Múlóban a szilveszteri vidámság, oda a derű, nyakunkon a szürke, fásult hétköznapok, szinte észrevétlenül sikerült visszazökkennünk a saját életünkbe. Alig telt el egy nap ebből az évből, de már most olyanok vagyunk, mint amilyenek egy héttel ezelőtt voltunk.
Fáradtak, reménytelenek, kiábrándultak.
Néha még látszik az arcunkon egy kis értetlenség, de már újra észleljük a valóságot. Hogy ebben az országban nem történhet olyan, amire ne hatalmaztuk volna fel Majdnemkétharmad Elvtársat. Biankó csekket nyomtunk a kezébe, tessék öreg, írjál rá annyi nullát, amennyit csak akarsz, vagy amennyit nem szégyellsz.
Mi akartuk, hogy így legyen. Hogy Majdnemkétharmad Elvtárs saját embereivel töltse fel az Alkotmánybíróságot, megnyirbálja a jogköreit, szétverje az oktatást, padlóra küldje az egészségügyet.
Hogy kisvasutat építsen Felcsúton, és ha ez nem tetszik, meghosszabbíthassa Bicskéig, vagy ameddig akarja.
Arra is mi vettük rá Majdnemkétharmad Elvtársat, hogy szembe menjen Európával, a világgal, gyűlölködésre költse a pénzt, aminek máshol is lenne helye. Helyettünk harcoljon, lóhátról nyilazzon hátrafelé, hogy ott is legyenek ellenségeink, ahol korábban nem voltak.
Még alig egy éve voltak hatalmon, mi máris azt követeltük Akkormégkétharmad Elvtárstól, hogy nyúlja le a magán-nyugdíjpénztárakban megtakarított pénzünket. Azzal fenyegettük, hogy addig nem nyugszunk, amíg ezt a pénzt tőlünk el nem veszi. Mert ha valaki, mi tudjuk, nincs nálunk jó helyen a pénzünk. Egyedül Akkormégkétharmad Elvtársnál van jó helyen, esetleg a Magyar Nemzeti Bank valamelyik alapítványánál.
Vagy az Eximbanknál, mely pénzintézet majd kikölcsönzi Vajna és Garancsi uraknak, akik aztán az adófizetők pénzéből fizetik vissza a hitelt.
Majdnemkétharmad Elvtárs tudja, hogy mi, emberek, csak elherdálnánk a saját pénzünket. Ezért jó, ha van egy nagy, erős, igazságos Majdnemkétharmad Elvtárs a közelünkben, aki megakadályoz bennünket a pénzünk felelőtlen kezelésében. Elveszi tőlünk a pénzt, nehogy bohóságokra költsük.
Mi, emberek, azzal is megbíztuk Majdnemkétharmad Elvtársat, hogyha bárki firtatja, mi van a pénzzel, a világért el ne árulják! Nem azért volt a fülkeforradalom, hogy Majdnemkétharmad Elvtárs mindenkinek mindent kikotyogjon. Jól néznénk ki, ha kiderülne, hogy Majdnemkétharmad Elvtárs pletykás vénasszonyok gyülekezete. Nem ezért szavaztunk rá, hanem hogy gondoskodjon rólunk a legjobb tudása szerint.
Ha Majdnemkétharmad Elvtárs holnap úgy látná jónak, hogy nekünk az a jó, ha lesöpri a padlásokat, hamar kiderülne, hogy ezt is az emberek akarták. Egyelőre persze nincs erről szó, még csak a takarítóeszközök beszerzése zajlik, úgyhogy még nem kell ezt akarni, ne tessék előre sietni, mindent a maga idejében.
Furák vagyunk mi emberek. Annyi mindenre hatalmaztuk fel Majdnemkétharmad Elvtársat, hogy ha nem a saját szemükkel látnánk, el sem hinnénk.
Kaptam egy levelet. Márti, aki olvasta néhány korábbi írásomat, és abból arra következtet, hogy én tudok válaszolni a kérdésére, arról érdeklődik, hogy miért nem vagyunk dühösek. Érteni ugyan én sem értem, de megpróbáltam megmagyarázni.
Kedves Péter,
elég sűrűn felmerül bennem mostanság, hogy miért nem dühösek az emberek? Miért nem dühösek annyira, hogy összefogjanak? Akárhányszor kint vagyok egy tüntetésen az olyan, mintha én haragudnék egyedül azért, amit az országgal és az emberekkel tesznek. Ott állok a rendőrökkel szemben, az egy ötvenes magasságommal és kiabálok, hogy változást akarunk. De egyre többször érzem azt, hogy szinte egyedül vagyok ezzel. Az ismerőseim között rengeteg az okos, értelmes ember, mégis sűrű-sötét hallgatás van, ha bármit posztolok, mondok, kiabálok. Pedig pont az a véleményük, ami nekem. Én ezt nem értem. Mitől félünk annyira? Mért nem vagyunk már igazán dühösek? Megköszönöm, ha írsz erre, biztosan naiv vagyok vagy nem elég okos, vagy nem is tudom, de borzasztóan elkeserít ez az egész, ami itthon folyik. Mit gondolsz, mi a fene van az emberekkel? Előre is köszönöm, Márti.
Kedves Márti,
választ vársz tőlem, de nem tudom, hogy mit mondjak. Mert még magamról sem tudom, hogy dühös vagyok-e egyáltalán. Azt tudom, hogy utálom, ami van és undorodom. De a düh az más.
Dühösnek kellene lennem? Lehet, hogy az vagyok, csak nem tudok róla? Ki számít dühösnek? Aki káromkodik? Kukákat borogat? Kirakatokat tör be?
Hol végződik a felháborodás, és hol kezdődik a düh?
És milyen alapon beszéljek mások nevében? Hogy ők, akiket nap, mint látok az utcán, miért nem dühösek? Vagy ha dühösek, akkor miért nem úgy, hogy azt te vagy én is észrevegyük?
És van még egy kérdés. Nem mellékes, inkább alapvető: hogy kire kellene dühösnek lennünk? Első megközelítésből persze jön a válasz: hogy Orbánra és társaira. Szétlopták az országot, lebontották a jogállamot. Megmásítják a múltunkat, ellopják a jelenünket, felélik a jövőnket.
Egyszerű, mint a faék.
Értem én, hogy rájuk kellene dühösnek lennünk, de én inkább – megint a magam nevében beszélek – megvetem és lenézem őket. Ha valakire dühösnek kell lennünk, akkor azok mi magunk vagyunk. Amiért hagytuk, hogy ez legyen. Hagytuk, hogy terrorista honfitársaink túszul ejtsék a hazánkat, megvezessenek bennünket, becsapjanak, átvágjanak.
Már akit, tudom. Mert voltak sokan, akik kezdettől fogva látták, hogy mi készül. Nem voltak okosabbak másoknál, de volt merszük szembenézni a valósággal. Merték tudni, hogy a fekete nem fehér, a kicsi nem nagy, a diktatúra nem demokrácia.
Szóval, hogy a hazugság nem igazság.
Sokan csalódtak a szabadságban. Szerintem azért, mert nem harcoltunk meg érte. Készen kaptuk, az ölünkbe pottyant, és ezért azt hittük, hogy a jólét is eljön vele. Volt idő, amikor még irigykedve néztük a nyugaton élők autóit, csodáltuk őket, amiért a miénkénél szebb házakban laktak, és jobb helyekre utaznak. Azt hittük, hogy ha eljön a szabadság, mindez nekünk is meglesz. Nem így történt, és ezért most a szabadságra haragszunk. A diktatúrát választjuk, mert volt már benne részünk és a vége annak is egészen kibírható volt.
A mi diktátorunk volt a legjobb mind közül, mi pedig szabadabban éltünk, mint a tábor többi barakkjának lakói. A románok, a bolgárok, a keletnémetek.
Pontosabban: kevésbé elnyomottabban.
Mi volt az eredeti kérdés, kedves Márti? Hogy miért nem vagyunk elég dühösek?
– Bayer úr, köszönjük, hogy számos fontos elfoglaltsága, valamint megannyi bokros teendője mellett szakított időt erre a beszélgetésre.
– A cigányság jelentős része nem alkalmas az együttélésre. Nem alkalmas arra, hogy emberek között éljen. A cigányság ezen része állat, és állatként viselkedik. Akkor és azzal akar üzekedni, akit, és ahol meglát. Ha ellenállásba ütközik, gyilkol. Ott és akkor ürít, ahol, és amikor rájön. Ha valamiért ebben akadályoztatva érzi magát, gyilkol.
– Ön szerint mi kell ahhoz, hogy a cigányság felemelkedhessen?
– Az kell neki, amit meglát. Ha nem kapja meg azonnal, elveszi és gyilkol. A cigányok ezen része bármiféle emberinek nevezhető kommunikációra képtelen. Leginkább tagolatlan hangok törnek elő állati koponyájából, és az egyetlen, amit ért ebből a nyomorult világból, az az erőszak.
– Erről beszélt már Farkas Flóriánnal? Aki, sajtóhírek szerint több mint másfél milliárd forintot eltüntetett a cigányság felzárkóztatására indított programból. Egyáltalán: Ön szerint Farkas Flórián megfelelően képviseli a romák érdekeit?
– Bárki, aki ebben az országban elgázol egy cigánygyereket, akkor cselekszik helyesen, ha eszébe sem jut megállni. Cigánygyerek elgázolása esetén tapossunk bele a gázba.
– Bayer úr, beszéljünk másról. Pontosabban, másokról. Önt sokan antiszemitának tartják, és ezt a véleményüket az Öntől vett idézetekkel támasztják alá. Önök rendre visszautasítják, a vádat, tagadják, hogy antiszemiták lennének. Tényleg, mit gondol Ön a magyarországi zsidóságról?
– Teljesen felesleges, fárasztó és lélekölő időtöltés ezeket megérteni. Annyi a dolgunk csupán, hogy ne engedjük őket az ország medencéjébe vizelni és orrot fújni. Mondjuk úgy: határozottan ne engedjük. Azon túl nézzük derűsen, ahogy rohangálnak a parton. Egy rakás szerencsétlen beteg. El fognak fáradni.
– Ez így meglehetősen félreérthető, és sokakban az a képzet támad, hogy Ön kirekesztő és rasszista.
– Magyarországból bűz árad – írja valami Cohen névre hallgató, bűzlő végtermék valahonnét Angliából. Cohen, meg Cohn-Bendit meg Schiff. A Népszava pedig a nagy kalapácsos ember vörös figurájával jelentkezik, és sajtószabadságot követel. A legtöbben pedig azt gondolják, hogy ez valami újdonság, s hogy ilyen hadjárat még nem volt. Botorság. Nincs új a nap alatt. Sajnos nem sikerült mindet beásni nyakig az orgoványi erdőben…
– Nyakig beásni az orgoványi erdőben? Nem gondolja Bayer úr, hogy Önök egyfelől félelmetesek, másfelől viszont szánalmasak és ezért az emberek röhögnek Önökön. Mit terveznek, hogyan tudják kezelni ezt a helyzetet?
– A híres-hírhedt berlini kabarékban estéről estére azon röhögött a törzsközönség, hogy kifigurázták Trisztán és Izolda legendáját. Levizelték, kigúnyolták, kiröhögték mindazt, ami a németeknek fontos volt és szent. Aztán egy este megjelentek a nagyon szőke, nagyon kék szemű, horogkeresztes karszalagot viselő német fiúk, és felismerhetetlen péppé verték a bártulajdonos arcát a pult szélén…
– Az Ön pártjából sokan és sokszor támadják a civil szervezeteket, akik gyakran olyan feladatokat látnak el – szegények, hajléktalanok, menekültek, segítése – amelyben az államnak is sok feladata lenne. Néhány hónapja a civilek a parlamentben tiltakoztak az őket megbélyegző civil törtvény ellen.
– Ha még egyszer ezek vagy ilyennek megjelennek a parlament épületében, és ott megzavarják a munkát, akkor úgy kell őket kivágni, mint a macskát szarni. Ha a taknyukon és a vérükön kell őket kirángatni, akkor a taknyukon és a vérükön.
– Világos üzenet ez Bayer úr, csak úgy tobzódnak benne a keresztényi értékek. Mit gondol arról, hogy Ferenc pápa egy sor kérdésben másként gondolkodik és nyilatkozik, mint az Ön, magát kereszténynek hirdető pártja?
– A pápa vagy egy demens vénember, aki teljességgel alkalmatlan a pápai poszt betöltésére, vagy egy gazember.
– Ez most vicc, vagy komoly? Mert ahogy a székelyek mondják: viccnek túl durva lenne. De ha már itt tartunk: mit gondol arról, hogy az Ön pártja által képviselt keresztény értékek köszönőviszonyban sincsenek azzal, amit a katolikus egyház első embere, Ferenc pápa gondol a világról?
– Ne képzelje azt, hogy amit ő mond, az isteni kinyilatkoztatás, egy hülye, ostoba politikai vélemény, és ekképpen is kell hozzá viszonyulni.
(Az interjúban olvasható válaszok Bayer Zsolt írásaiból vett szó szerint idézetek.)
Az idei év utolsó napján ugyanaz jut az eszembe, mint az összes többi napon. Hogy könnyebb lenne az élet, ha olyan lennék, mint amilyen nem vagyok. Ha hinnék abban, amiben normális ésszel nem lehet hinni. Hogy a jó rossz, a fehér fekete, és a világ olyan, mint amilyennek a megszállt média mutatja.
Hogy a kevés sok, és a korgó gyomor tele van.
Egyszerűbb lenne minden, ha olyan lennék, mint azok, akik képesek gondolkodás nélkül menni, menetelni. Beállni a sorba, parancsszóra integetni, mosolyogva masírozni. Megváltozni vezényszóra.
Nem emlékezni emberekre, megszólalásokra, eseményekre. Nem tudni arról, hogy vannak, akik ma mást mondanak, mint amit évekkel ezelőtt.
Könnyebb lenne minden, ha nem zavarna, hogy megváltozik a múlt. Nem csupán a sok évtizeddel ezelőtt történtek, de az is, ami csak néhány évvel ezelőtt volt.
Jó lenne tudatlannak lenni, bárgyúnak, butának, bávatagnak. Birkának. Elhinni, amit el akarnak hitetni, lenyelni azt, amivel etetnek, beletörődni abba, hogy semmi sem az, ami volt.
Jó lenne elhinni mindent, amit mondanak. Kritikátlanul, függetlenül a valóságtól. Hogy jobban élünk, és a mi hibánk, ha másként érezzük. Hogy többen dolgoznak, mint tegnap, és az emberek nem munkáért, megélhetésért, muszájból, hanem kalandvágyból mennek külföldre. Hogy az éhezés életforma, a meleg ételre várakozás liberális beetetés.
Hogy más népek felnéznek ránk, és nem lenéznek minket. Irigyelnek, és nem lesajnálnak.
Könnyebb lenne minden, ha olyan lennék, mint amilyen nem akarok lenni.
„Hányan is elmentek, s nem épp a jöttmentek” – énekelte Cseh Tamás, aki már szintén nincs az élők sorában. Idén is sok olyan ember halt meg, akiket milliók szerettek, vagy csupán” – tudásukért, teljesítményükért, emberségükért – elismertek. Négyrészes sorozatunk negyedik fejezetében 2017. negyedik negyedévének hallottaira emlékezünk.
Október 6. Meghalt Nepp József
A magyar mozgókép mestere címmel is kitüntetett művészt életének 84. évében, október 6-án váratlanul érte a halál.
Nepp József 1934. június 23-án született Csepelen, a Képzőművészeti Főiskola elvégzése után került a Pannónia Filmstúdióba. Első műve, a Szenvedély című rajzfilm szakított a mesehagyománnyal és új korszakot nyitott a karikatúrastílusban rajzolt aktuális, groteszk, sőt abszurd történetekkel.
1964-ben készült a Gusztáv-sorozat, a máig legnépszerűbb magyar rajzfilmsorozat, amelynek Dargay Attila és Jankovics Marcell mellett ő a szülőatyja.
Sok egész estés és kisrajzfilm írója és társforgatókönyvírója, közreműködött a Lúdas Matyi (1976), a Szaffi (1984), Az erdő kapitánya (1987) című filmek elkészítésében. Számos közös produkcióban, például a János vitézben (1973) animátorként dolgozott. Gyakran szerzett filmzenét is. 1983-ban önállóan rendezte a Hófehért, a Grimm-mese szokatlan, szatirikus feldolgozását, majd 1986-ban a Gréti… című filmet.
Október 8. Aradszky László
Aradszky László 1935-ben született Budapesten. Slágereivel a magyar tánczene egyik legnépszerűbb előadójává vált. Mielőtt énekes lett, a Töltőtolljavító Ktsz.-ben dolgozott, majd 1963-ban a Magyar Rádió Tessék választani! versenyén megosztott első helyezést ért el Még ide-oda húz a szív című dalával.
Ő lett a magyar hanglemezgyártás történetének első aranylemezes előadója az Isten véled édes Piroskám című számot is tartalmazó albumával.
Több kitüntetést is kapott, köztük 2015-ben a Magyar Köztársaság Érdemrend lovagkeresztjét, évtizedek óta tartó töretlen, nagy népszerűségnek örvendő előadóművészi pályája elismeréseként.
1963-ban a Magyar Rádió Tessék választani! könnyűzenei versenyén megosztott első helyezést nyert Még ide-oda húz a szív című dalával. 1966-ban a Magyar Rádió Made in Hungary hangversenyét az Isten véled édes Piroskám című versenydallal nyerte meg, ő lett a magyar hanglemezgyártás történetének első aranylemezes énekese.
Saját bevallása szerint több mint hárommillió lemezt adott el ötvenéves pályafutása során.
Október 8. Tóth II. József
A nyolcvannyolc esztendős korában elhunyt Tóth II. József világbajnoki ezüstérmes labdarúgó a magyar futball aranykorában 12-szer lépett pályára a válogatottban.
Tóth II. József egész pályafutása alatt a Csepel labdarúgója volt, 1940 és 1961 között 296 bajnoki mérkőzésen lépett pályára és 78 gólt szerzett. Az 1958/59-es idényben bajnokcsapat tagja volt. 1961-ben fejezte be pályafutását.
Az 1954. május 23-án megrendezett, angolok elleni, népstadionbeli 7-1-es mérkőzésen is pályára lépett, sőt gólt is lőtt. Tagja volt az 1954-es svájci világbajnokságon ezüstérmes Aranycsapatnak: az NSZK elleni 8-3-as és a brazilokkal szembeni 4-2-es győzelemből aktív részt vállalt, előbbi találkozón gólt is szerzett. A vb-ezüstérmes csapatnak ő volt az utolsó élő tagja.
Tóth II. József a Csepel örökös bajnoka, Budapest díszpolgára, szülőfalujában, Merseváton 2015 óta sportpálya viseli a nevét.
Október 24. Fats Dominó
89 éves korában meghalt Fats Domino, az 1950-es és 1960-as évek egyik legnagyobb hatású rock and roll előadója.
Az Ain’t That A Shame és Blueberry Hill című dalaival elhíresült New Orleans-i énekes több mint 65 millió lemezt adott el, ezt kortársai közül csak Elvis Presley tudta túlszárnyalni.
Egyike volt az első rhythm and blues előadóknak, akik a fehér közönség körében is népszerűvé tudtak válni. Elvis Presley pedig egyik Las Vegas-i koncertjén azt mondta róla: „ez az úriember óriási hatással volt rám, amikor elindultam”.
1986-ban a Rock and Roll Hírességek Csarnokába elsőként bekerülő zenészek között volt, Chuck Berry, James Brown, Ray Charles, Sam Cooke, az Everly-testvérek, Buddy Holly, Jerry Lee Lewis, Little Richard és Elvis Presley mellett. Közülük már csak Jerry Lee Lewis, Little Richard és Don Everly élnek, Chuck Berry márciusban halt meg.
A zenész Antoine Domino Jr. néven New Orleansban született 1928. február 26-án. Apja hegedűművész volt, így Fats Domino már gyermekkorában ismerkedett a zenével. Zongorázni tanult, becenevét tinédzserként kapta Bill Diamondtól, akinek a zenekarában játszott. Diamond azt mondta: a fiú játéka két másik zongoristára, Fats Wallerre és Fats Pichonra emlékezteti.
Október 27. Szőke Kató
A nyolcvankét esztendős korában Los Angelesben elhunyt Szőke Kató, kétszeres olimpiai bajnok úszó Szőke Katalin néven született 1935. augusztus 17-én született Budapesten. Édesapja Homonnai Márton, kétszeres olimpiai bajnok vízilabdázó, édesanyja Szôke Katalin úszó volt. A szülők válása után vette fel a Szőke Katalin nevet, a sport világában azonban Szőke Katóként szerepelt, így vált ismerté.
1947-től a Neményi Madisz, 1949-től az ÉDOSZ, illetve a Budapesti Kinizsi versenyzője volt. 1950-től 1956-ig szerepelt a magyar válogatottban. Első magyar bajnoki aranyérmét 13 évesen 1948-ban szerezte a 4×100 m-es gyorsváltó tagjaként. Ebben a váltóban úszott a későbbi olimpiai bajnoktárs Székely Éva és Gyenge Valéria is. Tagja volt az 1952-ben, Moszkvában világcsúcsot teljesítő gyorsváltónak.
A nagyszerű technikával, hihetetlen könnyedséggel úszó bajnoknő 1952-ben Helsinkiben alig 17 évesen ötkarikás bajnoki címet szerzett a 100 méteres gyorsúszásban és a Novák Éva, Novák Ilona, Szőke Katalin, Temes Judit összeállítású magyar gyorsváltóval, utóbbiban ismét világrekorddal.
Az 1954-es budapesti főiskolai világbajnokságon két aranyat (4×100 gyors, 4×100 vegyes) és egy ezüstöt, a torinói Európa-bajnokságon két aranyérmet (100 gyors, 4×100 gyors) nyert. 1954-ben és 1955-ben vegyes váltóban is világcsúcstartó lett.
1956-ban a vegyes váltóval hetedik lett Melbourne-ben, majd a játékok után részt vett azon az amerikai körúton, amelyet a Sport Illustrated a magyar olimpikonok számára rendezett. Onnan már nem tért haza, Kanadában, majd az Egyesült Államokban telepedett le.
Első férje Markovits Kálmán, olimpiai bajnok vízilabdázó, a második Domján Árpád, aki 1956-ban ugyancsak ott volt az ötkarikás eseményen, mint a vízipóló-válogatott tartalék játékosa.
Vele telepedett le Kaliforniában, elfogadták a Domyan vezetéknevet: Szőke Kató egy bankban dolgozott hosszú ideig, míg Domján Árpád sikeres, irodaházakkal és lakóépületekkel foglalkozó építész lett. Fiúk, Bryan a kosárlabdát választotta.
Szőke Katót 1985-ben beválasztották az úszó Hírességek Csarnokába, míg 2014-ben a magyar úszósport halhatatlanja lett.
Október 30. Som Lajos
1964-től, 17 éves korától zenélt, 1965-ben alapította a Dogbeaters zenekart. Majd egy évvel később jött a Fekete-Fehér, aztán 1968–69-ben a Record zenekarban játszott. A Gyapjúforgalmi Vállalat Révay utcai kultúrtermében volt állandó klubjuk.
Som Lajos a Record után a Neoton együttesbe igazolt, ahol akkor már későbbi felesége, Karda Beáta volt az énekesnő.
A következő nagy állomás a Taurus együttes, az első magyar hard rock zenekar volt az életében a ’70-es évek elején, amelyben Radics Bélával, Balázs Fecóval és a Metróból átigazolt Brunner Győzővel játszottak együtt.
Köves Miklóssal létrehozták a Piramis együttest. Ekkor még Lévay Tibor volt az énekesük, akit később a Generálból távozó Révész Sándor váltott fel.
A Piramis feloszlása után 1985-ben az ugyancsak sikeres Senator nevű együttes basszusgitárosa lett, amelyben Takáts Tamással, Szekeres Tamással, Gigor Károllyal és Varga Lászlóval zenéltek együtt.
1992-ben újra összeállt a Piramis, a nagy érdeklődésre való tekintettel öt koncert erejéig, a klasszikus felállásban. 1997-ben Závodi Jánossal mindketten 50. születésnapjukat ünnepelték, ennek alkalmából Száz év zene címmel készítettek közös albumot, korábbi slágereiket újra felvéve. 2006-ban ismét összeállt a Piramis, de a megromlott egészségi állapotú Som Lajos csupán a koncertek elején és végén léphetett színpadra, akkor is vendég basszusgitáros társaságában. A Piramis 2009-es újraindulásában már nem is vett részt.
2011-ben bejelentették, hogy Slamovits Istvánnal közösen új zenekart alapít StOrM néven, azonban az új formáció mindössze egy sajtótájékoztatón szerepelt együtt, tényleges működésére sosem került sor.
2015 nyarán egy lapinterjúban elismerte, hogy a hetvenes években beszervezték, és (Professzor néven) jelentéseket adott az állambiztonság munkatársainak.
2017 októberének végén, hetvenéves korában hunyt el hosszan tartó súlyos betegség után. 2017. november 17-én kísérték utolsó útjára a budapesti Farkasréti temetőben.
November 13. Cseke László
A 90 éves éves korában elhunyt Ekecs Géza az 50-es évek elején érkezett Münchenbe, ahol csatlakozott az alakuló Szabad Európa rádióhoz, amelynek egyik legnépszerűbb műsorát, az 1959-ben induló Teenager Partyt is szerkesztette Cseke László néven.
Sokan innen halhatták először a rock and roll világsztárjait, Chuck Berryt, Elvist, Cliff Richardot, a Beatlest, vagy a Rolling Stonest. Színes riportokat és filmszemléket írt, továbbra is szervezve a rádió zenés szórakoztató műsorait, Cseke Lászlóként pedig az 1960-as, 1970-es években népszerű dj volt.
Később megjelent egy könyve is A mikrofonnál és a lemezjátszónál Cseke László címen. November 13-án hunyt el Münchenben.
November 21. Stadler József
A hatvanhat éves korában meghalt Stadler József, az egykori juhász, majd vállalkozó a rendszerváltás utáni Magyarország ikonikus figurája volt. Szülőfalujában, Akasztón stadiont épített, és elhíresült az Utolsó vacsora című kép megvásárlásáról is. Persze nem Leonardo da Vinci eredetijét vette meg (nagyjából húsz másik képpel együtt egymilliárd forintért), de amikor az alkotások után visszaigényelte az áfát, az ugyancsak felkeltette az adónyomozók érdeklődését. Stadler ellen számos ügyben évekig vizsgálódtak adó- és áfacsalás miatt, végül 2003 tavaszán elítélték, négyéves büntetéséből azonban már 2005 januárjában, jó magaviselet miatt szabadult. Ezután ruhakereskedelmi cégbirodalmat épített, de újra csalás miatt indultak ellene vizsgálatok.
2011-ben folytatólagosan elkövetett csalás kísérlete és más bűncselekmények miatt ismét börtönbe került, 2013-ban pedig csődbüntett miatt újabb – két év tíz hónapos – börtönbüntetést kapott.
Talán csak álmodjuk ezt a nyögvenyelős, rosszkedvű, leharcolt vidéket, ahol élünk. Nehéz, egészségtelen ételeket ettünk lefekvés előtt, túl sok Orwell-t olvastunk. Kafka sem javallott, mert az embernek mindenféle kényszerképzete támad.
Magyarország valójában nem ilyen. Magyarország a valóságban nem egy lehangoló, kiábrándító hely, nem olyan, mint amilyennek mostanában látszik. Nálunk, Magyarországon, Európa közepén, a XXI. században, nem lehetne az, ami van. Mert mi, magyarok, alapvetően normálisak vagyunk.
Elmondom, hogy milyen Magyarország.
Magyarország szép és jó hely. Okos emberek gyülekezete. Ebben az országban nincs kirekesztés, mi magyarok szolidárisak vagyunk másokkal. Azokkal, akik nálunk is szegényebbek, elesettebbek, üldözöttebbek.
Magyarországon jogrend van, ami azt jelenti, hogy a bűnös bűnhődik, és a jó elnyeri jutalmát.
Verseny van, és nem harc. Magyarország nem vív ostoba, sehova sem vezető, a nemzetnek ártó, ezért hazaáruló szabadságharcot. Ez nem egy befelé forduló, önmaga démonaival harcoló, múltjával és jelenével megbékélni nem tudó ország.
Magyarországon olyan ember nem kerülhet vezető pozícióba, aki a más szerszámával veri a csalánt.
Ez nem a besúgók, a nyilas házmesterek országa, nem a feljelentő, önkéntes menekültvadászok játszóhelye.
A mi országunk olyan hely, ahol nem a csókosok és az ügyeskedők boldogulnak, hanem tehetséggel és tisztességes munkával lehet előbbre jutni. Magyarország egy rendes, normális, boldog ország.
Mi magyarok nem követeljük a tiszteletet, hanem kiérdemeljük.
– Még soha senki nem gratulált magának? Ne szerénykedjen, mert úgysem hiszem el!
– Pedig tényleg így van.
– Tudja mit, inkább elhiszem, hogy még senki nem dicsérte meg az Ön kávéját. Irigyek az emberek.
– Hát, ami azt illeti, tényleg irigyek.
– Több, mint ötven éve iszom kávét. Higgye el, értek hozzá. Gratulálni szeretnék.
– De én… semmi különös. Kis műanyag pohárba beletöltöttem, aztán letettem a vendég úr elé a pultra…
– Ne szerénykedjen uram! Mint említettem, sok évtizedes kávéivási tapasztalat áll mögöttem. Úgyhogy, ha én mondom, elhiheti: ilyen kávét, mint amilyet Ön főz, én még soha, sehol nem ittam.
– Nekem még soha senki nem mondott ilyet. Én ugye csak állok itt, töltöm ki az italt, mikor mit. Magának épp kávét.
– Kávét? Maga kávénak nevezi ezt a nem mindennapi, fantasztikus jelenséget? Hiszen ez nem is kávé, hanem egy valóságos találmány! Egy nóvum!
– Zavarba hoz…
– Uram, ha nem sértem meg, és nem szakmai titok, elárulná, hogyan csinálja? Legalább húsz országban ittam már kávét, de ilyet, mint azt volt szerencsém említeni, sehol.
– Nincs titok. Megfőzöm, és kitöltöm. Ennyi.
– Ön túlságosan is szerény. Az Ön kávéjának, mint már említettem, nincs párja a világon. Egyedülálló. Ha nem volna félreérthető, azt mondanám: Unikum. Tényleg nincs semmi titka? Ősi családi recept, ami apáról fiúra száll? Netán a főnökei megtiltották, hogy elárulja ennek a különleges, semmi máshoz nem hasonlítható kávénak az összetevőit?
– Nincs titok uram, nincs mit elárulnom.
– Akkor hát ez a nagyon speciális, gusztustalan műanyag pohár teszi? Az adná azt a förtelmes aromát? Amitől még másnap is majdnem felfordult a gyomrom?
– Tessék?
– Jól hallotta! Ezer helyen ittam már kávét életemben. Jókat és rosszakat egyaránt. De a maga kávéjánál undorítóbbat még soha nem ittam. Ilyen pocsék kotyvalékot… Nem gondolt még arra, hogy szabadalmaztassa? Hogy egész Magyarországon, de mit beszélek, az egész világon, egyedül Önnél lehessen ilyen ócska kávét inni? Tanítani kellene az Ön kávéját, uram. Elrettentő példaként állítani a büfések leendő nemzedéke elé.
– Tűnjön el maga szemét alak! Mit izél engem ezzel a kávéval? Ugyanabból a zaccból van, mint a többi.
– Akkor meg pláne: nem gondolt még arra, hogy szabadalmaztassa? Nem szeretné, hogy egész Magyarországon, de mit beszélek, az egész világon, egyedül Önnél lehessen ilyen ócska kávét inni?
– Tűnjön el, mert rendőrt hívok. Nézzen hátra, maga miatt áll a sor.
– Ha megengedi, lefényképezném a bodegáját. Tudom, a szerény, igénytelen külsőből nem mindig lehet következtetni a gazdag és értékes belbecsre…
– Takarodjon! Ha fél perc múlva még mindig itt látom, magára uszítom a kutyámat.
– Csak jelezni kívántam, hogy a maga kávéja…
– Tudja mit? Adok magának ingyen egy kávét. Műanyag pohárba.
– Jól van, azért nem kell ennyire barátságtalannak lenni! Nézzék már, hogy kivetkőzött magából! Már, itt sem vagyok. Kézcsókom a nagyságos asszonynak! És, ha lesz egy kis idejük a nagy forgalom mellett, igyanak meg valahol egy rendes kávét az egészségemre!
Látom a visszapillantóban, hogy a mögöttem jövőnek valami baja van. Messze van még tőlem, de már villog kegyetlenül. És nyomja a dudát, mintha csak ma kapta volna ajándékba. Pedig nem megyek lassan, ráadásul a külső sávban haladok, elmehetne mellettem, ha akar. De nem akar, inkább villog és dudál. Valami baj lehet vele, gondolom magamban, és megpróbálom elképzelni, mi történhetett. Megcsalja az asszony? Netán gondjai vannak a munkahelyén? Nem tudta tegnap felszedni a strandon azt a hosszú combú vörös leányzót a strandon? Vagy felszedte, de a dolog nem úgy sült el, ahogyan szerette volna?
Soha sem fogom megtudni. Csak azt látom, hogy miközben közelít, vérvörös arccal nyomja a gázt. Integet és mutogat.
Tudom, nem nekem szól a mutatvány, ha megelőz, következő áldozatával ugyanezt teszi. Baja lehet a világgal, és így adja ki magából a feszültséget.
Az emberek, nyugtatom magam, jók. Százból kilencvenöt normális. Kár, hogy a memóriánk nem vevő erre a felismerésre, nem a normális embertársak maradnak meg az emlékezetünkben. Hétfőn, ha túléljük az ismeretlen autós „kolléga” ámokfutását, a munkahelyünkön nem arról mesélünk a többieknek, hogy láttunk egy vajszínű Volvót, amelyik teljesen normálisan közlekedett. És képzeljétek, mondjuk a tágra meredt szemekkel hallgató kollégáknak, rögtön utána egy sötét színű Ford érkezett, ha hiszitek, ha nem, azzal sem volt semmi baj.
Olyan ez, mint az áruház, ahol több pénztár is működik. A legtöbbnél normálisan megy a munka, mindössze egyetlen olyan pénztár van, ahol az ott dolgozó valamiért morcos. Barátságtalan, látszik, a háta közepére kívánja a vevőket. Nincs üldözési mániám, tudom, nem nekem szól a rosszkedve – utálja ő az egész világot. Pedig ugyanannyi lehet a fizetése, mint azé a kolléganőé, aki kettővel mellette hallgatja a vonalkódok csipogását. És van egy hivatal, ahol már tudom, melyik ablakhoz nem szabad menni. Mert a mögötte ülő hölgy szándékosan lassú, körülményes. Az a típus, aki nem azt nézi, mi az, amit lehet, hanem azt, hogy mit nem.
Pedig rosszkedvűen – és rosszul dolgozni – legalább annyira fárasztó, mint ugyanazt jól csinálni. Aki már próbálta, tudja, hogy nem nagyobb macera jól átsütni a húst, és tisztességesen centirozni a kereket. Vagy, teszem azt, normálisan befejezni egy elkezdett mondatot.
Villogó, dudáló sofőrök, rosszkedvű eladók és pikírt hivatali alkalmazottak próbálkoznak nap, mint nap, hogy elvegyék a kedvünket az élettől. De én javíthatatlanul optimista vagyok, és reménykedem mindhalálig – talán nem a hülyék vannak többségben.
Istenem, hát mi rossz van abban, ha egy 82 éves asszony vesz magának egy fél sertéstelepet? Még akkor is, ha az illető idős hölgy nem más, mint Kósa Lajos édesanyja.
Tegye a szívére a kezét, aki még sosem hallott olyanról, hogy valakinek idős korára sikerült beteljesítenie a gyerekkori álmait? Honnan tudhatjuk mi, földi halandók, akik nem vagyunk Kósa Lajos rokonai, hogy Kósa néni mire vágyott egész életében? Hogy mennyi nélkülözés és lemondás előzte meg, mire odáig jutott, hogy leperkálhatta a mátészalkai sertéstelep vételárának a felét?
Más helikopterrel megy a felesége barátnőjének a lagzijába, Kósa néni sertéstelepet vásárol.
Közöd?
Különös tekintettel arra a nem elhanyagolható körülményre, hogy Kósa Lajos anyukája nyugdíjazásig védőnként, majd bölcsődevezetőként dolgozott. Hát milyen emberek azok, akik egy nyugalmazott bölcsődevezetőtől már egy fél sertéstelepet is sajnálnak? Azon rugóznak, hogy miből futja Kósa néninek egy fél sertéstelepre. Olyat még senki sem hallott, hogy valaki spórol, és beosztással él? Hogy nincsenek költséges hobbijai? Nem utazik Új-Zélandra Rolling Stones koncertre, mint a fia, a Lajos?
Nem is Kósa Lajos vette meg a mátészalkai sertéstelep felét, hanem a mamája. Pedig nyilván a Lajos is szívesen bevásárolta volna magát a rokonságukhoz tartozó Szilágyi testvérek birodalmába, de nem tehette, mert a Rolling Stones koncert jegyei és az utazás felemésztette minden tartalékát,
És hogy Kósa néni nem egyszerűen megvásárolta a fél sertéstelepet, de még rögtön tőkét is emelt? Egyik évről a másikra 47 ezer forintról 67 millióra duzzadt a telep törzstőkéje. És ezek után még van képe a sajtónak, valamint a politikai pártoknak azon agyalniuk, hogy miből van ez a pénz?
Miért nem azt kérdezik inkább, hogy miből telik Rogán Antalnak és családjának fényűző életvitelre? Helikopteres lagzi-látogatásra, Pasa parki kéglire, balatoni üdülőre, drága nyaralásokra?
Tessék? Hogy megkérdezték, de nem volt rá válasz?
Akkor tessék azt megkérdezni, hogy Szijjártó külügyminiszter miből vette a 167 millió forintos dunakeszi kis kulipintyóját. Túl azon, amit válasz gyanánt a képünkbe löktek a derék urak. Hogy a Szjjártó-szülők egy élet megfeszített munkájának gyümölcseként spórolták össze házikóra a pénzt. Tessék róluk példát venni!
Vagy, hogy Lázár János miből vásárolt a tízéves kisfiának 70 millió forintra taksált lakást? Micsoda? Hogy már ezt is megkérdezték?
És? Jött rá válasz?
Akkor most miért egy 82 éves néni sertéstelep-vásárlásán vagyunk kiakadva. Inkább ő vegye meg a mátészalkai sertéstelep felét, mint a Soros!
Amúgy meg nincs abban semmi titok, hogyan vehette meg Kósa néni a fél sertéstelepet Mátészalkán. Pontosan ugyanúgy, ahogyan Rogán miniszter a Pasa parki lakást, Szijjártó miniszter a dunakeszi vityillót, Lázár miniszter a fiának a lakást, vagy, teszem azt, Mészáros gázszerelő fél Magyarországot.
Hé emberek! Nincs itt semmi látnivaló, tessék szépen oszolni!
Engedje meg uram, hogy meghajoljak az Ön zsenialitása előtt. Kérem, ne is szabadkozzon: Ön itt és most engem lenyűgözött! Ez a stílus, ez az utánozhatatlan elegancia! Több volt ez, mint egy mozdulat. Ez, ha szabad így fogalmaznom: egy életérzés.
Ahogyan azt a cigarettacsikket ledobta maga elé a földre! Mit dobta! Pöckölte uram! De úgy, hogy közben egyetlen arcizma sem rezdült. Semmi erőlködés, belülről jött, ne is tagadja, mintha ez lenne a világ természetesebb dolga.
Minden elismerésem az Öné, tisztelt úr, és remélem, nem veszi tolakodásnak, de ha szépen megkérem, elárulná a titkát? Mert láttam én már csikket eldobni, ki ne látott volna, mindennapos dolog az ilyen. A legtöbben hanyagul a földre ejtik az elszívott cigaretta maradványát, amelyet a magyar ember, ki tudja, milyen meggondolásból, csikknek nevez. De ezt bárki képes megcsinálni, ebben, és ezt Ön nálam nyilván jobban tudja, nincsen semmi kellem.
Ha nem érti félre, mert azt a világért sem szeretném: az ön mozdulatában filozófia van. De legalábbis, világnézet. A legtöbben a maga helyében, például én magam is, amolyan hétköznapi gondolkodó módjára, keresnénk egy szemetest. Itt a körúton hál’ istennek van belőlük néhány. De én is tudom, hogy ez amolyan földszintes gondolkodás. Nem méltó Önhöz, belátom, akiről már messziről látszik, hogy többre hivatott nálunk, gyarló, hétköznapi embereknél.
Akik ráadásul még csak nem is dohányzunk, mert még ennyi fantáziával sem áldott meg bennünket a sors. Vagy, ha Önhöz hasonlóan időnként mégis rágyújtunk, az élvezet végeztével keresünk egy szemetest, és odadobjuk a csikket. És elnyomjuk előtte, nehogy meggyulladjon…
Tudom, avítt, korszerűtlen dolgok ezek. Mert mindig kell valami új, valami más, ami előreviszi a világot. De azért, ha csak nagy vonalakban is, mégis érdekelne, hogy honnan ez a páratlan, mondhatnám, pártját ritkítóan briliáns technika. Hazulról hozta, a génjeiben cipelte idáig a mi okulásunkra, vagy inkább, ahogy képzelem, szorgos gyakorlás gyümölcse az, amiben most mindenki a saját szemével gyönyörködhetett.
Végül is, mindegy, a világért sem kívánom, hogy elmagyarázza nekem, mennyi ebben a gyakorlás, és hány százalék a született tehetség. Mert az is kell hozzá, tudom ezt anélkül is, hogy mondaná.
És persze társadalmi felelősségérzet, tisztelt uram. Mert odahaza nyilván Ön sem dobálja el a csikket, nem hagyja füstölni a szőnyegen. Miért is tenne ilyet? Ebben a tevékenységben, amit nevezzünk az egyszerűség kedvéért csikkdobálásnak, a világhoz való viszony érhető tetten.
Ne szerénykedjen, mondjuk meg, úgy, ahogy van: ha Ön, és az Önhöz hasonlók nem lennének, tisztább, élhetőbb lenne ez a város. Nem bírálat mindez, és remélem, nem is vette tolakodásnak, amiért egy látszólag epésnek tűnő, ám valójában előremutatásnak szánt megjegyzésre vetemedtem.
A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.
A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.
A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.
A magyar mozgókép mestere címmel is kitüntetett művészt életének 84. évében, október 6-án váratlanul érte a halál.
Aradszky László 1935-ben született Budapesten. Slágereivel a magyar tánczene egyik legnépszerűbb előadójává vált. Mielőtt énekes lett, a Töltőtolljavító Ktsz.-ben dolgozott, majd 1963-ban a Magyar Rádió Tessék választani! versenyén megosztott első helyezést ért el Még ide-oda húz a szív című dalával.
89 éves korában meghalt Fats Domino, az 1950-es és 1960-as évek egyik legnagyobb hatású rock and roll előadója.
A nyolcvankét esztendős korában Los Angelesben elhunyt Szőke Kató, kétszeres olimpiai bajnok úszó Szőke Katalin néven született 1935. augusztus 17-én született Budapesten. Édesapja Homonnai Márton, kétszeres olimpiai bajnok vízilabdázó, édesanyja Szôke Katalin úszó volt. A szülők válása után vette fel a Szőke Katalin nevet, a sport világában azonban Szőke Katóként szerepelt, így vált ismerté.
1964-től, 17 éves korától zenélt, 1965-ben alapította a Dogbeaters zenekart. Majd egy évvel később jött a Fekete-Fehér, aztán 1968–69-ben a Record zenekarban játszott. A Gyapjúforgalmi Vállalat Révay utcai kultúrtermében volt állandó klubjuk.
A 90 éves éves korában elhunyt Ekecs Géza az 50-es évek elején érkezett Münchenbe, ahol csatlakozott az alakuló Szabad Európa rádióhoz, amelynek egyik legnépszerűbb műsorát, az 1959-ben induló Teenager Partyt is szerkesztette Cseke László néven.
A hatvanhat éves korában meghalt Stadler József, az egykori juhász, majd vállalkozó a rendszerváltás utáni Magyarország ikonikus figurája volt. Szülőfalujában, Akasztón stadiont épített, és elhíresült az Utolsó vacsora című kép megvásárlásáról is. Persze nem Leonardo da Vinci eredetijét vette meg (nagyjából húsz másik képpel együtt egymilliárd forintért), de amikor az alkotások után visszaigényelte az áfát, az ugyancsak felkeltette az adónyomozók érdeklődését. Stadler ellen számos ügyben évekig vizsgálódtak adó- és áfacsalás miatt, végül 2003 tavaszán elítélték, négyéves büntetéséből azonban már 2005 januárjában, jó magaviselet miatt szabadult. Ezután ruhakereskedelmi cégbirodalmat épített, de újra csalás miatt indultak ellene vizsgálatok.
