Az év végétől felfüggesztjük a nyomtatott lapok kiadását, a lapterjesztést, a kézbesítést valamint a lapkereskedelmet – tudatta a székelyhon.ro oldal.
Demeter Szilárd, aki a Székelyföldről érkezett a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum élére, hozta össze a médiabirodalmat Orbán Viktornak Erdélyben. Ez a sikeres akció katapultálta Demeter Szilárdot a magyar kulturális életbe, melynek egyik pénzosztója lett. Csakhogy már Orbán Viktor legutóbbi tusnádfürdői látogatása során kiderült: elfogyott a pénz! A nyilvánosság előtt erről nem beszélt a miniszterelnök, de akik hozzáfordultak pénzért, azok megtudhatták: vége a régi szép időknek amikor áradt a pénz a kormánypárti médiába Magyarországon és a határokon túl.
Évi ötmillió euróból hízik a kisgömböc
– írta Orbán erdélyi médiabirodalmáról az Átlátszó portál tavaly.
Az eredmény meg is mutatkozott: az erdélyi magyarok döntő többsége lecsatlakozott Orbánhoz hiszen ennyi pénz még sosem jött Budapestről Erdélybe. Az RMDSZ is letette a hűségesküt pedig ez Markó Béla elnöksége idején elképzelhetetlen lett volna. Markó ugyanis tisztában volt azzal, hogy az RMDSZ Orbán nyílt támogatásával kétes helyzetbe manőverezte magát: a román nacionalisták joggal vádolhatják azzal, hogy Orbán érdekeit képviselik Romániában.
Pénz hiány – lelkesedés hiány?
Orbán médiabirodalma nem omlik össze csak átalakul: a rádiók és az internetes portálok megmaradnak. A média birodalom 80 munkatársa közül sokakat nyilván kirúgnak, de a papír sajtó visszaszorulóban van mindenütt a világon.
Az erdélyi magyarok azt is tudják, hogy az ellenzéktől sok jót nem várhatnak.
Orbán viszont fenntartja a Sapientia egyetemet, támogatja a magyar egyházakat és sport klubokat Erdélyben. A pénz hiány persze ott is megmutatkozik, de alternatíva hiányában az erdélyi magyarok többsége kitart Orbán mellett. Azt viszont látniuk kell, hogy az unortodox magyar modell megbukott: míg a román lej jól tartja magát addig a forint mélyrepülése folyamatosnak látszik. Varga Mihály pénzügyminiszter azt mondta, hogy a jövő év lesz a legnehezebb. Orbán Viktor hét szűk esztendőt jósolt. Ez nem épp vonzó perspektíva Magyarország határain túl sem.
Karácsony Gergely még csak érdeklődik, Kocsis Máté már egyértelművé tette: a vegyes finanszírozású önkormányzati színházak irányítását magához akarja vonni a kormány. A legújabb terv pedig állami ellenőrzés alá venné a könyvkiadást is.
Ha bárkinek kétsége lenne, mennyire tartja be ígéretét Orbán Viktor – hogy a fővárost érintő fontos ügyekben előzetesen egyeztetnek a városvezetéssel -, az most már képet alkothat erről. Péntek délután tette közzé Kocsis Máté a Facebookon, hogy
„A Gothár-féle zaklatószínházak követelik a pénzt a kormánytól, miközben nem engednek betekintést az ügyeikbe, és akár évekig is eltussolnak bűncselekményeket. Nem vitás, az állam így nem támogathat tovább működést, ezért a kormánypárti frakciók meg fogják szavazni a kulturális finanszírozásról szóló törvénycsomagot.”
Vagyis eldőlt az, amiről pár órával később közzétett posztja szerint érdeklődő levelet küldött Gulyás Gergely kancelláriaminiszternek a birtokába jutott előterjesztésről. Az „egyes kultúrstratégiai intézkedésekről” szóló kormányzati előterjesztés szerinte azt a szándékot tükrözi, hogy a kormány érdemben és radikálisan alakítaná át a kultúrafinanszírozás rendszerét. Elsősorban – „a Gothár-féle zaklatószínházakra hivatkozva” – a területért felelős miniszter hozzájárulását-vétóját tenné lehetővé azon színházak igazgatóinak kinevezése és leváltása esetén, amelyek ugyan önkormányzati fenntartásúak, de a kormány is ad nekik támogatást (vagyis a hazai kőszínházak talán mindegyikénél).
Forrás: Facebook/Karácsony Gergely
A terv alapján a fenntartó kivonhatná magát e szabály alól,
ha teljesen saját maga állja a színház működésének számláját.
Ezt azonban egyetlen önkormányzat se bírná el, jellemzően a kormány viseli a költségek nagyobb részét.
Karácsony Gergely szerint
a javaslat egyszerre sérti a művészi és az önkormányzati autonómiát
azzal, hogy a művészi szabadságot kiszolgáltatja a politikai kinevezetteknek. Mivel a javaslat megengedhetetlen módon alakítaná át például a fővárosban működő színházak finanszírozását, a színházigazgatók státuszát, ezért ilyen javaslat
a miniszterelnök által is megerősített módon érvényben lévő kormány-Budapest megállapodás szerint nem születhetett volna
a Fővárosi Önkormányzattal történő egyeztetés nélkül. Ugyanakkor nem csak ez az egyeztetés maradt el, hanem az érintettekkel, az előadóművészek képviselőivel sem történt semmiféle egyeztetés.
A főpolgármester az általa ismert kormány-előterjesztés szándékait, szövegét, az abban megfogalmazott javaslatokat súlyos károkozásnak tartja. Mivel azonban hivatalos tájékoztatást sem az érintettek, sem a városvezetés a kormánytól nem kapott, ezért arra kéri Gulyás Gergelyt, erősítse meg:
készül-e a kormány a kultúrafinanszírozás átalakítására?
igaz-e, hogy miniszteri „egyetértési jogot” vezetne be az állam által is finanszírozott színházigazgatók kinevezéséhez és a megbízás visszavonásához?
mikor kívánja a kormány az érintetteket tájékoztatni szándékairól?
Mivel egyes hírek arról szólnak, hogy a javaslatot a kormány már a jövő héten az Országgyűlés elé kívánja terjeszteni, fontosnak tartja, hogy fenti kérdéseire postafordultával érkezzen válasz.
Egy nappal korábban azt tette közzé Karácsony, hogy az elmúlt napokban sok színházi emberrel beszélgetett, a szakma teljesen le van döbbenve.
„Ezt az ügyet nem fogjuk szőnyeg alá söpörni”
– ígérte a főpolgármester.
Közbeszól Gyurcsány: már minden előbb eldőlt
Az édesanyátok térde kalácsát! A Gothár-ügyre hivatkozva raboljátok el a főváros jogát, hogy döntsön a színházak vezetőiről – írta a Facebookon Gyurcsány Ferenc nem minden indulat nélkül. De hazudtok.
Forrás: Facebook/Gyurcsány Ferenc
A javaslat hivatalos előterjesztése szerint már október 29-én tárgyaltatok erről. A Gothár-ügy november 19-én robbant, akkor hozta nyilvánosságra a Katona József Színház a zaklatási ügyet. Hazudtok, mint a vízfolyás.
Jönnek a könyvkiadók
De nincs megállás. Már évekkel ezelőtt elterjedt, hogy a Fidesz szándéka valamilyen módon a könyvkiadás rövidebb pórázra fogása. Erre rímel a hvg.hu által megszerzett tervezet, amely a kiadói piac feletti szinte teljes információs hatalmat adná az állam kezébe. Ennek keretében
minden könyvkiadó érzékeny adatához hozzáférnének
az Országos Széchenyi Könyvtár útján. Utóbbit a Petőfi Irodalmi Múzeumot (PIM) vezető Demeter Szilárd felügyeli miniszteri biztosként. Megismerhetnének példányszámokat, sőt, az írók, jogtulajdonosok személyes adatai is hozzájuk kerülhetnének.
Ez illeszkedik abba az elképzelésbe, amely megszüntetné a Nemzeti Kulturális Alapot (NKA), és az egyes kulturális területek pályázatait az illetékes „nemzeti intézmények” bírálnák el.
A mostani útmutató a „kiadványok kötelespéldányainak szolgáltatásáról” szól. Rengeteg probléma van az elképzeléssel. Olyan adatokat is bekérnének, amelyek
törvénytelenek, különféle szerzői jogokat sértenek.
Meg kell adniuk például a kiadványok jogtulajdonosainak nevét, címét, elérhetőségét, továbbá a felhasználói szerződés lejártának dátumát is. Ez ütközhet az adatkezelési törvénnyel (GDPR), de számos szerződés – különösen a külföldi szerzők esetében – kifejezetten tiltja, hogy a személyes adatokat továbbadják harmadik félnek – írja a hvg.hu a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének elnökére, Gál Katalinra hivatkozva.
Az OSZK-t arról is tájékoztatniuk kell a kiadóknak, hogy könyveiket hány példányban adják ki, sőt, következő évi terveiket is meg kell osztaniuk a „Nemzeti Könyvtárral”. Gál Katalin szerint ezek üzleti titkot képeznek, és az OSZK nem tud garanciát vállalni arra, hogy nem kerülnek illetéktelen kezekben ezek az adatok. És ha ez még nem lenne elég, a „Nemzeti Könyvtár” a könyvek nyomdai pdf-ét is kéri. Ha illetéktelen kezekbe kerül, esetleg valaki feltöri az OSZK szerverét, a kiadókat hatalmas kár érné, mert ezeket azonnal fel lehet tenni az internetre, vagy kalózkiadásokat készíteni belőlük. A nyomdai pdf leadására kötelezni kiadót nem lehetséges, egyetlen uniós állam kötelespéldány-szolgáltatásra vonatkozó előírásaiban se találhat ez, különösen úgy, hogy „nyitott” legyen a fájl , hogy az informatika fejlődéséhez igazítva aktualizálni lehessen az anyagot.
A napokban kiszivárgott elképzelés szerint az NKA felszámolása után úgynevezett Magyar Nemzeti Kultúrközpontot alapítanának. Ebbe olvadna be az OSZK és a PIM is. Ebbe a rendszerbe kerülne be a több száz könyvkiadó szinte minden érzékeny adata.
A minap Demeter Szilárd kormányszemély – korábban az Előretolt Helyőrség nevű fiatalosan hetyke újságnak talán főszerkesztője, manapság a Petőfi Irodalmi Múzeum vezetője – azt nyilatkozta Kásler HR- és kultuszminiszterrel szinkronban, hogy „kulturális erőközponttá” tenné az intézményét, amire vonatkozóan tett is néhány utalást – amelyek leginkább az orwelli szellem kaszárnyaépületét idézték fel.
Ennek kapcsán rövid revíziót tartottam magamban ama kultúra fölött, amelyből ez az erőközpont kisarjadhatna, de más egyéb nem jutott eszembe, mint az agresszió és az üresség pénzzel kitömött hangadóinak eltökélt tábora a parlamenti padsorokban, egy tucat online magazinban és ugyanennyi közpénzen kistafírozott ún. kulturális intézményben. Ezek tanításai kereszténységről, nemzetről, Európáról stb. méltán foglalják el majd helyüket – ha némileg visszaesik a politikai felhajtóerejük – a közéleti gondolkodás képzeletbeli vicclapjában.
A Mandiner nevű egyik ilyen magazin, amelyet a feltartóztathatatlan fasizálódása miatt már eltiltottam a saját cikkeim újraközlésétől, korábban – amíg figyeltem – egyre-másra szólaltatott meg egymásnak teljesen ellentmondó – illetve csak egy dologban, az ún. liberalizmus, valójában a progresszivista baloldal elítélésében egyetértő -, vegyesen középszerű és szerény képességű, nem magyar gondolkodókat, akik az utóbbi évtizedben már végighaknizták Európa radikális és szélsőjobboldalának politikai, média- és alapítványi intézményeit és most eljutottak Magyarországra is. (Az adónkból.)
A sok vendég után, mellett és továbbiak előtt a Mandiner azonban váltig adós bármiféle koherens „magyar”, „nemzeti”, „jobboldali” vagy „konzervatív” gondolat (filozófia, ah!) kimunkálásával, de akárcsak megtermékenyítésével is. Ennek olyasmire kéne választ adni, aminek tudását minden politikai rezsimtől elvárjuk: pl. mit tekint igazságosnak? Mit jól elrendezett társadalomnak? Mi a demokrácia ideális formája és mi az állam funkciója benne? Lehet-e a vallásnak szerepe az állami és közintézményekben? Mi az állampolgári jogok és kötelességek alapja és formája? Hova tartunk? És még néhány tucat a politikai közösségre és a nemzetre vonatkozó kérdés. Ezekről a rezsim hallgat. És a Mandiner (stb.) a rezsim része.
A lap fasizálódása az eszköz voltából következik.
Mivel a rezsim kulturálisan dekódolhatatlan és ideológiailag – leszámítva az etnikai agressziót – mindennek ellentmond, amit magáról állít, értelemszerűen marad egyrészt az inkompatibilis gondolkodók felvonultatása, másrészt a csendes beletörődés az értékelhető saját ideológiai álláspont fölöslegességébe, a szellem politikával – konkrétan a politikai voluntarizmussal és agresszióval való – való felülírásába. A mély barbarizmus és a sekélyes relativizmus egyfelől, a politikával szembeni megalkuvás másfelől a szalonfasizmusnak adott menlevél (a gát felnyitása) a gondolkodásban.
És ha ez a szerkesztőség képtelen alkotni, akkor más (nem sorolom a szellemi tarlókat, de ide kell érteni a Pázmányt, az MMA-t, az NKE-t, csupa szimpatizáns közeget, amelyeknek ha bevallatlanul is, dolguk volna a rezsim magas színvonalú szellemi legitimációjával – vagy a tudományos-szellemi integritás jegyében annak elismerésével, hogy nem tart igényt ilyesmire) kivált képtelen lesz. Egy ilyen közegben a nevezett Demeter aspirációja az erőközpontra megvalósulhat ugyan (hiszen láttuk már ennek példáit az élet más zugaiban is tündöklő tehetségű rezsimszolgák kezei alatt, kár lenne azt gondolni, hogy Demeter egyedül áll a vártán), de az is biztos, hogy semmi „kulturális” nem lesz benne – legalábbis, amíg kultúra alatt azt értjük, amit az elmúlt kétszáz meg kétezer évben (colo, colere, colui, cultus). Agresszió, az igen.
A szellem emberei, a művészek, a tudósok addig maradnak a szellemé, amíg a szellemük normáját a művészet stb. és nem a politika jelenti.
Az ízlésük – ad absurdum – egybeeshet a politikáéval, de nem miatta és belőle vannak. Ezzel szemben a kormányzati kultúrpolitika egyre inkább megrendelőként tekint a kultúrára: a művészetre és a tudományra – már amennyire érdeklik, és még mindig túlságosan érdeklik ezek. Kiváltképp nem akarom felsorolni mind azokat a váteszeket, látnokokat, fél- és egészen őrülteket vagy csak egyszerű nyerészkedőket, akiknek a markain összesen tíz- és százmilliárdok folytak már szét a „nemzeti kultúra” védelme és megerősítése, egyre inkább meg – árulkodóan – a hatékonysága ürügyén (noha igaz, ami igaz, „erőközpontot” még senki se álmodott ide), elég az hozzá, hogy az égvilágon semmilyen kimutatható hasznuk nem volt és nincs.
A nemzet nem gazdagodott vagy erősödött általuk, legfeljebb a nemzet nevében eljáró bitangok.
Ahol a szándékolt értelem politikai, ami megmutatkozik a hatalmi terminológia („védelem”, „megerősítés”, „erőközpont”, „hatékonyság”) transzferálásában, ott a kultúra politikaivá válik, megrendelésre dolgozik a megrendelők politikai esztétikája szerint. A „nemzeti” művészet és tudomány egyre inkább ebbe a logikába engedi magát belekényszeríteni. Drukkoljunk a kitartásuknak.
Az a szomorú, sivár közeg, amelyben végső soron nemhogy a kultúra nem terem meg (elvégre ezt nem lehet csak úgy odalopni valahova, ahogyan egyebeket ellopni máshonnan), de Demeter-szerű lények válnak egzisztenciális és szellemi autoritássá, akiknek „akaratuk”, nota bene „meggyőződésük” van olyan kérdésekben, amelyeknek szegről-végről közük van Berzsenyihez, Bartókhoz és Esterházyhoz, élénken fémjelzi azt, hova jutott szegény hazánk. Az a szellemi reneszánsznak szánt orbánista kulturális program, amely az antikommunizmusból eredezteti a saját legitimitását, de az akarat és a hatalom kultuszán keresztül mára közelebb jutott a kommunizmus kiaszott szelleméhez, mint bármi más a rendszerváltás óta, valójában olyan üreshalmaz, amelyet műveletlen, felkapaszkodott, vagy csak egyszerűen gyáva karrieristák üzemeltetnek minden valamikori magyarnak, nemzetinek és kereszténynek nevezhető gondolat szégyenére.
A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.
A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.
A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.
