki és különben is.
Hát így.
Egyébként nem káromkodva, nem ribancozva, nem prolizva, nem marxista terminológiával dobálózva, nem a marxizmus klasszikusainak szókészletében tobzódva, nem proli- és parasztvakítva, nem vulgáris szavakat használva épp most verik szét a magyar tudomány teljes intézményrendszerét, intézeteket és kutatóközpontokat, az egész MTA-t, s vonják a tudományos kutatásokat állami-politikai-miniszteriális felügyelet alá, mert ők mondják meg, mi a tudomány és mi nem, ki a tudós és ki nem, s milyen eredményeket várnak a kutatások befejeztével és mit nem, mi cipelhető be vállainkon a tudomány nemzeti színű panteonjába, s mit kell kivetni onnan, örök szégyenre és kárhozatra, „mert ott áll eleve sírodnál, ő mondja meg, ki voltál, porod is neki szolgál.”
Hát csak szóltam.

Gábor György

Az európai reformfolyamat és Magyarország

„A június 19-én megtartott német-francia közös kormányülés messzemenően ráerősített arra a korábbi feltételezésre, hogy a francia elnök az európai biztonság, külpolitika és Dél-Európa felzárkóztatásának motorja lesz, míg Németország a gazdasági-pénzügyi feladatok átszervezésének és az ebbéli teendők felgyorsításának fő aktora. Merkel reformterveinek egyik kulcseleme az euró-övezet megszilárdítása és elmélyítése – épp az integráció felgyorsítása céljából. A két szándékot pedig a Juncker mögött álló adminisztráció hangolja össze.” Ara-Kovács Attila diplomáciai jegyzete:

Donald Trump amerikai elnök – jócskán megkésve ugyan, de – telefonon gratulált Orbánnak az áprilisi választási sikeréhez. Néhány más téma is szóba került, de csak olyanok, amelyek Trump programjának eddig még ki nem rostálódott elemeit képviselik, ám várható, hogy ezek közül is néhány le fog kerülni a közeljövőben a napirendről. Nemrég pedig olyan hírek kaptak lábra, hogy Angela Merkel külön, négyszemközti találkozón akar beszélni a magyar miniszterelnökkel. Időközben a hírt nem csak megerősítették, de német források már a dátumot is tudják: július 5.

Vajon arról lenne szó, hogy az orbáni politika nemzetközi mozgásterét tervezné növelni Washington, Brüsszel, Berlin vagy Párizs? Közvetlenül április 8-a után magam is úgy gondoltam, hogy ez részben elkerülhetetlen. Egyszerűen azért, mert – választási csalás ide, manipulációk egész sora oda – Orbán újabb kétharmadot szerzett, s ezzel annak a külföldnek is számolnia kell, mely igazán nem kíván belebonyolódni egy apró, sem Európa, sem annak tágabb környezete, sem pedig a transzatlanti viszony vonatkozásában nem túl jelentős állam piszkos ügyeibe.

Ma már azonban nem így gondolom, ugyanis számos esemény rajzolta át június folyamán a nemzetközi erővonalakat – mindenekelőtt Európában. Bár a tavasz folyamán mind Jean-Claud Juncker bizottsági elnök, mind pedig az európai reformerők vezető szerepét eddig kitűnően játszó Emmanuel Macron letette az asztalra reformterveit, Németország, a kontinens legfontosabb állama viszont mindezzel késlekedett. Látható volt, hogy Merkelt megbénítják a koalíciós problémák a CSU-val, nem kevésbé a fokozódó széthúzás az Európai Néppárt soraiban.

Ez egészen június 4-ig tartott, amikor a Frankfurter Allgemeine Zeitung vasárnapi kiadásában a kancellár állásfoglalása végre megjelent, s az elemzők azonnal megállapították: az teljes egészében harmonizál Juncker és Macron elképzeléseivel, sőt: azokat kiegészítő, vadonatúj elemeket is tartalmaz – elsősorban a közös migrációs politika vonatkozásában. A június 19-én megtartott német-francia közös kormányülés aztán messzemenően ráerősített erre a feltételezésre.

Minden jel arra mutat, hogy a francia elnök az európai biztonság, a közös külpolitika és Dél-Európa felzárkóztatásának motorja lesz, míg Németország a gazdasági-pénzügyi feladatok átszervezésének és az ebbéli teendők felgyorsításának aktora. Merkel reformterveinek egyik kulcseleme az euró-övezet megszilárdítása és elmélyítése – épp az integráció felgyorsítása céljából. A két szándékot pedig a Juncker mögött álló adminisztráció hangolja össze.

Minthogy Orbán tervei ebbe a keretbe nem illeszthetők, fontos kérdés lett, hogy mit kezdjen Európa Magyarországgal, mely, mint említettem: egyáltalán nem számít tényezőnek, ám egy ideje mégis jelentékeny biztonsági kockázatot képvisel. Nem csak Európában, de a tengeren túl is legutóbb komoly aggodalmakat váltott ki az orbáni sajtóstrómanok szétrajzása a Balkánon, szerepük a korrupt Janez Janša szlovén miniszterelnök megválasztásában, s az Európával és a transzatlanti kapcsolatokkal szemben szervezkedő politikai erők támogatásában – egyebek mellett Macedóniában –, melyek mögött tudni lehet: végül is Vlagyimir Putyin áll. Különösen, hogy e folyamatba most – az olasz kormánykoalíció egyik tagjaként – az Északi Liga is bekapcsolódni igyekszik.

Ha ez így van, akkor e problémával – az európai reformpolitika logikájából következőleg – elsősorban Macronnak kellene foglalkoznia. De információk szerint ez nem így fog történni. A gazdasági és pénzügyi reform mellett a „magyar ügy” lerendezése – mely sajátos módon a CSU-val való koalíciós vita kezelését is tartalmazza – Merkelre hárul: a két európai vezető ebben egyezett meg, s gyanítható, hogy segítséget remélhetnek és kapnak e téren Junckertől is.

A Merkel-Orbán aktuális különtalálkozó hátterében nagy valószínűséggel épp ez áll. Ezt támasztja alá az az idegesség is, amivel a magyar kormány minden újabb fejleményre reagál, kezdve a holland kereszténydemokratáktól kapott éles kritikára, vagy éppenséggel azokra a tervezett reformlépésekre, melyek nyilvánvalóan általában is szűkíteni fogják a nemzetállami jogköröket.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK