Belarusz, Putyin a vesztes

0
1029
A megbonthatatlan barátság

Vlagyimir Putyin elveszítheti Belaruszt – figyelmeztetett cikkében Nyina Hruscsova. Megállapította: a Belaruszban zajló tüntetések minden egyes napja a hosszú távú orosz érdekek ellen hat, és a Kremllel szembeni bizalmatlanságot táplálja.

Vlagyimir Putyinnak Lukasenka elnök óvatos támogatása helyett kifejezésre kellene juttatni a belarusz társadalommal kapcsolatos szolidaritását

– vélekedett Nyikita Hruscsov, a Szovjetunió Kommunista Pártja egykori főtitkárának unokája, több amerikai egyetem nemzetközi politológiával foglalkozó oktatója.
Rámutatott: Lukasenka kezdetben tekintélyelvű társadalmi populistaként kormányzott, aki a szovjet gondolkodású, az államnak szívesen dolgozó, a magántulajdontól tartó polgárokat szólította meg. Kormányzása azonban később egyre bürokratikusabbá vált, és ekkortól már modern, profi menedzserek dolgoztak egy olyan elnök alatt, akinek a javak elosztása volt a dolga. Ennek megfelelően – Oroszországgal ellentétben – Belaruszban kevés az oligarcha, és a magánvagyon az állami bürokráciának van alárendelve.-

Mindennek kulturális és ideológiai gyökerei vannak.

Lukasenka forrásokat öntött az ipar, a mezőgazdaság, az infrastruktúra és a szociális ellátás támogatásába. Országát – amely a Szovjetunió összeomlásáig soha nem volt önálló – fiatal államként mutatta be, amelynek szüksége van a szigorú rendre, hogy független tudjon maradni mind Oroszországtól, mind a Nyugattól.
A legutóbbi időkig a belaruszok gazdasági biztonságban éltek: az ország nem volt gazdag, de szegény sem, viszont ennek árát az alapvető jogok és szabadságjogok terén kellett megfizetni. Ám a gazdasági lassulás és a fokozódó egyenlőtlenség bekövetkeztével – mivel a paternalista újraelosztás csakis addig érvényesülhet -, még Lukasenka politikai bázisa is kezdett elidegenedni elnyomó kormányzásától.

A Lukasenka saját fogalmazása szerint „az áruló privatizálástól megmentett” gyárakban és intézményekben zajló sorozatos sztrájkok ugyanakkor azt mutatják, hogy a legtöbb állampolgár szabad választásokat szeretne.

Lukasenka a választás utáni beszédeiben azt hangoztatta, hogy a Nyugat magára hagyná az országot, és ez veszélyeztetné a nyugalmat és a stabilitást. Ez hatásos is lehetett volna, ha nem kísérte volna a tiltakozások brutális elnyomása. Hiba lenne azonban a belaruszi eseményeket egy újabb poszt-szovjet „színes forradalomnak” tekinteni. A tüntetők közül sokan a volt Szovjetunió más területeihez képest a legnyugatiasabb módon élnek, de felismerték, hogy a paternalizmus nem stabilitást, hanem további stagnálást jelent, és megakadályozza, hogy az egyének elérjék saját céljaikat.
Így Lukasenka rendszere életre-halálra menő harcban találta magát egy olyan értékrenddel, amely az individualizmusra és a választás szabadságára épül. Ha Lukasenka idejében lelépett volna, úgy tekinthettek volna rá, mint államalapítóra, aki erős identitást hagyott az országára.
Az elnök természetesen a Nyugatot vádolta az ellenzék manipulálásával, és azt hangoztatta, hogy Cihanovszkaja a választási eredmény bejelentése után menekült Litvániába. Az EU szerint azonban a választás nem volt „sem szabad, sem tisztességes”, és az unió nem fogadta el az eredményt. Emellett egyéni szankciókat hirdetett egyes tisztségviselők ellen, akiket felelősnek tekintenek a választási csalásért és az erőszakért, és támogatást ajánlott fel az ellenzéknek. Sokan úgy vélik, hogy az országnak két választási lehetősége van, nevezetesen a Nyugat vagy Oroszország, bár a választók ilyen követelést nem támasztottak.

„Még megtehetik azonban, ha a Kreml továbbra is hallgat azt követően, hogy sietett gratulálni Lukasenkának a győzelemhez”

– írta Hruscsova.
Moszkva számára a belarusz „batyka” (apa) egyre nehezebb gazdasági és politikai partnernek bizonyult, ez magyarázhatja, hogy Putyin miért nem akar közvetlenül beavatkozni. Ám Putyinnak ahelyett, hogy óvatosan támogatná Lukasenkát, a Nyugathoz hasonlóan stratégiai megfontolások alapján kellene fellépnie.

Lukasenka már elvesztette legitimációját még akkor is, ha sikerül hatalmon maradni, mert az ottani emberek nem fogják elfelejteni a veréseket, kínzásokat, sőt, gyilkosságokat, amelyekkel a rezsim igyekezett leverni a tiltakozásokat.

És Hruscsova szerint nem fogják elfelejteni a Kreml hallgatását sem. „A tiltakozások minden egyes napja a Kreml Belaruszhoz fűződő, hosszú távú érdekei ellen hat, és olyanokban is a Kremllel szembeni bizalmatlanságot és frusztráltságot táplálja, akik korábban soha nem éreztek ilyesmit.

Putyinnak ki kellene nyilvánítani szolidaritását a belarusz társadalommal, mert az emberek hozzáállása mára fontosabbá vált, mint Lukasenak rezsimje.

Egy ilyen megszólalás csökkentené a Nyugat esélyét, hogy eltérítse Minszket a Moszkva körüli pályáról. Putyin csak saját magának tehet szemrehányást, ha a belaruszok mégis megkapják ezt az esélyt” – írta Hruscsova.
Project Syndicate/Nina L. Hruscsova

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .