A jogállam működése egyszerű. A jog a hatályos törvények alapján, az állam által garantáltan, mindenhol és minden időben érvényesül.
A törvényeket a regnáló párt barkácsolja össze. Nálunk kétharmaddal pont olyat amilyet akarnak, pont olyat. A többség dönt, a nagy többség tarol, ez, kérem, a demokrácia.
Még szerencse, hogy ha rosszul kormányoznak, le lehet majd őket váltani – kivéve, ha kormányzásuk révén olyan médiafölényt meg egyéb előnyöket hoznak össze, hogy a leváltásukhoz nem csak az ellenzéki pártok és szervezetek, hanem sok elégedetlen szavazó összefogására lenne szükség.
Csakhogy az ilyen összefogás nálunk a lehetetlenség kategóriája.
Ez már tizenhárom éve látható. Nem vagyunk egy összefogó típus, még ha az életünkről van szó, akkor se. Jobban utáljuk azokat, akikkel össze tudnánk fogni, mintsem hogy összefogjunk és közös platformot kialakítva az a cél legyen a vezérlőerő, hogy az ország sorsáért nem elég aggódni, hanem közös cselekvésben tevőlegesen kell részt venni.
A jogállamnak abszolút értelemben vett meghatározása nincs.
Az ugyanis, hogy Tiborcz szabadon és bűntelenségének büszke birtokában elsétálhatott a 13 milliárdnyi jó EU-s forinttal, továbbá hogy a kormány az uniós nyomozás megszüntetése érdekében mindezt közpénzből fizette vissza, teljesen szabályos, Magyarország összes törvényének megfelel.
Hogy ez véletlen-e, vagy miniszterelnök úr intézkedett, az mindegy, a végeredmény ugyanaz. A jogállamon karcolás sem esett.
Zuschlag 20 milliójának esetében anno másképp történt minden, de az magától értetődik, mivel a tolvajokra akkoriban más vonatkozott. Kizárás, bíróság, börtön-, pénzbüntetés. Mostanában ettől kissé eltérő a jog.
Ha választást nyertem, én hozom a törvényeket, melyek alapján a jogállam majd működik, ebből következően én teremtem meg a jogállamot is. A jogalkotásnál néhány dologra tekintettel kell lenni, például az Alkot… izé, Alaptörvényre, de ha kétharmaddal nyertem, akkor még az Atyaúristenre se. Úgy írom át magát a gránitsziládságút, mint a sicc.
L’état de loi ç’est moi. Punktum.
Érzékenyebbeknek persze nem biztos, hogy tetszik. Nyilván nem tartják erkölcsileg elfogadhatónak, hogy a regnáló párt markában és/vagy zsebében a következők találhatók:
- a jogalkotás révén az állam,
- az adók és az EU révén az államháztartásba érkező pénzek, a be- és visszavásárlásokkal részben újraállamosított, központilag osztogatós gazdaság,
- a legfőbb fékek és ellensúlyok (AB, MNB, ÁSZ, államelnök, stb.)
- az önkormányzatok,
- az elvileg független, de a regnálók által bárkire ráuszítható hatóságok (NAV, Ügyészség, satöbbi),
- a rendőrileg vezérelt, sőt vezényelt egészségügy,
- az oktatás (lásd egészségügy),
- a média hetven százaléka (közpénzből fizetett közmédia inkluzíve),
- az igazságszolgáltatás,
- a művészet,
- a tudomány,
- na, meg a sport,
hogy a legfontosabbat se felejtsük el. A helyzet még dermesztőbb, ha tudjuk, hogy a regnálókat egyetlen ember „irányítja”, aki gondoskodott arról is, hogy a mérleg nyelvét kiiktassa, így ellensúly nem lévén érvényesíti az “egy az isten” elvét, a magyarok istene, pedig természetesen őminiszterelnöksége!
A kellemetlen helyzet hungarikuma, hogy sokan várták, teszünk ellene, ám aztán kiderült, hogy mégsem. Sok széplelkű éjjelente ma is halálsikollyal, hideg verejtékben úszva ébred, miközben rémülten hajtogatja, „Csak Gyurcsányt ne! Inkább a Kimdzsong, hamáregyáltalán…”
Nem. A hazai értelmiség nem jelent veszélyt a trónra.
Van aztán még a külföld. Ez már keményebb dió, mivel két klubban is tagok vagyunk, mégpedig előkelő klubokban, melyek az irreguláris harcosoknak (street fighters) nem a legjobb terepek. Ott nem illik csizmát damasztra rakni, és hogy mi mégis, sőt eddig gond sem volt vele, az a klubtagokból (compromise seekers) könnyen levezethető. Szegények annyira meglepődnek, nem egészen értik, hogy mi van.
Biztos rosszul látjuk, morogják zavartan, biztos tévedés, ilyen nem lehet, mert nem is létezik.
Mostanában kezd a tagság ráébredni: debizony! Van ugyanis egy tagállam, melynek kormánya autokrata rendszert épített ki otthon, lenyúlt minden lenyúlhatót meg lenyúlhatatlant, a barát az ellensége, az agresszorok a barátai, zsarolja és szidalmazza saját közösséget, amelynek tagja, de a kapott pénzt, azt simán teszi zsebre, és mindenfélét hazudozik, meg kiabál, ha a közösség által neki szánt “jusst” a klub már néha visszatartaná. A mondott viselkedést a kormány a magyar érdek védelmének nevezi. Sikerült is megutáltatnia minket minden szövetségesünkkel.
Nyilván ez volt a magyar érdek.
Nem állunk jól, az biztos
Churchill mondotta volt, hogy a demokrácia rossz, nagyon rossz, átkozottul rossz, de jobbat még nem találtak ki. Ebből következően lehetséges önző okból eltéríteni, és az még mindig demokrácia, ha a választók adják hozzá a felhatalmazást. Problémák esetén tehát nem a demokráciát kell siránkozva hiányolni, (Orbán megválasztása és minden intézkedése a kétharmad révén az összes demokráciakövetelménynek megfelel), hanem leváltani azt, aki működtetés helyett önző célra használja ki.
Hárommillió. Ennyi választóra lenne szükség a demokrácia szabályeszközein belül az NER ellenzői lesznek egyszer annyian?
Eltartott kisujjal persze nem megy. Túl nagy a légellenállás.
