’68, vagy a sípoló macskakő?

0
844

Tegnap mérvadó elemző alapvetésként  beszélt arról a jövő évi választásokon Mary Le Penn kapja a legtöbb szavazatot s Macron csak akkor maradhat elnök, ha a második fordulóban felzárkóznak mögé a szélsőjobbot elutasító pártok. Hová lett ’68 szelleme, hol van annyi év után a friss szellem, tényleg csak “sípoló macskakő” emlékeztet rá?

Az 1960-as évekre Franciaországban beköszöntött a stabilitás: Charles de Gaulle elnöksége alatt a gazdaság töretlenül fejlődött, a lakosság élvezte a jóléti állam áldásait. A felszín alatt azonban ott lapult az elégedetlenség, különösen a baloldali érzelmű diákok között, akiket

nyomasztott a tekintélyuralmi rendszer, elégedetlenek voltak az elavult egyetemi oktatással és elhelyezkedési lehetőségeikkel.

1968 forrongó tavasza a párizsi egyetem nanterre-i fakultásán kezdődött, ahol a szexuális szabadság nevében a fiúk könnyebb bejárást követeltek a lányok szobáiba. A radikális diákok, akikre hatással voltak a vietnami háború elleni amerikai tüntetések, hamarosan az egyetemi bürokrácia ellen is tiltakozni kezdtek, támadták a fogyasztói társadalmat, és a helyzet odáig fajult, hogy május 2-án bezárták a fakultást. A Sorbonne diákjai szolidaritást vállaltak a nanterre-iekkel, de másnapi nagygyűlésüket a hatóságok feloszlatták, több száz diákot őrizetbe vettek, az egyetemet bezárták.

Május 6-án már húszezer diák és oktató vonult a Latin negyed utcáira tiltakozva a „rendőrállam” ellen, a Sorbonne közelében összecsaptak a rendőrséggel és barikádokat emeltek. A kedélyek nem csillapodtak, május 10-én egy még nagyobb tüntetésen már kövek és Molotov-koktélok repültek a rendőrsorfal felé, s ezeknek a rádió és tévé által is közvetített zavargásoknak több száz sérültjük volt. A város hadszíntérré vált, barikádokkal és felszedett utcakövekkel, betört kirakatokkal és kiégett autókkal. A diákság hamarosan támogatást kapott, a rendőrség kemény fellépése miatt a szakszervezetek május 13-ra sztrájkot és szolidaritási tüntetést szerveztek, utóbbin 800 ezer ember vett részt.

A sztrájkmozgalom egyre szélesedett, az állami hivatalok beszüntették a munkát, a rádió és a televízió, a munkások gyárakat foglaltak el, béremelést, rövidebb munkaidőt, több szociális juttatást követeltek.

Május 20-án már ötmillióan sztrájkoltak, Franciaország két hétre megbénult.

A radikális diákok május 24-én vörös zászlót tűztek ki a tőzsdére, a kapitalizmus „templomára”, és megpróbálták felgyújtani az épületet. A politikai szervezetek, az 1967-es választásokon megerősödött baloldal, nem voltak képesek uralni az eseményeket, sőt attól kellett tartaniuk, hogy a lázadás szele őket is elsodorja. A kormány csak a hadseregre támaszkodhatott, de Gaulle megingathatatlannak hitt hatalma mégiscsak megrendülni látszott.

Az elnök május 30-án szólalt meg, rádió- és tévébeszédében átfogó szociális reformokat és az egyetemi viszonyok rendezését ígérte. A lemondását szorgalmazó követeléseket ugyanakkor visszautasította, feloszlatta a parlamentet, és júniusra új választásokat írt ki. A forradalommal fenyegető, elhúzódó lázadás kezdett kifulladni. A sztrájkok elhaltak,

a rendőrség június közepén visszafoglalta a Sorbonne-t, a június 23-án és 30-án megrendezett választáson pedig de Gaulle pártja elsöprő, kétharmados győzelmet aratott.

Ez még a tábornokot is váratlanul érte, aki állítólag már lemondó levelét is megírta. A nagyarányú győzelem azonban nem személyének szólt, a franciák többsége ekkor már túl öregnek, túl merevnek és túl tekintélyelvűnek találta, „de Gaulle nélküli gaulle-izmust” akart.

A társadalmi feszültségek persze nem szűntek meg. A kormány számos engedményre kényszerült, a munkásoknak béremelést biztosított, modernizálta és demokratizálta az oktatási rendszert. De Gaulle 1969-ben lemondott, az V. Köztársaság rendje igazán csak a helyére lépő Georges Pompidou elnöksége alatt állt helyre.

Az ötvenhárom év előtti események fordulatot hoztak a modern francia történelemben, egy diákvezér később így fogalmazott:

„Mozgalmunk sikerrel járt, de nem politikai, hanem társadalmi forradalmat eredményezett.”

Ha a lázadásban részt vevők jól belegondolnak és jövőre Le Pen nyerné a francia választásokat, ha az olasz Salvini is nyerni tudna, ha Orbán is megőrizné ’22-ben hatalmát az minden bizonnyal meg fogja rázni az unió vezetését, és az akkori lázadók keserűen állapíthatnák nem is olyan nagy baj, hogy ők már mind hetven év fölött vannak.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .