Kezdőlap Címkék Országgyűlés

Címke: Országgyűlés

Rendkívüli

Rendkívüli ülést tartott tegnap az Országgyűlés. Azaz nem tartott. Nem tartott, mert a fideszes képviselők szokás szerint nem jöttek el. Ahogy 2010 óta soha nem jönnek el az ellenzék által kezdeményezett rendkívüli ülésre. Magát a rendkívüli ülést Kövér László a házszabály előírásai szerint összehívja, és ezzel látszólag eleget tesz az alkotmányos előírásnak.

A fideszes (ezen természetesen a KDNP-snek tekintett fideszes képviselők is értendők) képviselők nem jelennek meg, ezért a napirend előtti felszólalások után nem tudják megszavazni a napirendet, és ezért az ülést napirend híján nem lehet megtartani. Ezzel kapcsolatban három dolgot kell leszögezni.
Az első: a fideszes képviselőknek ez az eljárása alkotmányellenes. Igaz, ennek a szónak ma igazából nincs értelme, hiszen Magyarországnak 2012. január elseje óta nincs alkotmánya.

Alkotmánynak azt nevezzük, ami egyrészt megköti a hatalmat gyakorlók kezét, másrészt a különféle politikai erők valamiféle, hosszú távra szóló konszenzusát fejezi ki a társadalmi berendezkedés alapvető kérdéseiben.

Orbán Viktor egy párti alaptörvénye semmiféle konszenzust nem fejez ki, és semmiben nem köti meg a hatalmat gyakorlók kezét.
Mégis: miközben a parlament működését, az ott tárgyalt javaslatok körét és a döntéseket, alapvetően a többség szabja meg (és ez rendben is van, a parlamentarizmushoz hozzá tartozik), a köztársasági alkotmány számos rendelkezését átvevő alaptörvény és házszabály egyfajta rekvizitumként tartalmazza a parlamenti kisebbségnek azt az előjogát, hogy hogy – a többség egyetértése nélkül is – vizsgálóbizottságokat, parlamenti vitanapokat és rendkívüli üléseket kezdeményezzen általa fontosnak tartott ügyekben akkor is, ha a többség azokat nem tartja fontosnak, napirendre veendőknek. A parlamenti vitanapokat a Fidesz nem szokta megakadályozni, azokat megtartják, viszont a kisebbség által kezdeményezett vizsgálóbizottságok megalakítását és a rendkívüli ülések magtartását a Fidesz távolmaradásával megakadályozza.

Sem az ellenzéki pártok, sem a független média nem kezeli ezt az alkotmányellenes viselkedést súlyának megfelelően. Most sem tette.

A második: az ellenzéki pártok megint elrontották a dolgot. Az ügy, amiben a DK, megkapva a kezdeményezéshez a többi ellenzéki párt támogatását is, a rendkívüli ülést kezdeményezte, korántsem egyszerű, a kezdeményezés korántsem volt magától értetődő, még ha tulajdonképpen helyes is. Azt akarták az ülésen megbeszélni, hogy Orbán miniszterelnök miért fogadta el Brüsszelben az Európai Tanács határozatait a költségvetésről és az „Új Generáció” helyreállítási programról, miközben az Országgyűlés többsége határozatban kötötte ki, hogy milyen feltételek teljesülése esetén teheti ezt meg, és ezek a feltételek vitathatatlanul nem teljesültek.

Csakhogy a DK és néhány további ellenzéki párt (nem mind) az elfogadott határozatokat alapjában véve helyesli, az Országgyűlés fideszes többsége által kikötött feltételeket viszont nem helyeselte.

A DK és vele az ellenzéki pártok többsége tehát nyilvánvalóan helyesli, hogy Orbán miniszterelnök nem élt a kilátásba helyezett vétóval. Akkor mit is akarnak számon kérni? Tudom, azt, hogy Orbán miniszterelnök nem azt tette, amit saját parlamenti képviselői az ő kívánságára tőle elvártak.
Mármost ha a DK és a hozzá csatlakozott ellenzékiek ennyire bonyolult politikai kezdeményezést tesznek, akkor a napirend előtti felszólalásokban rendelkezésükre álló öt-öt percben arról kell meggyőzniük a rájuk figyelő közönséget, hogy e kezdeményezésük helyes, a miniszterelnök eljárása pedig – szemben végső döntésével, a brüsszeli határozatok elfogadásával – helytelen, tisztességtelen, továbbá az őt támogató fideszes képviselők viselkedése – nevezetesen az, hogy előbb megszavazzák neki a feltételeket, majd szemet hunynak afölött, hogy azok teljesülése nélkül is elfogadta a határozatokat – elvtelen, tisztességtelen, gyáva.

De nem ezt tették, hanem másról beszéltek.

Mindjárt az elején a Párbeszéd képviselője csak a Balatonról, maga Gyurcsány Ferenc három más dologról: a tragikusan elhunyt Bogdán Lászlóról, a Színház- és Filmművészeti Egyetem átalakításáról és az Index ügyéről. Mindhárom állítása helytálló volt, szokás szerint kitűnően, meggyőzően adta elő azokat, jó volt a „züllött kormány” mint keret – csak éppen azt nem tette világosabbá, hogy miért is kezdeményezett rendkívüli ülést a DK, és mit gondol a Fidesz viselkedéséről.
Hasonlóképpen eklektikus volt az MSZP elnökének és a Jobbik nevében felszólaló képviselőnek öt perces beszéde is. Így együttesen csak még jobban megnehezítették, hogy a rájuk figyelők megértsék, hogy miért züllött ebben a dologban a Fidesz, s miért van vele szemben nekik igazuk.
A harmadik dolog, amiről az elszabotált rendkívüli ülés kapcsán beszélni érdemes, az eddig nem említett ötödik ellenzéki felszólalás.

Ungár Péter az LMP nevében nem másról, mint a tárgyról beszélt, a brüsszeli EU-csúcsról, az ott elfogadott határozatokról, és ez önmagában dicséretes.

Világosan, érthetően adta elő a maga álláspontját mint pártjának álláspontját. Ez azonban gyökeresen ellentétes volt azzal, amit a brüsszeli EU-csúcs ügyében legalábbis a DK, az MSZP, az Országgyűlésben nem jelenlevő Momentum és az egyetlen képviselővel jelenlevő Liberális Párt képvisel.
Ungár szerint a brüsszeli határozatok s az azokkal kapcsolatos magyar álláspont Merkel kancellár és Orbán miniszterelnök szövetségét, az ő közös álláspontjukat jelenítik meg, merthogy a mai EU, a mai Németország és az orbáni magyar állam érdekei közösek, megjelenítik a német autóipar, a magyar kormány (és a lengyel szénipar) közös érdekeit, szemben a népek, köztük a magyar nép érdekeivel.
Ez az EU a tőke Európáját jelenti, szemben az emberek Európájával, hirdette Ungár.
(Ugyanezt mondta el az előző rendkívüli ülésen is, amikor a fideszes többség a feltételeket szavazta meg Orbánnak, s azt megelőzően napirend előtt is.) Ungár felfogásában az Európai Unió a maga jelenlegi képében nem szövetséges, hanem ellenfél. Ungár számára Merkel nem a demokratikus Európa vezető politikusa, akinek támogatására a magyar demokraták számíthatnak, hanem a tőke Európájának vezetője, akivel ő és pártja szemben áll, aki ellen harcolni kell. Az Orbán-rendszernek és a német tőkének ez a szövetsége megjelent a jobbikos szónok szövegében is, s bizony megjelenik időnként a Párbeszéd és az MSZP egyes politikusainak egyes megszólalásaiban is. Nos,

ha az ellenzéki pártok ennyire különbözőképpen, egymással ellentétesen értelmezik Magyarországnak az európai politikában elfoglalt helyét, ami kétségkívül a magyar politika egyik alapkérdése az előttünk álló évtizedekben, akkor nem tudom, hogyan képzelik azt, hogy valamikor majd együtt kormányoznak.

A DK, a Momentum és – azt hiszem – az MSZP is a szorosabb európai integráció híve, határozottan az euró bevezetése mellett áll. Az LMP és a Jobbik szemben áll ezzel. Ezekben a kérdésekben – és persze nemcsak ezekben – ugyanazt képviselik, mint a Fidesz.

Én a magam részéről nem tudok elképzelni olyan közös kormányprogramot, amelyet a jelenlegi ellenzék egésze őszintén el tud fogadni.

Új világrend?

Nézem a Híradót. Szijjártó Péter arról beszél Podgoricában, a montenegrói vezetőkkel való találkozója után, hogy a magyar kormány érdekelt a nyugat-balkáni országok mielőbbi felvételében az Európai Unióba, mert az Európai Uniónak „az új világrendben elfoglalt pozíciója és ereje szoros összefüggésben lesz a bővítés sikerességével”. Miért jön Szijjártó szájára az „új világrend” kifejezés? Vagy a következő mondatban „új világpolitikai rend”? Nyilván nem véletlenül használ ilyen kifejezést. Vajon mit jelent ez?

Ha új világrendről beszél valaki, akkor abból érdemes kiindulni, hogy az illető alapvető változásokat lát a világban ahhoz az állapothoz képest, amelyet eddig érzékeltünk magunk körül. Vajon milyen régi világrendhez képest beszél Szijjártó új világrendről, és gondolja ezt természetesen nemcsak ő, hanem mindenekelőtt Orbán? Nem ebből a sajtótájékoztatóból tudjuk meg ezt, hanem abból, hogy mit beszélnek minden más alkalommal.

Ha figyelemmel kísérjük a fideszes vezetők megszólalásait, mindenekelőtt Orbán beszédeit, akkor észre kell vennünk, hogy amihez képest új világrendre gondolnak, azon – tehát az eddigi, régi világrenden – azt a második világháború nyomán kialakult helyzetet értik, amikor az Egyesült Nemzetek alapdokumentumaiban rögzített demokratikus-humanista normarendszert különféle intézményekben, két- és többoldalú megállapodásokban érvényesítik és az egyes államokon számon is kérik.

Ennek a normarendszernek egyaránt fontos pillére a háború elutasítása és az emberi jogok katalógusa.

Ezeket a dokumentumokat úgy fogadta el a második világháború után az antifasiszta koalíció, hogy annak egyik országa, a Szovjetunió azokat sosem vette igazán komolyan és belső gyakorlatában nem is követte, mégis névleg elfogadta, és hasonlóképpen viselkedett a szintén győztes országként fellépő Lengyelország és Csehszlovákia, amelyek a németek millióinak kitelepítésével máris durva jogsértéssel indultak neki az akkori új világnak.

Azután három évtizeddel később megerősítette ezt a normarendszert a Helsinki Egyezmény is, amely legalábbis hivatkozási alapot adott a kelet-európai emberjogi mozgalmaknak, és így előkészítette az 1989-es rendszerváltást. A teljes siker akkor jött el, amikor 1989-et követően a kelet-közép-európai volt szocialista országok immár nemcsak szavakban, de ténylegesen is magukévá tették a Nyugat demokratikus-humanista értékrendjét. Egy ideig úgy tűnt, hogy a Jelcin-féle új Oroszország is csatlakozik ehhez, s az orosz közvéleményben is többsége volt az Európai Unióhoz való csatlakozásban.

A Putyin vezette Oroszország azután gyorsan elállt ettől, de Orbán 2010-es győzelméig úgy tűnt, hogy a kelet-közép-európai új NATO- és EU-tagok végérvényesen elfogadják ezt a normarendszert, hiszen erre épül a NATO és az EU deklarált és mind ez ideig többé-kevésbé érvényesített jogállami értékrendje.

Orbán 2010 után a nemzetközi rendet illetően tulajdonképpen azt vette át, amit Kína és a putyini Oroszország elég következetesen képvisel:

a nyugatival szemben egy másfajta értékrendet képviselnek, és nem tűrik el, hogy bárki a nyugati értékrendet kérje számon rajtuk. Orbán rendre ismételgeti, hogy általában is ellenzi „a demokrácia exportját”, és nem tűri el, hogy bárki hozzánk akarja a nyugati liberális demokráciák normáit exportálni. Nemzetközi kapcsolataiban a szóba jöhető partnerországokat sem hajlandó a szerint megítélni, hogy megfelelnek-e ezeknek a normáknak.

Ez az alapja nemcsak az ázsiai önkényuralmakkal ápolt szívélyes kapcsolatainak, de valójában ennek érvényesítésére használja a visegrádi együttműködést is. Annak tartalma a kilencvenes évek elejéhez képest, amikor azt Václav Havel kezdeményezte, teljesen megváltozott. (Akkor a Nyugathoz való közös közeledésről szólt, míg most Orbán intenciója szerint a Nyugattól való közös távolodásról.)

A tavalyi EP-választás előtt Orbán abban reménykedett, hogy a nyugati szélsőjobboldali pártok nagyarányú előretörésével meghatározó szerephez juthat az EU-ban. Ez nem sikerült, az azonban igen, hogy a visegrádi együttműködésre támaszkodva kiépítsen egy blokkoló kisebbséget az EU-ban. Elérte, hogy a Bizottság ne lépjen fel vele szemben.

A nyugat-balkáni országok EU-tagságát is azért szorgalmazza, hogy újabb szövetségeseket szerezzen, és megerősítse ezt a blokkoló kisebbséget. Márpedig ha a Biztonsági Tanács állandó tagjai közül a putyini Oroszország, a Xi uralta Kína és a Trump vezette Egyesült Államok, ha különböző megfontolásokból is, egyre távolabb kerül az 1945-ös normáktól, és emellett az Uniót az Orbán vezette blokkoló kisebbség bomlasztja, amely különböző ügyekben hol a baltiakban, hol Ausztriában talál további szövetségesekre, akkor Orbán lényegében eléri a célját. Ha nem is ő diktál a világnak, de a világ sem diktál neki és szövetségeseinek, és a régi, az eddigi, az 1945-ben született világrend, ahogy évtizedeken át meghatározta a nemzetközi viszonyokat, nincs többé. Természetesen nem ő egymaga éri ezt el, de ő az egyik azok közül, akik ezt elérik.

A nyugati világ normáit rögzítő nemzetközi egyezményekkel szembeni általános viszolygás jut kifejezésre például abban, hogy a Fidesz ma már nem hajlandó az Országgyűlésben ratifikálni a nők elleni erőszakról szóló isztambuli egyezményt, és az is, ahogy Vejkey Imre, az Országgyűlés igazságügyi bizottságának elnöke felvetette, hogy Magyarország függessze fel az Emberi Jogok Európai Bíróságának illetékességét az országban.

Egy kis történelemhamisítás

Az M1 kormánytelevízió élőben közvetítette az orbáni országgyűlés ünnepi ülését. Ennek az internetes közvetítéshez képest a kényelmi előnyön kívül volt egy másik „előnye” is: a kormánytelevízió az esemény előtt és után mint „szakértővel” kommentáltatta azt a fideszes Nézőpont Intézet vezetőjével, Mráz Ágoston Sámuel bérpolitológussal. Tanulságos volt, hiszen Mráz szolgálatkészen hamisította meg a történelmet.

Amikor a riporter azt kérdezte tőle, hogy milyen szimbolikus elemei voltak a harminc évvel ezelőtti alakuló ülésnek, a bérpolitológus egyszerűen hallgatott arról, hogy ott beszédet mondott Varga Béla, az egykori Nemzetgyűlés elnöke, illetve Vörös Vince, az Ideiglenes Nemzetgyűlés tagja. Mráz ezzel azt tagadta el, hogy az 1990-es alakuláskor az új demokráciát létrehozó politikai osztály konszenzussal az 1944 és 1947 közötti demokratikus, többpártrendszerű időszakkal vállalt folytonosságot.
Márpedig ez ellentétes a Fidesz mai történelemképével, amely az 1944 március 19. és 1990. május 2. közötti korszakot megkülönböztetés nélkül utasítja el, és az 1944 március 19. előtti helyzettel, tehát a Horthy-korszakkal vállal folytonosságot. A kettő nem fér össze, hiszen az 1944 és 1947 közötti demokratikus magyar kísérlet is a Horthy-rendszer elutasításából indult ki.
Figyelemre méltó elem volt Mráz kommentárjában az is, ahogy az 1990-ben létrejött magyar parlamentarizmus „antalli” elemeként beszélt az azonnali kérdések intézményéről, holott 1990-ben csak az interpelláció és a kérdés intézményét vezették be, a brit példát követő azonnali kérdés csak az 1994 őszi új házszabállyal került be a magyar parlamenti gyakorlatba.

Ez nem egyszerű pontatlanság, hanem hamisítás. 

Azért az, mert Mráz elkeni a fontos történelmi tényt, hogy 1994 őszén, az akkori MSZP–SZDSZ kétharmados többség kezdeményezésére, de az akkori ellenzékkel közösen szövegezve jött létre új házszabály. Ez az új házszabály a mindenkori, akár egyharmadot sem elérő parlamenti kisebbségnek jelentős jogosítványokat adott, mint a parlamenti vizsgálóbizottság, parlamenti vitanap és rendkívüli parlamenti ülés kezdeményezése, vagy akár az azonnali kérdés, amelyre a miniszterek és maga a miniszterelnök személyesen válaszolni kötelesek.
Az ünnepi ülés után ismét a bérpolitológus Mrázt kérdezte a riporter, aki az ellenzéki frakciók távolmaradását úgy értékelte, hogy azok a népszuverenitás eszméjét tagadták meg ezzel, hiszen a fideszes többség ezen a rendezvényen a népszuverenitás visszavételéről emlékezett meg.
Az ellenzéki frakciók világosan megindokolták a politikai nyilatkozat plenáris ülésen folyt vitájában, hogy miért maradnak távol az ünnepi ülésről. Ennek érzékeltetésére történelmi példát hozok fel. Kisgyerek voltam a Rákosi-korszakban, de már láthattam, hogy hogyan vonultatott fel az a rendszer katonai díszszemléken 1848-as egyenruhába öltöztetett huszárokat, hogy önmagát, a modern diktatúrát az 1848-as forradalom és szabadságharc örökösének tüntesse fel, nem takarékoskodva a függetlenségi hivatkozásokkal. Valami hasonló történik most az Orbán-rendszerben:

azok, akik új önkényuralmat építettek fel, magukat az 1989-90-es demokratikus újrakezdés folytatóiként állítják be, miközben a valóságban ugyanúgy felszámolták a harmadik köztársaságot, ahogy Rákosiék felszámolták az 1848-as hagyományhoz visszatérő másodikat.

Ez a nagy történelemhamisítás nemcsak a szolgálatkész bérpolitológus Mráz, de az egész fideszes vezetés műve, Áderrel, Orbánnal, Kövérrel az élen, akik ezt a rendezvényt kitalálták és végigcsinálták. Ehhez nem voltak partnerek az ellenzéki frakciók, és helyesen tették.

Felajánlkozás

Mesterházy Attila, az MSZP országgyűlési képviselője, korábbi elnöke a múlt hétfőn az azonnali kérdések órájában valóságos együttműködési ajánlatot tett Orbán Viktornak.

Jól meg is lepte őt, amikor az első két percben azt hangsúlyozta, hogy

„… mindenkinek azért kell szurkolnia Magyarországon – bármennyire is mást gondolunk különböző kérdésekről a politikában –, hogy önök sikeresen kezeljék ezt a válságot.

Mindjárt hozzá is tette: „itt van az ország előtt és előttünk egy lehetőség, hogy újratervezzük a magyar gazdaságot, újratervezzük Magyarországot is, hiszen fontos az, hogy Magyarország versenyképesebben – és ez a második szempontom – kerüljön ki ebből a válságból.
Tehát magyarul, az önellátás és egy új gazdasági szerkezet lehet az, ami ezt a helyzetet segíti Magyarországon is kezelni”.
Második, egyperces „kérdésében” felvetette Orbánnak:

Nem tudom, gondolkodott-e a miniszterelnök úr azon, hogy esetleg Magyarországon létrehozzunk egy „jövő bizottságát” vagy bármi hasonlót, ami valamilyen keretet adna annak a gondolkodásnak, amiről miniszterelnök úr is beszélt, nevezetesen a tudományos élet, a politikai élet, az érdekképviseletek bevonásával egy 20-30 éves távlatban, a kockázatokat is elemezve esetleg egy ilyen bizottság keretein belül lehetne talán konszenzusra is jutni.

Mi ezzel a baj? Hát nem helyénvaló-e, hogy kormánypárti és ellenzéki politikusok, felülemelkedve szembenállásukon, az ország javát igyekezzenek szolgálni?
Mesterházy csak

azt hagyja figyelmen kívül, hogy Magyarországon nem egy demokrácia kormánypártja és ellenzéke áll szemben egymással politikai partnerként, hanem egy önkényuralmi rendszer hatalomgyakorlói és az általuk elnyomottak szembenállásáról van szó.

Orbán ennek az önkényuralmi rendszernek a feje, megszemélyesítője és első számú működtetője.
Rendszerének azonban az a sajátossága, hogy – különféle külpolitikai és legitimitási megfontolásokból – a demokratikus látszatok fenntartása mellett működteti.

Az olyan konszenzus-törekvésnek, amellyel az Országgyűlésben Mesterházy előállt, demokráciában van helye.

Ha viszont valaki az önkényuralmi rendszer parlamentjében áll ezzel elő, akkor megerősíti azt a látszatot, hogy itt még demokrácia van, s ezzel Orbán rendszerét erősíti. Mesterházy nem buta ember, neki ezt tudnia kell.
Mesterházy, aki több mint két évtizede politizál, ötödik ciklusát tölti a parlamentben, már az Orbán-kormány idején volt az MSZP frakcióvezetője, jól kell ismernie a Orbán politikáját, és tudnia kell, hogy Orbán Európa-politikája, társadalompolitikája, gazdaságpolitikája alapvető kérdésekben összeegyeztethetetlen a baloldaléval. Nem részletkérdésekben, hanem az ország jövőjére vonatkozó elképzelésekben. Miféle konszenzust képzel e kétféle politika között?

Nem Mesterházy az első az MSZP-ben, aki ilyen szándékot nyilvánosan megfogalmaz.

Sőt, Hiller István nem szándékot, hanem tényt ismertetett a nyilvánossággal tavaly decemberben az Azonnali portálon majd az ATV Egyenes beszédjében. Megtudtuk tőle, hogy a országgyűlési alelnökként rendszeresen részt vesz Orbánnal egy „fórumon”, ahol „az országunkat hosszabb távon érintő ügyekről” elmondja a véleményét. Minderről a nyilvánosság először ebből a két interjúból, Hiller odavetett megjegyzéséből értesült.
Hiller sem buta ember, neki is tudnia kell, hogy milyen viszonyok vannak Magyarországon. Egy demokratikus rendszerben egy szociáldemokrata és egy kereszténydemokrata, egy liberális és egy zöld politikus barátkozhat egymással, kicserélhetik véleményüket, lehetnek közös kezdeményezéseik, mert mindketten ugyanannak a demokratikus politikai rendszernek részvevői, még ha politikai versenytársak is, és mást gondolnak a politika kívánatos irányáról.
Orbán és Hiller, Orbán és Mesterházy helyzete azonban – legalábbis remélem – alapjaiban más. Orbán egy önkényuralmi rendszer épít és működtet Magyarországon, Hiller és Mesterházy pedig – legalábbis remélem – szemben áll ezzel az önkényuralmi rendszerrel, és akkor nem ülhetnek együtt egy, az ország jövőjéről cseverésző „fórumban” vagy „bizottságban”.
Vagy nem is állnak szemben vele?

Csak a Fidesz

Az Országgyűlés most kezdődött, a napirend szerint négynapos üléséből két nap most hétfőn és kedden van, ahogy lenni szokott: hétfőn a napirend előtti felszólalásokkal és azonnali kérdésekkel (az interpellációkat a járvány miatt közös megegyezéssel szüneteltetik, hogy ne kelljen a szavazáshoz sok képviselőnek hosszú ideig az ülésteremben tartózkodnia), kedden a napirend előttiek után általános vitákkal és szavazásokkal. Utána jövő héten hétfőn megint napirend előtti felszólalások és azonnali kérdésekkel.

Ez így szokás, most így működik az országgyűlés. De jövő szombaton lesz még valami:

ünnepi ülés az első szabadon választott országgyűlés megalakulásának harmincadik évfordulóján.

Megjegyzem, volt ilyen ünnepi ülés az ötödik évfordulón is. Akkor éppen az MSZP és az SZDSZ alkotta a többséget. De a Házbizottságban megbeszélték, hogy az akkori ellenzékből is beszéljen valaki, így mondott beszédet Szabad György, a korábbi MDF-es házelnök is. Nem a kormányoldal dominálta az ülést.

Most egyedül Áder János beszél majd, a minden ízében fideszes mai köztársasági elnök.

Csakhogy ezzel nem érik be. Elfogadtatnak az országgyűléssel egy politikai nyilatkozatot is, amelynek szövegét rendesen be is nyújtották. A politikai nyilatkozat műfaját az 1994-es házszabály vezette be olyan parlamenti dokumentumként, amelynek funkciója a parlamenti pártok közös véleményének kifejezése nagy jelentőségű kérdésekben, s elfogadását ezért kétharmados többséghez kötötte.

A Fidesz azonban kétharmados többségével élve 2010 májusa, a „nemzeti együttműködési nyilatkozat” elfogadása óta arra használja ezt a formát, hogy a maga felfogását az ország egészének felfogásaként tüntesse fel.

Ez történik most is, amikor a politikai nyilatkozat elfogadásához a fideszes házszabály szerint feles többség is elég, ami az intézmény lényegi sajátosságát szünteti meg. A politikai nyilatkozatot Orbán Viktor és Kövér László, valamint a Fidesz és a KDNP jelenlegi frakcióvezetője és négy további fideszes politikus, Kósa Lajos, Varga Mihály, Hörcsik Richárd és Németh Zsolt jegyzi. Orbán és Kövér mellett ők voltak már tagjai a harminc éve, 1990. május 2-án megalakult Országgyűlésnek is (bár Hörcsik még nem a Fidesz, hanem az MDF képviselőjeként). E hat név hivatott jelezni a kontinuitást az 1990-es új magyar demokrácia és a mai orbáni önkényuralom között.

Természetesen a politikai nyilatkozat benyújtott szövege is ezt a folytonosságot hivatott kifejezni. Persze, a folytonosságon van egy nagy hézag: ők hatan ugyan végig parlamenti képviselők voltak, a hatalom részesei, 1998 és 2002 között még a kormányzásnak is meghatározó részvevői voltak miniszterelnökként, miniszterként, államtitkárként, kormánypárti képviselőként, és mégis: az 1990-től egészen a 2010-es „fülkeforradalomig”, illetve ezt pontosítva az orbáni alaptörvény 2012-es hatályba lépéséig terjedő időszakot mint „posztkommunizmust” jellemzi a szöveg. Elismeri ugyan az 1990-es fordulatot mint az „új demokrácia és alkotmányos rend kezdetét”, amit a „Szent István-i államszervezéshez fogható” tettnek tekint, mivel kialakult a demokratikus jogállam, a piacgazdaság jogi keretei, átrendeződött az ország nemzetközi kapcsolatrendszere és „a nemzetpolitikába illesztették” „a határon kívül rekedt magyar közösségekért való felelősségvállalást”. Mégis

„posztkommunizmusnak” nevezi az 1990 és 2010 közötti időszakot,

mivel „nem sikerült gátat szabni a társadalom jelentős részét érintő kiábrándulásnak és a kommunista diktatúrát korábban fenntartó csoportok meg-megújuló uralmi törekvéseinek”, és emiatt végig fennállt szerintük „az ország újbóli lecsúszásának és külső függésbe kerülésének” veszélye.

A szöveg fontos sajátossága, hogy nem fordul benne elő Európa, nem tartalmazza az európai integrációhoz, a demokratikus országok közösségének való csatlakozás gondolatát, viszont többször szerepel benne az önrendelkezés, a függetlenség gondolata, s szerinte

csak „az önálló Magyarország kerülheti el, hogy ismét gyarmati sorba süllyesszék”.

Tudjuk, hogy ez a retorika a közelmúltban a békemenetek molinóin jelent meg, a távolabbi múltban pedig Csurka István írásaiban.

A szöveghez szűkszavú indoklást fűztek, mely szerint az nem más, mint „az előterjesztők akaratának kinyilvánítása”. Az előterjesztők – Orbán, Kövér és társai – akaratát kell az országgyűlésnek elfogadnia.

Nincs ebben semmi meglepő, a Fidesz ellenzékben is önmagát azonosította a nemzettel, és 2010-es hatalomra jutása óta folyamatosan ezt teszi. Híven korábbi választási jelszavához, a nemzet „csak a Fidesz”.

Kérdés szokás szerint csak egy van: mit tesznek az ellenzéki képviselők?

Részt vesznek-e ennek a politikai nyilatkozatnak a jövő hétfői parlamenti vitájában? Elmennek-e az ünnepi ülésre, és ha igen, hogyan szavaznak erre a nyilatkozatra.

Remélem, nem vesznek részt a vitában, nem mennek el az ilyen módon tartott ünnepi ülésre, és megtalálják a módját, hogy kinyilvánítsák: elutasítják a nyilatkozat tartalmát.

Kitapsolva

Emlékezetem szerint ilyen még nem történt az Országgyűlésben – már ha egyáltalán országgyűlésnek nevezhető, ami most az Országház felsőházi termében folyik. De ezt most tegyük félre. Az történt ugyanis, hogy egy képviselőt, miközben mondta a magáét, kitapsoltak.

Napirend előtt Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter szólalt fel a kormány nevében, és többedszer dicsekedett el azzal, hogy mennyi védőeszközt hoztak be repülőgéppel, és micsoda készlet vár kiosztásra az állami raktárakban.
Ilyenkor két percben szólhat hozzá minden frakció egy-egy képviselője, s másodikként Szabó Tímea, a Párbeszéd frakcióvezetője kapott szót. A Szijjártó dicsekvésében szereplő védőeszközökről megjegyezte:

Ráadásul nem tudjuk, hogy hova mennek ezek a maszkok. Ahányszor a miniszterelnök parádézik a sajtó előtt a kórházakban, a fele esetben nincsen a fogadó orvosokon maszk, vagy az a sebészi maszk van, amiről az orvosok nagy része azt mondja, hogy hát nem sokat ér.

Viszont azt halljuk, hogy Kolozs megyében kaptak huszonegyezer maszkot, Maros megyében hatvanezret, Beregszászban, Csíkszeredában, Kovászna megyében, Zilahon, Horvátországban, Macedóniában …
Meg sem várták, mire fut ki a felszólalás, a határon túli magyar területekre tovább szállított védőeszközöknek már az említése is annyira felbőszítette a fideszeseket, hogy ütemes tapsba kezdtek, hogy Szabó ne is folytathassa hozzászólását.
Nem is tudta befejezni, nem derülhetett ki, hogy mit is mondott volna ezekről a szállítmányokról.
Kövér László sem hagyta, hogy befejezze: „Képviselőasszony, sajnos az Ön által kiváltott viharos tetszésnyilvánítással nem tudtam mit kezdeni.” Jóval később, egy azonnali kérdésre válaszolva Szijjártó azt állította, hogy a továbbszállított eszközök a teljes behozott mennyiség mindössze két és fél százalékát teszik ki, tehát jószerével csak szimbolikus segítségről van szó.
A fideszesek nem véletlenül reagáltak spontán módon ennyire durván. A mai magyar közéletben megkérdőjelezhetetlen tabu, hogy a magyar állam különösebb mérlegelés nélkül, számolatlanul folyósítja a milliárdokat a szomszéd országokban kisebbségben élő magyarok szervezeteihez, intézményeihez. Harminc éve megy a pénz a magyar iskolarendszerbe, a magyar magánegyetemekre, de a székelyföldi mezőgazdaságba, a vajdasági magyarok lakásépítésére, vállalkozásaik támogatására is.
Ebbe a logikába illik, hogy a drága pénzért vásárolt eszközökből ajándékba ad a magyar állam a szomszéd országokban kisebbségben élő magyaroknak (és mellesleg azoknak a nyugat-balkáni államoknak is, amelyeket az Orbán-rendszer a maga befolyási övezetévé kíván tenni). Ez pedig nem magától értetődő.
A következőket írtam erről az Élet és Irodalomban januárban megjelent elemzésemben:
A szomszéd országokban élő kisebbségi magyar közösségek nyelvhasználatához, oktatási intézményeinek, színházainak, helyi sajtójának fenntartásához a magyar költségvetésből nyújtott támogatások a köztársasági Alkotmányban is rögzített állami kötelezettséget valósítják meg, amennyiben arra irányulnak, hogy a kisebbségi magyarok nyelvükben és kultúrájukban magyarokként élhessenek más állam területén, más állam politikai fennhatósága alatt teljes életet.

Az ilyen támogatásokat ugyanúgy tartalmazta a 2010 előtti kormányok költségvetése is, mint a mostaniaké, ezek tekintetében a magyar politikában 1989 óta konszenzus volt.

Ennek alapja, hogy minden politikai erő egyetértett abban, hogy a kisebbségi lét hátrány, amit súlyosbított a szomszédos államok kommunista–nacionalista kormányainak a kisebbségeket elnyomó asszimilációs politikája, és a mai magyar állam erkölcsi kötelezettsége ennek ellensúlyozása e támogatással.
Más a helyzet az Orbán-kormány által növekvő mértékben nyújtott gazdasági, szociális és sportcélú juttatásokkal, mivel ezek nem a kisebbségi magyarok magyarként való életvitelével függenek össze, s vállalkozásaik, lakáshoz jutásuk, gyógykezelésük vagy futballakadémiáik finanszírozása – lássuk be – egyszerűen nem várható el a magyarországi adófizetőktől, hiszen a határon túliak a lakóhelyük szerinti államban szereznek jövedelmeket, fizetnek adókat és járulékokat, amivel az ottani állam működtetéséhez járulnak hozzá.”
Szerintem ez vállalható különbségtétel: mi a magyar állam dolga, és mi nem az. A koronavírus-járvány idején alkalmazandó védőeszközök beszerzése pedig nyilvánvalóan a második kategóriába tartozik. A csallóközi, székelyföldi, vajdasági vagy kárpátaljai magyarokat az ottani egészségügyi rendszernek kell maszkkal, védőkesztyűvel, az ottani kórházakat lélegeztetőgéppel ellátnia, hiszen ők oda fizetik az adót és az egészségbiztosítási járulékot, nem a magyarországi költségvetésbe.

Szabad ezt kimondani?

Legalábbis annak az ellenzéknek, amely nem támogatja a Fidesz nacionalizmusát, ki kell mondania.

Nézze élőben az Országgyűlés ülésnapját

Március 30. Hétfő NAPIREND

üléskezdés:11:00 óra
határozat hozatalok: legkorábban: 12:15 órától
(napirend elfogadása)

Hová valósi?

Többórás vitát folytatott az Országgyűlés egy kurta törvényjavaslatról, amelynek címe: „a származási hely feltüntetése érdekében a polgárok személyi adatainak és lakcímének nyilvántartásáról szóló 1992. évi LXVI. törvény és az anyakönyvi eljárásról szóló 2010. évi I. törvény módosításáról”. Kivétel nélkül minden frakció kijelentette, hogy elfogadja, meg fogja szavazni a törvényt, mégis órákon át vitatkoztak a képviselők. Ugyan miért?

A törvényjavaslat arról szól, hogy ezentúl az anyakönyvbe és a személyi igazolványba a születési hely mellett írják be a személy „származási helyét”, amelyet ő maga, vagy születéskor illetve gyerekkorban az anya jelöl meg. Az anyakönyv már 1991 óta tartalmazza a születési hely mellett a származási helyet is, ahol az illető születését követően élt (mivel a születési hely rendszerint az a település, ahol a kórház, melyben született az illető, található). Az előterjesztők szerint a szülőföldhöz való kötődést erősíti, ha a személyi igazolványban is feltüntetik a származási helyet, és az 1991 előtt születettek esetében is bevezethetik az anyakönyvbe illetve a személyi igazolványba a származási helyet.
Lásuk be: ennek a dolognak igazából semmi értelme. A születési hely, születési idő bejegyzése az anyakönyvbe és a személyi okmányokba, amit Magyarországon az „anyja leánykori neve” bejegyzés is kiegészít, semmi mást nem szolgál, mint a személyek megbízható azonosítását.

Identitásunk, településhez vagy tájhoz való kötődésünk nem attól függ, hogy be van-e az jegyezve hivatalos papírokba.

Ráadásul gyerekkori költözések miatt sokan nem oda kötődnek, ahol születésük után az első hónapokat, éveket töltötték, hanem oda, ahol gyerekkoruk éveit töltötték. Tanultuk az iskolában, hogy Petőfi Kiskőrösön született, de Kiskunfélegyházán töltötte a gyerekkorát. Akkor most hova valósi? Mi tekintendő a „származási helyének”?
A törvényjavaslat előterjesztői indoklásában összefüggésbe hozták a kormány vidékpolitikájával, a „modern faluprogrammal”, annak gazdája volt az előterjesztő, és ez késztette az ellenzékieket is arra, hogy, miközben magát a törvényjavaslatot támogatják és meg is tervezik szavazni, támadja a kormányt a vidék helyzetével, a falvak állapotával kapcsolatban.

Volt gyurcsányozás, elmúlt nyolc évezés, szemrehányás a Jobbiknak, amiért a baloldallal szövetkezik és így tovább.

Arról, hogy a „származási hely” bevezetése az anyakönyvekbe és a személyi igazolványokba milyen többletterhet jelent az egyébként is túlterhelt közigazgatásnak, nem esett szó. Pedig jelent többletterhet. Értelme viszont nincs, hiszen identitásunk, kötődésünk szülővárosunkhoz, szülőfalunkhoz nem azon múlik, hogy be van-e jegyezve a személyi igazolványunkba, holott ott semmi szükség rá. Én nem szavaznám meg, ha szavaznék róla.

Éljen az adócsökkentés? – 2019. június

Kivételes eljárásban tárgyalta az Országgyűlés a „szociális hozzájárulási adó” két százalékos csökkentését. A pénzügyminiszter előterjesztését egy kivétellel minden ellenzéki felszólaló támogatta. Igaz, előadták sokféle kifogásukat, de ugyanakkor frakcióik tagjai igennel szavaztak.

Én nem tettem volna. Először is azért nem, mert hogyan lehet egy adómódosítást, amelyet régóta tudni lehetett, kivételes eljárásban tárgyalni. A kivételes eljárás arra való, hogy váratlanul előállt helyzetben az Országgyűlés gyorsabban dönthessen. Volt itt váratlanul előállt helyzet? Dehogy volt, a törvényjavaslat egy régen történt,több évre szóló elhatározás érvényesítése. Minden további nélkül benyújthatták volna a törvényjavaslatot hónapokkal ezelőtt, és akkor rendes eljárásban is időben megszülethetett volna a törvény, amit a kormánytöbbség meg akart alkotni. Már csak azért sem helyes erre igennel szavazni, mert azzal a parlamentarizmus ilyen megcsúfolását is tudomásul veszik.

Másodszor azért nem, mert a társadalombiztosítási járuléknak szociális hozzájárulási adóvá történő átalakítása annak velejárója, hogy az Orbán-rendszer felszámolta Magyarországon a társadalombiztosítást. Amikor a 2018-as választás előtt az ellenzéki pártok megállapodtak egyfajta egészségpolitikai minimumban, ennek talán legfontosabb pontja az egészségügy társadalombiztosítási alapra való visszahelyezése volt. Ha ezt komolyan veszik, akkor nem mondhatnak igent olyan előterjesztésre, amely az orbáni társadalompolitikával, a társadalombiztosítás megszüntetésével van összhangban. Az orbáni logika szerint a kormány mindenkori akaratától, és nem a munkavállalók és munkáltatók befizetésével függ össze, hogy mennyi jut egészségügyre és nyugdíjra. Ezt a logikát hagyják jóvá igenlő szavazatukkal az ellenzéki pártok.

Ha ugyanis a társadalombiztosítási járulékból finanszírozzák az egészségügyet és a nyugdíjakat, akkor a járulékot nem lehet tetszőlegesen csökkenteni, figyelmen kívül hagyva a két biztosítási ág finanszírozási szükségletét.

Most ugyanis ez történik, és erre mondanak többségükben igent az ellenzéki pártok.

Ez az az eset, amikor az ellenzéki képviselőknek, akik a vállalatok terheinek csökkentését helyeslik, tartózkodniuk kellett volna a szavazástól.

A kivétellel, a Párbeszéd álláspontjával, melyet Tordai Bence fejtett ki, s amelyből szerintem nem tartózkodás, hanem nemleges szavazat következett volna, sem tudok sajnos egyetérteni. Ők rendes szocialistaként nem hívei az adók csökkentésének, szerintük az államnak különféle célokra sokat kell költenie és sok adót is kell beszednie, mint Észak-Európa szociális államaiban. Nekem is rokonszenvesek Észak-Európa szociális államai, de az észak-európai modell nem ültethető át az egészen más történelmi utat bejárt kelet-közép-európai országokra, kiváltképp Magyarországra.

Ezen túlmenően Tordai Bence felszólalásának vezérmotívuma – mellesleg sajnos a DK részéről felszólaló Arató Gergely felszólalásához hasonlóan – a nagyvállalat- illetve multiellenesség volt.

Ők ugyanúgy ellenségesen beszélnek a nagyvállalatok, a multik profitjáról, mint egykor a vulgármarxista brosúrák szerzői. Azok a vulgármarxista brosúrák azt próbálták elhitetni az olvasókkal, hogy a profit a szivarozó, pocakos tőkés luxuséletmódjának forrása. A politikai gazdaságtan komoly művelői tudják, hogy a profit Marxnál is elsősorban a gazdaság rohamos fejlődését szolgáló beruházások, valamint a foglalkoztatás bővítésének forrása, és ehhez képest a tőkés magánfogyasztása elhanyagolható nagyság. Aki a profitot utálja, az a fejlődést utálja.

Én tudom, hogy a szociális hozzájárulási adó csökkentése népszerű az üzleti életben. Csakhogy ellenzéki pártoknak nem kell mindenre igennel szavazni, ami népszerű. Erre sem kellett volna.

A parlamenti elnyomás kiteljesedése

A Fidesz képviselői benyújtották az ún. országgyűlési törvény módosítását. Egyfelől a képviselői jogok durva korlátozásáról van szó, amikor az országgyűlési képviselők állami intézményekbe való belépését kötik előzetes bejelentkezéshez és az intézmény hozzájárulásához, másfelől a képviselőkre kiszabható szankciók súlyosbításáról.

Az előbbi esetben nyilvánvaló, hogy miről van szó, az utóbbi azonban bővebb elemzést kíván.
Szögezzük le: annak testtel való megakadályozása, hogy az ülésvezető elnök elfoglalja helyét az elnöki pulpituson, kétségkívül nem helyénvaló dolog, az Országgyűlés működésének meg nem engedhető akadályozását jeleni. (Először ezt a Jobbik alkalmazta a földtörvény szavazásának megakadályozására, másodszor az ellenzéki pártok együttesen az ún. rabszolgatörvény szavazása ellen.) Az ilyesmivel szemben nyilván demokratikus parlamentekben is ellenintézkedéseket tesznek. A magam részéről az olyan látványos akciókat, mint a feliratok felmutatása, a bekiabálások, a felszólalásoknál alkalmazott szemléltetés, a sértő kifejezések használata egyáltalán nem tekintem a működés akadályozásának. Az előbbinél tehát elfogadható az ellenintézkedés, az utóbbinál szerintem nem.
További kérdés, hogy lehet-e az ellenintézkedés szankció. Ez iránt komoly kételyeim vannak akkor is, ha a szankciókra sokféle külföldi példát lehet felhozni, és ezt a törvényjavaslat indoklásában meg is teszik. Az országgyűlési képviselők önállóak, egyenjogúak, a választóktól nyerték felhatalmazásukat arra, hogy az Országgyűlésben jelen legyenek, ott a házszabály szerint felszólaljanak és szavazzanak. A képviselői tiszteletdíj annak alapja, hogy ezekkel a jogukkal élhessenek. Ezeket a jogaikat a többi képviselő nem veheti el tőlük, egyik képviselőtől sem.
Nem véletlenül írtam az országgyűlési működés testtel való megakadályozása esetében ellenintézkedést, és nem szankciót. Az ülésvezető az országházi személyzet vagy akár az országgyűlési őrség révén megakadályozhatja a rendet sértő képviselőt a rend megsértésében, intézkedhet a működés feltételeinek helyreállítására, ez adott esetben elfogadható.

A képviselők kitiltása vagy tiszteletdíjuk megvonása viszont elfogadhatatlan.

Elfogadhatatlan volt ennek eddigi mértéke is. Nem véletlen, hogy az Európai Bíróság rendszeresen a képviselők javára, az Országgyűlés elnökével illetve többségével szemben ítélt ezekben a tiszteletdíj-megvonásai ügyekben.
Mindezek általános megállapítások. A mi esetünkben azonban nem egy-egy képviselő és a többség közötti konfliktusról, hanem ellenzéki képviselők és a házelnök illetve az annak döntését megerősítő kormánytöbbség konfliktusáról van szó. Az Országgyűlésnek mint a demokratikus államrend alapvető intézményének lényegével, kormányoldal és ellenzék együttélésével ellentétes, ha abban a kormánytöbbség rendszeresen szankciókat alkalmaz egyes ellenzéki képviselőkkel, illetve általában az ellenzékkel szemben. Nem más ez, mint az ellenzék elnyomása a kormánytöbbség által, ami megengedhetetlen.

Amit most tesz a Fidesz, az ennek az elnyomásnak a megkeményítése.

Hogyan lehet erre válaszolni? Mit léphet erre az ellenzék, amely ma nem képes megtenni, ami az egyetlen igazi megoldás egy önkényuralmi rendszerrel kapcsolatban, nevezetesen, hogy megdönti azt.
Emlékezzünk rá, hogy az ellenzék a parlamenti elnyomás korábbi eseteiben többnyire nem csinált semmit. Az alkotmányozás estében még tett: kivonult, nem vett részt abban. Helyesen tette. Ugyanakkor a kétharmados Országgyűlési törvény esetében, amikor a szankciók eddig érvényes változatát bevezették, az ellenzék azon túl, hogy nem szavazta meg, nem csinált semmit. Pedig már ez is – a tiszteletdíj részbeni megvonásának bevezetésével – súlyosan ellentétes volt a demokrácia elemi normáival.

Az, hogy az ellenzék eddig nem tett semmit, s így nem tette világossá a közvélemény számára, hogy ez már eddigi változatában is miért elfogadhatatlan, nehezíti azt, hogy most megfelelő választ adjon a fideszes többség újabb lépésére.

Mint annyiszor, ezúttal is felmerül, hogy az ellenzék hagyja el az Országgyűlést. Nem hiszem, hogy az ellenzéki képviselők elszánják magukat erre. Részben egzisztenciális megfontolásokból nem, részben pedig azért, mert nem akarnak lemondani az országgyűlési tevékenység kínálta megszólalási, véleménynyilvánítási, a kormánnyal szembeni vitatkozási lehetőségekről. Sokak szerint ez komolytalan érv, mivel ennek nincs számottevő hatása, én azonban nem osztom ezt a véleményt. Lehet a parlamenti tevékenységet egy önkényuralmi rendszer parlamentjében is jól, hatásosan csinálni, amit, ha ritkán is, de néha-néha a jelenlegi ellenzék is megmutatott. A törvényjavaslatok parlamenti megvitatása az önkényuralmi rendszer parlamentjében is rákényszeríti az ellenzéket arra, hogy kidolgozza a maga álláspontját a kormányéval szemben, végiggondolja, hogy túl a kormány bírálatán milyen pozitív elképzeléseket, programot dolgozzon ki. Kár lenne erről a kényszerről lemondani.

Hiba lenne ugyanakkor, ha az Országgyűlést nem elhagyó ellenzékiek semmilyen érdemi választ nem adnak az elnyomás effajta fokozására.

Megismétlem ezért egy korábbi javaslatomat, amelynek ez a módosítás újabb indokot ad.
A képviselőkkel szembeni kibővített szankciók alkalmazására a törvénymódosítás az ülésvezető elnök mellett az ülés vezetésében éppen segédkező jegyzőkre, illetve a jelenlevő, de éppen nem ülést vezető alelnökökre és jegyzőkre ró feladatokat. Hasonló feladatot ró a módosítás a parlamenti bizottságok üléseit vezető bizottsági elnökökre és alelnökökre is. Ezzel a kibővített hatáskörrel az ellenzék által delegált országgyűlési alelnökök, jegyzők, bizottsági elnökök és alelnökök nyilvánvalóan nem élhetnek, e hatásköröket egyszerűen nem fogadhatják el. Ebben a helyzetben a törvény elfogadására az lehet a válasz, ha valamennyi ellenzék által jelölt alelnök, jegyző, bizottsági elnök és alelnök lemond erről a tisztségről, és az ellenzéki pártok nem is jelölnek helyettük mást. Az országgyűlési életet kevéssé ismerőket meg kell nyugtatni: e tisztségek betöltésével semmiféle érdemi politikai hatást nem lehet elérni, csak annak a hamis látszatnak a keltésére jók, hogy demokratikus parlamentarizmus van még mindig Magyarországon. Hogy a Fidesz ettől nem fog megijedni? Persze, hogy nem.

Csak éppen az ellenzék ezzel kifejezésre juttatja, hogy az elnyomást elnyomásnak tekinti, és nem demokratikus állapotnak.

Ezt pedig a közvélemény számára demonstrálni kell.
Remélem, az ellenzék által jelölt parlamenti tisztségviselők vállalnák azt a pénzbeli veszteséget, ami emiatt érné őket.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK