A hősök napja – Koreanapló 8.

0
104
facebook.com

Ma ünnep van, jelesül a hősök napja. Csak a kereskedelmi egységek vannak nyitva, semmi egyéb. Mun elnök szantált szórt  forró faszénre, a valaha Koreáért meghalt emberek tiszteletére, itt ezt teszik, nem koszorúznak.

Közben kiderült, hogy a szingapúri találkozó egy helyi szigeten lesz megtartva, és nem a Sangri-La Hotelben. Az elemzők még mindig nem unták meg elemezni, hogy mi lesz, és hogy mi lesz az után ami majd Szingapúrban lesz, pedig ennyi erővel a lottószámokat is megtippelhetnék.

Az egyik csatornán ma egy amerikai professzor beszélt, meglepő módon, koreaiul.

Nagyon szépen tudta a nyelvet, nyelvtanilag kifogástalanul beszélt, sőt, olyan politológiai szakkifejezéseket is ismert, amelyeket én nem. Ellenben elképesztően ronda arca volt, leginkább egy bábfigurára emlékeztetett, Walterre, aki egy szintén amerikai hasbeszélő és komikus bábja.

Walter a megtestesült keserűség, az örök mogorva, pesszimista, mint szamár a Micimackóban, csak nem olyan aranyos. Nos, ez a Walter-féle amerikai úgy törte össze a koreai nyelv egyébként nagyon szép kiejtését, hogy vérzett a fülem, mi több, a műsorvezetőé is.

Idegesítően rosszhiszemű előadást tartott a béke lehetetlen voltáról, nem ismerte egy icike-picikét sem a koreai etikettet, ahol nem mondjuk azt, hogy „ez nem lehetséges”, hanem ehelyett úgy fogalmazunk, hogy „véleményem szerint az adott dolog nem lesz könnyű”.

Teljesen ugyanazt jelenti, de az első az roppant udvariatlan, míg a második kulturált emberre vall.

Ez azért van így, mert valamit kijelenteni, hogy lehetséges vagy nem, az azt feltételezi, hogy az illető tud egy olyan dolgot, ami rajta kívül áll, azaz nem kizárólag az ő döntésén múlik, és ezen a világon ugyan mi múlik csak azon?

Ráadásul nagyképűen a szemünkbe is vágja, hogy de én tudom, hogy ez nem lehetséges.

Itt, a dackorszak után közvetlenül már leszoktatják a gyerekeket arról, hogy ilyesmit mondjanak, ugyanis nem lehet semmit sem „tudni”, csak azt lehet mondani, hogy mit gondolok én a történetről, milyen szempontok alapján gondolom ezt vagy azt, és azt is figyelembe kell venni, hogy esendő emberek lévén tévedhetünk, tehát kijelenteni valamiről, hogy be fog következni vagy sem, nagyképű, tudatlan, és ostoba dolog.

Ezt persze az amerikai nyelvtörő professzor, Walter arcával és karakterével nem tudta, vélhetőleg nem is érdekelte, ő „tudja” és ebbéli meggyőződésében megingathatatlan.

Miután végignéztem azt a 45 percet, és próbáltam beazonosítani a botrányosan kiejtett szavait, az jutott eszembe, hogy talán itt van a kulcs, amiért ebben az országban még lehetséges emberségesen élni.

Itt nem nyilatkoztatnak ki semmit, mindenki tisztában van vele, hogy bármennyit tanult is, bármilyen tapasztalatokkal rendelkezik is, csak egy kútban ülő béka, ahogy mindenki más is az, nincs joga, hogy megfellebbezhetetlen módon mondjon véleményt bármiről.

Mikor elmegyünk operába, és megnézünk egy darabot, gyakran előfordul, hogy utána együtt vacsorázunk néhány művésszel, mert a baráti körünk összetétele olyan.

Ha meg szeretnénk dicsérni őket az aznapi előadás okán, akkor szó szerint azt mondjuk, hogy „nagyon jól hallgattam az éneked.” Ez azt jelenti, hogy szerintem szépen énekeltél, de még szerintemmel sem lehet azt mondani, hogy jó volt vagy rossz. Milyen jogon? Ami nekem nem tetszik, még nem jelenti azt, hogy másnak ne tetszene, és fordítva. Nincsenek abszolút kategóriák, nem mondhatom, hogy ez fekete vagy fehér, mert az én szemszögemből csak én látom a világot, és azt a saját kutamban ülve teszem, ami pedig azt jelenti, hogy amennyire széles a káva, annyi az én világom, nem több egy milliméterrel sem, tehát ítélkezni errefelé ezért nem szokás.

Ez az amerikai Walter ezzel vélhetőleg nem volt tisztában, nem is gondolom, hogy ismét meghívják majd elemezni.

Túl ezen a roppant idegesítő, arrogáns emberen, ma ismét csak nyári forróság volt, voltam boltban, beszélgettem a tulajdonos nénivel, hozott nekem újfajta zseléket, és ő is szurkol a diétám sikeréért, vettem tofut és joghurtot, ha nem muszáj nem eszem meleg ételt.

Megjött a gyerek az angol oktatásból, és persze semmi sem úgy volt, ahogy azt előre megbeszélték, ez Koreában mindig így van, hozzá kell szokni, viszont mégis csak le tudta adni a megígért mennyiségű órát, ami megint csak koreai sajátosság, hogy a legnagyobb kaotikus szervezetlenségből a végén mindig siker lesz, ráadásul határidőn belül. Ezt az én drága férjem úgy fogalmazta meg, hogy „Figyelj Saeyan! – Ebben az országban, ha csak nem csebal cégnél dolgozol, minden össze kusza vissza van, de ez nem baj, mert a végén kisimul.”

A zselé, amit épp megpróbáltam kiszívni a szűk szájú csomagolásból, hirtelen megindult, és azonmód félre is nyeltem, majd lejegyeztem a kreatív megfogalmazást, mert ez valóban aranyérmes mondat volt, pláne, hogy egészen komolyan gondolta.

Ezen még a gyerek is mulatott egy sort, pedig hát a magyar neki sem az erőssége, meg is vitatták a múltkor, hogy az lehet a baj, hogy egymástól tanulnak, és én ezzel csak egyetérteni tudok.

Majd összevitatkoztak azon, hogy vajon milyen típusú motivációs levelet kell írni a koreai egyetemekre, amiről egyikőjüknek sincs halvány fogalma sem, de elképzelése annál több. Mivel néztem volna a híradót, de így nem lehet, bekiabáltam a javaslatomat, miszerint az egyetemi professzor barátokat tán meg kéne kérdezni, ők fogják tudni remélhetőleg. Ezt emésztették egy ideig, majd egyetértő csend lett, így megtudhattam a tévéből, hogy Szingapúr is érmét bocsájtott ki, azon a világbéke van, meg az észak-koreai és az amerikai zászló, de már árulnak Kim és Trump koktélt is, az előbbiben szodzsu van, az utóbbiban whisky, abból is bourbon, meg jég, gyümölcs, tejszín, akármi, így kijön a végén egy rétegelt ital, illetve kettő, bár a csillagokat mégsem sikerült belevarázsolni a zászlókról a  koktélba, maradtak a csíkok. A Kim hamburgerbe kimcsi van, a Trump hamburger pedig „giant”.

Újdonsült, rovarevő, kancsóka nevű növényemnek terráriumot készítettem, alá meg legjobb tudásom szerint olyan mocsarat, amiben amúgy élne. Így viszont folyton kikandikáltak a csápjai a fedő alól, úgyhogy kerestem egy víztiszta műanyag zsákot, és ráhúztam az üvegre, egy csipesszel rögzítettem, hogy kapjon levegőt, de ne szökjön ki a pára. Most úgy hiszem jól érzi magát. A szarvasagancs páfrányt még tegnap alaposan megfürdettem, ma már csak spriccelgetni kellett. Olyanom van már, de nem ilyen hatalmas példány, mint ez az új, majd ezt is rá fogom szoktatni egy gyökér darabra, valójában úgy él, nem cserépben.

Az elvirágzott hibiszkuszból isteni tea lett, már le is hűlt, gyöngyözik a pára az üvegen mikor kiveszem a hűtőből. Öt liter lett, öt üveg, az ilyen melegben egy nap alatt elfogy, ma még főznöm kell, de ez most rózsabimbóból lesz, minden nap más íz, más gyógynövény, nem unatkozunk.

Kapcsolódó cikkek

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..