Kezdőlap Címkék Országgyűlés

Címke: Országgyűlés

MÉG ROSSZABB

Régen volt már, hogy megírtam ezen az oldalon, hogy a Jobbikkal közös listára nem tudok és nem fogok szavazni. Amikor a 2018-as választás után sokan nehezteltek az LMP-re, a Momentumra és a Jobbikra, amiért nem léptek vissza a javamra a budapesti 3. választókerületben, és emiatt nem nyertem meg a választókerületben a választást a fideszes Gulyás Gergellyel szemben, azt mondtam: én ezt nem bánom, nem is fogadtam volna el a Jobbik és az LMP támogatását.

Sok okom volt arra, hogy fel sem merült bennem, hogy újra elinduljak ugyanabban a választókerületben, de az egyik fontos ok az volt, hogy ha történetesen megnyertem volna az előválasztást, el kellett volna fogadnom a Jobbik támogatását, és erre ma sem vagyok hajlandó. Amikor a szerencsi-tiszaújvárosi választókerületben időközi választás volt, és a jobbikos, korábban fannhangon zsidózó Bíró László lett az ellenzék közös jelöltje, és ott kampányoltak neki Karácsony Gergelytől Kunhalmi Ágnesig az ellenzék vezető politikusi, megerősödtem a véleményemben.

Azóta sorra derül ki a Jobbik jelöltjeiről, hogy milyen antiszemita, cigányellenes kijelentéseket tettek a közelmúltban. Nemcsak egy-egy jobbikos politikusról van szó: a Jobbik parlamenti frakciója – már a „néppártosodás” idején – a Fidesszel együtt megszavazta a kilencedik alkotmánymódosítást, benne a hajléktalanság kriminalizálásának, a menekültekkel szembeni fellépésnek és az igazságszolgáltatás kormányellenőrzés alá vonásának „alkotmányos” megalapozását, és megszavazta most a homofób pedofília-törvényt. A Jobbik ma sem fogadja el a nyugati világban érvényes demokratikus-humanista minimumot.

Most Jakab Péter olyan módon fenyegette börtönnel és a börtönbeli megerőszakolással Orbán Viktort az Országgyűlés plenáris ülésén, ami után az európai demokráciákban egy napig nem maradhatna meg a politikai életben.

Pártja azonnal lemondatná. Hogy Jakab ilyeneket beszél, az nem lep meg, eddigi nyilatkozatainak ez logikus folytatása. Bebizonyosodott: nemcsak egyik-másik jobbikos jelölt, de maga a pártelnök-frakcióvezető sem tudja, hogy mit jelent a másik ember méltóságának tisztelete.

Mások már megírták előttem – Hont András, Petri Ádám és most Tamás Gáspár Miklós –, hogy elfogadhatatlan, hogy az ellenzéki pártok politikusainak nincs szava Jakab parlamenti mondatára. Igazuk van, egyetértek velük.

Hallottam jobbikos politikusok magyarázkodását, és más ellenzéki politikusét is az ATV-ben. Hogy a vita hevébe, meg indulatból, meg szövegkörnyezetéből kiszakítva, meg irónia.

Nem, parlamenti politikus ilyet nem mondhat a parlamentben.

Ha pedig a többi pártvezetőnek nincs ehhez észrevétele, azzal saját demokratikus elkötelezettségüket teszik kérdésessé.

A helyzet még rosszabb, mint a hatpárti szövetség megkötésekor látszott. A többi párt idomul a szövetségben a Jobbikhoz. Más jelei is vannak ennek, de ez is ennek jele.

A Momentumtól sem fogadom el

A március 9-i Európa Napon jelentette be Fekete-Győr András, hogy az ellenzéki pártszövetség közös választási listájára a Momentum két külföldön élő magyart is felvetet: a Londonban élő Csillag Tamást, aki a Momentum londoni közösségének tagja, illetve a sepsiszentgyörgyi Tomos Endrét. Ez az a kérdés, amiben a legmélyebb az egyet nem értés köztem és a Momentum között.

Sok mindenben értünk egyet, évekkel ezelőtt – kéretlenül – alapos véleményt írtam vaskos programjukról, a legtöbb részt kifejezetten helyeseltem, és kevés helyen fogalmaztam meg kifogásokat, melyek közül a határon túli magyarokkal kapcsolatos álláspontjuk volt a legfontosabb.

Három évtizede, amikor kialakult az új magyar demokrácia, konszenzussal került a köztársasági alkotmányba, hogy a magyar állam „felelősséget érez” a határon túli magyarokért, és konszenzus volt abban is, hogy a magyar államnak sokrétű kulturális és oktatási támogatással kell hozzájárulnia ahhoz, hogy magyarként élhessenek teljes életet szülőföldjükön, a határ túloldalán, és hogy mindennapos kapcsolatban állhassanak az anyaországgal.

Azt azonban, hogy közjogi értelemben a magyar állam polgárai legyenek etnikai alapon, akkoriban az Antall József vezette MDF sem tudta elképzelni, nem is beszélve a magát még liberálisnak vélő,

a Trianon-évfordulón a házelnök Szabad György elrendelte parlamenti felállás miatt az ülésteremből kivonuló, Orbán és Kövér vezette Fidesz-frakcióról.

Amikor tíz évvel később, 2010 nyarán az MSZP-frakció nagy többsége megszavazta az Országgyűlésben a kettős állampolgárságról szóló Orbán-féle törvényt, ezt bizonyára inkább gyávaságból, mint meggyőződésből tette. Mire azonban létrejött a Momentum, az ebben is 180 fokos fordulatot végrehajtó Fidesznek már sikerült olyan helyzetet teremtenie a hazai politikai közgondolkodásban, hogy a politikába bekapcsolódó fiatalok számára magától értetődő lett annak magukévá tétele, hogy a magyarság nemcsak kulturális összetartozást jelent, de közjogi-politikai közösséget is, és ebből következően a budapesti parlamentben is képviseletet kell adni a „külhoni” magyaroknak.

Nemcsak választójogot, ahogy a Fidesz bevezette és az MSZP is elfogadta, de azt is, hogy olyanok képviseljék őket a budapesti Országgyűlés tagjaiként, akik maguk sem Magyarországon élnek,

hanem kisebbségben a szomszéd országok valamelyikében, illetve vendégmunkásként, bevándorlóként bárhol másutt a világban.

Márpedig ez nem helyénvaló. A népszuverenitás elvéből az következik, hogy a törvényhozó hatalom összetételének és ezáltal

a kormányzás irányának meghatározásában azoknak legyen szavuk, akik a parlament által hozott törvények hatálya alatt, a kormányzás által meghatározott körülmények között élnek, tehát Magyarország lakosainak.

Ezért tartom ma is helyesnek, hogy a 2010-ig érvényes törvény a választójogot magyarországi lakóhelyhez kötötte. Sőt, nemcsak az nem indokolt, hogy más országokban élők részt vegyenek a magyar törvényhozás megválasztásában, de az sem, hogy etnikai illetve történeti indokok alapján állampolgárságot kapjanak a más országokban élők. Aki Székelyföldön született, és ott is – mondjuk Sepsiszentgyörgyön – él, dolgozik, tanul és állami juttatásokban részesül, az noha ugyanazon a nyelven beszél, ugyanazokat az írókat olvassa, ugyanazokat a történelmi személyiségeket tiszteli (legalább nagyobb részben), mint mi Magyarországon, nem indokolt, hogy a magyar költségvetés elosztásáról illetve a Magyarországon élők különféle jogairól és kötelezettségeiről szavazzon az országházi ülésteremben.

Tudom, hogy amikor az ellenzéki pártok a 2018-as választás előtt közös választójogi törvénytervezetben egyeztek meg, az is tartalmazta ezt a megoldást, és ezt törvényjavaslatként is benyújtotta akkor az Országgyűlésben, de ebben a DK olyannyira fenntartotta különvéleményét, hogy ezt még a frakció számára készített módosító indítványban is megfogalmaztam a soha napirendre nem vett törvényavaslathoz.

Miért ragaszkodom ennyire a letelepedés nélküli kettős állampolgárság s az ehhez kötött választójog elutasításához?

Nem a praktikus következménye miatt, nevezetesen, hogy ez többletszavazatokat jelent a Fidesz számára. Ha egyszer majd eljutunk oda, hogy a magyar társadalom többsége meg akarja dönteni az Orbán-rendszert, a szomszéd országokban és másutt élő kettős állampolgárok kisebbségének a Fideszre leadott szavazatai nem fogják ezt megakadályozni. (Kisebbségének szavazatai, hiszen többségük jó ízléssel nem él a felkínált választójoggal.)

Más okból gondolom így én is, és sokan mások is, akik ugyanígy látják ezt. Az alapkérdés, hogy a politikai közösséget nem etnikai, nem vérségi, hanem polgári alapon értelmezzük: az állam polgárai alapesetben azok, akik a határai között élnek, s ezen csak a házasodás illetve a kiköltözés esetén szabad, és mindig csak egyes személyek tekintetében eltérni. Ez a nemzetközi norma, s a határváltoztatások folyományaként más államok határai közé került nemzetiségek problémáját a demokratikus világban kisebbségi jogokkal és nem kettős állampolgársággal kezelik.

Ahol ilyesfajta (és nem költözés vagy házasodás folyományaként létrejövő) kettős állampolgárságot vezetnek be (mint egyes balkáni országokban illetve az Orosz Föderáció peremvidékein), ott ez a kialakult határok megkérdőjelezésének kifejezése, korábbi vagy tervezett fegyveres konfliktusok hírnöke.

Aki – mint a Momentum – nyugati és nem keleti mintákat követő Magyarországot szeretne, annak, ha következetes akar lenni, le kell mondania a politikai közösség és az annak képviseletét ellátó parlament etnikai alapú értelmezéséről.

Akik kivándorolnak az országból, de állampolgárként kapcsolatban maradnak a magyar állammal, azok választójoga a nemzetközi gyakorlattal összhangban maradjon meg, de aki külföldön él, az nem tudja ellátni az országgyűlési képviselő munkáját. Nem tartom ezért jó ötletnek külföldre költözöttek jelölését sem a listára.

Nézze élőben az Országgyűlés ülésnapját

FEBRUÁR 22. HÉTFŐ
üléskezdés: 11:00 óra
határozathozatalok: legkorábban 12:15 órától és legkorábban 15:45 órától
ülés befejezése: kb. 18:00 óra, illetve a napirendi pontok megtárgyalása
szünet: szükség szerint

Mit hagynak jóvá?

Az Országgyűlés holnapi ülésén, a tavaszi ülésszak második napján tárgyalja meg azt a törvényjavaslatot, amellyel a kormány november, a veszélyhelyzet újbóli bevezetése óta rendelettel hozott intézkedéseit és hosszabbítja meg a novemberben 90 napra adott felhatalmazást.

Emlékezetes, hogy márciusban az ellenzéki pártok nem szavazták meg az általuk találóan felhatalmazásinak nevezett törvényt. Támogatta őket ebben az ellenzéki közvélemény is. Novemberben viszont, pusztán azon az alapon, hogy a kormány immár határidővel mondta ki a veszélyhelyzetet, az ellenzéki pártok igennel szavaztak arra.

Számos alkotmányjogász fejezte ki ezzel kapcsolatos értetlenségét.

Most újra szavazniuk kell a képviselőknek a veszélyhelyzet meghosszabbításáról, jóváhagyva a november óta az akkori felhatalmazás alapján hozott, törvényeket módosító kormányrendeleteket.

Milyen kormányrendeletekről van szó? Kettőt emelek csak ki ezek közül.

Az egyik: ezzel a felhatalmazással felezte meg a kormány az önkormányzatok bevételét jelentő iparűzési adót. A megyei jogú városok közül máris kompenzálta ezt azoknak, amelyeket fideszes polgármester vezet, míg nem kompenzálta azoknak, valamint Budapestnek, amelyek élén ellenzéki polgármester áll.

A másik: ezzel a felhatalmazással mondta ki rendeletben az Orbán-kormány, hogy a magyar gyógyszerhatóságnak engedélyeznie kell az olyan koronavírus-vakcina alkalmazását az országban, amellyel legalább egymillió embert beoltottak legalább három országban, amelyek közül legalább egy az Európai Unió tagja vagy tagjelöltje (tehát megkezdődtek vele a tagfelvételi tárgyalások). A rendelet szerint ezt a külügyminiszter állapítja meg, tehát érdemben a külügyminiszter dönt egy vakcina alkalmazhatóságáról, a gyógyszerhatóság csak a pecsétet üti rá a döntésre.

Megjegyzem, számos független alkotmányjogász szerint a járvány elleni védekezéshez nincs is szükség veszélyhelyzet kimondására. Miután a veszélyhelyzet tavaszi feloldásakor az egészségügyi válsághelyzet bevezetésével állandósították a járvány elleni védekezéshez szükséges felhatalmazást.

Az egészségügyi válsághelyzet változatlanul hatályban van.

A veszélyhelyzet ahhoz kell, hogy a kormány olyasmiben is rendeletekkel dönthessen, aminek semmi köze a járványhoz, s ezért nem elég hozzá az egészségügyi válsághelyzet.
Kíváncsian várom, hogyan szavaznak most az ellenzéki képviselők, jóváhagyják-e szavazatukkal azokat a rendeleteket, amelyeket az elmúlt három hónapban hozott az Orbán-kormány. Ha jól értem a napirend előtti felszólalások hangütését, nem fogják.

DK: a kormány hivatalosan tiltakozzon a terror ellen

A Demokratikus Koalíció országgyűlési képviselőcsoportja azt szeretné elérni, hogy az Országgyűlés ítélje el Lukasenka fehérorosz vezér diktatúráját, a választás elcsalását és az utána történt brutális intézkedéseket. – áll a Demokratikus Koalíció közleményében.

Az országgyűlési képviselőcsoport ennek érdekében országgyűlési határozati javaslatot nyújt be, amelyben többek között úgy fogalmaznak, hogy az “Országgyűlés felháborodottan értesült arról a tényről, hogy az augusztus 9-I választást a belarusz hatóságok látványosan elcsalták, azt ezt követő tiltakozásokat pedig vérbe fojtották.

Az ellenzéki vezetők közül többen arra kényszerültek, hogy külföldre meneküljenek. Az Országgyűlés megállapítja, hogy a Belaruszban történtek Európa hidegháború és délszláv konfliktus utáni történetének legszégyenletesebb lapjaira tartoznak, és elítéli a Lukasenka-rezsim által elkövetett atrocitásokat.

Az Országgyűlés kijelenti, hogy az őrizetbe vett és letartóztatott személyeket politikai foglyoknak tekinti és követeli azonnali szabadon bocsátásukat. Követeli továbbá az emigrációba kényszerített ellenzékiek biztonságának és személyi szabadságának garantálását hazatérésük esetére. Az Országgyűlés ugyancsak követeli a Belaruszban elkövetett erőszakos cselekmények független kivizsgálását, és új, nemzetközi ellenőrzés mellett zajló választás megrendezését.

Az Országgyűlés felszólítja a kormányt, hogy hivatalosan tiltakozzék a belarusz vezetésnél a példátlan terror ellen.

Az Országgyűlés elvárja az Európai Uniótól, hogy lépjen fel Alekszander Lukasenkával szemben.

Az Országgyűlés felhívja a kormányt, kezdeményezze az Európai Tanácsban komoly szankciók bevezetését a minszki rezsimmel és annak exponenseivel szemben. Az Országgyűlés fölkéri az Európai Parlament magyarországi képviselőit, hívják föl az Európai Bizottságot ilyen tartalmú indítvány előterjesztésére.

Rendkívüli

Rendkívüli ülést tartott tegnap az Országgyűlés. Azaz nem tartott. Nem tartott, mert a fideszes képviselők szokás szerint nem jöttek el. Ahogy 2010 óta soha nem jönnek el az ellenzék által kezdeményezett rendkívüli ülésre. Magát a rendkívüli ülést Kövér László a házszabály előírásai szerint összehívja, és ezzel látszólag eleget tesz az alkotmányos előírásnak.

A fideszes (ezen természetesen a KDNP-snek tekintett fideszes képviselők is értendők) képviselők nem jelennek meg, ezért a napirend előtti felszólalások után nem tudják megszavazni a napirendet, és ezért az ülést napirend híján nem lehet megtartani. Ezzel kapcsolatban három dolgot kell leszögezni.
Az első: a fideszes képviselőknek ez az eljárása alkotmányellenes. Igaz, ennek a szónak ma igazából nincs értelme, hiszen Magyarországnak 2012. január elseje óta nincs alkotmánya.

Alkotmánynak azt nevezzük, ami egyrészt megköti a hatalmat gyakorlók kezét, másrészt a különféle politikai erők valamiféle, hosszú távra szóló konszenzusát fejezi ki a társadalmi berendezkedés alapvető kérdéseiben.

Orbán Viktor egy párti alaptörvénye semmiféle konszenzust nem fejez ki, és semmiben nem köti meg a hatalmat gyakorlók kezét.
Mégis: miközben a parlament működését, az ott tárgyalt javaslatok körét és a döntéseket, alapvetően a többség szabja meg (és ez rendben is van, a parlamentarizmushoz hozzá tartozik), a köztársasági alkotmány számos rendelkezését átvevő alaptörvény és házszabály egyfajta rekvizitumként tartalmazza a parlamenti kisebbségnek azt az előjogát, hogy hogy – a többség egyetértése nélkül is – vizsgálóbizottságokat, parlamenti vitanapokat és rendkívüli üléseket kezdeményezzen általa fontosnak tartott ügyekben akkor is, ha a többség azokat nem tartja fontosnak, napirendre veendőknek. A parlamenti vitanapokat a Fidesz nem szokta megakadályozni, azokat megtartják, viszont a kisebbség által kezdeményezett vizsgálóbizottságok megalakítását és a rendkívüli ülések magtartását a Fidesz távolmaradásával megakadályozza.

Sem az ellenzéki pártok, sem a független média nem kezeli ezt az alkotmányellenes viselkedést súlyának megfelelően. Most sem tette.

A második: az ellenzéki pártok megint elrontották a dolgot. Az ügy, amiben a DK, megkapva a kezdeményezéshez a többi ellenzéki párt támogatását is, a rendkívüli ülést kezdeményezte, korántsem egyszerű, a kezdeményezés korántsem volt magától értetődő, még ha tulajdonképpen helyes is. Azt akarták az ülésen megbeszélni, hogy Orbán miniszterelnök miért fogadta el Brüsszelben az Európai Tanács határozatait a költségvetésről és az „Új Generáció” helyreállítási programról, miközben az Országgyűlés többsége határozatban kötötte ki, hogy milyen feltételek teljesülése esetén teheti ezt meg, és ezek a feltételek vitathatatlanul nem teljesültek.

Csakhogy a DK és néhány további ellenzéki párt (nem mind) az elfogadott határozatokat alapjában véve helyesli, az Országgyűlés fideszes többsége által kikötött feltételeket viszont nem helyeselte.

A DK és vele az ellenzéki pártok többsége tehát nyilvánvalóan helyesli, hogy Orbán miniszterelnök nem élt a kilátásba helyezett vétóval. Akkor mit is akarnak számon kérni? Tudom, azt, hogy Orbán miniszterelnök nem azt tette, amit saját parlamenti képviselői az ő kívánságára tőle elvártak.
Mármost ha a DK és a hozzá csatlakozott ellenzékiek ennyire bonyolult politikai kezdeményezést tesznek, akkor a napirend előtti felszólalásokban rendelkezésükre álló öt-öt percben arról kell meggyőzniük a rájuk figyelő közönséget, hogy e kezdeményezésük helyes, a miniszterelnök eljárása pedig – szemben végső döntésével, a brüsszeli határozatok elfogadásával – helytelen, tisztességtelen, továbbá az őt támogató fideszes képviselők viselkedése – nevezetesen az, hogy előbb megszavazzák neki a feltételeket, majd szemet hunynak afölött, hogy azok teljesülése nélkül is elfogadta a határozatokat – elvtelen, tisztességtelen, gyáva.

De nem ezt tették, hanem másról beszéltek.

Mindjárt az elején a Párbeszéd képviselője csak a Balatonról, maga Gyurcsány Ferenc három más dologról: a tragikusan elhunyt Bogdán Lászlóról, a Színház- és Filmművészeti Egyetem átalakításáról és az Index ügyéről. Mindhárom állítása helytálló volt, szokás szerint kitűnően, meggyőzően adta elő azokat, jó volt a „züllött kormány” mint keret – csak éppen azt nem tette világosabbá, hogy miért is kezdeményezett rendkívüli ülést a DK, és mit gondol a Fidesz viselkedéséről.
Hasonlóképpen eklektikus volt az MSZP elnökének és a Jobbik nevében felszólaló képviselőnek öt perces beszéde is. Így együttesen csak még jobban megnehezítették, hogy a rájuk figyelők megértsék, hogy miért züllött ebben a dologban a Fidesz, s miért van vele szemben nekik igazuk.
A harmadik dolog, amiről az elszabotált rendkívüli ülés kapcsán beszélni érdemes, az eddig nem említett ötödik ellenzéki felszólalás.

Ungár Péter az LMP nevében nem másról, mint a tárgyról beszélt, a brüsszeli EU-csúcsról, az ott elfogadott határozatokról, és ez önmagában dicséretes.

Világosan, érthetően adta elő a maga álláspontját mint pártjának álláspontját. Ez azonban gyökeresen ellentétes volt azzal, amit a brüsszeli EU-csúcs ügyében legalábbis a DK, az MSZP, az Országgyűlésben nem jelenlevő Momentum és az egyetlen képviselővel jelenlevő Liberális Párt képvisel.
Ungár szerint a brüsszeli határozatok s az azokkal kapcsolatos magyar álláspont Merkel kancellár és Orbán miniszterelnök szövetségét, az ő közös álláspontjukat jelenítik meg, merthogy a mai EU, a mai Németország és az orbáni magyar állam érdekei közösek, megjelenítik a német autóipar, a magyar kormány (és a lengyel szénipar) közös érdekeit, szemben a népek, köztük a magyar nép érdekeivel.
Ez az EU a tőke Európáját jelenti, szemben az emberek Európájával, hirdette Ungár.
(Ugyanezt mondta el az előző rendkívüli ülésen is, amikor a fideszes többség a feltételeket szavazta meg Orbánnak, s azt megelőzően napirend előtt is.) Ungár felfogásában az Európai Unió a maga jelenlegi képében nem szövetséges, hanem ellenfél. Ungár számára Merkel nem a demokratikus Európa vezető politikusa, akinek támogatására a magyar demokraták számíthatnak, hanem a tőke Európájának vezetője, akivel ő és pártja szemben áll, aki ellen harcolni kell. Az Orbán-rendszernek és a német tőkének ez a szövetsége megjelent a jobbikos szónok szövegében is, s bizony megjelenik időnként a Párbeszéd és az MSZP egyes politikusainak egyes megszólalásaiban is. Nos,

ha az ellenzéki pártok ennyire különbözőképpen, egymással ellentétesen értelmezik Magyarországnak az európai politikában elfoglalt helyét, ami kétségkívül a magyar politika egyik alapkérdése az előttünk álló évtizedekben, akkor nem tudom, hogyan képzelik azt, hogy valamikor majd együtt kormányoznak.

A DK, a Momentum és – azt hiszem – az MSZP is a szorosabb európai integráció híve, határozottan az euró bevezetése mellett áll. Az LMP és a Jobbik szemben áll ezzel. Ezekben a kérdésekben – és persze nemcsak ezekben – ugyanazt képviselik, mint a Fidesz.

Én a magam részéről nem tudok elképzelni olyan közös kormányprogramot, amelyet a jelenlegi ellenzék egésze őszintén el tud fogadni.

Új világrend?

Nézem a Híradót. Szijjártó Péter arról beszél Podgoricában, a montenegrói vezetőkkel való találkozója után, hogy a magyar kormány érdekelt a nyugat-balkáni országok mielőbbi felvételében az Európai Unióba, mert az Európai Uniónak „az új világrendben elfoglalt pozíciója és ereje szoros összefüggésben lesz a bővítés sikerességével”. Miért jön Szijjártó szájára az „új világrend” kifejezés? Vagy a következő mondatban „új világpolitikai rend”? Nyilván nem véletlenül használ ilyen kifejezést. Vajon mit jelent ez?

Ha új világrendről beszél valaki, akkor abból érdemes kiindulni, hogy az illető alapvető változásokat lát a világban ahhoz az állapothoz képest, amelyet eddig érzékeltünk magunk körül. Vajon milyen régi világrendhez képest beszél Szijjártó új világrendről, és gondolja ezt természetesen nemcsak ő, hanem mindenekelőtt Orbán? Nem ebből a sajtótájékoztatóból tudjuk meg ezt, hanem abból, hogy mit beszélnek minden más alkalommal.

Ha figyelemmel kísérjük a fideszes vezetők megszólalásait, mindenekelőtt Orbán beszédeit, akkor észre kell vennünk, hogy amihez képest új világrendre gondolnak, azon – tehát az eddigi, régi világrenden – azt a második világháború nyomán kialakult helyzetet értik, amikor az Egyesült Nemzetek alapdokumentumaiban rögzített demokratikus-humanista normarendszert különféle intézményekben, két- és többoldalú megállapodásokban érvényesítik és az egyes államokon számon is kérik.

Ennek a normarendszernek egyaránt fontos pillére a háború elutasítása és az emberi jogok katalógusa.

Ezeket a dokumentumokat úgy fogadta el a második világháború után az antifasiszta koalíció, hogy annak egyik országa, a Szovjetunió azokat sosem vette igazán komolyan és belső gyakorlatában nem is követte, mégis névleg elfogadta, és hasonlóképpen viselkedett a szintén győztes országként fellépő Lengyelország és Csehszlovákia, amelyek a németek millióinak kitelepítésével máris durva jogsértéssel indultak neki az akkori új világnak.

Azután három évtizeddel később megerősítette ezt a normarendszert a Helsinki Egyezmény is, amely legalábbis hivatkozási alapot adott a kelet-európai emberjogi mozgalmaknak, és így előkészítette az 1989-es rendszerváltást. A teljes siker akkor jött el, amikor 1989-et követően a kelet-közép-európai volt szocialista országok immár nemcsak szavakban, de ténylegesen is magukévá tették a Nyugat demokratikus-humanista értékrendjét. Egy ideig úgy tűnt, hogy a Jelcin-féle új Oroszország is csatlakozik ehhez, s az orosz közvéleményben is többsége volt az Európai Unióhoz való csatlakozásban.

A Putyin vezette Oroszország azután gyorsan elállt ettől, de Orbán 2010-es győzelméig úgy tűnt, hogy a kelet-közép-európai új NATO- és EU-tagok végérvényesen elfogadják ezt a normarendszert, hiszen erre épül a NATO és az EU deklarált és mind ez ideig többé-kevésbé érvényesített jogállami értékrendje.

Orbán 2010 után a nemzetközi rendet illetően tulajdonképpen azt vette át, amit Kína és a putyini Oroszország elég következetesen képvisel:

a nyugatival szemben egy másfajta értékrendet képviselnek, és nem tűrik el, hogy bárki a nyugati értékrendet kérje számon rajtuk. Orbán rendre ismételgeti, hogy általában is ellenzi „a demokrácia exportját”, és nem tűri el, hogy bárki hozzánk akarja a nyugati liberális demokráciák normáit exportálni. Nemzetközi kapcsolataiban a szóba jöhető partnerországokat sem hajlandó a szerint megítélni, hogy megfelelnek-e ezeknek a normáknak.

Ez az alapja nemcsak az ázsiai önkényuralmakkal ápolt szívélyes kapcsolatainak, de valójában ennek érvényesítésére használja a visegrádi együttműködést is. Annak tartalma a kilencvenes évek elejéhez képest, amikor azt Václav Havel kezdeményezte, teljesen megváltozott. (Akkor a Nyugathoz való közös közeledésről szólt, míg most Orbán intenciója szerint a Nyugattól való közös távolodásról.)

A tavalyi EP-választás előtt Orbán abban reménykedett, hogy a nyugati szélsőjobboldali pártok nagyarányú előretörésével meghatározó szerephez juthat az EU-ban. Ez nem sikerült, az azonban igen, hogy a visegrádi együttműködésre támaszkodva kiépítsen egy blokkoló kisebbséget az EU-ban. Elérte, hogy a Bizottság ne lépjen fel vele szemben.

A nyugat-balkáni országok EU-tagságát is azért szorgalmazza, hogy újabb szövetségeseket szerezzen, és megerősítse ezt a blokkoló kisebbséget. Márpedig ha a Biztonsági Tanács állandó tagjai közül a putyini Oroszország, a Xi uralta Kína és a Trump vezette Egyesült Államok, ha különböző megfontolásokból is, egyre távolabb kerül az 1945-ös normáktól, és emellett az Uniót az Orbán vezette blokkoló kisebbség bomlasztja, amely különböző ügyekben hol a baltiakban, hol Ausztriában talál további szövetségesekre, akkor Orbán lényegében eléri a célját. Ha nem is ő diktál a világnak, de a világ sem diktál neki és szövetségeseinek, és a régi, az eddigi, az 1945-ben született világrend, ahogy évtizedeken át meghatározta a nemzetközi viszonyokat, nincs többé. Természetesen nem ő egymaga éri ezt el, de ő az egyik azok közül, akik ezt elérik.

A nyugati világ normáit rögzítő nemzetközi egyezményekkel szembeni általános viszolygás jut kifejezésre például abban, hogy a Fidesz ma már nem hajlandó az Országgyűlésben ratifikálni a nők elleni erőszakról szóló isztambuli egyezményt, és az is, ahogy Vejkey Imre, az Országgyűlés igazságügyi bizottságának elnöke felvetette, hogy Magyarország függessze fel az Emberi Jogok Európai Bíróságának illetékességét az országban.

Egy kis történelemhamisítás

Az M1 kormánytelevízió élőben közvetítette az orbáni országgyűlés ünnepi ülését. Ennek az internetes közvetítéshez képest a kényelmi előnyön kívül volt egy másik „előnye” is: a kormánytelevízió az esemény előtt és után mint „szakértővel” kommentáltatta azt a fideszes Nézőpont Intézet vezetőjével, Mráz Ágoston Sámuel bérpolitológussal. Tanulságos volt, hiszen Mráz szolgálatkészen hamisította meg a történelmet.

Amikor a riporter azt kérdezte tőle, hogy milyen szimbolikus elemei voltak a harminc évvel ezelőtti alakuló ülésnek, a bérpolitológus egyszerűen hallgatott arról, hogy ott beszédet mondott Varga Béla, az egykori Nemzetgyűlés elnöke, illetve Vörös Vince, az Ideiglenes Nemzetgyűlés tagja. Mráz ezzel azt tagadta el, hogy az 1990-es alakuláskor az új demokráciát létrehozó politikai osztály konszenzussal az 1944 és 1947 közötti demokratikus, többpártrendszerű időszakkal vállalt folytonosságot.
Márpedig ez ellentétes a Fidesz mai történelemképével, amely az 1944 március 19. és 1990. május 2. közötti korszakot megkülönböztetés nélkül utasítja el, és az 1944 március 19. előtti helyzettel, tehát a Horthy-korszakkal vállal folytonosságot. A kettő nem fér össze, hiszen az 1944 és 1947 közötti demokratikus magyar kísérlet is a Horthy-rendszer elutasításából indult ki.
Figyelemre méltó elem volt Mráz kommentárjában az is, ahogy az 1990-ben létrejött magyar parlamentarizmus „antalli” elemeként beszélt az azonnali kérdések intézményéről, holott 1990-ben csak az interpelláció és a kérdés intézményét vezették be, a brit példát követő azonnali kérdés csak az 1994 őszi új házszabállyal került be a magyar parlamenti gyakorlatba.

Ez nem egyszerű pontatlanság, hanem hamisítás. 

Azért az, mert Mráz elkeni a fontos történelmi tényt, hogy 1994 őszén, az akkori MSZP–SZDSZ kétharmados többség kezdeményezésére, de az akkori ellenzékkel közösen szövegezve jött létre új házszabály. Ez az új házszabály a mindenkori, akár egyharmadot sem elérő parlamenti kisebbségnek jelentős jogosítványokat adott, mint a parlamenti vizsgálóbizottság, parlamenti vitanap és rendkívüli parlamenti ülés kezdeményezése, vagy akár az azonnali kérdés, amelyre a miniszterek és maga a miniszterelnök személyesen válaszolni kötelesek.
Az ünnepi ülés után ismét a bérpolitológus Mrázt kérdezte a riporter, aki az ellenzéki frakciók távolmaradását úgy értékelte, hogy azok a népszuverenitás eszméjét tagadták meg ezzel, hiszen a fideszes többség ezen a rendezvényen a népszuverenitás visszavételéről emlékezett meg.
Az ellenzéki frakciók világosan megindokolták a politikai nyilatkozat plenáris ülésen folyt vitájában, hogy miért maradnak távol az ünnepi ülésről. Ennek érzékeltetésére történelmi példát hozok fel. Kisgyerek voltam a Rákosi-korszakban, de már láthattam, hogy hogyan vonultatott fel az a rendszer katonai díszszemléken 1848-as egyenruhába öltöztetett huszárokat, hogy önmagát, a modern diktatúrát az 1848-as forradalom és szabadságharc örökösének tüntesse fel, nem takarékoskodva a függetlenségi hivatkozásokkal. Valami hasonló történik most az Orbán-rendszerben:

azok, akik új önkényuralmat építettek fel, magukat az 1989-90-es demokratikus újrakezdés folytatóiként állítják be, miközben a valóságban ugyanúgy felszámolták a harmadik köztársaságot, ahogy Rákosiék felszámolták az 1848-as hagyományhoz visszatérő másodikat.

Ez a nagy történelemhamisítás nemcsak a szolgálatkész bérpolitológus Mráz, de az egész fideszes vezetés műve, Áderrel, Orbánnal, Kövérrel az élen, akik ezt a rendezvényt kitalálták és végigcsinálták. Ehhez nem voltak partnerek az ellenzéki frakciók, és helyesen tették.

Felajánlkozás

Mesterházy Attila, az MSZP országgyűlési képviselője, korábbi elnöke a múlt hétfőn az azonnali kérdések órájában valóságos együttműködési ajánlatot tett Orbán Viktornak.

Jól meg is lepte őt, amikor az első két percben azt hangsúlyozta, hogy

„… mindenkinek azért kell szurkolnia Magyarországon – bármennyire is mást gondolunk különböző kérdésekről a politikában –, hogy önök sikeresen kezeljék ezt a válságot.

Mindjárt hozzá is tette: „itt van az ország előtt és előttünk egy lehetőség, hogy újratervezzük a magyar gazdaságot, újratervezzük Magyarországot is, hiszen fontos az, hogy Magyarország versenyképesebben – és ez a második szempontom – kerüljön ki ebből a válságból.
Tehát magyarul, az önellátás és egy új gazdasági szerkezet lehet az, ami ezt a helyzetet segíti Magyarországon is kezelni”.
Második, egyperces „kérdésében” felvetette Orbánnak:

Nem tudom, gondolkodott-e a miniszterelnök úr azon, hogy esetleg Magyarországon létrehozzunk egy „jövő bizottságát” vagy bármi hasonlót, ami valamilyen keretet adna annak a gondolkodásnak, amiről miniszterelnök úr is beszélt, nevezetesen a tudományos élet, a politikai élet, az érdekképviseletek bevonásával egy 20-30 éves távlatban, a kockázatokat is elemezve esetleg egy ilyen bizottság keretein belül lehetne talán konszenzusra is jutni.

Mi ezzel a baj? Hát nem helyénvaló-e, hogy kormánypárti és ellenzéki politikusok, felülemelkedve szembenállásukon, az ország javát igyekezzenek szolgálni?
Mesterházy csak

azt hagyja figyelmen kívül, hogy Magyarországon nem egy demokrácia kormánypártja és ellenzéke áll szemben egymással politikai partnerként, hanem egy önkényuralmi rendszer hatalomgyakorlói és az általuk elnyomottak szembenállásáról van szó.

Orbán ennek az önkényuralmi rendszernek a feje, megszemélyesítője és első számú működtetője.
Rendszerének azonban az a sajátossága, hogy – különféle külpolitikai és legitimitási megfontolásokból – a demokratikus látszatok fenntartása mellett működteti.

Az olyan konszenzus-törekvésnek, amellyel az Országgyűlésben Mesterházy előállt, demokráciában van helye.

Ha viszont valaki az önkényuralmi rendszer parlamentjében áll ezzel elő, akkor megerősíti azt a látszatot, hogy itt még demokrácia van, s ezzel Orbán rendszerét erősíti. Mesterházy nem buta ember, neki ezt tudnia kell.
Mesterházy, aki több mint két évtizede politizál, ötödik ciklusát tölti a parlamentben, már az Orbán-kormány idején volt az MSZP frakcióvezetője, jól kell ismernie a Orbán politikáját, és tudnia kell, hogy Orbán Európa-politikája, társadalompolitikája, gazdaságpolitikája alapvető kérdésekben összeegyeztethetetlen a baloldaléval. Nem részletkérdésekben, hanem az ország jövőjére vonatkozó elképzelésekben. Miféle konszenzust képzel e kétféle politika között?

Nem Mesterházy az első az MSZP-ben, aki ilyen szándékot nyilvánosan megfogalmaz.

Sőt, Hiller István nem szándékot, hanem tényt ismertetett a nyilvánossággal tavaly decemberben az Azonnali portálon majd az ATV Egyenes beszédjében. Megtudtuk tőle, hogy a országgyűlési alelnökként rendszeresen részt vesz Orbánnal egy „fórumon”, ahol „az országunkat hosszabb távon érintő ügyekről” elmondja a véleményét. Minderről a nyilvánosság először ebből a két interjúból, Hiller odavetett megjegyzéséből értesült.
Hiller sem buta ember, neki is tudnia kell, hogy milyen viszonyok vannak Magyarországon. Egy demokratikus rendszerben egy szociáldemokrata és egy kereszténydemokrata, egy liberális és egy zöld politikus barátkozhat egymással, kicserélhetik véleményüket, lehetnek közös kezdeményezéseik, mert mindketten ugyanannak a demokratikus politikai rendszernek részvevői, még ha politikai versenytársak is, és mást gondolnak a politika kívánatos irányáról.
Orbán és Hiller, Orbán és Mesterházy helyzete azonban – legalábbis remélem – alapjaiban más. Orbán egy önkényuralmi rendszer épít és működtet Magyarországon, Hiller és Mesterházy pedig – legalábbis remélem – szemben áll ezzel az önkényuralmi rendszerrel, és akkor nem ülhetnek együtt egy, az ország jövőjéről cseverésző „fórumban” vagy „bizottságban”.
Vagy nem is állnak szemben vele?

Csak a Fidesz

Az Országgyűlés most kezdődött, a napirend szerint négynapos üléséből két nap most hétfőn és kedden van, ahogy lenni szokott: hétfőn a napirend előtti felszólalásokkal és azonnali kérdésekkel (az interpellációkat a járvány miatt közös megegyezéssel szüneteltetik, hogy ne kelljen a szavazáshoz sok képviselőnek hosszú ideig az ülésteremben tartózkodnia), kedden a napirend előttiek után általános vitákkal és szavazásokkal. Utána jövő héten hétfőn megint napirend előtti felszólalások és azonnali kérdésekkel.

Ez így szokás, most így működik az országgyűlés. De jövő szombaton lesz még valami:

ünnepi ülés az első szabadon választott országgyűlés megalakulásának harmincadik évfordulóján.

Megjegyzem, volt ilyen ünnepi ülés az ötödik évfordulón is. Akkor éppen az MSZP és az SZDSZ alkotta a többséget. De a Házbizottságban megbeszélték, hogy az akkori ellenzékből is beszéljen valaki, így mondott beszédet Szabad György, a korábbi MDF-es házelnök is. Nem a kormányoldal dominálta az ülést.

Most egyedül Áder János beszél majd, a minden ízében fideszes mai köztársasági elnök.

Csakhogy ezzel nem érik be. Elfogadtatnak az országgyűléssel egy politikai nyilatkozatot is, amelynek szövegét rendesen be is nyújtották. A politikai nyilatkozat műfaját az 1994-es házszabály vezette be olyan parlamenti dokumentumként, amelynek funkciója a parlamenti pártok közös véleményének kifejezése nagy jelentőségű kérdésekben, s elfogadását ezért kétharmados többséghez kötötte.

A Fidesz azonban kétharmados többségével élve 2010 májusa, a „nemzeti együttműködési nyilatkozat” elfogadása óta arra használja ezt a formát, hogy a maga felfogását az ország egészének felfogásaként tüntesse fel.

Ez történik most is, amikor a politikai nyilatkozat elfogadásához a fideszes házszabály szerint feles többség is elég, ami az intézmény lényegi sajátosságát szünteti meg. A politikai nyilatkozatot Orbán Viktor és Kövér László, valamint a Fidesz és a KDNP jelenlegi frakcióvezetője és négy további fideszes politikus, Kósa Lajos, Varga Mihály, Hörcsik Richárd és Németh Zsolt jegyzi. Orbán és Kövér mellett ők voltak már tagjai a harminc éve, 1990. május 2-án megalakult Országgyűlésnek is (bár Hörcsik még nem a Fidesz, hanem az MDF képviselőjeként). E hat név hivatott jelezni a kontinuitást az 1990-es új magyar demokrácia és a mai orbáni önkényuralom között.

Természetesen a politikai nyilatkozat benyújtott szövege is ezt a folytonosságot hivatott kifejezni. Persze, a folytonosságon van egy nagy hézag: ők hatan ugyan végig parlamenti képviselők voltak, a hatalom részesei, 1998 és 2002 között még a kormányzásnak is meghatározó részvevői voltak miniszterelnökként, miniszterként, államtitkárként, kormánypárti képviselőként, és mégis: az 1990-től egészen a 2010-es „fülkeforradalomig”, illetve ezt pontosítva az orbáni alaptörvény 2012-es hatályba lépéséig terjedő időszakot mint „posztkommunizmust” jellemzi a szöveg. Elismeri ugyan az 1990-es fordulatot mint az „új demokrácia és alkotmányos rend kezdetét”, amit a „Szent István-i államszervezéshez fogható” tettnek tekint, mivel kialakult a demokratikus jogállam, a piacgazdaság jogi keretei, átrendeződött az ország nemzetközi kapcsolatrendszere és „a nemzetpolitikába illesztették” „a határon kívül rekedt magyar közösségekért való felelősségvállalást”. Mégis

„posztkommunizmusnak” nevezi az 1990 és 2010 közötti időszakot,

mivel „nem sikerült gátat szabni a társadalom jelentős részét érintő kiábrándulásnak és a kommunista diktatúrát korábban fenntartó csoportok meg-megújuló uralmi törekvéseinek”, és emiatt végig fennállt szerintük „az ország újbóli lecsúszásának és külső függésbe kerülésének” veszélye.

A szöveg fontos sajátossága, hogy nem fordul benne elő Európa, nem tartalmazza az európai integrációhoz, a demokratikus országok közösségének való csatlakozás gondolatát, viszont többször szerepel benne az önrendelkezés, a függetlenség gondolata, s szerinte

csak „az önálló Magyarország kerülheti el, hogy ismét gyarmati sorba süllyesszék”.

Tudjuk, hogy ez a retorika a közelmúltban a békemenetek molinóin jelent meg, a távolabbi múltban pedig Csurka István írásaiban.

A szöveghez szűkszavú indoklást fűztek, mely szerint az nem más, mint „az előterjesztők akaratának kinyilvánítása”. Az előterjesztők – Orbán, Kövér és társai – akaratát kell az országgyűlésnek elfogadnia.

Nincs ebben semmi meglepő, a Fidesz ellenzékben is önmagát azonosította a nemzettel, és 2010-es hatalomra jutása óta folyamatosan ezt teszi. Híven korábbi választási jelszavához, a nemzet „csak a Fidesz”.

Kérdés szokás szerint csak egy van: mit tesznek az ellenzéki képviselők?

Részt vesznek-e ennek a politikai nyilatkozatnak a jövő hétfői parlamenti vitájában? Elmennek-e az ünnepi ülésre, és ha igen, hogyan szavaznak erre a nyilatkozatra.

Remélem, nem vesznek részt a vitában, nem mennek el az ilyen módon tartott ünnepi ülésre, és megtalálják a módját, hogy kinyilvánítsák: elutasítják a nyilatkozat tartalmát.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK