Kezdőlap Címkék Lázadás

Címke: lázadás

’68, vagy a sípoló macskakő?

Tegnap a miniszterelnök fogadta Marine Le Pen-t aki csak azért nem lett Macron helyett miniszterelnök, mert a második fordulóban felzárkóztak Macron mögé a szélsőjobbot elutasító pártok.  Mintha ez ismerős tematika lenne az Összefogás összezárásával. Hová lett ’68 szelleme, hol van annyi év után a friss szellem, tényleg csak “sípoló macskakő” emlékeztet rá?

Az 1960-as évekre Franciaországban beköszöntött a stabilitás: Charles de Gaulle elnöksége alatt a gazdaság töretlenül fejlődött, a lakosság élvezte a jóléti állam áldásait. A felszín alatt azonban ott lapult az elégedetlenség, különösen a baloldali érzelmű diákok között, akiket

nyomasztott a tekintélyuralmi rendszer, elégedetlenek voltak az elavult egyetemi oktatással és elhelyezkedési lehetőségeikkel.

1968 forrongó tavasza a párizsi egyetem nanterre-i fakultásán kezdődött, ahol a szexuális szabadság nevében a fiúk könnyebb bejárást követeltek a lányok szobáiba. A radikális diákok, akikre hatással voltak a vietnami háború elleni amerikai tüntetések, hamarosan az egyetemi bürokrácia ellen is tiltakozni kezdtek, támadták a fogyasztói társadalmat, és a helyzet odáig fajult, hogy május 2-án bezárták a fakultást. A Sorbonne diákjai szolidaritást vállaltak a nanterre-iekkel, de másnapi nagygyűlésüket a hatóságok feloszlatták, több száz diákot őrizetbe vettek, az egyetemet bezárták.

Május 6-án már húszezer diák és oktató vonult a Latin negyed utcáira tiltakozva a „rendőrállam” ellen, a Sorbonne közelében összecsaptak a rendőrséggel és barikádokat emeltek. A kedélyek nem csillapodtak, május 10-én egy még nagyobb tüntetésen már kövek és Molotov-koktélok repültek a rendőrsorfal felé, s ezeknek a rádió és tévé által is közvetített zavargásoknak több száz sérültjük volt. A város hadszíntérré vált, barikádokkal és felszedett utcakövekkel, betört kirakatokkal és kiégett autókkal. A diákság hamarosan támogatást kapott, a rendőrség kemény fellépése miatt a szakszervezetek május 13-ra sztrájkot és szolidaritási tüntetést szerveztek, utóbbin 800 ezer ember vett részt.

A sztrájkmozgalom egyre szélesedett, az állami hivatalok beszüntették a munkát, a rádió és a televízió, a munkások gyárakat foglaltak el, béremelést, rövidebb munkaidőt, több szociális juttatást követeltek.

Május 20-án már ötmillióan sztrájkoltak, Franciaország két hétre megbénult.

A radikális diákok május 24-én vörös zászlót tűztek ki a tőzsdére, a kapitalizmus „templomára”, és megpróbálták felgyújtani az épületet. A politikai szervezetek, az 1967-es választásokon megerősödött baloldal, nem voltak képesek uralni az eseményeket, sőt attól kellett tartaniuk, hogy a lázadás szele őket is elsodorja. A kormány csak a hadseregre támaszkodhatott, de Gaulle megingathatatlannak hitt hatalma mégiscsak megrendülni látszott.

Az elnök május 30-án szólalt meg, rádió- és tévébeszédében átfogó szociális reformokat és az egyetemi viszonyok rendezését ígérte. A lemondását szorgalmazó követeléseket ugyanakkor visszautasította, feloszlatta a parlamentet, és júniusra új választásokat írt ki. A forradalommal fenyegető, elhúzódó lázadás kezdett kifulladni. A sztrájkok elhaltak,

a rendőrség június közepén visszafoglalta a Sorbonne-t, a június 23-án és 30-án megrendezett választáson pedig de Gaulle pártja elsöprő, kétharmados győzelmet aratott.

Ez még a tábornokot is váratlanul érte, aki állítólag már lemondó levelét is megírta. A nagyarányú győzelem azonban nem személyének szólt, a franciák többsége ekkor már túl öregnek, túl merevnek és túl tekintélyelvűnek találta, „de Gaulle nélküli gaulle-izmust” akart.

A társadalmi feszültségek persze nem szűntek meg. A kormány számos engedményre kényszerült, a munkásoknak béremelést biztosított, modernizálta és demokratizálta az oktatási rendszert. De Gaulle 1969-ben lemondott, az V. Köztársaság rendje igazán csak a helyére lépő Georges Pompidou elnöksége alatt állt helyre.

Az ötvenhárom év előtti események fordulatot hoztak a modern francia történelemben, egy diákvezér később így fogalmazott:

„Mozgalmunk sikerrel járt, de nem politikai, hanem társadalmi forradalmat eredményezett.”

Ha a lázadásban részt vevők jól belegondolnak és Le Pen nyerné a francia választásokat, ha az olasz Salvini is nyerni tudna, ha Orbán is megőrizné ’22-ben hatalmát az minden bizonnyal meg fogja rázni az unió vezetését, és az akkori lázadók keserűen állapíthatnák nem is olyan nagy baj, hogy ők már mind hetven év fölött vannak.

Nem marad más, mint a lázadás

0

A veszélyérzet növekedése erősíti az identitáspolitikát, amely megfordítva, táplálja a veszélyérzetet, hogy ezzel tovább erősítse a pozícióit.

A veszélyérzetnek ráadásul objektív alapjai is vannak (migráció, robotizáció, gazdasági versenyképtelenség stb.), amelyek különösen jól jönnek a jobboldali identitáspolitikának. Ez utóbbi alapja az ember kulturális és ma már a biológiai identitásának féltése, visszamenekülése a természetesbe, a kézzelfoghatóba, a habituálisba, a biztosan ismert és ellenőrizhető “sajátba”. Ez végső soron egy konzervatív reakció, úgyhogy bármennyire nem szeretem, a mesterséges közösségekkel, a robotizációval, a liberális elvontsággal, az elitekkel, a komplex rendszerekkel kapcsolatos félelmek és az ezeket becsatornázó etnicista élű lázadás része a konzervativizmusnak.

Ami még fontosabb, hogy ez a liberális demokráciát nagyon nehezen teszi újra felvehetővé és stabilizálhatóvá – különösen – a térségünkben, mert a technológiai haladás, a globalizáció nyomán a tágabb Nyugatot érő kihívás és az elitekkel szembeni kritika együtt a politikai agóniát és destabilizációt erősítik. A destabilizációt a végletekig lehet még fokozni, messze nem tartunk még a végén; ez a vezető orosz – és erre akaszkodva a magyar – stratégia, míg a kínai a globális kereskedelmi alapú pozíció- és befolyásszerzés, az amerikai az utolsó pillanatos gazdasági és katonai agresszió – európai stratégia viszont nincs. Ma már nem vagyok annyira meggyőződve róla, mint akárcsak egy éve, hogy a globalizáció ellent tud tartani a centrifugális folyamatoknak és arról még kevésbé, hogy az EU jól fog kijönni az egészből.

A globalizáció piaci és technológiai logikája ráadásul nem esik egybe

Az előbbi diverzifikáltan, középvállalati túlsúllyal működne a legjobban, az utóbbi azonban további tőkekoncentrációt hoz a nagyvállalatoknál (ti. lehet, hogy a digitalizáció kedvez a szellemi alapú innovációnak, de globális hatása csak nagy tőkeerővel lesz, ezért nem fogja szétteríteni a piaci versenyt). A technológia korporatív és állami kezekben koncentrálódva kifejezetten szabadságellenes, a fejlődése – tulajdonképpen a globális ökoszisztéma infrastruktúrájáé – nem kívánja a piaci versenyt úgy, ahogy a fogyasztási javaké. A közös állami és nagyvállalati alkalmazásaival szemben nem ismert rendszerszintű ellensúly, csak a lázadás lehetősége. A liberális – intézményi – konszenzus a belátható időre véget ért. Ha lenne is komolyabb ellenzéki szándék idehaza ennek kimunkálására, objektíve is nehéz helyzetben lenne. Észre kell venni, hogy az orbánizmus ma a változások mainstreamjében van. Elegendő objektív alapja van ahhoz, hogy a hazugságai ne számítsanak eléggé.

Béndek Péter

A lázadás érdeklődés hiányában elmarad

Kevés választ el attól, hogy az ország fellázadjon a politikai vezetői ellen – írja a Független Hírügynökség által idézett legújabb elemzésében Radványi Miklós, a Frontiers of Freedom  jobbközép értékeket követő amerikai intézet  külpolitikai kérdésekkel foglalkozó magyar származású alelnöke.

Minden tiszteletem és nagyrabecsülésem ellenére vitatkoznék az elemzővel.

Nem lesz lázadás. Ez a nép a szabadságharcot szereti és nem a szabadságot. Mely utóbbit 1989-ben készen kapta. Nem kellett sokat tennie érte, ezért aztán nem is becsülte meg.

Azt hitték sokan, hogy a szabadság együtt jár a jóléttel. Hogy annyi lesz a fizetésünk, mint a nyugatnémeteknek, akkora házunk lesz, mint az osztrákoknak, és olyan jó kocsink, mint a svédeknek.

Klasszikussal szólva: Lófasz lett itt mama!

Miután mindez nem jött össze, megharagudtunk a szabadságra. Sokan vannak, akik visszasírják Kádár Jánost és rendszerét, mely utóbbi az akol biztonságát jelentette az emberek számára. Ha nem csinálsz semmi rosszat, nem lesz bajod. Ezt üzente Kádár rendszere a magyaroknak és mi éltünk is a felkínált ajánlattal. Nem lázadtunk, vagy ha mégis, akkor úgy, hogy az ne legyen kellemetlen a hatalom számára.

A rendszer tudta, hogy nem szeretjük, de nem is várta el tőlünk, hogy rajongjunk érte. Becsaptuk, ahol lehetett, mert tudtuk, hogy ez sem érdekli. Meg különben is: ő is becsapott bennünket. Azt mondta, hogy azért kell összébb húznunk a nadrágszíjat, hogy majd jövőre jobb legyen.

Nem lett jobb, csak kevésbé rossz.

Most megint ez van. Ez a nép tudja, hogy milyenek a hatalmon lévők, de magában alkut kötött velük. Elfogadta, hogy a hatalom urai lopnak, de nagyon nem bánkódik emiatt. A politika mindig is huncut dolog volt, urak dolga, csóválja a fejét az átlagmagyar. És különben is: a másikak is loptak.

A padlóra küldték az oktatást? Nézzél rám öcsém, én se tanultam soha, aztán mégis milyen rendes ember lett belőlem.

Hosszúak a várólisták és vállalhatatlanok a kórházi körülmények? Minek megy orvoshoz, aki még élni szeretne?

Mindenre van válasz, csak lázadás nem lesz.

Ez a hatalom, ha elmúlik egyszer, saját magát fogja kinyírni. Akkor, amikor már elfogynak a vadászmezők és a még használható legelők. Amikor majd végleg megfogyatkoznak a lopásra való javak, egymásnak esnek az urak.

Addig? Civiltörvény, bedarált bírók, kamarába terelt sajtómunkások. Stop Soros, ami a csövön kifér.

Ne legyen igazam.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK