„Az óvódákban, iskolákban sajnos ugyanaz zajlik, mint a felnőttvilágban: nem csak az életünk, a közélet van teljesen átpolitizálva, hanem a gyerekvilág is, mégpedig a legcinikusabb értelemben, abban, hogy már az óvódások is Sorosról beszélnek” – fejtette ki Gyurkó Szilvia gyerekjogi szakértő. A Független Hírügynökségnek adott interjújában a többi között beszélt arról, hogy válaszokat kell adni a gyerekeknek, információval kell őket ellátni, hiszen alapvető joguk érteni, ismerni, tudni, hogy mi zajlik a környezetükben. Ám az állampolgári ismeretek címszó alatt nem azzal foglalkoznak az iskolák, amivel kellene. S hogy ez hat-e a gyerekekre? Gyurkó Szilvia szerint „a gyerekek nem hülyék, pontosan leveszik, ha valami nem róluk szól, ha használják/ kihasználják őket. Akkor is érzik, ha ez ellen nem tudnak mit tenni…”
A családban azt tapasztalom, hogy már az alsó tagozatos gyerekeket is foglalkoztatja a sok plakát, emlegetik Sorost, az ENSZ-t, a migránsokat, tudják, hogy választások lesznek, több politikus nevét is mondogatják – mindezt az iskolában meg is beszélik és otthon is sokszor szóba hozzák. Jó ez? Hagyjuk ezt? Mennyire lehet őket megvédeni? De egyáltalán, meg kell őket védeni?
Illúzió lenne azt gondolnunk, hogy meg tudjuk őket védeni ezektől a hatásoktól, hiszen ez a környezetük része. Nem csak a plakátokról, az üzenetekről van szó, az egész légkörben benne van. Annyira a környezet része mindez, hogy nem az a kérdés, hogy le tudjuk-e „árnyékolni” a számukra, hanem az, hogyan tudjuk őket segíteni a megértésben. Válaszokat kell adni, ugyanúgy, mint ahogy megválaszoljuk hogy miért keleten kel fel a nap vagy hogy mitől zöld a fű?
De nem kell-e attól tartanunk, hogy mérgeződik a lelkük a sorosozást, migránsozást, ENSZ-ezést látva-hallva?
Ezek persze hatnak, ráadásul több szinten is. Egyrészt kognitív szinten: a gyerekek is átveszik a szavakat, a kifejezéseket –– anélkül, hogy értenék a mögöttes tartalmat. Nem tudják, ki az a Soros, nem tudják, mi az a migráns, s hogy minek is a rövidítése az ENSZ. És itt lép be a felnőttek felelőssége: amikor a gyerek a kódszavakkal manipuláló üzeneteket hoz haza, a felnőtt felelőssége megértetni a gyerekkel, hogy miről van szó. S ott a másik szint: gyakran elfeledkezünk arról, hogy a gyerekeknek rendkívül érzékeny szenzoraik vannak, amikor a gyűlöletre, a kirekesztésre, az elhatárolódásra utaló plakátokkal találkozik, azok érzelmi szinten is hatnak rájuk. A felnőtt képes arra, hogy értelmezze, s levezesse magában azt, amit az információ hordoz, s könnyebben éri el, hogy nem azonosul vele.
A gyerek sokkal nehezebben tudja eltávolítani magától az ilyen üzeneteket, és nem kérdőjelezi meg, hogy igazi az üzenet – akkor is, ha tele van negatív érzelmekkel, haraggal, indulattal, megosztottsággal.
A szülőnek ebben az esetben nem csak magyaráznia kell, hanem – ha nem ért egyet az üzenetekkel, akkor – cáfolnia is mindkét síkon (a megértés szintjén és az érzelmi hatások szintjén is). Ebben többes feladata hárul rá: egyrészt le kell bontania valamit – a negatív üzeneteket –, másrészt valami újat felépíteni.
És mi van akkor, ha egyetért a felnőtt ezekkel az üzenetekkel?
Sokan valóban nem kérdőjelezik meg ezeknek az üzeneteknek a valóságtartalmát, ők tanításként élik meg ezt a folyamatot. De mindez már az ideológiai tanítás, szocializációs folyamat része: lehet-e gyűlölni, vannak-e másodrendű emberek, stb. Ha nincs a gyerek számára referenciaszemélynek tekintett személyek által elmagyarázva, tisztázva, keretbe téve, akkor ezek az üzenetek igazsággá válnak a gyerekek számára, s elkísérik őket egy életen át – illetve, kiskamaszkorig feltétlenül.
Akkor a felnőtt társadalom döntése, hogy kezelik-e, s hogyan?
Ez nem döntés kérdése. Ez a gyereknevelés részét képező feladat: segíteni megérteni a dolgokat. Ahogy a Piroska és a farkas mesét olvasva el kell magyarázzuk, hogy ki az a vadász, ugyanígy el kell magyarázzuk, hogy mi az a választás, mi az a kampány, mit jelentenek az üzeneteket, ki, mit, miért csinál. Ez a felelős szülői magatartás része. És nem döntés kérdése.
Ezért is készült az Ön közreműködésével a BOOKR Kids startupnál a „Hogyan beszélj a gyerekeddel a választásokról? – Úgy, hogy ő is értse, mi történik” című oktatófilm?
Az oktatófilm előzménye, hogy a tavalyi kvótanépszavazás idején láttam, hogy a felnőttek zavarban vannak, nem igazán tudják mit mondjanak, miket válaszoljanak a gyerekek kérdéseire, s írtam egy cikket a WMN számára arról, hogy „Hogyan beszélj a gyerekeddel a politikáról”. Ezután több hasonló cikk született, és a választásokról szóló után keresett meg az oktatófilm ötletével a BOOKR Kids. Úgy gondolom, hogy Magyarországon valóban komoly létjogosultsága van annak, hogy olyan tényszerű információkat osszunk meg a gyerekekkel, mint amilyenek ebben a filmben vannak.
Mert általában az történik, hogy egyik vagy másik megközelítésből, oldalról magyarázzuk el a gyerekeknek a dolgokat.
De alapvető gyerekjog érteni, ismerni, tudni, hogy mi zajlik a környezetében. Jogukban áll megkapni a magyarázatoktól mentes, egyszerű információkat, hogy maguk dönthessék el, mit szűrnek le a kapott információkból. Ez az igazi demokráciára nevelés. Nem úgy van, hogy valaki elfújja a 18-as gyertyát a születésnapi tortáján és ezzel egyik pillanatról a másikra készen áll a döntésekre, a választásokra – ha nem volt előtte tapasztalata, ha addig infantilizálták, akkor erre nem lesz képes. Ezek nagyon fontos dolgok, ezekkel lehet felkészíteni a gyerekeket az életnek arra a részére is, amit politikai, közéleti dimenziónak nevezünk. Persze joga van nemet mondani és hátat fordítani, de az információkat akkor is a rendelkezésére kell bocsátani a döntése előtt.
Hogyan állunk ebben? És hogyan állunk más országokkal összehasonlítva?
Nagyon kevés információval, adattal rendelkezünk, inkább benyomásaink és tapasztalataink vannak. És leginkább azt látjuk, hogy az állampolgári ismeretek címszó alatt nem azzal foglalkoznak az iskolák, amivel kellene.
Nem helyes tehát az, hogy a politikai ki van tiltva az óvodákból, iskolákból?
A politikai ideológiáknak semmi keresnivalójuk az oktatási intézményekben (a Köznevelési törvény tiltja is azt). Viszont álszent dolognak tartom, ha az oktatási intézmények azt deklarálják, hogy nem foglalkoznak politikával, miközben a politikusokat és a kampányukat meg beengedik. Az lenne a feladatuk, hogy semleges véleményt közvetítve ellássák a gyerekeket a szükséges információkkal, s hogy támogassák a saját véleményformálást. Ebben azonban a legnagyobb akadály hogy nem veszik komolyan a saját oktatási-nevelési feladataikat, ehelyett közvetlen módon elköteleződnek valamely irányba.
Így kampány idején gyakori látvány, hogy egy politikus elmegy egy óvodába, iskolába, jópofizik a gyerekekkel, ajándékokat ad nekik, stb., a nevelők pedig mosolyogva asszisztálnak mindehhez és persze fényképezkednek. Ön szerint ez mennyire és hogyan hat a gyerekekre?
Ha egy gyereket „olcsó és hatékony kampányeszköznek” tekint valaki, az nem tud nem-hatni. Fontos gyermekjogi alaptétel, hogy a gyerekek nem hülyék, pontosan leveszik, ha valami nem róluk szól, ha használják/kihasználják őket. Akkor is érzik, ha ez ellen nem tudnak mit tenni, vagy ha nem tudják megfogalmazni pontosan, hogy miért kellemetlen vagy fura nekik egy helyzet.
Ön úgy hiszi, hogy a gyerekek eléggé „felnőttek” ahhoz, hogy az adott információk alapján a helyén tudják kezelni ezeket az impulzusokat, információkat?
Ha egy gyerek megfelelő segítséget kap ahhoz, hogy értelmezze azt, ami történik, akkor képes lesz megfogalmazni a saját álláspontját. Akkor nem érzi magát fenyegetettnek, bár persze ez nem jelenti azt, hogy nem nehéz egy másként gondolkodó gyereknek egy olyan közegben, amelyben az iskola, és a szülők után a kortárs közösség többsége azt gondolja, hogy mondjuk a migráció valós veszély. Egy dolgot tehetünk: erre is felkészítjük a gyereket. Az óvodákban, iskolákban sajnos ugyanaz zajlik, mint a felnőttvilágban: nem csak az életünk, a közélet van teljesen átpolitizálva, hanem a gyerekvilág is, mégpedig a legcinikusabb értelemben, abban, hogy már az óvódások is Sorosról beszélnek. Azt gondoljuk, hogy a gyerekek a jövő, és elfeledkezünk arról, hogy a gyerekek a jelen is: azt kapják, amit eléjük teszünk, azt fogyasztják amit főzünk, s az az üzenet és azon a színvonalon éri el őket, amilyen a közélet színvonala is. Nem lenne szabad megspórolni az időt és a fáradságot, hogy magyarázatokkal szolgáljunk és segítenünk kellene nekik megérteni, hogy mi történik. És még egy! Lehetőséget kellene biztosítani a számukra arra, hogy ők is kibeszéljék, megfogalmazzák a kérdéseiket, a félelmeiket. A kérdésekre a lehető legsemlegesebb és legtámogatóbb válaszokat kell adnunk.
Sokszor nem azt kérdezik, hogy ki az a Soros, hanem az foglalkoztatja őket, hogy kell-e félnie tőle vagy sem.
Mert ne feledjük! A zsigeri megközelítés a gyerekekben sokkal erősebb, mint a felnőttekben. Felelős felnőttként pedig ezeket félelmeket kell segíteni leküzdeni.
És mi a helyzet a családon belüli nézetkülönbségekkel? Nem zavarjuk nagyon össze a gyereket, ha azt látja, hallja, hogy a család egyik rész így gondolja, a másik meg úgy? Sajnos a kettészakított társadalomban sok az ilyen család.
De hát ez az élet! Nagyon idealisztikus lenne azt gondolnunk, hogy a családon belül mindenki mindig ugyanazt gondolja. Anyu ad még egy nápolyit, Apu nem – ilyen szinten is megjelenik a kettős mérce, elvárás, viselkedés a családon belül. Annak a megtapasztalása talán a legfontosabb ha mindez egy elfogadó közegben történik, ahol olyan tanítást kap a gyerek, hogy az élet nem fekete és fehér, hogy lehet mást gondolni a dolgokról és mégis szeretjük, tiszteljük, becsüljük egymást ….
És még egy dolog: ha a gyerekeket is bevonják a felnőtt harctérbe, akkor belesérülnek az indulatokba, de ha hagyják őket gyereknek lenni, akkor köszönik szépen, jól vannak
