Hogyan járul hozzá a fasizmus címke Oroszország háborújának megértéséhez?
A fasizmus kifejezés használatának a jelenlegi orosz állam akcióival kapcsolatban legalább három dimenziója van. Először is, ez egy történelmi analógia, amelyet a közelmúlt jól ismert fejleményeinek fényében a közvélemény számára a jelenlegi események értelmezéséhez használnak. Másodszor, ez egy ukrán titkosírás, amely kifejezi a mai ukránok millióinak megélt tapasztalatát. Kijev azzal a céllal kommunikálja, hogy többek között nemzetközi szimpátiát keltsen az ukrajnai orosz tömegterror áldozatai iránt. Harmadszor, a „fasizmus” egy tudományos gyűjtőfogalom, amely a tudományos osztályozást szolgálja, lehetővé teszi az időben és térben való összehasonlítást, és kiemeli a különbségeket és hasonlóságokat egyrészt a történelmi fasizmus, másrészt a mai putyinizmus között.
A fasizmus mint történelmi analógia
A Putyin rezsimjének fasisztaként való nyilvános jellemzései többnyire a diakrón analógia vagy metaforikus besorolás funkcióját töltik be, hogy jobban megértsük a jelenlegi fejleményeket Oroszországban és a megszállt területeken. Egy aktuális jelenségnek a múltbeli eseményekkel és képekkel való történelmi megfeleltetése és verbális szemléltetése segít felismerni a mai Oroszország döntő jellemzőit és kihívásait. A „fasizmus” Putyin rezsimjének tulajdonítása arra szolgál, hogy a nagyközönség számára szemléltesse, mi történik Oroszországban és az oroszok által megszállt ukrán területeken.
Ez az összehasonlítás annyiban indokolt, hogy számos párhuzam van egyrészt Putyin Oroszországának, másrészt Mussolini Olaszországának és Hitler Németországának bel- és külpolitikai retorikája és cselekedetei között. A 2024-es év végére számos politikai, társadalmi, ideológiai és intézményi hasonlóság halmozódik fel. Ezek az orosz rezsim egyre diktatórikusabb és bizonyos tekintetben totalitárius jellegzetességeitől kezdve a Kreml külső viselkedésének revanchista és egyre inkább népirtó vonásaiig terjednek. A befolyásos amerikai történész, Timothy D. Snyder arra is rámutatott, hogy Oroszország hivatalos történelmi emlékezete és politikai ikonográfiája kódolt formában fasizmuspártivá vált.
Snyder 2018-ban például felhívta a figyelmet a két világháború közötti és a háború utáni orosz emigráció egyik jobboldali értelmiségijére, aki Putyin alatt vált divatossá – a Mussolini- és Hitler-imádó Ivan Iljinre (1883-1954). A posztkommunista, diktatórikus és nacionalista Oroszországról szóló elmélkedéseiben Iljin – Snyder szavaival élve – „metafizikai és erkölcsi igazolást nyújtott a politikai totalitarizmusnak, amelyet egy fasiszta állam gyakorlati vázlataiban fejezett ki. Ma az ő eszméit Vlagyimir Putyin újjáélesztette és ünnepli”. 2018-ban Anton Barbasin orosz politológus hozzátette: „Ivan Iljint nemcsak az orosz elnök idézi és említi, hanem [az akkori] miniszterelnök [Dmitrij] Medvegyev, Lavrov külügyminiszter, több orosz kormányzó, Kirill pátriárka [az orosz ortodox egyház], a [kormányzó] Egységes Oroszország párt különböző vezetői és még sokan mások”.
2022 szeptemberének végén Putyin az ukrajnai Donyeck, Luhanszk, Zaporizzsja és Herszon oblasztyák hivatalos (illegális) orosz annektálása alkalmából tartott beszédét a következő Iljin idézettel zárta: „Ha én [Iljin] Oroszországot tekintem hazámnak, az azt jelenti, hogy oroszul szeretek, gondolkodom, gondolkodom, énekelek és beszélek; hogy hiszek az orosz nép szellemi erejében. Lelke az én lelkem; sorsa az én sorsom; szenvedése az én bánatom; virágzása az én örömöm”.
A mai orosz bel- és külpolitika számos hasonlóságot mutat a fasiszta Olaszország és a náci Németország politikájával. Ezért a fasizmus kifejezés használata a Putyin-rezsim jellegének analóg magyarázatára és metaforikus megjelölésére a tömegmédiában, a civil társadalomban, az állampolgári nevelésben és a közbeszédben folyó politikai viták számára megvilágító funkciót tölt be. Tekintettel Putyin és környezete néhány demonstratív utalására a történelmi orosz proto- vagy pro-fasizmusra, például Iljin elképzeléseire, heurisztikailag hasznosnak tűnik, ha ma orosz fasizmusról beszélünk.
A fasizmus mint megélt tapasztalat
A „fasizmus” kifejezés Putyin rendszerére való alkalmazásának célja, hogy a külső kommentátorok az Oroszországon és Ukrajnán kívüli közönségnek képet adjanak a jelenlegi orosz bel- és külpolitikáról. Ezzel szemben a „fasizmus” kifejezés és a „ruscizmus” (rashizm) neologizmus – az „Oroszország” és a „fasizmus” kombinációja – ukrán használata elsősorban kifejező aktus. Ukrajnában Oroszország fasisztának való megjelölése 2014 óta kifejezi a kollektív megdöbbenést, a mélységes bánatot és a folyamatos kétségbeesést a Kremlnek az egyszerű ukránokkal szembeni beteges cinizmusa miatt – különösen a háború utolsó 1000 napján.
A „fasizmus” és a „ruszizmus” kifejezéseket az ukrán kormány és társadalom csatakiáltásként is használja, hogy hazai és külföldi támogatást mozgósítson az orosz agresszióval szembeni ellenálláshoz. E kifejezések célja, hogy a külvilágot figyelmeztessék az orosz megsemmisítő háború súlyos következményeire Ukrajna számára. A „fasiszta” és „russzista” jelzők azt jelzik, hogy Oroszország katonai terjeszkedése nem csupán az ukrán területek meghódításáról szól. Oroszország revansista kalandja, különösen 2022 óta, Ukrajna mint független nemzetállam és Oroszországtól elkülönült kulturális közösség elpusztítását célozza. Az orosz kormány szavai és tettei nagyrészt egybeesnek ebben a tekintetben. Már 2022. február 24-e előtt az orosz kormánytisztviselők, parlamenti képviselők és propagandisták nyilatkozatai jelezték, hogy Oroszország Ukrajnával kapcsolatos szándékai túlmutatnak az államhatárok puszta átrajzolásán, a regionális hegemónia helyreállításán és Kelet-Európa nyugatiasodásával szembeni védekezésen. Moszkva legkésőbb 2014 óta kíméletlenül elnyomja az ukrán nemzeti identitást, kultúrát és érzelmeket.
Túlzás lenne az orosz ukrángyűlöletet a nácik biológiai és eliminációs antiszemitizmusával egyenlővé tenni. Moszkva irredentista háborúja „csupán” az ukrán nemzet mint öntudatos politeia és független civil társadalom elpusztítására törekszik; a Kremlnek nem célja az összes ukrán fizikai megsemmisítése, ahogyan a nácik a zsidókkal próbálkoztak. Mindazonáltal az orosz menetrend túlmutat az ukrán lakosok „egyszerű” kiutasításán, zaklatásán, deportálásán, átnevelésén és agymosásán. Magában foglalja azoknak az ukránoknak (és néhány orosznak) a kisajátítását, terrorizálását, bebörtönzését, kínzását és meggyilkolását is, akik szavakkal és/vagy tettekkel ellenzik Oroszország katonai terjeszkedését, politikai rémuralmát és kulturális dominanciáját Ukrajnában.
Nem meglepő tehát, hogy sok ukrán, valamint néhány orosz megfigyelő spontán módon „fasisztának” nevezi Oroszország népirtó magatartását. A 2022-ben Ukrajnában maradt vagy külföldre menekült ukránok milliói, akik hazatértek, első kézből tapasztalják Moszkva gonoszságát az országszerte heti rendszerességgel végrehajtott légicsapások formájában. Sok orosz rakéta-, bomba- és dróncsapás Ukrajna hátországában nem katonai objektumok vagy fegyvergyárak ellen irányul. Ehelyett szándékosan olyan polgári épületek ellen irányulnak, amelyeknek nincs közvetlen kapcsolatuk Ukrajna védelmi erőfeszítéseivel, beleértve lakóházakat, szupermarketeket, kórházakat és oktatási intézményeket.
A hadtörténészek azzal érvelhetnek, hogy a civilek és a nem katonai infrastruktúra elleni szándékos támadások nem egyedülállóak a fasiszta hadviselésben. Ennek ellenére a legtöbb ukránnak a fasizmus címkéje jut először eszébe a tapasztalataik leírására, mivel a családtörténetükben szerepelnek a történelmi fasizmus, különösen a német nácizmus, beleértve a hitleri Luftwaffe légitámadásait is. Néhány idősebb ukrán még mindig emlékszik a Szovjetunió elleni német háborúra.
A fasizmus mint tudományos fogalom
Egyre több neves közép- és kelet-európai szakértő nevezi ma már fasisztának Putyin Oroszországát. Ezzel szemben sok összehasonlító történész és politológus kerüli a fasizmus kifejezés használatát a putyinizmus kategorizálására. Ez az általános fasizmus szűk definíciójával függ össze, amelyet sok ilyen akadémikus használ. Szerintük a fasisztákat más jobboldali radikálisoktól megkülönböztető jellemzőjük a politikai, társadalmi, kulturális és antropológiai újjászületés célja.
A fasiszták gyakran hivatkoznak nemzetük távoli történelmének egy feltételezett aranykorára, és ennek a mitologizált múltnak az eszméit és szimbólumait használják. Azonban nem egy elmúlt korszak megőrzésére vagy helyreállítására törekszenek, hanem egy új nemzeti közösség megteremtésére. A fasiszták szélsőjobboldaliak, de inkább forradalmiak, mint ultrakonzervatívak vagy reakciósak. Ma sok komparatista óvatosan alkalmazná a fasizmus kifejezést a putyinizmusra, mivel az inkább a cári és a szovjet birodalom visszaállítására törekszik, mint egy teljesen új orosz állam és nép megteremtésére.
Másrészt a putyinizmus az elmúlt 25 év során fejlődött – mind a végső céljait és a napi retorikáját, mind a politikáját és a spontán akcióit tekintve. Putyin eredetileg politikai karrierjét az 1990-es évek két legjelentősebb oroszországi nyugati demokratájának szolgálatában kezdte, a posztszovjet Szentpétervár első polgármesterének, Anatolij Szobcsaknak és az Orosz Föderáció első elnökének, Borisz Jelcin elnökének a szolgálatában. Miután Putyin 1999-ben miniszterelnök, 2000-ben pedig elnök lett, a putyinizmus néhány évig bizonyos liberális és Európa-párti vonásokat is mutatott. Putyin alatt Oroszország a 2000-es években és a 2010-es évek elején is tagja maradt az Európa Tanácsnak, a NATO-Oroszország Tanácsnak és a G8-csoportnak. Moszkva még átfogó partnerségi megállapodást is tárgyalt az Európai Unióval 2014-ig.
Oroszország belpolitikai visszafejlődése a proto-demokráciából vissza az autokráciába Putyin 1999-es hatalomra kerülésével kezdődött. De csak nyolc évvel később, a 2007-es müncheni biztonsági konferencián elmondott hírhedt beszédével jelentette be Putyin, hogy Oroszország elfordul a Nyugattól. Azóta a putyinizmus évről évre illiberálisabbá, nyugat-ellenesebbé, nacionalistábbá, imperialistábbá és harciasabbá vált, némi ingadozással Dmitrij Medvegyev 2008 és 2012 közötti „enyhítő elnöksége” alatt. Fokozatosan az orosz álszövetség félautoritárius államból félig totalitárius állammá alakult át. Oroszország 2022-es teljes körű ukrajnai inváziója és egyidejűleg az autoriter vagy totalitárius ázsiai államok felé fordulása inkább folytatása, mint megfordítása volt a korábbi tendenciáknak.
A legtöbb komparatista számára ezek és hasonló változások az orosz történelem elmúlt negyedszázadában még mindig túl kevésnek bizonyulnának ahhoz, hogy a putyinizmust fasizmusnak minősítsék. Az orosz bel- és külpolitika Putyin által az elmúlt 25 évben végrehajtott átalakításának azonban egyértelmű iránya van, és napról napra mélyül tovább. Oroszország átalakulása a retorikai agresszió, a belső elnyomás, a külső eszkaláció és az általános radikalizálódás folyamatos növekedését jelentette és jelenti, ami most a nukleáris világháborúval való havi orosz fenyegetésekben csúcsosodik ki.
Továbbá, Oroszország politikáját a megszállt ukrán területeken közvetlenebb értelemben kvázi-fasisztának lehetne jellemezni. A kíméletlen russzifikációs kampány, amelyet az orosz állam Ukrajna megszállt részein folytat a célzott terror, a kényszerű átnevelés és az anyagi ösztönzők révén, arra irányul, hogy elérje e területek mélyreható társadalmi-kulturális átalakulását. Bár az ilyen irredentista, gyarmatosító és homogenizáló politikákat az imperializmus összehasonlító kutatásában nem tekintik fasisztának, a Kreml által az ukrajnai politikájának végrehajtásához használt eszközök és az általa elérni kívánt eredmények bizonyos szempontból hasonlítanak az olyan fasiszta belföldi forradalmakhoz, mint amilyenekre Mussolini Olaszországában és Hitler Németországában került sor vagy amelyeket megkíséreltek.
Moszkva alapvetően át akarja alakítani a meghódított ukrán közösségeket, és egy kulturálisan és ideológiailag egységes orosz nép (russkii narod) sejtjeivé akarja tenni őket. Az orosz birodalmi ultranacionalisták Ukrajna nagy részét eredetileg orosz földnek tekintik, és „Új” és „Kis-Oroszország” (Novorosszija, Malaja Rosszija) néven emlegetik. Az ukránok – ha egyáltalán elfogadják ezt a kifejezést – így csupán a nagyobb orosz nép egy alnemzetiségi csoportja, amely orosz dialektust beszél, és inkább regionális folklórral, mint nemzeti kultúrával rendelkezik.
A „na Ukrajna” – azaz „az [vagy egy Ukrajna nevű területen” – élő embereket az orosz birodalmi nacionalizmus a nagy birodalom „peremén” (okraina) lévő területek lakóinak tekinti, nem pedig egy független országnak. Ezeket a nyugat-orosz határ menti lakosokat az orosz irredentista narratíva szerint az oroszellenes erők félrevezették, hogy egy mesterséges nemzetet, „az ukránokat” alkossanak. Olyan külföldi szereplők, mint a katolikus egyház, a császári Németország, az 1920-as évek bolsevikjai és/vagy a mai Nyugat megosztották a pánorosz népet, és elidegenítették az Orosz Föderáció „nagyoroszait” (velikorosszij) az ukrajnai „kisoroszoktól” (malorosszij).
Moszkva ukrajnai megszállási politikája, amelynek célja az orosz civilizáció megosztottságának visszafordítása, amelyet állítólag külföldi befolyás okozott, egy újjászülető „kisorosz” létrehozására tett kísérletnek tekinthető. A Kreml célja, hogy Ukrajna oroszlakta területein helyi politikai, társadalmi, kulturális és antropológiai forradalmat idézzen elő. Bár a népesség homogenizációs kampányok gyakoriak voltak a történelemben, és nem kizárólag a fasizmusra jellemzőek, az ukrajnai russzifikációs politika hasonlít a klasszikus fasiszta bel- és megszállási politikához, így Moszkva átalakító céljai Oroszország ukrajnai „testvéreivel” kapcsolatban kvázi fasisztának tekinthetők.
Következtetések
Maga Oroszország fejlődése még messze van a fasizmustól, amennyiben Putyin és környezete nem hazai forradalmárok, hanem az 1991 előtti ancien regime képviselői . A cári és szovjet rendet igyekeznek a lehető legmesszebbmenőkig visszaállítani, nem pedig egy teljesen új birodalmat létrehozni. Putyin kevésbé egy orosz Hitler, mint inkább bizonyos szempontból az utolsó német birodalmi elnökhöz, Paul von Hindenburghoz hasonlítható, aki 1933. január 30-án Hitlert tette birodalmi kancellárrá.
Másrészt az orosz birodalmi nacionalizmusban Ukrajna nem idegen ország, hanem Nagy-Oroszország nyugati határvidéke. Míg a legtöbb nem orosz megfigyelő a Kreml Ukrajna-politikáját Moszkva külpolitikai prioritásainak kifejeződéseként értelmezi, sok orosz ezt belső orosz ügynek tekintené. Moszkva agresszivitása az ukránokkal szemben sokban összefügg azzal, hogy sok orosz feltételezi, hogy ez egy családi ügy, amelyre a nemzetközi jogi szabályok és a humanitárius egyezmények nem vonatkoznak.
Sok ukrán áldozat és nem ukrán ellenző számára, akik ellenzik azt, amit Moszkva tesz Ukrajnában, a legtöbb összehasonlító elemző elutasítása, hogy Putyin Oroszországát fasisztának nevezze, helytelennek, ha nem is álságosnak vagy akár erkölcstelennek tűnik. Oroszország erői és megszálló adminisztrációja Ukrajnában, különösen 2022 óta, terrorista, népirtó és néha szadista módon viselkedik. Ebben az összefüggésben furcsának tűnik ragaszkodni ahhoz, hogy Moszkva politikája és a mögötte álló eszmék egyértelműen, abszolút és kizárólagosan nemfasiszták.
Az biztos, hogy a náci gázkamráknak nincs orosz megfelelője – ahogyan ennek a német bűnténynek sem volt olasz-fasiszta megfelelője. De hogyan minősítsük Moszkva szándékait a 2022-es bukovai vagy mariupoli tömeggyilkosságok, a 2023-as kachovkai gát felrobbantása, a kísérő nélküli gyermekek ezreinek deportálása, az ukrán hadifoglyok tömeges kínzása vagy az ukrán civilekre mért orosz légicsapások mögött? Ezek a bűncselekmények nem pusztán a katonai műveletek járulékos kárai, és nem is a neokolonialista politika hétköznapi változatai, mivel minden megszálló rezsimben előfordulnak. Az orosz megsemmisítő háború mögött álló ideológia óvatos besorolása „illiberális”, „konzervatív” vagy „tradicionalista” ideológiának nem tűnik elegendőnek. Sok megfigyelő, aki ismeri Moszkva ukrajnai politikájának borzalmas részleteit, nem találná ezeket a kifejezéseket megfelelőnek, sőt félrevezetőnek.
Másrészt a putyinizmus kizárólag fasizmusra való redukálása szintén nem segít. Moszkva katonai agressziójának olyan magyarázata, amely csak az ultranacionalista fanatizmust hangsúlyozza, nem teljes. Bár a mai Oroszországban számos fasiszta van, beleértve a politikai és értelmiségi elitet is, Oroszország kulcsfontosságú politikai döntéshozóinak és alakítóinak többsége inkább cinikus, mint fanatikus. Oroszország 2022 előtti külpolitikai kalandozásainak fontos – ha nem is döntő – tényezője volt azok politikai könnyűsége, stratégiai kiszámíthatósága, katonai győzelmessége, gazdasági megfizethetősége és társadalmi népszerűsége.
Oroszország 2008-as grúziai, 2014-es ukrajnai és 2015-ös szíriai katonai beavatkozásai nem csak mint ilyenek voltak sikeresek. Stabilizáló hatással is voltak Putyin uralmára Oroszország kezdetleges belpolitikáján és konformista társadalmán belül. Azzal a pozitív kül- és belpolitikai tapasztalattal, amelyet Putyin korábbi katonai kalandozásai során szerzett, némileg irracionális lett volna, ha 2022 elején, amikor Putyin népszerűségi mutatói ismét relatív csökkenésnek indultak, nem próbálkozik újra ugyanezzel a trükkel.
„Az identitás rendben van, de ha az identitásom miatt utálom az ön identitását, akkor nagyon veszélyessé válik, és hipernacionalizmusba süllyed. Hirtelen a csoportok egymás ellen fordulnak, vagy bűnbakká válnak, és az egész politikai élet törzsi konfliktusokká válik. És láthatjuk, hogy ez több helyen megtörténik. Erre jó példa, hogy Orbán Viktor etnikai tisztaságot szeretne Magyarországon.”
