Kezdőlap Címkék Forradalom

Címke: forradalom

A tömeggyilkos elnök – Déli kávé Szele Tamással

Feketén kérem ma a kávét, nincs jó kedvem: megtudtam, hogy több ezer ember halt meg annak idején minden különösebb ok nélkül, csak azért, hogy egy alkalmatlan ember politikai hatalomhoz jusson. Ne tessék most kardot rántani: nem Magyarországról beszélek, hanem Romániáról. Hát kiderült, aminek ki kellett derülnie és most már bíróság elé is áll a volt elnök, Ion Iliescu.

Bizony, akármekkora úr volt, annak már vége van: most már felelnie kell a tetteiért. Elkészült a vádirat, amely alapján bíróság elé állítják Ion Iliescu volt államfőt és két bűntársát az 1989-es rendszerváltás perében – jelentette be hétfő délelőtt Augustin Lazăr, Románia legfőbb ügyésze. Sőt, a nyomozati anyagot a katonai ügyészi részleg át is küldte a bírói testület elé, itt már mindenképpen per lesz, felelősségre vonás lesz. Akkor is, ha egy héttel ezelőtt az elsőrendű vádlott, Ion Iliescu szívpanaszokkal kórházba került – ha nekem kéne tömeggyilkosságokért felelnem, nekem is volnának szívpanaszaim.

Hogy került elő ez az ügy pont most?

Úgy hogy 2016-ben a román katonai ügyészség leporolta az 1989-es forradalom aktáit, miután az Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) elmarasztalta Romániát, amiért nem szolgáltatott igazságot a forradalom sebesültjeinek, illetve a halálos áldozatok hozzátartozóinak. És most jutottak el a bírósági szakaszba.

Akkor először is lássuk, mi a vád?

„Szándékos katonai diverzió, tudatos rémhírkeltés miatt vesztette életét sok ember Romániában Nicolae Ceaușescu kommunista diktátor 1989. december 22-i menekülési kísérlete után. Megállapították, hogy a kommunista diktátor elűzése után az állam politikai és katonai vezetését a Ion Iliescu vezette Nemzeti Megmentési Front Tanácsa (CFSN) ragadta magához, amely hatalmának megőrzése és legitimálása érdekében 1142 ember halálával, illetve 3138 ember sérülésével járó fegyveres diverziót szervezett, amely bűn elévülhetetlen.

A vádhatóság szerint 1989. december 22-e és 30-a között mintegy 12 millió 600 ezer töltényt lőttek ki Romániában. Iliescut és Gelu Voican Voiculescut, a CFSN kormányfőhelyettesét – a televízió adásában és közleményeiken keresztül terjesztett – szándékos félretájékoztatással és rémhírkeltéssel, a Ceaușescu házaspár kivégzéséhez vezető diverzió megszervezésével gyanúsítja az ügyészség. Bűnvádi eljárás indult Iosif Rus, a légierő volt parancsnoka és Emil (Cico) Dumirescu, a CFSN tagja ellen is. Előbbit az otopeni-i repülőtéren egymás ellen vezényelt katonák által rendezett, 48 ember halálát okozó vérfürdő kiprovokálásával, utóbbit a televízió székházánál végrehajtott katonai diverzió megszervezésével gyanúsítják.” (Maszol)

Hát, ha még tetszenek emlékezni – meglehet, már keveseknek jut eszébe, pedig akkor mindenki lélegzetét visszafojtva figyelte a híreket, melyek nagyon gyakran egymásnak is ellentmondtak – az 1989-es forradalom tulajdonképpen a temesvári tiltakozással kezdődött. Ott bevetették a hadsereget a civil tüntetők ellen. Gyakorlatilag csatérré vált a város, a kórház harctéri sérülések százait kellett ellássa. Az akkori rádióhírek rengeteg halottról, sőt, mérgezett ivóvízről szóltak, mármint a temesvári rádió hírei. Még előző nap is beszédet mondott Ceausescu, az igaz, nem aratott osztatlan elismerést, sőt, bizony már a jó bukarestiek is szépeket kiabáltak neki, de hát mit tehetett az a sok civil ember, akiket páncélosok támadtak? – és egyszer csak, mintegy varázsütésre, mikor minden remény veszni látszott, átállt a hadsereg.

Győzelem

A bukaresti televízióban megjelent Mircea Dinescu költő pulóverben és bejelentette:

„Armata în Bucureşti e cu noi! Dictatorul a fugit! Eroicul popor român, victorios! Am învins! Am învins!”

Ami magyarul annyit tesz:

„Bukarestben a hadsereg velünk van! A diktátor elmenekült! A hős román nép győzött! Győztünk! Győztünk!”

Dehogy győztek. Az logikus lett volna. Hátra volt még a feketeleves:

Ceausescu kivégzése után azonnal kitörtek a harcok, mégpedig valamiféle – terroristákkal. Senki sem tudta, kik ők, honnét jöttek, csak valahogy mindenhol látták őket, lőtték a tömeget, a civileket, a katonákat, rejtelmes helikoptereken támadtak… foglyul egy sem esett, csak a holttestüket mutogatták időnként. Hát most a vádirat szépen tisztába teszi ezt a rejtelmet is.

„A vizsgálat megállapította, hogy a teljes katonai és politikai hatalmat közvetlenül a Ion Iliescuból, Silviu Brucanból, Victor Atanasie Stănculescu és Nicolae Militaru tábornokokból és Gelu Voican Voiculescuból álló Nemzeti Megmentési Front Tanácsa gyakorolta. Az ügyészség állítja: a bizonyítékok azt mutatják, hogy a védelmi és belügyi egységeket 1989. december 22-én 16 órától a CFSN-nek rendelték alá. A CFSN fontos politikai és katonai döntéseket hozott, amely egy előre megszervezett csoport politikai hatalomátvételét és legitimálását készítette elő. E cél elérésének érdekében december 22-ének estéjétől, a CFSN-nek alárendelt Legfelsőbb Katonai Tanács koordinálásával, diverzióval és rémhírkeltéssel, széleskörű megtévesztési akciót indítottak. (…) A négy vádlott közvetlenül is részt vett a diverzió- és rémhírkeltésben – állítja a vádhatóság. – A vizsgálatok fényt derítettek arra, hogy a kialakított terrorista veszély általános pszichózisában egymásnak ellentmondó katonai parancsokat adtak ki, az egységek kaotikusan, egymás ellen tüzeltek, 1989. december 22. és 30. között.”

Akkor kérem, megvan, mi történt: a román hadsereg önmagával harcolt

Nem voltak semmiféle terroristák. Diverzió, dezinformáció útján a hadsereg különböző alakulatait vezényelték egymás ellen, a titokzatos helikopterek egyszerűen a román légierő 61-es boteni-i ezredének gépei voltak, amiken Iosif Rus utasítására lemázolták a felségjelet és bukaresti helyszínek fölé küldték őket, hogy fokozzák a zűrzavart. A hadsereg természetesen gondolkodás nélkül lőtt az ismeretlen deszantegységekre… Az otopeni-i repülőtérre kivezényeltek egy nemzetbiztonsági egységet, amely sikeresen tűzharcba keveredett a repteret védő katonákkal, mindkét oldalon súlyos veszteségek estek. Negyvennyolcan vesztették életüket csak ebben az egy ütközetben és nyolcan civilek voltak.

Mire volt ez jó?

Első sorban arra, hogy a hadsereg vegye át a hatalmat. Be kell látni: ahol ilyen gondok vannak, ott kell a fegyveres erő. Aztán mivel érdekes módon fénysebességgel sikerült Ceausescut kivégezni, Elenával együtt, jogszerű vizsgálat és kihallgatások nélkül, eltűnt rengeteg irat, ahol nem akartak eltűnni azok az iratok, ott leégtek az irattárak, biztos, ami biztos. Persze az első eufória után kilógott a lóláb, a nép is kezdte érezni, hogy tőle épp, csak a forradalmát lopták el, amiért sokan meg is haltak: ez vezetett a „golaniada” néven ismert mozgalomhoz a Nemzeti Megmentési Front alaposan beexponált hatalomátvétele után.

A „golan” szó románul „huligánt” jelent. Hát, a golanok mindenek voltak, csak huligánok nem: többnyire művelt, városi egyetemisták, értelmiségiek, akik elsőként vették észre, hogy itt nem forradalom zajlott le, hanem katonai puccs. Békés tüntetésbe kezdtek a bukaresti Egyetem téren emiatt, amit 1990. júniusában vérbe fojtottak a Zsil-völgy fanatikus bányászai, Miron Cozma vezetésével. Vertek azok mindenkit, aki akár csak szemüveges is volt, értelmiséginek nézett ki.

És utána sokáig megint nagyon hideg és sötét volt

Az álhírek és a pánikkeltés vezettek közvetve Marosvásárhely fekete márciusához is: nem kellett, nagyon nem kellett volna.

Igen, ezek az atrocitások is Iliescuék hatalmának kiépítését szolgálták: meglehet, mivel sosem volt még példa rá korábban, hogy Marosvásárhelyen „hivatalos” szervezés nélkül nem robbantak volna ki a nemzetiségi zavargások.

És most a dicsőséges nagyurak bíróság elé állnak

Sokáig úgy tűnt, erre nem kerül sor, de minden véget ér egyszer.

Azt nem állítanám, hogy meg fogjuk tudni valaha is a teljes igazságot, de már ez is eredmény. Ha minden kiderülne, tán még a végén nem acsarognának egymásra mindenféle ideológia vagy nacionalizmus miatt az emberek, hanem megférnének egymással békességben.

De ne legyünk idealisták, ilyen úgysem lesz.

Még a végén jó lenne az élet.

A tanulság annyi, hogy lám: nevezzük álhírnek vagy diverziónak, Iliescu és bűntársai hamis információk televíziós és rádiós terjesztése útján ragadták magukhoz a hatalmat, ez úton tartották is meg, és ezért ölettek meg sok embert.

Vigyázzanak az álhírekkel.

Meg a hataloméhes politikusokkal.

Októberi forradalom

1956-ról számtalan alkotás született, könyvek, filmek színdarabok. Némi túlzással azt is mondhatjuk, hogy ahány ember, annyi 56 év él a szívekben. Egy nap, amely – bárki bármit is gondoljon róla -, beleivódott a magyarok tudatába.

Voltak forradalmárok, és olyanok is, akik féltek a forradalomtól. Sokáig ellenforradalomnak hívták, mert sokan úgy is gondolták, hogy az volt.  Idővel, később, cinikus közhellyel, „Októberi sajnálatos eseményekként” említették, a rendszerváltozást megelőző utolsó évben már népfelkelésnek is lehetett nevezni.

Ami a konkrét történéseket illeti: nagyjából tudjuk, hogy mi történt. Ismerjük az események menetét, azt, hogy ki, mikor, mit csinált, ám az összefüggések higgadt és tárgyszerű elemzése, valamint a tanulságok levonása még mindig várat magára.

A budapesti műegyetemisták békés tüntetésével kezdődött, akik 1956. október 22-i nagygyűlésükön 16 pontban foglalták össze követeléseiket, majd másnapra tüntetést szerveztek a lengyel munkástüntetések iránti szolidaritás kinyilvánítására. A követelések között szerepelt a szovjet csapatok kivonása Magyarországról, új kormány létrehozása Nagy Imre vezetésével, a magyar-szovjet kapcsolatok felülvizsgálata, általános, titkos, többpárti választások, teljes vélemény- és szólásszabadság, szabad rádió.

A budapesti Petőfi-szobornál tartott október 23-i tüntetésen Rákosi- és Gerő-ellenes jelszavak hangzottak el, a résztvevők követelték a szovjet csapatok kivonását. A zászlókból kivágták a szovjet mintájú címert, így lett a lyukas zászló a forradalom jelképe. Aznap este Gerő Ernő, a Magyar Dolgozók Pártjának első titkára – akit júliusban állítottak Rákosi helyére – rádióbeszédében a megmozdulást ellenségesnek, sovinisztának, nacionalistának minősítette, és minden engedményt elutasított. A beszéd elhangzása után a békés tüntetés szinte órák alatt népfelkeléssé, majd – a Magyarországon tartózkodó szovjet csapatok beavatkozása után – fegyveres szabadságharccá változott. Az esti és éjszakai órákban a fegyveres csoportok elfoglalták a Magyar Rádió és a pártlap, a Szabad Nép székházát, a telefonközpontot, a lakihegyi rádióadót, emellett több fegyverraktár, laktanya, rendőrőrs és üzem is a felkelők kezére került. A Dózsa György úton ledöntötték az elnyomás gyűlölt jelképét, a Sztálin-szobrot.

A budapesti és vidéki tömegmegmozdulásokat véres atrocitások kísérték. Október 25-én a Parlament előtti Kossuth téren a környező épületekből szovjet harckocsik nyitottak tüzet a tüntető tömegre, az áldozatok pontos száma nem ismert, de száznál többre tehető. 26-án Miskolcon, Mosonmagyaróváron, Kecskeméten, Nagykanizsán dördültek el emberéleteket kioltó karhatalmi sortüzek. Október 30-án Budapesten lincselésbe torkollott a Köztársaság téri pártszékház ostroma. A szovjet csapatok november 4-i beavatkozása után a budapesti utcai harcok, továbbá a salgótarjáni és az egri sortűz követelt számos halálos áldozatot.

A Rákosi-diktatúra elhúzódó válsága által kirobbantott forradalom politikai irányítása az MDP reformkommunista szárnyának kezében összpontosult, melynek központi alakja Nagy Imre volt, aki október 24-én kormányfői megbízást kapott, és akivel november elejéig együtt haladt Kádár János, az MDP – Gerő Ernő helyére 25-én megválasztott – első titkára. A forradalom napjait politikai pezsgés jellemezte: újjáalakultak a korábban megszűnt, vagy megszüntetett politikai pártok és szervezetek. Nagy Imre koalícióssá változtatta kormányát, bevonva a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) néven megújult MDP-vel együttműködésre hajlandó pártokat, a Független Kisgazdapártot, a Parasztpártot és a Szociáldemokrata Pártot.

A politikai paletta sokszínűvé válásához hasonlóan az utcán harcoló fegyveres felkelők és a tüntetők sem voltak egységesek, de a nemzeti függetlenség visszaállítása, a diktatúra lerombolása mindegyikük elsődleges céljai között szerepelt.
A forradalom sorsát a szovjet katonai invázió pecsételte meg november 4-én, néhány nappal azután, hogy Nagy Imre november 1-jén meghirdette Magyarország semlegességét és kilépését a Varsói Szerződésből. A hatalmat november 4-én Kádár János szovjetek által támogatott Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormánya vette át, a fegyveres felkelők utolsó csoportjainak ellenállását november 11-e táján törte meg a szovjet túlerő.

Az 1956-os események számos áldozatot követeltek. A KSH adatai szerint az október 23. és január 16. között 2652-en haltak meg (Budapesten 2045-en), 19 226-an sebesültek meg (Budapesten 16 700-an), az országot mintegy 200 ezren hagyták el. Egy 1991-ben készült hivatalos statisztika szerint a szovjet hadsereg 669 katonája halt meg, 51 pedig eltűnt.

A forradalom leverését kegyetlen megtorlás követte, koncepciós per után kivégezték a forradalom vezetőit: Nagy Imre miniszterelnököt, Maléter Pál honvédelmi minisztert. Gimes Miklós újságírót, Szilágyi Józsefet, Nagy Imre személyi titkárát, míg Losonczy Géza államminiszter még a per tárgyalása előtt hunyt el a börtönben. A megtorlás részeként ezreket ítéltek börtönbüntetésre, internálásra.

A rendszerváltozás után összeült első szabad Országgyűlés első ülésnapján, 1990. május 2-án első törvényében az 1956. évi forradalom és szabadságharc emlékét örökítette meg, október 23-át pedig nemzeti ünneppé nyilvánította. 1992 novemberében Borisz Jelcin orosz államfő magyarországi látogatása során az Országgyűlésben mondott beszédében megkövette a magyar nemzetet az 1956-os szovjet beavatkozásért.

Ez történt a héten – Kampány és forradalom

Forradalommal kezdődött a hét, felkeltünk, hogy megdöntsük a kormányt. A Kossuth téren gyülekeztek a forradalmárok, Petőfit sajnos nem engedték el a melóból, de nélküle is voltak valamennyien. Két nap alatt el is végezték, amit ennyi idő alatt el lehetett végezni, majd mentek tovább, pénteken már Szegeden lobbant fel a forradalom lángja. Jobb lett volna persze, ha a tömegek is értesülnek arról, hogy most lehet (kell) megdönteni a kormányt, de ne legyünk elégedetlenek, kis forradalom ez, de legalább a miénk.

Volt már ilyen egyébiránt, akkor, amikor a mostani ostromlók voltak a várvédők és a jelenlegi ostromlottak a forradalmárok. Emlékszünk még a daliás időkre, amikor 2006-ban Orbán Viktor, szabadcsapatai élén 72 órát adott az akkori kormánynak, amelyet történetesen Gyurcsány Ferenc vezetett. Azért adták a kormánynak a 72 órát, hogy mondjon  le, de legalábbis takarodjon. Mert ha nem, akkor majd meglátják, hogy mi lesz. És tényleg meglátta mindenki. Az lett, hogy letelt a 72 óra és maradt minden úgy, ahogyan volt.

Amúgy meg valóban lenne igény egy forradalomra, csak hát nincsenek meg hozzá a feltételek. Például valaki közölhetné a lakossággal, hogy ami van, az tűrhetetlen, és azonnal meg tenni kell valamit, ez így nem mehet tovább. Mert most az van, hogy hiába a hosszú várólisták, valamint az égig érő korrupció, a lakosság még mindig a migránsoktól retteg. Akiket nemhogy szabad szemmel, de még távcsővel sem igen lehet érzékelni idehaza. Talán, ha az ellenzéki pártok nem egymás pofozásával foglalkoznának, hanem meggyőznél az embereket, hogy a szemüknek higgyenek, és ne annak, amit Orbán, Mészáros, Habony és Vajna sajtója mond nekik. Mely sajtó, mint tudjuk, úgy hazudik, mint a vízfolyás. És akkor most álljunk meg egy pillanatra, és tegyük fel az adekvátot: emberek, látott már valaki hazudós vízfolyást?

Na ugye, hogy na ugye.

Viszont már megint dübörög a kampány. Ott folytatja, ahol abba sem hagyta. Kisfilm is készült a Soros-Sargentini tandem rémtetteiről. Nem részleteznénk, ha volna Magyarországon pestis, azt is ők csinálták volna. Még belegondolni is borzasztó, hogy mi mindenre készültek a magyarok ellen, és ha mi kormányunk nem lett volna résen, már nem is volna Magyarország. Jó helyre mennek hát a milliárdok, amelyeket a kampány során elkölt a kormány, ne sajnáljuk tőlük a pénzt, megdolgoztunk érte.

És persze azt is értjük, hogy Judith Sargentinit, aki azt a 12 pontból álló jelentést írta a magyar kormány csínyeiről, miért nem szeretik a magyar emberek. Pedig lehetne őt kedvelni, van neki egy sor jó tulajdonsága. Nem soroljuk mind, csak nagy vonalakban említenénk néhányat. Például, hogy nem tette tönkre a magyar oktatást, nem fenyegeti a civileket, nem hozott pusztulatot a magyar egészségügyre. Nem lopott a közösből, nem szállta meg a médiát, semmi ilyen nincs ennek a nőnek a rovásán.

Mondjuk, az nem válik előnyére, hogy holland, sokkal jobban tenné, ha magyar lenne, de legalábbis felsorakozna Orbán Viktor mellé. Vagy, ha ez nem megy, legalább ne ócsárolna bennünket, magyarokat. Ne mondja meg, hogy nekünk mi a jó. Mert senkinek semmi köze hozzá, és ha e nem tetszik, jól pofán csapjuk egy szívlapáttal, aztán nézheti magát a tükörben napestig. Nem vagyunk rászorulva mások tanácsára, a saját játékainkat mi is el tudjuk rontani. Tessék az ilyet szakemberre bízni, van benne gyakorlatunk, több is, mint elég.

Folytatódik a „permanens forradalom” a Kossuth téren

0

Gyurcsány Ferenc a Demokratikus Koalíció elnöke a vasárnapi tüntetésen hirdette meg, hogy a pártja folytatja a demonstrációt a Kossuth téren. Azt mondta: addig maradnak az utcán, ameddig le nem váltják a kormányt.

 

A DK elnöke szerint Magyarországon diktatúra van, ezért a Demokratikus Koalíció arra törekszik, hogy az ellenállás kicsiny lángjából nagy tűz gyúljon. Gyurcsány Ferenc szerint az ellenállásnak nem lehet más célja, nem lehet kevesebbel megelégedni, mint új választási szabályok alapján kiírt, új, tisztességes választások kikényszerítése. „Harcolni azért kell, hogy a kormány jusson oda ahová való, a magyar történelem poklára”.

S bár a DK által meghirdetett „permanens forradalomhoz” a többi ellenzéki párt nem csatlakozott, többeket, így például a Horváth Csaba szocialista politikust is ott lehetett látni a keddi tüntetés részvevői között.

A szerdai tüntetésen felszólal Mécs Imre, Trencsényi László, Niedermüller Péter és Gyurcsány Ferenc.

A Független Hírügynökség értesülései szerint a DK szerdai megmozdulásán mellőzik azt a Szerbiából importált ötletet, miszerint belül üres, ám kívül Orbán Viktor fotójával ékesített hordókat lehetett rugdalni és ütögetni.

Nagy Imre unokája: “hazudoznak róla a mai napig”

Nagy Imre unokája, Jánosi Katalin a Facebookon írt bejegyzésében keserű szavakkal írja le érzéseit azzal kapcsolatban, hogy a tervek szerint elviszik a Vértanúk teréről a forradalom mártír miniszterelnökének a szobrát. Wachsler Tamás, a Steindl Imre Program Nonprofit Zrt. vezérigazgatója ebben nem lát problémát, szerinte a szobor méltó helyre kerül.

 

„Megölték, a börtönudvar sarkába kaparták el, álnéven, a temető sarkába ásták kátránypapírba-szögesdrótba csavarva… a forradalom 60. évfordulóján alázták végsőkig, hazudoznak róla a mai napig – most szobrát “helyezik át”. Olyanok, akik a cipője sarkáig nem érnek fel. Sírni tudnék. –  írta Jánosi Katalin a Facebookon.

A Nagy Imre alapítvány kuratóriuma pedig közleményben fejezte ki aggodalmait.

„A Nagy Imre Alapítvány Kuratóriuma aggodalommal szemléli a sajtóban megjelenő, a budapesti Vértanúk terén álló Nagy Imre-szobor esetleges áthelyezésével kapcsolatos híreket, megnyilvánulásokat. Álláspontunk szerint névadónk, Magyarország miniszterelnöke – munkássága és életútja, a haza és a magyar forradalom ügye melletti egyedülálló és példamutató elkötelezettsége, honfitársai melletti kitartása és a mártírhalál vállalása alapján is – méltóvá lett egy fővárosi köztéri szobor állítására. Mindezen értékek az elmúlt években nem váltak füstté.

A túlnyomó részt közadakozásból, Nagy Imre 100. születésnapjára készült szobor helyén maradása társadalmi ügy kell, hogy legyen – az emlékmű esetleges áthelyezése nem csupán a mártír miniszterelnök, de a forradalom és szabadságharc valamennyi résztvevőjének és vértanújának emlékét sértené.”

Információink szerint az új helyet Wachsler Tamás, a Steindl Imre Program Nonprofit Zrt. vezérigazgatója javasolta. Szerinte a Vértanúk terén a második világháborút megelőző képzőművészeti arculatot kell visszaállítani. Közlése szerint Nagy Imre szobra új, méltó helyre kerül.

Emlékezetes, 1989. június 16-án, nagy Imre újratemetésekor Orbán Viktor mondott beszédet a forradalom mártír miniszterelnökének emlékére. A mostani miniszterelnök akkor úgy fogalmazott: „ A hatodik koporsóban nem csupán egy legyilkolt fiatal, hanem a mi elkövetkező húsz vagy ki tudja, hány évünk is ott fekszik.”

Hé, ’68!

Ötven éve, 1968. május 3-án kezdődtek a Franciaországot megrengető párizsi diáklázadások. Az események fordulatot hoztak a modern francia történelemben, egy diákvezér később így fogalmazott: „Mozgalmunk sikerrel járt, de nem politikai, hanem társadalmi forradalmat eredményezett.”

Az 1960-as évekre Franciaországban beköszöntött a stabilitás: Charles de Gaulle elnöksége alatt a gazdaság töretlenül fejlődött, a lakosság élvezte a jóléti állam áldásait. A felszín alatt azonban ott lapult az elégedetlenség, különösen a baloldali érzelmű diákok között, akiket

nyomasztott a tekintélyuralmi rendszer, elégedetlenek voltak az elavult egyetemi oktatással és elhelyezkedési lehetőségeikkel.

1968 forrongó tavasza a párizsi egyetem nanterre-i fakultásán kezdődött, ahol a szexuális szabadság nevében a fiúk könnyebb bejárást követeltek a lányok szobáiba. A radikális diákok, akikre hatással voltak a vietnami háború elleni amerikai tüntetések, hamarosan az egyetemi bürokrácia ellen is tiltakozni kezdtek, támadták a fogyasztói társadalmat, és a helyzet odáig fajult, hogy május 2-án bezárták a fakultást. A Sorbonne diákjai szolidaritást vállaltak a nanterre-iekkel, de másnapi nagygyűlésüket a hatóságok feloszlatták, több száz diákot őrizetbe vettek, az egyetemet bezárták.

Május 6-án már húszezer diák és oktató vonult a Latin negyed utcáira tiltakozva a „rendőrállam” ellen, a Sorbonne közelében összecsaptak a rendőrséggel és barikádokat emeltek. A kedélyek nem csillapodtak, május 10-én egy még nagyobb tüntetésen már kövek és Molotov-koktélok repültek a rendőrsorfal felé, s ezeknek a rádió és tévé által is közvetített zavargásoknak több száz sérültjük volt. A város hadszíntérré vált, barikádokkal és felszedett utcakövekkel, betört kirakatokkal és kiégett autókkal. A diákság hamarosan támogatást kapott, a rendőrség kemény fellépése miatt a szakszervezetek május 13-ra sztrájkot és szolidaritási tüntetést szerveztek, utóbbin 800 ezer ember vett részt.

A sztrájkmozgalom egyre szélesedett, az állami hivatalok beszüntették a munkát, a rádió és a televízió, a munkások gyárakat foglaltak el, béremelést, rövidebb munkaidőt, több szociális juttatást követeltek.

Május 20-án már ötmillióan sztrájkoltak, Franciaország két hétre megbénult.

A radikális diákok május 24-én vörös zászlót tűztek ki a tőzsdére, a kapitalizmus „templomára”, és megpróbálták felgyújtani az épületet. A politikai szervezetek, az 1967-es választásokon megerősödött baloldal, nem voltak képesek uralni az eseményeket, sőt attól kellett tartaniuk, hogy a lázadás szele őket is elsodorja. A kormány csak a hadseregre támaszkodhatott, de Gaulle megingathatatlannak hitt hatalma mégiscsak megrendülni látszott.

Az elnök május 30-án szólalt meg, rádió- és tévébeszédében átfogó szociális reformokat és az egyetemi viszonyok rendezését ígérte. A lemondását szorgalmazó követeléseket ugyanakkor visszautasította, feloszlatta a parlamentet, és júniusra új választásokat írt ki. A forradalommal fenyegető, elhúzódó lázadás kezdett kifulladni. A sztrájkok elhaltak,

a rendőrség június közepén visszafoglalta a Sorbonne-t, a június 23-án és 30-án megrendezett választáson pedig de Gaulle pártja elsöprő, kétharmados győzelmet aratott.

Ez még a tábornokot is váratlanul érte, aki állítólag már lemondó levelét is megírta. A nagyarányú győzelem azonban nem személyének szólt, a franciák többsége ekkor már túl öregnek, túl merevnek és túl tekintélyelvűnek találta, „de Gaulle nélküli gaulle-izmust” akart.


A társadalmi feszültségek persze nem szűntek meg. A kormány számos engedményre kényszerült, a munkásoknak béremelést biztosított, modernizálta és demokratizálta az oktatási rendszert. De Gaulle 1969-ben lemondott, az V. Köztársaság rendje igazán csak a helyére lépő Georges Pompidou elnöksége alatt állt helyre.

1968 tavasza új fejezetet nyitott a politika, a kultúra történetében, de a mindennapokban is.

Forradalom miatt Alföldi elmarad

0

Lemondták Zalaegerszegen Alföldi Róbert szereplését. A színész-rendező március 22-én az Egerszegi Páholy kulturális műsorsorozatában szerepelt volna a Városi Hangverseny- és Kiállítóteremben.

Az Index értesülései szerint Vigh László fideszes országgyűlési képviselő utasította a zalaegerszegi polgármestert, Balaicz Zoltánt és az intézményt, hogy vegyék le a műsorról az Alföldi-estet.

Ami biztos: nem az érdeklődés hiánya miatt marad el a beszélgetés. A jegyek 80 százaléka napok alatt elkelt, ám Alföldi egy e-mailt kapott arról, hogy elmarad az előadása, mert aznap az 1848-as szabadságharc 170. évfordulóját fogják ünnepelni a városban. Alföldi szerint valójában a hódmezővásárhelyi választási eredmény után lett óvatosabb a hatalom, mert attól tartanak, hogy az ő megjelenése befolyásolná a választások eredményét.

A művelődési központ igazgatója először technikai okokra hivatkozott, ám utóbb már azzal indokolta a lemondást, hogy a forradalomra emlékeznek a városban, ezért nem fér bele Alföldi fellépése.

Megijedt a hatalom egy színész gondolataitól, és központi utasításra kellett visszamondani a szereplését? Vagy „csak”egyszerű helyi túlbuzgóság áll a történtek mögött? Mindkettőre volt már példa, és az esetek többségében nem a tiltók jöttek ki jól az ilyen helyzetekből.

Zsidó összeesküvés volt a bolsevik forradalom, avagy miért idézi Bayer Zsoltot a Haaretz?

0

Oroszországban a jobboldalnak az antiszemitizmus régóta kedvenc vezérelve volt. A cári időkben a titkosrendőrség irányításával szerveztek pogromokat! Csak a baloldali mozgalmak vállaltak szolidaritást az üldözött kisebbséggel! Ugyanez volt a helyzet a polgárháborúban, ahol a fehérek válogatás nélkül gyilkoltak zsidókat.

Kell-e csodálkoznunk azon, hogy a parasztok szánakozás nélkül nézték, hogy a csendőrök elviszik a zsidókat a falujukból, ha visszaemlékeztek arra, hogy korábban zsidók törtek be a faluba, agyonverték a papot, és azzal fenyegetőztek, hogy a templomból mozit csinálnak?! – írta Bayer Zsolt, akit a baloldali izraeli lap a Haaretz idéz és megemlíti, hogy Bayer a Fidesz alapító tagja. Milyen szerepük volt valójában a zsidóknak a nagy októberi szocialista forradalomban és a bolsevik mozgalomban? A kérdést a Haaretz Boruch Gorinnak tette fel, aki kiállítást rendezett erről a témáról Moszkvában.

2012-ben létesült a Zsidó Múzeum és Kulturális Központ Moszkvában, amely nemrég megkapta az UNESCO tolerancia díját. Minthogy a világ most emlékezik a nagy októberi szocialista forradalomra, ezért a múzeum igazgatója elérkezettnek látta az időt, hogy erről a korábban tabunak tekintett témával is foglalkozzon. Ugyanis nyilvánvalóan nemcsak Bayer Zsolt feszegette ezt a témát, de

ezzel indokolta meg a holocaustot a náci vezérkar is.

Tehát mennyire volt jelentős a zsidók szerepe november 7-én?

A hatalomátvételt a zsidó Trockij szervezte, aki a helyi szovjet elnöke volt Petrográdban. Később ő lett a vörös hadsereg megszervezője és a bolsevik kormány első hadügyminisztere. Rajta kívül is voltak zsidók a vezérkarban: Jakov Szverdlov, aki a bolsevik párt szervező titkára volt, és akiről később egy várost neveztek el. Grigorij Zinovjev, aki a Kommunista Internacionálé vezetője volt vagyis azért volt felelős, hogy a kommunista világforradalom kitörjön. Lev Kamenyev, aki a betegeskedő Lenin helyettese volt a kormányfői poszton. Karl Radek, aki a sajtót irányította. Vagy Mojszej Urickij, a csekista (bolsevik titkosszolgálat, a Cseka) vezető, akiről elnevezték Leningrád leghíresebb terét. Gorin, a Zsidó Múzeum igazgatója tehát

egyáltalán nem tagadja, hogy a zsidók nagy szerepet játszottak a forradalomban. Utána azonban felteszi a teljesen jogos kérdést: vajon miért?

Oroszországban a jobboldalnak az antiszemitizmus régóta kedvenc vezérelve volt. A cári időkben a titkosrendőrség irányításával szerveztek pogromokat! Csak a baloldali mozgalmak vállaltak szolidaritást az üldözött kisebbséggel! Ugyanez volt a helyzet a polgárháborúban, ahol a fehérek válogatás nélkül gyilkoltak zsidókat. Különösen így volt ez Ukrajnában, ahol a nyomorgó parasztokat a fehér hatalom ráuszította a zsidókra. A zsidóknak tehát nem volt választásuk! – hangsúlyozza a kiállítás rendezője. Vagy kivándorolnak vagy megvárják amíg a fehérek végeznek velük! Így nem csoda, ha sok zsidó lépett be a bolsevik pártba. De ugyancsak sok zsidó volt a mérsékelt polgári pártokban vagy a mensevikek között, akik erős fenntartásokkal fogadták a forradalmat.

Nem volt tehát választása a cári Oroszországban élő zsidó közösségnek, amely a forradalom idején a legnépesebb volt az egész világon. Izrael természetesen akkor még egyáltalán nem létezett.

A Balfour-nyilatkozat  (angol külügyminiszter, ugyancsak 1917-ben), mely később lehetővé tette Izrael megalakulását épp az októberi forradalom előtt jelent meg. Ez tette lehetővé a zsidók csoportos kivándorlását. A polgárháborúban a zsidók többsége ugyanis azzal a dilemmával került szembe, hogy vagy meghal vagy kivándorol!

Ha maradni akart, akkor a vörösökhöz kellett csatlakoznia

– mondta Borich Gorin, a moszkvai Zsidó Múzeum igazgatója, aki kiállítást rendezett arról, hogy mi is volt valójában a zsidók szerepe az októberi forradalomban és az azt követő polgárháborúban Oroszországban.

Élt, él, élni fog!

Gyerekkoromban nem értettem, hogy a Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulóját miért november 7-én ünnepeljük. Aztán a felnőttek elmagyarázták, de ettől csak zavarosabb lett minden.

Valami Gergely-naptárról beszéltek, de nekem mondhatták. Megtanultam azt is, de ugyanúgy nem értettem, mint még sok minden mást akkoriban. (És most megint.)

Pedig, igyekeztek a felnőttek rendesen megfelelni a feladatnak. Különösen az iskola. Rajzórán például azt a házi feladatot kaptuk, hogy rajzoljunk Aurórát. Megmutatták fotón, hogy milyen. Nekem nagyon tetszett a hajó, főleg a kéményei. De rajzolni nem szerettem. Nem csak azért, mert nem tudtam, de azért sem, mert inkább írtam volna egy verset róla.

Szerencsére, ilyen feladatot nem kaptunk, máig égnék magam előtt. Anyám, egyébként négyest kapott az Aurórára, mert persze vele rajzoltattam meg. Ő sem szeretett rajzolni, de engem szeretett, – ez amúgy kölcsönös volt – így elvállalta helyettem a munkát.

Én szerettem a November 7-e teret, mert ott volt a Savoy és az Abbázia. valamint a Barátság söröző. Nem is értettem, hogy az idősebbek miért Oktogonnak nevezik. Azt tudtam, hogy valamikor így hívták, mint ahogyan ma megint így hívják, csak az nem volt világos a számomra, hogyha valaminek van neve – November 7 tér – akkor azt miért kell másképp hívni. Ugyanígy voltam a Majakovszkij utcával is.

Ma már persze sokkal okosabb vagyok, és a Moszkva teret nem hívom Széll Kálmán térnek.

Mára a Nagy Októberi Szocialista Forradalom megítélése – fogalmazzunk nagyon finoman – változott. Hogy hatalomváltás volt, az biztos.  Hogy nagy volt-e, nem tudom. Azt tudom, hogy fiatalkorunkban, ha valakit nagyon öregnek gondoltunk, viccesen azt mondtuk egymásnak: ő még látta Lenint.

Akit egyébként Uljanovnak hívtak.

Az akkoriban kötelező iskolaköpenyünkre azt írtuk fel: Lennon élt, Lennon él, Lennon élni fog. Aztán 1980-ban lelőtték.

És akkor végezetül egy máig érvényes Hofi-idézet: Éljen az örök és megbonthatatlan szovjet-magyar konzerv!

Félárbócon a nemzeti lobogó a Parlament előtt

0

Áder János jelenlétében, katonai tiszteletadás mellett felvonták, majd félárbócra engedték Magyarország lobogóját szombat reggel a Parlament előtt.

November 4-én, az 1956-os forradalom és szabadságharc leverésének 61. évfordulóját jelző gyásznapon a kegyelet kifejezéseként a lobogó egész nap félárbócon marad.

A Kossuth téri megemlékezésen részt vett a köztársasági elnök mellett Benkő Tibor honvéd vezérkari főnök, a diplomáciai, valamint a katonai attasétestület több tagja, továbbá pártok, katonai és állami szervezetek képviselői. Az eseményen közreműködött a Honvéd Díszzászlóalj, a Nemzeti Lovas Díszegység, valamint Budapest Helyőrség Zenekara.

A nemzeti gyásznap központi megemlékezése a főváros XVIII. kerületében, a Hargita téren álló 1956-os emlékműnél lesz. Este a Szent István-bazilikában emlékkoncertre várják az érdeklődőket. A bazilikánál mécsesek és fényfestés is megidézi a mártírok emlékét – írja az MTI.

A Terror Háza Múzeumnál, a Hősök falánál egész nap gyertyagyújtással tiszteleghetnek az emlékezők az áldozatok előtt, és a Rákoskeresztúri új köztemető 301-es parcellájánál is megemlékezést tartanak.

A kormány hivatalosan 2013-ban nyilvánította nemzeti gyásznappá november 4-ét.

FRISS HÍREK

Macron-Orbán...

Újszínházas ...

Kína nyúlja ...

Szemétexport...

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK