Kezdőlap Címkék Recep Tayyip Erdoğan

Címke: Recep Tayyip Erdoğan

Erdogan összehasonlítja Izraelt a náci Németországgal

Benjamin Netanyahu felszólította Tayyip Erdogan török ​​elnököt, hogy „hagyja abba a hazugságot”, miután Erdogan felmutatott egy Izrael térképet a világ vezetőinek címzett beszéde során, azt állítva, hogy „Palesztina” területe egyre csökken. Röviddel a beszéd előtt összehasonlította a II. világháborúban a zsidók ellen elkövetett népirtást a gázai eseményekkel.

Tayyip Erdogan török ​​elnök kedden  az ENSZ Közgyűlésén a világ vezetői előtt megtartott beszédében hangoztatta, hogy az izraeli-palesztin konfliktus egyetlen megoldása a palesztin állam “azonnali létrehozása”.

“Az egyedüli megoldás az egységes területekkel rendelkező független palesztin állam azonnali létrehozása, a Kelet-Jeruzsálemmel, mint fővárossal a 1967-es határok alapján” – mondta. “Bármely más béketervet soha nem fogunk végrehajtani.”

Röviddel az ENSZ Közgyűlésén tartott beszéde előtt az elnök egy New York-ban megtartott találkozón kijelentette a holokauszt során elszenvedett gyilkosságok összevethetők a Gázai övezetben elkövetett izraeli “népirtással”.

“Ha a zsidók ellen elkövetett náci népirtást megvizsgáljuk, akkor ugyanabból a nézőpontból kell a Gázai övezetben zajló mészárlást is vizsgálnunk” – idézi Erdogant a török ​​Anadolu hírügynökség.

ENSZ Közgyűlése előtt megtartott beszédében Erdogan felmutatott egy olyan térképet amely bizonyítani igyekszik Izrael fokozatosan növekvő területét az egyre csökkenő palesztin területekkel. “Hol vannak Izrael állam határai?” – kérdezte Erdogan, aki szerint a zsidó állam a világ egyik rasszistabb országa.

Rákóczi, a lúzer?

Nyilván érzi ezt a feszültséget a miniszterelnök is. Máskülönben ugyan miért bizonygatná ilyen kétségbeesetten, hogy a győzelem önérték és önmagában, körülményeitől függetlenül is hatalmas dicsőség? Talán érzi: a mi keresztény gyökerű, magyar kultúránkban bizony a vereség is lehet dicső. Ha jó célért vívják. Igazságért, szabadságért. Terpeszkedő zsarnokok ellen. Például.

Nekünk, magyaroknak ki kellene lépnünk a történelem balekjainak, balszerencsére ítélt szereplőinek ruhájából, és el kell kezdenünk győztesként viselkedni – idézi Orbán Viktor magyar miniszterelnök múlt csütörtöki mondatát Stumpf András a pozsonyi Új Szóban.

Nem mi látogattuk meg a Budán megmaradt magyar emlékeket, hanem a törökök látogatták meg Budán a megmaradt török emlékeket” – utalt ironikusan a magyar kormányfő Recep Tayyip Erdogan török államfő budapesti látogatására. Én magam jót is derültem volna az elmés adomán, ha épp nem jött volna rögtön másnap a hír: Munkács várában ukrán címerre cserélik a turult. De jött. Francba, így kicsit nehéz lesz az örök győztes szerepében tetszelegnem, nemzetileg, mintegy – bánkódtam, annál is inkább, mert a kormányfő legújabb fejtegetéseinek híre épp Kassán ért. Sárospatakról autóztam át, a Rákóczi-várból, a rodostói Rákóczi-ház másolatába tartottam épp, amikor – hála az EU-szerte egységáras mobilnetnek – Orbán Viktortól megtudtam az alábbiakat is: győzni nem szégyen, hanem dicsőség, veszíteni nem erkölcsi fölény, hanem kudarc.

Hjaj, szegény Rákóczi! Nem elég, hogy leverték a szabadságharcát, nem elég, hogy 1906-ig kellett várnia az őt – akkor még úgy hitték – megillető díszes újratemetésre, eltelik még 112 év és kiderül: nincsen neki még erkölcsi fölénye se. Rákóczi egyszerű lúzer. Kudarcos figura. Akárcsak az aradiak, akikkel a golyó vagy a kötél végzett. Győztek?

Nem győztek. Haynau győzött. A dicső Haynau! Hiszen hát győzni nem szégyen, hanem dicsőség. Veszíteni meg nem erkölcsi fölény, hanem kudarc.

Az ötvenhatos pesti srácokról pedig aztán szót se ejtsünk! Azt a nyikhaj, vesztes csapatot, nemde? A Vörös Hadsereg, a dicsőséges! Az igen! Az tudott győzni. Ott volt az erő, a férfiasság, a tankok, minden. Milyen szép! Igazán be kellene végre fejezni, hogy elvitatjuk a dicsőségüket! Éljen a dicső Kádár János!

Azt, akire oly’ gyakran hivatkozik a kormányfő és pártja(i), már csak félve említem meg. Azt, aki emberré lett. Hogy aztán igen csúfos körülmények között érjen véget földi pályafutása: kereszten, rabszolgáknak, bűnözőknek fenntartott kivégzés által. Az ám a lúzerség netovábbja! Ennél vesztesebb helyzet nincs is. Elvileg.

Csakhogy: egész kultúránk, az a bizonyos európai, amely értelmezhetetlen a keresztény gyökerek nélkül, annak ellentétére épül, amit Orbán Viktor kinyilatkoztatni méltóztatott.

Legalábbis épp a keresztény hatás szól ellene. Igaz, már a görögöknél is felvetődtek a győzelem vagy elbukás erkölcsi dilemmái, de Rómában még csak-csak működött az orbáni, tiszta, tesztoszteronnal bőségesen átitatott győzelemkultusz. A kereszténység azonban változtatott rajta. Éppen Krisztus mutatta meg, hogy az igazságért kínhalált szenvedni nem bukás, nem szégyen, hanem – a legnagyobb dicsőség.

Győzni pedig nem feltétlenül az. A győzelem akkor dicsőség, ha tisztességgel vívják ki. Ha például jól legyőzünk egy hétéves kislányt szkanderben, aligha érezhetjük kemény legénynek magunkat. Pedig győztünk. Ahogy a Vörös Hadsereg is, Kádárral, ahogy a Habsburgok is az orosz seregekkel. Semmi dicső nincs a győzelmükben: épp a borzasztó túlerő okán nincs.

Orbán persze nem róluk beszélt. Hanem önmagáról. Győztünk a gazdaságban, győztünk a politikában, ideje végre, hogy győztesként is viselkedjünk – mondta. Viselkedhet, persze, ahogy kedve tartja, attól még semmi dicső nem lesz legutóbbi győzelmében, amelyet úgy ért el, hogy százszor annyi, ráadásul állami erőforrást fordított a csatára, mint amennyi forrásuk ellenfeleinek összesen volt. Hadrendbe állított állami intézményeket – számvevőszék, közmédia – amelyek definíció szerint nem vehetnének részt pártcsatározásokban. De nem sorolom.

Nem is szükséges. Nyilván érzi ezt a feszültséget a miniszterelnök is. Máskülönben ugyan miért bizonygatná ilyen kétségbeesetten, hogy a győzelem önérték és önmagában, körülményeitől függetlenül is hatalmas dicsőség?

Talán érzi: a mi keresztény gyökerű, magyar kultúránkban bizony a vereség is lehet dicső. Ha jó célért vívják. Igazságért, szabadságért.

Terpeszkedő zsarnokok ellen.

Például.

Ez történt a héten – Török, magyar két jó barát

Ez a hét azzal kezdődött, hogy a rendőrség kiürítette Budapest egy részét, lehegesztették a csatornafedeleket, és a főváros lakossága, ha másból nem, ebből már sejtette, hogy igen szeretett és várva várt vendég érkezett Magyarországra.

És valóban: megérkezett hazánkba Recep Tayyip Erdogan török elnök, aki a hivatalos tájékoztatás szerint hadiipari együttműködésről tárgyalt Orbán Viktor miniszterelnökkel. Erdogan Áder Jánossal is találkozott, vele vélhetően a környezet fontosságáról értekeztek.

Mindeközben nem nagyon lehetett közlekedni Budapesten, de ezzel sem volt baj, mert a TEK a török elnök távozása után nemcsak hogy feloldotta az addigi korlátozásokat, de még meg is köszönte a lakosság együttműködését és megértését. Mely együttműködés és türelem leginkább abban nyilvánult meg, hogy soha ennyi állami és pártvezetőnek nem emlegették az édesanyját, mint ezen a két napon, mindemellett az ideiglenesen hazánkban állomásozó török elnök rokonairól is történt említés, talán nem követünk el indiszkréciót, ha azt írjuk, hogy nem igazán pozitív megközelítésben.

Miután a tárgyaló felek megállapodtak a hadiipari együttműködésről, úgy döntöttek hogy átértelmezik a történelmet. A mohácsi vész ugyan egyelőre még nem lesz piros betűs ünnep és munkaszüneti nap Magyarországon, de Gül Baba türbéjének avatásán azt hallottuk, hogy a két nép barátsága a váltakozó sikerű egymásnak feszülések idején is példaértékű volt.

Nem vagyunk történészek, egyedül iskolai tanulmányainkra, valamint a valóság ismeretére hagyatkozhatunk, de a török-magyar háborúskodást váltakozó sikerű csataként emlegetni, mondjuk így, unortodox megközelítése a tényeknek. Merthogy nem mi szálltuk meg 150 évre Törökországot, s gyilkoltuk le az ott élő lakosság százezreit.

Gül Baba, akinek a türbéjét Orbán és Erdogan közösen avatta föl, egyébként nem egy finom lelkű, tudományos tanokkal foglalkozó szerzetes volt, hanem egy iszlám harcos, aki sok százezer társával együtt azért érkezett Magyarországra, hogy kiirtsa az itt nagy számban előforduló keresztény lakosságot. Ezt az elképzelésüket sok tekintetben meg is valósították, persze mindez régen volt, úgyhogy elmondhatjuk, Erdogan elnökkel nem az a baj, hogy török.

Nagyobb baj, hogy említett úr honfitársai ezreit üldözi, veti börtönökbe, ami, akárhogy is nézzük, nem egy demokratára valló életfelfogás. Voltak, akik tüntetni is akartak Erdogan ellen, például a Demokratikus Koalíció, de a rendőrség nem engedélyezte a bejelentett megmozdulást. Ennek ellenére volt tüntetés Erdogan látogatásának idején, csak nem a török elnök ellen, hanem mellette. Törökök egy csoportja ugyanis gond nélkül bejutott a magyarok elől elzárt területre, és ha már ott voltak, Erdogant éltették. A rendőrség azzal magyarázta ezt szokatlan megoldást, hogy a törökök nem kértek engedélyt a tüntetésre, ezért aztán nem is állt módjukban azt megtiltani. Szép és logikus érvelés, ráadásul az a legjobb benne, hogy alátámasztja az a régóta ismert mondást, miszerint a törvények azokra vonatkoznak, akik betartják őket.

És akkor még az is történt, hogy Kásler Miklós a Magyar Időknek nyilatkozva elmondta: a kormány előtt van egy javaslat egy Magyarságkutató Intézet felállításáról. Ez az intézet lenne hivatott eldönteni azt az amúgy nem létező vitát, hogy mi, magyarok, a finn-ugorokkal, vagy a türkökkel vagyunk-e rokonságban.

Egy ilyen intézet létrehozása, valamint fenntartása gyaníthatóan nem két fillér, úgyhogy bizonyára olcsóbb lenne, ha a kérdést a már számos alkalommal bevált nemzeti konzultáció keretében döntenék el az urak.

Persze, azoknak is lehet érv a kezükben, akik támogatják a Magyarságkutató Intézet felállítását. Már csak azért is, mert jó esély van arra, hogy már a létrehozás másnapján érezhetően rövidülnének a kórházi várólisták, lenne elég orvos és ápoló, megszűnne a hálapénz, és a magyar nem meghalni, hanem meggyógyulni mennének a kórházakba.

Magyarország a nemzetközi rendet veszélyezteti – az USA-nak lépnie kell

0

Ezzel a címmel közölt írást a CNN amerikai hírtelevízió honlapja Guy Verhofstadt tollából. Az Európai Parlament liberális frakcióvezetője leszögezi: „Politikai és pénzügyi árat kell fizettetni a tekintélyelvűség útjára lépő kormányokkal, támogatni kell a civileket és a magyar állampolgárokat, akik ennél sokkal többet érdemelnek”. A vége is csattanós: “Meg kell Orbánt állítanunk – mégpedig most!”

„Amikor kedden Strasbourgban Orbán Viktor magyar miniszterelnökhöz intéztem szavaimat, nem mentem annyira messze, mint a megboldogult John McCain, aki egyszer neofasisztának nevezte Orbánt, aki ágyba bújt Putyinnal” – kezdi cikkét a liberális politikus. Hozzáteszi, hogy messzemenőkig egyetért azzal, amit McCain 1994-ben mondott Orbánról.

Az írás összefoglalja a szerdai szavazást, magát a Sargentini-jelentést, felvázolja a következő lépéseket és a lehetséges forgatókönyveket, majd leszögezi: „2010 után Orbán Viktor olyan törvényeket fogadtatott el, amelyek megfojtják a szabad sajtót, átpolitizálják a magyar igazságszolgáltatást és démonizálják a civil szervezeteket. Szégyenletes módon antiszemita szólamokat pengetnek és célkeresztbe vették a nemzetközileg nagy tekintélynek örvendő CEU-t – sorolja a frakcióvezető az egyes elemeket, részletezve továbbá a menekültkérdésben folytatott orbáni politikát, amelynek célja a rasszista feszültségek élezés és a menekültekkel szembeni ellenséges érzelmek felkorbácsolása, valamint Soros György démonizálása, összekötve azt az antiszemitizmussal.

Orbán keddi érvelésére, mely szerint mandátumot kapott az emberektől, leszögezi, hogy az EBESZ lesújtó véleményt formált a magyarországi választásokról, amelyek lehet, hogy szabadok voltak, de tisztességesek semmiképpen sem.

Verhofstadt szerint Orbán nyíltan felvállalja célját, egy illiberális demokrácia építését Európában, s azt, hogy más európai országokat is maga mögé szeretne állítani,

összefogva az amerikai fehér nacionalista Steve Bannonnal, s Matteo Salvini szélsőjobbos olasz belügyminiszterrel. Donald Trumphoz hasonlóan Orbán sem rejti véka alá megvetését a nemzetközi jogon alapuló rend, illetve csodálatát az olyan tekintélyelvű vezetők iránt, mint Vlagyimir Putyin és Recep Tayyip Erdogan.

Az európai politikus szerint a szerdai strasbourgi szavazás azt mutatta meg, hogy az európai illiberálisok menetelése már nem akadálymentes, s hogy

az EU-ban igenis van egy erős parlamenti többség, amelynek képviselői készek harcolni a demokratikus jogrendért és értékekért.

Az elkövetkező hetekben a nemzetközi közösségnek – különösen az Egyesült Államoknak – komolyan kell venni a figyelmeztetéseinket, hogy Magyarország veszélyt jelent a jogra épülő nemzetközi rendre, és cselekedniük kell – hangsúlyozza Verhofstadt, aki szerint

az európai kormányoknak és az USA-nak morális kötelességük beavatkozni.

Azt írja: nem hagyhatjuk, hogy  a populista, szélsőjobb kormányok Putyin pályájára állítsák a demokratikus európai államokat, s hogy aláássák a háború utáni nemzetközi normákat.

Politikai és pénzügyi árat kell fizettetni azokkal a kormányokkal, amelyek a tekintélyelvűség útjára lépnek, és támogatni kell a civil társadalmat, szervezetek és a magyar állampolgárokat, akik ennél sokkal többet érdemelnek  – szögezi le az írás, hozzátéve: Orbán nyíltan kijelentette, hogy szét akarja verni Európát.

„Ez nem áll sem az amerikai, sem az európai emberek érdekében. Meg kell őt állítanunk – mégpedig most!”.

Győzött az iszlám Törökországban

0

„A török államfő felismerte, hogy az ideológiákat vesztett világban a formalizált jogok, a racionális értékek és érvek keveset érnek. Új ideológiára van szükség, még ha az a régmúltból eredeztethető is. Az érzelmeket és a közösségi egybentartó erőt egyesítette világszemléletében, mely ugyan messze meghaladja az egy nemzethez tartozás nacionalista szólamait – hisz minden olyan népet és területet magáénak mondd, mely egykor az Ottomán Birodalom részét képezte –, ugyanakkor mégis ellenállásra szólít fel a globális együttműködéssel szemben.”

Ara-Kovács Attila diplomáciai jegyzete

Lezajlott a törökországi sorsdöntő választás, amit a jelenlegi iszlamista elnök Recep Tayyip Erdoğan 52,5 százalékkal épp, hogy megnyert. Az ellenzék viszont jelentős mértékben elveszített, hisz jelöltje, az 54 esztendős Muharrem İnce csak 30,7 százalékot szerzett. A világ rácsodálkozott a végeredményre; sikerült mind a Nyugatnak, mind pedig a török demokratikus ellenzéknek oly mértékben beleélnie magát a lehetséges győzelembe, hogy a csalódás most felér egy – Törökországban amúgy sem ritka – puccsal. Pedig a jelek szerint feltűnő mértékben nem manipulálták a végeredményt, ha voltak is szabálytalanságok, azok mértéke csak szépített a végeredményen, de érdemben nem befolyásolta azt.

Másrészt az abszolút többség, mely szükségtelenné tette a második fordulót – legalábbis az elnökválasztás szempontjából – törékeny. Ám az előzményekből ítélve ez nem inti majd óvatosságra Erdoğant. Számára az 52,5 százalék nagyjából annyit jelent, mintha 99 százalékot kapott volna. Tehát csak hetek, esetleg hónapok kérdése, hogy teljes egészében kiépítse az egyedül rá szabott végrehajtói hatalmat, mely formálisan olyan lesz, mint egy francia elnöki rendszer, tartalmában pedig olyan, mint ami az ottomán iszlamista hagyományoktól elvárható.

Ahova 2018. június 24. éjjelén Törökország elérkezett, az tulajdonképpen a Kemál Atatürk-i világ- és nemzetszemlélet végső agóniája; talán már tényleges halála.

Atatürk megteremtette a török nemzetállamot, s ezzel az ország a 20. században a Közel-Kelet és részben Dél-Kelet-Európa stabil középhatalmává fejlődött. Erdoğan a 21. században más sorsot szán országnak: 10-20 éven belül átlépve a 100 milliós népességet, a török vezetőnek Törökországgal regionális nagyhatalmi tervei vannak. Iszlamista válasza a kor kihívásaira lehet rendkívül ellenszenves, sőt a nyugati értékek szempontjából förtelmes, mégis adekvát válasz: ha nem is globális mértékben, de lokálisan egyfajta etnikai-kulturális integrációt igyekszik megvalósítani, ideológiával egyesítve a türk kultúrájú területeket, ahol a lingua franca nyilvánvalóan a török nyelv.

Ami az ellenzéket illeti – nagy tanulság ez európai, s főként magyar szempontból – megvalósította azt, amiről minden Erdoğant veszni látni kívánó álmodozott: a fő erői összefogtak.

Elnökjelöltként egyetlen ember mögé állt be minden demokratikus – és némi jóindulattal demokratikusnak tekintett – párt. A kurd párt (HDP), mely 10,1 százalékot elérve bejutott a parlamentbe (10 százalékos a küszöb) ugyan nem volt a koalíció része, de elnökjelöltje, Selahattin Demirtaş börtönben ül, onnan kényszerült kampányolni, és ha ő is beállt volna İnce mögé, az akkor sem tudta volna legyőzni Erdoğant. Az ellenzéket évtizedes szunnyadásából felrázó, némi karizmatikussággal is rendelkező İnce messze lemaradt Erdoğan mögött.

Miért? – teszi fel ma mindenki a kérdést. Hisz minden feltétel adva volt: (1) a török társadalmat tökéletesen kettéosztotta a tizenhat évnyi erdoğani politika, s akár még többséget is szerezhettek volna, ha sikerül átbillenteni a mérleg nyelvét. (2) Bár a sajtót és annak munkatársait nyíltan üldözte a rendszer az elmúlt években – az elmúlt hónapokban meg kiemelt mértékben –, de van szólásszabadság, vannak nagy független vagy ellenzéki lapok, a sajtó alapvetően szabad, az információk mindenkihez eljuthattak. (3) Láthatóan igen nagy tábora van annak a félelemnek, mely az iszlamizáció előretörését kíséri, s amely tisztában van azzal: az atatürki politika minden eddiginél egységesebbé formálta Törökországot, a világ leghatékonyabb védelmi rendszerének – a NATO-nak – a tagjává tette, s megóvta a térségi háborúktól.

Erdoğan ezzel szemben minden szomszédjával hideg vagy „meleg” háborút vív; az ország NATO tagsága ennél formálisabb és gyengébb már nem is lehet, mint ma; szövetségesei nincsenek, csak alkalmi – és Oroszországhoz hasonló igen kétséges – partnerei.

És mégis: Erdoğan többséget kapott. (Igaz, a mögötte álló AKP csak 42,5 százalékot, de a törvényhozási munkában érdekeiket ütköztető ellenzéki többség aligha fog összeállni.)

De miért is győzhetett Erdoğan?

A kérdés közel sem olyan szónoki, mint amilyennek első hallásra tűnik. Az államfő és a mögötte álló AKP (Igazság és Fejlődés Pártja) olyan társadalomépítésbe fogott, amilyenre ellenzéke egyelőre képtelen.

Felismerte, hogy az ideológiákat vesztett világban – ráadásul egy olyan messze elmaradott többségű államban, mint Törökország – a formalizált jogok, a racionális értékek és érvek keveset érnek.

Új ideológiára van szükség, még ha az a régmúltból eredeztethető is. Az államfő az érzelmeket és a közösségi egybentartó erőt egyesítette világszemléletében, mely ugyan messze meghaladja az egy nemzethez tartozás nacionalista szólamait – hisz minden olyan népet és területet magáénak mondd, mely egykor az Ottomán Birodalom részét képezte –, ugyanakkor mégis ellenállásra szólít fel a globális együttműködéssel szemben. Korábban esztelenségnek tűnt, hogy Erdoğan és az AKP látványosan szembefordult az Egyesült Államokkal visszautasítva annak kritikáit, és feladta integrációs terveit az Európai Unióval, ám ma már látjuk, hogy mindez egy logikus folyamat része.

Nagy tanulság ez azon európai társadalmak számára is, melyekben egyetlen párt autoriter hatalmának kiépítése zajlik, s ahol az ellenzék önnön demokratikus kínálatán túl nem tud egyebet nyújtani a népnek; főként egy koherens ideológia kidolgozására és elfogadtatására képtelen.

Orbán Viktor elsőként gratulált Erdoğannak.

Megnyerte a választást az illiberális török elnök

A nem hivatalos eredmények alapján Recep Tayyip Erdogan megszerezte a szavazatok több mint felét az első fordulóban. Orbán Viktor az elsők között gratulált neki. A török ellenzék vitatja az eredményeket.

A szavazatok 96,6 százalékos feldolgozottságánál a voksok 52,6 százalékát kapta az elnökválasztáson Recep Tayyip Erdogan hivatalban lévő elnök, és ezzel már biztos, hogy az első fordulóban megnyerte az elnökválasztást.

Erdogan már be is jelentette a győzelmét.

Csakhogy az ellenzék vitatja az eredményt. A legnagyobb ellenzéki párt vezetője sajtótájékoztatón arról beszélt, hogy a hivatalos adatok szerint az urnák több mint 50 százalékát kinyitották már, de nekik a Legfőbb Választási Tanács olyan adatokat küld, hogy még több tízmillió szavazatot meg kell számolni.

Az ellenzék szerint sok volt a visszaélés a választáson,

állítólag volt, ahol már a szavazókörök nyitásakor borítékokat találtak az urnákban.

Az elnökválasztás mellett parlamenti választást is tartottak, itt az elnök pártja önmagában nem szerzett abszolút többséget, szövetségesével együtt viszont igen.

Az Anadolu hírügynökség közben arról írt, hogy az uniós vezetők közül Orbán Viktor volt az első, aki gratulált Erdogannak.

Ezt Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter is megerősítette. Azt is mondta: Törökország stabilitásához olyan vezetőre van szükség, akivel meg lehet állapodni, és aki betartja a megállapodásokat, és szerinte Erdogan ilyen.

Az előzményekről és arról, mi volt az igazi tétje a választásnak, ebben a cikkben írtunk bővebben.

Legyőzheti-e egy fizikatanár Orbán barátját?

Előrehozott parlamenti és elnökválasztást tartanak ma Törökországban. Függetlenül attól, hogy ki nyer, az alkotmánymódosítás miatt sokkal szélesebb jogköre lesz az elnöknek. Az autoriter rendszert kiépítő Recep Tayyip Erdogant nehéz lesz legyőzni, erre egy fizikatanárnak van némi esélye.

Recep Tayyip Erdogan török elnök
Fotó: MTI/EPA/Erdem Sahin

Tavaly áprilisban tartottak népszavazást az alkotmányról, akkor kis többséggel fogadták el, hogy a korábbinál is nagyobb hatalom összpontosuljon az elnök kezében: még a miniszterelnöki poszt is megszűnik. Új választást, amelyen már a nagyobb jogkörrel rendelkező elnököt választották volna meg,

jövő novemberben kellett volna tartani, Erdogan azonban áprilisban úgy döntött, hogy előre hozza idén júniusra.

Több oka is volt erre. Egyrészt, minél előbb élni akar a nagyobb hatalommal, másrészt fennállt a veszélye, hogy pártja, az iszlámista gyökerű Igazság és Fejlődés Pártja népszerűsége vészesen lecsökken, például a korrupció, a török líra mélyrepülése, az emelkedő infláció és a növekvő munkanélküliség miatt.

Erdogannak öt kihívója lesz: a legnagyobb ellenzéki párt, a Köztársasági Néppárt jelöltje Muharrem Ince, egy nemrég alapított nacionalista párté Meral Aksener volt belügyminiszter, indul még a baloldali Dogu Perincek, az iszlámista Temel Karamollaoglu, és indul még a terrorizmus vádjával lassan két éve börtönben ülő kurd Selahattin Demirtas is.

Ha egyik jelölt sem szerzi meg a szavazatok több mint felét az első fordulóban, akkor július 8-án második fordulót tartanak, az első két helyezett között.

Az biztos, hogy

a 16 éve hatalmon lévő Erdogant nem lesz egyszerű megverni.

Sőt, ellenfelei attól tartanak, ha most győz, akkor a szinte teljhatalommal felérő új jogkörök miatt leválthatatlan lesz. Pártja ugyan elvesztheti abszolút többségét a parlamentben, de az alkotmánymódosításnak köszönhetően így is könnyen tud majd kormányozni, akár rendeletekkel is. Ahhoz egyébként, hogy az ellenzék alakíthasson kormányt, meg kellene egyezni a nacionalista, a baloldali, az iszlámista és a kurdbarát pártoknak is – vagyis erre elég kicsi az esély.

Muharrem Ince, az egyetlen esélyes kihívó
Fotó: MTI/EPA/Ziya Koseoglu

Az valószínű, hogy az elnökválasztáson Erdogan nem nyer az első fordulóban (bár nemzetközi megfigyelők szerint a tavalyi népszavazást is csalással tudta megnyerni, úgyhogy az ellenzéki most is ettől tart), a másodikban pedig várhatóan Ince (esetleg az egyetlen nő, Aksener) lesz majd az ellenfele. Neki viszont

csak akkor van esélye, ha maga mellé tudja állítani a kurdokat.

Ezért meg is látogatta Demirtast a börtönben.

Sokan hasonlították már össze Orbán és Erdogan rendszerét.
Fotó: MTI/EPA/A török elnöki hivatal sajtóirodája

Az ellenzéki jelöltek szerint egyértelmű: a törökök ma a demokrácia és a diktatúra közül választanak. Elemzők szerint viszont Erdogan mintha belefáradt volna a kampányba. Özgür Ünlühisarcikli, a German Marshall Fund ankarai igazgatója a Politicónak azt mondta, az az érzése, mintha nem is igazán akarna kampányolni. A civilben fizikatanár Ince kampánya viszont kifejezetten energikus és mozgósító volt.

Erdogant segíti viszont, hogy a 2016-os katonai puccskísérlet óta még inkább elnyomó rendszert vezetett be. A puccs mögött ő az Amerikában élő hitszónokot, Fethullah Gülent látta, aki olyan neki, mint a Fidesznek Soros György: bárki, aki bírálni meri Erdogant, az az elnök pártja szerint Gülen embere.

Arra hivatkozva, hogy vele állnak kapcsolatban, több mint 100 ezer embert bocsátották el,

a médiát pedig szinte teljesen uralma alá hajtotta a kormánypárt.

Sok újságírót le is tartóztattak. Az országban állandósult a szükségállapot, tízezrek kerültek börtönbe.

Színükben szürkék, szívükben farkasok

Szinte kész etimológiai és/vagy vallástudományi értekezéseket lehet olvasni az interneten Vona Gábornak több évvel ezelőtti, török hallgatóság előtt tett kijelentései miatt, amely jól láthatóan a kormánypárti média lejáratókampányának részét képzi. Ellenben a “Szürke Farkasokról” szóló állítások már más lapra tartoznak: nem azért, mintha a Jobbik elnöke tagja lenne a szervezetnek, hanem velük összefüggésbe hozni valakit és ezt egyfajta dicséretként értelmezni, az túlmegy a “cukiság” határain.  

Bozkurtlar! – Ha ez a név elhangzik a Közel-Keleten és a Kaukázusban, akkor egyáltalán nem túlzás azt állítani, hogy minden nem török etnikumú ember szívébe jeges félelem költözik. Különösen a kurdok körében kelt nagy riadalmat, de a szótól a török baloldali vagy értelmiségi csoportok hátán szintén feláll a szőr, illetve az idősebbek generációban  ugyanúgy kellemetlen emlékeket ébreszt. Ez ugyanis a török neve a Szürke Farkasok nevű paramilitáris csoportnak, amelyet sok országban terrorszervezetként tartanak számon, de most egy évekkel ezelőtti Vona-videó kapcsán ismét a magyar közbeszéd tárgyává vált.

Na, de kik is ők, hogy ennyire rettegik a nevüket? 

A Szürke Farkasokat eredetileg Ülkü Ocakları-nak (lefordítva kb. Idealista Szíveknek) hívták és lényegében egy politikai párt ifjúsági szervezetének számítottak. Ez a politikai mozgalom a török szélsőjobboldali Nemzeti Cselekvés Pártja (MHP) volt, amelyet 1969-ben alapított Alparslan Türkeş, eredetileg török ciprióta származású ezredes. A hatvanas évek végétől a párt és annak ifjúsági szervezete a szélsőjobboldali, a pántörök ideológia iránt elkötelezett, egyenesen a neofasiszta eszméket valló törökök gyűjtőhelyévé vált. Sőt, akkoriban a szekuláris Törökországban üldözött iszlamisták egy része szintén ebben a csoportosulásban lelt ideiglenes menedékre.

Az alapító Alparslan Türkeş. Háttérben a párt szimbólumából készített Törökország-faliszőnyeg.  A kép forrása: Link

A rettegés foka

Jelképnek a türk népek eredetmítoszának főszereplőjét, Asena nőstényfarkast választották, amely egyrészt mind a mai napig minden közép-ázsiai népcsoport szimbóluma, másrészt a becsület és az erő állata Törökországban. A szervezetet eredetileg a „kaotikus hatvanas évek” második felében zajló események miatt hozták létre, egyfajta válaszlépésként a baloldali marxista csoportok merényleteire, munkások sztrájkjaikra és a felerősödő kurd szeparatizmusra. 1971-re a török mindennapoknak részének számítottak a szélsőséges szervezetek közötti összecsapások, ami miatt a hadsereg puccsot hajtott végre.

Ám miközben a baloldali csoportokat felszámolták és föld alá kényszerítették, addig a Szürke Farkasokat sokáig békén hagyták. Ennek oka, hogy erősen antikommunisták voltak, (egyik fő jelszavuk az volt, hogy kommunistákat Moszkvába) és ezért a török hadvezetés meg politika szemet hunyt a tevékenységük felett. Ráadásul együttműködtek a NATO-val és a CIA-val, hiszen a Szovjetunió és regionális szövetségesei a közös ellenségeknek számítottak.

Csakhogy idővel Ankara egyre nagyobb aggodalommal szemlélte a megerősödésüket: a hetvenes években több mint 1600 sejtet hoztak létre Törökországon belül és majdnem negyedmillió tagot regisztráltak (és a szimpatizánsaik száma milliószámra volt tehető). Mivel a politikai vezetés elvesztette a kontrollt felettük, a harcok ismét kiújultak a városokban, miközben a Szürke Farkasok törökországi nemzetiségieket kezdtek el halomra gyilkolni. Állítólag hatalomátvételre készültek, ezért a török hadsereg 1980-ban ismét beavatkozott a szélsőségesek közötti összecsapásokba. Ez volt 2016 előtt a legnagyobb és legvéresebb államcsíny, amelyet szintén durva megtorlás és hajtóvadászat követett.

Viszontagságos évek

Habár az államcsíny után a Szürke Farkasok és az MHP jelentősen meggyengültek, de nem tűntek el teljesen a történelem süllyesztőjében. Viszont jelentős átalakulásokon mentek keresztül a nyolcvanas években: többek közt részben feladták a kommunistaellenességüket és sokszor a keleti blokk titkosszolgálataitól (KGB, Stasi vagy a bolgár DS) kértek és kaptak is segítséget, amikor nyugati célpontok ellen intéztek támadást. Talán ekkoriban a legismertebb “falkatagnak” Mehmet Ali Ağca számított, aki 1981-ben Szófia segítségével kísérelt meg merényletet II. János Pál pápa ellen.

II. János Pál pápa 1983-ban a börtönben felkereste Ağca-t és megbocsátott neki.

Ám a szocialista országokon átutazva és a titkosszolgálataik közbenjárásával a Vatikánon kívül Belgiumban, Hollandiában, Görögországban vagy Nyugat-Németországban ugyanúgy követtek el gyilkosságokat. Sőt, a Szürke Farkasok esetében akadt egy elég komoly magyar szál is: Orbán-Schwarzkopf Balázs történész a Szürkék és farkasok a vörös árnyékában című könyvében, a magyar levéltári forrásokat felhasználva bemutatta, hogy  egyik legfontosabb tranzitországnak Magyarország számított. A “farkasok jelenlétéről” a Kádár-kormány tudott, de nem akartak közbeavatkozni, hiszen azzal akadályozta volna a “baráti és testvéri érdekek” megvalósulását.

Habár a berlini fal lebontása után a  támogatás megszűnt, ez cseppet sem csökkentette az aktivitásukat. Pont ellenkezőleg: a legsúlyosabb merényleteket a kilencvenes években követték el és váltak önellátóvá (például a drogcsempészetből tartották fenn magukat). Már elsősorban nem a török baloldaliak kerültek célkeresztbe, hanem a kurdok. Szabályos háborút vívtak a Kurd Munkáspárttal (PKK) és nemcsak a délkelet-törökországi területeken, hanem a nyugat-európai városokban végeztek az aktivistáikkal és támogatóikkal.

A másik “közkedvelt” népcsoportnak pedig az örmények számítottak. Tagadták az örmény népirtás tényét, annyira, hogy például Párizsban az ennek állított emlékművet robbantottak fel. Végül a “farkasfalka” néhány tucat, esetenként néhány száz tagja részt vett olyan kilencvenes évekbeli fegyveres konfliktusokban, mint a nagorno-karabakhi háború a Kaukázusban, a csecsenföldi harcok, a balkáni háborúk, vagyis minden olyan fegyveres összecsapásban képviseltették magukat, ahol török érdekek és etnikumok kerültek veszélybe.

Szürke Farkasok Azerbajdzsánban és Csecsenföldön.

Amikor 2002-ben Recep Tayyip Erdoğan és az akkor (még) mérsékelt iszlamista Igazság és Fejlődés Pártja (AKP) került hatalomra Törökországban, a Szürke Farkasok által végrehajtott támadások száma lecsökkent és a háttérbe vonultak. Ennek oka az lehetett, hogy az iszlamista és pántörök jelszavakkal operáló Erdoğannak sikerült jó kapcsolatokat kiépíteni az MHP-vel, akik cserébe visszafogták a fegyveres szárnyukat.

Különösen érdekes ez annak tükrében, hogy néhány tüntetésen kívül nem nagyon tiltakoztak az AKP kurdokkal folytatott megbékélési politikája, a PKK-val való tárgyalások és az ideiglenes fegyverszünet vagy az óvatos örmény-török közeledés ellen. Cserébe viszont teljesen legálisan szervezhettek programokat és demonstrációkat Törökországban, saját lapokat, tv-csatornákat alapítva vagy emlékműveket emelve, akár az országon kívül is. Sőt, az is elterjedt, hogy a Szürke Farkasok összefonódtak a török titkosszolgálattal (Millî İstihbarat Teşkilatı/MİT) és ők lettek Ankara külpolitikai célkitűzéseinek legfontosabb végrehajtói.

Szürke Farkas szimpatizánsok tüntetnek Törökországban. A felvételen látható a kézjelük, ami egy farkasfejet szimbolizál. A kép forrása: Youtube.

Újra a felszínen 

Ez az elmélet pedig az elmúlt években beigazolódni látszik. 2013 óta ugyanis a szervezet hirtelen és látványosan aktivizálta magát, mégpedig külföldön. A “falkatagok” megjelentek a szíriai háborúban, legelőször az itt élő türkmén kisebbségért szálltak harcba a szíriai kormányerők, a helyi kurd milíciák (Népvédelmi Egységek/YPG) ellen, de nem ritkán a többi “mérsékelt ellenzéki” és terrorista csoporttal csaptak össze, ha ők nyíltan Ankara ellen fordultak. Ráadásul nemcsak a kiképzésben vagy felfegyverzésben vettek részt, hanem a Szürke Farkasok vezetésével egész brigádokat állítottak fel a helyiekből, amelyeket aztán oszmán kori szultánokról neveztek el.

Nem kellett sok időnek eltelnie ahhoz, hogy komoly diplomáciai botrány forrásai legyenek. 2015. november 24-én egy török F–16-os vadászrepülőgép lelőtt egy orosz Szu–24 vadászbombázót. Az orosz pilóta katapultált és szíriai területen ért földet. Csakhogy a pilótát az Alparslan Çelik „falkatag” által vezetett türkmén fegyveres csoport elfogta és felkoncolta. Azóta pedig többször felmerült, hogy a Szürke Farkasoknak egészen az orosz-török viszony rendezéséig több orosz állampolgár vagy katona halálához volt köze, mint például Andrej Karlov orosz nagykövet meggyilkolása.

Alparslan Çelik – később egy isztambuli temetésen tűnt fel. A kép forrása: Youtube.

Merénylet a paradicsomban 

Azonban a Szürke Farkosok bosszújától nemcsak Törökország szomszédságában, hanem több ezer kilométerre sincsenek biztonságban. Arról már volt szó, hogy őket érzékenyen érinti „minden török és türk népcsoport” sorsa a világon és hajlandóak értük akár a civilek vérét is ontani. Legalábbis ez derült ki 2015-ben, a thaiföldi Bangkokban, ahol augusztus 17-én húsz turistával végzett egy pokolgép, miközben több százat megsebesített.

A thai nyomozók egy külföldi állampolgárt kaptak el és gyanúsítottak a merénylet elkövetésével. Hamarosan kiderült: a férfi hamis török útlevéllel érkezett az országba, Adem Karadag nevet vette fel és török “alapanyagokból” készítette a bombát. Habár azóta sem bizonyosodott be egyértelműen, a thai hatóságok mind a mai napig a Szürke Farkasokat látják a merénylet hátterében.

Természetesen felmerülhet az indíték kérdése: miért követhetett el ilyen akciót az MHP fegyveres szárnya egy tőle távol eső délkelet-ázsiai országban? Nos, erre a válasz az, hogy a merénylet előtt pár héttel a thaiföldi kormány több mint száz nyugat-kínai területről (Hszincsiang–Ujgur tartományból) menekült ujgurt deportáltak vissza Kínába, ahol terrorizmussal vádolták őket. Ez pedig szerte Törökországban komoly felháborodást váltott ki, ami tüntetésekhez, Kína-ellenes propagandahadjárathoz és a kínai diplomáciai létesítmények illetve turisták megtámadásához vezetett.

Kína-ellenes tüntetés Törökországban. A tiltakozó demonstrációk egyik pikantériája, hogy a török tüntetők dél-koreai konzulátust és turistákat szintén megtámadtak, mert kínaiaknak nézték őket. A kép forrása Wikimedia Commons,

Ezért sokak szerint a merénylet volt a Szürke Farkasok “megfelelő válasza” Bangkoknak azért, mert kitoloncolták az ujgur menekülteket az országból. Ugyanúgy nem volt véletlen, hogy a helyszínnek a kínaiak körében népszerű Erevan szentélyt választották és főleg kínai turisták estek áldozatul a merényletnek.

Így reagált a világ a török “Olajágra”

0

Egyelőre még cseppekben érkeznek az információk a török Olajág-hadműveletről: a török szárazföldi hadsereg és az Ankara-hű szíriai fegyveres csoportok ma reggel általános támadást indítottak a kurd Népvédelmi Erők (YPG) ellen, akiket Törökország terroristaszervezetként tart számon. Ugyanakkor a nemzetközi közösség nagy része ezidáig csendben szemlélte az eseményeket. 

Habár már napokkal korábban zajlottak ágyúzások és légicsapások az észak-szíriai YPG állások ellen, csak vasárnap reggel indultak meg a szárazföldi erők Afrín városa felé. A Szabad Szíriai Hadsereg (FSA) fegyveresei alkotják a támadóéket, akiket a török harckocsik fedeznek, miközben a légierő folyamatosan bombázza a kurdok állásait, óvóhelyeit és fegyverraktárait. Egyes információk szerint a kurd fegyveresek egyelőre visszavonultak a környező településekre, de YPG közeli források szerint Afrínnál már súlyos összecsapások törtek ki és megállították az előrenyomuló csapatokat.

Közben Észak-Szíriából rakétákat lőttek ki a dél-törökországi Reyhanli város központjába, amelyben egy szíriai menekült életét vesztette, illetve 32-en megsebesültek, de a környező épületekben és a közeli autókban is komoly károk keletkeztek. Ankara szerint az “Olajágnak”  négy fő fázisa lesz, amelynek a végcélja

egy 30 kilométeres “biztonsági sáv létrehozása” 

A különböző fegyveres csoportok állásai Észak-Szíriában, még a török támadás megkezdése előtt.

Az eddigi információk szerint egyedül csak a szíriai kormány, Egyiptom és Irán ítélte el Törökország katonai akcióját. Damaszkusz Ankara szemére vetette, hogy nem tájékoztatták őt a közelgő támadásról, és durva agressziónak minősíti a török hadsereg akcióját. Bassár el-Aszad szíriai elnök azzal vádolta Recep Tayyip Erdoğan török elnököt, hogy a terrorizmust támogatja és hogy Törökország már eddig is beavatkozott a szíriai háborúba, mégpedig a különböző iszlamista szervezeteken keresztül.

Egyiptom úgy véli, hogy a törökök akciója Szíria szuverenitásának durva megszegését jelenti,  és továbbra is a konfliktus tárgyalásos megoldását tartja kívánatosnak.

Az elítélők között volt Irán is, amely Törökországtól a hadműveletek azonnali leállítását követelte. Magas rangú iráni tisztségviselőket Damaszkuszban érte a támadás híre. “Irán reméli, hogy azonnal abbahagyják ezt a hadműveletet, hogy meg lehessen előzni a válság elmélyülését Szíria és Törökország határtérségében” – jelentette ki az iráni delegáció vezetője. Teherán szerint

“a válság folytatódása Afrínban a terrorista csoportokat erősítheti Észak-Szíriában”  

Egyelőre még sem az Egyesült Államok, sem pedig a NATO nem nyilatkozott az ügyben. Oroszország csupán annyit reagált, hogy addig nem lépnek, amíg a török hadművelet nem érinti az orosz érdekeket, máskülönben az ENSZ elé viszik az egész török invázió kérdését. Franciaország önmérsékletre szólította fel Törökországot és bejelentette, hogy Párizs a szíriai helyzet miatt kezdeményezi az ENSZ Biztonsági Tanácsának az összehívását. Mevlüt Çavuşoğlu török külügyminiszter viszont emiatt élesen bírálta Franciaországot, hogy “ne egy terrorista szervezet” mellett álljon ki, hanem a török államot támogassa ebben az ügyben,

Olajág hadművelet: török tankok Szíriában

0

Afrin tartományban a kurdok ellen indított hadjáratot a helyi milícia által is támogatott török hadvezetés. A törökök egyelőre akadálytalanul haladnak előre, mert a kurd fegyveresek visszahúzódtak a megerősített támaszpontjaikra. Szíria rakétákkal lőtt egy török támaszpontot a határ közelében. A szírek fenyegetőznek.

Afrin tartományban a kurdok 30 ezres milíciát akarnak létrehozni, és ezt mind Szíria, mind pedig az Egyesült Államok támogatja. Ugyanakkor a török elnök terroristának nevezte a kurd milíciát, amely kapcsolatban áll a Törökországban a kurdok autonómiáét küzdő a PKK-val.

Törökországban mintegy 25 millió kurd él, az ország délkeleti részein ők alkotják a lakosság többségét. Az Iszlám állam elleni harcban a kurdok fontos szerepet játszottak mind Szíriában, mind pedig Irakban. Az Egyesült Államok ezért támogatta őket.

Törökország attól tart, hogy a kurdok egységes államot akarnak létrehozni.

Jelentős kurd kisebbség él Törökországon kívül Szíriában, Irakban és Iránban is. A nagyhatalmak az első világháború után önálló államot ígértek a kurdoknak, de ebből a törökök ellenállása miatt nem lett semmi. Erdogan elnök, aki korábban tárgyalt a kurdokkal, most ismét terroristának bélyegezi a szervezeteiket. Törökországban nemrég ítéltek börtönbüntetésre öt újságírót, akiknek az egyetlen bűne az volt, hogy egy kurdokkal szimpatizáló újság munkatársai voltak. Törökország és az Egyesült Államok viszonya ismét feszültté vált a kurd kérdés miatt. Amikor Erdogan Washingtonban járt, akkor testőrei véresre vertek kurd tüntetőket, akik békésen tiltakoztak a törökök elnyomó politikája ellen.

Washington a terrorizmus elleni harc hőseit ünnepeli a kurdokban, míg Törökország terroristának nevezi őket.

A szíriai külügyminiszterhelyettes, Fejszál Mektad pedig kijelentette: a légvédelem felkészült. Ha török harci gépek támadják a kurd milíciát Szíria területén, akkor lelövik őket. Hozzátette: ugyanígy visszavernek minden más támadást, amely a törökök részéről a kurd milíciát érné.

Háttérelemzésünket a helyzetről itt olvashatja.

FRISS HÍREK

A bírák elné...

Szabadságjog...

Brit választ...

Kérdezni tud...

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK