Kezdőlap Címkék Ara-Kovács Attila

Címke: Ara-Kovács Attila

Ara-Kovács Attila: Vucic engedelmesen utánozza Orbánt

Eléggé pesszimistán nyilatkozom a jogállamiság és a médiaszabadság terén kialakult jelenlegi helyzetről – mondta Ara-Kovács Attila, az EP Szocialisták és Demokraták Progresszív Szövetségének magyar tagja a Danas-nak arra a kérdésre, hogy miként értékeli Szerbia jelenlegi helyzetét és a jogállamiságát.

„A populista rezsimek fennmaradását kizárólag társadalmuk manipulálásával lehet biztosítani, amely nem valósítható meg a jogállamiság megsértése vagy a választóktól a megfelelő információk megfosztása nélkül.” Orbán Viktor rendszere az egyik legjobb példa erre, és az a benyomásunk támad, hogy

Vučić úr engedelmesen utánozza a magyar vezetőt. Magyarországon azonban könnyen belátható, hogy a rezsim a kénytelen improvizálni és visszalépés nélküli úton van, ami óhatatlanul a rendszer összeomlásához vezet ” – tette hozzá a képviselő.

Emlékeztetni kell arra, hogy a szerbiai koronavírus miatti rendkívüli állapot idején Ara-Kovács levelet küldött Oliver Varheji szomszédsági és bővítési biztosnak, amelyben kijelentette, hogy hazánkban a helyzet „rendkívül aggasztó az alkotmányos és az emberi jogok szempontjából”.

Hogyan látja azt a tényt, hogy egyetlen új Európa-párti ellenzéki párt sem képviselteti magát az új szerb parlamentben?

– Ez akkor történik, amikor egy ellenzéki párt úgy dönt, hogy bojkottálja a parlamenti választásokat. Korábban nem akartam tanácsot adni a szerb ellenzéknek, bár „minden oldalról” véleményt kértek. De pártom, a Magyar Demokratikus Koalíció soha nem tenne ilyet, egyszerűen azért, mert a választások bojkottja egyenértékű a demokratikus alternatíva feladásával. Tudom, hogy a politikai pártok bizonyos befolyásos egyének és nem kormányzati szervezetek nyomása alatt nagyon komolyan gondolták, hogy a bojkott szükséges eszköz.

Most a szerb ellenzék saját példájából tanulhatja, hogy ezt nem szabad megtenni, és hogy nagyon káros, ha egy politikai párt nem kormányzati szervezetként próbálkozik.

A pártoknak csak a parlament révén van befolyása, és semmi más. Most a szerb ellenzéknek le kell tanulnia ebből a leckéből, újjá kell építenie, majd törekednie kell az együttműködésre, mivel a lengyel ellenzék már megpróbálja, és úgy készüljön fel, mint a magyar ellenzék a 2022-es választásokra.

Gondolod, hogy Szerbia európai útja tovább lassul vagy felgyorsul a következő hónapokban?

– Nem látom, hogy Vučić úr miért vezetne másfajta politikát, mint eddig. Ráadásul a korábbinál több mozgástér van, mivel az Európa-párti ellenzék nincs képviselve az Országgyűlésben. Ezért válaszom az, hogy késleltessem Szerbia uniós integrációját, és ezt személy szerint nagyon sajnálom.

Gondolod, hogy az európai országokban, például Szerbiában és Magyarországon az emberek jobban tudatosították a jogállamiság fontosságát a rendkívüli állapot idején, amelyet a Covid-19 járvány miatt vezettek be?

– Nem tudom, hogy a jelenlegi szerb vezetés mennyire sikeresen orvosolta a járvány következményeit, de tény, hogy Magyarország elmélyítette a válságot, mert nem tett valós lépéseket, hanem manipulációk sorozatával válaszolt a kihívásokra.

Az Európai Unióban a magyar termelés a legnagyobb stagnáláson ment keresztül, amely önmagában azzal fenyeget, hogy gazdasági válságot okoz.

Társaságok ezrei zárnak be, és legjobb esetben becslések szerint több mint százezer ember veszítette el munkáját. Ez részben magyarázható a kormány dilettantizmusával, valamint azzal, hogy a kormány célja nem a válság orvoslása volt, hanem a saját politikai túlélésének biztosítása.

Nem a DK-s képviselők strasbourgi nemjére

Napok óta foglalkozunk a DK négy európai parlamenti képviselőjének október 24-i nemleges szavazatával, mellyel megbuktatták az Európai Parlament jogi bizottságának (LIBE) a Földközi-tengeren menekülők megmentéséről szóló állásfoglalás-tervezetét. A tervezetet az EP plenáris ülésen 288:290 arányban utasították el, tehát a négy DK-s szavazat döntötte el a javaslat sorsát.

Amióta az elmúlt hét péntekén Tamás Gáspár Miklós klubrádiós interjújával a nemleges szavazás ténye – több mint két hetes késéssel – elérte a hazai nyilvánosságot, heves vita kerekedett körülötte. A DK-s EP-képviselők először a DK szóvivőjének rövid klubrádiós válasznyilatkozatával és Ara-Kovács Attila szintén rövid Facebook-bejegyzésével próbálták elintézni a dolgot, amivel aligha győztek meg bárkit is. Most végre Dobrev Klára és Ara-Kovács Attila azonos szövegű Facebook-bejegyzésével ), Ara-Kovács klubrádiós és Dobrev Klára ATV-s interjújával megpróbálták alaposabban megindokolni döntésüket.

Engem nem győztek meg.

Elolvastam a LIBE állásfoglalás-tervezetét, és tisztességes, megalapozott szövegnek találtam. Nem értek egyet azzal, hogy akár szélsőbaloldali, akár populista, akár szedett-vedett lenne. De nem ezek az alaptalan minősítések okozzák a fő gondot Ara-Kovács és Dobrev magyarázatában. Érvelésüknek két eleme van. Egyfelől azt mondják, hogy a leszavazott állásfoglalás-tervezet egyike az Európai Parlamentben tárgyalt sok-sok politikai állásfoglalásnak, határozatnak (resolution) különböző kérdésekben, melyeknek semmilyen tényleges jogkövetkezménye nincs. Nekik nem tetszik, hogy sok az ilyen az EP-ben, és nem akartak ehhez asszisztálni. Azt is megemlítették, hogy a javaslat körül nem alakult ki egyetértés a két nagy párt, a szocialisták és a néppárt között, márpedig e nélkül nincs esély értelmes határozathozatalnak.
A másik elem: az állásfoglalás-tervezetbe az utolsó pillanatban egy módosító indítvánnyal bekerült a kötelező kvóta, aminek – mivel a tagországok egy része elutasítja, és még azok sem hajtják végre, akiknek nincs ellene elvi kifogásuk – nincs realitása, a DK korábban is ellenezte, és miután ez belekerült, nem tudták a teljes szöveget sem elfogadni.

Érvelésük egyik elemével sem értek egyet.

A politikai életben, így a parlamentekben is fontos szerepe van a jogi normákat nem alkotó állásfoglalásoknak. A magyar Országgyűlésben a törvényalkotás mellett rendre születnek politikai szándékokat megfogalmazó határozatok, sőt politikai nyilatkozatok is. Nem egyszer kezdeményezett ilyesmit a DK frakciója is. Ennek megvan a maga funkciója: ha konszenzus alakul ki körülötte, akkor is, és ha nincs konszenzus, akkor is: arra jó, hogy nyílt állásfoglalásra késztesse az egyes politikai szereplőket. Ezzel befolyásolják a parlamenti pártok a politikai közvéleményt, és hatnak a döntéshozókra: a kormányra, az önkormányzatokra, a politikai élet más szereplőire.
Az Európai Parlament tevékenységében annak sajátos szerepéből következően nagyobb lehet az ilyen jellegű állásfoglalások előterjesztésének, megvitatásának és elfogadásának vagy elvetésének súlya, mint a nemzeti parlamentekben. Ez olyan adottság, amellyel a DK képviselői is tisztában voltak, amikor elvállalták ezt a szerepet, akkor pedig ebben a helyzetben kell tudniuk politizálni.
Emlékeztetek egy fontos példára. Mi, az Orbán-kormánnyal szemben álló magyar demokraták, nagy jelentőséget tulajdonítottunk annak idején annak, hogy az Európai Parlament többsége elfogadta az Orbán-kormányt bíráló Tavares-jelentést, majd egy ciklussal később, kétharmados többséggel a Sargentini-jelentést. Pedig ezek is csak állásfoglalások voltak, az Orbán-kormány ugyanúgy nem zavartatta magát tőlük, ahogy nem zavartatta volna magát attól sem, ha a többség elfogadja a LIBE-bizottságnak a Földközi-tengeri mentőakciók támogatásáról szóló állásfoglalás-tervezetét, benne az így kimentettek méltányos áthelyezését.
Az effajta állásfoglalásokhoz nem kötelező igazodni, de korántsem mindegy, hogy mit tekintenek Európában normának, és mit normasértésnek.

Ahogy hasznos volt, hogy a Sargentini-jelentés elfogadásával az európai politikában normaszegésnek minősül a jogállamnak az Orbán-rendszerben történő lebontása, fontos lenne, hogy a menekülők tengerből való kimentése és a megmentetteknek számos országba történő áthelyezése váljon normává, a kimentés és áthelyezés elutasítását pedig – ahogy Matteo Salvini belügyminiszterként a kimentést utasította el, Orbán Viktor pedig miniszterelnökként azt is és az áthelyezést is – tekintsék normaszegésnek.

Ahogy a Tavares-jelentésnél is, amelynek elfogadásánál nem volt olyan nagy a többség, mint a Sargentini-jelentésnél, nagy politikai jelentősége volt annak, hogy ki szavazza meg, és ki nem, ugyanez lehetett a helyzet a tengeri mentésről szóló LIBE-előterjesztés esetében is. A menekültkérdés 2015 óta az európai politika egyik központi kérdése, a politikai erők egyik fontos megkülönböztető jegye, és – tekintettel az Afrikából elinduló migráció növekvő szerepére – minden bizonnyal az is marad. Eddig is voltak, és feltehetően a jövőben is lesznek, akik szerint a menekülőkön a lehetőség szerint segíteni kell, adott esetben be kell őket fogadnunk a házunkba, mint ezt 2015-ben a Gyurcsány-család tette, de legalábbis átmeneti szállással, élelemmel, orvosi ellátással kell rajtuk a közösségnek segítenie.
Másfelől vannak, akik szerint le kell zárni előttük a határt, és minden eszközzel el kell őket riasztani attól, hogy tőlünk várjanak segítséget, építve az emberek idegenkedésére a máshonnan jöttektől, sőt erősítve azt, ahogy ezt Orbánék teszik 2015 óta.

A LIBE-tervezet benyújtói minden bizonnyal azt várták, hogy e nézetkülönbség mentén történik majd a szavazás, és abban reménykedtek, hogy a humánum és szolidaritás hívei többségre jutnak a szavazásnál.

Én ezt helyes és támogatható törekvésnek tartom. Az előterjesztők nyilván a szocialisták, zöldek és liberálisok teljes támogatására számítottak, köztük a DK-s képviselőkére is. Ebben is igazuk volt.
Mit változtat ezen az, hogy egy módosító javaslattal becsempészték a szövegbe a tengerből kimentett menekültek kötelező elosztását minden tagállam részvételével (persze nem általában a menedékkérők, hanem csak a tengerből kimentettek tekintetében, ami nagyságrendileg kisebb szám)? Taktikai szempontból ennek van jelentősége, hiszen valóban tudni lehet, hogy az Orbán vezette visegrádi országok ennek esküdt ellenségei. Ugyanakkor elvi szempontból ez nem változtat az állásfoglalás-tervezet megítélésén:

elvi szempontból a menedékkérők minden tagországra kiterjedő kötelező elosztása az Unión belüli kölcsönös szolidaritás magától értetődően helyes intézménye lenne, amellyel 2015-ben nyilvánosan is egyetértettünk.

Fontos gyakorlati jelentősége is van a tengerből kimentett menekülők elosztásának a tagországok között: a Salvinival küzdő baloldali olasz kormány számára létfontosságú kérdés, hogy a tagországok számottevő része legyen kész a kikötőiben partra szálló menekülők többségének átvételére, ezért kellett szerepelnie az áthelyezésnek az állásfoglalásban. Az állásfoglalás-tervezet elfogadása tekintetében kétségkívül egyszerűbb lett volna, ha a szövegben megmarad az eredeti tervben szereplő „méltányos és fenntartható elosztás”, és nem keményítik azt kötelezővé és minden tagországra vonatkozóvá, de ez taktikai, és nem elvi hiba volt.
Nem változtat a lényegen: egyfelől a mentés, másfelől az áthelyezés indokoltságának elismerésén. Ezt követeli a humánum és a szolidaritás parancsa. Éppen mert nem jogi normáról, hanem politikai értékeket kifejezésre juttató állásfoglalás-tervezetről volt szó, a kötelező áthelyezésről szóló betoldott szövegrész sem tehette volna kérdésessé, hogy igennel kell szavazni.

Ezért gondolom, hogy a DK képviselőinek nemleges szavazata súlyos politikai hiba volt.

Hozzáteszem: ha csak tartózkodnak a szavazástól, akkor több az igen, mint a nem, akkor már nem bukik el a tervezet. Így azonban ők buktatták el. Ezen a szavazáson Orbánék, Salviniék és társaik győztek, és ezért felelősség terheli a négy DK-s képviselőt

Politico: Várhelyi Olivérről

„Magyarország »hihetetlenül goromba« jelöltje a bizottságba” – ezzel a címmel közölte az amerikai portál európai kiadása Lili Bayer cikkét Várhelyi Olivérről. A szerző emlékeztet rá, hogy Trócsányi Lászlót, Orbán Viktor első jelöltjét az EP érdek-összeférhetetlenség miatt elutasította.

„Várhelyi Olivér diplomata intellektusáról mindenütt elismeréssel szólnak, de arról nem, ahogyan a beosztottait kezeli, és elsősorban stílusa miatt bírálják. Uniós diplomaták, valamint jelenlegi és volt magyar tisztségviselők rendkívül intelligensnek, és az EU ügyeibe nagy tudásúnak mondják, de goromba vezetési stílusa kiabálással, a beosztottak szidalmazásával, káromkodásokkal jár” – írta a szerző.

Ugyancsak – diplomatákra hivatkozva – hozzátette:

Várhelyi a nagykövetek találkozóin is agresszívabb magatartást tanúsít, mint bárki más. A szerző szerint ez egyáltalán nem illeszkedik ahhoz a munkastílushoz, amelyet Ursula von der Leyen a jelölteknek írt – a cikkben idézett – leveleiben kívánatosként leírt.

Az újságíró többször kért a magyar missziótól állásfoglalást, de egy szóvivő mindössze annyit mondott, hogy a nagykövetnek nagyon sok a dolga, és nem tud válaszolni olyan kérdésekre, amelyek „nevük mellőzését kérő volt tisztségviselők állításain nyugszanak”. A szerző idézett egy további volt magyar tisztségviselőt, aki szerint Várhelyi „hajlamos kiabálni és káromkodni a munkatársaival, és „nem riad vissza attól sem, hogy megalázza őket”.

Egy másik magyar tisztségviselő arról számolt be, hogy Várhelyi „könyörtelen diplomata, aki keresi és élvezi a konfliktust, ugyanakkor nyomás alatt tartja beosztottait és saját magát is a legjobb eredmények elérése érdekében”. Jelenlegi beosztottai ugyanakkor azt állítják, hogy „el lehet viselni a nagykövet stílusát”, és volt, aki „barátságosnak, szívélyesnek és jó kollégának” mondta. Egy európai diplomata úgy nyilatkozott a szerzőnek, hogy Várhelyi „arrogánsan kezeli még a kollégáit is, gyakran leereszkedő, és nagyon sok rosszat mond az EP, valamint a Bizottság tagjairól még azok jelenlétében is”. A magyar nagykövetet Brüsszelben „okos fiúnak” ismerik, aki „nagyon közel áll Orbánhoz”. Ha Várhelyi jelöltsége eljut az Európai Parlament elé, várhatóan Orbánnal fennálló viszonyát is közelebbről megvizsgálják majd.

„Tekintettel a jogállamiság magyarországi helyzetére és a Putyinhoz fűződő kapcsolatra Várhelyinek meg kell majd győznie az EP képviselőit arról, hogy képes hitelesen elbírálni a Nyugat-Balkánon érvényesülő viszonyok demokratikus állapotát, és partnere tud lenni azoknak az államoknak, amelyeknek gondjaik vannak Moszkvával.

Amennyiben elnyeri a szomszédsági politika és a bővítés biztosának tisztségét, az ő felelősségi körbe esik majd a Nyugat-Balkán, Törökország, Ukrajna, Grúzia, Moldova, Belorusz, Örményország és Azerbajdzsán, valamint a déli szomszédsági kapcsolatok: Líbia, Algéria, Tunézia, és az ezekkel való együttműködés – például a migráció hatékony kezelésében. Ám a magyar kormány kapcsolatai Ukrajnával feszültek, egyrészt a magyar kormány és Moszkva közötti bizalmas viszony miatt, másrészt mert a magyar kormány az ukrán oktatási törvénnyel szembeni kifogásai miatt akadályozza a NATO és Ukrajna közeledését, és ezzel Ukrajna nyugati integrálódását.

A szerző Ara-Kovács Attilát, a DK EP-képviselőjét idézte, aki azt mondta: „Várhelyi esetleges megbízása bővítési biztosként felér Moszkva érdekeinek a térségben való manifesztálódásával”. Bayer azt írta: a Nyugat-Balkánhoz fűződő kapcsolatok sem lennének rendben, egyebek között azért, mert Orbán menedéket adott Nikola Gruevski volt macedóniai miniszterelnöknek, de felsorolt számos más okot is.

A demokrácia védelmezői a térségben azt is megkérdőjelezték, hogy vajon megfelel-e a tisztségre egy olyan jelölt, aki a jogállamiság erodálásával vádolt Orbán-kormányhoz kötődik. Az EU néhány szomszédja azonban üdvözölné, ha magyar lenne a bővítési biztos, Törökország például a jó kölcsönös kapcsolatok miatt is örülne egy ilyen fordulatnak. Aleksandar Vučić – Trócsányi jelölése kapcsán – úgy nyilatkozott, hogy jó, hogy ha a bővítési biztos a térségből származik, és lelkes volt Milorad Dodik nacionalista boszniai szerb vezető is, aki szoros kapcsolatot ápol Budapesttel. Még Brüsszelben is sokan gondolják úgy, hogy Várhelyi ismeretei talán értékesek lehetnek – írta a cikk.

„Várhelyi kinevezése bővítési biztosnak az orosz befolyást erősítené”

Ezt nyilatkozta a Politico című brüsszeli portálnak Ara-Kovács Attila, a DK képviselője az Európai Parlamentben. A DK külügyi szakértője arra célzott, hogy az Európai Unió bővítése a közeljövőben elsősorban a Balkánon várható. Ott viszont Oroszország és az Európai Unió érdekei ellentétesek.

Orbán Viktor miniszterelnök előző jelöltjét, Trócsányi Lászlót is jelentős részben azért találta alkalmatlannak az Európai parlament jogi bizottsága, mert korábbi ügyvédi irodája kapcsolatban állt a Paks II orosz mega beruházással, melyet Brüsszelben továbbra sem néznek jó szemmel.

Várhelyi Olivér, a magyar miniszterelnök új jelöltje, profi diplomata, aki jól ismeri a bővítés problémáit is- ebben egyetértenek azok, akik a Politiconak nyilatkoztak. A brüsszeli lap interjút kért a jelölttől is, de elutasították időhiányra hivatkozva. Magukat megnevezni nem kívánó uniós diplomaták szerint azért lehet problematikus Várhelyi Olivér biztosi kinevezése , mert az Orbán kormányzat korábban többször is megmutatta, hogy a Balkánon inkább az orosz elképzeléseket támogatja mint az Európai Unió politikáját. A legnevezetesebb eset Gruevszki egykori macedón miniszterelnök ügye. A hazájában elítélt oroszbarát politikus a magyar diplomácia segítségével Budapestre érkezett, ahonnan megtagadták a kiadatását.

Brüsszel szemében problematikus a magyar álláspont Ukrajnával kapcsolatban is: a magyar diplomácia akadályozza a válságos helyzetben levő állam kapcsolat keresését a NATO-val illetve az Európai Unióval arra hivatkozva, hogy a nyelvtörvény megsérti a magyar kisebbség jogait. Sem a NATO-ban sem az Európai Unióban nemigen vitatják, hogy a nyelvtörvény jogsértő, de úgy vélik, hogy emiatt nem kellene megvétózni Ukrajna kapcsolat keresését nyugati irányban. Sokan úgy vélik, hogy a magyar kormányt erre Moszkva bátorítja.

Várhelyi Orbán embere

Emiatt lehet éles kritikára számítani a biztos jelölt esetében. Szakmai felkészültségét senki sem vitatja, de a diplomáciai stílusát annál inkább. Várhelyi agresszív és durva- különösen az alárendelt diplomatákkal szemben- panaszkodtak a Politiconak magukat megnevezni nem kívánó magyar diplomaták. Ursula von der Leyen asszony viszont nem tűri ezt a stílust, mert olyan bizottságot akar, amely nyitott és együttműködésre kész.

Az igazi vita azon lesz, hogy vajon Várhelyi megmarad -e Orbán emberének a biztos poszton is vagy pedig az EU értékrendjét képviseli majd? A bizottság tagjaival szemben alapvető elvárás az, hogy a nemzeti szempontokon felülemelkedve az uniós álláspontot képviseljék. Márpedig a Balkánon elég nagy a különbség Brüsszel és Budapest között. Még nagyobb a szakadék a migráns kérdésben. Ez ugyan nem kapcsolódik közvetlenül a bővítési biztos területéhez , de az észak-afrikai országok: elsősorban Marokkó és Tunézia szintén szeretnének közeledni az Európai Unióhoz. Csakhogy ebben a térségben felmerül a migráns kérdés is. Az uniós biztosnak ebben is a közös álláspontot kell képviselnie nem pedig Orbán Viktorét. Vajon képes lesz-e erre Várhelyi Olivér, aki mindeddig a miniszterelnök leghűségesebb diplomatája volt Brüsszelben ?!…

A pávatánc vége

„Ma már Európa meghatározó fővárosaiban is felismerték annak veszélyét, amit a magyar rezsim a kontinens egésze számára jelent. Gyökeresen új helyzet előtt állunk, melyben formálódni látszik egy olyan európai erő, ami fel kívánja venni azt a kesztyűt, amit Orbán eléje dobott. Ha eddig mellékesnek tűntek a Brüsszelben vagy egyebütt megfogalmazott, a magyar kormánynak címzett kritikák, ebben az új helyzetben már közel sem mellékesek, valós súlyuk pedig olyan helyzetet teremthet, ami – párosulva itthoni politikai alternatívákkal – könnyen Orbán végzetét hozhatja.” Ara-Kovács Attila diplomáciai jegyzete:

Az elmúlt évek során teljes összhang alakult ki arról, hogy az Orbán rezsim eltávolításának csak egyetlen módja lehetséges: a belső tisztulás és itthoni politikai erők felemelkedése, mely nem csak azt ígéri, hogy sikerrel létrehozza a IV. Köztársaságot, de azt is, hogy nem marad büntetlen az az elit – nevezzük nevén: a fideszes elit –, mely mára eljátszotta az ország esélyeit. Ez a vélemény abból a felismerésből táplálkozott, hogy Brüsszelnek – illetve az Európa sorsát meghatározó két „tengely”-fővárosnak, Párizsnak és Berlinnek – nem fűződik érdeke a közvetlen beavatkozáshoz, hisz Orbán itthon bármit is mond, mindennek dacára Brüsszelben egészen másként viselkedik: készségesen megszavaz mindent, amit elé tesznek, vagy elvárnak tőle.

Való igaz, ez pontosan így történt… egészen eddig. Orbán ugyanis ma már Brüsszelben pont úgy viselkedik, mint itthon. Nincs már pávatánc, sőt a Nyugat ócsárlása és belső bomlasztása már nem itthoni óriásplakátokra írt malaszt, hanem komoly fideszes gyakorlattá vált a határokon messze túl is. Hogy a kormányfő mikor döntötte el, hogy immáron más eszközökhöz nyúl, s kimutatja foga fehérét ott is, ahol eddig óvakodott ettől, nem egészen világos. Feltehetően az a pillanat szülte az új politikát, amikor Orbán számára világossá vált, hogy rendszerének fenntartása európai keretek között megoldhatatlan, ráadásul nagyjából ekkor kezdtek felsejleni azok a nemzetközi alternatívák is, amelyektől ehhez támogatást remélt. A „megvilágosodás” pillanata feltehetően akkor sejlett fel a kormányfőben és tanácsadóiban először, amikor 2016 júniusában – minden várakozással szemben – Nagy Britanniában a brexit mellett döntött a népszavazás, s akkor vált bizonyossággá, amikor az év novemberében – nagy meglepetésre – Donald Trump nyerte az amerikai elnökválasztást. Bár 2016 nagyon sokakat elbizonytalanított, de Orbánban megfogant annak bizonyossága, hogy az addig kísérleti fázisban lévő orosz és kínai – azaz keleti – útkeresés nem volt hiábavaló, sőt saját biztonságához támogatást inkább ezektől a rezsimektől reméljen, semmint a Nyugattól.

Mindezt ma már Európa meghatározó fővárosaiban is látják, s felismerték annak veszélyét, amit a magyar rezsim a kontinens egésze számára jelent. Gyökeresen új helyzet előtt állunk, melyben formálódni látszik egy olyan európai erő, ami fel kívánja venni azt a kesztyűt, amit Orbán eléje dobott. Ha eddig mellékesnek tűntek a Brüsszelben vagy egyebütt megfogalmazott, a magyar kormánynak címzett kritikák, ebben az új helyzetben már közel sem mellékesek, valós súlyuk pedig olyan helyzetet teremthet, ami – párosulva itthoni politikai alternatívákkal – könnyen Orbán végzetét hozhatja. Nézzünk meg közelebbről néhány olyan nemzetközi eseményt, melynek befolyása lehet – sőt, adott esetben már van is – a magyar politikai realitások formálódására.

A Sargentini-jelentés

A nemrég elfogadott jelentésnek nem a tartalma az igazán izgalmas. Bár annak összeállítója jól, kiegyensúlyozottan és kellő objektivitással választotta ki azt a 12 területet, melyeken az Orbán-kormány komoly károkat okozott Magyarországnak és az Európai Uniónak, sőt számos esetben bűnöző módon élt vissza a lehetőségekkel, ám mégsem e fejtegetésnek van jelentősége, hanem annak, hogy milyen módon és milyen mértékben fogadta el az Európai Parlament a dokumentumot. Ez ugyanis felfedi, hogy Orbán ma már idegen test saját pártcsaládjában is, ott, ahol eddig mindig megvédték. A jelentés fideszes fogadtatása megvilágította az európai konzervatívok számára, hogy – leszámolva a magyar demokráciával – Orbán immáron tovább lép, s könnyen leszámolhat velük is. Minekutána nyilvánvalóvá vált Orbán előtt, hogy az Európai Néppártot képtelen elfoglalni, s úgy átalakítani, hogy abban saját nacionalista populizmusa legyen a hangadó, ma már ezer és egy bizonysága van annak, hogy a Néppárt Európai Parlamenten belüli többségi pozícióját igyekszik megingatni, megosztva, adott esetben kettészakítva a frakciót.

A Macron-jelenség

A fiatal francia elnök feltűnése – a reformok elindítása okozta otthoni jelentős bajok dacára – egyszerre mutatott Európának világos irányt a fennmaradásra és a konfliktusok kezelésére, ugyanakkor ideológiai opciót is kínált, ami egészen egyedi jelenség, elvégre a hagyományos nagy pártok épp attól szenvednek ma a legtöbbet, hogy ideológiai bázisuk megszűnt, vagy irrelevánssá vált.

Sokak számára kellemetlen meglepetésnek tűnt, amikor Macron – az Orbán és Salvini találkozó után – mintegy magához felemelve és így európai jelentőséggel felruházva nevezte meg a két politikust, mint saját személyes ellenfelét. Mára azonban még itthonról szemlélve is, helyesnek bizonyult ez a lépés, ami Orbánból nem európai vezetőt csinált, hanem Európa ellenségeként bélyegezte meg őt. Orbán Macronban emberére akadt, aki kontinentális szinten tudja kihívni őt, miközben a magyar politikusnak csak itthoni hívei vannak, s csak belpolitikai szinten számíthat támogatásra. Jól mutatja mindezt, hogy potenciális szövetségesei milyen gyorsan hagyták cserben a Sargentini-jelentés megszavazásakor. És bár a szélsőjobbos erőkkel együtt próbálja fokozni a xenofób hisztériát, csak ordítozásuk hangereje azonos, mondandójuk kaotikusan más és más, a különféle nacionalizmusok pillanatnyi érekeihez kötődve.

Az is Macron mellett szól, hogy Orbánhoz képest egy fiatalabb generációt képvisel időben és politikai térben egyaránt. Míg Orbánt harminc év politikai konfliktusai tették saját emberi hibáinak rabjává, ráadásul a második világháború előtti rendszer kulturális giccsvilágában és dilettantizmusában lelte meg igazi otthonát, addig Macron minden javaslatát az újszerűség és a múlttal szembeni alternatívák keresése jellemzi.

A magyar-ukrán konfliktus

A két ország között kiújult kardcsörtetést nehéz lenne értelmezni, ha nem ismernénk annak valós okait és időzítésének mikéntjét. Egyrészről tény, hogy az ellenségeskedést Budapest magatartása váltotta ki, másrészt az is tény, hogy az ukrán kormány számos olyan lépést tett, amelyeket nem ment csak magyaráz az a háborús helyzet, mely Kelet-Ukrajnában kialakult az orosz csapatok ottani feltűnésével és a Krím annektálásával. Az sem szerencsés – finoman szólva – hogy a konfliktusra adott válaszok egynémelyikét a kijevi kormány, mintegy alvállalkozásban, szélsőséges ukrán nacionalista csoportokra bízta.

Budapest egyrészt azt sérelmezi, hogy a kijevi kormány korlátozza a nem ukrán nyelvek – vagyis a kisebbségek nyelveinek – iskolai használatát, ugyanakkor nagyvonalúan figyelmen kívül hagyja, hogy az intézkedés a magyar nyelvre – miként a szlovákra és a lengyelre – sem vonatkozik, hisz a törvény eleve úgy fogalmaz: az intézkedés alól mentesülnek az Európai Unióban tagsággal bíró országok nemzeti nyelvei.

A másik konfliktusforrás a magyar állampolgárság felpörgetett adományozása a Kárpátalján élő magyar személyeknek, miközben az ukrán törvények – még ha visszafogott és precízen nem körvonalazott formában –, de tiltják a kettős állampolgárságot. Ezzel kapcsolatban az ember képtelen szabadulni a gyanútól, hogy a honosítások ilyen ütemű erőltetése épp azt a célt szolgálja, hogy abból konfliktus szülessék. Ez be is következett: egy, az ukrán titkosszolgálatokhoz köthető honlap megjelentetett egy videó-felvételt, melyen a beregszászi magyar főkonzul épp azt magyarázza nagyszámú hallgatóságának, hogyan lehet és kell kijátszani az ukrán hatóságokat, hogy azok előtt titok maradjon a magyar állampolgárságuk. Azóta a beregszászi magyar főkonzult az ukránok kiutasították, amire – viszonossági alapján – a magyar fél is egy konzul kiutasításával válaszolt.

Az nyilvánvaló, hogy egyik félnek sem előnyös e pillanatban az eszkalálódó konfliktus, de az Ukrajnában élő magyaroknak a legkevésbé az. Egyes lapvélemények szerint a meglévő oroszellenes érzelmek mellett már érzékelhető az országban a magyarellenesség is. A budapesti kormány pedig nap mind nap új ötletekkel mélyíti a válságot. Kinek az érdeke ez? Milyen célokat kerget Budapest.

A válasz magától adódik: Orbánék a cirkuszra hivatkozva máris bejelentették, hogy ilyen körülmények között vétózni fognak mindennemű közeledést a NATO és Ukrajna között, s annak is útjába állnak, hogy Ukrajna közelíthessen az Európai Unióhoz. Két olyan döntés, mely zene Vlagyimir Putyin füleinek.

A magyar-amerikai kapcsolatok

Washingtonnal a viszony már nagyon régen megromlott, s André Goodfriend ügyvivősége idején gyakorlatilag „stabilizálódott” a nyílt ellenségeskedés; és napi aktualitásnak számítottak a kölcsönös vádaskodások. A Trump-adminisztráció ezen változtatni kívánt, elsősorban belpolitikai megfontolások alapján – „A demokraták mindent elrontottak, de mi visszacsalogatjuk Orbánt az Amerika vezette táborba”. Ennek jegyében kapta a térségért felelős helyettes államtitkáron, Wess Mitchellen keresztül a magyar miniszterelnök azt az ajánlatot, hogy minden korábbi kritikát feledve Orbánt szívesen látják még a Fehér Házban is, ha teljesül két feltétel: a magyar kormány békén hagyja a Közép-európai Egyetemet (CEU), illetve ha nem áll Ukrajna nyugati integrációja, elsősorban a NATO-ba való bevonásának útjába.

Budapest válasza az ajánlatra ma már mindenki előtt ismert: a CEU vezetése gyakorlatilag tudomásul vette, hogy menniük kell. Bécsben beadták az egyetem ottani működéséhez szükséges engedély-kérelmeket, s lázasan keresnek épületeket is a folytatáshoz. Legutóbbi információk szerint a most zajló felvételiztetéseken csak az vehet részt, aki vállalja, hogy adott esetben a jövő évtől már Bécsben folytatja tanulmányait.

Az Ukrajnával kiprovokált konfliktusról és annak eszkalációjáról már beszéltünk.

Vagyis a fideszes kormány, alaposan átgondoltan és megtervezetten Washingtonnal is keresi az összeütközést. Ennek jegyében zajlott Recep Tayyip Erdoğan török elnök minapi budapesti vizitje, mely során a két fél megegyezett egy szorosabb fegyvergyártási együttműködésben. Bár Törökország évtizedeken át a NATO egyik legfontosabb tagja volt, ma már elmúltak azok az idők, s mind a magyar, mind a török kormány lázasan keres alternatívákat a szövetséggel, illetve Európával és Amerikával szemben. Ennek jegyében találtak egymásra, s ez alapozta meg Orbán és Erdoğan villámgyors közeledését Moszkvához is.

Már csak ráadás, hogy október 5-i hatállyal eltávolították az amerikai-magyar kapcsolatokért felelős helyettes államtitkárt, Csaba Gábort. Az ő helyét az a Kumin Ferenc foglalja el, aki az elmúlt éveket New York-i főkonzulként szerencsétlenkedte át, s bár szakmai tudást és kompetenciát ezalatt soha nem volt képes felmutatni, de alázatosan szolgálta az amerikai-magyar kapcsolatok aláásásának programját, s a jelek szerint ezt most már helyettes államtitkárként teheti. Pedig akár beregszászi főkonzullá is kinevezhették volna, hisz – mint tudjuk – ott épp üresedés van, s elkelne ott is egy megbízható ember, akinek komoly tapasztalatai vannak, hogyan lehet két ország rossz kapcsolatát még rosszabbá tenni.

Újabb pont Putyinnál.

Győzött az iszlám Törökországban

0

„A török államfő felismerte, hogy az ideológiákat vesztett világban a formalizált jogok, a racionális értékek és érvek keveset érnek. Új ideológiára van szükség, még ha az a régmúltból eredeztethető is. Az érzelmeket és a közösségi egybentartó erőt egyesítette világszemléletében, mely ugyan messze meghaladja az egy nemzethez tartozás nacionalista szólamait – hisz minden olyan népet és területet magáénak mondd, mely egykor az Ottomán Birodalom részét képezte –, ugyanakkor mégis ellenállásra szólít fel a globális együttműködéssel szemben.”

Ara-Kovács Attila diplomáciai jegyzete

Lezajlott a törökországi sorsdöntő választás, amit a jelenlegi iszlamista elnök Recep Tayyip Erdoğan 52,5 százalékkal épp, hogy megnyert. Az ellenzék viszont jelentős mértékben elveszített, hisz jelöltje, az 54 esztendős Muharrem İnce csak 30,7 százalékot szerzett. A világ rácsodálkozott a végeredményre; sikerült mind a Nyugatnak, mind pedig a török demokratikus ellenzéknek oly mértékben beleélnie magát a lehetséges győzelembe, hogy a csalódás most felér egy – Törökországban amúgy sem ritka – puccsal. Pedig a jelek szerint feltűnő mértékben nem manipulálták a végeredményt, ha voltak is szabálytalanságok, azok mértéke csak szépített a végeredményen, de érdemben nem befolyásolta azt.

Másrészt az abszolút többség, mely szükségtelenné tette a második fordulót – legalábbis az elnökválasztás szempontjából – törékeny. Ám az előzményekből ítélve ez nem inti majd óvatosságra Erdoğant. Számára az 52,5 százalék nagyjából annyit jelent, mintha 99 százalékot kapott volna. Tehát csak hetek, esetleg hónapok kérdése, hogy teljes egészében kiépítse az egyedül rá szabott végrehajtói hatalmat, mely formálisan olyan lesz, mint egy francia elnöki rendszer, tartalmában pedig olyan, mint ami az ottomán iszlamista hagyományoktól elvárható.

Ahova 2018. június 24. éjjelén Törökország elérkezett, az tulajdonképpen a Kemál Atatürk-i világ- és nemzetszemlélet végső agóniája; talán már tényleges halála.

Atatürk megteremtette a török nemzetállamot, s ezzel az ország a 20. században a Közel-Kelet és részben Dél-Kelet-Európa stabil középhatalmává fejlődött. Erdoğan a 21. században más sorsot szán országnak: 10-20 éven belül átlépve a 100 milliós népességet, a török vezetőnek Törökországgal regionális nagyhatalmi tervei vannak. Iszlamista válasza a kor kihívásaira lehet rendkívül ellenszenves, sőt a nyugati értékek szempontjából förtelmes, mégis adekvát válasz: ha nem is globális mértékben, de lokálisan egyfajta etnikai-kulturális integrációt igyekszik megvalósítani, ideológiával egyesítve a türk kultúrájú területeket, ahol a lingua franca nyilvánvalóan a török nyelv.

Ami az ellenzéket illeti – nagy tanulság ez európai, s főként magyar szempontból – megvalósította azt, amiről minden Erdoğant veszni látni kívánó álmodozott: a fő erői összefogtak.

Elnökjelöltként egyetlen ember mögé állt be minden demokratikus – és némi jóindulattal demokratikusnak tekintett – párt. A kurd párt (HDP), mely 10,1 százalékot elérve bejutott a parlamentbe (10 százalékos a küszöb) ugyan nem volt a koalíció része, de elnökjelöltje, Selahattin Demirtaş börtönben ül, onnan kényszerült kampányolni, és ha ő is beállt volna İnce mögé, az akkor sem tudta volna legyőzni Erdoğant. Az ellenzéket évtizedes szunnyadásából felrázó, némi karizmatikussággal is rendelkező İnce messze lemaradt Erdoğan mögött.

Miért? – teszi fel ma mindenki a kérdést. Hisz minden feltétel adva volt: (1) a török társadalmat tökéletesen kettéosztotta a tizenhat évnyi erdoğani politika, s akár még többséget is szerezhettek volna, ha sikerül átbillenteni a mérleg nyelvét. (2) Bár a sajtót és annak munkatársait nyíltan üldözte a rendszer az elmúlt években – az elmúlt hónapokban meg kiemelt mértékben –, de van szólásszabadság, vannak nagy független vagy ellenzéki lapok, a sajtó alapvetően szabad, az információk mindenkihez eljuthattak. (3) Láthatóan igen nagy tábora van annak a félelemnek, mely az iszlamizáció előretörését kíséri, s amely tisztában van azzal: az atatürki politika minden eddiginél egységesebbé formálta Törökországot, a világ leghatékonyabb védelmi rendszerének – a NATO-nak – a tagjává tette, s megóvta a térségi háborúktól.

Erdoğan ezzel szemben minden szomszédjával hideg vagy „meleg” háborút vív; az ország NATO tagsága ennél formálisabb és gyengébb már nem is lehet, mint ma; szövetségesei nincsenek, csak alkalmi – és Oroszországhoz hasonló igen kétséges – partnerei.

És mégis: Erdoğan többséget kapott. (Igaz, a mögötte álló AKP csak 42,5 százalékot, de a törvényhozási munkában érdekeiket ütköztető ellenzéki többség aligha fog összeállni.)

De miért is győzhetett Erdoğan?

A kérdés közel sem olyan szónoki, mint amilyennek első hallásra tűnik. Az államfő és a mögötte álló AKP (Igazság és Fejlődés Pártja) olyan társadalomépítésbe fogott, amilyenre ellenzéke egyelőre képtelen.

Felismerte, hogy az ideológiákat vesztett világban – ráadásul egy olyan messze elmaradott többségű államban, mint Törökország – a formalizált jogok, a racionális értékek és érvek keveset érnek.

Új ideológiára van szükség, még ha az a régmúltból eredeztethető is. Az államfő az érzelmeket és a közösségi egybentartó erőt egyesítette világszemléletében, mely ugyan messze meghaladja az egy nemzethez tartozás nacionalista szólamait – hisz minden olyan népet és területet magáénak mondd, mely egykor az Ottomán Birodalom részét képezte –, ugyanakkor mégis ellenállásra szólít fel a globális együttműködéssel szemben. Korábban esztelenségnek tűnt, hogy Erdoğan és az AKP látványosan szembefordult az Egyesült Államokkal visszautasítva annak kritikáit, és feladta integrációs terveit az Európai Unióval, ám ma már látjuk, hogy mindez egy logikus folyamat része.

Nagy tanulság ez azon európai társadalmak számára is, melyekben egyetlen párt autoriter hatalmának kiépítése zajlik, s ahol az ellenzék önnön demokratikus kínálatán túl nem tud egyebet nyújtani a népnek; főként egy koherens ideológia kidolgozására és elfogadtatására képtelen.

Orbán Viktor elsőként gratulált Erdoğannak.

Orbán-Putyin – belezavarnak a kettősbe?

Külpolitikai szakemberek között nem teljes az egyetértés abban, vajon használ vagy sem Orbánnak, hogy az Európai Unió több más tagállama, de különösen Ausztria is elkezdi keresni Putyin kegyeit. Van, aki szerint ez kifejezetten jó, mert önigazolást jelent Orbán számára az eddigi oroszbarát politikáját illetően, mások szerint gyengíti pozícióját az orosz elnökkel szemben.

Idehaza percnyi hír volt csupán, hogy Vlagyimir Putyin ellátogatott Bécsbe, ahol az új jobboldali osztrák kancellárral, Sebastian Kurzzal tárgyalt, akit – a the Wall Street Journal értesülései szerint – arra kért, hogy próbáljon számára megszervezni nyárra egy bécsi találkozót Donald Trump amerikai elnökkel. Hírek szerint Kurz elfogadta a felkérést, és ígéretet tett rá, hogy megkeresi vele Trumpot. A tárgyalások jó hangulatát, a két ország kapcsolatainak milyenségét nem csak ez jelzi, hanem az is, hogy több megállapodás is született az államfői vizit alatt – a legfontosabb talán a Gazprom és az ÖMV 2040-ig érvényes gázszerződése, továbbá a kettős adóztatás elkerüléséről és befektetésekről szülü megállapodás. Ez összefüggésben lehet azzal, hogy Kurz  ellenzi a Krím-félsziget annektálása miatt Oroszországra kivetett  uniós szankciókat, melyek visszavonásáért lobbizik Brüsszelben.

Kérdés, ez a fajta közeledés Ausztria és Oroszország között kihat-e, s ha igen, hogyan Orbán és Putyin kapcsolatára.

„Habár ez a közeledés gyengíti Orbán tárgyalási pozícióját Putyinnal szemben, a magyar kormányfő továbbra is sakkfigura marad az orosz elnök számára, még ha ma már vannak újabbak is, akiket lehet tologatni a táblán”

Fotó: Facebook

– válaszolta megkeresésünkre  Szent-Iványi István külpolitikai tanácsadó. Emlékeztetett arra, hogy 2014, a Krim elfoglalása és a maláj repülőgép lelövése óta az Európai Uniós tagállamok vezetői közül egészen a közelmúltig csak Orbán fogadta Putyint, illetve tett hivatalos látogatást az orosz elnöknél Moszkvában. Mostanra ez megszűnt, miután április közepén Angela Merkel német kancellár telefonon beszélt Putyinnal, akinek meghívására május végén Emmanuel Macron francia elnök hivatalos látogatást tett az orosz fővárosban, majd pár héttel később Kurz fogadta Putyint Bécsben. Ugyanakkor ebben van valamifajta kettősség – véli Szent-Iványi:

Orbán számára egyben jó is a közeledés egy uniós tagország és Oroszország között.

Igaz, ugyanez már nem mondható el az ország érdekéről: Magyarország az EU és a NATO  tagjaként ezek erejében és egységében lenne inkább érdekelt, s nem azok megosztásában, amire Putyin játszik. Ám – hívta fe la figyelmet még egy szempontra: Orbánnal ellentétben Kurz azért finoman elhatárolódó kijelentéseket is tett a Krím-félsziget, a kelet-ukrajnai válság ügyében. A magyar vezetőnek legalább ezt a mintát kellene követnie – szögezte le.

Külpolitikai elemzőként Szent-Iványi úgy látja, hogy rossz folyamatok indultak el a világban az EU szempontjából,

Európa egyre inkább magára marad, s gyengül az euro-atlanti közösség. Ebbe beleillik, hogy Putyin szalonképesebbé válik, anélkül, hogy bármit is változtatott volna a politikájában. Üdvözlendő lenne, ha javulna a helyzet  Oroszország és az EU között, ám ennek feltételeként Moszkvának be kellene tartania a Minszki megállapodást.

„Orbán számára minden olyan kapcsolatbővítés fontos, amely az oroszok és valamely uniós tagállam között megy végbe, hiszen ebben az esetben hivatkozhat mások példájára, amikor felróják neki a Putyin-barátságát”

– véli Ara-Kovács Attila külpolitikai szakértő, a Demokratikus Koalíció politikusa. Éppen ezért – tette hozzá: a Kurz-Putyin találkozó nem hogy konkurenciát jelent a számára, inkább egyfajta önigazolást. Szerinte az sem kizárt, hogy a magyar miniszterelnök kicsit távolodik Putyintól, miközben némileg közeledik az Egyesült Államokhoz és az Európai Unióhoz – már csak azért is, mert nyomás alatt van annak érdekben, hogy eddiginél együttműködőbb arcát mutassa.

Habár Kurz számára is a belpolitika dominálja a külpolitikáját, de azért ő megerősítette uniós elkötelezettségét – mutatott rá Ara-Kovács. Mint ahogy az is látszik, hogy az új olasz kormány pártjai – különösen az 5 Csillag Mozgalom – kormányra kerülése előtt még látványosan udvaroltak Putyinnak, ám  ahogy hatalomra kerültek már jóval kevésbé tapasztalható ez a részükről.

Amikor Orbán, Polt, Lázár, Rogán a bíróságok előtt állnak

Miért kell felvenni a kapcsolatot a svájci és amerikai titkosszolgálatokkal; miért pária ma Magyarország a nemzetközi porondon; továbbá mi a legszennyesebb dolog, ami a magyar történelemben megesett. Interjú Ara-Kovács Attilával, a Demokratikus Koalíció külügyi kabinetjének  a vezetőjével.

 

Játszunk el a gondolattal: kormányváltás történik áprilisban, a DK kapja a külügyminiszteri tárcát. Mi lenne a külügyminiszter első lépése?

Ennél könnyebb kérdés nincs is. A külügyminiszter azonnal Brüsszelbe utazna és új fejezetet nyitna az Európai Unió és Magyarország kapcsolatában. A következő napon a NATO-központba menne, ahol helyreállítaná a szövetségesi bizalmat. És ugyanezt tenné Berlinben és Párizsban, Rómában is. Nyolcévnyi totális elszigeteltség után egyetlen vesztenivaló napunk sincs, hogy a világban helyreállítsuk a magyar presztízst, ami 2010-ben elveszett. És a külügyminiszter dolga lenne felvenni a kapcsolatot a svájci titkosszolgálattal, valamint az amerikai hasonló szervekkel, hogy tisztázza: azok mit tudnak az Orbán család és a többi oligarcha nemzetközi üzelmeiről. Mert számos ráutaló jel mutatja, hogy a pénzkimenekítés, a pénzmosás és a gyanús tranzakciók nyomát az adóparadicsomokban ezek a szolgálatok nyomon követték. Szükség lesz erre a tudásra, amikor Orbán, Polt, Lázár, Rogán és a többiek a bíróságok előtt állnak majd.

Vissza a pillanatnyi valóságba: nyolc éve eddig még nem tapasztalt gyűlöletkampányt folytat az Orbán-kormány és a magyar közvélemény egy részében ez táptalajra talált. Nekem ez komolyabb és hosszantartóbb kezelésre szoruló problémának tűnik, mint, mondjuk a szintén tomboló korrupció. A Demokratikus Koalíciónak van elképzelése arról, hogy lehet majd ezen változtatni?

Aligha kétséges, hogy ezt országos média nélkül nem lehet megtenni. Ám minthogy az Orbán-média a felszámolandó oligarcha-rendszer szerves része, vagyis lopott vagyon, ugyanaz a sors vár rá, mint Mészáros Lőrinc, Tiborcz István stb. milliárdjaira. Meg kell teremteni a szabad sajtót, amit meg kell védeni – ez az egyik legnagyobb tanulsága az 1989 után esztendők kijózanító kudarcának.

A DK kampányának egyik fontos része a magyarországi állandó tartózkodási hellyel nem rendelkező határon túliak szavazati jogának megvonása. Ennek érthető a belpolitikai indíttatása, a határon túl azonban ez heves reagálásokat váltott ki. Hogyan lehetne ezt az ellentmondást feloldani, vagy legalább ésszerűen megmagyarázni?

A heves reagálás nagyon is érthető; főként azok reagálnak igen hevesen, akik e reakciókért már jó előre megkapták az Orbán-kormány guruló forintjait. Más közegben nem ennyire hangos a tiltakozás, például azoknál, akiket megrémít, hogy a magyarországi politikai hisztériát milyen könnyen továbbították fideszes csatornákon, s ma már ugyanaz a gyűlölet pusztít ott is, mint itt, Budapesten. A korábbi évtizedekben egy erdélyi vagy vajdasági magyar mindig buszkén tekinthetett Magyarországra. Ma Magyarország – Orbánnak köszönhetően – pária a nemzetközi porondon. A határon túliak épp azt veszítették el, ami közös nemzeti kultúránknak súlyt adott korábban: annak kompatibilitását Európával, a Nyugattal, a demokráciával és a liberalizmussal. Ma a román vagy a szlovák politikai kultúra például könnyebben talál hangot a nagyvilággal, mint a magyar.

Kampányban erre már nem lesz idő, de van-e elképzelés arról, hogy a jövőben a főleg Nyugat-Európában dolgozó, magyarországi lakhellyel rendelkezőknek hogyan lehetne megkönnyíteni a szavazást?

Természetesen. Azonnal megszüntetjük azt az anomáliát, hogy magyar és magyar állampolgár között létezzék ez a diszkriminatív megkülönböztetés. Véleményem szerint fel kell számolni azonnal a Fidesz által komponált igazságtalan választójogi törvényt is. Ez abból a szempontból nem egy megoldhatatlan probléma, hogy a demokratikus ellenzék már bír egy valóban demokratikus és igazságos választójogi törvénytervezettel.

A magyar ellenzéki pártok tabu témaként kezelik az Orbán-kormány jelképévé vált „kerítést”, miközben nagy volt a tiltakozás annak építésekor. Józan ésszel azt mondanánk, hogy jó, jó ez csak kampánystratégia, nem beszélünk negatívan olyan dolgokról, amelyek a magyarok többségének nincsenek ellenére. Vagy egy kormányváltás után mégis megmaradna a kerítés?

A migráció kérdése és annak orbáni kezelése az egyik legszennyesebb dolog, ami a magyar történelemben megesett. A kerítés létét vagy nem létét annak a hazugságtengernek a függvényében kell mérlegelni, hogy Orbán szép csendben mégiscsak befogadott kétezer, sőt állítólag több menekültet. Egyrészt terrorizálta őket délen, majd nyugatról beengedte őket. Nem a kerítés a lényeg, hanem a gennyes hazugság és az az embertelenség, ami Röszkénél például történt. Ne bagatellizáljuk el ezt a drámát azzal, hogy kerítést emlegetünk. Sokkal többről van itt szó.

A határon túl két befolyásos és a legtöbb külhoni szavazatokat szállítani tudó magyar kisebbségi szervezet, az RMDSZ és a VMSZ, teljesen feladta eddigi, kényesen kezelt függetlenségét és a Fidesz csatlósává vált. Helytálló ez a megállapítás?

Sajnos tökéletesen. Ez már ma is egy tragédia az ott élők számára, hisz a két szervezet romániai, illetve szerbiai politikai befolyása gyakorlatilag a nullára csökkent. Régi igazság: Budapest nincs abban a helyzetben, hogy az adott kormányokból kikényszerítse az amúgy nagyon fontos autonómiát. Erre csak a korábbi RMDSZ és VMSZ, illetve ennek egyik-másik elődje volt képes. Ezek a szervezetek ezt kapták cserében azért, hogy lemondtak függetlenségükről. A már említett tragédia akkor fog kiteljesedni, amikor bukik az Orbán kormány, s mind a tehetségtelen Kelemen Hunor, mind az elvtelen Pásztor István egyszer csak két szék között a földön – azaz a politikai semmiben – találja magát. Őszintén szólva ezért őket nem fogom sajnálni, annál inkább e romba dőlt pártok tisztességes tagjait.

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!