A hatalom csúcsán mindig más a levegő: ritkább, veszélyesebb, és amikor fogy az oxigén, a legelsők menekülnek. A nemzetközi sajtó szerint ma már nem az a kérdés, hogy megindult‑e az exodus a magyar politikai‑gazdasági elit egy részéből, hanem az, hogy ki ér oda előbb olyan országokba, ahol a kiadatás csak távoli fenyegetés.
A nemzetközi oknyomozó portálok arról írnak, hogy a magyar politikai‑gazdasági elit egy része olyan országok felé kacsintgat, ahol a kiadatás nem automatikus. Szaúd‑Arábia, az Egyesült Arab Emírségek – régóta menedékhelyei azoknak, akik gyorsan szeretnék maga mögött hagyni a múltjukat. A közelmúlt történelme bőven szolgál példákkal: a tunéziai Ben Ali elnök is ide menekült az arab tavasz idején, és hiába követelte vissza a demokratikus kormány, sosem adták ki. Líbiában Kadhafi sorsa még drámaibb volt: a rendszer összeomlása után saját népe számolt le vele, miközben százmilliárdos vagyonának nyomai máig tisztázatlanok.
A nemzetközi sajtó szerint ezek a történetek nem maradtak visszhang nélkül a térség vezetői között. A hatalom természetéhez tartozik, hogy a bukás lehetősége mindig ott lebeg a horizonton, és aki hosszú ideig irányít, az pontosan tudja, milyen gyorsan fordulhat át a politikai széljárás.
A magyar belpolitikai helyzetben is egyre gyakrabban merül fel a kérdés:
ki és mit tud, és ki mitől tart.
A korrupciós ügyekkel kapcsolatos viták évek óta meghatározzák a közéletet, miközben a nyilvánosság előtt rendre elhangzik, hogy a vizsgálatok elindítása vagy leállítása nem politikai döntés. A rendszer működéséről szóló kritikák azonban más képet festenek: arról beszélnek, hogy a legfontosabb ügyekben csak akkor indulhatott eljárás, ha erre politikai akarat volt.
A jegybank alapítványainak ügye sokak szerint fordulópont lehetett volna. A több százmilliárdos konstrukció körüli kérdések máig visszhangzanak, és a politikai következmények sem maradtak el:
olyan térségekben is megingott a kormánypárt támogatottsága, ahol korábban szinte megkérdőjelezhetetlen volt.
A nemzetközi pénzügyi háttér is feszültséget hozott. A kínai hitelpolitikáról szóló tárgyalások eredménytelenek voltak, és ez tovább növelte a belső konfliktusokat. A nagyberuházások ugyan megvalósulnak, de a magyar állam pénzügyi mozgástere ettől nem lett tágasabb.
A személyes szálak sem maradtak ki a történetből. A politikai elit belső viszonyairól szóló beszámolók szerint a bizalom megrendülése nemcsak szakmai, hanem családi okokra is visszavezethető volt. A titkosszolgálati megfigyelések, a belső konfliktusok és a kiszivárgott információk mind hozzájárultak ahhoz, hogy a korábbi szövetségek meggyengüljenek.
A jövő egyik kulcskérdése, hogy az új politikai szereplők mit kezdenek ezzel az örökséggel.
A nyilvánosság előtt elhangzott ígéretek szerint a korrupció elleni fellépés hangsúlyosabb lesz, és felmerült az európai ügyészséghez való csatlakozás is. Ennek élén Laura Codruța Kövesi áll, aki Romániában már bizonyította, hogy a legmagasabb szinteken is képes eljárni korrupciós ügyekben.
A kérdés most az:
valódi elszámoltatás következik, vagy ismét csak a rendszer alsóbb szintjein történnek majd látványos, de korlátozott lépések?
A magyar közéletben sokan úgy látják, hogy a tét nemcsak politikai, hanem pénzügyi is: az államkincstárnak szüksége van a visszaszerezhető forrásokra, és a társadalom is egyre határozottabban várja a tisztázást.
