Kezdőlap Címkék Nemzet

Címke: nemzet

Siralomvölgy

Mint az köztudott, a vallástalanok szerint a vallások nagyrészt azért születtek, hogy segítsenek az embernek elviselni a halál gondolatát. A programozott halál tehát szerintük az evolúció találmánya, ugyanis ha mindenki állandóan életben marad, akkor megindul egy folyamat, amelynek következtében az egész faj kihal.

Jobb elpucolni az útból azokat, akik már nem vesznek részt a szükséges változásban, és csak hátráltatják az új nemzedéket, mely sikerrel tudna szembeszállni az új körülmények pusztító hatásaival. Később persze az új nemzedékek is gátló körülményekké válnak, akiknek szintén halni kell, majd megint elölről, és így tovább.  Eredmény: a faj fennmarad.

Hogy a valóságban ez történt, onnan lehet tudni, hogy az összes faj ilyen, azaz mondható, hogy a programozott halál a fajok fennmaradásának záloga.

Egyetlen olyan faj sem létezik, amelyik biztosítaná tagjainak az örök életet – persze csak sértetlenség esetén, mert agyoncsapni bármely élőt bármikor lehet, hiába nem halna meg soha, ha nem csapnánk agyon.

Nem is volt ezzel semmi baj, amíg a Földön csak öntudatlan fajok éltek, viszont mikor megjelent az ember, megjelent vele a tudatos halálfélelem. A halálfélelem ugyancsak evolúciós találmány, feltétlenül szükséges minden faj fennmaradásához, viszont az a felismerés, hogy ha minden rám leselkedő veszélyt túlélek, akkor is meg kell halnom, azaz a tapasztalatok alapján történő jövőbe látás kizárólag az ember sajátja. Ezért talált ki mindenfélét a Mennyországtól a Nirvánán keresztül a reinkarnációig, hogy ha eszébe jut az elkerülhetetlen pusztulás, legyen mibe kapaszkodni lelkileg. Ezek a kapaszkodók rendkívül jól sikerültek, a vallások hallatlanul népszerűek,

a remény ugyanis egy nagyerejű érzés, és ha az embernek mindene odalett is, reménye még mindig van. Utolsó esély, mely nem vész el soha.

Ez eddig nagyszerű, mondhatná az ember, megszülettünk az Úr jóvoltából, leéljük itt a Földön életünk, aztán ha meghalunk is, irány az Ég, ahol majd boldogan élünk tovább. Az Úrra a folyamatot tekintve szükség van, mert a Mennyországot ő kreálta és üzemelteti, akkor viszont már ugyanez kötelező neki a Földet illetően is. Aztán jön az Univerzum teremtése, hogy utána az apróságok következzenek, a növények, az állatok, végül pedig Ádám, a korona.

Lehet, hogy így volt, viszont Éva már evolúciós kreálmány a nagyobb változatosság azaz a faj jobb túlélése érdekében, vetnék közbe a nem vallásosak, de ők láthatóan dilettánsok, mert, mint tudjuk, Évát is az Úr hozta létre saját kezűleg, jelezve ezzel, hogy evolúciós kreálmány ám egy nagy fenét a hölgy!

Hát hogy nézne ki már az evolúció mint az Úr felülbírálója, a Teremtés Korrektora! Különben is az evolúció hibázott, mert szerinte elsősorban nők vagyunk (XX), és csak később lettünk részben férfiak (XY), viszont az Úr, mint férfi, ezt jobban tudta, ezért teremtett minket fordított sorrendben.

A férfit porból, a nőt meg emberből. Olyanok is.

Érdekességképpen megemlíthető, hogy az Úr csak egyfajta emberpárt alkotott, azaz a későbbi változatok őse mindnek azonos. Ebből következően nem csak az evolúció, hanem az Úr akaratából is testvérek vagyunk. Mivel a különböző vallások pont ezt a testvériséget bomlasztják és szaggatják darabokra a különböző vallások szerint (vallásosak között nincsen globalista), ha az ember logikus lény lenne, azt kellene mondanunk, hogy az ilyen, az Emberiség testvéri mivolta ellen vallásos okokból prédikáló, sőt néhol fegyverrel ügyködő emberek mind pokolra kéne jussanak! Vagyis azonnal abbahagyni! De az ember nem logikus, és mint látjuk, az Úr sem az, aki ráadásul az emberi sokféleséget, azaz az egymást sokfajta okból utálhatóságot létrehozta. Ez van, tisztelt testvéreim. Utáljuk egymást, oszt jónapot.

Viszont az ígéret szerint ott élünk majd a Mennyben. Egyrészt boldogan, másrészt örökön örökké, ámen.

Jó is lenne, ám a dolog nem ennyire egyszerű. A földi életben akadnak nehézségek, és ezt valahogy meg kellett magyarázni, különben a népek a Mennyországra is csak legyintenek. Azt találták ki valakik, hogy a csapások Isten büntetései, mert nem viselkedtünk jól, azaz megszegtük a szabályokat. Ehhez kitalálták a szabályokat is, és ha az élet ennek ellenére olyasvalakit sújtott, aki jámbor, Istennek tetsző életet élt, akkor azt kellett mondani, hogy Isten útjai kifürkészhetetlenek.

Ettől kezdve a Mennyország már nem járandóság volt, hanem jutalom, és megjelent a büntetés is, amely nem evilági életében sújtotta a vétkest, hanem már odaát, azaz ha a szabályokat nem tartotta be, nem hogy nem jutott be a Mennybe, de száműzve lett a Pokolba. A Föld tehát nem a földi élet színtere, hanem a Nagy Próba terepe, mondhatni a Siralomvölgy, ahol csapás csapás hátán érkezik, melyeket bírni kell, és végig jól viselkedni, mert ha nem, az élet végén ott áll a fal, rajta az írás:

„Mene, mene, tekel, ufarszin”.

A vallások papjai nem álltak meg félúton. Egyre részletesebben kezdték szabályozni a mindennapi életet, egyre több mindenbe szóltak bele, és ami a legfurább, néhány ország esetében már itt a Földön kezdték büntetgetni a szabályszegőket, mondhatni Isten helyett, a munkáját mintegy megelőlegezve. Ők ugyan azt mondták, maga az Úr bízta meg őket ezzel, de sajnos nem zárható ki az egyéni érdek, így aztán gyanús a ténykedésük.

Az egyes vallások isteni parancsainak közvetítőit főleg a más vallások zavarják. A helyzet nagybani kiterjesztése (lásd vallásháborúk az ókortól napjainkig) az embertestvér gyilkosságok fő terepe, mert ilyenkor nincs idő a mérlegelésre, az ellenoldalon nullától százhúsz éves korig mindenkit egy kalap alá kell venni, amelyre az van ráírva, eretnek, és durr. A legmeglepőbb látvány, mikor a vallási vezető megáldja a testvér- egyben tömeggyilkos agresszorok fegyvereit, ezzel mutatva, hogy a leendő gyilkosságokkal már előre egyetért.

Az ellenségeskedés, sőt háború persze az azonos vallású népek között is lehetséges. Ilyenkor más hivatkozási alapra van szükség. Általában a nemzet veszi át a vallás szerepét.

A nemzet is azt jelzi, mint a vallás, én más vagyok, mint te, mások az érdekeim, és ha nem csinálod azt, amit én mondok, az a nemzeti érdekeimet sérti, akkor pedig jogom van téged jól pofán verni, de bármilyen más kellemetlenkedés is szóba jöhet, mert ezzel a „nemcsinálással” nem adtad meg nekem a kellő tiszteletet.

Ha valaki ezt a tisztán önzésből fakadó viselkedés magyarázataként nem fogadja el, azt meg tudom érteni. A nemzet kompromisszumos megoldást nem tesz lehetővé, mert akkor föladjuk nemzeti érdekünk egy részét, ami elfogadhatatlan. A nemzetállamok útja a magányosodás, minél nemzetibbek, annál inkább.

Súlyosbítja a helyzetet, ha egy ország nem csak kifejezetten nemzetállam, hanem forszírozottan a vallásra alapoz. Még rosszabb, ha a vezetés magát tünteti fel az országnak, és ő állapítja meg, hogy mikor kell megsértődnünk, és mikor nem. Normál esetben, ha az ország vezetői ilyen irányba próbálnák kormányozni az ország szekerét, akkor a nép a hasznos szövetségekből való kipottyanás, és a sok mindenkivel való állandó ellenségeskedés megakadályozása érdekében (ezek ugyanis a gazdaságra is nagyon rossz hatással vannak) az ilyen vezetést leváltja. Persze csak normál esetben, ugyanis vannak országok, amelyek népe nem. Ezekben a nép újból és újból kinyilvánítja akaratát, hogy a vezetéssel mélyen egyetért, maradjanak.

Ilyen például Gáza, ahol a HAMÁSZ a 2006-os választásokon került hatalomra, ilyen Oroszország, ahol Putyin 2003-ban, és ilyen Magyarország, ahol Orbán 2010-ben. Az első két ország ráadásul háborúban áll, mégpedig úgy, hogy mindkét esetben ő volt az agresszor. Magyarország szerencséje, hogy már régóta NATO tag, és hogy kicsi. De fegyverkezik.

Hát így élünk itt, a Siralomvölgyben, melyet mi teszünk azzá.

Közben tudjuk, hogy az ellenzék nem nemzetállamban, hanem a szövetségesekkel sokkal szorosabb és kompromisszumkészebb együttműködésben gondolkodik, miközben nem a vallási előírások szerinti, hanem az annál sokkal megengedőbb életvitelt preferálja.

Két ellenzéki téma (az impotencia elhúzódó korában)

A hazai ellenzék – nem elhelyezve most egyes szereplőit a korruptság, a tehetségtelenség és a kényszerek háromszögében – evidensen nem érti, hogy a kormányra kerülés kb. legalkalmatlanabb módszere Orbán baráti símfelése: a híveit nem bizonytalanítja el, ha Gyurcsány mellett egy Dobrev, Karácsony mellett egy Fekete-Győr is felsorakozik ugyanazokkal a jelzőkkel.

Ezzel legfeljebb ugyanannak a vézna tortaszeletnek a negyvenhetedik újraszeleteléséért szálhatnak ringbe, amit ellenzéki térfélnek hívunk. Még a bizonytalanokat se képesek elérni egy még annyira tragikus szituációban sem, amilyen néhány éve már stabilan a mienk.

Az ellenzéknek – ha ellenzéki volna – elég lenne néhány vezértéma, amely illeszkedik a választók többségének felfogásához, és melléjük a megfelelő napi viselkedés. Van pl. két vezértéma, amit én évek óta érdemesnek tartanék a folyamatos ébrentartásra. Az egyik az adózás, a másik Európa. Mindkettő a legelemibb módon érint mindenkit és szimpátia építhető a megfelelő kezelésük mellé.

Adózás ügyben javasolnám első lépésben a bruttó bruttó bérekben történő gondolkodás elterjesztését. Ismeretes, hogy az átlagbér teljes munkaadói költségének kb 50%-át kapja kézhez egy munkavállaló, ezért az állam által beszedett pénzt ideje volna elkezdeni ehhez kötni és így reprezentálni. Én odáig is elmennék, hogy kormányon előbb virtuálisan, majd fokozatosan ténylegesen kifizetném minden dolgozónak a bruttó bruttó bért és komoly szankciók mellett kötelezném őket a saját kasszájukból történő adófizetésre először egyetlen számlára, majd három alszámlára (eü, nyugdíj és egyéb), hogy világos legyen, mi mennyibe kerül nekik. Egy liberális konzervatív (kis) állam aztán lehetővé tenné bizonyos határon belül a személyes mérlegelés alapján történő adófizetést (adómegajánlásokat): ki milyen szolgáltatásra tart igényt az államtól, annyit fizetne. (Mindenkinek lehetősége volna adórezsim-váltásra, de csak a visszamenőleges adókönnyítések egy részének kifizetése mellett stb.) Ám a mai helyzetben a legfontosabb az adótudatosság kialakítása: vajon egy tudatos társadalomban hányan ajánlanának fel adót migránsos plakátokra vagy az Orbán-család által nyert közbeszerzésekre?

A másik vezértéma – az EU – egy alapvetően (még) EU-barát környezetben Európa elmagyarázásáról szólna a magyar történelem nyugat-európai kötelékeitől a mai gazdasági érdekeinken át egy elképzelt nyugat-ellenes fordulat következményeinek tudatosításáig. A narratíva fontos része a liberális demokrácia és a kapitalizmus értékeinek (és persze javíthatóságának) tudatosítása – szemben az autokrácia és a szegénység törvényszerű összefüggéseivel.

Az ellenzéki lét felelősség, ami komolyságot és elkötelezettséget kíván. Mindent, aminek most híján vagyunk. A javasolt, vagy – eltérő ízlések esetén – egyéb nemzeti érdekű témákhoz való ragaszkodást és ezek végső győzelemre vezetését azon az alapon, hogy ez áll a nemzet polgárainak érdekében (ezt értve a nemzeti érdeken). De az utóbbi tíz év alapján nincsenek illúzióim a közelebbi jövőt illetően. A nemzet érdeke itt még mindig csak egy Hollywoodból ismert szókapcsolat.

Miért sikertelen nemzet a magyar? Van-e kiút?

Évente 60-70 ezer kilométert autózom Magyarországon keresztbe-kasul; nem hiszem, hogy sokan lennének közöttünk, akik az utak, az árokpartok és épületek állapotától a boltokon, a benzinkutakon, a gyárakon és a szállodákon át a legkülönbözőbb rendű és rangú emberekig több közvetlen információval rendelkeznének az országról, mint én. Nagyon nem vagyok fideszes, de nagyon nem vagyok egy balos pártnak se a híve. Jól ismerem a Nyugatot és Közép-Kelet Európát, ahol korábban többet, de ma is még néhány hetet eltöltök évente munka kapcsán, emberekkel és gépekkel. Közben szegről-végről szakmám a történelem és a filozófia. A véleményem kiegyensúlyozott – és patrióta.

Esünk szét.

Megint miért? Mindig miért?

A magyar nemzet sikertelensége legkésőbb a klasszicizmusunk és a felvilágosodás óta – kétszázötven éve – a patrióta magyar értelmiség legfontosabb témája. Sokan sokféle magyarázatot találtak már a kérdésre, többen bele is őrültek, rengetegen itt hagyták az országot, legalább ennyien az életüket adták érte vagy az áldozatává váltak. A nemzetről való folyamatos önáltatás és hazudozás közepette a nemzetről való igazság kergetése Berzsenyitől Széchenyin át Esterházyig a színvonal ismérve is. Alul a zagy, felül – a fájdalmas élveboncolásban – a keserű igazság.

Az igazságkeresés hitelét kétségtelenül rombolta a XX. században az igazságot nélkülöző agresszió az öröklött tehetetlenség ellen a bolsevikok oldaláról, amelyet sajnos a mai progresszivista szemlélet részben tovább éltet. De az utóbbiak elutasítása csak a zagy szemében indokolja a nemzeti romantikát és kritikátlanságot; csak a zagy véli úgy, hogy a hazaszeretet ismérve a nemzeti dicsőség magasztalása egy nemzet füstölgő romjain. Márpedig a romok romok, a füst füst, a mélyben munkáló ismeretlen erőkkel való szembenézés változatlan. [*]

Nem akarok és nem tudok organikus magyarázatot adni itt mindenre, erre részben itt van a blogom eddigi csaknem 1400 bejegyzése és itt van megannyi írás jó néhány színvonalas magyar értelmiségi tollából. Inkább sorolom a romlás hátterének darabjait, amiről jóval kevesebb vita van a populáris nyilvánosságban (a mozifilmeken, a TV-ben, a szépirodalomban, az iskolákban, vitaklubokban stb.), mint a magyar gőggel lenézett Amerikában a saját – még mindig – feldolgozásra váró nemzeti traumáikról.

Ismeretlen témák…

Ilyen – a nagy nyilvánosságban hajmeresztően ismeretlennek számító, feldolgozatlan, de mitikus, torz formájukban a kultúránkat meghatározó – darabok a magyar etnicizmus, a nemzeti gőg és a nemzeti sérelmek dinamikája, a nemzeti nagyság tévképzetei, a magyar nemzeti szocializmus, a nemzet és a modernizáció konfliktusai, a polgárosodás és a hazafiság elkülönbözése és ellentétbe kerülése, Trianon és Auschwitz összefüggései, az egykori nemzetiségeink látószöge, kommunizmus és zsidóság, a magyar történeti mitológia, az elmaradt polgárosodás ismérvei, a kapitalizmus és a jólét viszonya, a liberális demokrácia, a szabadság és az államiasság konfliktusai, az az adófizetés és a polgári erkölcs stb., stb. Ezek jórészt ismeretlen témák a magyar nyilvánosság említett és nem említett fórumain, ezekről és más alapvető kérdésekről semmiféle alapos vita nincs, ami előre vihetné a közös dolgainkat, a zagy széndioxidot és ként dob fel, életünk tavai haldoklanak, mert nem bírják már tovább a beléjük folyó mérget és a vízforgás hiányát.

Akinek van szeme, látja: ami jó történik, az nagy nagy többségben magántőkéből jön létre; a közszolgáltatásaink ezzel szemben gyorsulva romlanak, az állam nevében bűnözők élősködnek a nemzet testén aljas módon legitimálva a tolvajlást Európa kétségkívül rosszul menedzselt problémáival és a zagynak nincs tudása a jelenségek szétszálazásához. Mivel a lényegi kérdések feldolgozatlanok, a kormány és ellenzéke egyformán rombolja a nyilvánosságot, amit egy hatalmas pöcegödörnek látnak, amelyet – azt gondolják – folyamatosan megtölteni hivatottak az ürülékükkel, az előbbi jórészt számításból, az utóbbi jórészt tudatlanságból dolgozik a nép további romlásán, miközben a magyarok fogynak a határainkon belül, a több évszázados áthúzódó problémáinkra nincs szem és fül, azt hisszük, meg lehet úszni a velük való szembenézést, ha még egyszer nemzetet akarunk látni a füstölgő romok helyén. Nem lehet. Hányszor kell még bebizonyítania a sorsnak, hogy zagyon nem lehet várat építeni?

A címben feltett második kérdésre, hogy mi a megoldás: nem tudom.

Van-e kiút? Nem látok. Annak a zagynak kellene – a puszta számaránya miatt – a kiút felé vennie az irányt, amely a minőségénél fogva képtelen erre. Addig pedig, amíg ez a csoda be nem következik, az erkölcstelenség marad. A rombolás marad.

[*] Az egyik utolsó érv a nemzeti kritikátlanságtól, hogy „már az is csoda, hogy megmaradtunk”, ez is a nagyszerűségünket bizonyítja. Kérem, ugyan miért? Objektíven nézve Magyarország (a Magyar Királyság) a XIV. században élte a fénykorát és máig tartóan folyamatosan veszítette el a befolyását, a legnagyobb időre a függetlenségét, a gazdasági és katonai erejét, a kulturális befolyását, majd a területe nagy részét (amikor nem mellesleg nyugati politikai döntés volt az is, hogy a románok és a cseh-szlovákok nem foglalhatták és számolhatták fel egészen), ma pedig roppant bölcsen a Nyugat ellen harcol, ahova mindig is igyekezett.

Eközben államok alig tűntek el Európában, inkább létrejöttek, nem kevés éppen a mi nemzetiségeinkből vagy azokkal egyesülve, ami éppen nem a kivételes erőnket bizonyítja, hanem a relatív erőtlenségünket. A konzisztens erőtlenségünket. Ezt nemzeti nagyságnak hazudni az okok keresése helyett: cinikus, aljas és nemzetellenes. Mindenkor mindenhova ellenséget vizionálni, majd önsajnálatba és önsorsrontásba menekülni hatékony politika helyett felveti a nemzeti értelem teljes megbomlásának gyanúját..

A tudás üldözésével a magyar nemzet felszámolása eddig ismeretlen fázisba ért

0

Az Orbán-rezsimmel a modern kori magyar történelem (amit csak azért nem bővítek a honfoglalás óta eltelt időszakra, mert nehézzé válik az összehasonlítás) legkárosabb tartós periódusa szabadult az országra. Rövidebb, kivált emberi életekben mérve sokkal károsabb politikai korszakaink voltak ugyan (1914-1918, 1919-1920, 1942-45, 1949-1953, 1956-1963), de ilyen tartós, szívós egyértelműséggel egyik kormányzat sem pusztította a saját népét, annak erkölcsi, tudásbeli és anyagi kompetenciáit – ráadásul, de csak ráadásul, önként és szuverén módon.

A konzervatív igazságosságkoncepciónak való megfelelés minden szempontja hiányzik ebből a kormányzatból: a közösség nem manipulált tudása, a személyek közösségi tudásra vonatkozó kritikájának szabadsága és a kettő reflexív (ugyanakkor multilaterális), a közösség objektív érdekének mérlegelésében megnyilvánuló gyakorlata. A hazai tudás szabályos üldözése, amely már több éve megkezdődött a politikai és eszmei ellenfelek hiteltelenítésével, a közösségi viták intézményes rendszerének rombolásával, a nyilvánosság frontvonalak mögé rendezésével, majd folytatódott – a teljesség igénye nélkül – a közoktatás lezüllesztésével és ma a CEU és az MTA tönkretételében éri el a szellemnek (na, rendben) a magyar történelemben páratlan rombolását, a nemzet elleni szisztematikus hadviseléssel felérő folyamat.

Ez a nemzet jövőjének felszámolásával ér fel

Minden valamennyire értelmes ember tudja, hogy ásványkincsek, tőke stb. híján ennek az országnak hagyományosan a legfontosabb erőforrása az emberi tehetség, tudás, aminek sűrűségére ezen a 93 ezer négyzetkilométeren méltán vagyunk büszkék. (Tegyük most zárójelbe a tehetségeink ugyancsak hagyományos elüldözését, a számolatlan kiirtásukat és a korrumpálásukat, amelyek a fenti dátumokat indokolják.) Ez ellen hadjáratot vezetni valóban a magyar nemzet gyilkolásával, a jövőjének felszámolásával ér fel, ha érti ezt a többség, ha nem. A manipulált etno-demokrácia abszolutizmusa tönkreteszi az emberi szellemet, az ország regenerációjának esélyeit és a maradék erkölcsi tartását.

Ha ebben az országban az óriási többség számára az Orbán környezetének minősége válik nemcsak mércévé (ez eddig is volt), hanem az egyetlen lehetőséggé, mert minden nemzetmegtartó (erkölcsi, szellemi) kiválóság és tudás elé akadályok gördülnek, akkor ennek a nemzetnek semmi esélye nincs a jövőben. Kis szavak ezek a tragikus valósághoz képest.

Béndek Péter

Nemzeti értékeink

0

Évtizedeken keresztül hallgattam én, és hallgatta az a politikai közösség, amelyhez tartoztam és tartozom, hogy nem tiszteljük a nemzeti értékeket, a múlt relikviái és máig szóló szimbólumai számunkra nem fontosak, az ún. modernizáció jegyében képesek vagyunk elengedni és a múlt enyészetének hagyni másoknak fontos kulturális értékeket, készek vagyunk bezárni fontos műhelyeket csupán azért, mert nem rentábilisak, szélnek engedni kollektívákat, közösségeket vagy azért, mert közpénzt nem tudtunk rá áldozni, vagy pedig azért, mert a fund-raising-ben az adott közösség nem volt kellően ügyes.

Két okból bocsátom ezt előre. Az első ok, hogy a Népszabadság, a Magyar Nemzet, és most a Heti Válasz nem azért képtelen finanszírozni tevékenységét, mert az amúgy valóban szűkülő piac ne tudná fenntartani, hanem azért nem, mert a hatalom az őt ért bírálatra úgy reagál, hogy zsarolással megtiltja az üzleti világnak az ott történő hirdetéseket, és ezzel fő bevételi forrásától fosztja meg a lapot. Rossz döntést egészen bizonyosan hoztunk mi is kormányon, és biztos vagyok abban, hogy voltak olyan szellemi műhelyek, amelyeket meg kellett volna mentenünk. De olyasmire, hogy egy nekünk nem tetsző szellemi műhelyt a hatalom nemtelen eszközeivel tegyünk tönkre, soha, egyetlen alkalommal sem került sor. Ez bizony óriási különbség.

A másik ok pedig az, hogy azok, akik ezeket a vádakat annak idején velünk szemben megfogalmazták, bizony nem mások voltak, mint azok, akik ma, nem gondatlanságból, hanem bűnös számítással, előre megfontolt szándékkal teszik tönkre a magyar közélet sok évtizeden keresztül működő elválaszthatatlannak hitt fórumait. A magyar kultúra kincseit. Igen, pontosan azok teszik ezt, akik a múlt iránti tiszteletlenség vádját sütötték rendre ránk .

Hol vannak ilyenkor azok, akik magukat konzervatívnak tartják? Hol lehet hallani az ő szavukat?

Mi liberálisok, siratjuk a Népszabadságot, siratjuk a Magyar Nemzetet, és siratjuk a Heti Választ. És soha nem fogunk felejteni és nem fogunk megbocsátani sem a sírásóinak.

Szerző: Eörsi Mátyás, Facebook

Tálib-világ Magyarországon

Magyarországot megszállták a tálibok. Maguk is meglepődtek, hogy milyen gyorsan és könnyen foglalhatták el az országot, alig volt ellenállás.

Mára szinte minden az ő uralmuk alatt áll. Elfoglalták a középületeket, az országgyűlést, a minisztériumokat, a parlamentet, bekebelezték a rendőrséget, az ügyészséget, megfegyelmezték a kezdetben még renitens alkotmánybíróságot.

Övék a törvény, akire rámutatnak, bűnös. Övék a kultúra, a tájékoztatás, a hatalom.

Azért lehetett ezt velünk megtenni, mert gyanútlanok voltunk, és elhittük, hogy a XXI. században, az Európai Unió egyik országában ez nem történhet meg.

Megint a saját kárunkon tanultuk meg a leckét: hogy ami megtörténhet, az többnyire meg is történik. Még 2010 elején is voltak olyan, a tálibokkal amúgy nem rokonszenvező politikai elemzők és más értelmiségiek, akik okos dolgozataikban arról értekeztek, hogy nem is baj, ha a tálibok kétharmadot kapnak. Legalább lesz végre egy erő, mondták, amelyik zavartalanul végrehajthatja a programját.

Csakhogy, a táliboknak nem volt programjuk. Lehetett volna, mert volt rá nyolc évük (az elmúlt nyolc év), hogy kitalálják, mit is akarnak kezdeni a gazdasággal, az oktatással, az egészségüggyel, a sporttal, a kultúrával. Röviden: Magyarországgal.

Ám ők ehelyett csak azon agyaltak, miként lehet a hatalmat megszerezni, majd megtartani – az idők végezetéig, s ha lehet, még azon is túl.

Idővel a szavainkat is kisajátították. A magyar tálibok szótárában a félretájékoztatás a hír, az elhallgatás az információ, a csúsztatást pedig kommunikációnak nevezik.

Ha lopásról jön hír, nem a tolvajt ültetik le, hanem elhallgattatják a hír hozóját.

A magyar tálibok azért lehetnek ennyire sikeresek, mert ismernek bennünket. A mi kis, mindennapi megalkuvásainkra építik a saját nagy hazugságaikat.

Befogadónak hazudjuk magunkat, szabadságot szerető népnek, miközben a lojalitás szabadságát szeretjük.

Azt szeretjük, ha egy nagy, gondoskodó állam van a fejünk fölött. Olyan hatalom, amelyik nem csak gondoskodik rólunk, de gondolkodik is helyettünk. Megmondja, hogy mikor vagyunk jók, és mi az, amiért szégyellnünk kell magunkat. Mikor vagyunk szerető szülők, jó apák és anyák. Mikor kezdődik az élet, s mikor vagyunk család.

Mikor vagyunk jó polgárai a honnak, és mikor hazaárulók. A magyar tálibok a szabadságharcot szeretik, nem a szabadságot.

Szavaink és javaink

Néhány évvel ezelőtt, egy német folyóirat által meghirdetett versenyen az olvasók szavazatai alapján egy török szó, a yakamoz nyerte el a legszebb szó díját. (Azoknak, akik hozzám hasonlóan nem tudnak törökül, elárulom: a szó azt jelenti, hogy vízen tükröződő holdfény.)

Nekünk magyaroknak is vannak szép szavaink. Kosztolányi Dezső, aki annak idején író és költő barátaival szívesen játszott a szavakkal, a fülolaj szót nevezte a legszebb magyar szónak. Ha eltekintünk a szó nem túl emelkedett jelentésétől, elmondhatjuk, hogy a fülolaj tényleg dallamos, és a lejtése is igen figyelemre méltó.

Nekünk, akik a szavakból élünk, tulajdonképpen minden szó szép. Egyikkel sincs bajunk, kedvencünk sincs közöttük. Leginkább persze az a szó szép, amelyik a helyén van, amelyet jókor, és jó helyen használnak.

A szavakat, hiába próbálják egyesek kisajátítani őket, nem lehet elvenni tőlünk. Azok a szavak, amelyeket egyszer már megszereztünk magunknak – szebben szólva: amelyeket már megszelídítettünk – mára már a mieink lettek. Minden közösségnek – családnak, baráti társaságnak, nemzetnek – vannak közös szavai.

És ezen semmi sem változtat. Még az sem, ha vannak szavak, amelyeket időnként kiforgatnak eredeti mivoltukból. Olyanok használják őket, olyan szövegkörnyezetben, olyan célok érdekében, amelyekre szegény szavak, „akik” semmiről sem tehetnek, bizonyára nem igazán büszkék.

A szavak nem tudnak tiltakozni. Nem vonulnak az utcára, hogy érvényre juttassák az érdekeiket. Pedig biztosan nem ártana, ha a szavaknak is lenne egy érdekvédelmi szervezetük. Egy szó-szakszervezet, amelynek fő feladata, hogy a szavakkal szembeni méltánytalanságok ellen megvédje a tagjait. Hallassa a hangját, ha úgy érzi, sérelem érte a szavakat, és ne hagyja, hogy kiforgassák a szavakat a javaikból.

A jelentésükből. Mert a szavaknak nincs más vagyonuk: csak az, amit jelentenek.

Nekünk, embereknek, a szavak a legértékesebb vagyontárgyaink.

Vigyázzunk rájuk, vigyázzunk magunkra!

Magyar szavakról a magyar nyelv napján

A háború: Béke. A szabadság: Szolgaság. A tudatlanság: Erő. Orwell óta tudjuk, hogy a szavak védtelenek, velük mindent meg lehet tenni. Megvédeni: Ellopni. Demokrácia: Diktatúra. Közös: Közöd?

2011. szeptember 26-án az Országgyűlés november 13-át a magyar nyelv napjává nyilvánította. 1844-ben ugyanis ezen a napon fogadták el a magyar nyelv és nemzetiségről szóló 1844. évi II. törvényt. Mely törvény többek között kimondta: „…Az országgyűléshez bocsátandó minden kegyelmes királyi Leiratok, Előadások, Válaszok, és Intézvények ezentúl egyedül magyar nyelven adassanak ki… „

Szegény szavak, nem tehetnek semmiről. Aki a szavakból él, tudja, hogy az a szó szép, amelyik a helyén van. Az, amelyiket jókor és jó helyen használnak.

A szavakat, hiába próbálják egyesek kisajátítani őket, nem lehet elvenni tőlünk. Azok a szavak, amelyeket egyszer már megszereztünk magunknak – szebben szólva: amelyeket már megszelídítettünk – mára már a mieink lettek.

És ezen a tényen semmi sem változtat. Még az sem, ha vannak szavak, amelyeket időnként kiforgatnak eredeti mivoltukból. Olyan emberek használják őket, olyan szövegkörnyezetben, olyan célok érdekében, amelyekre szegény szavak, „akik” semmiről sem tehetnek, feltehetőleg nem igazán büszkék.

A szavak nem tudnak tiltakozni. Nem vonulnak az utcára, még médiát sem gründolnak maguknak, ahol érvényre juttathatnák az érdekeiket. Pedig bizonyára nem ártana, ha a szavaknak is lenne egy érdekvédelmi szervezetük.

Egy szó-szakszervezet, amelynek fő feladata nem az lenne, hogy – egyes emberi szakszervezetek mintájára – politizáljon. Hanem elsősorban az, hogy a szavakkal szembeni méltánytalanságok ellen megvédje a tagjait. Hallassa a hangját, ha úgy érzi, sérelem érte a szavakat, és ne hagyja, hogy kiforgassák a szavakat a javaikból.

Azaz a jelentésükből. Hiszen a szavaknak nincs más vagyonuk: csak az, amit jelentenek. Nekünk, embereknek, csak a szavaink vannak.

Vigyázzunk rájuk, vigyázzunk magunkra!

Kerényi maga alá bayerozott

Kerényi Imréről majdnem mindent tudunk. Tudjuk, hogy nem csupán krónikus köpönyegforgató, de azt is, hogy akut megfelelési kényszerben is szenved. Ráadásul a változatosságot is kedveli: az  előző átkosban egészen más seggek körül matatott, mint mostanában.

Lelke rajta, nem ő az egyedüli, aki felismerte, hogy sötétben és sötét korokban minden segg egyforma.

Tudjuk róla, hogy bármire képes, neki köszönhetjük például az Alaptörvény asztalát, aminek már megszületésekor sem volt semmi értelme. Mindent tudunk Kerényi Imréről, többet is mint szeretnénk.

És ara is emlékszünk, hogy 2014. májusában a Keresztény Színházi Fesztivál beszélgetés-sorozatában arról értekezett a megjelent hallgatóság előtt, hogy el kell venni a Színház és Filmművészeti Egyetemtől a színészképzés jogát a pénzzel együtt, a többi között azért, mert ott a buzilobbi érvényesül.

Ezzel együtt, nem azért vette be ezt Bayer nevűt a nemzet valódi írói közé, amit a fentiek miatt róla gondolunk. Vagyis, nem azért, mert zakkant, és azt hinné, hogy a Bayer nevű dolgozatai értéket hordoznak.

Kerényi ugyanis nagy valószínűséggel nem annyira eszelős, mint amilyennek mutatja magát. Tudja jól, hogy mi az ábra, és maradt még annyi magához való esze, hogy felfogja: ez a Bayer nevű sajtómunkásnak nem kiemelkedő, írónak pedig egyáltalán nem mondható.

Kerényi most mégis betolta a Bayer nevűt a Nemzeti Könyvtárba, mert azt akarja,. hogy azok, akik szintén tudják a Bayer nevűről, hogy kicsoda, felháborodjanak. Kerényi azt akarja, hogy a Fidesz kormánnyal nem rokonszenvező magyarok felháborodjanak, és rosszkedvűek legyenek. Ráadásul még meg is alázza a nemzetnek azon tagjait, akik még nem hülyültek el teljesen. Azokat, akik képesek megkülönböztetni a jót a rossztól, tudják mi a különbség a színtiszta és a szemenszedett, valamint a kínrím és a valódi költészet között.

Kerényi, úgyis, mint a kulturális hatalom ökle, a Bayer nevű beválogatásával azt üzeni a normálisan gondolkodó magyaroknak, hogy velük ezt meg lehet tenni. És mert megtehetik, meg is teszik. Ma még megtehetnek mindent, ha akarják, szobrot állítanak a Bayer nevűnek, utcát neveznek el róla, s ha úri kedvük úgy tartja, róla mintázzák meg a Tarlós főpolgármesternek oly sok emelkedett órát okozó fakockát.

Kerényinek vannak viselt dolgai, morálisan és mentálisan is meglehetősen necces, ám senki ne gondolja, hogy átgondolatlanul rángatta be a Nemzeti Könyvtárba ezt a közepes képességű szemfényvesztőt. Kerényi azért provokálja ilyen ostoba és aljas módon a normálisan gondolkodó tisztességes embereket, mert azt hiszi, hogy ettől elmegy a kedvük mindentől, és kétszer is meggondolják, mielőtt lázadnának, tüntetnének, tiltakoznának.

Lehet, hogy így lesz, de én azért remélem, hogy nem vagyunk ennyire balgák, és nem adjuk fel ilyen könnyen.

Sportnemzet vagyunk

0

Hol van már a tavalyi nyár és a riói olimpia?
Hol van a júliusi budapesti vizes VB?
És hol lesz pár nap múlva a most vasárnap véget ért londoni atlétikai VB?

Az előző kettőből hisztérikus nemzeti ügyet csinált a rezsim, míg Londonból csak azért nem, mert nem létezik magyar atlétika. Szerencsére. Talán, ha elkezdenének százmilliárdokat költeni arra is, természetesen kutatás, fejlesztés, egészségügy, oktatás, és más hasonlóan lényegtelen dolgok helyett, ahogy az ilyen elvadult, embertelen rendszerekben szokás.
Ahogy kivétel nélkül minden diktatúrában szokás.

1972 nyarán Moszkvában egyre nőtt az idegesség. Pedig nem is atomháború lógott a levegőben, hanem egy sima sportvereség: a sakkvilágbajnoki párosmeccsen az orosz Szpasszkíj vesztésre állt az amerikai Fischer ellen. A 10. parti után ezért a Szovjet Sportbizottság elnöke Moszkvába rendelte Szpasszkíj szekundánsát (segítőjét), hogy adjon magyarázatot bajnokuk gyenge játékára.

Ennyire fontos volt nekik.

És ennyire fontos ma Orbánnak is. Ezt látjuk az államkasszából kivett, átirányított, ellopott, eldugott, letagadott, hetente duplázódó sportkiadásokban, a nyomorgó népnek épített stadionokban, ebben az egész megveszekedett diktátori tébolyban.

Önéletrajzi írások c. kötetében Thomas Bernhard megjegyzi: „Aki a sportot támogatja, az a maga oldalára állítja a tömegeket, aki a kultúrát támogatja, az maga ellen fordítja őket, mondta nagyapám, ezért áll ki mindig minden kormány a sport érdekében és a kultúra ellen. Mint minden diktatúra, a nemzetiszocialista is a tömegsporton keresztül tett szert hatalomra és majdnem világuralomra.”

Bernhard persze túloz, a sport a diktátorok rögeszméje.

A demokráciák ebben is sokkal racionálisabbak. Rióban például az éremtáblázaton mögöttünk végzett a nálunk nagyságrendekkel gazdagabb és fejlettebb Svédország, Kanada, Svájc, Dánia, Spanyolország, míg a szintén messze előttünk járó Finnország, Ausztria, Írország és Izrael valóságos rokkant nemzetek hozzánk képest, a nyomorultaknak még érmük se nagyon volt, nemhogy arany: az ő vezetőik tudják, hogy az emberek minőségi életéhez nem az élsportra elpazarolt milliárdokon keresztül vezet az út.

De a mi múltbéli sorsunkhoz legközelebb állók, a csehek, románok, szlovákok, lengyelek is messze mögöttünk végeztek, ők is beérték egy-két éremmel. Ezzel szemben sokkal többet költenek a valóban fontos dolgokra.

Tényleg olyan felemelő sportnemzetnek lenni?
Nem inkább lealacsonyító?

Nem lealacsonyító nyomorogni, hálapénzt fizetni, gyerekeinket versenyképtelen iskolákban taníttatni?

Ha a kormány a sportba ölt tengernyi pénzt, energiát és pr-t mondjuk országos, ipari méretű nyelv és informatikai oktatásra fordította volna, annak már kezdenének látható eredményei lenni, pezsegne, forrna minden. A Katinkát éltető, utáló passzív tömegek helyett a prosperitás jeleit, tevékeny, bizakodó közhangulatot látnánk.

Ha.

De akkor Orbánék tisztességes és bölcs emberek lennének, és nem korlátolt nemzetpusztítók.

Forrás: Bruck András, Facebook.

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!