Kezdőlap Szerzők Írta Eugenia S. Lee

Eugenia S. Lee

Eugenia S. Lee
75 CIKKEK 0 HOZZÁSZÓLÁS

Koreanapló 10. – Ma sem unatkoztunk, sem én, sem az ország

Reggel kilenckor Pompeo már itt volt, fogadta őt Mun elnök is, majd tárgyaltak a külügyminiszterünkkel, és ide utazott a japán külügyminiszter is, természetesen vele is.

A téma nem volt túl bonyolult, ki fizeti a révészt, azaz milyen arányban álljuk Észak denuke költségeit.

Én ekkor még a második kávémat ittam, szopogattam a kollagén zselémet, és éreztem, hogy ma sem fogok fázni, konstans 28 fok van a lakásban.

Közben véget ért az önkormányzati választás Koreában, elsöprő többséggel nyert a kormánypárt, a nagy városok közül mindössze egyben, Deguban lett ellenzéki, konzervatív polgármester. Kis településekből kettőt tudtak megszerezni, ami gyakorlatilag egyenlő teljesítmény a nullával.

A konzervatív párt rendkívül rosszul taktikázott, gyakorlatilag nem tettek mást Mun kormányalakítása óta, mint ellehetetlenítették a parlamenti munkát, és kritikán aluli módon fejezték ki a nemtetszésüket mindennel szemben, amit a kormány véghezvitt. Azt nem tudjuk, hogy ők mit tettek volna, illetve dehogynem, ezek voltak hatalmon közel tíz évig, hogyne tudnánk. A névváltoztatás önmagában nem változtatja meg a pártot ugye.

Lényeg, hogy a konzervatív párt vezetője lemondott, a másik ellenzéki, közép-konzervatív párt vezetője is, a szöuli polgármesterjelölt pedig sértődötten közölte, hogy akkor ő visszamegy Amerikába. Jó utat kívánunk neki, nem jó politikus, nem is ismeri igazán Koreát, negyven múlt, mikor idejött, alapvető dolgokkal sincs tisztában, és nem volt karaktere, nem képviselt semmit egyértelműen, csak valamiért ő is vágyott a politikai hatalomra és a vagyon után, van ilyen.

Aztán főztem ebédet, megetettem a férjem és a gyereket, ők mentek a dolgukra, én pedig nekiláttam ráncba szedni a lakást, amúgy alaposan. Mostanában nem fürdetem hetente a virágokat, meleg van és folyamatosan nő a páratartalom, szükségtelen. Viszont ma az is megvolt, elmostam az alattuk lévő víztartókat, ajtókat, ablakokat, ágyat, polcokat, mindent. Folyt rólam a víz, felkötöttem a hajam is, közben fél füllel figyeltem a híreket, úgy tűnik, nem lesz több amerikai-déli közös hadgyakorlat, és Trump tegnap a Fox News-nak adott interjújában is azt mondta, haza szeretné vinni záros határidőn belül a katonáit innen. Erre a jelenlegi kormány nem reagált rosszul, a hadgyakorlatok beszüntetésével egyetért, az nekünk is felesleges pénzkidobás, ugyanakkor most fegyverkezés lesz, és nem Észak miatt, sokkal inkább kiegyenlítendő Japán és Dél-Korea közt a hadi különbséget, just in case.

Ma Pánmundzsamban is nagy erőkkel folytak a tárgyalások, északi és déli katonavezetők közreműködésével. Lesz katonai forródrót is, meg állandó kapcsolat, és felszedik az aknákat a DMZ-ből, sok hasonló dologban állapodtak meg, manapság Pánmundzsam olyan forgalmas hely lett, mint a szöuli főpályaudvar.

Pompeo a jövőhéten Pjanjángba utazik, lassan oda is költözhet szegény, annyit jön-megy, de hát dolga van, el kell induljon az atomfegyver mentesítés Északon, mert, hogy a főnökét nominálták a béke Nobel-díjra.

Nekünk meg tulajdonképpen teljesen mindegy Trump motivációja, az általa elérhető eredmény a fontos, az pedig a béke, a nyitott határok, a prosperitás Északon is, Délen is.

Közben visszapakoltam a növényeket a helyükre, az azálea ismét virágbimbókat hozott, mi több, a ciklámen is, ami ismereteim szerint egy évben egyszer virágzik télen, de ez most nyáron fog, sebaj. Az orchideagyerekeket csoportosan tettem, mert őket gyakrabban kell spriccelni, lassan egész óvoda lesz itt, fideszesek a növényeim, szaporodnak, ráadásul önmagukat reprodukálják, idegen faj szóba sem jöhet, te jó ég, még viccből is rossz leírni.

Megtudtam, hogy a minimálbér körül is van vita, emelték ugyan, öt éve először, de a munkások többet szeretnének, a munkáltatók meg kevesebbet, business as usual.

Kim Dzsong Un újságjában ma is az volt az attrakció, hogy nem lesz több hadgyakorlat Délen, és, hogy Kim leszereli az atomfegyvereket a nép jóléte érdekében. Nyilván saját magát is beleérti a népbe, de ez nem baj, ha az eredmény megfelelő lesz.

Este már csak zuhanyoztam, és ettem egy kis hideg tofut, vagy nem is ettem, nem tudom, melegem volt nagyon, arra emlékszem.

Borús az ég, opálos a fény, olyan monszunszerű, pedig hol van az még.

Meghívtak szombaton áfonyát szedni, még sosem láttam áfonya növényt, csak a termését ismerem, biztos jó buli lesz, sokféleképp el tudom tenni.

Aztán megjött a gyerek, nemrég a férjem is, helyreállt a világ rendje, tiszta a lakás, alakul a béke, lemondtak az alkalmatlan politikusok, nem is volt rossz nap ez a mai.

 

A másik dokumentum

Észak-Korea teljhatalmú vezetője, Kim Dzsong Un, 26 évesen került apja trónjára, teljesen váratlanul és esélytelenül. Hatalomba helyezését követő első héten már megpróbálták belső ellenfelei megölni, majd az azt követő hónapokban, években is rendszeresen kíséreltek meg ellene merényletet belülről az öreg és hatalmas tábornokok, akik a tényleges hatalmat gyakorolták akkoriban, és nemigen akaródzott nekik egy 26 éves, koreaiul nem jól beszélő, Svájcban nevelkedett fiatalember hatalmát elfogadni.

Kezdetben a szűk családja védte meg, majd ő maga kiismerte a helyzetet amibe került, és leszámolt ellenlábasaival.

Ehhez használta Kim Jang Csalt, aki a szingapúri találkozón is kulcsszerepet játszott, amolyan CIA-főnök Északon, aki persze nem saját kezével ölt, vannak arra emberei.

Ezt a momentumot ma Trump is kihangsúlyozta a sajtótájékoztatóján, válaszolva egy újságírói kérdésre, hogy miért legitimálja egy gyilkos hatalmát azzal, hogy találkozik vele, és vajon nem érzi-e, hogy elárulta a munkatáborokban sínylődő embereket azzal, hogy szóba állt Kim Dzsong Unnal. Trump szerint ő épp, hogy segít azokon az embereken, hiszen a denuklearizálással párhuzamosan sor kerül a táborok felszámolására is, bár bevallotta, hogy elsőként a nukleáris leszerelés volt a téma, és csak azt követően minden más.

Ezeket a táborokat nem Kim Dzsong Un hozta létre, de nem is számolta fel őket, vélhetőleg épp elég volt neki a szabadon mozgó, és hatalommal rendelkező halálos ellenségekből, nem tudhatta, kit engedne ki onnan.

Nem tudhatjuk, hogy Kim Dzsong Un vajon jó ember, vagy nem jó ember, nem is tisztünk ezt megítélni.

Azt viszont tudjuk, hogy rakétákat lőtt át Japánon, és azt állítja, hogy a rakétáihoz bizony rendelkezik atomfejekkel is.

Sejthetjük, hogy a pozitív forgatókönyv szerint azért akart atomhatalommá válni, illetve azzá tenni Észak-Koreát, mert akkor fontos ember lesz, és eléri, amit szeretne, azon keresztül, hogy amit összehozott az elmúlt jó néhány évben, azt most feladja a gazdasági fejlődés érdekében, hiszen mire megy valaki atomfegyverekkel, ha nincs pénze egy normális repülőre, és úgy kell szégyenszemre Kínától kölcsönkérni.

Túl ezen, az ideológiai „nevelés” Északon hosszú évek óta megszűnt. Nincsenek már nyilvános akasztások, nincs falusi önkritika-gyakorlás, az éhes vidéki katona morálja a nullára csökkent, ma gyakorlatilag az szökik át Kínába, aki csak akar, de a tranzitjáratok is elterjedtek, amikor is északiak csempésznek árut Kínából, az új hatalom a pénz, az ideológia nem létezik, mintha soha sem lett volna.

Ez a helyzet se nem stabil, se nem biztonságos Kim Dzsong Unnak, ennél jobbat talált ki, jelesül azt, hogy ő lesz az északi Pák Dzsong Hi.

Pák elnök Délen élt, hatalmas imádat övezte, mert ipart, utakat, kereskedelmet teremtett az éhező országban, megzsarolta  Amerikát, tetőt adott az emberek feje fölé, és ételt a szájukba, iskolát a gyerekeiknek. Diktátorrá vált, hiszen nem mondott le a kötelező idő után a hatalmáról, végül fejbe lőtték, nem szép sors.

Ugyanakkor Kim Dzsong Un egy olyan pozícióban ül, ahonnan nem kell lemondani, hiszen egy diktatúrában nincs lemondás, kihalásos alapon működik. Természetesen, ha majd gazdaságilag olyan fejlett lesz Észak-Korea, mint Dél, akkor nyilván lesz igény szabad választásokra, és demokráciára is, de miért bántanák épp azt az embert, aki ezt számukra lehetővé tette, a koreai nem ilyen nép. Ha csak ez az egyetlen akadály lesz, azt Kim Dzsong Un simán megugorja, tisztességben fog nyugdíjba vonulni, és a családját is becsben fogják tartani a koreaiak.

Nem látok B tervet, ugyanis B tervnek nincs értelme, legfeljebb annyi lehet, hogy az atomfegyver előállításának tudását nem lehet tőle elvenni, azok az emberek, akik képesek erre, a fejükben tartják, azt senki sem tudja felszámolni, de ez is csak pici biztosíték, más terve nem lehet Kimnek, mert nincs olyan terv, amibe ne halna bele azonnal, csak ez az egy.

Más kérdés, hogy vajon Amerika, aki nem a szavatartásáról híres, vajon mennyire fogja betartani a Kim biztonságára tett ígéreteit, mi lesz Trump elnöksége után, milyen tempóban szűnnek meg a szankciók Észak ellen, és még ezer és egy nyitott kérdés.

Trump azt mondta a sajtótájékoztatón, hogy a saját nagybátyjával sokat beszélgetett a nukleáris fegyverekről, lévén a nagybácsi ezen a területen volt neves szakember. Ő azt tanította Trumpnak, hogy a leszerelés során van egy pont, amikor az még nem teljes, de onnan a folyamatot visszafordítani majdhogynem lehetetlen.

Ezt húsz százalékra becsülte, ami azt jelenti, hogy az amerikaiak által becsült fegyverarzenál húsz százalékának felszámolása után megszüntetik az Észak-Korea elleni szankciókat teljesen, de nem lennék meglepve, ha már hamarabb enyhítenének azokon.

Ma két dokumentumot írtak alá, abból az egyiket felmutatta az amerikai elnök, azt lefotózták sokan, és rögvest fenn is volt a neten a nagy semmi.

Általánosságok, szándékok, amolyan karácsonyi kívánságlista.

A másik dokumentumot nem mutogatták, az nem publikus, ellenben Trump azt ígérte, hogy tájékoztatja a részletekről Mun Dzse In dél-koreai elnököt és Hszi Csin-ping örökös kínai párttitkárt, és talán még Ábe Sinzo japán miniszterelnököt is, bár ezt nem említette.

Teljesen természetes, hogy meg kellett állapodjanak egy sor olyan dologról, ami nem kerülhet napvilágra, még az is természetes lenne, ha ennek az aláírását sem láttuk volna.

Egy dolgot tudunk, mindenki elégedett, és örül a résztvevők közül, ez az északi delegáció tagjain épp úgy látszott, mint Trumpon, vagy Mike Pompeo külügyminiszteren.

Akin nem látszott semmi, az Kim Dzsong Un, és aki a saját főnöke legnagyobb ellensége, az továbbra is John Bolton nemzetbiztonsági tanácsadó.

Ő tegnapelőtt azt nyilatkozta, hogy korábban is aláírt már Észak-Korea Amerikával egy darab papírt, és egy darab papír aláírása épp annyit ér, mint egy darab papír.

Bolton nem tud elszakadni a gondolkodási sémáitól, nem képes észrevenni, hogy megváltoztak az idők, a vezetők, a helyzet az egész világban, nem azok szerint a bevett minták szerint működik most semmi, mint ami szerint működött, amikor ő fiatal volt.

Túl ezen, sértett, hiszen megsértették az északiak nem egyszer, a feléjük irányuló lenéző utálatát nem is próbálja meg leplezni, sajnos ez az utálat behatárolja önmaga lehetőségeit is a kérdés kezelésében.

Mun Dzse In kérésére nem kapott jelentős szerepet a tárgyaláson, és a továbbiakban sem fog, Trump a sajtótájékoztatón többször is említette, hogy Mike Pompeo már a jövő héten ismét Phenjanba utazik, hogy a nyélbe ütött egyezséget technikailag is tető alá hozzák.

Egy újságíró kérdése kapcsán szóba került az USA külkereskedelmi deficite Kanadával, és Kínával kapcsolatban is.

Ebben a kérdésben Trump elnök hajthatatlannak látszott, azt mondta, hogy csak remélni tudja, hogy ez nem befolyásolja Hszi Csin-pinggel a baráti kapcsolatát, de valamelyest egyenesbe kell hozni a külkereskedelmi mérleget, mert ez Amerika érdeke.

Sejthető, hogy ez még ütőkártya lehet Kínával szemben, Észak-Koreát illetően.

Kerek perec kijelentette, hogy haza szeretné hozni a katonáit Délről, minek vannak ott, ha már nincs veszély, drága őket ott tartani.

A közös hadgyakorlatokat megszünteti, azt mondta, mert Guamról repülnek a gépek hat és fél órát azért, hogy provokálják Északot, ráadásul sokba kerül az egész cécó.

Azért erre Japán és Dél-Korea is felkapta a fejét, a kormányszóvivő szelíden emlékeztette Trumpot, hogy mielőtt bejelent valamit, nem árt azt megbeszélni a másik érintett féllel, jelen esetben Dél-Koreával, mert, hogy ezt ők is a sajtóból tudták meg.

Mindazonáltal egész nyilvánvaló, hogy Kína csak és kizárólag Amerika-mentes szomszédot hajlandó elfogadni, ezért mondta a múltkor Kim Dzsong Un, hogy nem kér semmiféle amerikai állami segélyt, és ezért kell majd valóban elvinnie innen a katonáit Trumpnak, leszerelni a Kínát roppant mértékben zavaró THAAD védelmi rendszert.

Kim Dzsong Un vitt magával a tárgyalásra egy embert, akiről nem tudtunk korábban, ő városfejlesztő építészmérnök, az északi síközpontot is ő tervezte.

Vitte még a kultúráért felelős emberét is, nyilván ilyen jellegű megállapodások is születtek.

Túl ezen, nagy barátságban van Szingapúr miniszterelnökével, éjjel együtt buliztak titokban, csak, hogy lefotózták őket, és az felkerült a Twitterre. Szingapúrba eddig is vízummentesen utazhattak észak-koreaiak, komoly gazdasági partnerei voltak egymásnak, egészen a legutolsó ENSZ-szankciókig. A hírek szerint Kim csak ma este kilenc óra körül utazik el, tehát délután még elrendezi a dolgait Szingapúrral.

Szokatlan módon, a Nodong sinmun, az az egy újság ami van Észak-Koreában, tegnap reggeli számában színes képeket közölt Kim Szingapúrba érkezéséről, a Trumppal történő tárgyalásról, annak céljáról. Ezt az újságot Északon laponként hirdetőoszlopok üvege mögé dugják, az átlagember ebből tájékozódik. Eddig az volt a szokás, hogy ha Kim vagy az elődei elutaztak valahová, azt követően közölték, miután visszatértek. Ez Észak-Korea történetében az első eset, hogy a diktátor folyamatban lévő utazásáról és tárgyalásáról a nép tájékoztatást kap.

A leszerelést amerikai szakemberek Trump szerint 15 évre taksálják technikailag, de szerinte az tető alá hozható hamarabb is, gondolom, a nagybácsi erre is megtanította, vagy ő is mindent tud, mint a Google, mindenesetre annak költségeit már szét is osztotta Dél-Korea, Kína, és Japán között, kár, hogy azok még nem tudnak róla.

Az a bizonyos road map kétéves ciklusokban gondolkozik, de mivel Trump nagyon szereti a színházat, és belföldre igen jól jön az Kimnek is, látványos kezdetre számíthatunk, újabb robbantásokkal, enyhülő szankciókkal, Trump-tornyokkal és McDonaldscel Északon.

Kínának nincs ellenére az amerikai magántőke, ő csak az állami beavatkozástól tart.

Dél-Korea első reakciója az értetlenség volt a hadgyakorlatok megszüntetése és az amerikai katonák kivonása okán, mert, hát persze, végül is ők is ezt szeretnék, na de nem úgy, hogy a fejük felett valaki ezt eldönti.

Amúgy is, udvariasságból ugyan senki sem említette, de nagy csalódás volt, hogy végül Trump nem hívta meg Munt Szingapúrba, pedig többször is említette, hogy szeretné, ha ott lenne.

Mun előre leadta a szavazatát az önkormányzati választásokon emiatt, de mégis tévén nézte ő is a találkozót, aminek létrejötte jelentős mértékben az ő érdeme volt.

Második reakció még nincs, még nem tudjuk miben egyeztek meg valójában, illetve talán Mun már tudja, hiszen Trump azonnali telefonos tájékoztatást ígért neki.

A sajtótájékoztatón külön feltette a kérdést, hogy hol vannak a déli újságírók, és kérdezzenek, mert ha valaki, hát ők megérdemlik.

Trump este 8 órakor indult haza, kétségtelen, hogy nagyon fáradtan érkezett, hogy nagyon sokat tárgyaltak, hogy azért idős már, ugyanakkor az is, hogy a váratlan kérdésre fejből úgy mondta a deficit összegeit lebontva országokra, hogy csak néztem.

Donald Trump nem tudom, milyen ember, azt sem tudom, milyen politikus, azt viszont biztosan lehetett látni, hogy komolyan békét akar, hogy sokkal okosabb, mint amilyennek mutatja magát, bár azért az egy cseppet erős volt, hogy azért akarja, hogy ne legyenek atomfegyverek északon, mert félti 28 millió szöuli lakos életét, ugyanis ha csak nem elborult elméjű valaki, akkor nemigen fog saját magától ötven kilométerre atomfegyvert bevetni. Mindenesetre az elmúlt három napban én egy másik Trumpot láttam, mint eddig, és ez a mostani legalábbis emberibbnek tűnt, mint az, aki eddig mutogatott eltartott kisujjal a pódiumon, nagyképűen, arrogánsan. A fáradt öregember valahogy szimpatikusabb volt, de ez nem jelent semmit, the show must go on, a jövő héten Pompeo Phenjanba utazik, Észak és Dél folyamatosan tárgyal, Kína alkudozik, Japán potyautas szeretne lenni.

“Én csak lopok tovább”

Pontosan ugyanúgy megy az online élet, mintha a harmadik választást egyhuzamban nem nyerte volna meg a Fidesz, és mintha nem lenne napról napra népszerűbb.

Ugyanazok a régi Orbán videók, hogy egykor milyen más ember volt, pedig nem, soha nem volt más, mindig is az lakott benne amilyen most, lehetőséget kapott, hogy kibontakozzon. Köpönyegforgató, agresszív, kulturálatlan ember, karrierista, kisebbségi komplexusát túlkompenzáló valaki. Ha minden ember ilyen lenne, akit vert az apja, már nem lenne emberiség a földön.

Simicska, mint a grál lovag, aki majd szembeszáll a volt szobatárssal, mert bedurcizott? Ugyan már, hát együtt építették fel az egész rendszert, ami azóta is tökéletesen működik. Az, hogy összevesztek, még nem jelenti azt, hogy komolyabb vérveszteség nélkül ki tudnák egymást nyírni, de ha mégis, attól egyik sem lenne hirtelen demokrata. Mint látjuk a Jobbik elbukott, szerencsére, és Simicska ismét csak úgy van, pedig egy időben őt nevezték ki megváltónak, mert annak nevezte Orbánt, ami.

Végtelenül egyszerű képlet.

Kormányozni nem kell, szükségtelen, elegendő a kormányzás látszatát fenntartani. Ehhez elegendők a Kósák, meg a rezsiszilárdok is, sőt, belefér egy, két idő közben megháborodott onkológus is, ugyanis a végtelen primitív ostobaságok sorozatos ismételgetésének két célja van. Az egyik cél, ideológiát adni azoknak, akiknek ez elegendő. A másik, hogy ezen mérgelődjenek azok, akiknek ez kevés, felháborító, szakmaiatlan, stb.

Nagyon jól le lehet kötni egy tanár figyelmét azzal, ha előírom neki a heti 26 órát, bent tartom ötig, túlterhelem adminisztrációval, és fizetek neki annyit, hogy éljen, de kénytelen legyen magánórát is adni még éjjel vagy online vagy bármikor. Ugyan mikor lesz ideje azzal foglalkozni, hogy én közben kilopom alóla az országot. 

Egy háziorvost azzal, hogy kiveszek minden gyógyítási lehetőséget a kezéből, vagy alkoholistává teszem, vagy átkényszerítem pénzt keresni a magán szektorba, ha elég fiatal, akkor külföldre. Ő sem figyel rám.

A kismamákat, ha neki tudom ugrasztani a nyugdíjasoknak, míg ők egymás torkát harapdálják, én nyugodtan lophatok.

Ugyanígy a határon belül élő magyarokat a határon kívül élőknek, csak el kell játszanom, hogy egyiket támogatom a másik rovására, máris gyűlöletet szítok köztük, és lopok tovább.

Elhintek egy kis antiszemitizmust, némi homofóbiát, cigánygyűlöletet, idegengyűlöletet, mindent amire egyrészt amúgy is van igény, másrészt amitől majd egymásnak ugranak a különböző csoportok, generációk, különböző helyen élő magyarok, másmilyen etnikumu magyarok. És én ezalatt rendíthetetlenül lopok.

Előtérbe tolok néhány végletesen felháborító figurát, azon had mérgelődjenek az okosok.

A kevésbé igényesek ellesznek a nem létező migránsokkal, meg az afrikai kannibálokkal, hiszen még sosem láttak olyat, amit nem ismerünk, attól pedig lehet félni, a félelem pedig gyűlöletet generál. Ha lennének bevándorlók vagy menekültek Magyarországon, már nehezebb lenne, mert azoknak lennének szomszédaik, kollégáik, akik előbb-utóbb megismernék őket, és ráébrednének, hogy ember és ember között nagy különbség nincs. Hatékonyan riogatni ismeretlen, misztikus dolgokkal lehet.

Az egyszerű kádári kisembernek adok némi nosztalgiát, kockás terítő, kolbász, hurka, párolt káposzta vagy pörkölt nokedlivel, Kádár apánk egy közülünk, Orbán apánk egy közölünk, lát valaki különbséget?

Foci, szotyi, disznóvágás, gumicsizma, a nép gyermeke, akivel közösséget lehet érezni.

Adok büszkeséget is mellé, mert ugyan nincs mire, de mi azt nagyon szeretjük, tehát eztán büszkék leszünk a magyarságunkra, a szívcsakránkra Dobogókőn, ami mellesleg mese, de ez ma már hol számít, meg a hátra nyilazásra, bár a panelben ezt azért nem könnyű gyakorolni, és felmentjük Horthyt, meg előszedjük Vass Albertet és Tormay Cecilet, miért ne? Wass Albert tökéletesebb, mint Coelho és magyar, Tormayt a kutya sem ismeri, akik meg mégis, azok csak dühöngjenek rajta, én továbbra is csak lopok.

Tudatosan tartom a nemzet szépségversenyét, megnevezem a nemzet szépét, egy nő egy férfi egy pár, a többi deviancia, fekete-fehér, keretek, érthető szabályok, atyai uralkodó a nép egyszerű gyermekének, és vitriolos tollú közírók, bigott papok, megzakkant onkológusok, primitív történelem tanárok, vő, lány és egyéb rokonok a többinek, el lesznek velük foglalva, minden napra megkapják a maguk sokk adagját, amin lehet mérgelődni, felháborodni, elítélni, beszélni róla, míg én lopok.

Természetesen harcot is hirdetek, hiszen aki gyűlöl, szabályt követ és mellettem harcol, az már az enyém testestől, lelkestől, azzal több gond nincs.

Aki ellenem van, azt naponta ellátom elegendő méreggel, előbb, utóbb ő is gyűlölni fog, nem lesz különbség az én szempontomból, hogy engem gyűlöl, vagy értem gyűlöl, maga a gyűlölet nekem elég, addig lopok. 

Ezt a rendszert Simicska a nagyüzemi lopásra hozta létre, és bár már nem ő üzemelteti, de tökéletesen működik ma is.

A mellé adagolt ideológia csupán azért szükséges, hogy a lopás folyamatát ne zavarja meg senki, nem is zavarja még most sem, ellenben évek óta ugyanazok az álhírek, és nem álhírek a kárpátaljaiaknak adott hatalmas nyugdíjakról, az erdélyi beruházásokról, a migráns hordákról, szír halottakról és a leleplező felvételekről, hogy mégsem halottak, mindenkinek egy kis betegség, egy kis gyógyszer, mindjárt azzal lesz elfoglalva, nem pedig azzal, hogy én lopok. 

Időnként bedobom a halálbüntetést, a sorkatonaság visszaállítását, a EU-ból való kilépést. Eszembe sincs megtenni, minek, de ellesznek vele jó ideig pró és kontra.

A munkaképes korosztálynak pedig épp annyit, hogy legyen munkája, de ne éljen jól, arra nincs pénz, no meg az már felemeli a fejét az igából, ezáltal veszélyes. A többit elüldözöm külföldre, azzal már ismét nem lesz gondom, a legszegényebbeket pedig megzsarolom, megveszem, nekik sem hangjuk, sem elképzelésük arról, hogy akár lehetne is. Még soha, senki nem vette a fáradtságot, hogy elmondja nekik úgy, ahogy meg is értenék.

A vége?

Majd ha már nem lesz mit lopni tovább, és amit sikerült, az mind biztonságban van, majd akkor. No nem Orbán, ő belenőtt a szerepébe, neki küldetéstudata van. Az Andy Vajnák, a Lázárok, a Pintérek, a többi rabló, azok fogják magára hagyni a kirabolt országot, a gyűlöletbe taszított társadalmat, aminek jelenlegi mentális állapota olyan mélységekben található, amit eddigi életem során még sem Magyarországon, sem máshol nem tapasztaltam.

Választunk – Koreanapló 9.

Ma önkormányzati választások vannak nálunk, és holnap is, ha valaki ma munka miatt nem tudna részt venni rajta. Eddig nem törték össze magukat a polgárok a nagy igyekezetben, hogy szavazhassanak, a részvételi arány országos átlagban még a 9%-ot sem éri el jelenleg, pedig itt már este 7 óra. Igaz, holnap még lehet szavazni, de valójában, ahogy azt az elemzők is mondják, nem várható magas részvételi arány, az ország demokratikus egyensúlya helyrebillent, a kormánypárt népszerűsége olyan magas, hogy az ellenzéknek esélye sincs velük szemben, amolyan lejátszott meccs ez már, persze azért sokan fognak még kötelességtudatból elmenni majd holnap, ha ma nem is tudnak. Jogosítvánnyal, személyi azonosító kártyával vagy útlevéllel lehet szavazni, a helyszínen ujjlenyomat-ellenőrzés is történik.

Valódi tétje még Szaulban sincs, ugyanis a kormánypárt kiegyezett a mostani független polgármesterrel, messze magasan ő vezet, pragmatikus ember, azt mondta, ő együtt működött a konzervatívokkal is, együtt tud működni a liberálisokkal is, ahhoz, hogy Szaul működjön, amúgy is szoros és jó kapcsolatra van szüksége a mindenkori hatalommal. Idős ember már, kérdezték tőle, hogy miért indul harmadjára is? Azt felelte, hogy azért, mert amit elkezdett, be szeretné fejezni, neki más politikai ambíciója nincs. Ez utóbbi félmondat azért fontos, mert itt általában nem az alelnökökből lesznek a következő elnökök, hanem Szaul polgármestereiből. Nyilvánvalóan ő nem pályázik erre, de a főváros lakosai elégedettek vele, így sanszos, hogy ő marad, immár a kormánypárt színeiben.

Mindeközben azért a Trump vs Kim Dzsongun meccs körül forog az érdeklődés, már több, mint 3000 újságíró regisztrált az eseményre, amelyen Trump szeretné a békeszerződést aláírni Kim Dzsongunnal, és Mun Dzse Innel is. További találkozók vannak tervbe véve, de én azt mondom, sikerüljön jól az első, és azután tervezzük a többit.

Mindenesetre már megvan a Vlagyivosztokig vezető autópálya útvonalterve, és a régi selyemút is visszanyerné jelentőségét siker esetén.

Tegnap egy francia ember felmászott a Lotte toronyra, azzal az ürüggyel, hogy a békéért teszi, ennek ellenére félúton leszedték. Megmászott már minden magas épületet amit nem szabad, amolyan adrenalinfüggő.

Az országon végig söprő generációváltás jegyében most épp a bíróságokon áll a bál, a fiatal bírák és a legfelsőbb bíróság matuzsálemei nem találják a közös hangot, ám sok lúd disznót győz alapon, vélhetőleg a bírósági eljárások és a jogértelmezés modern felfogása győzedelmeskedik majd, mint a demokrácia egyik alap pillére.

Picit enyhébb a meleg ma, az Uám hegy mégis egész nap ködbe burkolózott, holnapra országos esőt, majd forróságot mondanak, hőségriadóval. A meteorológusok nagy előszeretettel használják erre az időjárásra, a „csimtong tauvi” kifejezést, ami szó szerint azt jelenti, hogy olyan forróság, mint ami a húsostáska pároló edény belsejében található. No, hát ez vár ránk az elkövetkezendő napokban.

Ma is voltam boltban a piros szatyrommal, ma is hoztam zselét és joghurtot, meg tofut, amint meglátott a néni, azonmód leszúrta a körülötte sertepertélő férjét, mert még nem jött meg a kollagén zselé, és én említettem a múltkor, hogy ha lesz, akkor megveszem azt is. Nagyon elnézést kért, én szabadkoztam, hogy de még van, és nem sürgős, ám itt ez nem így működik, maximalisták, nem veszthetnek vevőt ilyen feledékenység miatt, tudom jól, úgyhogy holnap majd visszamegyek a zseléért, hogy megnyugodjon, pedig tényleg van még itthon.

Átköltöztettem a kancsókát egy nagyobb zsákba, mármint a terráriumnak kinevezett nagy üveg kaspót, amibe mocsarat készítettem neki, így még szebb, kinyújtózott, a kancsói nyitva vannak. Azért van rajta műanyag zsák, mert különben elpusztul, rendkívül magas a pára igénye, otthoni körülmények között talán csak monszun alatt él meg. A profik hatalmas terráriumokban tartják az ilyen növényeket, de nekem még nincs, meg hely sincs, úgyhogy a ruhatisztítóból visszaérkezett blúzomról lehúztam a zsákot, most az a terrárium teteje.

A volt főnöknőnk megsérült munka közben, ma délelőtt operálták, úgyhogy a férjem elment sertésoldalasért, mert a hölgynek az a kedvence, megfőzte, és be is vitte a kórházba, itt így szokás, ők is eljöttek anyósom temetésére, pedig akkor még alig ismertük egymást.

Putyin meghívta Mun Dzse In elnököt a foci vb alatt Oroszországba, így menni fog, 19 éve először déli elnök Moszkvába.

Az oroszoknak nagyon sokat jelentene ha egészen Puszánig működne a vasút, közút, gyakorlatilag Európát elérhetővé tenné számunkra szárazföldön, nekik pedig nagy üzlet lenne ez, plusz a gáz, olaj és egyéb nyersanyagok exportja Dél-Koreába.

Donald Trump fogadja Abe Sindzó japán miniszterelnököt a washingtoni Fehér Ház Ovális irodájában 2018. június 7-én. (MTI/EPA pool/Yuri Gripas)

Ábe, a japán miniszterelnök ma találkozott Trumppal, megintcsak annyira erőteljesen fejezte ki a szeretetét Trump elnök iránt, hogy az már, már kínos volt, pedig én csak az angol fordítást olvastam, de akkor is.

Azért elrejtett benne néhány kis aljasságot, szokás szerint.

Szót ejtett az úgynevezett Japán-tengerről, amelynek neve miatt évtizedek óta folyik a cirkusz Korea és Japán között, ugyanis jelenleg nincs koreai tenger sehol, ami csak azért vicces, mert ez egy félsziget, mélyen benyúlva a Csendes-óceánba.

Amit mi déli tengernek nevezünk, azt a Japánok Japán-tengernek, meg a többit is annak, nekik minden tenger japán tenger, a fene se érti, de az ENSZ nem a gyorsaságáról híres, szóval a Japán-tenger jelenleg minden hivatalos okiratban, atlaszban, földgömbön az, egyelőre hiába kéri Korea a saját területének névváltoztatását.

A másik pedig az volt, amikor a Japán megszállásra utalva, „szerencsétlen történelmi eseményekről” beszélt, azt is igyekezett elbagatellizálni.

Na, ezért nem szereti őket egyetlen ázsiai ország sem, a vezetésük nem igazán szeretetre méltó.

Keszánkongdáng újra indul, ma bejáráson voltak északi és déli politikusok. Keszánkongdáng egy közös észak-déli projekt, ami egy ipari park, ahol déli cégek adtak munkát északi munkásoknak, de már másfél éve bezárt, mert akkoriban Kim Dzsongun épp atomhatalom kívánt lenni.

Reggel hétkor hozta a férjem a kávét, igaz, hogy ágyba, na de reggel hétkor, mert nyitva volt az ablak, és ő felébredt a forgalomra, márpedig unatkozik egyedül. Ennek következtében hozzám képest az őszi légy egy friss teremtmény, pláne, hogy a közelgő eső tolja maga előtt a meleget, légnyomás és a vérnyomásom a pincében.

A hősök napja – Koreanapló 8.

Ma ünnep van, jelesül a hősök napja. Csak a kereskedelmi egységek vannak nyitva, semmi egyéb. Mun elnök szantált szórt  forró faszénre, a valaha Koreáért meghalt emberek tiszteletére, itt ezt teszik, nem koszorúznak.

Közben kiderült, hogy a szingapúri találkozó egy helyi szigeten lesz megtartva, és nem a Sangri-La Hotelben. Az elemzők még mindig nem unták meg elemezni, hogy mi lesz, és hogy mi lesz az után ami majd Szingapúrban lesz, pedig ennyi erővel a lottószámokat is megtippelhetnék.

Az egyik csatornán ma egy amerikai professzor beszélt, meglepő módon, koreaiul.

Nagyon szépen tudta a nyelvet, nyelvtanilag kifogástalanul beszélt, sőt, olyan politológiai szakkifejezéseket is ismert, amelyeket én nem. Ellenben elképesztően ronda arca volt, leginkább egy bábfigurára emlékeztetett, Walterre, aki egy szintén amerikai hasbeszélő és komikus bábja.

Walter a megtestesült keserűség, az örök mogorva, pesszimista, mint szamár a Micimackóban, csak nem olyan aranyos. Nos, ez a Walter-féle amerikai úgy törte össze a koreai nyelv egyébként nagyon szép kiejtését, hogy vérzett a fülem, mi több, a műsorvezetőé is.

Idegesítően rosszhiszemű előadást tartott a béke lehetetlen voltáról, nem ismerte egy icike-picikét sem a koreai etikettet, ahol nem mondjuk azt, hogy „ez nem lehetséges”, hanem ehelyett úgy fogalmazunk, hogy „véleményem szerint az adott dolog nem lesz könnyű”.

Teljesen ugyanazt jelenti, de az első az roppant udvariatlan, míg a második kulturált emberre vall.

Ez azért van így, mert valamit kijelenteni, hogy lehetséges vagy nem, az azt feltételezi, hogy az illető tud egy olyan dolgot, ami rajta kívül áll, azaz nem kizárólag az ő döntésén múlik, és ezen a világon ugyan mi múlik csak azon?

Ráadásul nagyképűen a szemünkbe is vágja, hogy de én tudom, hogy ez nem lehetséges.

Itt, a dackorszak után közvetlenül már leszoktatják a gyerekeket arról, hogy ilyesmit mondjanak, ugyanis nem lehet semmit sem „tudni”, csak azt lehet mondani, hogy mit gondolok én a történetről, milyen szempontok alapján gondolom ezt vagy azt, és azt is figyelembe kell venni, hogy esendő emberek lévén tévedhetünk, tehát kijelenteni valamiről, hogy be fog következni vagy sem, nagyképű, tudatlan, és ostoba dolog.

Ezt persze az amerikai nyelvtörő professzor, Walter arcával és karakterével nem tudta, vélhetőleg nem is érdekelte, ő „tudja” és ebbéli meggyőződésében megingathatatlan.

Miután végignéztem azt a 45 percet, és próbáltam beazonosítani a botrányosan kiejtett szavait, az jutott eszembe, hogy talán itt van a kulcs, amiért ebben az országban még lehetséges emberségesen élni.

Itt nem nyilatkoztatnak ki semmit, mindenki tisztában van vele, hogy bármennyit tanult is, bármilyen tapasztalatokkal rendelkezik is, csak egy kútban ülő béka, ahogy mindenki más is az, nincs joga, hogy megfellebbezhetetlen módon mondjon véleményt bármiről.

Mikor elmegyünk operába, és megnézünk egy darabot, gyakran előfordul, hogy utána együtt vacsorázunk néhány művésszel, mert a baráti körünk összetétele olyan.

Ha meg szeretnénk dicsérni őket az aznapi előadás okán, akkor szó szerint azt mondjuk, hogy „nagyon jól hallgattam az éneked.” Ez azt jelenti, hogy szerintem szépen énekeltél, de még szerintemmel sem lehet azt mondani, hogy jó volt vagy rossz. Milyen jogon? Ami nekem nem tetszik, még nem jelenti azt, hogy másnak ne tetszene, és fordítva. Nincsenek abszolút kategóriák, nem mondhatom, hogy ez fekete vagy fehér, mert az én szemszögemből csak én látom a világot, és azt a saját kutamban ülve teszem, ami pedig azt jelenti, hogy amennyire széles a káva, annyi az én világom, nem több egy milliméterrel sem, tehát ítélkezni errefelé ezért nem szokás.

Ez az amerikai Walter ezzel vélhetőleg nem volt tisztában, nem is gondolom, hogy ismét meghívják majd elemezni.

Túl ezen a roppant idegesítő, arrogáns emberen, ma ismét csak nyári forróság volt, voltam boltban, beszélgettem a tulajdonos nénivel, hozott nekem újfajta zseléket, és ő is szurkol a diétám sikeréért, vettem tofut és joghurtot, ha nem muszáj nem eszem meleg ételt.

Megjött a gyerek az angol oktatásból, és persze semmi sem úgy volt, ahogy azt előre megbeszélték, ez Koreában mindig így van, hozzá kell szokni, viszont mégis csak le tudta adni a megígért mennyiségű órát, ami megint csak koreai sajátosság, hogy a legnagyobb kaotikus szervezetlenségből a végén mindig siker lesz, ráadásul határidőn belül. Ezt az én drága férjem úgy fogalmazta meg, hogy „Figyelj Saeyan! – Ebben az országban, ha csak nem csebal cégnél dolgozol, minden össze kusza vissza van, de ez nem baj, mert a végén kisimul.”

A zselé, amit épp megpróbáltam kiszívni a szűk szájú csomagolásból, hirtelen megindult, és azonmód félre is nyeltem, majd lejegyeztem a kreatív megfogalmazást, mert ez valóban aranyérmes mondat volt, pláne, hogy egészen komolyan gondolta.

Ezen még a gyerek is mulatott egy sort, pedig hát a magyar neki sem az erőssége, meg is vitatták a múltkor, hogy az lehet a baj, hogy egymástól tanulnak, és én ezzel csak egyetérteni tudok.

Majd összevitatkoztak azon, hogy vajon milyen típusú motivációs levelet kell írni a koreai egyetemekre, amiről egyikőjüknek sincs halvány fogalma sem, de elképzelése annál több. Mivel néztem volna a híradót, de így nem lehet, bekiabáltam a javaslatomat, miszerint az egyetemi professzor barátokat tán meg kéne kérdezni, ők fogják tudni remélhetőleg. Ezt emésztették egy ideig, majd egyetértő csend lett, így megtudhattam a tévéből, hogy Szingapúr is érmét bocsájtott ki, azon a világbéke van, meg az észak-koreai és az amerikai zászló, de már árulnak Kim és Trump koktélt is, az előbbiben szodzsu van, az utóbbiban whisky, abból is bourbon, meg jég, gyümölcs, tejszín, akármi, így kijön a végén egy rétegelt ital, illetve kettő, bár a csillagokat mégsem sikerült belevarázsolni a zászlókról a  koktélba, maradtak a csíkok. A Kim hamburgerbe kimcsi van, a Trump hamburger pedig „giant”.

Újdonsült, rovarevő, kancsóka nevű növényemnek terráriumot készítettem, alá meg legjobb tudásom szerint olyan mocsarat, amiben amúgy élne. Így viszont folyton kikandikáltak a csápjai a fedő alól, úgyhogy kerestem egy víztiszta műanyag zsákot, és ráhúztam az üvegre, egy csipesszel rögzítettem, hogy kapjon levegőt, de ne szökjön ki a pára. Most úgy hiszem jól érzi magát. A szarvasagancs páfrányt még tegnap alaposan megfürdettem, ma már csak spriccelgetni kellett. Olyanom van már, de nem ilyen hatalmas példány, mint ez az új, majd ezt is rá fogom szoktatni egy gyökér darabra, valójában úgy él, nem cserépben.

Az elvirágzott hibiszkuszból isteni tea lett, már le is hűlt, gyöngyözik a pára az üvegen mikor kiveszem a hűtőből. Öt liter lett, öt üveg, az ilyen melegben egy nap alatt elfogy, ma még főznöm kell, de ez most rózsabimbóból lesz, minden nap más íz, más gyógynövény, nem unatkozunk.

Illatorgia – Koreanapló 7.

Megegyezés szerint, a hétvégi kanparty ellensúlyozása végett ma arborétumba mentünk, amit természetesen én találtam ki, és amire a férjem nagyot sóhajtva csak annyit mondott, hogy “már megint virág”. Kétségtelen, hogy kinőttük a lakást virágügyileg, de reményeim szerint lesz majd nagyobb is egyszer, ha meg nem, akkor legalább kapunk elegendő oxigént hátralevő életünkre. Várakozásommal szemben a gyermek is velünk tartott, aminek nagyon örültünk mindketten. Asan városában lévő arborétumot találtam a neten, de valójában a kültéri rész még csak most épül, ami már működik, az egy hatalmas üvegház komplexum, benne tematikusan elrendezve a világ különböző tájairól származó növények, tavak, parkok. Van színpad és nézőtér, konferenciaterem, étterem, kávézó, gyógynövénybolt és persze virágokat is lehet a kijáratnál vásárolni, ráadásul még a nagyker árakhoz képest is nagyon olcsón. Eredetileg két lepkeorchideát szerettem volna, de az épp nem volt, másrészt egy gyönyörű, és hatalmas szarvasagancs páfrányon akadt meg a szemem, a gyerek meg jó ideje rágja a fülem húsevő növényért, hát ma azt is vettem egyet, be is kasztliztam azonmód egy nagy üvegbe itthon, és letakartam, hogy biztosítsam számára a megfelelő mennyiségű párát. Vettem citromolajat, rózsabimbót és hibiszkuszt teának, ez utóbbiba az itthoni elvirágzott szirmokat is bele fogom főzni. Sokat sétáltunk, sokat fényképeztünk, águ nevű halat ettünk és feketekagyló-levest, én még ittam egy bazilseed üdítőt is, amitől azóta sem vagyok éhes. Nem volt nagyon szép az út odafelé, városokon át haladtunk, ipari parkok mellett, csak a partfalakat betakaró élénk, sárga virágok voltak vonzóak, no meg az apró, teraszos rizsföldek, amelyekbe már beleültették a palántákat, szigorú sorokban.

Ma sem volt hűvösebb, mint tegnap, ráadásul trópusi növények között, üvegházban, nem fáztunk, akárhogy nézem is, de szép volt, kellemes, vidám odabent. Beszédbe elegyedtünk a tulajdonossal, nagyon örült, hogy Hollandiával van némi kapcsolatunk, ő harminc éve jár oda rendszeresen tanulni, onnan hozta az egész koncepciót is, jövő héten megint repül újabb cégekkel üzletelni a kültéri részt illetően. Ő, és a felesége álltak a kasszában, egy pókhálós öreglány a kávézóban, egy egyetemista diákmunkás a drogériában legalább annyi dioptriával, mint amennyi nekem van, úgyhogy rögvest szimpatikus is lett, pláne, hogy rám nézett, és hálásan azt mondta, “úgy gondolom, a hölgynek nem kell elmagyaráznom, hogy használja a teákat, és az illóolajat”. Mosolyogva bólogattam, hogy valóban nem, majd jó munkát kívánva haladtunk tovább. Saeyan amolyan modellparódiát alakított ma, kár, hogy a padon fekve, mikor az egyik lába az égnek állt, begörcsölt a csípője, ő sikított, meg fetrengett, én is, csak én a röhögéstől, de semmi pénzért abba nem hagytam volna a fényképezését. Alig voltak látogatók rajtunk kívül, szórakozhattunk kedvünkre. Vittem a botot, de nem is nagyon használtam, vízszintes talajon elboldogulok, bár Saeyan szerint a mama még mindig gyorsabb… 

Eugenia S. Lee az arborétumban

Találkoztunk délkelet-ázsiai munkás hölgyekkel, ők nagy tartályokba ültettek épp egynyári palántákat, láthatóan még nincs szezon, és azt is éreztük, hogy ide kiváltképp hétvégén járnak az emberek, de én ilyen helyen utálom a tömeget, szándékosan időzítettem mára. Kora este lett, mire hazaértünk, a gyerek elindult Szaulba, ott tanítja a férjem barátja lányát angolra, meg egy egész csapat kollégát is, a lány munkahelyén, de ő nem fáradt el, 22 éves lesz, mitől lenne az. A Hongde mellett lakik ilyenkor, az egész Korea legnagyobb bulinegyede, unatkozni biztos nem fog. Mi már csendesebb duhajok vagyunk, én csak a virágokat helyeztem el, a férjem segített a háztulajnak egy szekrényt elcipelni valahová, azután ő is hazajött, azóta fényképeket küldözgetünk egymásnak a mai napról, megnéztük a híreket, most már sötét van, én bejöttem egy kicsit írni, ő pedig filmet néz. Jó nap volt, és bár a fiam nincs itt, minden percet megbecsülök, amit még valamelyik gyerekem arra szán, hogy velünk, értünk legyen, felnőttek már, öröm ha jut ránk az idejükből, no meg csak szereztem két különleges virágot, és sétáltam kint egy hatalmasat.

Nézze meg a galériát:

Retektelenítés – Koreanapló 6.

Napok óta nem írtam, mert zavar van a mátrixban, nem sikerül nekem jelszavat generálni, amit a Word Press elfogad, és persze szerkesztő legyen a talpán, aki a hektikus írásaim valamiféle rendszerbe képes szedni, pláne ha édes kiskutyái születnek.

Hétvégén a férjem két napos osztálytalálkozóra utazott, amolyan férfi buli, csak pasik az évfolyamból, lévén fiúgimnázium, tábortüzet raktak, katonatörténetekkel szórakoztatták egymást, nyers halat ettek, és persze horgásztak, meg ittak is, a tábortűz mellett énekeltek, olyan dalokat, amelyeket én még sosem hallottam, kérdeztem is a férjem, mondta, hogy iskolai dalok, meg katonaságban énekelt dalok voltak. Készült sok videó, némelyiken egészen aranyosak voltak, de hogy jól érezték magukat együtt, az biztos.

Én virágot ültettem, meg szépítkeztem, csak a boltig és a szemetesig mentem le olyan meleg volt. Megjöttek a ventilátorok, azonmód be is üzemeltem őket, így sokkal kellemesebb már.

Az imént még itt ült a családom a szobámban, lehetőleg mindig akkor éreznek késztetést a velem való társalgásra, amikor írok, szerintem féltékenyek olyankor, csak nem tudnak róla.

De aztán közös megegyezéssel elvonultak a fürdőszobába, retekteleníteni egymás hátát. Az itt olyan, hogy persze mindenki naponta zuhanyzik, de ettől még nem érzik tisztának magukat.

A tisztaság érzés akkor jön, amikor az elhalt bőrt is ledörzsölik.

Erre vannak önellátó segédeszközök is, de amolyan kurkászásnak számít, ha a családtagok dörzsölik egymás hátát, úgyhogy most épp ez történik nálunk, szavak nélküli kifejezése a szeretetnek, meglehetősen sajátos módszerrel.

Egyszer én is próbáltam, de csak azt értem el vele, hogy olyan lett a karom, mintha lehorzsoltam volna, nekem a bőröm jött, nem a retek, azóta nem erőltetem ezt, a lányom és a férjem viszont élvezik, egészségükre.

A napokban sok ismerősöm írt, beszélt a szépségről, ápoltságról, cseréltek profilképet a Facebookon, amolyan uborkaszezon téma, de fontos, itt különösen, és máshogy, mint Magyarországon.

Eleve, itt az emberek később öregszenek, egyrészt genetikailag, másrészt mert nagyon lényeges része az életüknek az egészség, amiben benne foglaltatik az ápoltság is.

Kismillió dolgot vesznek, esznek, isznak, kennek, hogy szebbnek látszanak, de ami ennél sokkal fontosabb, hogy rendszeresen sportolnak úgy, hogy a szabadtéri és ingyenes, parkokban, lakóparkokban, patakparton, bárhol lévő sporteszközöket használják, amelyeket a városok, falvak karbantartják azokat.

Rengetegen teniszeznek, tollasoznak, görkoriznak késő éjszaka, mert akkor van rá idő. Ezek a létesítmények, mint a focipálya, tollas pálya, kosárlabda pálya, görkorcsolya, és kerékpár pálya, mind nagyon biztonságosak, igen sok van belőlük, és természetesen ingyenesek.

Vannak akik túráznak, az országban hatalmas túraútvonal hálózat épült ki alig néhány év alatt, milliók használják.

Az, hogy a zöldség alapú táplálkozás egészséges, tudjuk.

De természetesen itt is van gyorsétterem, ami egészségtelen, ráadásul óriási választékban, és 24 órás házhoz szállítással. Egy időben sok fiatal el is hízott miattuk, de észbe kaptak, ma már ismét kínos kövérnek lenni, egyet jelent az igénytelenséggel. A hormonális eredetű elhízás kezelése TB támogatott, a nem hormonálisé is, ugyanis rengeteg betegség fakad belőle, ezért megéri az államnak dotálni a fogyást, jobban, mint gyógyítani a szív és érrendszeri megbetegedéseket vagy a cukorbajt.

Kimenni a boltba lehet ugyan melegítőbe öltözve, vagy az ilyenkor szokásos póló, rövidnadrág, papucs kombóban, de szupermarketbe már nem, oda felöltöznek.

Kismillió egészségvédő műsor van a televíziókban, mind roppant érdekes, és úgy vannak elkészítve, hogy legalább annyira szórakoztatók, mint amilyen fontos információkat adnak át. Nem egy trükköt lestem már el ilyen adásokból én is, a legtöbb bevált, azóta is alkalmazom. Némelyik gerinctorna, némelyik ennivaló, más pedig az alvást segíti, vagy épp olyan torna, ami száz százalékban kíméli a térdet, és mégis képes fejleszteni a comb izmot. Mindenki kiválaszthatja a kínálatból, amire épp szüksége van.

Ebben a kultúrában szépen megöregedni érdem, mert csak jó emberek képesek rá. Szépnek születni is érdem, mert az az előző életünkből hozott jó karmát jelenti. Megőrizni a szépségünket pedig a szorgalom, és az önfegyelem jele, amely tulajdonságok ebben a társadalomban nagyon fontosak, és elismertek.

Néztem ma reggel a neten egy híres arborétumot, nincs is messze, csak ötven kilométer, mondtam a férjemnek, hogy oda szeretnék menni kirándulni a napokban, cserében a hétvégi férfi buliért. „Már megint virág”, sóhajtotta, de nincs választása, az üzlet az üzlet.

Mindeközben úgy tűnik, ezen a nyáron nem lesz politikai pihenő, Trump bejelentette ma, hogy Kim Dzsongunnal, és Mun Dzse In elnökkel együtt szeretné a koreai békeszerződést aláírni Szingapúrban, úgyhogy végül sikerült neki kitalálnia, hogy miért nem maradhat ebből ki Dél-Korea.

Ma is nagyon meleg volt, zselét, hideg tofut, kaviárt és jégbe hűtött dinnyét ettem, hozzá gyógyteát kortyolgatok, azt is a hűtőben tárolom már.

Itt már este van, és még mindig egy fokkal húsz alatt az éjjeli hőmérséklet, a monszunról sincs még hír, aminek én örülök, bár tudom, hogy szükséges, ahogy a tájfun is.

A tájfunt szeretem. Megmutatja milyen jelentéktelen vagyok, az egész életem összes örömével és bánatával együtt.

Nem árt ezzel olykor szembesülni.

Szalmán – Koreanapló 5.

Ma majdnem egész nap egyedül voltam, és én azt nagyon szeretem, néha kimondottan szükségem van rá. A férjem osztálytalálkozóra ment a nyugati tengerhez, kétnapos, csak holnap este jön majd haza. Reggel megetettem vele négy paradicsomot turmixban, ha már megvette, egye, és én is ettem kettőt, meg egyet ebédre, úgyhogy csak elfogy lassan, majd még a gyerekre is tukmálok belőle. Elzavartam fodrászhoz, nagyon dögös lett a frizuja, igaz, küldtem neki képet, és mellé írtam, hogy ILYENRE!!!  Aztán elment, némi lelkiismeret-furdalás kíséretében, de mondtam neki, hogy érezze jól magát, majd hét közben bevasalom rajta ezt a két napot.

Persze ma még melegebb volt, mint tegnap, ez most már így lesz nyár végéig, viszont megjöttek a rendelt ventilátorok, csak össze kellett raknom őket, ami nem is volt annyira egyszerű, de végül sikerült. Miközben csavaroztam és illesztettem az alkatrészeket, forradalmi ötletem támadt, jelesül az, hogy ha előszedem a párologtatót, megtöltöm jéghideg vízzel, mögé állítom a ventilátort, akkor olyan hűvös lesz, hogy csak na! Megcsináltam, naná, hogy megcsináltam, általában véghezviszem, amit kitalálok, és működik, ámbár jött a gyerek, és egy bizonyos ideig nem bírt megszólalni a röhögéstől, majd mondta, hogy visszavonhatatlanul koreaivá váltam, ilyesmire csak ők képesek, és eztán nem fog „white women-nek” hívni, meg „child labor-t” emlegetni, mikor felhívom a figyelmét arra, hogy a „kösz a vacsorát” félmondat nem egyezik meg a mosogatással.

Az orchidea gyereket nem mertem letörni, megkértem a férjem, aki nagy bátran megtette, és sikerült neki. Rögvest el is ültettem, a többi virágot is meglocsoltam, most már ritkábban fürdetem őket, elég nagy a pára, nem szükséges hetente. Aztán megnéztem, hogy a kedvencem, a rendhagyóan molett, ám rendkívül okos professzor asszony a tévében, hogy elemzi a mai nap történéseit, majd roppant önelégülten vettem tudomásul, hogy pont úgy, mint én, úgyhogy meg is írtam.

A híres dél-koreai BTS. Forrás: Wikipédia

Utána éhes lettem, de ilyen melegben nem fogok főzni, elővettem egy tofut, koreaiul tubu névre hallgat, tettem rá  vörös kaviárt, mellé fekete csemegeszőlőt, és jól belaktam. Aztán jött a gyerek, mutatott mindenféle videót, ismét kiállt a melegek, és a biszexuálisok jogaiért, bár ellenem erre nincs szükség, egy véleményen vagyunk, ám akkor is elmesélte, hogy hol, és kit ért ez ügyben sérelem, meg, hogy megkérdezték a Bátángszonyandán (BTS) repperét egy interjúban, hogy milyen típusú barátnőt képzel el magának, ő meg elsorolta a számára szimpatikus tulajdonságokat, majd hozzátette, hogy de a részéről a kínálat nem merül ki a lányokban. Nagy BTS rajongó a gyermekem, pedig egyébként az idol csapatokat nemigen tartja sokra. Majd Celine Dion és Deadpool közös videóját kellett megnéznem, ami valóban jó volt, meg vicces is, aztán elviharzott ismét.

Most még nyitva az összes ablak, de már teljesen sötét van, a rolókat sem húztam le, viszont villanyt sem kapcsoltam, így látni pár erősebb fényű csillagot, de sokat nem, ez a város azért túl nagy ahhoz. Nem tudom, vajon a hegyről látni-e őket, de alkalomadtán megnézem, örülnék ha igen.

Szombat este van, biztos lesz valami klassz film a mozi csatornák egyikén, de az is lehet, hogy keresek valamit a Netflixen, vagy lemegyek a stúdióba egy könyvért, bár azt talán nem, fáj a szemem. estére elfárad. Trump azt mondta Kim Dzsongun levelére, hogy „giant”, erre a mem gyártók beindultak, most mutogatják a termést a JTBC-n. Viszont ezek szerint közben mégiscsak kibontotta, mi több, tetszett neki ami benne van. Holnapra 34 fokot mondanak, helyenkénti záporokkal, pedig muszáj lesz levinni a szemetet, hirtelen megszaporodtak az üres kartondobozok. A fiatalok hétvégére hazautaztak a szüleikhez, itt csendesek a szombat esték, amennyire ezt a fogalmat egyáltalán lehet használni Koreában.

Hazai sajtószabadság: Észak-Korea mögött

Beleütköztem egy történetbe valahol a neten, miszerint egy fideszes akárki, annak az újságírónak adott volna interjút, természetesen nem a saját, hosszú nyelvű, és jól fizetett köreiből, hanem az ellenzékiek közül, (akikből még így is több valódi van, mint politikusból), aki nála több fekvőtámaszt tud végrehajtani.

Ennyi erővel lehetett volna azt is, hogy az kap lehetőséget, aki messzebbre tud pisilni, vagy egyéb tesztoszteron alapon működő „férfias játékkal” kiválasztani a kegyeltet, aki kaphat interjút az illetőtől.

Egy cseppet még mindig képes vagyok az ilyesmin megdöbbenni, bár igyekszem nem követni a magyarországi történéseket, de ez mégis elkerülhetetlennek látszik, következésképp olvastam már válogatott aljasságokról szép számmal, meg megaláztatásokról is, de ez valahogy inkább volt szomorú, mint pusztán durva, bunkó, vagy ízléstelen.

Itt Koreában ma dől el, hogy előzetes letartóztatásba helyezik-e a KAL (Korean Airlines) igazgatójának, és egyben tulajdonosának a feleségét, ugyanis az ügyészség ezt indítványozta a hatalommal való visszaéléssel vádolt nő esetében, arra hivatkozva, hogy szabadlábon lehetősége lenne megfélemlíteni a még nem jelentkezett áldozatait.

Amikor megjelent a dollármilliárdos feleség és egyben igazgatóhelyettes az ügyészségen, neki is, mint mindenkinek, akit kihallgatásra hívnak, oda kellett állnia egy sárga háromszögbe az épület főbejárata elé.

Azt a háromszöget photoline-nak nevezik, és azt a célt szolgálja, hogy lehessen a vádlottat fotózni, illetve kérdezni tőle. Természetesen megteheti, hogy nem válaszol, de ez szinte soha nem történik meg, mert ott áll legalább öt percig (meghatározott ideig kell ott állnia), és közben körbeállják a fiatal újságíró-gyakornokok, és szünet nélkül kérdezik, fotózzák. Hatalmas a lelki nyomás, a photoline-tól még a csebalok csebaljai is rettegnek.

Ez az asszony 69 éves. Normális esetben észre sem venné az unokája-korú újságírókat, többek között két légitársaság és a Hanjin group van a család tulajdonában, de itt, ebben a helyzetben ezt egyszerűen nem teheti meg.

Ugyanez igaz politikusokra, bukott államelnökökre, minden egyes koreai állampolgárra, aki a photoline-ra kényszerül.

Másrészt nagyon nagy hagyománya és presztizse van az oknyomozó újságírásnak. Aki arra adja a fejét, és jól végzi a dolgát, ugyan igen stresszes munkát vállal, de nagyon sikeres is lehet. A legjobb oknyomozó újságírókért versenyeznek a népszerű televíziós csatornák, külön műsort kapnak, amiben bemutatják, milyen visszásságra derítettek éppen fényt.

A paletta roppant széles, a nők és gyermekek elleni erőszaktól kedve a TNT-s tojáson át, a Szevalhó komp katasztrófájáig mindenre ők derítettek fényt, és csak miután a nyilvánosság elé kerültek a tények, kezdett az ügyészség vizsgálatba.

Itt újságírónak lenni egyrészt roppant megbecsült munka, másrészt igen jól megfizetik, harmadrészt csak azoknak van rá esélye, akik nagyon jó egyetemről kerültek ki, fizikálisan, mentálisan, verbálisan is alkalmasak a feladatra.

Ezzel szemben Magyarországon én tudósítok arról, hogy mi történik Dél-Koreában, illetve hogyan alakul a Koreai-félsziget békéje vagy békétlensége.

Nem szólom le magam, tudom, hogy nem írok rosszul, de azt is, hogy az újságírás, a tudósítás egy szakma, amit sok éven át oktatnak egyetemen, és én ilyesmit soha nem tanultam. Ha nem én írom, akkor angol nyelvű forrásokból mások összerakják, jól, rosszul, többnyire hiányosan, és tévesen, mert nincsenek itt, mert nem beszélik a nyelvet, mert nem ismerik a kultúrát, mert a saját közegük óhatatlan véleménnyé formálja azt, aminek hírnek kéne lennie.

Marad tehát a Reuters és a véleménycikkek, mivel ma Magyarország nem küld ki egy képzett tudósítót, és nem ad hírt innen, sem sehonnan a világból, .

Magam is véleményt írok, de én megtehetem, sokkal inkább vagyok író, gondolkodó ember, mint újságíró, engem nem kötnek a szakma szabályai, mert nem ismerem azokat.

Koreában a sajtószabadság amolyan igazi szent tehén, művelői, és ő maga, érinthetetlen.

Fél is tőle mindenki, akinek takargatni valója van, legyen bármilyen magas polcon is.

Azt hiszem ha valaki itt fekvőtámaszokkal próbálná kiválasztani, hogy kinek nyilatkozik, másnap már azon a bizonyos photoline-on állna.

Egyrészt hatalmas baj, hogy alig van belföldön érdeklődés a nemzetközi események iránt, másrészt még annál is nagyobb baj, hogy az a kevés hiteles, kicsi, online újság, blog, felület, alig jut el azokhoz, akik a Kossuth rádiót tudják fogni, meg a TV 2-t és naphosszat hallgatják a migráncsozást, a Sorosozást. Immár  nyolc éve, de azelőtt sem voltak sokkal nyitottabbak, csak akkor legalább nem voltak gyűlöletkeltők az ilyen mindenhol fogható rádió-, tévé-adások.

Ma Magyarországon NINCS sajtószabadság. Nem szűk keresztmetszetű, meg csökkent mértékű, meg aggodalomra okot adó, hanem NINCS.

Néhány elhivatott újságíró teszi a dolgát ingyen, vagy annyi pénzért havonta, amennyiért biztos nem tapétáznának ki egy szobát sem, illetve vannak hozzám hasonló amatőrök, akik kényszer-szülte tudósítókká válnak, mert érzik, hogy az a fekete lyuk, amiben a velük egy nyelvet beszélők élnek, az egyre csak záródik rájuk. Legalább egy icipici információt próbálunk bejuttatni a magunk módján, hogy lehet ezt máshogy is, hogy olyan országnak is, mint Korea, ahol hetven éve még éhen haltak és háborúból háborúba estek, sikerült demokráciát, prosperáló gazdag országot, sajtószabadságot, szólásszabadságot, és most talán még békét is létrehoznia a saját földjén,. Nem igaz, hogy ez ott lehetetlen.

Észak-Koreában egyetlen újság van, a Nodong sinmun, amit valaki egyszer félrehallott, azóta az angol nyelvű hírügynökségek „Rodong”-ként emlegetik, pedig olyan koreai szó nincs, ellenben a nodong, azt jelenti, hogy munkás, a sinmun pedig azt, hogy újság.

Ezt nemigen vásárolja senki, viszont vannak hirdetőoszlopok, azokon üveg, és a régi napilap kinézetű újság lapjait azok mögé teszik minden nap, a nép innen értesül arról, amiről Kim Dzsong Un szerint neki értesülnie kell.

Ezt lassan Magyarországon is be lehetne vezetni, szerintem igény volna rá, majd Orbán Viktor megmondja, hogy mi legyen az üveg mögött másnap a munkások újságában, vagy esetleg a Turul hírekben, de hívhatnák mélynemzeti napilapnak is, a választék bő, hosszú nyelv mindig akad, a népek pedig sorban állnának a falu buszmegállójában, hogy tudják, épp kit kell gyűlölni, vagy kiktől kell rettegni, esetleg mindkettőt egyszerre.

Ami a legszomorúbb az egészben, az az, hogy Észak-Koreában a Nodong sinmun nem uszít, nem kelt gyűlöletet, régen propagandát közvetített, ma békét hirdet.

Sikerült, amire soha nem gondoltam volna, alulmúltuk Észak-Koreát.

A Big Deal

Donald Trump, a mai nap folyamán kinyilatkoztatta, hogy márpedig június 12-én megtartják a nagy találkozót Szingapúrban, közte, és Kim Dzsong Un között, mi több, az imént Mun Dzse In dél-koreai elnök azt nyilatkozta, hogy Trump adminisztrációja felhívta őt, hogy vegyen részt a találkozón.

Az még nem biztos, hogy rögtön az elejétől igénylik a társaságát, de lehet, Trump egy cseppet sokat beszél örömében, és kicsit össze-vissza, ezért ilyen részletek elsikkadnak.

Például azt mondta, hogy a Kim Jang Csal, magas rangú északi küldött által személyesen továbbított levél, amit Kim Dzsong Un írt Trumpnak, nagyon jó, és érdekes, majd 8 perc múlva azt, hogy fogalma sincs mi áll benne, mert még nem nyitotta ki.

Mondjuk ha koreaiul íródott, akkor nagy eséllyel akkor sem lesz, ha kinyitja, de majd csak találnak valakit aki lefordítja, hogy az elnök úr mégis tudja, mire mondta, hogy szép, és érdekes, reméljük, nem a híres hideg tészta, a nengmjan északi receptjét kapta meg, amiért mellesleg nem egy déli szakács a fék karját adná.

Mondta, hogy dollár milliárdokkal segítették Délt, majd azt, hogy ilyen nem történt, aztán azt, hogy  dollár trilliókkal fogják segíteni Északot, majd azt, hogy ők nem segítenek, segít Dél, Kína, meg Japán. Mondjuk azt azért megnézném, amikor oda Japán beteheti a lábát, de mindegy is, az elnök úrnak majd küldünk néhány szem ginkgo bilobát, hogy ne keveredjen bele folyton önmagába.

A helyszín körül is éleződnek a találgatások, legnagyobb készültség a Shangri-La, és a Capella hotel környékén van Szingapúrban, de van még másik három is a dobozban. Biztonsági okokból, a tényleges helyszín vélhetőleg csak a legvégén derül majd ki.

Maga a megállapodás is körvonalazódni látszik.

Volt kezdetben az egyszerű változat, hogy ne legyen Észak-Koreának atomfegyvere, aztán jött amerikai részről, hogy jó, de legyen a leszereléssel párhuzamosan lehetetlen később is az atomfegyver előállítása, azaz a leszerelés legyen irreverzibilis.

Kicsit még később, hogy még ez sem elég, legyen azonnal.

Na, erre már a szakértők is felhúzták a szemöldöküket, ugyanis szerintük ha 8 év alatt technikailag,  – igen jelentős külföldi segítséggel – véghez lehet vinni a feladatot, akkor igen ügyesek leszünk. Nem ilyen munkamorál, és élettempójú országokban, körülbelül 15 évbe telne a dolog.

Végül megállapodtak egy un road map-ben, ami 4 lépésben semmisítené meg az összes atomfegyverrel kapcsolatba hozható létesítményt, anyagot, technológiát Észak-Koreában, nemzetközi szakértők részvételével, az első kör 2o2o-ban fejeződne be.

Pár napja aztán Trumpék kitalálták, hogy még ez sem tetszik nekik eléggé, Kim Dzsong Un a hordozó rakétáit is semmisítse meg, ám ez eddig nem volt műsoron, lévén azok nem atom fegyverek, ha alkalmasak is atomfegyver hordozónak.

Az Amerikában tárgyaló delegáció nincs felhatalmazva, hogy Kim Dzsong Un helyett döntsön, következésképp most megy az üzengetés, miközben Trump már ismét trillió dollárokról, és az Arab Emirátusokat is megszégyenítő gazdagságról beszél Északnak, meg olyan biztonsági garanciákról, amely az ő elnöklése után is kötelezné Amerikát, hogy védje meg Kim Dzsong Un hatalmát szükség esetén.

Szóval, hagyott egy lapot azért a végére, ez lesz a „big deal”, a rakéták megsemmisítése, amit majd ő, és Kim hoz tető alá, nem hagyja, hogy a tárgyaló csapatok ellopják előle a show-t. Nem csodálkoznék ha nagyon szeretne játszani, de győzni még annál is inkább, nem is titkolja, hogy mennyire élvezi.

Kicsit higgadtabb emberek azt mondatták vele, hogy a big deal után még kell történjen néhány még inkább big deal, ugyanis egy megállapodással lehetetlen az összes technikai részletet megbeszélni, pláne megalkudni arról, hogy mibe fog ez a Trump -féle győzelem fájni Amerikának.

Mindenesetre Kim Dzsong Un azt mondta, hogy ő szeretne egy amerikai hamburger láncot Északon. Ez ugye a diplomácia nyelvén azt jelenti, hogy az államtól független magánbefektetőket várjuk szeretettel.

Ugyanezt ígérte Lavrovnak is, meg Si Dzsin Pingnek is, bár Si azért nyilván más tekintetben is számít, hiszen amennyiben gyakorlatilag a gyalogos hadseregén, és a muzeális értékű tankjain kívül nem marad fegyvere Észak-Koreának, Délnek viszont igen, felmerül a félsziget katonai egyensúlyának megbomlása, ami még akkor sem fog egészen helyreállni, ha az utolsó amerikai katona is elhagyja a félszigetet, mert Dél hadi ereje igen jelentős.

Kína azonban tudja, hogy Koreától nincs tartani valója katonai szempontból, neki az amerikai befolyás megszűnése elegendő biztosíték lesz.

Eközben tegnap, északi-déli magas rangú katonai megbeszélés volt, ami folyamatossá válik alacsonyabb szinten, 14-én, 18-án. A következő szimbolikus találkozás a Koreai-félsziget legszebb hegyén, a Kümgángszán-on lesz, június 22-én, ismét magas rangú tisztségviselők között.Ismét műsoron van a szétszakított családok találkozója, ami már csak szimbolikus, lévén az érintettek közül alig él már valaki. A déli televízióban következetesen „uri táng”-ként emlegetik Északot (is), ami annyit tesz, a mi földünk, a mi országunk. Ez is üzenet értékű, és meglepően pozitív üzenetet hordoz.

Mondott néhány mondatot az északi, belügyminiszternek nevezhető úr, az újságírók gyűrűjében, és én azt hittem, hogy csak én nem értem, ezért a férjemhez fordultam, hogy fordítson nekem, ám legnagyobb meglepetésemre ő sem értette. Kissé zavarban volt, és azt mondta, hogy van amit ért, de a kulcsszavak ismeretlenek a számára. Tehát nem csupán az intonáció nagyon más, hanem olyan szavakat használnak, amik itt nem léteznek. Itt az újabb feladat, meg kell tanulni északiul is.

Azért kisakkoztuk, hogy valami olyasmit mondott, hogy ha egyik oldalon sem állítanak szándékosan akadályokat a megbeszélések elé, akkor azok fénysebességgel fognak haladni.

Na most, mivel Kim Dzsong Unnak, aki akadályt próbált állítani, az már nem él, ez a pár mondat egyértelműen a déli ellenzéknek szólt, szerintem az északiaknak szokniuk kell még a demokráciával járó tökölődést, láthatóan ez nehezükre esik.

Ahogy egy déli elemző igen találóan azt megfogalmazta, nyakig ülünk egy Trump féle reality showban, és csak kapkodjuk a fejünket, de a segéderő, mármint Kim Jang Csal, akinek egyébként ma Trump megveregette a vállát, aminél kevés udvariatlanabb dolgot követhetett volna el, esetleg adhatott volna neki még barackot a fejére, de akkor senki se csodálkozzon, ha Trump elnök hirtelen elhuny szívrohamban, szóval ő teszi a dolgát, ahogy Pompeo is, meg a fülöp szigetről elhozott amerikai nagykövet, akit szintén Kimnek hívnak, és az északi szigorú hölgy, aki kivételesen nem Kim, de attól még az elit elitje Északon.

Trump elnök még azt is mondta, hogy nem csak papíron, de ténylegesen is véget ér a Koreai Háború, és ez mekkora dolog, így hetven év tűzszünet után. Ebben mindenképp igaza van, mi már alig várjuk, legyen az akár big deal, vagy sok egymást követő big deal, mennénk már a Kümgáng szán-ra, és a hóhatár feletti csúcsokat is szeretnénk látni, no meg az a közel harminc milló koreai megérdemli, hogy végre jobban, boldogabban éljen, ha a demokrácia kérdését természetesen még nem feszegeti senki, akkor is.

FRISS HÍREK

Neonáci csop...

Erdogan 50 e...

Kémek cseréj...

Lázongás Irá...

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK