RMDSz Archives Page 4 of 6 › Független Hírügynökség

Kezdőlap Címkék RMDSz

Mélyáramlatok fordulása

FüHü

2018-07-24

Azt hiszem a Fidesz itteni legfontosabb fiókpártja kétszeresen félreérti a helyzetét, illetve csapdába került. Egyfelől mert a rommagyarság (legalábbis egyelőre) úgy “Orbán-párti”, hogy közben “Európa-párti”, vagy legalábbis nyugatosodni akar.

A román politikai osztályt, az eliteket, és az egész mezőnyt megosztó alapvető törésvonal, az elmúlt negyed évszázadra vetítve, nem ideológiai jellegű, viszont sokkal inkább egy gyakorlati (realpolitik) törésvonal jellemezte, melynek két oldalán strukturálódott, mintegy tükörben, szimmetrikusan, egymást utánozva, nagyon hasonlóan viselkedett a jobb és baloldal, hatalmon, illetve ellenzékben. És a váltógazdaság következtében szinte minden párt megfordult egyik és másik oldalon, egyaránt. A vízválasztó mindenkor a kormányon vagy ellenzékben levés volt (i), és ez volt a konfliktusok alapja is, ezt próbálták így vagy úgy, a palettán elfoglalt helyzetüknek megfelelően, tematizálni a román politikai pártok.

A kifejlődőben levő új/régi és egyre mélyebb törésvonal, az alapvető konfliktus az illiberális demokrácia és euroszkepticizmus, valamint az azt ellenzők között bontakozik ki. A konfliktus új, hiszen trendfordulót jelez, annak a törékeny konszenzusnak a feladását, mely egy generáción át működött, mely a nyugathoz való fölzárkózásnak (ii) – a késői modernizációnak – nem látta alternatíváját. Bizonyos értelemben visszatért a két világháború közötti modernizációs vita és konfliktus, ami eldöntetlen maradt, hiszen a szovjet típusú államszocializmussal gyakorlatilag megszűnt, illetve kitiltották a közéletből. A kérdés akkor is a nyugati nyitás és az elzárkózáspártiak (“prin noi înșine”) között folyt, ezt újra fölvetette, egészen más kontextusban, a késői Ceausizmus, a nacionálkommunista protokronizmus. Végül a ‘89-es változást követően a “nyugatosodáspártiak” (idézőjelben, mert egyszer fontos lehet kielemezni azt is, hogy kik és mit értettek a politikai nyugat fogalmán a kilencvenes években és egészen az EU csatlakozásig, és mit jelentett az a törékeny konszenzus, ami azt lehetővé tette) kerültek hatalomra. Nem rögtön és csak súlyos kompromisszumok árán (lásd. Iliescu-éra), de ez a konszenzus máig, úgy ahogy, kitartott. Most meg – bár az illiberalizmus modellje külföldről, jelesen és elsősorban Magyarországról jön -, az inga visszalendül, a vita és konfliktus visszahelyeződik a modernizáció- és EU-pártiak, illetve az elzárkózás- és nacionalizmus-pártiak közé. Ez egy hosszabb távú játszma, mely túlmutat az eddigi egyszerű számításokon és helyezkedésen, azon. hogy ki fogja nagy valószínűséggel megnyerni a választásokat, ezúttal korszakos jelentőségű a versengés és a dominancia.

A jogállamiság-vita és a korrupció-ellenes harc, csak a fölszíne ennek a mélyebb konfliktusnak, a tét az ország hosszútávú irányultságának, a kialakítandó szövetségi rendszernek és végső soron Románia jövőjének a programja: a merre tovább? Értik vagy nem értik a szereplők (a politikai ágensek, sokszor az az érzés alakulhat ki, hogy a legtöbben nem akarják érteni) és a drukkerek, a közvetítők, és a két tábor holdudvarának balekjei stb., a konfliktus nem (csak) Dragnearól szól. A korrupció-ellenes harc magába sűríti az alapvető konfliktust: maradjon meg az EU-s úton az ország, vagy csatlakozzon a magyar-lengyel (és egyre több régióbeli állam) “visszafordulók”, az elzárkózók, euroszkeptikusok és nacionalisták csoportjához? (iii)

És alapvető váltás van a rommagyar politikai elit és mezőny belpolitikai helyezkedésében is. Hiszen, nem mellesleg az RMDSz, amíg még önálló szervezetként működött, tehát olyan 2012-ig, mindvégig a nyugatosodás oldalán állt, azóta pedig – budapesti elvárásnak megfelelve – az “illiberális demokrácia”, az elzárkózó etnonacionalista vonal, sőt bizonyos helyzetekben és kérdésekben, a reakciós alt-right szóvívője. Ez tartja a fővonalat a jelenlegi kormánypártok mellett, és már nem az amúgy sem érzékelhető, kisebbségpolitikai engedmények. És innen a kibontakozó belső konfliktus, a kiábrándulás, a passzivizmus (demobilizáció), és az elfordulás a politikától.

Azt hiszem a Fidesz itteni legfontosabb fiókpártja kétszeresen félreérti a helyzetét, illetve csapdába került. Egyfelől mert a rommagyarság (legalábbis egyelőre) úgy “Orbán-párti”, hogy közben “Európa-párti”, vagy legalábbis nyugatosodni akar. Vannak túlbuzgó propagandisták, akik (főként mert a magyar médiákat fogyasztják, széles körben és szinte kizárólag jutnak el hozzájuk a propagandagépezetként működő magyarországi adók, illetve a szociális médiában megjelenő hasonló tartalmakat fogyasztják) megpróbálják az illiberális demokrácia “eszméit”, a magyarországi gyűlölöletkampányokat és Brüsszel-ellenességet (még a sorosozást is) átplántálni viszonyaink közé, de egyelőre sikertelenül. Lehetetlen vállalkozás “egyben tartani a tábort” és közben engedni a budapesti nyomásnak, közvetíteni az illiberális demokrácia üzeneteit, a rommagyarság és Bukarest fele. Az önállóság elvesztése, nem manifeszt módon, hiszen a párt igyekszik leplezni azt (iv), hanem de facto, szétszakítja az eddig monolitikus, pluralizmus-hiányban szenvedő, de foglyul ejtett rommagyar szavazóbázist.

Másrészt pedig hibázik a főpárt, amikor azt hiszi, hogy egyszerre lehet továbbra is fönntartani a politikai mezőny etnikai burkát, az etnopolitizálás kis mezőjét, és azon belül megőrizni saját hegemóniáját. Márpedig ilyesmivel kísérleteznek, akkor is, amikor az alternatív választási küszöböt átvitték a választási törvényben, akkor is, amikor a kezesbárány MPP-t kooptálták, és gyakorlatilag (kis helyi ellenálló körzetektől eltekintve) beolvasztották/eltűntették. Miután a “belső választások” megszervezése, a kiskörű pluralizmus, megbukott, az etnikai mezőnynek numerus clausus, proporcionális választási rendszer kialakításával lehetett volna viszonylagos önállóságát megtartani, illetve “befele” megnyitni. Ha a létrejövő rommagyar politikai formációknak lehetőségük lett volna versengeni, fenntartott – mondjuk a demográfiai adatokhoz igazodó – 6,5 százaléknyi parlamenti helyre. Ennek hiányában viszont marad a passzív ellenállás, az etnikai átszavazás, illetve esély egy sikeres transzilván vegyes-párt létrehozására, melytől a leginkább tart a Fidesz itteni fő fiókpártja.

A román politikai mezőny átrendeződésének áldozata lesz a rommagyar politikai mezőny viszonylagos egysége, ezzel, vagy így vagy úgy lezárul egy korszak. És egy kiszolgáltatott politikai (és kevés kivétellel kulturális) elit képtelen szembenézni azzal, hogy hosszú távú érdekeink ellenében cselekszik: az illiberalizmusban (ahogy azt Orbán Viktor viselkedéséből, sőt szíves közléséből tudjuk) nincsen helye a kisebbségeknek, és visszaút – már a demográfiai folyamatokat figyelembe véve – sincs.

I. A jelenséget magam is leírtam, később olvastam George Tibil, 2014-ben megjelent tanulmányát, mely a román politikai elitek megosztottságát elemzi, és hasonló következtetésre jut (Conflictul elitelor si instabilitatea politica in evolutia moderna si contemporana a Romaniei – http://revistapolis.ro/conflictul-elitelor-si-instabilitatea-politica-in-evolutia-moderna-si-contemporana-a-romaniei/), a rendszerváltás után “a legfontosabb választóvonalat a hatalomhoz való viszony képezi, aminek függvényében a politikai elit két ellentétes táborra oszlott: akik kormányoznak és az ellenzékiek”.

II. A dolog bonyolultabb, mint itt kifejthetném, de mindent összevetve az elmúlt két évtizedben sikerült az Iliescu-pártiakat (és szavazóik jórészét is) rávenni a konszenzus fontosságára, ebben – tetszik nem tetszik – Emil Constantinescu mellett, Adrian Năstase, vagy Mircea Geoană, Markó Béla, de Traian Băsescu, Călin Popescu Tăriceanu és Klaus Johannis, stb., is fontos szerepet játszott.

III. A választóvonal két oldalán, egyelőre, összemérhető erők sorakoznak, és ez egyfajta ismét csak nagyon törékeny, egyensúlyhelyzetet eredményez. Az elnök és a körülötte még ott mozgó ellenzék, illetve aktív civilek, nem utolsó sorban az erejét megmutatni készülő ún. “diaszpóra”, és a politikai nyugat befolyása, stb., kitart az eredeti európai projekt mellett. De, a dolog változhat (a Fidesz itteni fiókpártjainak egyértelmű elköteleződése az illiberális oldalon ezt elősegíti), mégpedig az ortodox-nacionalista vonal javára. A “családdefiníciós” harcok ezt jól előre vetítik, és megjósolható: Románia sokkal hamarabb kerül fekete listára (a magyar és lengyel példák okán is, de mert létezik egy monitoring rendszer (MCV), ami a csatlakozás feltételeként jött létre), mint az elzárkózás szóvívői gondolnák.

IV. Azok a politikusok és propagandisták, akik egyfelől az elfogadott salátatörvények és módosítások mellett érvelnek, mégpedig azzal az átlátszó trükkel, hogy azokban vannak elfogadható módosítások/előírások, és elrejtik/elhallgatják az alkotmányelleneseket, és elfogadhatatlan, egyéneknek címzetteket, az önállóság hiányát próbálják palástolni. Ezt teszik azok is, akik úgy próbálnak érvelni, minden esetben, ha a koalíciós partnereket bírálni merészelik, hogy “de hát a PNL-vel”? vagy egyéb ellenzéki párttal, s főként Johannissal sem lehet menetelni (ez emellett nehéz érvelni, hacsak a saját korruptak mentegetése végett nem teszik). Az önálló rommagyar politizálás lenne – természetesen – a megoldás, és ennek hiányát igyekeznek manipulációval elfedni, lenézve (palimadárnak tekintve) választóikat.

Szerző: Magyari Nándor László

„Bajom van a demokrácia hiányával”

FüHü

2018-06-30

Példátlan nagy média-visszhangja van annak, hogy Eckstein Kovács Péter, az RMDSZ egykori képviselője, szenátora, minisztere egy kormányellenes tüntetésen (június 23-án) bejelentette, hogy kilép az RMDSZ-ből. Mint várható volt “egykori” társai részben sajnálkoznak, részben igen keményen támadják, próbálják hitelteleníteni és lépésének jelentőségét, fontosságát csökkenteni. A nemcsak romániai magyar, vagy magyarországi körökben, hanem a román politikában és médiákban is közismert és népszerű politikus a Független Hírügynökségnek nyilatkozott.

Bizonyára bonyolult és hosszú érlelődési folyamat vezette oda, hogy mundér becsülete ide vagy oda, eldöntse, hogy kilép az RMDSZ-ből, 28 év után, alapító tagként, sokszoros tisztségviselőként. A perrendtartás elfogadását jelölte meg azon cseppnek, melytől betelt a pohár. A mostani módosítások (összesen 327) , melyeket az RMDSZ is megszavazott, egyrésze elfogadható, másrészük pedig botrányos, nemcsak a szakma, vagy az ellenzék, hanem lassan-lassan a jogtudatos állampolgárok többsége számára is. Összefoglalná pontosan, mit kifogásol a módosítók közül?

Léteznek nagyon testreszabott módosítások, amelyek a kétházas romániai parlament vezetőit illetik. Ezekről lehet vitatkozni, de nem érdemes. Ha egy akadályoztatott bíró nem írhat alá egy ítéletet, akkor azt az adott esetben, nyilván mérlegelés után, az intézmény vezetője írja alá, nyilván nem egyedül, hanem másod, vagy negyedmagával. Ezt a megoldást hatályon kívül akarják helyezni. A kormánypárt elnökét jogerősen elítélték, igaz felfüggesztve, választási csalásért. Most alapfokon megint elítélték egy elég piszlicsáré ügyben, de bizonyítékok alapján, végrehajtandóra. Ezt az ítéletet akarja a parlamenti többség, ahol az RMDSZ a mérleg nyelve, kitriblizni. Ne férjen kétség hozzá, van mit jobbítani a romániai bűnüldözés kapcsán. Most is mondom, miként eddig is, hogy vannak elfogult, esetenként korrupt bírák, ügyészek, etnikai ügyekben is. De intézményes magyarüldözés szerintem nincs Romániában. Intézményes és hétköznapi korrupció viszont volt és van Romániában. A módosítások egy része erősen korlátozza a bűnüldöző szervek eszközeit: csak az elkövetéstől számított 6 hónapon belül lehet vádalkut kérni, nem lehet megváltoztatni az alacsonyabb szintű bíróság felmentő ítéletét. Ha nincs új bizonyíték, ha egy éven belül nincs vádemelés, akkor kötelező a felmentés stb. Ezekre a változtatásokra a szakma fatvát mondott. Nyilván nem mindegyikre, vannak helyre dolgok is. Egy BTK módosítás akár éveken keresztül történő egyeztetés, munka eredménye. Most sajnos nem erről van szó. Szerecsenmosdatás esete forog fenn és sajnos, az RMDSZ sikál.

Minden bizonnyal a pontszerű kifogásokon túl, az RMDSZ jelenlegi politikai vonalvezetésétől is elhatárolódott, nemcsak mostani gesztusával, de eddigi állásfoglalásaival is. Mi a kifogás, miért nem hajlandó tovább egykori elvtársaival haladni a mostani politikai establishment vonalával?

Jogász vagyok, az igazságszolgáltatást illetően már voltak komolyabb nézeteltéréseim a fővonallal, és most is ez a fő kritérium. Bajom van a demokrácia hiányával a szervezeten belül, valamint az RMDSZ függetlenségét illetően is. Nagyon beállt a szervezet a két kormánypárt alá, mert ha azt mondanám, hogy mellé, az nem fedné a valóságot. Az etnikai alapú politizálásnak van jogosultsága, de nem válhat kizárólagossá.

Aki A-t mond az mondjon B-t is, ez a politikára is érvényes mondás. Hogyan tovább? Mit tervez, ha egyáltalán még vannak politikai ambíciói, a jövőben? Merre tovább Eckstein Kovács Péter, a politikus?

Ambícióim mindig voltak és lesznek is. Hozzá szeretnék járulni ahhoz, hogy a romániai ellenzék – amelyik olyan, amilyen – le tudja győzni a jelenlegi, szerintem vállalhatatlan politikai kurzust.

Magyari Nándor László

Kényszerű kilépés

FüHü

2018-06-26

Azt mondja Kelemen Hunor, hogy “elveink és közösségi céljaink” (a többes szám csak amolyan szófórdulat, hiszen nem először csak magáról beszél) nem változnak EKP távozásával, ami derék dolog, csak tudhatnánk milyen elvekről és célokról beszél? Arról, hogy az általa vezetett szervezet végleg kiűzte a belső demokráciát, a pluralizmusnak, a más véleménynek még a halovány lehetőségét is? Arról, hogy jobboldaliként egy baloldali (és főként velejéig korrupt) párttal és vezérével menetel?

Egyre nyilvánvalóbb, hogy a gyorsan elfogadott (i)gazságügyi- és perrendtartási törvények módosításait, egyes politikusok fölmentésének rendelte alá a hatalom, és fogadta el, (sőt helyenként kezdeményezte) a Fidesz itteni fő fiókpártja. És hogy ezek, még az alkotmányos normakontrollt megelőzően is tarthatatlanok. Aztán a sürgősségi kormányrendeletet lengette be Dragnea, a BTk módosítására, mely fölmentené aktuális büntetése alól még a fellebbviteli szakasz előtt, viszont ezt a lehetőséget, most úgy tűnik – az utca hangjának és a külföldi nyomás hatására – koalíciós partnerei is elvetik.

A politikai manipuláció magasiskolája, ahogyan a hatalmon levő pártok és a rommagyar formáció a perrendtartási törvényt módosító törvénycikkelyeket védeni próbálja. A módosítók egyrésze ugyanis valóban elfogadható és megalapozott, más részük pedig, bűnöző politikusok fölmentését szolgálná, ha sikerülne az alkotmányossági próba után kihirdetni. Az ellenzék és a szakma az elfogadhatatlan “megcímzett”, egyénre szabott cikkelyeket kifogásolja, minden kétséget kizáróan jogosan, a hatalom pedig “megjátssza a hülyét” és hajtogatja, más cikkelyek jogosultságát (ezt nemcsak a tettestársaihoz hasonlóan, mindenféle joggyakorlat híján parlamenti szakbizottságban ülő Márton Árpád hanem, másik rommagyar képviselő is támogatja, részt vesz a manipulációban).

Kizárásos alapon, mert hogyan másként, ha a Fidesz fiókpártjai egyre kevésbé képesek kommunikálni, illetve egyre több rejtegetni és nem közölni valójuk van, semmi más nem motiválja a jelenlegi kurzust, mint az “illiberális demokrácia” melletti elkötelezettség (egészen biztosan budapesti elvárás szerint), és a zsarolhatóság. És bizonyos értelemben a Fideszhez fűződő vazallusi viszonyt is joggal nevezhetjük zsarolásnak, hiszen – merem remélni – a rommagyar politikai mainstream nem saját kezdeményezésre, hanem mégiscsak kényszerből állt be a magyar kormánypárt és vezér alá (önkéntes underdog pozícióba), fogadta el az illiberális demokráciát sajátjának. Az itthoni zsarolás pedig a korrupt rommagyar politikusok miatt van. A közvélemény ma tudatosabb és jobban érzékeli a rommagyar politikusok korrupcióját, mint amennyit a politikusok érzékelnek erről, magyarán, hülyének nézik a polgárokat – a perrendtartás “vitája” jelzi ezt jól – miközben azok érzékelik a gondot. Amíg a rommagyar politikai mainstream nem képes árnyalt képet festeni és közvetíteni a korrupcióról, illetve a rejtegetés az egyetlen stratégia, addig a hitelességük sem állhat helyre. Igen, a Fidesz itteni fiókpártjait a korrupt politikusok miatt zsarolják. Csak néhány példa, egyik a Borbély Lászlóé (akinek kivizsgálását, megvádolását kétszer is PSD-s segítséggel akadályozta meg a parlament egy olyan ügyben, melyben a többi szereplőt véglegesen elítélték és börtönbüntetésüket töltik), aki most meg Viorica Dăncilă tanácsosa (titokban, vagy hogyan nevezték ki, mert nyilvánosság előtt ezt nem hangoztatj(t)ák). Másik példa Borboly Csaba ügye, akinek ítéletét évek óta húzzák-nyúzzák, miközben ugyanabban az ügyben érintetteket már elítéltek, és aki továbbra is tanácselnök lehet, a vezérkar bizalmát élvezi stb.

Ezért nem tűnik nagy árnak, hogy Eckstein Kovács Péter 28 év után kiválik a politikai formációból, tiltakozásként a Dragnea-t mentő cikkelyekkel elfogadott igazságügyi törvények okán. Pedig nagyon is nagy veszteség, hiszen ő volt az utolsó, aki még tudta: a politika minden híresztelés ellenére igenis a morálról, tartásról, elvekről és következetességről, lojalitásról, de szakértelemről és racionális döntésekről is szól. Kelemen Hunor fölháborító nyilatkozata, melyben a kilépést elkönyveli pontosan jelzi: véget ért egy szakasz a rommagyar politikában, a Fidesz itteni fiókpártjai számára már nincsenek elvek és nincsen ethosz, csak önérdek és törtetés, és a végtelen önzőségről szól számukra a politika. (Nem hagyhatom szó nélkül a “csahos kutyusok” fülsértően éles csaholását sem. Egyikük, Hegedüs Csilla, többek között a “nőszervezet” vezető tisztségviselője, azt a politikust támadja, sőt egyenesen temeti, aki a nők és mindenféle kisebbség jogaiért a legkövetkezetesebben kiállt az elmúlt lassan harminc esztendőben. Ennyit a mostani nőszervezet, és főként vezetőinek hiteléről, akiknek egyike korrupciós botrányba keveredett, a most éppen “ártatlanság vélelmével” (értsd alapfokon nyolcéves ítélettel) megáldott nagyváradi ex-mogullal együtt, másik meg a nők jogaiért kiálló politikust temeti. A habzó szájjal, és igaztalan vádakkal EKP-t támadó Horváth Annáról itt csak azt a népi mondást érdemes idézni, miszerint “akinek vaj van a fején, ne álljon (és ne ugráljon) a napon”. A hirtelen fő propagandistává és agitprop vezérré lett újságíró kirohanását ne számítsuk ide, az úgy immorális ahogy van, szakmai kritériumok szerint is elítélendő, és őt minősíti).

EKP olyan politikai habitussal képviselt mindvégig, ami a morális szabályok betartásán, a közérdek képviseletén, tolerancián és nem utolsó sorban az egyetemes emberi jogokra és a párbeszédre, az elvszerű alkukra és kompromisszumokra épült. Régebben volt, de mára nem maradt egyetlen olyan rommagyar politikus sem, aki a többség-kisebbség párbeszédet, az ország és benne a rommagyar és egyéb kisebbségek közös javát mindvégig következetesen szolgálta volna: ahogy lehetett. Kelemen és társai sem legitimitással, sem népszerűséggel nem rendelkeznek ahhoz, hogy lényegi, nyilvános és elvszerű kompromisszumokat és nem háttéralkukra alapozott, okkult illiberális célokat követő paktumokat, köthetnének a román, illetve a magyarországi politika szereplőivel.

De még arra sem telik a rommagyar politikusok egyikétől sem, hogy érthető románsággal elmondják, hitelesen kommunikálják álláspontjukat – a rommagyarság álláspontja rég nem érdekli őket – a többségi közönség fele, hogy párbeszédet folytassanak és ne vélt vagy valós sérelem-listát olvassanak be rossz bikkfanyelven, stb. És talán ez ami a leginkább hiányozni fog EKP távozása után, aki máris túl sokáig legitimálta jelenlétével az utját tévesztett, önállóságát elveszített Fidesz itteni fiókpártot. Mint oly sokan mások EKP is a jóhiszeműségének, a belülről való kritika és változtatás esélyének és lehetetlenségének az áldozatává vált. Legalábbis első pillantásra, hiszen eddig is voltak látványos kilépések, de ezek mindig a még nacionalistább irány javára, a radikális irányba történtek, a konfrontáció irányába mentek, amit a valamikori érdekszövetség nem vállalt föl. Most viszont a tolerancia és a jogszerűség, a párbeszédre való hajlandóság és képesség válik ki egy nagymértékben hitelvesztett szervezetből, mely maga radikalizálódott, illetve manipulatív módon és fű alatt lépett az intolerancia, a gyűlölködés és kizárólagosság útjára. És abban is téved a pártvezér, hogy nincs élet, azaz politikai élet a szervezetén, vagy a kis Fidesz fiókpártokon kívül, sőt, tisztességes, elvszerű politizálás egyre inkább csak azokon kívül van. És főként csak kívülről és alulról lehet újraépíteni azt a mezőnyt, mely éppen a Kelemen-érában veszítette el hitelét, és főként önállóságát, zsarolható és minden szempontból kiszolgáltatott, kiégett és cselekvésképtelenné lett.

Azt mondja Kelemen Hunor, hogy “elveink és közösségi céljaink” (a többes szám csak amolyan szófórdulat, hiszen nem először csak magáról beszél) nem változnak EKP távozásával, ami derék dolog, csak tudhatnánk milyen elvekről és célokról beszél? Arról, hogy az általa vezetett szervezet végleg kiűzte a belső demokráciát, a pluralizmusnak, a más véleménynek még a halovány lehetőségét is? Arról, hogy jobboldaliként egy baloldali (és főként velejéig korrupt) párttal és vezérével menetel? Arról, hogy kisebbségi jogvédelem helyett, olyan törvénytervezeteket támogat, melyek a jogállamiság leépítését szolgálják? A korrupció támogatásának elvéről, nem mond le az elnök úr? Arról, hogy szembe megy a rommagyarság politikai opcióival, akkor is, amikor nem az államelnököt támogatja, szemben Dragneaával, a bűnöző pártelnökkel? És végül, mióta közösségi cél a korrupt politikusok fölmentését szolgálni? Zsákutcában menetelnek, és egyre közelebb a fal.

Magyari Nándor László

Valósághajlítók

FüHü

2018-06-05

Az az olvasó benyomása, hogy Markónak van ugyan véleménye a rommagyar politizálás elhibázott irányáról, viszont maga sem ért egyet saját véleményével: az ex-elnök a valósághajlító szimulákrum foglya.

Olyan időkben, amikor az innovációt “valósághajlításnak” nézik hangadó politikusok, valóban bármi megtörténhet, az is, hogy a szavaknak új “valósághajlítóan innovatív” jelentést tulajdonítsanak, és az is, hogy össze nem illő, egymásnak ellentmondó kijelentéseket, játszi könnyedséggel, és látszólagos következetességgel illesszenek egymáshoz. (Baudrillard évtizedekkel ezelőtt megjósolta az “alternatív tények” és “igazságok”, irracionális mátrix alapján való összekombinálódását, a hiperreális szimulákrum új dimenziójában. Ez az a tér, ahol a valóságot teszik hiperreálissá, valószerűtlenné, ahhoz, hogy az új dimenziót, a szimulákrumot, valóságosnak láttassák. A valósághajlító guruk – például Orbán tanítómesterei, többek között az éppen Pesten, nagy titokban bölcselkedő Bannon és Yiannopoulos az alt-right fekete papjai – arra vállalkoznak, hogy egy szimulált teret valóságként prezentáljanak és megtévesszék nemcsak a vélt, vagy valós ellenzéket, hanem- és elsősorban a jóhiszemű konzervatív-jobboldali híveket. Egyszer majd azon is el kellene gondolkodni “magyar embereknek”, hogy az amerikai nemzeti szupremációt hirdető megszállottak miért, és mennyiben képviselnek “magyar nemzeti” érdeket, vagy hogy miért is tennék ezt?). A valósághajlítás sikeréhez elégnek látszik, hogy valami horribiliset mondjanak a hatalommal rendelkezők, amihez azután hozzáillesztik a “nemzeti” jelzőt – melyet t.k. kiürítenek, tartalmától fosztanak meg, amikor mindenhez hozzáillesztik a dohánybolttól kezdődően az összes intézmény nevéhez, amit mi idevaló magyarok nagyon jól ismerünk a százéves román gyakorlatból – mintha az valóban a szimulákrum kapuja, az új dimenzió mennyei bejárata lenne. Orbán éppen fölfedezte a román, és különösen a nacionál-ceausiszta retorika adta lehetőségeket, azt, hogy a nemzeti jelzővel – legalábbis egyelőre – bármi eladható, a valósághajlítás időszakos gyakorlatát segíti a tartalmatlan nemzetieskedés. És immár, a sebtében kivégzett diktátorhoz hasonlóan, Európára, a politikai Nyugatra vetíti reakciós látomását a szuverén nemzetállamokkal kapcsolatban (hajlottabb korúak jól emlékezhetnek még arra, hogy Ceausescu szájából hogyan hangzott a “szúverényítátyé” és a külföldi beavatkozást átkozó kifejezések, és akkor Soros nem lévén, terítéken az “adzsinturíli sztrőíné”, belügyekbe avatkozásának sűrű emlegetése volt divatos).

Orbán “szuverén nemzetállamok” Európájáról képzelődik, mely nem a liberális demokrácia és a haladás, hanem – legalábbis hellyel közzel – a nyugati pénzen hizlalt diktatúráknak (a Putyin-Orbán-Erdogan triónak) kedvez, a gyűlölködésnek és kirekesztésnek. Nem zavarja, hogy ez abszurdum, hogy a nacionalizmus, a nemzetállami kizárólagosság és az EU-hoz való csatlakozással közössé tett, átruházott szuverenitás elemeinek “visszavétele” elválaszt és nem egyesít. Ez a Brexit-elve, a közös EU-politika feladása, t.k. a menekülés, regresszió, vissza az akol melegébe, ha ugyan meleg és befogadó, barátságos lesz ez még, Nagy-Britannia esetében is (még az sem biztos, hogy a “nagy” jelző megmarad a királyság nevében). Orbánt nem érdekli, hogy egy ilyen alapon elképzelt Európa nem egyesülne/egységesülne, hanem először parttalan – és lássuk be, számunkra esélytelen – vetélkedésbe és végül háborúkba keveredne. Orbán, amikor az EU-t “szabad nemzetállamok szövetségének” mondja valójában megveszekedett EU-ellenes, megszüntetné a jelenleg létező uniót és egy bizonytalan, szimulált, szövetséggel helyettesítené, mely az örökös belső viszály, és egyáltalán nem az egységes és demokratikus unió képzetét idézné.

A szimulákrum elsőbbsége a valóban létező és fontos dolgokat teszi zárójelbe, feledteti, hogy az oktatás és kutatás, a “valódi innováció” és a haladás szolgálója és nem a valósághajlítás olcsó bűvészmutatványa, bár a cirkusznak, ez időben, elsőbbsége van a magyar közéletben a teljesítményhez képest, ez a szimulákrum valósága: szándékos megtévesztés. És kétség sem férhet hozzá, hogy a mérleg nyelve, Magyarországon is, vissza fog lendülni és a szimulákrumból való visszatérés fájdalmas lesz, áldozatokkal tele, és szomorú (illúziókat veszíteni mindig lehangoló).

És kétszeresen abszurd – még a szimulákrum mátrixából is kilóg – rommagyar vezetőink Orbánt majmoló, vazallusi magatartása. Nemzeti kizárólagosságot, idegengyűlöletet, hirdetni kisebbségi helyzetben, a biztos vég fele való határozott lépés, zsákutca, amit semmilyen köntörfalazással magyarázni nem lehet. A mai rommagyar politikai formációk mindenike ebben a zsákutcában és az ott levő lagyakban caplat: fejjel a falnak, a visszatérés esélye nélkül. Mert itt, sajátos helyzetünkben, és főként fogyásunk okán, az ingalengés is másként működik, könnyen megeshet, hogy nem lesz aki, és főként nem lesz akinek, visszalendítse azt. A szimulákrum foglyaivá válunk mert helyzetünk többszörösen vulnerábilis, elfogyunk, mielőtt kijózanodnánk. Nem lep meg, hogy azok, akik az Orbán Judás pénzén hoztak létre “alternatív” (sic!) pártocskákat, vagy akik a szövetség elfideszeződését évekig erőltették, amíg az is a Fidesz egyik itteni fiókpártjává nem vált (egyszer majd az ebben közrejátszó magánérdekekről is beszélni kell!), kitartanak a tévúton.

Az viszont meglep, hogy Markó Béla – egy jobb korszak politikai, sőt kulturális ikonja – még mindig mentegeti a regnáló hatalmasokat, hogy maszatol, bizonytalan, ellentmondásos és következetlen, maga is építi, és nem lebontja a szimulákrum terét. Úgy tesz, mintha a rommagyar politikai establishment téves döntései csupán logikai bakik lennének. Pedig ő is tudja, ez a politikában több, mint bűn, ez biza megbocsájthatatlan, sőt visszafordíthatatlan hiba. Az illiberális állam orbáni eszméjét és “innovatív ötleteit” közvetíteni a bukaresti hatalom fele, minden reakciós PSD-ALDE-s valósághajlító elképzeléshez asszisztálni, sőt orbáni mintára, akár kezdeményezni a reakciós szabályozásokat, eljárásokat, kisebbségveszejtő cselekedet, árulás.

Markó újabb hosszú interjúban fejtegeti – esszéisztikusan, sejtelmesen, elhallgatva lényeges dolgokat, de mégis – helyesen, hogy a jelenlegi szövetségi vezetők téves úton járnak, csakhogy. Anélkül, hogy levonná a korrekció szükségességének következtetését, értelmetlenül teszi: ez így, “csak szövegelés”. Elhiszem, hogy a szerkesztő hibája, hogy Markó szájába adja, miszerint “a korrupció” – és nem a korrupció ellenes föllépés hatékonysága – “a kordában tartó /európai/ eszköz”. Hogy intézményes kapcsolatok jó működését hiányolja magyar-román viszonylatban, majd Orbán Dragneahoz intézett magán telefonbeszélgetését tekinti mégis helyénvalónak, azzal együtt, hogy ennek beígért eredménye sincs meg, lehet csupán figyelmetlenség.

Viszont egyensúlyozási kísérlete az orbáni nemzetállami kizárólagosság és a “határok nélküli Európa” között nemcsak erőltetett és logikailag is hibás eljárás (tertium non datur, mondanák a bölcs latin logikusok), hanem politikailag is gyáva. Képtelen megkongatni a vészharangot (igaz, azzal menti magát, hogy “továbbra is RMDSz-es vagyok”, és innen a korlátja. Értsük úgy, hogy ez az “identitás” már számára is terhes?) és ezzel t.k. felmenti az elhajlókat, még ha ezzel az ő politikai építményét bontják is le. Az az olvasó benyomása, hogy Markónak van ugyan véleménye a rommagyar politizálás elhibázott irányáról, viszont maga sem ért egyet saját véleményével: az ex-elnök a valósághajlító szimulákrum foglya.

Magyari Nándor László

/Baudrillard szimulákrum-elmélete azt mondja, hogy minden csak másolat, a másolat másolata. A valódi, a létező világgal nem találkozunk, csak másolatok között élünk./

Egypártrendszerünk és a korrupció

FüHü

2018-05-22

Amíg az Orbán-éra tart ez nem is változhat, minden hatalommal rendelkező politikai szereplő kiszolgáltatott/elkötelezett, magyarán csicskás, ahonnan a zsé szivárog arrafele tekint, versengés csak az elérhető és tovább osztható pénzek mértékéért folyik, ahol is egyelőre toronymagasan a református egyház (a baráti püspök, és az ex-püspök) vezet.

Volt egy kezdeti idő, amikor még arról vitáztunk/vitázhattunk, hogy a rommagyar képviselet, jelesen az RMDSz, politikai párt vagy érdekvédelmi szervezet, mely nem annyira pártként, hanem inkább szövetségként, és kulturális, oktatási szerveződések gyűjtőszervezeteként működik, amint hivatalos bejegyzése szerint lennie kellene. Azután, ahogyan egyre nyilvánvalóbb lett, hogy a politikai elit kisajátítja, uralja és meghatározza a nevében még mindig szövetséget, történt egy kísérlet arra, hogy akkor politikai értelemben legyen egy plurális szövetségi rendszer, mely különféle politikai közösségeket, belső platformokat egyesít. A belső pluralizmus beindított folyamata elakadt – melynek betetőzése az ú.n. belső választások megszervezése lehetett volna (mondjuk olyan ‘96 magasságában volt ennek utoljára realitása) – a politikai elit farizeus magatartásán, mert nem bíztak a demokratikus folyamatban, mert kényelmesebb volt választások nélkül megtartani, sőt kiterjeszteni hatalmukat, stb. A közösség nagyrésze beletörődött(/beleszocializálódott) a pluralizmus hiányába[i], illetve akik a szövetségen kívül (Fidesz hátszéllel) próbálkoztak, elbukták a kísérletet. Úgyhogy mára maradt az egypártrendszer, melyet az “új/régi” vezetés átfazonírozott, és ma már a Fidesz itteni fiókpártjaként működtet (akárcsak a másik két pártkísérletecske). Az eredeti vita a szövetség jellegéről elhalt, van egy központi rommagyar párt, mely megszállta és kiszolgáltatta az összes többi hozzá kapcsolódó szerveződést, sajtót, civil szervezetet stb., stb. A klienteláris viszony alapja a párt redisztribúciós képessége, amivel elsősorban a Bukarestből szivárgó forrásokat újraosztja, és – igaz a klienteláris viszony ellenére csekély mértékben – a budapesti források fölött is rendelkezik, és klienteláris alapon tovább oszt.

A rövid történet fölemlítése azért fontos, mert keretet ad a jelenlegi rommagyar politikai történéseknek, nincs ma már az a naiv személy, különösen elemző, aki ne látná, hogy az egypártrendszer, mint afféle transzilvánikum kíséri közéletünket, és okoz nem egyszer problémát (mondanám kognitív disszonanciát, ha még hinni lehetne létezésében), amikor ideológiák alapján próbálnánk értelmezni/érteni a történéseket. “Az egypárt” retorikájában jobboldali/konzervatív, magatartásában pedig (PSD-s kapcsolódása okán) opportunista, és mindenekelőtt illiberális és alig-alig demokrata, és szinte mindenben reakciós/autokrata modelleket követ. (Ennek belátására érdemes figyelemmel követni a jogi különbizottágban ténykedő képviselőjének Márton Árpádnak ténykedését, politikai magatartását. Aki a reakciós és autokrata megoldások fő szószólója, olyan ásatag képviselőkkel egyetemben, akik szintén mindennemű jogi tapasztalat nélkül jönnek ásatag elképzelésekkel az igazságszolgáltatás, újabban meg a BT, putyini, illetve nacionálkommunista mintára való átszabására). Amíg az Orbán-éra tart ez nem is változhat, minden hatalommal rendelkező politikai szereplő kiszolgáltatott/elkötelezett, magyarán csicskás, ahonnan a zsé szivárog arrafele tekint, versengés csak az elérhető és tovább osztható pénzek mértékéért folyik, ahol is egyelőre toronymagasan a református egyház (a baráti püspök, és az ex-püspök) vezet.

A román belpolitika úgyszintén nagyon szűk teret enged a rommagyar pártok ténykedésének, amikor alaptémaként már évek óta a korrupció, illetve a korrupció-ellenességet jelöli meg, és ezzel együtt, a Fidesz itteni fiókpártjainak helyét a korrupció politikáját folytató PSD-ALDE mellett jelöli ki. Amíg a Fidesz politikai krédójának, értékválasztásának lényege úgy foglalható össze, hogy “Amit korrupciónak neveznek az gyakorlatilag a Fidesz legfőbb politikája” (apud. Lánczi András), addig a Fidesz itteni fiókpártjai kényszerűen vagy sem, de gyakorlatilag (de facto, a szó régebbi, szoros értelmében) a jelenlegi hatalom oldalán fognak állni. (Punktum, azaz ebben legalább következetesek, mert másként nem is tehetnek).

Viszont a korrupció-ellenes pólus, melyet román változatában az illiberális állam-ellenesség is jellemez, jó eséllyel legyőzheti a jelenlegi hatalmat. (Ezért gyakran manipulatív módon hol egyik, hol másik regisztertben próbálják rommagyar hangadók is kitámadni a korrupció-ellenes politikát, illetve legitimálni a fiókpárt védhetetlen álláspontját. A pártideológusok hol a jogállam védelmének tüntetik föl korrupció mellett elkötelezett álláspontjukat, hol azzal érvelnek, hogy illiberális államot akarnak, tehát a fékek és ellensúlyok rendszerét orosz-magyar mintára, le kell építeni. Érdekes, hogy ebben egy liberális alapelvnek, az ártatlanság vélelmének meg nem engedett kiterjesztését használják. Úgyhogy lassan már mindenki bűnös vagy legalábbis “pénál”, akit meg sem vádoltak, el sem ítéltek, de korrupció-ellenes, és az ártatlanság vélelme illet meg mindenkit, akit korrupcióval vádolnak, vagy akár már elítéltek, alap-, sőt föllebviteli fokon is[ii]). Potenciális győzelmének legkevesebb három pillére vázolható.

Egyfelől megtörtént az, amit a korrupció-kutatók máshol is tapasztaltak[iii], a korrupció-ellenesség összehozott különféle, és egymással azelőtt nem kommunikáló eliteket, és elkötelezett, valamint nyugatos, középosztálybeli csoportokat mobilizált az átláthatóság és elszámoltathatóság mellett[iv]. Az elmúlt két-három évben kialakult egy olyan hálózat (elsősorban web.2-es felületen), mely gyors mozgósítással, változatos jelszavakkal és tiltakozási formákkal képes megmozdulni, az utcára menni, az illiberális állam és a korrupt hatalmasok ellen.

Másfelől az államelnöknek – Klaus Johannisnak – sikerült a mozgalom élére állni, annak ellenére, hogy politikailag el nem kötelezettséget ír elő számára az alkotmány, az ellenállási mozgalom civil jellegére való hivatkozással (emlékszünk még, amikor ellátogatott a tüntetőkhöz kétszer is, és fogadta a “civilek” képviselőit stb.), ő a központi alakja (az “arca”) a mozgalomnak. Ugyanakkor Johannis nemcsak a korrupció visszanyesésén (vagy egyenesen kiírtásán) dolgozik, illetve érvel mellette, hanem a korrupció-ellenesség másik pólusának a szószólója is, vagyis a “jó kormányzás”-t sürgeti. (A hatékony korrupció-ellenes föllépés egy olyan skálán képzelhető el, mely egyfelől a korrupció felszámolását célozza, mondjuk a szigorú törvénykezés és az igazságszolgáltatás útján, másikon pedig a jó kormányzás (good governance) áll. Ez utóbbinak része az inklúzió, az átláthatóság és elszámoltathatóság intézményes garanciája és gyakorlati működtetése[v]).

Harmadrészt, a magyar politikai helyzet alapja (szinte az oroszhoz hasonlóan, de részben a lengyelé is ilyen), a parlamenti “kétharmad” és a centralizált – már-már egyszemélyes hatalom – ami, legalábbis egyelőre, Romániában nincs. (Ráadásul az autokrata hajlamú PSD elnök nem vehet részt közvetlen a kormányzatban, ezért a háttérből, strómanokkal kormányoztat, akik szinte hathavi rendszerességgel buknak, képtelenek mindenben követni a vezér utasításait). Ezért az orbáni magyar politika követése, az itteni fiókpártoknak az egyre láthatóbb fal fele való masírozása. Zsákutcában, fejjel a falnak haladnak, amikor azt játszák, hogy egy itteni “kétharmad” részei. Ha illiberális álmaik teljesülnének igencsak sanyarúra válna egész közösségünk helyzete, ha elbuknak a PSD-ALDE, pontosabban Dragnea and Co., ilyen irányú törekvései, akkor Kelemen and Co velük együtt buknak. Persze ez lenne a kisebbik rossz, de ez sem vidám kilátás.

Magyari Nándor László

[i] Mondandóm szempontjából fontos, hogy a politikai pluralizmus hiánya eleve a korrupció melegágya, hiszen a demokratikus többpártrendszer, ami a kormányzást illeti, kontroll-funkcióval bír. Előbb utóbb minden autokratikus rendszerben a korrupció oly mértékben eltéríti, illetve erodálja a kormányzást, hogy az bukáshoz vezet és feltárul az ilyen rendszerek kártékony – közérdeket sértő – jellege.

[ii] Készséggel elfogadom, hogy a transindex.ro véleménycikkének írója “csak” naiv és ezért eklektikus szövege még addig a felismerésig sem jut el, hogy elemző szempontból, a korrupciót és a korrupció ellenes politikákat egyszerre tekintik. Ugyanis, a korrupció olyan folyamat, melynek alakulását igencsak lényegesen befolyásolja az ellene folyó harc jellege, eszközei és intenzitása. És megfordítva a korrupcióval kapcsolatos diagnózis, annak dinamikája stb., meghatározza az ellene föllépők hasonló jellemzőit. Viszont Csoma Botond interjúja már egyértelműen a politikai elfogultság, az igazolhatalanul rossz politikai pozíció mentegetésének példája, amikor egy büntetett és állásából kitett volt titkosszolga kétségbeesett vagdalkozását tekinti “hiteles forrásnak”, csakhogy igazolja pártjának korrupciópártiságát. Viszont teljességgel hiteltelen, ahogyan egy korrupt és elítélt ex-titkosszolgával temeti a “jogállamot”.

[iii] Az ilyen mozgalmak a hatalom legitimitásának újfajta megkérdőjelezését tűzték zászlajukra, amivel szemben a választásokon szerzett többség nem áll meg. Az átláthatóság és elszámoltathatóság, a jó és hatékony kormányzás, olyan értékeknek tűnnek föl, melyek delegitimálják a korrupt hatalmat, még ha az választások nyomán alakult is ki. (lásd. Nugent, David Corruption Now and Then:managing Threats to the State in Twenthieth-Century Peru, In Current Antropology, 2018, Supplement).

[iv] Nem mellesleg az itteni civil társadalmi szerveződések hozzákapcsolódtak a globális falu hasonló mozgalmaihoz, a globális civil szféra szerveződéseihez, és ez különösen megerősíti pozícióikat.

[v] Igaza van Alina Mungiu-Pippidinek abban, hogy csak a két út egyidejű követése vezethet sikerre, sem a szigorú törvények és integráns ügyészség/bíróság, sem a “jó kormányzás”, önmagukban nem képesek féken tartani a korrupciót. Csak a kettő valamilyen arányú elegye lehet sikeres, amikor a közügyek magánérdekek szerinti fölhasználását nemcsak leleplezik, hanem az elszámoltathatóságot és korrektséget közérdekként tartják számon, mozgósítanak ezek mellett (lásd. Alina Mungiu-Pippidi, 2017, In Cautarea bunei guvernari. Cum au scapat alte tari de coruptie?, 15-41 pp.).

Elitek és ellenelitek

FüHü

2018-04-24

Az Orbán-féle hatalom bebetonozásának legfőbb közege a megszállt médiák területe, ezért az ellenzéki és/vagy tényszerű, semleges sajtó elhallgattatása lesz a következő lépése a hatalomnak – a Magyar Nemzet és tsai, már bedobták a törülközőt – miközben a potenciális ellenelit saját politikai vezetőinek lemészárlásával van elfoglalva.

A populizmus relatív sikerének egyik fontos összetevője, hogy a különféle elitek – egy-egy tevékenységi terület uralkodó csoportja, melynek megvan a maga sajátos hatalmi mintázata – vezetői maguk képtelenek világosan kommunikálni, meghatározni és másokkal is megértetni sajátos helyzetüket. Más kérdés, hogy gyakran a vezető csoportok éppen abban érdekeltek, hogy elrejtsék valódi céljaikat és/vagy eszközeiket, amellyel megszerzik, fenntartják és megerősítik, illetve újratermelik kiváltságos helyzetüket. Igaza van Vilfredo Paretonak, aki jó száz éve kifejtette, hogy a politikai elit eleve kettős kommunikációt, kettős beszédet, folytat és ez azzal kapcsolatos, hogy a hatalmát szinte bármilyen diskurzus legitimálhatja. A populista vezér, éppen ezért, bátran eljátszhatja a „nép barátjának” szerepét, úgy tehet mintha annak érdekében lépne föl, mintha egyenesen elitellenes lenne, miközben egy másik, pontosabban saját elitjét helyezi a hatalomba. Ez világosan kitetszik Donald Trump eddigi fölemelkedésének történetéből (majdani bukását ennek a lelepleződése fogja okozni), amikor sikerült a fehér alsó osztályokkal – sőt kisebbségiekkel is – elhitetnie, hogy ő a képviselőjük, hogy egy igazságosabb és főleg autochton társadalmat fog kialakítani, elitellenes politikát fog folytatni, miközben egy szűk gazdasági elit érdekeit követi.

Trumpnál is radikálisabb a nacionalista populizmusban Orbán Viktor, aki nem meglévő (gazdasági)elitet hoz helyzetbe, hanem egyenesen teljes és szándéka szerint, tökéletes elitcserét ígér. A központosított és akár utólag lepapírozott kormányzati korrupciót „politikai stratégiának” mondják hívei, az idegengyűlöletet és elzárkózást pedig a nemzeti nagyság jeleként ünneplik csakhogy korántsem a nép érdekében, hanem a szűk „udvartartás”, a „főnök” és klientúrájának, támogató, feltörekvő elitjének érdekében teszi. Érdekes viszont, hogy az „újmagyar” politikai elit s elsősorban az az Orbán, aki egyetlen vitára sem hajlandó kiállni, illetve soha ellenzéki médiában nem szerepel stb., képes magát „héjának”, vagy Pareto eredeti politikai elit-tipológiája szerint, „oroszlánnak” föltűntetni. A valóságban viszont, legjobb esetben is, csökkentett ravaszságú rókákról van szó: a leginkább gyáva és opportunista klientúráról beszélhetünk. Ebből a szempontból érdemes megnézni Lázár János, tegnap még nagyhatalmú, pénzosztó és korrupciót igazgató miniszter gyáva rezignációját. De ugyanez látható, amikor Balog Zoltán, humán erőforrás (pfuj!), azaz mindenes miniszter, akinek nevét még sokat fogják emlegetni a tan- és egészségügy tönkretétele kapcsán, hirtelen meghunyászkodó egérke lesz és visszavonul, jól fizető, de hatalommal nem járó állásba stb.

És akkor mit mondjunk a rommagyar politikai elit viselkedéséről, aki mára teljesen elveszítette reprezentációs képességét, csak a budapesti – egyébként azt a bukaresti hatalom fele közvetítő – illiberális hatalomgyakorlás elvárásainak felel meg. Többek között elfeledkezik a MOGYE-vel kapcsolatos feladatairól, hiszen kampányolnia kellett, most meg „hazugságversenyt” kezdeményez, amiben a „radikális orbánista” Antal Árpád hősiesen védi klienteláris kapcsolatát, bizonygatja kampánybeli hasznosságát a budapesti vezérnek. Hős ő, a lehajtott fej, a térden csúszás bátor aktivistája. Szembe megy nem csak a statisztikai evidenciával, hanem azzal a pártközponti szándékkal is mely még mentené a menthetőt, bizonygatva, hogy a Fidesznek való kampányolás – ami mindent egybevetve, mind a részvételi arány, mind a végeredmény, a mandátumot nem eredményező átszavazás szempontjából sima kudarc – „helyes volt”, mert nem befolyásolta a magyarországi választási eredményt. Mindkét magatartás, a hencegő csicskás és a magát mentegető, tévedését elfedni szándékozó, káros és demobilizáló a rommagyarság számára, ismét sokakat belevittek egy vesztes játszmába, pótcselekvésre bíztattak és azután menekülnek a felelősség elől. Igazolni kellene a sok – elvben legalábbis, de semmiképpen nem a valóságban – szavazásra, regisztrációra és felvilágosításra, levélszavazatok összegyűjtésére és továbbítására stb., elköltött magyar költségvetésből származó pénzt. De közben azt a látszatot is fenn kellene tartani, hogy nem is volt jelentősége az átszavazásnak, a kétharmadért nem a rommagyarság (és általában a határon túliak) felelős.

Az újmagyar politikai elit és értelmiségi klientúrája, végső soron gyávaságából képes macsó és véresszájú, etno-nacionalista és gátlástalan, erős hatalmi csoport benyomását keltenie. Ebben elsősorban a média-munkások (sokukat nem szabadna újságírónak nevezni, ez utóbbihoz jól kidolgozott és hosszú hagyományon épülő erkölcsi szabályrendszer betartása szükséges, amivel sajna egyáltalán nem rendelkeznek, jelzett „munkások”) segítik és a „borzalmas kommentariátus”, a „hasznos idióták” serege, akik ingyen és bérmentve folytatnak ízléstelen propagandát, szorgosan fűrészelik saját maguk alatt is a fát. Az újmagyar politikai elit és csatolt részeinek hatalma – megalapozott véleményem szerint – semmi más csak szimulákrum, virtuális konstrukció, mely alternatív tényeken és poszt-igazságokon épül, viszont, mindent egybevetve a virtuális médiák szabályai szerint terjed és annak mintázatait követve hatékony. (Érdemes lenne megmérni, hogy a királyi tv bevallott hazugságát hányan vették készpénznek a münsteri merénylet kapcsán és egyáltalán kikhez jutott el a cáfolat, hogy a hatékonyságot in vitro észlelhessük).

Az Orbán-féle hatalom bebetonozásának legfőbb közege a megszállt médiák területe, ezért az ellenzéki és/vagy tényszerű, semleges sajtó elhallgattatása lesz a következő lépése a hatalomnak – a Magyar Nemzet és tsai, már bedobták a törülközőt – miközben a potenciális ellenelit saját politikai vezetőinek lemészárlásával van elfoglalva. Az anómiás, önmagában is végletesen kételkedő (félreértés ne essék az önkritika, a reflexió pozitív tulajdonságok, csak ha túlzásba viszik, ha negativizmusba és rezignáltságba fordul, bénítja le a cselekvést) potenciális ellenelit gyakorlatilag önmagát számolja föl, alig kell ehhöz kis külső impulzus és végleg elpusztul. Pedig – meglátásom szerint – fölösleges csak a politikusokat és főként az ellenzékieket kárhoztatni sikertelenségükért, amíg nincs hatékony és szakmailag fölkészült, nem utolsó sorban bátor, ellenelit, nincs politikai váltás sem. Igaz, hogy a (parrhesiat) szellemi bátorságot egyáltalán nem tanítják sem Magyarországon, sem Romániában, és mégis. Egy teljes spektrumú (large scaled society) modern társadalomnak (jelzem ezt a kiterjedését és struktúráját veszítette el a rommagyar közösség az elmúlt két évtizedben azzal, hogy a rommagyar rendszerváltás csúfos kudarcot vallott, a politikai pluralizmus ki sem alakult), képesnek kell lennie a formális oktatási intézmények támogatása nélkül is kitermelni egy ütőképes szakmai/értelmiségi, valamint kritikus elitet. A nagy kihívás olyan ellenelitet kialakítani, mely bármikor képes megtalálni azokat a szellemi eszközöket, melyek alkalmasak gátat vetni a hatalmi visszaélésnek, a diktatúra bevezetésének, ellendiskurzust képes termelni az illiberális demokráciának. (Kár volt lemondani a tudománynépszerűsítés jól működő eszközéről és lehetőségeiről Magyarországon, és ezzel is fölszínre engedni a parttalan demagógiát és populista áltudományos diskurzusokat, melyek a hatalmi elitnek kedveznek, modellt nyújtanak a hatalmi demagógiának, tartalmat az alternatív tények és hazugságok masszív áradásának).

Gyakran elhangzik nálunk fele is, hogy mi haszna az értelmiségi/tudományos elitnek, ha semmi sem változik a politikai elit szintjén? A kritika haszna, hogy ellendiskurzust teremt a hatalmi demagógiához, kontrollt gyakorol, ellensúlyt az alternatív tényekhez és hazugságokhoz: a hatalomváltást szellemi területen – új elit kialakításával és működtetésével – kell először megvalósítani ahhoz, hogy a valóságban is bekövetkezzen, és nemcsak Magyarországon, vagy nálunk.

Magyari Nándor László

Az új barbárság

FüHü

2018-04-10

A kétharmad nem csak Orbán és gátlástalan társainak a felelőssége, hanem immár választói felelősség: az aktív szavazók fele magasról tesz azokra a civilizációs vívmányokra, melyeket a rendszerváltás igért, melyeket ma stigmának és nyűgnek érez stb., és vidáman lép a decivilizáció, a barbárság útjára, vélve, hogy majd legalább neki jó lesz. Hát, nem lesz jobb a most ünneplőknek sem, sőt egyre rosszabb lesz, mert végül nem a barbárság, hanem Róma győz, új civilizációt, új kultúrát hirdet, még ha belepusztul is!

Orbán újabb kétharmada végzetesen megváltoztat(hat)ja Magyarország, sőt az egész magyarság sorsát, és meglehet, ez volt az utolsó lehetőség, hogy – bármennyire is a hatalom fele lejtett a mezőny – demokratikus úton leváltható legyen „a rendszer”. Véget ért egy éra, még akkor is, ha a folytonosság látszik. Valami új jön, és ami jönni fog, az nagy valószínűséggel, a nyílt és fölvállalt diktatúra lesz, amit a vezér be is jelentett elhíresült „elégtételt veszünk”, mondásával. (És ne feledjük, a legvéresebb diktatúrák mindig is „demokratikus” választások nyomán alakultak ki. És éppen úgy, mint Orbán teszi, a választásokat soha nem pozitív programok bemutatására és elfogadtatására, hanem már önkényesen elkövetett „tettek”, pontosabban politikai bűnök, utólagos legitimálására használták/ják. A kétharmad most majd a végeláthatatlan korrupciót fogja menteni: nem lehetnek korruptak, hiszen megszavazták őket, nemde?).

Azt hiszem nem téved az, aki, ismerve a kurzust (nemcsak az orbáni kormányzás elmúlt nyolc évét, hanem az európai- sőt, világrendszerbeli-változásokat), decivilizációs folyamat kezdetét látja abban, ami van és főként abban, ami bekövetkezni látszik. Hiszen a civilizáció végső soron, az erőszak, a hatalom egyre jobb és szélesebb körű intézményes kontrollját jelenti, kiegészítve azzal is, hogy a kontroll egyre inkább az egyén által önként vállalt, önkorlátozással valósul meg és nem föltétlen külső nyomásra. Ami a mai Magyarországon, az ellensúlyok rendszerének fölszámolásával bekövetkezett – mindenekelőtt a legfőbb ügyész magatartásában tetten érhetően, aki egyetlen hatalomközeli korrupciós ügyben sem indít nyomozást – az Orbán, akár külső, akár belső, önkorlátozó (Lol) hatalmának kiteljesítése, egy regresszív/reakciós lépés. Az enyhébb kifejezést használom a társadalmi folyamat leírására – Norbert Elias viszont a leginkább a barbarizációt („barbarization spurt”, 1987) preferálja – mert ezt kevésbé normatívnak vélem, de az új barbárság fölvetése sem túlzott, ha azokat az előjeleket vizsgáljuk, melyek elvezettek a mostani magyar politikai közélet, illetve politikai kultúra színvonalának, békeidőben példátlan, lesüllyedéséhez. A regressziós pályára kerülő, a decivilizáció útját járó társadalmakra jellemző, a félelem és bizonytalanság (insecurity), a veszélyérzet és kiszámíthatatlanság, az erőszak föléledése a közéletben, a növekvő egyenlőtlenségek és társadalmi feszültség (Jonathan Fletcher, 1995). Mindezek a mai magyar kormány által előidézett és támogatott – rejtett programként dédelgetett és terjesztett – politikájának részei. A többi létező diktatúrához hasonlóan a decivilizáció az a rejtett, egyelőre ki nem mondott populista politikai program, melynek folytatásához Orbán szavazatok általi legitimálást kért és kapott. Orbán, a kétharmaddal, lehetőséget kapott, hogy egy hosszútávú decivilizációs folyamatot levezényeljen, melyet orosz-török stb., mintára kezdeményezett, és amelynek következő lépése semmi más, csak a nyílt és erőszakos diktatúra bevezetése lehet, Magyarországon. A félelemre és gyűlölködésre, az álhírekre és „alternatív tényekre”, a fiktív összeesküvésekre és nacionalista retorikára épített kampány gyümölcsöt termett, keserűt és rothadtat, sőt mérgezőt, de ez van és ezt fogjuk zabálni. Ki két pofára, ki csak moderáltan, kinek ebből sem jut, de más nincs és egyre kevésbé lesz.

És el lehet újra és újra mondani, hogy a vox populi, az a vox dei, vagyis, ha „a nép beszél”, akkor a politikusoknak és kritikusoknak hallgatni ildomos. És hogy az istenadta nem tévedhet, holott nagyon is. A kétharmad nem csak Orbán és gátlástalan társainak a felelőssége, hanem immár választói felelősség: az aktív szavazók fele magasról tesz azokra a civilizációs vívmányokra, melyeket a rendszerváltás igért, melyeket ma stigmának és nyűgnek érez stb., és vidáman lép a decivilizáció, a barbárság útjára, vélve, hogy majd legalább neki jó lesz. Hát, nem lesz jobb a most ünneplőknek sem, sőt egyre rosszabb lesz, mert végül nem a barbárság, hanem Róma győz, új civilizációt, új kultúrát hirdet, még ha belepusztul is!

Olvasom, hogy a Fidesz itteni fiókpártjai pezsgőznek és győzelmüket (sic!) ünneplik, vagy legalábbis remélhetően azt, hogy nem lesznek retorziók és a pénzcsapokat nem zárja el Orbán, a klientúra virágozni fog, mert éppen elég volt az erdélyiek szavazata a kétharmadhoz. Csakhogy ez a főnöki fejbúbsimogatás bármelyik pillanatban megváltozhat, a lehajtott fejű vezérek pedig hiába papolnak autonómiáról, ha közben csicskaságukat nemcsak elfogadják, hanem büszkén ünneplik is. Miközben álságosan a Fidesszel való „partnerségről” beszélnek, maguk is tudják, hogy a főnök kénye-kedve irányítja minden lépésüket, és mozgásteret sem hagy számukra a külső kontroll: kiszolgáltatottak, megfélemlítettek és Judás-pénzen megvásároltak.

És ne legyenek illúzióink, a Kelemen-féle fiókpárt nem egyszerűen csak a „büszke csicskás” passzív szerepében tetszeleg, közvetíti a budapesti ukázt a rommagyarság fele, hanem nagyon is aktív közvetítője és lelkes támogatója az orbáni (erdogani putyini, stb., mintájú) illiberalizmusnak, az arra nagyon is fogékony román hatalom fele. Nincs ma reakciósabb, visszahúzóbb és ebben megbízhatóbb partnere Dragnea and Co-nak, mint a Fidesz itteni fiókpártjai, és nincs hiteles képviselete a rommagyar közösségnek, védtelenek és kiszolgáltatottak lettünk, messze Bukaresttől, és messze Budapesttől is. Győztünk mondják a vezérek, csak tudnánk, hogy miben? Kinek a háborújában, kinek a zászlaja alatt? Ahogy mondani szokás, még néhány ilyen győzelem és végképp elveszünk, vagy legalábbis elfogyunk.

És ha – mint állítom – egy civilizációs visszalépés küszöbén áll a magyarság, akkor az is igaz kell legyen, hogy a regresszió megállítását nem várhatjuk el egyféle töredezett „politikai ellenzék” néhány tucat, lényegében eszköztelen, vezetőjétől, ez ellen valóban csak közösen tehetünk. Az első lépés a decivilizáció tényének felismerése, és az ellenállás, cenzúrának, a kisajátított médiák agresszív és gyűlöletkeltő és hazug diskurzusának, a civil társadalom megfélemlítésének, az oktatás és egészségügy végletes leépítésének, s ó jaj hosszú még a lista. Ez illúziókkal való leszámolást is jelent, közös felelősséget, és azután közös cselekvést is. Nem lesz könnyű, de más út nincs, a menekvés nem megoldás, illetve csak egyéni megoldás lehet, a civilizáció pedig kollektív alkotás, kezdődnie kell a barbárság lebontásának is.

Most már csak élni kellene, civilizáltan, „normálisan”, szabadon és emelt fővel, kimondom: európai emberhez méltón. Legyünk azon, és a haza egyszer csak fölvirágzik általunk.

Magyari Nándor László

Áldozatnak és/vagy mártírnak lenni

FüHü

2018-03-28

Mártírnak lenni nemcsak nehéz, hanem – amennyiben a keretfeltételek nem adottak, a politikai szimulákrum szabályai szerint – szinte lehetetlen is. Horváth Anna áldozat, de az adott kontextusban és a rommagyar politikai diskurzus szabályai miatt, mártír nem lehet, kétszeres áldozat, az (i)gazságszolgáltatás és a politikum kétszeres áldozata viszont, nagyon is igen.

Ítéletet hozott a kolozsvári táblabíróság, minden bizonnyal igazságtalant (még jó hogy csak alapfokon), de legalábbis indokolatlanul aránytalant, amikor Horváth Annát több mint két és fél év letöltendő börtönbüntetésre ítélte. Az ügy, minden bizonnyal, még sokáig foglalkoztatja majd a rommagyar közvéleményt, és fordulatokat is tartogat. Nem tisztem pusztán jogi, vagy erkölcsi megítélése a dolognak, viszont nem tartom érdektelennek politikai kontextusba helyezni a történteket, annál is inkább, hogy amiről szólni szeretnék az a mód, ahogyan maguk a szereplők (aktorok, stakeholders) politikai célokra igyekeznek kihasználni az adott ügyet.

Éppen mert az (i)gazságszolgáltatás integritása morális kérdés, a példaadás adekvát lehet a rendszer korrupciójának leleplezésére, elindíthat olyan folyamatokat, melyek a korrupció ellen hatnak, és minden esetre, ráirányíthatják a figyelmet a jelenségre, csakhogy. A mártír, a példaadó kulturhérosz sikerének feltétele, hogy a hős az egyetemesnek tételezett igazság, a humanizmus nevében lépjen föl („a példaadás erkölcse”), mindenféle pártos elköteleződés nélkül hozzon áldozatot, érték-vezérelten, de nem valamilyen partikuláris, hanem az egyetemes értékek nevében. Az önként vállalt mártírságnak hitelt (és ennyiben elismerést) az egyetemesre való hivatkozás ad(hat), a vértanúság csak és kizárólag az erős és megmásíthatatlan hiten alapulhat, de nem a politikai közösség, hanem a morális közösség ad neki értelmet és keretet.

Horváth Anna ügye jogosan borzol kedélyeket, okoz morális fölháborodást, ezért első látásra rendelkezik azzal, ami a példaadás erkölcsének maximuma, rendkívüli gesztusokat, akár mártíriumot (persze átvitt, szimbolikus értelemben) is kiválthat, csakhogy. Az ügy amiért szabadsága elvesztésével készül kiállni Horváth Anna és a rommagyar politikai mainstream (valamint egy ad hoc fanklubbá izmosodó közösség „#tartskiancsa”), egyfelől (1) zavaros és átláthatatlan (felemás volt a mártír-szerep választása is, amikor HA nem fogadta el az esetleges felfüggesztett börtönbüntetést, viszont vádlott-társa Fodor Zsolt elfogadta azt. Különös tanács egy ügyvédtől, ha ugyan ő volt a kezdeményező, aki nem arra bíztatja védencét, hogy minden eszközt használjon ki a kiszabandó büntetés mérséklésére hanem, hogy visszautasítson egy lehetőséget. Téves helyzetértékelés vezethetett arra a következtetésre, hogy a felfüggesztett büntetés előzetes elfogadása azonos lenne a bűnösség elismerésével. Most akkor a tettestárs „bűnösebb”, mint a fővádlott, van ilyen értelmezése, vagy akárcsak percepciója is, a dolognak?). Másfelől pedig csak (2) áttételesen, azaz mesterkélten, manipulatív módon kapcsolódik ahhoz, aminek érdekében politikai eszközként igyekeznek kihasználni, azaz a korrupció-ellenes harc betámadására. Az eset alkalmas lehet – nem perdöntő bizonyítékként, de fontos adalékként – az (i)gazságszolgáltatás korrupciójának illusztrálására, de a korrupció-ellenes föllépés fölösleges voltának igazolására, és még inkább, a jelenleg kormányon levő pártokhoz való csatlakozás legitimálására, teljességgel alkalmatlan.

(1) Különös ellentmondásba keverednek azok, akik a közszereplők erkölcsi profiljából, pontosabban annak percepciójából kiindulva, egyfelől azt feltételezik, hogy amennyiben lehetőségük van rá, a korrupt megoldásokat fogják – eufemisztikusan szólva – előnyben részesíteni. Ezt rögzíti a népi bölcsesség, miszerint „alkalom szüli a tolvajt”. Másrészt ezt az erkölcsi kérdést, azután túlszabályozással próbálják kezelni, és a lehető maximális politikai kontrollt erőltetik a korrupció visszaszorítására, ráadásul hiteltelenek, mert maguk is korrupciós ügyekben érintettek. Csakhogy az erkölcsi tartást, az ügyészek-bírók feddhetetlenségét szinte lehetetlenség törvénykezéssel szabályozni. Végső soron az erkölcsös magatartás garanciái nem a szabályozásban, hanem személyiségvonásokban, és az azt létrehozó kulturális közegben vannak. Paradox módon éppen az (i)gazságszolgáltatási intézmények (egy vitatott, de elgondolkodtató korrupciós-elmélet szerint az egészségügy mellett) „ellenőrizhetetlenek”, mert egyfelől a jogi kultúra alacsony szintje miatt is, olyan szakmai elit működteti, mely különleges tudása okán szuverén; mert olyan titkos belső hálózatok jönnek/jöhetnek létre az intézményeken belül, melyeket semmilyen felügyelet nem képes sem leleplezni, sem fölszámolni, akik megtehetnék maguk, is részesei a céhen belüli nagyon erős szolidaritásnak (úgymond kötelezi őket a „mundér becsülete”), tagjai a kiváltságos klubnak; mert az intézmény működésének jórésze a nyomozás érdekeire való hivatkozással titkos, vagy legalábbis a médiák és a nagyközönség számára elérhetetlen információkon alapul, stb. Azok az eljárások, melyek a testületek integritását hivatottak bizonyítani – a szigorú és szakszerű kiválasztási rendszertől, (ha meggondoljuk, a jogászok erkölcsi tartásának kérdése már a pályaválasztáskor, az egyetemi felvételinél eldől, azután a rendszerbe való belépéskor kellene újfent kérdés legyen. Csakhogy, gondoljunk bele, a román rendszerben rengetegen gyanús másod-harmadosztályú egyetemeken utólag szerzett diplomákkal nemcsak ügyvédek, ügyészek vagy bírók, hanem törvényhozókká lettek. Azután rengeteg kiszolgált rendőr és titkosszolga stb., szerzett így-úgy jogi diplomát és lépett be a rendszerbe stb., stb.) és időszakos átvilágítástól kezdődően, a magas fizetés és karrierút szabályozásáig, vagy az „elmozdíthatatlanság” (inamovibilitate) biztosításáig – végső soron kijátszhatók, a korrupció ezekben az esetekben, szinte teljes egészében morális kérdés marad. A tisztán morális föllépések kritikus száma adhat reményt a rendszer korrupciójának mérséklésére, ráadásul bevett és egyszerű receptek sincsenek, ha csak a generációs megújulás, és a politikai környezet befolyásának radikális visszaszorítása, az oktatási rendszer átalakítása (a jogi karok nyakló nélküli létrehozása és akkreditálását is vissza kellene szorítani stb.), nem számít annak.

(2) Két bizonyítékát láthatjuk annak, hogy az ügyet, attól lényegében független politikai kérdésekben és vitákban próbálják eszközként használni az elítélt és politikustársai. Az első érdekesség, hogy maga Horváth Anna, az ítélethirdetést követően, első reakcióként, az ügynek megfelelően, nagyon is emberileg és érthető módon reagált, azaz megdöbbent a kiszabott börtönbüntetés hallatán. A „szekusállam” emlegetése csak később (konzultációt követve? “Mi azt mondtuk Annának, menjen tovább” – hangzik el Kelemen Hunor interjújában) került be a nyilatkozataiba, és ezzel a végletesen általánosító politikai diskurzus útjára lépett. (Nehéz világosan látni, hogy mi is történt az ügyben – legalábbis a részletes bírói indoklás megismerését megelőzően – de ha valóban a SRI és ügyészség törvénytelen együttműködésével gyűjtöttek terhelő bizonyítékokat, ez ki fog derülni. Sőt a hibás, a jogosulatlan bizonyítási eljárás nyomós érv lehet a fellebviteli eljárásban. És ez esetben is nehéz a „szekusállam” fogalom (allegória?) használata, mert ez mindenestől azonosítja a mostani titkosszolgálatot a volt politikai rendőrséggel, azután ezt az egész állam működésére kiterjeszti, de mindenekelőtt, egy igazolhatatlan föltevést, egy terjedő konteót, próbál tényként /alternatív tényként/ elfogadtatni. És mi történik, ha fellebbezést követően a Legfelsőbb Bíróság felmenti, vagy esetleg, egy felfüggesztett büntetést szab ki Horváth Annának? Akkor vége a „szekusállamnak”? Ezek után, vélhetően, lehetetlen lesz számára – esetleges fölmentését követően is – jogászként elhelyezkednie a „rendszerben”, véglegesen fő állású politikus marad).

Hogy itt politikai (stratégiai) kommunikációról van szó, és nem a konkrét ügy megítéléséről, azt a leginkább Kelemen Hunor rossz mondata leplezi le, aki először igazságtalannak és szabálytalannak véli az ügyet, azután pedig azt mondja: ”Szóval sok sebből vérzik ez az úgynevezett korrupcióellenes harc, és Horváth Anna esetében korrupciót nem lehet emlegetni.”(Itt feslik föl a politikai kommunikáció vékony szálából font háló, bár HA esetében korrupcióról nincs szó – jelenti ki a főnök –, mégis a korrupcióellenes harc betámadására használja a politikum az ügyet. Sőt a korrupció-elleneseket később sztálinistának mondja a Fidesz itteni pártjának szóvivője, aki a PSD-ALDE-val való politikai szövetség legitimálására is használni akarja HA ügyét, és ezzel egy sorba helyezi Dragnea and Co-val. Ki kit véd, és kitől? Ki szolidáris HA-val? Aki, ügyét manipulatív módon, politikai harc eszközeként igyekszik kihasználni, vagy az, aki arra biztatja, hogy mentse magát, minden legális eszközzel és ne vigye át a politikai diskurzusok területére áldozatiságát, hagyja az esélytelen mártírszerepet?)

És itt a törés, a meg nem engedhető diskurzusváltás, a mártírgesztus lenullázása, de legalábbis politikai kihasználása, megszállása és eltérítése eredeti morális jelentésétől. Mártírnak lenni nemcsak nehéz, hanem – amennyiben a keretfeltételek nem adottak, a politikai szimulákum szabályai szerint – szinte lehetetlen is. Horváth Anna áldozat, de az adott kontextusban és a rommagyar politikai diskurzus szabályai miatt, mártír nem lehet, kétszeres áldozat, az (i)gazságszolgáltatás és a politikum kétszeres áldozata viszont, nagyon is igen. (A Sacco e Vanzetti – egy sikeres film, az amerikai igazságszolgáltatási rendszert viszont nem az változtatta meg (ehhez ötven évet késett is), hanem a demokratikus folyamatok és az emancipáció, a civilizációs haladás).

Magyari Nándor László

Híján a perspektívának

FüHü

2018-03-20

A Fidesz itteni fiókpártjai szőröstül-bőröstül eladták lelküket a mai magyar hatalomnak (ennek ocsmány kifejeződése volt Kelemen Hunor udvariatlan gesztusa Karácsony Gergely ellenzéki miniszterelnök-jelölt itteni látogatásakor), elképzelni sem tudják, hogy nem a Fidesz és vezére győz, de mi lenne, ha mégis? Mi lenne, ha április 9-én ellenzéki győzelemre ébrednénk? Értem én, hogy ez a kevésbé valószínű forgatókönyv, de azt is biztosan tudom, hogy kisebbségben kétszeresen káros a kalandorpolitika (hogy politikai gengszterizmust ne mondjak).

Mondhatni, business as usual, minden a maga útján halad a politikában, csak a globális fölmelegedés okozta márciusi tél (?) zavar bele az ügymenetbe, pedig dehogy. Semmi nem az, aminek lennie kellene, és a perspektíva, a be-, és főként a kilátások ködösek, mit ködösek, egyenesen sötétek. Igen, a perspektíva – azaz a perspiciere, az át- és előreláthatóság – hiánya jellemezi a politikát, annak minden bugyrát és szegletét.

A körkörös politikai burkok nézőpontjából szemlélve azt láthatjuk, hogy – Caragiale fantáziáját überelve – a mindenestől kiszámíthatatlan amerikai elnök, aki nem mellesleg az észak-koreai diktátorral készül találkára, üdvözli a kínai életfogytig tartó elnökség bevezetésének „perspektíváját”, de nem gratulál Putyin, „fergeteges” (és mindenben szabálytalan) újraválasztásához, holott nemrég nagyon is barátkoztak, amiből mára csúnya vádtömkeleg állt össze ellene. Védővámokat vezet be európai és kínai nagyvállalatok ellen, és továbbiakkal fenyeget, inkább eddig lojális staff-ját meneszti, csakhogy felelőtlen üzelmeit, mantraként ismételgetett rögeszméit követhesse. Szemben, nemcsak a nemzetközi joggal és kereskedelmi renddel, hanem az üzleti racionalitással is. Úgyhogy nehéz eldönteni, hogy – mondjuk a brit-orosz kémkonfliktusban – lehet-e számítani az USA-ra, vagy sem, és hogy merre is tart a világrend(etlenség).

Közelebb hozzánk, a román kormánypártok továbbra sem kormányoznak, hanem újabb fejezetét támogatják a Iordache-Nicolicea-Márton parlamenti különbizottság (i)gazságszolgáltatás-, még pontosabban, jogállamiság elleni támadásainak. Ezt újabb és újabb át nem gondolt törvénytervezetek formájában szórja a bizottság, taposóaknaként – először az Alkotmánybíróság, majd siker, esetleg részletes siker esetén – az elnök és az országos törvénykezés mezejére. A borzongató perspektíva, mely miatt Dragnea és társai álma nyughatatlan, a korrupciós vádak, és ugyan ezek teszik, hogy a Fidesz itteni fiókpártjai a leghatározottabban ellenállnak a korrupció-ellenes föllépésnek, kitartanak az egyre kevésbé vállalható PSD-ALDE koalíció mellett. Ezzel viszont az ellenzéket hívják ki, és azután nem is csoda, ha az játssza ki a nacionalista, kisebbségellenes kártyát. Mi más lenne az Ab-hoz fordulás gesztusa a vásárhelyi katolikus gimnázium létrehozását – félig-meddig szabályosan, viszont az Ab által alkotmányellenesnek ítélt – statuáló törvény okán, ha nem a politikai bosszú, ami a kormánypártiságnak jár ki?

A katolikus gimnázium „esete” viszont jól kifejezi a rommagyar politikai pártok perspektívahiányát, szűklátókörűségét is. Történt ugyanis, hogy azért, hogy elfödjék azt, a már régen kijavítható téves tanácsi határozatot, mely a gimnáziumot eredetileg létrehozta, hogy a tetteseket mentegessék, ráléptek a „járhatatlan útra”, össze-vissza kommunikáltak és kapkodtak fűhöz-fához, közben nem egyszer megtévesztve szülőket, diákokat, egyházat és az egész közösséget is. Az ügy egyik emlékezetes epizódja volt, amikor Orbán Viktor telefonon fordult Liviu Dragneához, és utána a rommagyar és királyi magyar médiák büszkén jelentették, hogy a dolog rendeződött (consider it done, dőltek hátra sokan, és már csak egy feketét kértek, ráadásként), felejthető. Hisz, íme Orbán megvéd és kisegít, ugrik egy jó szóra és sikeresen intézkedik. S hogy mégsem ment, jött a parlamenti, azaz törvénytervezetekkel elkövetett maszatolás, több felvonásban. Először egy lényegében mezőgazdasági (sic!) salátatörvény részeként próbálták becsempészni a gimnázium-alapítást, azután külön törvénnyel, sikertelenül. Pedig, ha a diákok és szülők érdekeit tekintik, és nem a politikai erődemonstrációt, egy új helyi határozattal, és tanfelügyelőségi-minisztériumi koordinációval rendezni lehetett volna az ügyet. Jellemző módon erre javaslatot is tettek jogászok, de szóba sem került tanácsaik megfogadása, hiszen az a tévedés, de legalábbis az inkompetencia, beismerésével járt volna, és a felelősök megnevezésével.

Kampány van Magyarországon, és persze itt is, aránytalan eszközökkel, részrehajló médiával, és a hatalomnak kedvező választási szabályozások mellett, egy félrebillent mezőnyben, mely a hatalom számára lejt, és mely mégsem tekinthető lefutottnak. Érdekes fejlemény Hódmezővásárhely – az egyik fővezér fieff-je – ahol az ellenzéki összefogás eredményt hozott, a minden eszközzel megtámogatott uralkodó párt polgármester-jelöltje veszített, egy jól kommunikáló, jó kiállású függetlennel szemben. Az ellenzék ezután, mintha felrázódott volna, és az utolsó percben keresi az egyezségkötés, a kölcsönös visszaléptetések lehetőségét (listáikat ugyanis már regisztrálták), hiszen a közvéleménykutatások „kormányváltó hangulatot” jeleznek, egy jelentős többség (usque 56%) elérkezettnek gondolja a kormányváltást és ez bizalmat ad az ellenzéknek. A bizonytalanok vagy rejtőzködők (racionálisan érvelhető, a mérések alapján, hogy a kormánypártokat fölülmérik, hogy a bizonytalanok és preferenciával nem rendelkezők között több a váltást óhajtó), jó mozgósítás mellett, leválthatják a nemrég még minden megszállt pozíciójukban bebetonozottnak tűnő hatalmasokat.

Ha Orbán nem talál új témát, és a csőre töltött migráncsozást-sorosozást csak nyílt fenyegetéssel tudja kiegészíteni (vajon nem máris érződik, hogy Finkelstein halott? De Fico sem a régi, és Kaczynski-testvér lengyelkéi csak biodíszletei a kampánynak) az kevés lehet. Ha a többség elhiszi, hogy az Orbán-rendszer leváltható, győzelemre vihet egy, olyan politikai konglomerátumot, melynek működéséről, perspektívájáról alig tudhatunk bármit is. Legföntebb reménykedhetünk, hogy nem folytatja az orbáni ámokfutást, a sehova nem vezető Nyugat-ellenességet, Putyin-Erdogan-pártiságot, visszavenne a korrupcióból, stb., de ez talán kevés a jó kormányzás ígéretéhez.

És akkor itt ajánlok egy gondolat-kísérletet. A Fidesz itteni fiókpártjai szőröstül-bőröstül eladták lelküket a mai magyar hatalomnak (ennek ocsmány kifejeződése volt Kelemen Hunor udvariatlan gesztusa Karácsony Gergely ellenzéki miniszterelnök-jelölt itteni látogatásakor), elképzelni sem tudják, hogy nem a Fidesz és vezére győz, de mi lenne, ha mégis? Mi lenne, ha április 9-én ellenzéki győzelemre ébrednénk? Értem én, hogy ez a kevésbé valószínű forgatókönyv, de azt is biztosan tudom, hogy kisebbségben kétszeresen káros a kalandorpolitika (hogy politikai gengszterizmust ne mondjak). Ma a Fidesz itteni fiókpártjai, és sajnos általuk az egész közösség, ha akarja, ha nem, spárgában áll, egyfelől a bukaresti már-már vállalhatatlan hatalom, másfelől pedig a budapesti akarnok között. Márpedig a spárga egy fárasztó és perspektivikusan, szétszakadással és padlótfogással fenyegető pozíció, merev és kilátástalan.

Nehéz a hosszan kitartott spárgából szerencsésen talpra állni, a meggémberedett tagokat megfelelő izomtónusba hozni és dinamikus mozgásra bírni, ráadásul az önállóság hiánya, politikai sakkvakságot okoz, zavarodottságot és tanácstalanságot. Csak egy példa a nagybányai, ahol a börtönviselt (vajon ki tudhatja, milyen jogi, vagy titkos egyezségek nyomán szabadult?) polgármester magyar gimnázium elleni kirohanását támogatta (ki tudhatja milyen háttéregyezségek és milyen potenciális hasznok reményében), első körben, a helyi rommagyar szervezet, és az igazgatónőt csúnyán fenyegetve győzködte (sőt nyilvános közleményben szólította föl!) a támadás elhallgatására. Azután, központi figyelmeztetésre, legalábbis egyelőre, vissza úsztak a Rubiconon.

Csakhogy „a kocka el van vetve” és könnyen arra ébredhetünk egy áprilisi hétfőn, hogy a kalandorpolitika beérett és iránytű, meg perspektíva nélkül pislogunk „kancsalul festett egekre”.

Magyari Nándor László

Hol terem a közjó?

FüHü

2018-03-13

Azt hiszem nincs, mert nem lehet, senki annyira naiv, hogy Kelemen Hunor PSD kongresszusi szövegét komolyan vegye, egy percig is elhiggye és ne vegye észre, hogy manipuláció. Nemcsak nem képviseli, amit mond, sőt szembe megy azokkal a célokkal, melyek a rommagyarság helyzetéből, mintegy „természetesen” következnek, hanem egyre inkább tudatlannak és vaknak, hogy ne mondjam hülyének néz bennünket.

Túl azon a “szokatlan” fejleményen, hogy saját pártcsaládjához képest vetélytárs politikai párt rendkívüli kongresszusán teszi tiszteletét, valójában mutatja föl hódolatát, a Fidesz itteni fiókpártjának elnöke, gesztusa mellett, szövege is problémás. Legalábbis a józan ész, a reálpolitikai, sőt a médiapolitikai megítélés, a gyakorlat és a szimbolikus politizálás szempontjai szerint is ellentmondásos, nehezen értelmezhető. Mert egy rendkívüli kongresszus, mely ráadásul csak arról szól, hogy a legitimitását és népszerűségét egyre inkább elveszítő, hatalmon levő párt úgy rendezze újra sorait, ahogyan az autoritér elnöke azt megkívánja, csak akkor és annyiban indokolja egy másik párt elnökének a fölszólamlását, ha valami rendkívüli mondanivalója van. Ha valami olyant akar bejelenteni, ami halaszthatatlan, ha olyan politikai üzenetet fogalmaz meg, ami „világra szóló”, mint amilyen például az lett volna, hogy a párt ezután kormányra lép a kongresszust tartóval, vagy valami hasonló. Ilyesmi nem történt, és ezért a félig-meddig ellenzékben levő párt egyszerűen csak hódolata jeléül képviseltette magát a legmagasabb szinten, egy lényegében üres, fölszólamlással.

Különösen meglepő a kontextus, amiben Kelemen Hunor lojalitásáról biztosította a PSD-elnököt, hiszen a rendkívüli kongresszus az ő kezdeményezésére és arról szólt, hogy leváltsák azokat a másod-harmadrangú pártvezéreket, akik – bár félszájjal, de – bírálni merték a főnököt, és olyanokkal helyettesítsék, akiktől föltétlen lojalitást remél Liviu Dragnea. Ezt jól jelzi a tény, hogy azok a jelöltek, akik nem élvezték a daddy föltétlen bizalmát, és akikre formálisan szavazott ugyan a kongresszus, arra sem kaptak lehetőséget, hogy elmondják „programjukat”, azt, hogy mit tennének a megcélzott funkció elnyerésének esetén. A rendkívüli kongresszus föl sem vetette az elnök felelősségét az utóbbi kormányok válságáért, a saját kormányok megbuktatásáért, a népszerűségcsökkenésért, stb. (nem mellesleg, arra sem kérdezett rá senki, hogy mit jelent Liviu Dragnea 9%-ra mért népszerűsége, miközben az ellenzék, már államelnök-jelöltet hirdet), mindazon kudarcokért, melyek a hatalmon levő párt hiteltelenségét rendkívüli módon növelték.

Tudom, hogy a kognitív disszonancia elméletét a populista politika alapjaiban cáfolta meg, az ellentmondásoktól, az inkonzisztenciától nem riadnak vissza a magukat öröknek tételező politikusok, valójában percemberek, akik ma a politikai mezőnyt uralják. Mégis föltűnő, hogy Kelemen Hunor, utóbbi időszakban tett kijelentéseinek homlokegyenest az ellenkezőjét mondja, egy olyan helyen és olyan környezetben, melyben valójában nincs is keresnivalója. Miután több alkalommal fölvezette, hogy nemcsak a jelenlegi kormánynak, hanem Romániának (sic!) nincs is semmiféle programja, stratégiai célrendszere az EU-s és NATO csatlakozást követően, sőt az elmúlt száz esztendőben, sem lenne, most azzal magyarázza jelenlétét és a PSD támogatását, hogy az – legalábbis egyelőre – a „közjót szolgálja”. És ebben az összefüggésben nemcsak hiteltelen a kijelentés, hanem minden további magyarázat nélkül, értelmezhetetlen is, mert miféle „közjó”-ról beszélhet Kelemen Hunor, ebben a kontextusban? Miféle meghatározását olvashatnánk ki a közérdeknek abból, amit mond, és amit a PSD-ALDE kormány képvisel? És magyarázatokért fölösleges az ellenzékhez, az államelnökhöz, vagy az EU-s és a politikai nyugat által megfogalmazott aggályokhoz fordulnunk, elég csak a Fidesz fiókpártok bírálatait fölemlegetnünk, ahhoz, hogy belássuk, nehéz az utóbbi kormányokat a közjó és a jó kormányzás iránti elkötelezettséggel megvádolni.

Egyre nyilvánvalóbb, amit sok elemző a PSD-ALDE mandátumának kezdetétől mond, hogy a számokban megtévesztően magas gazdasági növekedés nem fenntartható, nem beruházásokon, hosszú távú infrastruktúra-fejlesztésen, átgondolt gazdaságpolitikákon, hanem csupán a fogyasztás stimulálásán, konjunkturális tényezőkön alapul. A kormány az osztogatást, az ellentmondásosra sikeredett fizetésemeléseket, az úgynevezett adóforradalmat és pénzügyi intézkedéseket csak arra használja, hogy leple alatt az (i)gazságszolgaltatást rendelje alá, a hatalmasoknak. A korrupció ellenes föllépés élét igyekszik elvenni, hathatós „külső” támogatással. Ezt nemcsak a vitatott és közfelháborodást, valamint megalapozott szakmai bírálatokat kiváltó új igazságügyi szabályozások (még tervezetek) jelzik, hanem az is, ahogyan a hatalom centralizálni és az összes közintézményt átpolitizálni próbálja. Mindenféle autonómia fölszámolásával kísérletezik, amint azt az újonnan benyújtott közigazgatási törvény mutatja, melyet a rommagyar párt is kritizál, elsősorban a prefektusok hatalmának megnövelési kísérlete kapcsán. És ehhez a központosítási törekvéshez kapcsolódik most a Kelemen Hunor féle fiókpárt, és itt kell keresni az affinitást, az egyetértés, amit Kelemen kifejez, nem a közérdek, hanem az illiberális demokrácia, a populista nyomulás támogatásában leledzik, melyhez a budapesti kormány ad hátszelet.

A közjó, melyet a bizonyítottan képtelen és inkompetens kormányok állítólag követtek/nek, csak alibi, szemfényvesztés, melyet a közvélemény sem támogat. Miféle közérdeket képvisel a kormány és csatolt része a rommagyar establishment, ha a lakosság 2/3-a véli úgy, hogy az ország dolgai rossz irányba haladnak? És miféle közérdek szolgálatáról beszélhet Kelemen, aki céltalannak és stratégia nélkülinek nevezi a kormányt (sőt az országot magát), mely azután mégiscsak a közjót szolgálja, vagy lehet egy kormányzat részéről a közjót szándéktalanul, mintegy véletlenül szolgálni? A közjó (melyet Walter Lippmann úgy határoz meg, hogy „az, amit az emberek választanának, ha világosan látnának, józanul gondolkoznának, érdek nélkül és jóindulatúan cselekednének”), a gyakorlati politizálásban éppen a helyes és a többség által kívánatosnak tartott, annak érdekeit szolgáló, célok kijelölését és azok egyeztetését jelenti a lehetőségekkel, a végrehajtó hatalom szintjén pedig, a következetes cselekvést az így kijelölt célok elérése érdekében. Miféle elfogultság kell ahhoz, hogy egy olyan hatalom mellett letenni a voksot – hogy kinek a nevében, az egy külön kérdés – mely saját kormányát buktatja meg, naponta változtat „kőbe vésett” programján, melyet egy elítélt fogalmaz a háttérből, és egy szintén elítélt „szakért”, kormánytanácsosként?

Azt hiszem nincs, mert nem lehet, senki annyira naiv, hogy Kelemen Hunor PSD kongresszusi szövegét komolyan vegye, egy percig is elhiggye és ne vegye észre, hogy manipuláció. Nemcsak nem képvisel, amit mond, sőt szembe megy azokkal a célokkal, melyek a rommagyarság helyzetéből, mintegy „természetesen” következnek, hanem egyre inkább tudatlannak és vaknak, hogy ne mondjam hülyének néz bennünket.

Egyébként láthattuk, hogy csinos – és nála alig harminc évvel fiatalabb – „barátnője”(-titkárnője) van Liviu Dragnea pártvezérnek, aki az első sorból, a báb-miniszterelnökasszony (úgyis, mint násznagy-jelölt) jobbján csápolta végig a rendkívüli kongresszust – Kelemen Hunor szerint – a közjó épülésére, és biztosan van/lesz még lennebb is.

Magyari Nándor László

1...345 6 4. oldal a 6-ból

FRISS HÍREK

Továbbiak

A hír igaz!

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

Címke: RMDSz

Azt hiszem a Fidesz itteni legfontosabb fiókpártja kétszeresen félreérti a helyzetét, illetve csapdába került. Egyfelől mert a rommagyarság (legalábbis egyelőre) úgy “Orbán-párti”, hogy közben “Európa-párti”, vagy legalábbis nyugatosodni akar.

Az az olvasó benyomása, hogy Markónak van ugyan véleménye a rommagyar politizálás elhibázott irányáról, viszont maga sem ért egyet saját véleményével: az ex-elnök a valósághajlító szimulákrum foglya.

FRISS HÍREK

NÉPSZERŰ HÍREK

LEGOLVASOTTABB HÍREK

SZERKESZTŐ VÁLASZTÁSA