„A török államfő felismerte, hogy az ideológiákat vesztett világban a formalizált jogok, a racionális értékek és érvek keveset érnek. Új ideológiára van szükség, még ha az a régmúltból eredeztethető is. Az érzelmeket és a közösségi egybentartó erőt egyesítette világszemléletében, mely ugyan messze meghaladja az egy nemzethez tartozás nacionalista szólamait – hisz minden olyan népet és területet magáénak mondd, mely egykor az Ottomán Birodalom részét képezte –, ugyanakkor mégis ellenállásra szólít fel a globális együttműködéssel szemben.”
Ara-Kovács Attila diplomáciai jegyzete
Lezajlott a törökországi sorsdöntő választás, amit a jelenlegi iszlamista elnök Recep Tayyip Erdoğan 52,5 százalékkal épp, hogy megnyert. Az ellenzék viszont jelentős mértékben elveszített, hisz jelöltje, az 54 esztendős Muharrem İnce csak 30,7 százalékot szerzett. A világ rácsodálkozott a végeredményre; sikerült mind a Nyugatnak, mind pedig a török demokratikus ellenzéknek oly mértékben beleélnie magát a lehetséges győzelembe, hogy a csalódás most felér egy – Törökországban amúgy sem ritka – puccsal. Pedig a jelek szerint feltűnő mértékben nem manipulálták a végeredményt, ha voltak is szabálytalanságok, azok mértéke csak szépített a végeredményen, de érdemben nem befolyásolta azt.
Másrészt az abszolút többség, mely szükségtelenné tette a második fordulót – legalábbis az elnökválasztás szempontjából – törékeny. Ám az előzményekből ítélve ez nem inti majd óvatosságra Erdoğant. Számára az 52,5 százalék nagyjából annyit jelent, mintha 99 százalékot kapott volna. Tehát csak hetek, esetleg hónapok kérdése, hogy teljes egészében kiépítse az egyedül rá szabott végrehajtói hatalmat, mely formálisan olyan lesz, mint egy francia elnöki rendszer, tartalmában pedig olyan, mint ami az ottomán iszlamista hagyományoktól elvárható.
Ahova 2018. június 24. éjjelén Törökország elérkezett, az tulajdonképpen a Kemál Atatürk-i világ- és nemzetszemlélet végső agóniája; talán már tényleges halála.
Atatürk megteremtette a török nemzetállamot, s ezzel az ország a 20. században a Közel-Kelet és részben Dél-Kelet-Európa stabil középhatalmává fejlődött. Erdoğan a 21. században más sorsot szán országnak: 10-20 éven belül átlépve a 100 milliós népességet, a török vezetőnek Törökországgal regionális nagyhatalmi tervei vannak. Iszlamista válasza a kor kihívásaira lehet rendkívül ellenszenves, sőt a nyugati értékek szempontjából förtelmes, mégis adekvát válasz: ha nem is globális mértékben, de lokálisan egyfajta etnikai-kulturális integrációt igyekszik megvalósítani, ideológiával egyesítve a türk kultúrájú területeket, ahol a lingua franca nyilvánvalóan a török nyelv.
Ami az ellenzéket illeti – nagy tanulság ez európai, s főként magyar szempontból – megvalósította azt, amiről minden Erdoğant veszni látni kívánó álmodozott: a fő erői összefogtak.
Elnökjelöltként egyetlen ember mögé állt be minden demokratikus – és némi jóindulattal demokratikusnak tekintett – párt. A kurd párt (HDP), mely 10,1 százalékot elérve bejutott a parlamentbe (10 százalékos a küszöb) ugyan nem volt a koalíció része, de elnökjelöltje, Selahattin Demirtaş börtönben ül, onnan kényszerült kampányolni, és ha ő is beállt volna İnce mögé, az akkor sem tudta volna legyőzni Erdoğant. Az ellenzéket évtizedes szunnyadásából felrázó, némi karizmatikussággal is rendelkező İnce messze lemaradt Erdoğan mögött.
Miért? – teszi fel ma mindenki a kérdést. Hisz minden feltétel adva volt: (1) a török társadalmat tökéletesen kettéosztotta a tizenhat évnyi erdoğani politika, s akár még többséget is szerezhettek volna, ha sikerül átbillenteni a mérleg nyelvét. (2) Bár a sajtót és annak munkatársait nyíltan üldözte a rendszer az elmúlt években – az elmúlt hónapokban meg kiemelt mértékben –, de van szólásszabadság, vannak nagy független vagy ellenzéki lapok, a sajtó alapvetően szabad, az információk mindenkihez eljuthattak. (3) Láthatóan igen nagy tábora van annak a félelemnek, mely az iszlamizáció előretörését kíséri, s amely tisztában van azzal: az atatürki politika minden eddiginél egységesebbé formálta Törökországot, a világ leghatékonyabb védelmi rendszerének – a NATO-nak – a tagjává tette, s megóvta a térségi háborúktól.
Erdoğan ezzel szemben minden szomszédjával hideg vagy „meleg” háborút vív; az ország NATO tagsága ennél formálisabb és gyengébb már nem is lehet, mint ma; szövetségesei nincsenek, csak alkalmi – és Oroszországhoz hasonló igen kétséges – partnerei.
És mégis: Erdoğan többséget kapott. (Igaz, a mögötte álló AKP csak 42,5 százalékot, de a törvényhozási munkában érdekeiket ütköztető ellenzéki többség aligha fog összeállni.)
De miért is győzhetett Erdoğan?
A kérdés közel sem olyan szónoki, mint amilyennek első hallásra tűnik. Az államfő és a mögötte álló AKP (Igazság és Fejlődés Pártja) olyan társadalomépítésbe fogott, amilyenre ellenzéke egyelőre képtelen.
Felismerte, hogy az ideológiákat vesztett világban – ráadásul egy olyan messze elmaradott többségű államban, mint Törökország – a formalizált jogok, a racionális értékek és érvek keveset érnek.
Új ideológiára van szükség, még ha az a régmúltból eredeztethető is. Az államfő az érzelmeket és a közösségi egybentartó erőt egyesítette világszemléletében, mely ugyan messze meghaladja az egy nemzethez tartozás nacionalista szólamait – hisz minden olyan népet és területet magáénak mondd, mely egykor az Ottomán Birodalom részét képezte –, ugyanakkor mégis ellenállásra szólít fel a globális együttműködéssel szemben. Korábban esztelenségnek tűnt, hogy Erdoğan és az AKP látványosan szembefordult az Egyesült Államokkal visszautasítva annak kritikáit, és feladta integrációs terveit az Európai Unióval, ám ma már látjuk, hogy mindez egy logikus folyamat része.
Nagy tanulság ez azon európai társadalmak számára is, melyekben egyetlen párt autoriter hatalmának kiépítése zajlik, s ahol az ellenzék önnön demokratikus kínálatán túl nem tud egyebet nyújtani a népnek; főként egy koherens ideológia kidolgozására és elfogadtatására képtelen.
Orbán Viktor elsőként gratulált Erdoğannak.
