Kezdőlap Címkék Maszud Barzaní

Címke: Maszud Barzaní

Vitorlát bonts! – Parlamenti választások Irakban

0

Több mint egy hetet kellett várni, de végül szombat reggelre megérkeztek a múlt héten tartott iraki választások hivatalos eredményei. Mivel az Iszlám Állam (ISIS)  legyőzése után most először dönthettek az irakiak a parlamentjük összetételéről, ezért a nemzetközi téren kiemelt figyelmet szenteltek az eseménynek, ami ismét pár meglepetéssel szolgált. 

Akárcsak Libanonban, ugyanúgy Irakban sem szóltak másról az elmúlt hetek, mint a közelgő parlamenti választásról. Eredetileg tavaly szeptemberben tartották volna meg, de két dolog miatt elhalasztották:

az ISIS és a kurdok.

Az iszlamista terrorszervezet 2016 végétől egymás után vesztette el területeit Irakban. Ugyan az észak-iraki Moszul már 2017 nyarán felszabadult, több a szíriai határ mentén fekvő iraki település még mindig az ISIS igája alatt nyögött. Végül az iraki jelenlétüket csak tavaly decemberben tudták teljesen felszámolni és időbe tellett, amíg a két millió menekült visszatér a saját lakhelyére (ennek ellenére még így is sokan szavaztak a menekülttáborokban sebtében felállított szavazóhelyiségekben).

A késlekedés másik oka pedig a 2017. szeptember 25-re kiírt kurd népszavazás volt. Maszúd Barzáni vezette Kurdisztáni Demokrata Párt (KDP) óriási kockáztatott vállalt, hiszen egy önálló észak-iraki Kurdisztánt akartak létrehozni. Habár a kurd szavazók több mint 93 százaléka igennel voksolt a javaslatra, örömük nem tartott sokáig: Ankara, Bagdad és Teherán azonnal mozgásba lendült. Alkotmányellenesnek minősítették a népszavazást, leállították a térségbe irányuló kereskedelmet és a légiforgalmat. Az iraki kormány októberben hadműveletet indított, amely során a hadsereg a síita milíciákkal együttműködve bevonult minden olyan területre, amelyet korábban a kurdok foglaltak el az ISIS-től. A pesmergák egy-két kivételtől eltekintve nem vállalták a fegyveres harcot és nem tört ki az iraki-kurd háború, de a feszültség továbbra is fennmaradt az etnikumok között.

Összefoglaló a kurd referendumról.

Otthon maradva

Végül az iraki parlamenti választások időpontjának május 12-ét tűzték ki. Szigorú biztonsági intézkedéseket vezettek be az országban, miközben a csalások kiszűrése érdekében ujjnyomat alapú személyazonosító rendszert vezettek be, ami nagyon lassúvá és körülményessé tette a voksolást. Ebből kifolyólag a

a szavazóképes 24 millió iraki lakosságnak alig 44,5 százaléka járult az urnákhoz.

Szaddám Huszein bukása óta egyetlen másik választáson sem esett a részvételi arány 60 százalék alá. További okként jelölik meg az új iraki választási törvény bevezetését és a társadalomban tapasztalt apátiát. Ezzel együtt szerepet játszhatott Irak vallási megosztása is, mivel az ország 64 százaléka síita, 30 százaléka szunnita, de a nyugalom és az együttműködés mára szinte ismeretlen fogalommá vált a két csoport.

A szunnita régiókban sokan bojkottálták a választásokat, mivel egyszerűen nem tartják legitimnek és úgy vélik, hogy még mindig nem szólhatnak bele érdemben az ország működésébe. 

Egy iraki katona leadja szavazatát egy bagdadi szavazóhelyiségben 2018. május 10-én, két nappal az iraki parlamenti választások előtt. Az egymillió főnyi katonaság és rendőrség tagjai azért adhatják le korábban voksukat, hogy a választás napján teljes egészében a lakosság védelmére tudjanak összpontosítani. A kép forrása: MTI/EPA/Ali Abbász.

Pedig Irakban az állampolgárok egyáltalán nem szenvedtek hiányt a jelöltekből. Közel 7000-en, több mint 200 párt színeiben indultak el, hogy ülőhelyet szerezzenek maguknak a 329 fős iraki parlamentben. A jelöltek a teljes politikai spektrumot lefedték: iszlamisták, liberálisok, nacionalisták, civilek és kommunisták versenyeztek a szavazatokért. Például közöttük találjuk azt a híres iraki újságírót, aki 2008-ban két cipővel dobta meg az arab országba érkező, az akkori iraki miniszterelnökkel (Núri al-Máliki) együtt sajtótájékoztató tartó George W. Bush amerikai elnököt.

A cipőt hajító újságíró Muntadar az-Zejdi, az al-Bagdadíja iraki televízió munkatársa volt, aki azóta nemzeti hőssé vált az arab világban. Egy szobrot is emeltek a tiszteletére Tikritben, de pár nappal később az iraki hatóságok eltávolították azt. A kép forrása: Youtube.

Hosszú menetelés a győzelemig

Az iraki választások legnagyobb nyertese Muktada asz-Szadr síita hitszónok, akinek most először adódott lehetősége bekerülni a parlamentbe, mégpedig az asz-Szajrúnt pártszövetség élén. Ez alighanem Irak történelmének legfurcsább politikai képződménye, mivel

vallásos síiták és az ateista kommunisták ülnek egy pártkoalícióban  

Muktada asz-Szadr korántsem ismeretlen személy Irakban, hiszen Szaddám bukása után lassan, de biztosan építette ki a befolyását az országban. Amivel igazán nagy figyelmet váltott ki, az nem a heves Amerika-ellenessége volt (a „Mehdi Hadserege” nevű milíciájával több felkelést is vezetett az amerikai csapatok ellen), hanem Irán folyamatos bírálata. Annak ellenére, hogy asz-Szadr a síita vallási felekezethez tartozik és évekig élt a szomszédos perzsa államban, szinte állandóan ostorozta Teheránt, amiért az beavatkozott az iraki politikába. Ezzel párhuzamosan pedig folyamatosan kritizálta az iráni Forradalmi Gárda (IRGC) egységeit, mivel szerinte ők egyfajta ütközőzónaként használják Rijáddal  szemben, de ebből az irakiak semmit nem profitálnak, csak áldozatai az iráni-szaúdi hidegháborúnak.

Muktada asz-Szadr képét emelik magasba annak hívei. A kép forrása: MTI/EPA/Hider Abbász

A többi síita párt és hitszónok, akik szoros kapcsolatot ápoltak az iráni vezetéssel, sokáig képesek voltak háttérbe szorítani, de Szadr szunniták felé történő nyitásával, az elszegényedett déli síitáknak tett szociális és gazdasági ígéreteivel, valamint „Teherán és Washington befolyásától mentes Bagdad” jelszavával sikerült sokakat megnyernie. Így az asz-Szajrúnt koalíció 54 mandátumot szerezett a parlamentben, és Irak 18 tartományból hatot ők vezethetnek.

Látható, hogy sem az amerikai, sem pedig az irániak nem örülnek az eredménynek. Egyelőre egyikük sem gratulált Szadrnak, csupán elismerték a választások kimenetelét, mivel mindketten tudják, hogy ezután egy különösen nehéz időszak veszi kezdetét az Irakkal fenntartott kapcsolataikban. Iránnak már így is komoly gondot jelentett, hogy nemrég az Egyesült Államok farolt a 2015-ös atommegállapodás mögül, és egy nehezebben irányítható Irak csak éket verne Teherán és az annak arab szövetségesei – Hezbollah, Szíria – közé. Az Egyesült Államoknak pedig leginkább az nem tetszik, hogy Szadr minden eddiginél aktívabb szerepet akar szíriai háborúban, valamint a kurdok önrendelkezését illetően is teljesen más véleménnyel van, mint az eddigi iraki vezetések.

Jamis Mattis amerikai védelmi miniszter egykoron Irakban szolgált. A sors iróniája, hogy ő vezetésével harcoltak Mehdi Hadserege ellen, most viszont kénytelen lesz együttműködni annak vezetőjével, Szadrral.

Futottak még… 

Az iraki parlamenti választások második helyezettje az 47 ülőhelyet szerző és 4 tartományt vezető Fatah lett. Ez magába foglalja szinte az összes síita milíciát és fegyveres csoportot, akik elsősorban az ISIS felett aratott győzelemből igyekeztek politikai tőkét kovácsolni. Ugyanúgy ők kapják a legtöbb iráni támogatást, így az iraki választások után Teherán nem fogja teljesen elveszíteni a befolyását az arab ország felett. A szövetséget az a Hádi al-Amiri egykori közlekedési miniszter vezeti, aki több ISIS-ellenes csatában is részt vett.

A többi párt ezzel szemben mind rosszul vagy a vártnál gyengébben szerepelt. Például Núri al-Máliki, aki az ISIS megerősödésében játszott felelőssége miatt kényszerült lemondani 2014-ben, pártja katasztrofális vereséget szenvedett, hiszen az ülőhelyeinek 70 százalékát elvesztette.

Haider Al-Abádi. A kép forrása: Wikimedia Commons.

Ennél jobban teljesített Máliki helyébe lépő Haider Al-Abádi, akivel kapcsolatban kezdetben nagy elvárásokat fogalmaztak meg, hiszen azt hitték sikerült kibékítenie egymással a szunnitákat és síitákat, egy közös egységfrontot létrehozni az ISIS-el szemben, de ezek az erőfeszítések nem nagyon vezettek eredményre. Ezzel együtt amiatt is sokan bírálták őt, hogy a terrorszervezet elleni harcban túlságosan engedett az amerikai nyomásnak, miközben az iráni IRGC iraki jelenléte ellen sem tett semmit. Abádi által vezetett Győzelem nevű koalíció 42 mandátumot szerezett az iraki parlamentben, de csupán egyetlen tartományban, Ninivében végzett az első helyen.

Végezetül pedig meg kell említeni a kurdokat is, hiszen a jelenlegi választásra súlyos árnyékot vetett a tavalyi függetlenségi referendum kimenetele. Barzáni október 29-én bejelentette lemondását, és két nappal később 12 év után távozott a hatalom éléről.  Ez azonban korántsem oldotta meg a problémát, sőt inkább súlyosbította azt: a régi kurd politikai csoportok (KDP és a Kurd Hazafias Szövetség – PUK) és a pár éve formálódott ellenzéki erők között nem egyszer halálos kimenetelű összecsapásra került sor. A május 12-i választáson a kurd pártok közül a legjobban az immáron Barzáni unokaöccse által vezetett KDP szerepelt, mintegy 25 helyet szerezve, de a PUK is elégedett lehet a maga 18 mandátumával. Nem úgy mint a kurd ellenzéki pártok, akik egyáltalán nem fogadták el az eredményt, sőt, az elmúlt napokban fegyveresek szállták meg az egyik szavazati helyiséget, hogy az eredmény megváltoztatására kényszerítsék a helyi bizottságot.

Koalíciós játékok

A parlamenti választások után a legfontosabb kérdést a leendő iraki kormány összetétele jelenti. Ugyanis hiába a Szadr által vezetett koalíció gyűjtötte be a legtöbb szavazatot, a síita hitszónok nem jelöltette magát miniszterelnöknek. Ahhoz pedig, hogy kiválassza a neki megfelelő embert, szüksége van mások támogatása is. Már zajlanak az egyeztetések a kurd ellenzéki mozgalmakkal és a kisebb pártokkal, miközben a Fatah, a KDP és a Győzelem szintén igyekszik egy parlamenti tömböt létrehozni.

Ráadásul úgy tűnik, hogy egy dologban mindenképp konszenzus van a felek között. Ez pedig egy amerikaiak által bevezetett gyakorlat megszüntetése: a miniszterelnöknek síitának, a parlamenti elnöknek szunnitának, az államfőnek pedig kurdnak kell lennie, de ezt sokan a külföldi befolyás szimbólumaként értelmezik az országban, amelynek megszüntetésével lehet egy új korszakba lépni.

A Krexit küszöbén? A közelgő kurdisztáni népszavazás történelmi előzményei

0

Miközben a nemzetközi média egy részének a figyelme a katalánok függetlenségi népszavazás körüli botrányok köré összpontosul, addig a másik fele a „Krexitet”, vagyis a szeptember 25-én megtartott észak-iraki kurd területen lezajló referendum lehetséges kimenetelét és következményei próbálja meg felmérni. A Független Hírügynökség szintén így tesz és az elemzésünk első részében a kurdok történetét és az önálló államiságért vívott hosszú harcát mutatjuk be.

A kurd a legnagyobb olyan népcsoport a világon, amely nem egy államban él, hanem szét van szóródva több közel-keleti országban. Pontos számukat nem tudni, a különböző becslések 36 és 40 millió közé teszik őket. Körülbelül tizenegy millió él Törökországban (az ottani népesség majdnem egy negyede), öt-hat millióan Irán területén, négymillióan Irakban, Szíriában pedig 1 és 1,5 millió között lehet a létszámuk. Jelentős kurd diaszpórák vannak Azerbajdzsánban, Európában (főleg Németország), az Egyesült Államokban, Grúziában és  Örményországban.

A kurd nacionalisták által elképzelt Nagy-Kurdisztán. A kép forrása: Wikimedia.

Évezredes népcsoport 

A kurdokat a történészek az asszírokat kr.e. előtt 612-ben legyőző médek leszármazottainak tartják. Nyelvük az iráni nyelvcsalád északnyugati ágához tartozik. Kezdetben a zoroasztriánus vallást követték, majd az iszlám megjelenésével – többségében szunnita – muszlimokká váltak. A Kurdisztánnak nevezett terület később a perzsák és az oszmánok folyamatos ütközőzónája lett, vagyis hol az egyik, hol a másik uralkodott felettük, miközben ők számos kisebb kurd fejedelemséget hoztak létre, amelyek egymással is harcoltak. Végül Isztambul felügyelete alá kerültek, és évszázadokig nem volt komolyabb konfliktus a két csoport között.

Az Oszmán-Török Birodalom felbomlása azonban megcsillantotta számukra a lehetőséget, hogy egy önálló államot hozzanak létre. Ebben erősítette őket a 1920-as sévresi békeszerződés, amely nemzetközileg elismerte a kurd népnek az autonómiához vagy akár függetlenséghez való jogát. Abban az évtizedben több kurd állam is létrejött, de ezek egyrészt bábállamok voltak (mint például a britek Kurdisztán Királysága Irakban), másrészt pedig nem tudták megtartani a függetlenségüket. A Musztafa Kemál Atatürk által újjáalakult Török Köztársaság ugyanis elfoglalta a kurd területeket, majd az 1923-as lausannei békeszerződés értelmében az Oszmán Birodalom utódállamai (Törökország, Szíria, Irak) és Irán osztozott meg Kurdisztánon.

Ebbe természetesen a kurdok nem nyugodtak bele, a két világháború között legalább három nagy és több kisebb kurd felkelés robbant ki, amelyeknek áldozatait kétszázötvenezer és egymillió közé teszik. A kurd nyelvhasználatot korlátozták vagy betiltották, értelmiségieket üldözték és minden autonómiára vonatkozó tervezetüket lesöpörték az asztalról.

Barzani, aki a mai napig a kurdok ikonja és legnagyobb mítosza.

A második világháború után ismét lehetőségük volt egy önálló állam létrehozására. Ezúttal viszont nem a nemzetközi közösség, hanem Sztálin támogatta a kurdok célkitűzését.  1941-ben Nagy-Britannia és a Szovjetunió közösen megszállta Iránt, hogy egyrészt közvetlen utánpótlási vonalat létesítsenek egymás között, másrészt pedig hogy elejét vegyék egy németbarát fordulatnak, esetleg megszállásnak. 1946-ban, szovjet támogatással az iráni kurdok politikai szervezete, a Kurd Demokrata Párt, kikiáltotta a Mahábádi Köztársaságot, amelynek Musztafa Barzani lett az első államfője.

Ugyanakkor Sztálin csak azért támogatta az önálló Kurdisztánt, mert így akart borsot törni a britek orra alá, és úgy vélte, hogy a kurd függetlenség megadásával kiszoríthatja Londont nemcsak Iránból, hanem végső soron az egész Közel-és Közép-Kelet térségéből. Csakhogy közben nyugati nyomására Moszkva szerződést kötött Teheránnal az iráni szuverenitás tiszteletben tartásáról és a szovjet csapatkivonulásról. Mivel elvesztették a Szovjetunió támogatását, az iráni hadsereg 1947 elejére elfoglalta a Mahábádi Köztársaságot, kivégezte a függetlenségi kormány tagjainak nagy részét, Musztafa Barzani pedig külföldre menekült. A négy közel-keleti országban élő nagyobb kurd közösségek számára ezután az elnyomás és az üldözés időszaka következett, amely néha enyhült, néha pedig rendkívül intenzív volt. Önálló kurd állam vagy államalakulat azóta sem létezett, és napjainkra  – ahogyan a mostani népszavazás mutatja – egyedül csak Irakban került elérhető közelségbe. Azonban nagyon hosszú és kemény út vezetett idáig.

Folyamatos elnyomás

Az 1958-as iraki forradalmat követő pár évben a kommunista Kurd Demokrata Párt (KDP) együttműködött a hatalomra kerülő iraki Szabad Tisztekkel, helyet kaptak a parlamentben, és együtt verték le a nacionalista lázadásokat (közte az 1959-es moszuli felkelést), miközben Barzani menedékjogot kapott. Csakhogy 1961-re kiújultak a harcok az iraki kormány és a kurdok között, mivel Kasszem tábornok nem teljesítette a kurdoknak tett korábbi ígéreteit. Azonban az 1963-as bukása után a későbbi iraki kormányok sem váltották valóra a kurdok követeléseit, és ezért folyamatosan hadban álltak Bagdaddal. Habár végül majd egy évtizednyi harc után 1970-ben megkapták a korlátozott autonómiát, örömük nem tartott sokáig.

1979-ben ugyanis Szaddám Huszein lett Irak köztársasági elnöke és teljhatalmú ura, aki azonnal erőszakos arabosításba, deportálásába és a kurdok kiterjedt üldöztetésébe kezdett. Az iraki-iráni háború idején a mindkét országban zajló – egyik oldalról az iraki kormány, a másik oldalról az iráni vezetés által támogatott – kurd felkeléseket kegyetlenül leverték. 1988 óta tartó hadjárat során több mint 2000 kurd települést tettek a földdel  egyenlővé, az áldozatok száma meghaladta a 100 000 főt.

A kurdok elleni hadműveletek  alatt Szaddám végrehajtotta a világtörténelem egyik legnagyobb vegyi támadását Halabdzsa városa ellen 1988-ban, amely során 5000-8000, többségükben civilek, vesztették az életüket. A kép forrása: The Kurdish Observer.

Az Öböl-háború (1991) alatt az ENSZ Biztonsági Tanácsa (BT) 688-as határozatának köszönhetően a kurdok felett repülés tilalmi övezetet hoztak létre: a 36. szélességi foktól északra sikerült távozásra késztetni az iraki haderőt, a légicsapások leálltak és folyamatosan érkeztek a humanitárius és pénzügyi segélyek a kurdok lakta térségbe. Ekkor már megjelentek a kurd autonómia első csírái, vagyis demokratikus választásokat tartottak a régióban, amelyen két kurd párt erősödött meg igazán: a Dzsalal Talabani vezette Kurdisztáni Hazafias Unió (PUK) és a Maszúd Barzani – Musztafa Barzani fia – vezette Kurdisztáni Demokrata Párt (KDP). Azonban ezek a szervezetek nemcsak az iraki kormánnyal, hanem gyakran egymással is harcoltak, és az 1998-as területi és hatalmi felosztásig lényegében polgárháborút vívtak egymással.

 

Fény az alagút végén?

Maszúd Barzani: A kép forrása: Kurdistan Regional Goverment.org

A kurdok helyzetében jelentős javulás 2003-ban, Szaddám bukását követően állt be. A két rivális kurd párt – legalábbis papíron – egyesült. A 2005-ös iraki alkotmány elismerte a kurd régió autonómiáját, amely komoly jogosítványokat kapott Bagdadtól. A kurdok központja Erbíl lett, ahol felállították a  kurd regionális parlamentet, 111 képviselővel. Kurdisztán elnöke pedig Maszúd Barzani lett.

 

Ugyanakkor a kurdoknak 2007-től ismét komoly problémákkal kellett szembenézniük. Először is kedvezőtlenül érintette őket, hogy a szomszédos Törökországban a Kurd Munkáspárt (PKK) terrorakciói miatt légicsapásokat hajtottak végre az észak-iraki területeken és Ankara Erbílt okolta, hogy támogatja és menedéket nyújt a fegyvereseknek. A feszültséget csak tovább növelte, hogy Irakban kiújult a szektariánus ellentét a síiták és a szunniták között, ami miatt a kurdok úgy érezték, hogy az ő közösségüket is szétfeszítik a vallási ellentétek (ez azonban nem történt meg). Mind közül azonban a legnagyobb problémát az jelentette, hogy a korábbi rivalizálás ismét felütötte a fejét a kurd közösségen belül. Ezúttal viszont nem (csak) a két régi párt folytatott hatalmi harcot egymással, hanem újabb szereplők is megjelentek, mint a 2009-ben alakult Goran nevű ellenzéki mozgalom, amely nyíltan követelte Barzani lemondását.

A mindent átható korrupció, a belharcok,  a csökkenő külföldi támogatás következtében súlyos pénzügyi és gazdasági válságba süppedtek az észak-iraki kurd területek. Negatívan hatott a helyi gazdaságra az is, hogy a bagdadi kormányzat sokáig nem adta át a kurdoknak a vitatott területeken fekvő Kirkuk és más olajmezők kitermelési jogát, így az ebből származó bevétel az iraki kormány kincstárába került. Emellett az elmúlt harminc évben a kurd lakosság száma több mint a kétszeresére emelkedett, ma már negyven százalékuk 20 évnél fiatalabb, akik nehezen találnak munkát Kurdisztánban.

Váratlan lehetőség

Bármilyen furcsának is tűnhet, az Iszlám Állam terrorista szervezet (ISIS) 2014 óta tartó ámokfutása és iraki terjeszkedése a kurdok számára néhány nem várt pozitívummal járt:  a korábbi belső ellentétek a háttérbe kerültek, mivel a terrorista szervezet elleni harcra koncentrált minden fontosabb kurd mozgalom. Ehhez megnyerték az akkori bagdadi kormány támogatását és a világ közvéleményének a szimpátiáját. Az észak-iraki kurd autonóm régió hadserege, a mintegy 200 ezer főt számláló pesmergák (jelentése harcosok) fegyvereket kaptak a nyugati országokból, sőt, nem egyszer amerikai és európai állampolgárok csatlakoztak önkéntesként a kurdokhoz.

Egy pesmerga harcos a kurd zászló előtt. A kép forrása: flickr

2015 elején már nemcsak sikeresen védekeztek az ISIS támadásaival szemben, ellentámadásba is lendültek: közel megduplázták az ellenőrzésük alatt lévő területek nagyságát, elfoglalva Tuz-Hurmatiot, a kőolajban gazdag Kirkutot, valamint Ninive és Dijála tartományok egy részét. Egy idő után már az ISIS is csökkentette az észak-iraki kurd települések elleni támadások számát (Szíriában viszont növelte), és emiatt a menekültek is százezrével érkeztek a pesmergák által ellenőrzött területekre.

A kialakult helyzet Barzáninak szintén kedvezett. 2015-ben hiába járt le a mandátuma, nem mondott le a hatalomról. Ráadásul az ISIS elleni harcra hivatkozva kibővítették a jogköreit, többek közt megkapta azt is, hogy a közeljövőben bármiféle jogi korlátozás nélkül hirdethet meg népszavazást. Családtagjait és politikai szövetségeseit ültette a legfontosabb politikai és gazdasági pozíciókba, ahogyan például a 2016 óta tartó egészségügyi és a szociális rendszer erőteljes privatizációja során történt.

Az ellenzéki pártokat (pl. Goran) nem engedték fellépni az erbíli törvényhozásban. Barzani azt is elérte, hogy 2015 októberétől ne hívják össze a kurdisztáni törvényhozást, és a következő parlamenti ülésre egészen 2017. szeptember 15-ig kellett várni. Azonban most is csak arra használta az alkalmat, hogy a képviselők megerősítsék a népszavazás időpontját. Barzáni a referendummal óriásit kockáztatott, hiszen ha kudarccal végződik, akkor abba belebukhat nemcsak ő, hanem a teljes KDP-PUK koalíció.

Tehát a történelmi előzményeket tekintve korántsem egy új jelenségről van szó, hiszen a független és hosszú ideig működőképes Kurdisztán létrejötte egy régi álom beteljesülését jelentené, amiért megér nagy rizikót vállalni. Ám még ha szeptember 25-én győznek is az igenek, vajon  Irak vagy a nemzetközi közösség mennyire törődik bele Kurdisztán megalakulásába? Ennek megválaszolásához egy szakértő segítségét fogjuk igénybe venni.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK