Hazai sajtószabadság: Észak-Korea mögött

0
189
Fotó: Laszlo Nemeth

Beleütköztem egy történetbe valahol a neten, miszerint egy fideszes akárki, annak az újságírónak adott volna interjút, természetesen nem a saját, hosszú nyelvű, és jól fizetett köreiből, hanem az ellenzékiek közül, (akikből még így is több valódi van, mint politikusból), aki nála több fekvőtámaszt tud végrehajtani.

Ennyi erővel lehetett volna azt is, hogy az kap lehetőséget, aki messzebbre tud pisilni, vagy egyéb tesztoszteron alapon működő „férfias játékkal” kiválasztani a kegyeltet, aki kaphat interjút az illetőtől.

Egy cseppet még mindig képes vagyok az ilyesmin megdöbbenni, bár igyekszem nem követni a magyarországi történéseket, de ez mégis elkerülhetetlennek látszik, következésképp olvastam már válogatott aljasságokról szép számmal, meg megaláztatásokról is, de ez valahogy inkább volt szomorú, mint pusztán durva, bunkó, vagy ízléstelen.

Itt Koreában ma dől el, hogy előzetes letartóztatásba helyezik-e a KAL (Korean Airlines) igazgatójának, és egyben tulajdonosának a feleségét, ugyanis az ügyészség ezt indítványozta a hatalommal való visszaéléssel vádolt nő esetében, arra hivatkozva, hogy szabadlábon lehetősége lenne megfélemlíteni a még nem jelentkezett áldozatait.

Amikor megjelent a dollármilliárdos feleség és egyben igazgatóhelyettes az ügyészségen, neki is, mint mindenkinek, akit kihallgatásra hívnak, oda kellett állnia egy sárga háromszögbe az épület főbejárata elé.

Azt a háromszöget photoline-nak nevezik, és azt a célt szolgálja, hogy lehessen a vádlottat fotózni, illetve kérdezni tőle. Természetesen megteheti, hogy nem válaszol, de ez szinte soha nem történik meg, mert ott áll legalább öt percig (meghatározott ideig kell ott állnia), és közben körbeállják a fiatal újságíró-gyakornokok, és szünet nélkül kérdezik, fotózzák. Hatalmas a lelki nyomás, a photoline-tól még a csebalok csebaljai is rettegnek.

Ez az asszony 69 éves. Normális esetben észre sem venné az unokája-korú újságírókat, többek között két légitársaság és a Hanjin group van a család tulajdonában, de itt, ebben a helyzetben ezt egyszerűen nem teheti meg.

Ugyanez igaz politikusokra, bukott államelnökökre, minden egyes koreai állampolgárra, aki a photoline-ra kényszerül.

Másrészt nagyon nagy hagyománya és presztizse van az oknyomozó újságírásnak. Aki arra adja a fejét, és jól végzi a dolgát, ugyan igen stresszes munkát vállal, de nagyon sikeres is lehet. A legjobb oknyomozó újságírókért versenyeznek a népszerű televíziós csatornák, külön műsort kapnak, amiben bemutatják, milyen visszásságra derítettek éppen fényt.

A paletta roppant széles, a nők és gyermekek elleni erőszaktól kedve a TNT-s tojáson át, a Szevalhó komp katasztrófájáig mindenre ők derítettek fényt, és csak miután a nyilvánosság elé kerültek a tények, kezdett az ügyészség vizsgálatba.

Itt újságírónak lenni egyrészt roppant megbecsült munka, másrészt igen jól megfizetik, harmadrészt csak azoknak van rá esélye, akik nagyon jó egyetemről kerültek ki, fizikálisan, mentálisan, verbálisan is alkalmasak a feladatra.

Ezzel szemben Magyarországon én tudósítok arról, hogy mi történik Dél-Koreában, illetve hogyan alakul a Koreai-félsziget békéje vagy békétlensége.

Nem szólom le magam, tudom, hogy nem írok rosszul, de azt is, hogy az újságírás, a tudósítás egy szakma, amit sok éven át oktatnak egyetemen, és én ilyesmit soha nem tanultam. Ha nem én írom, akkor angol nyelvű forrásokból mások összerakják, jól, rosszul, többnyire hiányosan, és tévesen, mert nincsenek itt, mert nem beszélik a nyelvet, mert nem ismerik a kultúrát, mert a saját közegük óhatatlan véleménnyé formálja azt, aminek hírnek kéne lennie.

Marad tehát a Reuters és a véleménycikkek, mivel ma Magyarország nem küld ki egy képzett tudósítót, és nem ad hírt innen, sem sehonnan a világból, .

Magam is véleményt írok, de én megtehetem, sokkal inkább vagyok író, gondolkodó ember, mint újságíró, engem nem kötnek a szakma szabályai, mert nem ismerem azokat.

Koreában a sajtószabadság amolyan igazi szent tehén, művelői, és ő maga, érinthetetlen.

Fél is tőle mindenki, akinek takargatni valója van, legyen bármilyen magas polcon is.

Azt hiszem ha valaki itt fekvőtámaszokkal próbálná kiválasztani, hogy kinek nyilatkozik, másnap már azon a bizonyos photoline-on állna.

Egyrészt hatalmas baj, hogy alig van belföldön érdeklődés a nemzetközi események iránt, másrészt még annál is nagyobb baj, hogy az a kevés hiteles, kicsi, online újság, blog, felület, alig jut el azokhoz, akik a Kossuth rádiót tudják fogni, meg a TV 2-t és naphosszat hallgatják a migráncsozást, a Sorosozást. Immár  nyolc éve, de azelőtt sem voltak sokkal nyitottabbak, csak akkor legalább nem voltak gyűlöletkeltők az ilyen mindenhol fogható rádió-, tévé-adások.

Ma Magyarországon NINCS sajtószabadság. Nem szűk keresztmetszetű, meg csökkent mértékű, meg aggodalomra okot adó, hanem NINCS.

Néhány elhivatott újságíró teszi a dolgát ingyen, vagy annyi pénzért havonta, amennyiért biztos nem tapétáznának ki egy szobát sem, illetve vannak hozzám hasonló amatőrök, akik kényszer-szülte tudósítókká válnak, mert érzik, hogy az a fekete lyuk, amiben a velük egy nyelvet beszélők élnek, az egyre csak záródik rájuk. Legalább egy icipici információt próbálunk bejuttatni a magunk módján, hogy lehet ezt máshogy is, hogy olyan országnak is, mint Korea, ahol hetven éve még éhen haltak és háborúból háborúba estek, sikerült demokráciát, prosperáló gazdag országot, sajtószabadságot, szólásszabadságot, és most talán még békét is létrehoznia a saját földjén,. Nem igaz, hogy ez ott lehetetlen.

Észak-Koreában egyetlen újság van, a Nodong sinmun, amit valaki egyszer félrehallott, azóta az angol nyelvű hírügynökségek „Rodong”-ként emlegetik, pedig olyan koreai szó nincs, ellenben a nodong, azt jelenti, hogy munkás, a sinmun pedig azt, hogy újság.

Ezt nemigen vásárolja senki, viszont vannak hirdetőoszlopok, azokon üveg, és a régi napilap kinézetű újság lapjait azok mögé teszik minden nap, a nép innen értesül arról, amiről Kim Dzsong Un szerint neki értesülnie kell.

Ezt lassan Magyarországon is be lehetne vezetni, szerintem igény volna rá, majd Orbán Viktor megmondja, hogy mi legyen az üveg mögött másnap a munkások újságában, vagy esetleg a Turul hírekben, de hívhatnák mélynemzeti napilapnak is, a választék bő, hosszú nyelv mindig akad, a népek pedig sorban állnának a falu buszmegállójában, hogy tudják, épp kit kell gyűlölni, vagy kiktől kell rettegni, esetleg mindkettőt egyszerre.

Ami a legszomorúbb az egészben, az az, hogy Észak-Koreában a Nodong sinmun nem uszít, nem kelt gyűlöletet, régen propagandát közvetített, ma békét hirdet.

Sikerült, amire soha nem gondoltam volna, alulmúltuk Észak-Koreát.

Kapcsolódó cikkek

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..