Kezdőlap Címkék Mussolini

Címke: Mussolini

Meloni Orbán nyomában: az olasz kormányfő lenyúlja a közmédiát

0

Az olasz zöldek pártja Brüsszelhez fordult, hogy akadályozzák meg: a RAI, az olasz közmédia az európai választási kampányban teljes mértékben a kormánypártokat támogassa.

Giorgia Meloni több mint egy éve van hatalmon Olaszországban, és elődeinél ügyesebben politizál: sikerült megőriznie népszerűségét miközben jó kapcsolatot épített ki Brüsszellel és mindkét amerikai elnökjelölttel: Joe Bidennel és Donald Trumppal. Minthogy Ursula von der Leyennek szüksége van Giorgia Meloni támogatására ahhoz, hogy újra a brüsszeli bizottság vezetője legyen, ezért aligha vizsgálja majd feltűnő buzgalommal az olasz miniszterelnökasszony elleni vádakat. Miért kell Ursula von der Leyen asszonynak Giorgia Meloni támogatása: mert végső soron a tagállamok vezetői döntenek arról: ki legyen a brüsszeli bizottság elnöke. Ebben számít Orbán Viktor szavazata is. Öt évvel ezelőtt Merkel kancellár győzte meg a magyar miniszterelnököt, hogy támogassa Ursula von der Leyent. Most ez a feladat Giorgia Melonira várhat.

Orbán Viktor már közölte: nem támogatja Ursula von der Leyen újraválasztását de hát a magyar miniszterelnök azt is hangoztatta: nem szavazza meg Ukrajna támogatását.

Majd pedig február elsején percek alatt kapitulált amikor a fontosabb tagállamok vezetői – köztük Giorgia Meloni – tudatták vele: eddig és ne tovább!

Meloni Mussolini és Orbán nyomában

A média lenyúlása kulcsfontosságú a politikai siker szempontjából – hirdette már Benito Mussolini, aki maga is újságíró volt: a szocialisták lapjának, az Avantinak a főszerkesztője. A fasiszta mozgalom alapítója elsőként ismerte fel az első világháború után, hogy a tömegpropaganda megváltoztatta a politikai harc feltételeit. Hitler csodálta Mussolinit, aki nála korábban került hatalomra, és el tudta adni az olasz népnek azt a politikai mítoszt, hogy újra teremti a római birodalmat. Az elképzelésnek semmilyen realitása sem volt: Mussolinit a király leváltotta amint az amerikai csapatok Olaszország földjére léptek 1943-ban. Mindez jól mutatta a propaganda korlátait:

a semmit nem lehet sokáig eladni.

Goebbels azért lehetett sikeresebb, mert a németek világhódító szándékai eleinte eleinte megvalósultak. Mindebből levonta a tanulságot Antonio Gramsci, az olasz kommunista párt vezetője, akit Mussolini börtönben tartott, de hagyott olvasni és írni. Műveire felfigyelt egy magyar egyetemista is. Úgy hívták, hogy Orbán Viktor. A miniszterelnök a Szolidaritás mozgalommal foglalkozott, amely Lengyelországban annyira megerősödött a kommunista hatalommal szemben, hogy létében fenyegette azt. Hogy érte ezt el? Úgy, hogy megnyerte az emberek lelkét, a katolikus Lengyelországot állította szembe a szovjetbarát kommunista rendszerrel. Antonio Gramsci arról írt, hogy egy új irányzatnak mindenekelőtt a kulturális szférában kell befolyást szerezni, hogy azután a véleményvezérek a kívánt irányban befolyásolják a népet. Az olasz kulturális elit szinte teljes egészében kommunista szimpatizánssá vált Mussolini bukása után – 1945 -, és a kommunista párt a legerősebb volt Európa nyugati felén. Az amerikai vétó miatt hatalomra nem kerülhetett csak a Szovjetunió szétesése  után, de befolyását jól mutatja, hogy túlélte a bolsevik rendszer bukását Moszkvában-1991 -, és mindmáig a baloldal vezető erejének számít – más néven – Olaszországban.

Orbán és a közmédia

Első uralkodása idején- 1998-2002 – a fiatal miniszterelnök még jól – rosszul betartotta a demokrácia játékszabályait, melyeket azután 2010 után villámgyorsan felszámolt a közmédiában. Amint véget ért Magyarország elnöksége az Európai Unióban – 2011 június – megindult az egészpályás letámadás: a közmédiában kő kövön nem maradt. Pillanatok alatt kiépült a hatalmi piramis, melynek csúcsán jelenleg Rogán Antal áll. Orbán jobbkeze nem véletlenül irányítja egyszerre a médiát és a titkosszolgálatot. Ez a két szféra már a kommunista rendszerben is átfedte egymást: a média vezetői a titkosszolgálat magasrangú tisztjei voltak. Ma ugyanez a helyzet. Miért? Mert őket egyetlen telefonnal irányítani lehet. Civilek esetleg tiltakoznának a felső döntések ellen, de a titkosszolgálat nem az a szervezet, amelyben szokás lenne a parancs megtagadása.

Orbán problémája ma ugyanaz mint Mussolinié vagy Ceausescué: a propaganda mindinkább a semmit próbálja meg eladni a népnek.

Magyarország a szegényházban vetélkedik Bulgáriával az utolsó helyért az Európai Unióban miközben Brüsszel már csak azokat az euró milliárdokat tartja vissza, melyeket Orbán kormánya mind kétségbeesetten vár. A magyar miniszterelnök olyannyira elrontotta viszonyát Brüsszellel és Washingtonnal, hogy tőlük nemhogy támogatást nem remélhet hanem attól kell tartania: puccsot szerveznek ellene.

Benito Mussolinit és barátnőjét fejjel lefelé felakasztották Milánóban miután agyonlőtték őket a kommunista partizánok 1945-ben. Nicolae Ceausescu és neje a kivégző osztag előtt végezte 1989 karácsonyán.

Ne ily halált adj istenem, ne ily halált adj énnekem – fohászkodhat Orbán Viktor, Magyarország legnagyobb politikai tehetsége a demokrácia 34 évében.

A Horthy korszak IV. – a Magyar Királyság megszűnése

A nemzetiszocializmus által állami szintre emelt antiszemitizmus útja a Holokauszt-hoz.

1933-ban németföldön tért nyert egy gyűlölködő ideológia, melyet 1923-ban vetett papírra egy antiszemita osztrák. Hitler alapötlete az volt, ha az ország megszabadul a zsidóktól, akkor a nemzet naggyá válik. Ez valójában leegyszerűsítette, kiforgatta és „ellopta” a Kommunista Kiáltvány alapelvét, miszerint
Minden eddigi társadalom története osztályharcok története. Szabad és rabszolga, patrícius és plebejus, báró és jobbágy, céhmester és mesterlegény, egyszóval: elnyomó és elnyomott folytonos ellentétben álltak egymással, szakadatlan, hol palástolt, hol nyílt harcot vívtak, olyan harcot, amely mindenkor az egész társadalom forradalmi átalakulásával vagy a harcban álló osztályok közös pusztulásával végződött.
Nos, Hitler az elnyomónak a zsidót jelölte meg, elnyomottnak pedig a nem-zsidókat (“gój”), azaz a (német) népet. Ez a megközelítés sokaknak szimpatikusabbnak tűnt, mint az osztályharcos marxi gondolat. Különösen az 1929-es gazdasági világválság után, a fejlődést és kibontakozást gátló első világháborút lezáró versailles-i békediktátum miatt. Amikor Hitlert a weimari köztársaság kancellárjának nevezték ki, ellenzői képtelenségnek tartották hivatali ideje kitöltését.
A börtönben született elméleti művében (Mein Kampf = Küzdelmem) minden rossz forrásának és eredetének a “zsidókat” állítja be, és azok “eltűnése” az igazi és egyetlen gyógyír a germán (árja), majd valamennyi nép felemelkedése számára. Ezzel megteremtve a (judeo-bolsevista) világ-összeesküvés azóta sem szűnni nem akaró elméletét. Eleinte rohamosztagainak (SA) a politikai ellenfelek (kommunisták, szocdemek, stb.) gyűléseinek megzavarása (szétverése) volt a főfeladata, no meg a saját, náci gyűlések védelmének biztosítása. Az 1933-as hatalomátvétel után gyökeresen megváltozott a helyzet. A demokrácia hónapok, ha nem hetek alatti leépítése és a diktatúra bevezetése csakis, és kizárólag a belpolitikai helyzetet változtatta meg, de alaposan. Ne feledjük, Európában, az európai gondolkodásban nagyon mélyen él (még ma is!) a westphaliai béke (1648), mely az államok szuverenitását hivatott garantálni. A 17. században úgy képzelték el, ha minden ország tiszteletben tartja a másik belügyeit, belső problémáit, akkor eljő a “világbéke”, hiszen nincs miért a másikra támadni, és háborúzni.
Tehát, a hitleri Németország bármit (meg)tehetett lakosaival, állampolgáraival az ország határain belül. Hitler és elvbarátai örültek volna a legjobban, ha minél előbb eltűnnek a „népen élősködők”. A körülbelül. 600.000 izraelita vallású, a 62 millió össznépesség alig egy százaléka. A náci hatalom „nyomásgyakorlás” legbrutálisabb eszközeivel próbálták távozásra kényszeríteni megbélyegzett, kiközösített honfitársaikat. Megvonták nyugdíjukat, egészségügyi biztosításukat, stb. Mai szóhasználattal, igyekeztek életüket „ellehetetleníteni”. Már 1933. márciusban az SS birodalmi parancsnoka, és egyben München rendőrkapitánya, Heinrich Himmler, a bajor főváros közelében, Dachauban, egy lőszergyár területén internáló tábort létesített. Ide zárták be a politikai ellenfeleket, valamint nagyszámú zsidót. Ekkor még három-hat hónap után elengedték áldozataikat, mivel a cél a megfélemlítés, a „távozásra ösztökélés” volt.
1935-ben meghozták a faj(védelmi?)törvényt, amit a náci vezetés már komoly figyelmeztetésnek szánt a „mozdulni” nem akaróknak. Viszont a külföld nem volt felkészülve nagy tömegek (azonnali) befogadására, pedig akkor még csak (jóval piaci érték alatt eladott) ingatlanaikat kellett (volna) hátra hagyniuk. Igaz, egy bizonyos „mozgás” megindult a környező országok felé (Ausztria, Svájc, Csehszlovákia, Franciaország, valamint az első világháborúban semleges Hollandia). Az USA szigorúan tartotta a bevándorlási kvótáját.
Eichmann, mint a „zsidó ügyek” szakértője, 1934 óta dolgozott az SS berlini központjában. 1937-ben kiküldték Palesztinába, hogy ott előkészítse a német zsidók (esetleges) tömeges kivándorlását. A jiddis mellé megtanult héberül is, ezenkívül a judaizmusban is otthon volt. Találkozni akart arab vezetőkkel is, de a britek nem engedték. Viszont a cionista mozgalom vezetőivel többször tárgyalt (mind Palesztinában, mind Németországban), hiszen mindkét félnek (más-más, de közös) érdeke volt a német zsidóság mielőbbi és tömeges eltávolítása Európából.

1938 – sorsforduló Európa és az európai zsidóság történetében

Az igazi változást az utolsó békeév, 1938 hozta. Mondhatni sorsdöntő dátum, nemcsak a zsidók, de Európa, és talán a világ számára is. Az Anschluss-t követően az üldözöttek és menekülők száma az egymillió felé közeledett. A Harmadik Birodalom (tömeges) elhagyását a külföld akadályozta meg. Hiába volt (német birodalmi) útlevelük, abba vízumot, pláne bevándorlási, letelepedési vízumot nem kaptak. Sőt, Svájc felkérte Berlint, hogy tegyen valamit, mert határőrei nem tudják (a név alapján) eldönteni, hogy az illető turista, üzletember vagy potenciális menekült, azaz „zsidó”. Ettől kezdve a zsidóknak kiállított német dokumentumokra rákerült egy nagy piros „J” (Jude = zsidó) betű. Az Anschluss után (1938. március 15.) kb. egy héttel Budapest rendeletet adott ki, hogy határőrei a Monarchia idején magyar állampolgárnak született ausztriai (elsősorban Burgenland és Bécs) zsidókat ne engedjék be az országba. Május 29-én lépett életbe az első zsidótörvény Magyarországon.
Júliusban Roosevelt amerikai elnök kezdeményezésére nemzetközi konferenciát hívtak össze a Genfi-tó partján fekvő francia Évian-ban, hogy megoldást találjanak az Ausztriával gyarapodott náci Németországot elhagyni szándékozó zsidók részére. A konferencia hírére Hitler közölte: „ ...Csak remélni tudom, hogy az a másik világ, mely oly mély együttérzést mutat ezekkel a bűnözőkkel („zsidók”- szerk.) legalább olyan nagyvonalúan tegye át szimpátiáját a gyakorlatba. Részünkről minden eszközzel, még luxushajókkal is, készen állunk ezen országok rendelkezésére bocsátani ezeket a bűnözőket. Az összeset…...”
A nyolcnapos (július 6-15) konferencia teljes kudarccal végződött, miután az USA és Nagy-Britannia nem volt hajlandó jelentős számú üldözöttet felvenni, és így a rajtuk kívül jelenlevő 30 ország nem vette ki részét a befogadásban. Az egyetlen eredmény, hogy Nagy-Britannia hozzájárult a nácik és a cionisták között kialkudott kb. 50.000 zsidó fokozatos Palesztinába érkezéséhez. (Valószínűleg ennek az akciónak a segítségével érkeztek magyarok, így Szenes Hanna, is 1938-ban Palesztinába). London tett még egy látványos (propaganda?) akciót, a Kindertransport-ot, amikor 10 ezer zsidó gyereket, teenagert szállítottak az Egyesült Királyságba. 1938-ban a nyugati világ még mindig bevándorlási kvótákban gondolkodott. Szerződést kötöttek a nácikkal, hogy pl. az USA évi 30.000 (zsidó) menekültet vesz fel az elkövetkező három évben (1938-1940), Nagy-Britannia vállalta, hogy azonos idő alatt évente 15.000 menekült érkezhet Ausztráliába. Dél-Afrika csak azokat engedte be (korlátlanul), akiknek rokonai éltek már ott. Kanada megtagadta a menekültek befogadását. A később felszabadítónak kikiáltott Szovjetunió el sem ment a konferenciára. Üldözöttek befogadását nem ajánlotta fel. Pedig egy évvel korábban (1937) kapott városi rangot a távol-keleti Birobidzsán, a (szovjet) Zsidó Autonóm Terület fővárosa. Valószínűleg az európai (német-osztrák) zsidóság is inkább nyugat felé (vagy Palesztinában) kereste az újrakezdés lehetőségét, mintsem a proletár-paradicsomban. A tanácskozás egyetlen reménykeltő részvevője, a dollár milliók fejében százezer európai zsidó befogadását jelző Dominikai Köztársaság.
1938 szeptemberében vezette be náci mintára a Hitlerrel szorosabb együttműködésre törekvő Mussolini az olasz fajtörvényt (zsidótörvény), de előbb ideológiai harcostársát (és szeretőjét), a “fasizmus zsidó anyját” (Margherita Sarfatti) Argentínába küldte. A fasiszta Olaszországban 1938 szeptemberéig ismeretlen volt a zsidóüldözés!
A németországi zsidókra nehezedő nyomás további része volt a zsidó tulajdonú földek “regisztrálása”, majd a gyárak, üzemek “árjásítása” és az 5.000 birodalmi márkánál több vagyon összeírása. A zsidónak számító német keresztnevűeket kötelezték másodnévként az Izrael (férfi) és a Sara (női) név felvételét. Az üzleteket, kirakatokat pedig jól látható megkülönböztető jellel (Dávid csillag vagy „Jude” = zsidó felirattal) ellátni. Ennek a november elejei „Kristályéjszaka” idején lett jelentősége, amit (cinikus) gúnynévnek szántak a nácik. (Mostani hivatalos német neve Pogromok éjszakája v. Novemberi pogromokNovemberpogrome 1938 ).
Az előzmény. Október folyamán a lengyel kormány bejelenti, hogy valamennyi zsidó állampolgárát, akik több mint öt éve külföldön élnek, megfosztja állampolgárságától és hontalannak tekinti. Válaszul a nácik törvényt hoztak a Németországban élő lengyel zsidók visszaküldésére Lengyelországba. Az akciót meglehetősen egyszerűen oldották meg. A lengyel születésű zsidókat országosan összeszedték és levitték a lengyel határhoz, a Zbąszyń (németül: Bentschen) nevű átkelőhelyhez, majd ott fegyverrel az ország elhagyására kényszerítették őket. A meglepett lengyel határőrök, hogy feltartóztassák a közeledő tömeget, közéjük lőttek. A folyamatosan érkező közel 20 ezer szerencsétlen átjutása a “senki földjén” hónapokig eltartott.
1938. november 07-én egy 17 éves lengyel zsidó teenager merényletet követett el a párizsi német nagykövetségen. A nagykövetet akarta lelőni, de helyette a fogadására érkező követségi titkárra lőtt rá. A merénylő családjával évek óta Hamburgban élt, és mivel nem voltak állampolgárok, szülei is már összecsomagolva várták a kitoloncolásukat Lengyelországba. A fiú ez ellen akart tiltakozni. Az időpont jól jött a náciknak. Hitler a sörpuccs 15. évfordulójára (nov. 09.) készült Münchenbe. Tudták, hogy kevés esély van a párizsi követségi titkárnak az életben maradásra. Már készültek a müncheni megemlékezésre, amikor jött a halálhír. Ez adta az alkalmat és a jelet, a zsinagógák felgyújtására, üzletek, áruházak, kirakatok, otthonok szétzúzására, és mintegy 400 ember megölésére országszerte. Előre megtervezett, tehát nem spontán (“lakossági”) pogrom volt, mert a halálhírre pillanatok alatt országos „zavargások” törtek ki. Ráadásul a károkat (egymilliárd birodalmi márka) a “zsidókkal” fizetették meg. Talán érdemes megjegyezni, hogy ezt a hatalmas összeget (kb. 400 millió akkori US dollár) a náci állam a biztosítókon keresztül hajtotta be. Rendeletileg kötelezte valamennyi biztosítót, hogy a kártérítési összegeket ne az igénylő részére, bankszámlájára, hanem az államkincstárba utalja át.

Mindez békeidőben, a II. világháború kitörése előtti évben történt.

Folytatjuk: A Horthy korszak  V.   (Holokauszt)
Az előző részek itt találhatóak:  A Horthy korszak I.    
                                               A Horthy korszak II.
                                               A Horthy korszak III.

Orosz opera törölte Netrebko meghívását, mert az énekesnő elítélte Putyin háborúját

Az Ukrajnában született orosz opera énekesnő, aki jelenleg Bécsben él, azt követően ítélte el az Ukrajna elleni orosz agressziót, hogy a New York-i Metropolitan és több más operaház jelezte: addig nem tartanak igényt a fellépésére amíg nem foglal állást a háború ügyében, amely saját hazájában folyik.

Anna Netrebko, aki korábban jó kapcsolatot ápolt Putyin elnökkel, sokáig habozott, de végül elítélte az orosz agressziót. Nem késett a válasz Oroszországból: Novoszibirszk városának operaháza közölte, hogy nem tart igényt a világhírű orosz énekesnő szereplésére. Anna Netrebko június másodikán lépett volna fel Oroszország harmadik legnépesebb városában Szibériában.

Mit gondolnak a háborúról Oroszországban?

Biztosak vagyunk benne, hogy az igazság a mi oldalunkon van – írja a novoszibirszki operaház közleménye.

„Anna Netrebko számára nyilvánvalóan fontosabb a nemzetközi szereplés mint a Haza sorsa! Országunk gazdag a tehetségekben, és könnyen megtaláljuk majd a tegnapi sztárok utódait.”

Netrebko pálfordulása különösen fájhat Putyinnak hiszen az énekesnő pontosan azok közé a kelet ukrajnai oroszok közé tartozik, akiknek „a felszabadítására” érkeztek az orosz tankok Ukrajnába. Putyin várakozása ellenére sehol sem fogadták virággal az orosz tankokat, melyek közül nagyon sokat kilőttek Ukrajnában.

Az orosz lakosság 87%-át nyugtalanítja „a különleges hadművelet” ahogy a háborút Oroszországban nevezik. A megkérdezettek többsége helyesli ugyan Putyin céljait, de aggasztja őket a túlságosan magas ár. Mindenekelőtt a száguldó infláció és a rubel érték vesztése.

A BBC szerint az orosz közvélemény többsége támogatja Putyin háborúját jelentős részben azért, mert a hatalom szinte teljesen monopolizálja a hírszolgáltatást. Ez a szovjet időket idézi. Valószínű azonban, hogy a fiatalabb generációk az interneten tájékozódnak, és ott csekély angol tudással is egészen eltérő információkhoz lehet jutni.

Putyin = Hitler

Az akarat diadala című náci propaganda film jutott sokak eszébe amikor megnézték Putyin performanszát a Luzsnyiki stadionban. A putyini propaganda abban is utánozza Goebbels információs rendszerét, hogy „az igazság ismétlés kérdése.” A hazafias propaganda hazugságai így sok ember számára elfogadhatóvá válnak. Ráadásul az orosz propaganda nem annyira a direkt hazugságra épít hanem az elhallgatásra. Nem beszélnek a háborúról, nincsenek képek a városok ostromáról Ukrajnában. A tömeges menekülés sem téma a szigorúan ellenőrzött orosz sajtóban.

Putyin pozícióját sokkal inkább az elit fenyegetheti mint a nép. Hitler ellen azt követően kezdtek merényletet szervezni a Wehrmacht tábornokai, hogy partra szálltak az angolszász erők Franciaországban. A kudarc döbbentette rá a Führer korábbi támogatóit arra, hogy megpróbáljanak megszabadulni Hitlertől.

Mussolini ugyanígy járt Rómában. Míg korábban mind a nép mind az elit lelkesen támogatta, amint megérkeztek az amerikai csapatok Szicíliába, megindult az összesküvés a Duce ellen. A Fasiszta Nagytanács, melynek saját veje, Ciano gróf is tagja volt, leszavazta. Bár a Nagytanácsnak nem volt döntési joga, de a király megragadta az alkalmat. Magához rendelte Mussolinit, akit percek alatt leváltott és elfogatott. Utóda Badoglio tábornok lett, aki egyezkedni kezdett a szövetségesekkel. Mussolinit ugyan Hitler kommandósai kiszabadították, de a diktátor teljhatalmából nem maradt semmi. A nácik bábfigurája lett.

Hitlert végül a biztonsági főnöke, Heinrich Himmler is elárulta. Helyettese, Wolf tábornok Allen Dulles-szel alkudozott Svájcban.

Az elit nem bocsátja meg a kudarcot senkinek sem hiszen a túlélésre játszik, amely olykor könnyebben megy a diktátor feláldozásával.

A nemzetvezető tükre

Nagy nap ez a mai! Hosszú vajúdást követően nemzetet és igaz hazafit formáló tanítás született, miután Orbán Viktor visszafogott szemérmességgel megajándékozta a magyarságot saját férfiideáljával, eddig titokban őrzött férfieszményével. A nőkkel nem sokat vacakolt, elvégre – mint azt az újszülött is pontosan tudja – nőügyekkel nem foglalkozik, s róluk csak annyit mondott, hogy a nőre lehet számítani, ha baj van, legyenek azok az egri nők vagy az olimpiai bajnokaink. Ennyit a nőkről, így is talán méltatlanul sok szót vesztegetett rájuk minden magyar miniszterelnöke.

Ámde a FÉRFI!

Modern korunkban – imigyen a táltosi tudással megáldott magyar miniszterelnök – sok kihívás éri a férfiak világát, a férfias erényeket meg kell becsülni, a fizikumot, a családért való felelősséget, a gondoskodáshoz szükséges lelki és fizikai erőt tisztelni kell, meg a férfiakat hajtó sportteljesítményeket is, s a Tokióban aranyérmes magyar férfi egytől-egyig mind férfi idol. Az unokáinknak elég rájuk mutatni, s hangsúlyozni, hogy látod, kis butuskám, zabálni való közjószágom, hát így néz ki egy férfi, így mutat az ő fizikuma, ilyen a lelkiereje, így harcol, így küzd, így szereti a családját, s így tesz fel az életéből egy cél érdekében akár tíz évet is. Ezek a férfiak mind nagy szolgálatot tettek a hazának, s az ő segítségükkel talán visszahozható a férfieszmény a magyar életbe.

Szó szerint erre tanította a mai napon népét a nemzet lángelméje, pallérozott géniusza.

Szóval így foglalható össze Orbán férfieszménye. Ezt a típust szereti, ezután epekedik, s gondolom, lelki szemeivel ezt a FÉRFIT (értsd: férfiút, aki sokfele bolygott, s hosszan hányódott, aki sok nép városait, s eszejárását kitanulta, s akiről a Múzsának szólnia kell), szóval ezt a FÉRFIÚT látja a fürdőszobai tükörben, kilépve zuhanyfülkéjének fülkemagányából.

Ne fitymáljuk (bocsánat!) le mindezt, becsüljük meg Orbán őszinte vallomását! Néhány feles után a kocsmában is a legtöbb pasas mindenhez ért, s minden tudásának hangot ad, legfeljebb a kutyát sem érdekli a négy feles között megosztott teória. Itt azonban egy nemzet vezetőjének konfesszióját olvashatjuk, aki egyúttal,

nem kimondva ugyan, de messzemenően számítva az őt ismerőkre, picinyt bátortalanul megvallja, hogy ennek az idolnak még maga sem felel meg teljes egészében, de legalább tudjuk, hogy ha el sosem éri, mégis útban van felé.

Nehogy már az unokáknak Neumann Jánost, Semmelweis Ignácot, Wigner Jenőt, Bartók Bélát, Gábor Dénest, Moholy-Nagy Lászlót, Kurtág Györgyöt, Szilárd Leót, Szent-Györgyi Albertet, Kazinczy Ferencet, Ligeti Györgyöt, Teller Edét, Schiff Andrást, Bíró Lászlót, Petőfit vagy József Attilát mutogassuk, mert ezek nem férfiidolok, egy nyamvadt olimpiai bronzot sem hoztak össze azzal a fene nagy eszükkel meg tehetségükkel, a válluk szélességéről, az öklük keménységéről, a pillangózó sebességükről vagy vizet aligha fakasztó szerváikról nem is beszélve, így hát magányos pillanataiban, visszavonulva a világ zajától, titokban nem is róluk ábrándozik minden magyarok miniszterelnöke.

S hogy minden magyarok miniszterelnöke rögtön a tettek mezejére lépjen, rádöbbenvén az egyetem intézményének XXI. századi valós küldetésére, rögvest

lekapta uradalma még készülő könyvtárának polcáról azt a könyvet, amely a Mussolini-féle oktatási programot ismerteti,

s a nevezetes Gentile-féle iskolareform Mussolini által kiigazított változatára támaszkodva, valamint a GIL (Gioventù Italiana del Littorio – Olasz Fasiszta Ifjúsági Szervezet) mottóját alapul véve („Hinni, engedelmeskedni, harcolni”) ugyancsak a mai napon bejelentette, hogy az egyetemeken is kötelezővé kell tenni a testnevelést, s csak ebben az esetben kapnák meg a felsőfokú oktatási intézmények a már korábban beígért állami támogatásokat.

Minden magyarok miniszterelnöke tehát olyannyira jót akar az ő egész nemzetének, s efelől még kételyei sincsenek, hogy vállalva akár a visszamenőleges hatályú jogalkotás más helyeken abszurd, ám a hazai földön elfogadottá és természetessé vált gyakorlatát, immár utólagosan azzal zsarolja az egyetemeket, azaz, szóval, vagyis azt üzeni az átalakításokon diktatórikusan keresztülhajtott, azaz, vagyis az átalakításokon jószándékúan átsegített intézményeknek, hogy

lófaszt sem kaptok a korábban beígért pénzekből, ha nem teszitek az egyetemeket egy nagy, össznépi tornateremmé, mert én, Orbán Viktor tévedhetetlenül ebben látom a szebb jövőt.

Legalábbis a magyart.

A könyveim között valahol megvan Mao Ce-tung vörös könyvecskéje, s megvan Kadhafi Zöld könyve. Kifejezetten izgat, hogy vajon a szivárvány (hoppá, bocsánat!) mely színét fogja kiválasztani minden magyarok jelenlegi miniszterelnöke rettentő tudásának és nemzetvezetői gondolatainak iránymutató közzétételéhez.

Gábor György

Tüntetés a holokauszt túlélő szenátor mellett Milánóban

Hatszáz polgármester haladt a menet élén Milánóban, Olaszország gazdasági fővárosában, ahol Liliana Segre szenátor asszony mellett tüntettek.

A most 89 éves holokauszt túlélő baloldali szenátort 13 éves korában hurcolták el Auschwitzba, ahol sok rokonát elveszítette. A szenátor a parlamenttől arra kapott felhatalmazást, hogy egy bizottság élén vizsgálja a fajgyűlölet napi jelenségeit Olaszországban. A bizottság megalakulása óta naponta több mint 200 gyalázkodó és fenyegető üzenetet kap a szenátor asszony. Ezért határozta el a polgármesterek országos szövetsége, hogy kiáll mellette.

A demonstrációt Milánóban tartották, abban a városban, ahol a második világháború végén Mussolini holttestét fejjel lefelé húskampókra akasztották ki a milánói Piazzale Loreto téren lévő benzinkút épületén; azon a téren ahol korábban számos olasz antifasiszta ellenállót végeztek ki a németek és az olasz fasiszták. A fasiszta diktátor idején hozták meg a faji törvényeket Olaszországban, és tették lehetővé, hogy a nácik haláltáborokba hurcoljanak olasz zsidókat.

„Nem a gyűlöletre hanem a szeretetre kell nevelni!”

Ezt hangsúlyozta Liliana Segre szenátor asszony, aki elmondta: „átéltem, hogy a gyűlölet kizár egy társadalomból, amelynek addig azt hittem, hogy a tagja vagyok!”

A fajgyűlöletet a szélsőjobboldal szítja, amely migráns ellenes politikájával szeretné megbuktatni a baloldali kormányt Rómában. Matteo Salvini a jobboldal vezére – Orbán Viktor kebelbarátja – a fajgyűlöletet a muzulmánokra irányítja, de nem siet elítélni az antiszemita jelenségeket. Egyetlen jobboldali párt sem szavazta meg annak a bizottságnak a létrehozását, mely a fajgyűlölet ellen lép fel, és amelynek élén a 89 éves holokauszt túlélő szenátor asszony áll Olaszországban.

Újhelyi István: Az újfasizmus megtestesítőjét hívta vendégségbe Orbán

0

Néhány nap múlva prominens vendéget fogad a magyar kormány: az európai szélsőjobboldal új politikai popsztárját, Matteo Salvinit.

Az olasz belügyminiszter és Orbán Viktor között sok közös téma lesz, a menekültkvóták kivételével ugyanis szóról szóra ugyanazt az uszító leckét mondják fel mindketten a populista kézikönyvekből. Salvini és Orbán legnagyobb közös halmaza maga az orosz cáratyuska: az olasz pártvezérnél ugyanis nagyobb és nyíltabb Putyin-rajongó kevés van a kontinensen, talán csak a Fidesz megfáradt elnöke, akinek társaságához már-már tartótiszti hűséggel ragaszkodik a birodalmi vezető.

A jövő csütörtökön esedékes Salvini-látogatás nemcsak azért érdekes, mert a szélsőséges EU-ellenesekkel való kokettálás

nyílt hadüzenet a jobbközép-kereszténydemokrata pártcsaládnak,

de azért is, mert teljesen egyértelművé teszi, hogy a Fidesz mit gondol Európáról és az európai értékekről. Míg Salvininek Mussolini fasiszta Olaszországa, addig Orbánnak Horthy Magyarországa az álmodott korszak. Mindkettőre emlékszünk az európai történelem sötét éveiből.

Legyen világos, a magyar kormányfő legújabb örökbarátja az európai közösség egyik legádázabb ellensége. A fideszes propaganda-gépezet előrevetíthető módon el fogja hallgatni a lényeget Salvinivel kapcsolatban, ezért jó előre szögezzünk le néhány tényt! Matteo Salvini olasz belügyminiszter és kormányfő-helyettes, a szélsőjobboldali Liga vezetője egy virtigli populista, aki hazárdjátékot játszik az európai közösséggel. EP-képviselőként néhány éve még egy pufajkás Putyint ábrázoló pólóban jött be a plenáris ülésre és hangoztatta, hogy bármikor lecserélné hazája kormányfőjét Vlagyimir Vlagyimirovicsra. Az olasz politikus pártja ráadásul számos putyinista szervezettel együtt választási megfigyelőkkel legitimálta a Krím-félsziget elcsatolásáról tartott törvénytelen népszavazást, néhány éve pedig konkrét együttműködési szerződést kötöttek az orosz elnök pártjával.

Nemrég derült ki, hogy Salvini egykori szóvivője és bizalmasa egy sötét olajbizniszen keresztül akart pénzt kérni az oroszoktól az Liga európai parlamenti kampányára. Ugyanez a Salvini volt az is, aki rabszolgákhoz hasonlította a menekülteket, máskor meg azon sajnálkozott, hogy az olaszországi romákat nem lehet kitoloncolni az országból. És még valami, Orbán Viktor legjobb jóbarátja egy alkalommal egészen odáig ment, hogy kritikusainak üzenve Benito Mussolini fasiszta diktátortól idézett, apróbb módosítással: „tanti nemici, tanto onore”, vagyis „amennyi ellenség, annyi tisztelet”. És ezt az embert nevezi Orbán Viktor a „hősének”.

Nem hiszem, hogy egy tisztességes kereszténydemokrata, aki hisz a polgári értékekben, Európában és a békében, ezek után is nyugodt szívvel és higgadt fejjel támogatni tudja a mindannyiunk jövőjével hazárdírozó, orosz-pórázra tett Fideszt és vezetőit.

A magyar kormányfő vízválasztó, az illiberális államot meghirdető, 2014-es tusványosi beszéde után megfogadtam, hogy európai képviselőként nyílt levélben fogom minden héten figyelmeztetni a közvéleményt a rezsim bűneire. Kétszáznegyvenedik alkalommal kongatom a harangokat, mert úgy látszik, még mindig szükség van rá. És mert radikális európai demokrataként ez a dolgom.

dr. Ujhelyi István
Európai Parlamenti képviselő
2019. április 27.

Fasiszta karlendítéssel tisztelegnek Mussolini emléke előtt a Lazio fanatikus szurkolói

1945-ben Milánó egyik terén akasztották fel Benito Mussolini és a szeretője, Clara Petacci holttestét. Most az évforduló kapcsán feliratot helyeztek el a Lazio szurkolói: Tisztelet Benito Mussolininek! A felirat előtt fasiszta karlendítéssel fejezték ki lelkesedésüket a Duce iránt.

facebook

A Lazio, amely egyébként római csapat, közismert arról, hogy fanatikus szurkolói a fasizmus hívei. A mérkőzéseken fajgyűlölet jellemzi őket. Két éve amikor az ősellenséggel, az AS Roma csapatával  mérte össze tudását a Lazio, akkor olyan pólókat készítettek, melyen az ellenfél mezében Anna Frank volt látható! A holland zsidó lány, aki a holokauszt idején veszítette életét egy náci lágerben. Az ügyből botrány lett: a klub vezetése elhatárolta magát a szurkolók fajgyűlölő gesztusától. De a Lazio fanatikus szurkolói nem változnak: 2019-ben is kiállnak a Duce mellett, aki háborús katasztrófába vezette Itáliát.

Hibrid fasiszták

Definíciós vita – de persze valójában annál több – vita zajlik a politikai elemzők között: vajon milyen névvel is kellene illetni az Orbán-rezsimet. Az első jelentős kísérletet Magyar Bálint mutatta be, de azóta is számos politológus igyekezett beleilleszteni Orbán-rendszerét valamely fogalomkörbe. A most aktuálisan a 24.hu-n zajló vita, vagy talán vitának nem is nevezhető, inkább mondanám elemzés hullámnak  – Filippov Gábor, Balavány György  – egymásra is rímel, de persze különbözik is. Filippov hibrid ellenforradalom koraként írja le azt, amit lát, Balavány, miközben üdvözli Filippov determinációját, egyenesen fasiszta-rendszerről ír. (tegyük hozzá, ez sem teljesen új, Bartus László –us.nepszava.hu – már majd’ fél évtizede írt arról, hogy Orbán Mussolini fasiszta elemeiből „építkezik”, azokat másolja, vagy írja újra.

Balavány a fasizmus jellemzőit – neves kutatóktól átvéve – a következő jellemzőkkel rajzolja fel:

  • radikális antiliberalizmus, antikommunizmus,
  • a nemzeti újjászületés víziója,
  • vezérkultusz, ami néhány esetben dinasztikus (a karizmatikus vezér családjával és egész udvartartásával együtt sajátítja ki a hatalom kapcsolótábláit és a gazdasági erőforrásokat),
  • totális állami propagandagépezet, az ellenzéki média elleni harc,
  • paramilitarizmus, fegyverkezés, sőt fegyver- és hadseregkultusz, háborús hangulat, folyamatos mozgósítás,
  • a titkosszolgálatok jogkörének kiterjesztése, besúgóhálózat,
  • a férfiasság, a bajtársiasság és a harci szellem dicsőítése,
  • félelmek generálása, az idegengyűlölet tudatos erősítése,
  • régi elemekből összerakott, saját mítosz-, rítus- és jelképrendszer, a dicső múlt hangsúlyozása, a politikai liturgiáért való rajongás, nagygyűlések és díszszemlék,
  • dekadenciamítosz, vagyis annak hangoztatása, hogy a kultúra  – amit az újjászületett nemzet meg fog haladni – hanyatlik; („Az Európai Unió fejlődése éppen megtorpanófélben van, és nekünk most új energiákra, új népekre, új gondolkodásokra is szükségünk van” – mondta nemrég Orbán),
  • sovinizmus, rasszizmus (csak néhány gyors példa: a Fidesz házi publicistája, Bayer Zsolt tavaly  a „keresztény fehér faj önvédelméről”  értekezett a kormánytábor helyeslése mellett; a napokban jelent meg a kormány lapjában, az origo.hu-n egy cikk, ami azon borong, hogy a Kinder csoki új csomagolásán színes bőrű kisfiú látható, és hosszan lehetne folytatni a sort;)
  • a tiszta nemzeti kultúráról szóló elképzelés, amelynek puritását meg kell őrizni, illetve helyre kell állítani,
  • különutas (unortodox) gazdaságpolitika,
  • kollektivista erkölcsi nevelés, a fiatalság és a gyermekek nemzeti elköteleződésének formálása,
  • a vallás, szakralitás beemelése a politikába,
  • etatizmus, vagyis az állam beavatkozó szerepének növelése,
  • az állam szolgálatában álló „családi életrend”, amelyben a férfiak elsősorban harcosok, a nők pedig anyák,
  • vitalizmus, azaz a nemzet tagjainak szaporodását serkenteni kívánó szólamok és programok, termékenységkultusz,
  • korporatizmus, vagyis az az elképzelés, hogy közös érdek mentén, osztálykülönbségek nélkül együtt dolgoznak a nemzet tagjai a felemelkedésért (vö.: nemzeti együttműködés rendszere).

Hogy valóban itt tart-e Orbán, és a fő forrását a fasizmus jelenti-e ezt, nyilván a jelen, sokkal inkább az utókor fogja eldönteni. Az a kor, amelyik képes lesz kellő távolságtartással értékelni a történéseket, amelyben lesz majd annyi objektivitás,  amely képes történelmi kontextusba helyezni a kort. Nekünk, valós időben, annyi jut, hogy élünk annak lehetőségével, hogy ma nincs erőszak, s ennyiben – de egyesek szerint csak ennyiben – mindenképpen eltér a rendszer a fasizmustól. Mint ahogy a XXI. századi sajtószabadság fogalma is eltér a fehérterror, vagy totális hatalmak értelmezési tartományától, ugyanígy az autoriter rendszerek, vagy a diktatúrák is némiképp új tartalmat nyernek. Kétségtelenül igaz, hogy ezen szisztémákban általában megmarad az egyén korlátozott szabadsága, amely korlátozott szabadságot ő viszonylagos, vagy – a politikát maga mögé dobva, vagy meg sem érintve – teljes szabadságként él meg. (A magyar emberek e tekintetben különösen nehezen értelmezhetőek; sokkal jobban elvannak a szabadságjogok nélkül, mint más, a demokráciát fontosabb éltető elemként ismerő nemzetek.)

Bármennyire is az utókor fog ítélkezni, nekünk a jelenben is muszáj valahogy értelmezni, mi is történik velünk, körülöttünk. És igen: ennyiben szabadok vagyunk – mint ahogy ezt jobboldali elemzők előszeretettel hangsúlyozzák, mint döntő érvet -: leírhatjuk, amit gondolunk a rendszerről, leírhatjuk, amit gondolunk a vezetőről, leírhatjuk, hogy diktatúrában élünk, leírhatjuk, hogy Vezér-kultusz van, és leírhatjuk, hogy a Vezér egyre több diktatórikus jegyet mutat fel önmagáról. És senki nem visz el bennünket, nem jön értünk a nagy fekete autó, holnap is írhatunk. Az más kérdés, hogy nem biztos találunk rá felületet is, mint ahogy az sem, hogy találunk magunknak megélhetést. De most nem erről van szó, sokkal inkább arról, hogy mennyire teljesedik ki az Orbán-féle hatalmi struktúra.

Az elmúlt két ciklusban is sokszor próbáltuk megfejteni, mit miért csinál a miniszterelnök, illetve merre viszi az országot, de a legmerészebb elemzők is általában megálltak egy pontnál. Mégpedig annál a pontnál, hogy vajon Orbán kidobja-e egy ponton túl a demokratikus paravánokat, illetve otthagyja-e az Európai Uniót, mint olyan keretet, amely mégiscsak bizonyos szabályok betartására kényszeríti őt. Ma már látjuk: ezek nem jelentenek feltétlenül féket a számára, ha a körülmények azt diktálják, felrúg mindent, ami az akaratát féken tartja. Ebben nagymértékben segíti őt az a tudat, hogy – noha meglehetősen sajátos szabályok között -, már harmadszor nyert választást, kétharmaddal (mondjuk így: magyar kétharmaddal ), és ezzel szemben a Nyugat politikusainak szigorú tekintete sem ér semmit. Orbán a politikai korrektség utolsó darabját is ledobta magáról, a kényelmetlen korlátokat – kordonokat – szép fokozatosan, már nem is lassan – szétszerelte. A kezében lévő kulcs, a demokrácia rögzítő elemeit csavarja ki, és ma már egyáltalán nem fél használni. Ezért is nézzük riadt tekintettel: mire készül most, amikor a kultúrharcot hirdette meg. Szeptemberre ígért változásokat, feltehetően a velencei, a parlamenti szezont megelőző Fidesz frakció-ülés lesz a bejelentések főpróbája. Addig csak találgatunk, következtetünk. Következtetünk például Kövér László szavaiból, aki a Kultáj megnyitóján a következőket mondta:

„2010 után a magyar választópolgárok felhatalmazása alapján a globálissá váló politikai és gazdasági viszonyok között megerősítettük Magyarország politikai önrendelkezését, 2014 és 2018 között megerősítettük országunk gazdasági önrendelkezését, az előttünk álló időszakban pedig közösen meg fogjuk erősíteni a magyarság kulturális önrendelkezését is.”

Nehezen fejtem meg az országgyűlés elnökének szavait, vagyis, ha következtetésről szólok, csakis abból tudok kiindulni, amit az elmúlt nyolc év megmutatott. Azaz abból, hogy számomra mit jelentett a Fidesz politikai, és gazdasági önrendelkezése. Pontosan azt, amiről a bevezető szólt: az autoriter rendszer kialakítása, a politikai hatalom szinte teljes megszerzése, a gazdaság helyenkénti centralizálása, másutt pedig a hűséges oligarchák helyzetbe hozása. És, ha ez alapján próbálom kitalálni, mit is fog hozni a kulturális önrendelkezés, akkor – a már megszerzett és uralt intézményrendszeren túl – a szellemi élet átalakítására tudok gondolni. Illetve annak a harcnak a beindításáról, amely a migránsok okozta kulturális károk bemutatásáról szólna; hova jutunk mi, és hova jut Európa, ha bevándorló országgá, netán bevándorló kontinenssé válunk.

Mert azért ne feledjük: a nemzeti újjászületés víziójába beletartozik a bevándorlók elleni harc is. És azt se feledjük: a félfasiszta rendszerekben a bevándorlókat a hatalmon lévők jelölik ki.

A diktatúrához nem kell hitlerbajusz és karlendítés

 „Hitler bűnöző óriás volt, törpe szellemiséggel és semmi moralitással” – írja a náci vezérről szóló könyvében Ormos Mária történész. A Magyar Tudományos Akadémia tagja azt nyilatkozta a Független Hírügynökségnek, hogy azért támogatta a Kossuth Kiadó gondozásában a diktátorról szóló könyve ismételt megjelentetését, mert az tapasztalja, hogy a világban megerősödő populizmus újra a hatalom csúcsára repíti a diktátorokat. A tömegek pedig a legritkább esetben ismerik fel a diktátort, aki nem mindig visel bajuszt, s a karlendítés sem előírás.

 

Önt különös erővel vonzza a diktatúra tanulmányozása, írt már Mussoliniról, de Hitlerről ez már a sokadik könyve. Mi az, ami izgatja az autokráciában, inkább a létrejötte, viszonyai, vagy inkább a diktátor személye?

Természetesen valamennyi tényező együtt. Viszont jó ideje azt gondoltam, hogy félre kéne már tenni ezt a témát, hisz a történelmi események dokumentumainak jobb helyük van a levéltárakban, vagy szakemberek könyvespolcain. Annak idején nekem is komoly lelki megrázkódtatást okozott azoknak a náci propagandaszövegeknek az olvasása – ezek szándékosan voltak bántóak és primitívek, – amelyek a könyveim forrásanyagául szolgáltak.  Arra gondoltam, hogy a közvéleményt ez már aligha érdekli, elég, ha ezeket a szándékosan bántó és primitív szövegeket néhány tucat ember olvassa, ugyanis elsősorban a velük hivatásszerűen foglalkozók számára fontosak. De az utóbbi időben rájöttem, hogy nincs igazam. Ma ennek a témának újra ideje van, hisz ma is működésbe lendülnek diktatúrák. Ezért fogadtam el kiadóm ajánlatát, hogy az induló életműsorozatomat kezdjük a Hitler életét feldolgozó kötettel. A náci vezér egy megzavarodott, válságos kor gyermeke, akinek programja a liberalizmus és a demokrácia gyengeségeinek felszámolását kínálta. Persze Hitler a huszadik század problémáira igyekezett választ keresni, felhasználva a modern társadalmi manipulációt, bevetve a diktatúrát, az önkényt és a terrort.

Hitler bűnöző volt, egy óriás bűnöző, mindenfajta moralitás nélkül. Hasonlók ma újra feltűnnek a világban.

Amikor Hitler 1933-ban hivatalosan is megjelent a politikában, kancellári beiktatásán arra kérte a német népet, hogy adjanak neki 12 évet és nem ismernek majd rá Németországra. Akkor már diktátor volt?

Igen, bár akkor még nem volt teljhatalma. Ehhez ugyanis előbb fel kellett számolni az összes német pártot, szakszervezetet, civil szervezeteket, katolikus és evangélikus egyesületeket. Ezen kívül meg kellett halnia a köztársasági elnöknek, Hindenburgnak. De Hitler célja már hivatalba lépése előtt is a hatalom totális birtoklása volt. Senkivel nem kívánt kompromisszumot kötni, ami az addigi hatalmát csorbította volna. Kemény tudatossággal ment előre, s nagyon könnyen, szinte hónapok alatt számolta fel a demokratikus Németország minden szervezetének önállóságát, s vele a demokráciát.

Egyébként Hitler tudatosan készült a diktátorságra, a történelmet átalakító szerepre, vagy demokratikus politikusként indult, s menet közben jött rá, hogy a céljai eléréséhez a diktatúra a legjobb út?

Nézze, Hitler már a húszas évek közepén, a börtönben megírta a Mein Kampf-ot, amelyben már összefoglalta a nézeteit a hatalomról, kifejtette a nácizmus ideológiáját, illetve az antiszemita fajelméletét. Halála után előkerült egy másik ilyen jellegű könyv is, az úgynevezett Zweites Buch, ami pedig a komplett külpolitikáját foglalta össze. Kiderült, hogy ő a kezdetekben sem akart nyugat felé terjeszkedni, mert úgy látta, hogy a nagy élettér keleten van, amit a víziója szerint a németeknek ki kellett volna tölteni. Ezt az elgondolását szintén a húszas években fogalmazta meg.

De vajon Hitler kizárólag azért került hatalomra, mert a demokráciával a német nép nem tudta megoldani saját ügyeit? Ehhez szükség volt egy diktátorra, s Hitler épp arra járt, és keresett magának egy uralható országot?

A kettő nyilvánvalóan összekapcsolódik. Ha ugyanis a demokrácia pillérei erősebbek Németországban, akkor a nácik soha nem tudják a kommunisták nyakába varrni a Reichstag felgyújtását, s felszámolni sem tudják a pártjukat. Csakhogy végül megsemmisítették a keresztény pártokat és a szocdemeket is, mindenkit kiszorítottak a hatalomból. Ha erősebbek a pártok, és erősebb a demokrácia építménye, akkor ezt nem lehetett volna végrehajtatni.

Ne felejtse el, a német demokrácia igen fiatal volt, pár évet élt, képtelen volt megszilárdulni, s persze a német problémákat sem tudta megoldani; a gazdasági válságot végképp nem tudta kezelni, nem találta rá rá gyógyírt. Amikor milliók vannak munka nélkül, egzisztenciális küzdelemmel, ellehetetlenüléssel szembesülnek nap mint nap, akkor jön egy demagóg pojáca, – ámbár egy paprikajancsi nem képes hasonló teljesítményre – aki mindent megígér, s akinek ezt el is hitték.

Azért is támogatta, hogy életműsorozatában elsőként a Hitlerről szóló könyve jelenjen meg, mert úgy látja, hogy hasonló demagóg, populista figurák újra megjelennek a politika színpadán, s ismét teljhatalomhoz jutnak?

Világszerte újból megjelent az önkényuralom, mint gondolat, s már gyakorlattá is vált. A legtöbb helyen persze leborítják demokratikus fátyollal, s hirdetik, hogy „vannak választások”, mint Törökországban, de ettől az még önkényuralom!  Kétségtelen, sem Erdogan, sem Kim Dzsongun észak-koreai diktátor nem hord kis bajuszt, nem úgy fésüli a haját, s nem teszi ki a napra, hogy ő valójában kicsoda, hanem igyekeznek leplezni, de valójában ők is diktátorok.

A könyv előszavában azt írja, hogy Hitlernek a hódítás csak eszköz volt, fontos volt számára a harc, a társadalom állandó készültségben tartása, amit az újra és újra felszított antiszemitizmus szolgált.  Ez a mindenkori diktátor ismérve?

Valóban, állandóan hergelte a társadalmat az egyetlen ellenség, a zsidók ellen. Pedig Németországban a nagytőke nem zsidó-, hanem német kézben volt. A német állampolgárok alig egy százaléka lehetett zsidó, igaz, ez a nagyon kis hányada a lakosságnak a kultúrában, tehát a művészetekben, filmiparban, képzőművészetben kulcspozícióba kerültek a 30-as években. Következésképp lehetett rájuk mutogatni, könyveiket színpadias jelenetek kíséretében el lehetett égetni az utcán, ezt értették az emberek, s lelkesítette őket. De a kezdeti zsidóellenes akciókban az emberek nem vettek részt, tehát amikor a nácik törtek-zúztak, kirakatokat, ékszerüzletek ablakait beverték, az átlag-német elhúzódott. Csak később sikerült a többséget antiszemitává tenni.

Mitől vált Hitler antiszemitává? Vagy kellett valami, ami gyűlöletet kelt?

Igen, kellett valami, s ezt találta. Bécsi élményei között ott volt a pajeszos-kaftános zsidó, de olvasott súlyos antiszemita megnyilvánulásokról is. A politikájához kellett valami, ezt találta.

Arra gondol, hogy a zsidó szót ki lehetne cserélni bármire, cigányra, melegre, migránsra?

Egyértelmű,

a politikának szüksége volt, illetve van ellenségre, akik ellen lehet mozgósítani. Hitler a zsidókat találta meg erre a célra.

Azt talán még értem, hogy a nép miért vesz a vállára egy diktátort, de azt már nem, hogy miért tartja ott. Miért fogadja el az önkényt, a kiszolgáltatottságot?

Nézze, az önkény eleinte nehezen ismerhető fel. Aztán saját mozgásának köszönhetően eljut egy olyan ponthoz, amikor már nem lehet megállítani. Akkor már késő megálljt parancsolni az önkényes hatalomgyakorlásnak, ha megtörténhet, hogy valakit a kocsmában tett kijelentése miatt feljelentenek, sőt, viszik is a koncentrációs táborba. Az önkény kiszolgálói a besúgók, a házmesterek, a titkosszolgálat. Egyébként Hitler ellen is több merényletet terveztek, de valamennyi kísérlet elbukott. A legjelentősebb, az 1944 júliusában megkezdett akció a hadseregből indult, s sikerült egy bombát Hitler lábától nem messze elhelyezni. Fel is robbant, többen meghaltak, de ő megúszta néhány karcolással. A diktátort nehéz megállítani.

Miért fogadta el a korábban demokráciában élő német nép, hogy a sokszínű sajtó először csak egysíkú lett, majd propagandagépezetté alakult, s a végén már olyan mértékű volt a manipuláció, hogy azt sem tudták, mi történik az országban, vagy a világban?

Ahogy azt korábban már mondtam, az önkényuralom természeténél fogva állandóan terjeszkedik, és mindent maga alá rendel. Amikor már csak egy újság van, az is a nácik kezében, amikor a propaganda egyirányú, amit Goebbels vezényel, s ugyanabból a hazug kottából játszanak a filmhíradók is, akkor az átlagember már nem tud elbújni az agymosás elől. Legfeljebb, ha az országot elhagyja, de erre csak egy ideig van mód.

Hitlert pszichés zavarai segítették ebben a munkájában, önmaga tudott-e maradni, vagy eszköz volt mások, esetleg a nagytőke kezében?

A vezérnek voltak személyiségi problémái, de ezek eleinte nem zavarták a munkában. Egy idő után népes kiszolgáló tábor segítette, jelentős részük őszintén, nagy lelkesedéssel ment a Führer mögött, másik része pedig, köztük katonák, köztisztviselők, állami alkalmazottak kompromisszumot kötöttek a hatalommal. Érdekes módon Hitler – ahogy a legtöbb diktátor – gyűlölte a jogászokat, mert azt mondta, hogy a jogvégzett emberek állandóan törvénykönyv mögé bújnak, s ahelyett, hogy a bűnözőket mielőbb akasztófára juttatnák, még akár fel is mentik őket; vagyis szerinte a jogászok csak akadályozzák a hatalom hatékony működését. Hitler mindig a saját feje után ment, s következetesen végrehajtotta a húszas években megfogalmazott terveit.

Az írja, hogy nálunk a „pojáca-diktátort” ismerik, s ezért is vágott bele, hogy újra megrajzolja Hitler hiteles portréját. Amerikában, vagy Angliában, esetleg Oroszországban másként látják Hitlert, mint nálunk?

Még azt is nehéz megmondani, hogy nálunk ma hogyan látják Hitlert. Valószínű a szélsőjobboldal köreiben lehet presztízse, elsősorban azokra gondolok, akik az utcán időnként náci egyenruhában masíroznak. Mások viszont valószínű, a leghatározottabban tagadnák, hogy akár még csak olvasnának is a populista hatalomgyakorlásról. Közben azt látjuk, hogy a demokrácia eresztékei szinte mindenütt veszélybe kerültek. Itthon is, és a világban is terjedőben vannak a kihívásokra adott leegyszerűsített válaszok. A politikusok tanulnak egymástól, nézze, meg hogyan terjed az európai térségben a menekültekkel szembeni indulat, miközben még csak jelen sincsenek. A veszély tehát már itt van, néhol demokratikus lepelbe burkolva. De ne felejtse el, bizonyos szerepek eljátszásához nem kell bajusz, vagy karlendítés.

Gondolja, hogy olyan világégés után, amit a nácik okoztak az európai kontinensen, nem ismerik fel, ha újra veszély van?

Sokan nem ismerik fel, a tömeg biztosan nem. A tömegnek elég egy ellenséget felmutatni, a legegyszerűbb, banális szövegeket kell mondani, és addig kell ismételni, amíg az álmából felkeltve is tudja. Ez a recept.

Mit lehet ellene tenni?

Semmit, illetve oktatással, neveléssel talán lehetne, de az önkényuralomra hajló politikát zavarja az iskolák, egyetemek önálló működése is. Ez sem új.

Ne felejtse el, hogy bár a demokráciának nagy a múltja, de az athéni is rövid ideig, pár tízezres kisvárosban virágzott csupán. Akik nem tetszettek a városlakóknak, azokat a város falain kívülre tessékelték. A világ történelme az abszolutizmus keretei között működött leginkább, a demokrácia csak a Globus egészen kis területén, Nyugat-Európában, a II. világháború után kezdett el működni. Tehát a demokráciát először meg kell csinálni, elterjeszteni és megtanulni, akkor lesz hatékony. Utána talán nem lesz több diktátor a földön, de erre sincs garancia.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK