Bóta Gábor, Author at Független Hírügynökség

Kezdőlap Szerzők Írta Bóta Gábor

184 CIKKEK 0 HOZZÁSZÓLÁS

Rettenetes széthullás, ami lezajlott – 2018 (szubjektív) legjobbjai

2019-01-05

Rettenetes széthullás, ami lezajlott – 2018 (szubjektív) legjobbjai

A megélhetési, a szervilitásban fogant politikusok túlsúlyban vannak. Való igaz, hogy a politika szitokszóvá vált. De az eredeti értelme nagyon is szép, mondja Görgey Gábor, Kossuth-díjas író.

Minden népnek olyan kormánya van, amilyet megérdemel.
A bicepsz és a gól fontosabb, mint bármilyen kiválóság a kultúra világából.
A műveletlenség, tájékozatlanság, szegénység legrosszabb ösztöneire bazíroznak.
A kitelepítéskor sem voltam ennyire rosszkedvű, mint most.
Magyarországon egy jobbközép pártra iszonyú nagy szükség volna.

Egyértelműen a hatalomról szól a Komámasszony, hol a stukker? című darabod, ami nemrég ment a Városmajori Színpadon. Azt szoktad mondani, íróként nagyon örülsz, hogy még mindig aktuális, de állampolgárként egyáltalán nem.

A Városmajorban fel is hívtak a színpadra, és ott elmondtam a közönségnek, hogy nagyképűen fogalmazva, de ez igaz, szeretném, ha továbbra is világsikere lenne a darabnak, mert ugye a jogdíj, az jogdíj. De állampolgárként, emberként, vagy mondjuk úgy világpolgárként, nem örülök neki, hogy aktuális. 51 éve írtam, ezalatt körülbelül 100 produkció született belőle. Pozsonyban 20 éve játsszák, a négyszázadik előadásnál tart.

Arról szól, hogy van egy pisztoly, ami a hatalom jelképe, hol ez szerzi meg, hol az, és akihez kerül, az kapásból megőrül, rögtön az ellenkezőjét kezdi mondani, mint addig, hazudik és terrorizálja a többieket.

Ez a hatalombirtoklás, a hatalommal való visszaélésnek a tragikomédiája. Nálunk ma éppúgy aktuális, mint számos országban. A két amerikai előadásának is nagyon jó visszhangja volt.

A darabban meglehetősen nyíltan, egyértelműen zajlanak a hatalmi játszmák. Mintha haladnánk efelé, de azért gyakran demokráciát játszik a hatalom, ott is, ahol ez már nincs.

Hát nézd, az a teljhatalom mámorának végső állomása, amikor már nem is akarják, hogy úgy nézzen ki, mintha… Lehet, hogy kicsit túl optimista vagyok, de én ezt a végjátéknak tekintem.

Mások viszont azt mondják, hogy húsz év ebben még simán van.

Igen, de ugyanezt mondták az első Orbán kormány idején is. Amikor még a mostani hihetetlen korrupció-tengernek csak a tengerszeme működött. És az értelmiség teljes depresszióban azon sóhajtozott, hogy hát szörnyű, de túl erősek, nem lehet segíteni. A szárszói beszédemben, a választások előtt, kifejtettem, hogy ne mondjátok ezt a depressziós, önsorsrontó dumát, mert van egy világhíres bestseller, úgy hívják, hogy biblia, abban van egy nagy mondat. Ez úgy hangzik, hogy és az ige testté lőn. Tehát addig mondjátok, amíg tényleg megtestesül az, amit a depressziótokban vizionáltok. Tessék optimistának lenni! És ugye, nem miattam, de akkor megnyerte a választásokat a balliberális koalíció.

Áprilisban viszont nagyon nem nyerte meg, különben is, hol van már a balliberális koalíció!?

Most egy másik történelmi korszakról beszélünk. Rettenetes széthullás, ami lezajlott, és, ha valamit, a regnáló hatalom romlottságán kívül, mint szidalmat el tudnék mondani, akkor az a teljes leépülése és impotenciája az ellenzéknek.

Nem arról van szó, hogy a politikusok jelentős része már kontraszelekció alapján „termelődik?” Aki nem jó másnak, de mégis sok pénzt akar, fontosnak, netán még híresnek is akarja érezni magát, elmegy politikusnak. De a jó fizikusnak, írónak, mérnöknek általában ezt esze ágában sincs csinálni. A politika, ami közös ügyeink intézése kellene, hogy legyen, szitokszóvá vált.

Ez a fő baj. Amit most elmondtál, a parlament túlnyomó részére valóban érvényes. A megélhetési, a szervilitásban fogant politikusok túlsúlyban vannak. Szörnyű alakok ülnek a parlamentben. Való igaz, hogy a politika szitokszóvá vált. De az eredeti értelme nagyon is szép. A politika szép dolog. Ha úgy fogjuk fel, hogy van módom és eszközöm arra, hogy egy országban azokat a problémákat, amik az én kezemben vannak, megpróbáljam úgy megoldani, hogy abból mindenkinek haszna legyen, akkor ez gyönyörű, alkotómunka. Machiavelli óta tudjuk, hogy ez igen ritkán jön létre. De az eredeti értelme ez, és ezt kellene, végre, valahára, létrehozni. El kellene érni, hogy független szellemek és művelt agyak legyenek olyan pozícióban, hogy ezt a szép politikát újra létrehozzák. Azt a politikát, aminek fő témája az ország java.

De lehetséges ez? A frakciófegyelem például azt jelenti, hogy a képviselőknek úgy kell szavazniuk, ahogy a pártjuk ezt előírja. Ettől kezdve már nem lehetnek függetlenek, hiszen nem úgy voksolnak, ahogy ők egyébként gondolnák. Amikor véletlenül valaki félre szavaz, rögtön áll a bál. Bármelyik pártnak a tagja kényszerül azt a gombot nyomni, amelyiket előírnak. Ettől kezdve nem is érvényesülhet az önálló gondolkodás.

Mondok erre egy saját példát. Én nem voltam párttag, de a miniszterségem idején a frakció tagjai számos alkalommal kivonultak hozzám a minisztériumba, elmondták, hogy mit gondolnak, mit akarnak általam létrehozni. Ezek között voltak olyan programok, amelyekkel abszolút nem értettem egyet. Nem is csináltam meg, mert független voltam. Én voltam az első pozícióban lévő ember, aki 1990 után a restitúciót komolyan vette. Romániában, Szlovákiában, Csehországban, és úgy tudom, Lengyelországban is, komolyan vették, nem úgy, mint nálunk. Ami megmaradt az elkonfiskált tulajdonból, azt visszaadták. Csak egy esetet mesélek el. Emlékszel talán arra a perre, melynek tárgya két nagy Munkácsy festmény volt. A tulajdonra jogosult örökösök vissza akarták perelni az 1944-ben letétbe helyezett két óriási festményt. Az egész minisztériumi apparátus huhogott nekem, hogy az istenért, vissza ne adjam, mert államérdek, hogy ezek nálunk maradjanak, a miénk legyenek. Erre én azt válaszoltam, hogy engem az államérdek abban az esetben nem érdekel, hogyha a jogos tulajdonos érdekét sérti. Minden huhogás, ellenállás dacára, visszaadtam a festményeket a jogos tulajdonosaiknak.

Ez nem tipikus. Te egy év múlva búcsút intettél a miniszterségnek.

Nem is akarok tipikus lenni, soha életemben nem akartam az lenni.

De most a tipikus helyzetről kellene, hogy beszéljünk, arról, hogy a frakciófegyelem katonásdi. Megmondja a parancsnok, hogy mit kell csinálni. Ez nem független gondolkodókat igényel. És talán ezért annyira fontos a sok stadion, a foci, mert ott is egyszerre üvölt a drukktábor. Megnézhetném magam, ha mondjuk beülnék egy drukktáborba, és fújolnék. Valószínűleg megvernének. Nem erről van szó?

Egy olyan helyzetről beszélsz, amit én elfogadhatatlannak tartok. Az a fajta központi, egyetlenegy embertől függő irányítás, ami most zajlik, utoljára Magyarországon Rákosi Mátyás idején volt. Ez még 1963 után, a Kádár rezsim mindinkább lazuló korszakára sem volt érvényes. A Rákosi rezsim, és a mai világ tökéletesen rímel egymásra.

A Kádár rendszerből nem használ fel sok mindent a mostani hatalom?

Jó, természetes. Ezzel nem a Kádár rezsim laudációját mondtam, csak azt, hogy még az sem hasonlítható ahhoz, amit a mostani helyzet képvisel.

Miért nem zavarja ez az embereket? Elég nekik annyi, hogy kicsit növekedett az életszínvonal? Többekkel beszélgettem a választások előtt, akik azt mondták, tudják, hogy a politikusok lopnak, csalnak, hazudnak, de nekik jól megy a vendéglőjük, fodrászüzletük. Ha nem azok maradnak hatalmon, akik most vannak, ki tudja mi lesz. Ezért rájuk szavaznak.

Erre sajnos egy rám nem jellemző, pesszimista válaszom van, minden népnek olyan kormánya van, amilyet megérdemel. Nekem nagyon rossz véleményem van arról a látens tömegről, amelyiknek köszönhetjük a helyzetet. Most nem a pártpolitikusokról beszélek. Majdnem azt kell mondanom, hogy a valamikori művelt arisztokráciának történelmileg nem, de a mostani szituációban igaza lenne, amikor azt állította, hogy ez a nép még nem érett a demokráciára. Egykor azt mondták, hogy az általános szavazati jogra.

Nem arról van szó, hogy a népet, azt kell mondanom, hogy nagyon okosan, elbutítják? Ezt szerintem módszeresen, elmésen, végig gondolták. Ezért azt sem tartom véletlennek, hogy akár az ellenzékinek, komolynak tartott tévécsatornára is beözönlik a bulvár.

Ez már a cirkuszt és kenyeret a népnek, része a dolognak.

Igen, és pontosan ezért degradálták a művészetet is, ami önállóságra, gondolkodásra nevel. Ezért söpörték le sok tekintetben az értelmiséget, és a söprés még tart.

Na, de hát drága barátom, arról mi, értelmiségiek nem tehetünk, hogy a vezér a focit szereti és nem szeret olvasni, színházba járni. A késői Kádár rezsimben a miniszterek egy része szinte minden premieren ott volt.

Nem hiszem, hogy ezen múlik, bár valószínűleg közrejátszik a politikusok személyes érdeklődése is. Én azt gondolom, ki van találva, hogy nem a művészetet emelik piedesztálra, mert nem ez termeli ki azt az embertípust, amire nekik szükségük van. És ez független attól, hogy XY politikus szereti-e a komolyzenét, beülne-e egy tragédiára vagy csak gatyaletolós bohózatra. Ami történik, az szerintem egy koncepció megvalósítása.

A koncepció szóval emelkedettebbé teszed a jelenséget, mint amilyen. A baj a koncepció forrása. És ez, változatlanul állítom, egy olyan vezér, akinek a bicepsz és a gól fontosabb, mint bármilyen kiválóság a kultúra világából. Ez természetes, hogy leszivárog az első, a második, a harmadik és negyedik körbe. Az utolsó körben pedig ott van az ostoba tömeg. Van egy forrás, és ennek a vonzalmait, ellenszenveit, koncepcióvá alakítja a szervilis része a hatalomnak.

Az a baj, hogy koncepcióból sokkal több van a hatalomnál, mint az ellenzéknél. A választások előtt mindenki épkézláb program nélkül kampányolt. De nem lehet, hogy a hatalomnál nagyon is van program, csak nincs az orrunkra kötve? Persze temérdek minden kikövetkeztethető a tettekből.

A koncepció semmi egyéb, és ezzel nem akarom a hatását csökkenteni, minthogy a műveletlenség, tájékozatlanság, szegénység legrosszabb ösztöneire bazíroznak, használják fel. Ha ezt nevezed koncepciónak, akkor egyetértünk.

De ezt fölöttébb módszeresen teszik. Ha ennek a módszerességnek, és az ennek érdekében való összetartásnak a negyede mutatkozna az ellenzéknél, akkor már máshol tartanánk. Miért nem jön létre megfelelő ellenzék? Most aztán igazán lenne miért kitermelődnie.

Mert például az az idiotisztikus párt, amit úgy hívnak, hogy LMP, és ahol egy Schiffer András, mint alapító, kimondja, hogy senkivel, semmit meg nem beszélünk, senkivel nem tárgyalunk, mert mi a törpék, mi óriások vagyunk. Majd visszavonul és átadja a helyét egy agresszív szüfrazsettnek. A kampány utolsó hónapjaiban, amikor példák hosszú sora mutatta, hogy az ellenzék akkor érhet el valamit, ha tárgyal és visszaléptet embereket, Szél Bernadett senkivel nem volt hajlandó kooperálni.

Nem mondható erre az, hogy kár megbélyegezni őket, Schiffer és Szél is csak öntörvényűen gondolkodtak? Ők ezt gondolták.

Rosszul gondolták. Nyilvánvaló volt, hogy nem fognak labdába rúgni. Ha Budapesten visszaléptetik néhány emberüket, akkor legalábbis nincs kétharmada a Fidesznek.

Az LMP, úgy tűnik, a nevével ellentétben, bebizonyította, hogy nem lehet más a politika. De, ha ez a helyzet, amit tulajdonképpen te is leírtál a Komámasszony, hol a stukker? című darabodban, akkor ez hová vezet? Ha mindehhez még lehet azt mondani az önkormányzati választásokról, hogy tán a főpolgármestert nem is kellene megszavazni, esetleg jobb lenne kinevezni, akkor mi lesz ebből?

Hát látod, ezt én is szeretném tudni. Amikor a Rákosi rezsimben még kitelepített pária voltam, kényszermunkatáborba vittek, akkor is volt bennem optimizmus. Genetikusan túlélő vagyok. A kitelepítéskor sem voltam ennyire rosszkedvű, mint most. Az LMP után vegyük az MSZP-t. A fő rákfenéje Mesterházy Attila volt. Ő amikor elnök lett, az ostobaságával és hatalomvágyával, körülvette magát szervilis nímandokkal, és kiebrudalta a párt vezetéséből a nagy tapasztalatú idősebbeket, hogy csak kettőt mondjak, Kovács Lászlót és Lendvai Ildikót. Ő volt az, aki odasüllyesztette, züllesztette ezt a pártot, hogy ma már szinte nem számít. De akkor mi marad? Marad ugye a Magyar Kétfarkú Kutya Párt. Ami nagyon jópofa békeidőben. De most nincs békeidő, háború van. Most nem lehet hülyéskedni és hülyéskedéssel politizálni.

Hülyéskedni szerintem mindig lehet, mert a humor a legborzasztóbb időkben is a túlélés eszköze volt. Ha emellett lennének fontos ellenzéki pártok, akkor ez jó színfolt lenne.

Nagyon jópofa, csak éppen nem hoz semmit.

De akkor most azt mondod mindezzel, hogy ott vagyunk a zsákutcában, amiből nem lehet kijönni?

Én hiszek a csodákban. A saját életemben több csodát megéltem. Hiszek a politikai csodában is. A magyar politikának a legnagyobb szüksége arra volna, hogy legyen egy jobbközép pártja. Egy CDU típusú pártja, aminek az esetleges képviselője már ott ül Hódmezővásárhelyen. És már meg is pendítette, elképzelhető, hogy valami ilyesmibe belekezd. Balmazújváros új polgármestere a programbeszédében végre kimondta, hogy nem a bosszú és a retorzió következik, hanem mindenkinek meglehet a magánvéleménye otthon, de különben a város javát kell szolgálnia. Nem gyűlölködni kell, nem bosszúterveket kiagyalni. Magyarországon egy jobbközép pártra iszonyú nagy szükség volna, a Fidesz természetesen nem az. Nem kívánom, hogy kitessékeljék az Európai Unió Néppárt családjából, nem azért, mert ők nem érdemelnék meg, hanem az ország nem érdemelné meg. Hogyha egy ilyen jobbközép párt létrejönne, furcsa módon, ez létre tudna hozni egy normális, balliberális pártcsaládot is. És a távoli jövő, amit én már valószínűleg nem élek meg, hasonló lehet, mint Amerikában, ahol az amerikai demokraták és a republikánusok váltogatják egymást. Ez végre olyan mérleghelyzetet hozna létre a magyar politikában, amiben a svihákoknak és a gazembereknek nincs helyük.

„Tégy te is a gyűlölet ellen, te rohadék!” – 2018 (szubjektív) legjobbjai

Bóta Gábor

2019-01-04

„Tégy te is a gyűlölet ellen, te rohadék!” – 2018 (szubjektív) legjobbjai

Lackfi János író szerint a politizáló emberek jó része hihetetlen alpári, akár több egyetemi diplomával is. Pártpolitizálásba szántszándékkal nem megy bele, de odaáll jó ügyek mellé, most például részt vett a hajléktalanokkal szolidáris tüntetésen. Új könyve, a Levágott fül, krimiként is olvasható regény, de nincs minden lapon öt hulla.

Politikus nem lennék semmi pénzért.
Tilos a vitel és tilos a hitel, tilos a szerű és tilos a szaru, tilos a köz és tilos a kösz,
tilos az élet és tilos az étel meg a bevétel, és nincs kivétel!
A Jóistennek nincsenek unokái csak gyermekei.
Ráférne egy kis rendszerfrissítés az agyunkra.
Mindig vannak baljós jelek.

Nyolcvan író kint volt a Kossuth téren a hajléktalanok melletti tüntetésen. Ennyire összetartanak?

Nehéz megítélni, hogy a vízvezeték-szerelők jobban összetartanak-e, mint mi. Megosztottak vagyunk mi is, de a szakmai szolidaritás sok rejtett szálon működik. Amikor Erdős Virág átküldte a felhívást, számomra evidens volt, hogy erre nekem reagálnom kell.

Önnek ez valószínűleg pláne evidens, hiszen van egy verse, A hajlékkészítés zsoltára címmel, amit a Hajléktalan Jézus című szobor avatására írt. Ez azt ábrázolja, hogy egy hajléktalan ember ruhájába burkolózva fekszik egy padon.

Igen, az is olyan felkérés volt a Máltai Szeretetszolgálat részéről, amire nem tudtam nem reagálni.

Miért nem?

Mert ez nagyon húsba vágó történet. Egyszer például, amikor a Népstadion környékén jártam, egy hajléktalan hevert ott, és a lábán ugyanolyan kínai gumipapucs volt, ami akkoriban nekem is otthon. Ezen aztán el lehet gondolkozni, hogy melyikünk hever ott a földön és melyikünk nem. Vagy éppen megrendítő élményem volt az, amikor a kirakatban szerencsejátékot hirdettek avval, hogy „nyerjen mesés összegeket” és az alatt húzta meg magát egy hajléktalan. Kiradírozhatatlan történetek ezek az életünkből. És akik hajléktalanokkal dolgoznak, mint például Győrffy Ákos nagyszerű költő, is mondta, nem kéne, hogy az emberek életvitelszerűen az utcán éljenek, ez nem jó, tehát valahova el kellene helyezni őket.

Igen, de a kriminalizálásuk sem jó, hogy az életszerű utcán élésükért börtönbe is kerülhetnek.

A kriminalizálás és a hirtelen, ötletszerű megoldás sem jó. Ha politikus lennék, így nem fogalmaznék. De politikus nem lennék semmi pénzért.

Azért az, hogy el lehet kobozni a holmijaikat, sőt talán még meg is lehet semmisíteni, tényleg – finoman fogalmazva – nem szerencsés.

A végrehajtáson múlik sok minden, de nem tűnik barátságosnak, felebarátinak, szeretetteljesnek, az egyszer biztos. Főleg, ha azt vesszük, hogy egy hajléktalan két nejlonszatyorral leéli az életét és ezt összehasonlítjuk azzal, hogy nekünk az ökológiai lábnyomunk mekkora. Aki tett már rendbe padlást, lakást, az rájött, mennyi cucc között létezünk. Persze erre mondhatjuk, hogy több GDP-t is termelünk. De ha démonizáljuk akár magunkat, akár a hajléktalanokat, akkor nem sokra jutunk.

Algériában mesélték, hogy ott minden falunak, minden kerületnek, minden utcának megvan a maga hajléktalanja,

hetente többször végigjárja a házakat, és természetesen támogatják, működik egyfajta társadalmi felelősségvállalás. Régen a magyar paraszti házaknál, a tanyákon is befogadták a vándort. Azóta nem alakultak ki a szolidaritás új formái.

A tüntetésen mindenki maga előtt tartott egy táblát, papírt, amin szerepelt egy mondat. Ön mit írt ki?

Tilos a vitel és tilos a hitel, tilos a szerű és tilos a szaru, tilos a köz és tilos a kösz, tilos az élet és tilos az étel meg a bevétel, és nincs kivétel!

Mennyire tud az ilyen akció vagy esetleg egy-egy írás hatni, tehát amikor például egy túlzottan is jó tanulóról, aki mindennek és mindenkinek igyekszik megfelelni, gunyoros verset tesz közzé, akkor reméli, hogy valamelyest léket üt a porosz utas, katonás fegyelmű iskolarendszeren?

Naivság lenne azt felelni, hogy hiszek abban, hogy egy vers hatására holnaptól az állig garbós tanár néni átvált nyíltabb és kedvesebb módszerekre. Hogy a szónak önmagán túlmutató hatalma van, azt viszont tapasztalom. Ez a vers elképesztő sok helyre jutott el és bár fikázást, dühöt hívott elő abból, aki esetleg értetlenül áll vele szemben, sokak helyeslését is kiváltotta. Különben gyakran az ellenkezés is felszítja a helyeslést. Akinek más a véleménye, találkozik azzal, hogy ilyen nézőpont is létezhet, védhető, lehet érvelni mellette. Melyikünket nem sebezte már meg egy szó? Akárcsak annyi, hogy a tanárunk ránk legyintett: ülj csak le, belőled úgysem lesz soha semmi! Ilyeneket egész életünkön keresztül magunkkal tudunk hordozni. Ezért nehéz azt mondani, hogy a szónak nincs hatalma. Inkább megáll, hogy élet és halál van a nyelv hatalmában, ahogyan a Példabeszédek könyvében olvassuk.

Hat gyereke van, így nyilván jócskán vannak tapasztalatai az iskolákról. Egyébként a gyerekei állami iskolákba jártak/járnak?

Zsámbékon a Premontrei Keresztelő Szent János Katolikus Iskolába jártak, utána pedig átmentek a kicsit nagyobb volumenű budakeszi Prohászka Gimnáziumba.

És mik a tapasztalatai?

Vegyesek. Ahány tanár, annyiféle. Hívő katolikusok vagyunk, fontos volt, hogy egyházi iskolába járjanak a gyerekek. Persze egyházi iskolába ugyanolyan emberek tanítanak és járnak, mint a többi helyre, csak nehéz nem azonosítani magával a vallással, magával a hittel azokat, akik színleg vagy nem túl jó szándékúan, tapintatlanul képviselik a vallást.

Azt akarja mondani, hogy mivel mostanában némiképp felülről jövő intenció is az istenhit és a vallásosság, vannak, akik beállnak a sorba érdekből?

Egy katolikus iskolába nem feltétlenül azért megy valaki, mert vallásos, mehet azért is, mert a másik sulinál jobb híre van, a továbbtanulásra több reményt ad, rosszat ott csak nem tanul a kölök. Többféle indokkal taníttatják itt az emberek a gyerekeiket. Utólag gondolkodtunk rajta, hogy mennyire volt jó döntés, hogy a mieinket oda írattuk be, mert azért láttunk sok negatívumot is.

És mire jutottak?

A kételyeinkre, a vívódásainkra jutottunk. Nincs még egy élete az embernek, hogy kipróbálhassuk másképp is. Nincs a gyerekeinkkel semmi különösebb probléma, de nyilván meg kell vívniuk a saját küzdelmeiket a hitükért. Azt mondta egy pap, hogy a Jóistennek nincsenek unokái csak gyermekei. A hagyományt valamennyire át lehet adni, de hogy ki mire teszi rá az életét, azt nem lehet direkt módon áthagyományozni.

Önnek, bár még csak negyvenhét éves, már három unokája van.

Abszolút hamar kezdték a fiamék is és a nagylányom is. Nem minden volt annyira szándékos. A lányomék később házasodtak, őket a gyerek hozta inkább össze házaspárrá. Nagyon aranyosak az unokák. Három gyermekem házasodott meg eddig, igen helyes párok jöttek össze.

Nyilatkozta is, hogy sokat tanult a gyerekeitől, a munkásságának a fele gyerekkönyv. Mit tanult tőlük?

Az a fajta robbanékony látásmód, amivel a gyerekek abszolút elfogulatlanul és igen merész társításokkal közelítenek a világunkhoz, nagyon hatott rám. Betokosodottan, automatikusan látjuk a dolgokat, hogy egyre gyorsabban tudjuk venni a mindennapok akadályait. New Yorkban egyszer az ottani magyaroknál volt kis körutam. Kiléptem a házból és megpillantottam egy fekete családot. A kislány felkiáltott, hogy „Hú, nézd mama milyen gyönyörű fehér virágok”. Egy igazi retkes, koszos park volt minden létező szeméttel tele. Megláttam, hogy a lecsupaszított fa ágai közé koszos nejlonzacskók akadtak be. A felnőtt tekintet rögtön látja ezek mögött a szennyezett tengereket és mindenféle ökológiai rémséget, a kislány viszont ránézett a fára, és azt mondta, hogy gyönyörű, fehér virágok. Ezzel tulajdonképpen a saját életminőségét javította. A világ arca nagyban függ attól, ahogyan ránézünk. A gyerekek hihetetlenül profik ebben az „újrakeretezésben” és teljes átéléssel tudják kialakítani a saját párhuzamos világaikat.

Korábban két könyvet is írt arról, hogy milyenek vagyunk mi magyarok. Most milyeneknek tart bennünket?

Nyilván minden magyar más és más, de azért minden népnek megvannak a maga szokásai. Ha például egy magyarnak azt mondom, hogy disznóölés, akkor van erről valami fogalma akkor is, ha vegán vagy ha utálja a disznóhúst. Míg ha mondjuk egy új-zélandinak mondom ugyanezt, esetleg érdeklődve néz és lehet, hogy kengurupörköltre gondol. Vannak ilyen beidegződéseink.

Azt azért gyakran szokták mondani és valószínűleg igaz is, ha megyünk az utcán azt látjuk, hogy az emberek jelentős része lógatja az orrát és ha átmegyünk már csak Ausztriába, akkor sokkal derűsebb arcokat látunk. De nem is biztos, hogy nyugatra kell ezért menni, még a Ceausescu diktatúra idején Erdélyben, bár sokkal vacakabbul éltek, mint mi, jóval több vidám, jó humorú emberrel találkoztam, mint nálunk.

Hát nem tudom, nagyon sok vigyori székelyt azért nem látni, de van humoruk, az kétségtelen. Szembeszökő, ha Afrikában járunk, hogy már maga az európai ember mennyivel búvalbéleltebb, mint az afrikai, holott az életkörülmények közt ég és föld a különbség. Pesszimizmusban nagyok vagyunk

És öngyilkosságban is nagyok vagyunk.

Abban is ott állunk az élen. Az biztos, hogy ráférne egy kis rendszerfrissítés az agyunkra, mert nagyon sok sérelmünk, beidegzett sebzettségünk, fájdalmunk van, melyekre emlékezni illő, de elsüllyedni bennük nem kéne.

Sokak szerint azért van is okunk rá…

Hát mindig van okunk rá. Van egy történet erről. Athén kapujánál ül egy filozófus a tanítványával, odamegy hozzá valaki és megkérdezi, hogy mondd csak bölcs öregember, milyenek az itteni emberek? A bölcs visszakérdez, hogy hát ahonnan te jössz, ott milyenek? Csaló, gazember, mocsok, disznó, szemétládák, válaszolja az idegen. Itt is éppen olyanok, feleli a bölcs. Jön egy másik idegen és ugyancsak megkérdezi a bölcset, hogy mondd csak jó mester, milyenek itt az emberek? Megint visszakérdez, hogy ahonnan jössz, ott milyenek? A válasz úgy hangzik, hogy csupa jóindulatú mesterember van, akik két kezükkel megfogják a munkát, vidáman élik napjaikat. A válasz úgy hangzik, hogy hát itt is pont olyanok az emberek. Azt mondja felháborodva erre a tanítvány, amikor elmegy a fickó, hogy hát mester, valamelyiket biztos becsaptad, mind a kettő semmiképpen nem lehet igaz. A felelet úgy szól, hogy egyiket sem csaptam be, mert amilyen szemléletet hoz magával, úgy fogja látni az embereket. A szemüvegünkön, nagyon sok múlik. Biztos, hogy mindig vannak baljós jelek. Állítólag Nádasdy Kálmán mondta a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, hogy kedves hallgatók, jegyezzék meg, a körülmények mindig rosszak.

Jó, jó, de azért nyilván vannak objektív tények, például az, hogyan szegényedtek el meglehetősen sokan, mekkora hit volt a rendszerváltásban, ami aztán egyáltalán nem úgy sült el, mint ahogy a legtöbben gondolták. Rengeteg a vesztes. És van sok politikai ok, például a szabadságjogok jelentős megnyirbálása, ami azért okot adhat a rosszkedvre. Nem tudom, mennyire foglalkozik politikával, vagy ezt megpróbálja kicsukni az életéből?

Sem kicsukni, sem ezen olyan különösebben rugózni nem akarok. Szeretek élni, sokfelé járok, sokféle emberrel találkozom, igyekszem őket meghallgatni és így kialakítani a világról a képemet. Pártpolitizálásba szánt szándékkal nem megyek bele, de mindig odaállok olyan ügyek mellé, mint akár a Bátor tábor, az Igazgyöngy alapítvány, a MásSzínház, a Habitat for Humanity, a máltaiak vagy az Ökumenikus Szeretetszolgálat akciói. Nem rég az otthonápolási díj felemelése miatt is felszólaltunk kis videók formájában. Most az is evidens volt, hogy a hajléktalan ügy mellé odaállok. Van bőven tennivalóm, és egyáltalán nem akarom homokba dugni a fejemet ezután sem. Untat, hogy ide meg oda kit neveznek ki, hogyan, milyen módon, unom a beszólogatásokat is, mert mindenki azt képzeli magáról, hogy 100%-ig igaza van. A politizáló emberek jó része hihetetlen alpári, akár több egyetemi diplomával is. Döbbenetesen bántó dolgokat engednek meg maguknak. Ez bizonyos távolságból szemlélve igencsak szórakoztató és kimondottan Shakespeare-i: „Tégy te is a gyűlölet ellen, te rohadék!” Érdemes tükörbe nézegetnünk, különben ellehetetlenülnek a párbeszédek.

Az írónak ez lehet kedvező közeg, hiszen remek témákat adhat.

Így van, abszolút. Ez tényleg Shakespeare live. Sokat merítek is ebből. Van egy Minden napra egy sztori című sorozatom, amit a Facebook-ra teszek fel. Most Netentúli történetek címmel a Mozsár Műhelyben lesz belőlük színpadi változat, női és férfi hangra hangszerelve. A 365 egypercesben rengeteg hangon megszólal a „köznép”. Nyilván nem aktuálpolitikai jelleggel, de ráismerhetünk a köröttünk szóródó monológokra.

Most lesz a könyvbemutatója a Levágott fül című új regényének, amiben egy tizenhét éves srác tényleg levágott emberi fület talál az ablakpárkányán. Az a nagy kérdés, hogy mit csinál vele.

Mindannyian szeretnénk minél nagyobb biztonságot, a kátyút azonnal tömjék be a házunk előtt és a kiégett lámpakörtét rögtön cseréljék ki a villanyoszlopon és legyen minél kevesebb az adónk és legyen megfelelő egészségbiztosításunk. De ott van az ellentmondás, hogy este nézzük a krimit, amiben bilincsbe verve mászik a szutyokban egy férfi, csuklójához bilincselve egy bomba nő, és minden pillanatban kilövik alóla a vastraverzet, és ő is lő meg őt is lövik, sőt helikopterrel is lövik, meg lánctalpakkal is tiporják. Egyszerre akarjuk az izgalmat és a biztonságot. A könyv főszereplője átlagos magyar tinédzser, aki mögött átlagos magyar család áll, ami úgy tűnik, hogy rendben van. A tizenhét éves fiú agyában azonban semmi sincs rendben, minden megkérdőjeleződik. Az Istennel, a társadalommal, az emberekkel, a tanárokkal, a tekintéllyel kapcsolatban, a judó edzőjével, a szüleivel kapcsolatban. Keresi a helyét, keresi önmagát ebben a világban. A billenőpont az életében éppen ez a levágott emberi fül lesz. Az a dilemma, hogy menjen be vele a rendőrségre, mint jó állampolgár vagy mutassa meg a szüleinek vagy a tanárának, a barátjának, a plébánosnak, a kedvesének vagy csapjon fel nyomozónak? Ugye mindannyian nyomozók szeretnénk lenni, mint Colombo… Végül elkezd a saját szakállára nyomozni, rendőrségi ügybe is belekeveredik. Kiderül, hogy nem annyira egyszerű az ügy és ekkor ámokfutásra kényszerül. Megismeri a bűn világát, amely a valóságban cseppet sem elegáns, inkább lepattant, mocskos, közönséges, egyik ember a másikat akár rabszolgaként is képes tartani. A fiúnak a rázuhogó információözönnel is naponta meg kell küzdenie. Mint ma sok fiatal, elbizonytalanodik, mi fontos és mi nem, mi lehetséges és mi nem. Vajon az egész világ egy nagy X-faktor? Például az is felvetődik, hogy egy kis faluból meg lehet-e hekkelni a NASA honlapját? Ez esetleg lehetséges, de amikor küldenek egy szerződést és a srác kimegy Amerikába, az ottani TEK rögtön belenyomja a betonba, bekasztlizzák államtitok megsértéséért… És van még egy fontos szereplő ebben a könyvben, a Lili nevezetű vak lány, igen kemény élettörténete van, és durva betegségek is kijutnak neki. Ehhez képest próbálja megtalálni magát, normálisan nagy pofájú vagy abnormálisan nagy pofájú valaki, és azt várná, hogy ne kezeljék fogyatékosként. Vagány és laza. Szereti azokat a határokat feszegetni, amik az úgymond normális és nem normális lét között vannak. Hogy ennek a két fiatalnak mi köze van, egyáltalán lehet-e köze egymáshoz és kitől ered a levágott fül, ezek mind szép sorban kiderülnek a könyvből. Mint ahogy az is, hogy az emberben a jó vagy a rossz diadalmaskodik. Esetleg mindkettő. Krimiként is olvasható regény, de nincs minden lapon öt hulla. A két fiatal monológjából ránk zuhog viszont a körülvevő világ a maga őrült pörgősségében, ezer anekdotával, színesen, habosan, emésztetlenül.

Mindenki megköti a maga kompromisszumait – – 2018 (szubjektív) legjobbjai

Bóta Gábor

2018-12-31

Mindenki megköti a maga kompromisszumait – – 2018 (szubjektív) legjobbjai

A világ távolabbi részén is tapasztalhatjuk az őrület álarca mögött megjelenő hatalmi rendszert, de a világ civilizáltabb felén kevesebb lehetőség nyílik a megvalósítására, kiteljesítésére, mint nálunk, mondja Fodor Tamás, színész, rendező, egykori országgyűlési képviselő.

Korábbi korokban bevált sémákat használ föl, és ezeket pragmatikusan, némi ideológiai szósszal tálalja.
Annyira stílustalanok, buták, fennhéjázók, malaszttal teljesek, hogy legszívesebben röhögnék rajtuk.
Elkezdett ordítani, hogy azonnal ki kellene végezni a dohányzókat, az alkoholistákat, a drogosokat.
Lehorgadt a fejük, sokakkal együtt az enyém is, igyekeztek ott se lenni, meg sem hallani az illetőt.
Sokan nyugtalanok, úgy érzik, hogy valamit tenniük kell.

A 301-es parcella bolondja című előadásban A bolond idők tanúja elnevezésű szerepet játszottad évtizedekkel ezelőtt. Most is bolond idők tanúja vagy?

Az egyszerű narrátor szerep volt.

Véleményezted a világot.

Nem én, hanem Schwajda György, az író. De értem, hogy mire irányul a kérdés, arra hogy bolond-e a világ. Nem bolond. Szörnyen rafinált módon működtetik. Országom vezetése évek óta szövögeti a hálót, olyan anyagból, hogy nehéz legyen kicsúszni belőle. Inkább varsának mondanám. Hiába hiszik sokan, hogy kívül maradhatnak, hogy megúszhatják, hogy szabadon lubickolhatnak az életük vízében, előbb-utóbb vagy kifogják őket, vagy partra vetődnek. Azt mondhatnám Shakespeare-rel, hogy – persze sok a félrebeszélés, a mánia, a bolondéria, szóval hogy – „őrült beszéd: de van benne rendszer”, de sajnos a helyzet súlyosabb, mert ez maga a rendszer. A világ távolabbi részén is tapasztalhatjuk az őrület álarca mögött megjelenő hatalmi rendszert, de a világ civilizáltabb felén kevesebb lehetőség nyílik a megvalósítására, kiteljesítésére, mint nálunk.

Tehát nem azt mondod, amit sokan állítanak, hogy azt sem tudják, mit csinálnak, és össze-vissza mindenféle őrültség történik. Vaslogikával ki van találva a maguk szempontjából szinte minden?

Még a kerülőút is.

Azt lehet mondani, hogy ez nagyon ügyes, már-már zseniális?

A zseniális szót azért nem erre tartogatom. Azt mondanám, hogy korábbi korokban bevált sémákat használ föl, és ezeket pragmatikusan, némi ideológiai szósszal tálalja. Csak az ilyen jellegű pragmatizmus nemigen fér össze néhányunk morális és racionális alkatával. Ez nehezen engedi, hogy ennek a rendszernek része legyek, miközben úgy érzem, hogy lassan én is benne vagyok ebben a varsában.

Mennyiben vagy benne?

Annyiban, hogy ebben az országban élek és abból a nem túl sok pénzből, ami tőlük csurran-cseppen. Van egy határ, amikor nem fogadom el azt, amit el kéne fogadni. De ez határ, néha alig észrevehető, elmosódik. Mondok egy példát. Jászai Mari-díjam van 1988 óta…

Ahhoz most már jó kis nyugdíj kiegészítés jár.

Pontosan. Ezt nem akartam elfogadni. Aztán azt tapasztaltam, hogy a barátaim lassan elfogadják. Azt mondták, hogy hülye vagyok, ez nem az ő kegydíjuk, még akkor sem, ha a hűbéres MMA-hoz kell is benyújtani az igénylőlapot. Mert persze ügyesen meg van csinálva, hogy ott kelljen igényelni, miközben azért ennek a bűnben fogant testületnek nincs döntési jogköre, hiszen akiknek van valamilyen művészeti díjuk, azok automatikusan megkapják ezt a nyugdíj kiegészítést. Mondjuk, nem értem, miért kell ez a különbségtétel művész és művész között, miért jár nekem azért plusz juttatás, mert egyszer valamikor kaptam egy, a művészi értéket nem feltétlenül tükröző állami díjat. Több, művészi értéket felmutató kollégám ugyanúgy fizette a TB-t, mint én. De hát az ember gyakran mentségeket keres magának, ahogy a színházban szokták mondani a közepes előadásra: „nézem, nézem, nem is olyan rossz”. Mégis ha egy ideig ellenálltam, mostantól hagyom, hogy utalják, hiszen ahogy korosodom, egyre nehezebb dolgozni. Én ugyanis egyre nehezebb feladatokat kapok, mert sajnos a korosztályom színészei fogyatkoznak, és hát ezekhez a szerepekhez karban kell tartanom a testi kondíciókat. A jövedelmem egyre nagyobb részét arra fordítom, hogy bírjam erővel, hogy tudjam teljesíteni azokat a feladatokat, amelyekkel megbíznak.

Egyszer ott voltam, amikor valakivel arról beszélgettetek, hogy megadatott számotokra, hogy újra ellenállók lehettek. Ellenálló vagy?

Nem gondolom magam ellenállónak, sőt időnként kényelmetlenül is érzem magam, ugyanis sokszor tálcán kínálja magát egy felháborító esemény, egy gyomorforgató kijelentés, egy hazug politikai kommentár, amit az ország jelenlegi vezetői tesznek, bár annyira stílustalanok, buták, fennhéjázók, malaszttal teljesek, hogy legszívesebben röhögnék rajtuk. De ha több erőm volna, inkább üvöltenék.

Az előbb éppen azt mondtad, hogy vaslogikával történik minden. Akkor az is előre le van osztva, hogy ki mond butaságot, értelmetlenséget, ki mond olyan ostobaságot, amit bizonyos rétegek bevesznek?

Ennyi tudatosságot azért nem feltételezek, inkább azt mondanám, hogy a szerepek elválasztása a gyakori. „Normális” autokráciákban aki a hatalomban van, az vezető szerepet tölt be a gazdaságban, és uralja a kommunikációs csatornákat is. Nálunk, a keresztapa irányítása alatt működő szisztémában gondosan szétválogatják a pozíciókat. Egy kézben összpontosulhat a dolgok és emberek fölötti hatalom, és így a kegyvesztéskor a rendszer működésképes maradhat. Nem ugyanazok a személyek szolgálnak a médiában, mint akik a gazdaságban és nem ugyanazok a kedvezményezettek a gazdaságban, mint akik a politikában. De a zsinórok végén a marionetteket (ha szakmai metaforával élhetek) ugyanaz a kéz mozgatja.

Azért lehet simán leváltani, lehetetlenné tenni őket, mert csak egyetlen lábon állnak?

Hát hogyne! Ezért lehet egy pillanat alatt a kancellária minisztert félreállítani vagy selyemzsinórt küldeni az egykori gazdasági mindenhatónak, egy Simicskának… Mindenki a nagy főnökhöz kapcsolódik, akár a szénvegyületek esetében, a szabad vegyértékhez a gyökök. Ez ilyen módon valóban ügyes. De azok a panelek, amikkel dolgoznak nem újak, megtalálhatók a világ más részén is.

Mik ezek a panelek?

Például az a populista nyelvezet, ami pontosan kiszámított ellenségképpel dolgozik, felmutatja azt a mumust, amitől éppen akkor legjobban félnek az emberek. Tudjuk, hogy a mennydörgés a villámot követi, de mégis megremegünk, mert az az érzésünk, hogy nem vagyunk biztonságban. És a biztonságérzet az, amire épít a primitív, populista kommunikáció.

De sokan éppen azt érzik mostanában, hogy nincsenek biztonságban.

Éppen ezért félnek sokan, hogy a biztonságnak legalább ez a kis meglévő érzete ne vesszen.

Vannak, akik azt érzik, hogy pontosan a fennálló rendszer miatt nincsenek biztonságban.

Ha így érzik, akkor is elhessegetik maguktól ezt a gondolatot, és azt tartják, hogy ez még mindig jobb, mint itt meg ott meg amott. Így éreztek Kádár idején is, amikor a legvidámabb barakknak számítottunk ezen a fertályon. Hogy itt azért könnyebben lehet élni, mint sok környező országban. És erre az érzésre rá lehet játszani akár egy szar kis nyugdíj prémiummal, ami amúgy is járna. Kimutatják, hogy hány százalékkal emelkedik az építőipar és autógyártás, és hogy növekszik a bruttó bér. A munkanélküliség csökkenéséről is beszélnek, beleszámítva a borsodi, szabolcsi, somogyi közmunkásokat. Az felsőoktatás kiemelkedő csúcsairól sokfelé el lehet jutni, de leginkább nyugatra, mert elmegy a fiatalság jelentős része. Az általános oktatás pedig szörnyen elmaradott egész Európához képest.

Az bárkinek is érdeke lehet, hogy elmaradott legyen az oktatás?

Igen, hiszen az új elit a közoktatásból kivonja a saját gyerekeit, mint ahogy a példák mutatják.

Miközben az országnak nyilvánvalóan nem érdeke bárkinek is az elbutítása, a hatalmon lévőknek ez pusztán amiatt érdekük, hogy az emberek bevegyenek mindenféle maszlagot és ennek megfelelően szavazzanak?

Ez évezredek óta érdeke a hatalomnak, csak eddig mindig közbeiktatta az uralkodó egyházat, de most maga gondoskodik a híveiről. Igencsak hosszú idő óta érdeke a hatalomnak, hogy limitált rendszerben tartsa az emberek gondolkodását. Ehhez használta fel az egyházakat, a feltétlen hitet valami felső lényben. De most az „államegyház” maga gondoskodik a felső lény tiszteletéről, kultuszáról a saját médiája templomaiban.

Tényleg pusztán amiatt hagyják lerohadni az oktatást, hogy aki hülye, azzal mindent meg lehet etetni ahhoz, hogy „megfelelően” szavazzon?

Nem kell hülyének lenni, csak a meghatározott ideológia mentén kell a tételes vallásokból pragmatikusan kiszűrt eszméket elsajátítani. Az a cél, hogy fölülről diktált nézet- és hiedelemrendszerben éljenek a polgárok, ne pedig racionálisan, kritikusan szemléljék a valóságot.

Azért nincs már a hatalomnak mindenképpen szüksége az egyházra, mert az egyházi tanok bekerültek az iskolába?

Azt túlzásnak tartom, hogy az eredeti egyházi tanítások bekerültek az iskolába, az a katekizmusra emlékeztető szemléletmód kerül be, ha megtörik a pedagógus szakmai függetlenségét, amit a hatalom célszerűnek tart az egyházi tanításokból. Ahogy annak idején a marxizmus-leninizmust sem oktatták az iskolákban, csak az ebből leszűrt újságcikkszerű tanokat, ezek tűntek alkalmasnak arra, hogy megtartsák az akkori szentháromságba (kommunista párt-proletárdiktatúra-Szovjetunió) vetett feltétlen hitet. A fontos ma az, hogy ne legyen független kritikai szellem. A tudomány és kultúra szabadságának utolsó intézményeit ezekben a napokban foglalják el. A valódi művészettel persze nehezebb ezt megtenni, mert a tehetséges műalkotások mindenképpen megszületnek, csak az alkotók nyomora mellett. De ezen a területen gyakran még a hatalom által kinevezett vezetőket is nehezebb kézben tartani. Régi, bevált recept, hogy ami gondolkodásra serkent, ami felveti a kétkedés lehetőségeit, ami igazi kérdéseket tesz fel, annak ne nagyon adjanak teret.

Mint volt SZDSZ-es országgyűlési képviselőtől, kérdezhetem tőled, „miért hagytátok, hogy így legyen”? Miért alakult úgy, hogy például az értelmiségnek már gyakorlatilag semmilyen képviselete nincs?

Senkinek nincs képviselete, nem csak az értelmiségnek, hát szakszervezet sincs. Szinte mindig csak egy kisebbség volt, aki a margón kívül élt és dolgozott, de ez Apáczai Csere Jánostól kezdve így volt. Hogyha megnézzük a magyar történelmet, soha nem volt egységes az értelmiség, ahogy a művészek sem.

Akkor törvényszerű volt a SZDSZ bukása?

Valószínűleg. Azt reméltük, hogy az Európához való csatlakozást az egész ország szeretné. De legtöbben csak a saját személyes szabadságuk kiteljesedését látták a rendszerváltásban. A gazdasági versenyből adódó nehézségekre, buktatókra – beleértve a válságokat, amik az egész világot sújtották, – nem voltunk felkészülve, ahogy azokra a visszaélésekre sem, amelyek nálunk az eredeti tőkefelhalmozást kísérték.

Akkor valahol ott tartunk, mint a Kádár rendszerben, hogy mindenki megköti a maga különböző kompromisszumait, azzal a különbséggel, hogy azért jobban élünk és, akinek van pénze, az utazhat?

Aki tudja, a gyerekét kimenekíti, vagy megengedi neki, hogy menjen, és könnyezve azt mondja neki, hogy eredj fiam, jobb lesz az neked. Az a baj, hogy nincs hatékony politikai alternatíva, ezért mindenki megköti a maga kompromisszumait.

Vannak például olyan kollégák, akik az úgynevezett közszolgálati médiában dolgoznak, éppen az ellenkezőjét gondolják, mint amit hirdetni kényszerülnek. De azt mondják, hogy muszáj valahogyan megélniük.

Ezek közül az emberek közül azért sokan bebeszélik maguknak, hogy talán igaz, amit hirdetnek. Azt tartják, hogy be kell mutatniuk a történések másik oldalát, az uralkodó nézetek narratíváját. Ha nincsenek felvértezve azzal a képességgel, hogy állandóan szkeptikusan nézzék a híreket, hogy oknyomozó, tényfeltáró módon vizsgálják a valóságos folyamatokat, akkor kezdik elhinni azt, amit az a média képvisel, amiben dolgoznak. Egyre kevesebb az a felület, ahol a tényekhez hozzá lehet jutni. Járok gyógytornára, ahol a kezelés alatt zene szól. A legegyszerűbb a Petőfi Rádiót bekapcsolni, ahol helyeskedő műsorvezetők csacsognak, talán még kulturáltabban is, mint egyes kereskedelmi adóknál. Ők is azzal operálnak, mint annak idején a Magyar Ifjúság című lap, hogy szórakozzatok gyerekek, jó ez így, ahogy van, ne politizáljunk, miközben a fiatalok zöme egyáltalán nem is politizál. Közben azonban óránként a hírekben harsog az állami propaganda, hogy védjük meg Magyarországot. A legösztönösebb félelmekre építenek, és a kötelességeinkre hivatkoznak. És szinte mindegy, hogy a tízparancsolatról vagy az úttörők 12 pontjáról van szó. Az természetesen mindig szóba kerül, hogy meg kell védenünk a hazát.

Tulajdonképpen te így jutottál be az ELTE bölcsészkarára, írtál egy A hazafias nevelés esztétikája című dolgozatot a tanulmányi versenyen és ezt annyira nagyra értékelték, hogy felvételizned sem kellett. Ebben a dolgozatban mik voltak?

Semmi különös. Mi színháziak most is körülbelül így pályázunk. Megjelöljük, hogy mi a téma, milyen formarendszerrel dolgozunk, de az eredmény aztán már köszönőviszonyban sincs azzal, mint amit megjelöltünk a pályázatban. Tulajdonképpen egy ilyen tanulmányi verseny egy korai pályázatnak fogható fel. Én a zenéről és a művészetekről értekeztem és azt gondoltam, hogy hát istenem, ez a hazafias nevelés.

Szerepelsz egy rakat olyan produkcióban, ami lényegében a hatalom természetrajzáról szól. Bizonyos szempontból a most a Budapest Bábszínházban bemutatott A vihar is ilyen, Prospero, akit alakítasz, abszolút játszik az emberekkel, letaszították a trónról, bosszút akar állni, a halála előtt el akarja rendezni a dolgokat. Hol egy agresszív alak, hol pedig humánus. De említhetném a Caligula helytartóját éppúgy, mint az I. Erzsébet című darabot, ezek mind-mind az elfajzott hatalomról szólnak. Nyilván nem véletlenül vagy benne egy rakat ilyen produkcióban és mondjuk nem helyes vígjátékocskákban.

Hát nyilván ez a profilom, részben politikus, részben értelmiségi. Játszom Freudot, aki éppen az emigrációja előtti idők tanúja. Játszom Pulitzert, aki az USA elnökével szemben lép fel a bíróság előtt a média szabadságának ügyében. Ők mind bonyolult személyiségek, küzdenek például a saját morális tartásukért. Ugyanakkor kételyekkel teli emberek. Akik rádöbbennek arra, a történelem nyomása alatt, hogy mit rontottak el, hogyan kellene csinálni, és hogy egyáltalán lehet-e tovább csinálni azt, amit eddig. Nagyon izgalmas drámai csomópontokat eredményez, amikor rájön valaki, hogy az élete során sokszor tévedett, és a tévedései más emberekre, enyhén szólva, rossz hatással voltak. Ezek a figurák érdekesek számomra. Ugyanígy izgat a Paul Foster által megírt I. Erzsébet. Újra és újra a történet, sőt egyes mondatai, gesztusai alá kúsznak a napi események, történések. Most már a hetvenegyedik előadást csináltuk, és állandóan új és új mozzanatok merülnek fel, hogy kire is hasonlít ez az uralkodó. Nem azt mondom, hogy kulcsfigurákat játszom, akik egy az egyben a mai politikai életnek a megfelelői, de a tapasztalatot ahhoz, hogy ezek milyen alakok legyenek, nyilván a környező életből tudom meríteni. Mondok egy friss példát, ami teljesen megdöbbentett. A 6-os villamosra felszállt valaki és – a vélemény- és szólásszabadság jegyében – elkezdett ordítani, hogy azonnal ki kellene végezni a dohányzókat, az alkoholistákat, a drogosokat, nem pedig segíteni őket, hogy meg kell szabadulni tőlük, mert minden emberre veszélyesek. Van igazsága abban, hogy veszélyesek, de azért ez iszonyú, hogy a kormánypropaganda így szivárog le a hétköznapokba. Ahogy iszonyú munícióhoz jutottak az internet segítségével a kommentelők is. Ők is rögtön és drasztikusan ítélkeznek. Bírók és hóhérok. Ez emlékeztet engem Genet Balkon című darabjára, amiben azért jelentkeznek a polgárok a Irma asszony különleges kuplerájába, hogy ott el játszhassák a bírót, a hóhért, a püspököt és a hadvezért. Nem annak a villamosbeli embernek a személye a nyugtalanító, hanem az, hogy miatta a többieknek lehorgadt a fejük, sokakkal együtt az enyém is, igyekeztek ott se lenni, meg sem hallani az illetőt. Na, mi vagyunk az érdekesek a színház szempontjából.

Annak idején a Stúdió K-ban kommunaszerűen éltetek és ezzel kivívtátok az akkori hatalom ellenszenvét. Valószínűleg ez ma is így lenne. Ami eltér a „rendes” családmodelltől és ide tartozik a homoszexuálisok élete is, az úgy tűnik, már irritálóan hat. Mit tehet ilyen körülmények között a színház?

Magával az életformával is ki lehet vívni a hatalom ellenszenvét. De egyre többször hallok olyan színészről, aki vagy tagja vagy aktivistája segítő, tényfeltáró civil szervezetnek, vagy éppen csak szeretné megismerni a valóság mélyebb rétegeit, elmegy vidékre, és a tapasztalatait beépíti az előadásba. Az más kérdés, hogy művészileg nem mindig sikeresen teszi ezt. De az biztos, hogy sokan nyugtalanok, úgy érzik, hogy valamit tenniük kell. Ha ez a tenni vágyás drámai erővel megmutatkozik a színházi előadásban, az jó. Én a 77. évemben nem kezdhetek el valóságot kutatni, de nyitva tartom a szememet és a fülemet. Odafigyelek a híradásaikra, tapasztalataikra, véleményükre. A színház annyit tehet, mint az orvostudomány, kutatja, hogyan lehet pontosan diagnosztizálni és talán mások majd kitalálják a terápiát.

A rendezést azért hagytad abba, mert már nem akarsz kutatómunkát végezni?

Azért hagytam abba, mert már nem érzem magam annyira erősnek, hogy minden felém tóduló kihívásnak megfeleljek. Egyre inkább úgy érzem, hogy felelősséget vállalni csak azokkal tudok, akikkel a legszorosabb a kapcsolatom. És velük sem mindig. Inkább azt mondhatom, hogy magamért igyekszem felelősséget vállalni, ha lehet, eredményesen.

Nem maradhatok néma – 2018 (szubjektív) legjobbjai

Bóta Gábor

2018-12-30

Nem maradhatok néma – 2018 (szubjektív) legjobbjai

Bródy János szerint, ha a haza nem lehet ellenzékben, akkor ez azt jelenti, hogy a haza kormányon van, és akit a kormány nem szeret, az úgy érezheti, hogy a haza nem szereti. A legendás zeneszerző, szövegíró, előadó az Emberi Jogok Nyilatkozata elfogadásának hetvenéves jubileumán, december 10-én és 11-én koncertet ad a Budapest Kongresszusi Központban. Itt elhangzik Az akit a hazája nem szeretett című új dala is.

A rockzene az első globális nyelv lett.
Nagyon szeretnék magam körül magyarok közt igen sok európait látni.
Be vagyok rekedve már hetven éve.
Körülbelül tíz évvel ezelőtt nyugger lettem.
Ha nem mondhatom el senkinek, dalban elmondom mindenkinek.
Alapvetően melankolikus típus vagyok.
Apja lehetek az unokámnak, mondhatnám.

Ott voltam a hetvenéves születésnapodat ünneplő jubileumi koncerteden a Sportarénában, és eszembe jutott, hogy Görgey Gábor a hatalom természetrajzáról szóló Komámasszony, hol a stukker? című első darabjáról azt szokta mondani, íróként nagyon örül, hogy még mindig aktuális, de állampolgárként igencsak elkeseredett. Azt hiszem, ez a te régi dalaidról is elmondható, most is énekelsz évtizedekkel ezelőtti áthallásos számokat és ezeknek még mindig ütésük, szomorú aktualitásuk van. Mit gondolsz erről?

Amikor forgolódni kezdtem ebben a műfajban, még egyetemista voltam, és azt gondoltam, hogy ez afféle hobbi a részemről, és egy idő után tisztességes polgári pályát fogok választani. De közben az Illés zenekarral országos hírnévre vergődtünk és az egyetemi diploma után világossá vált számomra, hogy inkább zenészként értékel a társadalmi környezet, mint kezdő mérnökként. Így pályaelhagyó lettem. Akkor már túl voltunk az első magyar nyelvű rockdalokon, amiket Szörényi Leventével 1965 nyarán írtunk. Aztán később jelentős sikereket értünk el a Táncdalfesztiválon. Ezek a fiatalok címmel készült egy film is, a dalainak többségét Leventével írtuk. Akkoriban derült ki, hogy én tulajdonképpen elég jól tudok olyan énekelhető szavakat egymás mellé illeszteni, amelyek még jelentenek is valamit. Rám az 1968-as csehszlovákiai bevonulás igencsak hatott, tulajdonképpen ekkortól kezdve igyekeztem olyan dalokat írni, amelyek nem csak szórakoztatnak, hanem valamilyen üzenetet is közvetítenek. A Miért hagytuk, hogy így legyen?-be többen 1956-os reminiszcenciákat láttak. De ez nem így volt, a mi nemzedékünk ezt még gyerekként élte meg, erősebben hatottak rám a csehszlovákiai események. Reméltem, hogy az üzeneteim valamennyire maradandóak, de hogy ennyire, azt nem gondoltam volna.

Mennyiben hatott rád 1968?

Nagyon-nagyon. 1968. augusztus 18-án volt annak a Táncdalfesztiválnak a döntője, ahol majdnem minden díjat megnyertünk az Amikor én még kis srác voltam című dallal. Ekkor a zenekar tulajdonképpen a maga pályájának a csúcspontját érte el annak ellenére, hogy nem igazi lelkesedéssel fogadtak minket az akkori kultúrkörök. De akkorra kiderült, hogy a magyar nyelvű rockzenének van jövője.

Mert korábban mindenki az angol nyelvű számokat lopta el…

Igen-igen. Addig a szórakoztató zenének nem is volt igazi társadalmi presztízse, de aztán kiderült, hogy amit mi csinálunk, mégis fontos, sokan szeretik. Az ellenállást legyőzve úgy érezhettük, hogy beérkeztünk. Amikor a Balatonra mentünk turnébusszal, Veszprém előtt órákig álltunk az országúton, mert akkor dübörögtek a „testvéri” tankok észak felé. A mai napig emlékszem az érzésre, ami elfogott, hogy hát hiába gondolom én magamról, hogy valamit elértem, amikor a világ sokkal szigorúbb törvényei vesznek körül engem. És akkor gondoltam arra, hogy azoknak a daloknak, amiket olyan sokan hallgatnak és szeretnek, kell, hogy legyen valami véleményük erről a világról.

Mennyire lehet egy három perces dallal fontos üzeneteket eljuttatni az emberekhez?

A ’60-as, ’70-es évek mindenképpen az új üzeneteket hordozó műfaj, a mikrobarázdás lemezek korszaka volt. Ez az információáramlás forradalmi változása volt, mert a lemezeket mindenki hallgatta. Mondhatnám, hogy a rockzene az első globális nyelv lett. Szóval éreztem a felelősségét annak, hogy ezeknek a daloknak szólniuk kell valamiről.

Elég hamar a fejetekre ütöttek, amikor kint voltatok Londonban és a BBC magyar adásának nyilatkoztatok. Ennek rögtön letiltás volt az egyik legsúlyosabb következménye.

Igen, az Illés zenekarnak mindenféle konfliktusai voltak. Azok a dalok, amelyek valamilyen formában vonatkoztak a világ állapotára, egyre inkább nemkívánatossá váltak és a zenekart próbálták arra rávenni, hogy valahogyan csituljon. Alakuljon át, bomoljon föl, szűnjön meg. Zenész barátaink között is voltak olyanok, akik operatív megbízatással közeledtek hozzánk.

Vagyis besúgók voltak.

Igen és még az a megbízatásuk is volt, hogy Leventét próbálják valamilyen módon kicsábítani a zenekarból, és lehetőség szerint kivinni külföldre. A balhék tetőpontján, 1973-ban ráadásul államellenes izgatás címén eljárást is indítottak ellenem.

Akkor majdnem börtönbe kerültél…

Hála istennek, csak majdnem. A védelem tanúja Koncz Zsuzsi volt, aki akkor még a jogi egyetemre járt, és nagyon pontosan, szabatosan érvelt amellett, hogy az a vád, amivel akkor engem el akartak ítélni, alaptalan.

Mi volt konkrétan a vád?

Nagy közösség előtti felbujtás volt a vád, vagy valami ilyesmi.

De mit mondtál?

Azt, hogy szállást adtak a közönség bizonyos tagjainak a rendőrök a koncert előtti napon. Ez 1973-ban, Miskolcon, az első magyar popfesztiválon – amit kicsit woodstocki mintára szerveztek – történt. Az ország különböző részeiről az előző napon már nagyon sokan megérkeztek a városba. Éjszaka itt-ott valahogyan aludtak és a rendőrség összeszedegette őket, kinyitott egy tornatermet és többeket beterelt oda. Mesélték nekem, hogy aztán nem is volt semmi retorzió, reggel azt mondták nekik, hogy viszlát és viselkedjenek rendesen. De azért ez okozott némi feszkót, ahogy a közönség jelenléte is. Jellemző, hogy a közönséget nem is engedték be a küzdőtérre, így a zenekar és a nézők között több száz méter volt. Erre az üres térre ifjúgárdisták és rendőrök vigyáztak. A koncertnek voltak olyan pillanatai, amikor a korláton átugráltak a lelkes rajongók és a rendőrökkel kergették egymást. Nem volt igazán jól megszervezve. Én kaptam azt a feladatot, hogy a zenész közösség nevében köszönjem meg az összes közreműködőnek a segítséget. Megköszöntem a rendőröknek is. Erre a közönség fújolt, erre azt válaszoltam, hogy komolyan mondtam, mert előző nap szállást adtak a korábban érkezőknek. Ez volt az indok, amivel bepereltek. De inkább csak ürügynek tetszett, mert amikor elkezdődött az eljárás, kiderült, hogy körülbelül ’68 óta van dossziénk, gyűjtögetik benne az anyagainkat, azokat a szövegeket, amiket esetleg a színpadon elmondtam a dalok között. A vizsgálótiszt időnként rákérdezett, jól gondolja-e, hogy bizonyos dalok szövege erről meg amarról szól. De az igazi tétje az volt ennek a vizsgálatnak, hogy én tagja vagyok-e valamilyen ellenzéki szervezetnek. Csak a zenekarnak voltam a tagja és minden működésünk, ami esetleg bosszanthatta a hivatalosságot, az nyilvános volt. Illegális tevékenységem nem volt. Nem voltak olyan kapcsolataim, amelyek a rendőrség számára indokot szolgáltathattak volna arra, hogy kivonjanak a forgalomból. Az első, amit a házkutatásnál elvettek, a jegyzetfüzetem volt, amiben a telefonszámok voltak. Emlékszem, a kihallgatótiszt mondta, hogy „hát magát izgatás gyanújával vizsgáljuk, de úgy látom, hogy maga elsősorban a lányokat izgatta”. Nem volt semmiféle fizikai terror, erőszak, csak ravaszkodás, hogy esetleg kihúzzanak belőlem olyan információkat, amik egyébként a zenekar körül tényleg megjelenő, nem rendszerhű figurákkal kapcsolatosak.

De azért azt csak elérték, hogy az Illés együttesnek annyi legyen.

Hát azt el. Illés Lajos elég sokat szenvedett mindenféle szorongattatástól, mert magyarázandó a zenekar viselkedését, többször berendelték a rendőrségre. Időnként nagyon haragosan figyelmeztetett, hogy ne dumáljak annyit össze-vissza, mert neki kell ezekért a hátát tartania és ez nem a zenekar érdeke. Valószínűleg ő is megelégelte ezt a helyzetet és persze voltak a zenekaron belül is feszültségek. Elegánsan és diplomatikusan azt szoktuk mondani, hogy 1973 végére a zenekar a külső és a belső feszültségek hatására feloszlott.

Nemrég csináltam Rajk Lászlóval interjút. Ő akkoriban le volt tiltva, meg álnéven dolgozott, abszolút ellenzékinek számított, aki ráadásul egy mártírnak a fia, tehát azt gondolnánk, hogy manapság piedesztálra emelik. De manapság itthon alig van építészi munkája, és többen azt tanácsolták neki, ha pályázik, azt megint csak álnéven tegye. De ő azt mondta, hogy köszöni szépen, ez neki már megvolt, ebből újra nem kér. Te is, ahelyett, hogy piedesztálra emelnének, megint gyanús figurává váltál bizonyos emberek szemében. Nem nagyon különös ez?

Én úgy érzem, nem követtem el semmi hibát azzal, hogy nem változtam meg. Alapvetően a gondolkodásomat ma is az határozza meg, amit eszmélkedésem idején a ’60-as, ’70-es évek elején magamba szívtam. Ennek a tételes alapjait az Emberi Jogok Nyilatkozata jelenti. Ezt 1948. december 10-én fogadta el az Egyesült Nemzetek Szervezetének közgyűlése. Mint azt az eszményt, aminek az elérésére minden embernek és minden nemzetnek törekednie kell. Én ennek az eszménynek az elérésére törekszem, a mindennapi magatartásomban és a dalaimban is.

Mi van ebben a nyilatkozatban, ami ennyire fontos neked?

Az első bekezdés mindjárt úgy szól, hogy minden ember szabadnak született, egyenlő méltósága és joga van. Az emberek ésszel és lelkiismerettel bírván egymás iránt, testvéri szellemben kell, hogy viseltessenek. Én úgy érzem, hogy ez a nyilatkozat a jézusi tanításoktól kezdve a felvilágosodáson át a modern polgári demokráciáig tulajdonképpen az a közös elv, amely mentén a különböző nemzetek és különböző kultúrák békésen egymás mellett tudnak élni, az egyre inkább globális faluvá zsugorodó világban. És miután a nyilatkozat aláírásának hetvenedik évfordulója lesz december 10-én, ennek az egyezménynek a tiszteletére a Budapesti Kongresszusi Központban tartunk egy koncertet. Illetve 11-én is tartunk, mert a 10-i jegyek már elfogytak.

Itt elhangzik majd az új dalod is, aminek Akit a hazája nem szeretett a címe. Kik azok, akiket a hazájuk nem szeret?

Sokan vannak olyanok, akik úgy érzik, hogy az a természetes érzés, amit hazaszeretetnek hívnak, ezen a tájon gyakran viszonzatlan érzelem. Vannak, akik elmennek és azt is mondhatom egy nem általam elindított gondolat jegyében, ha a haza nem lehet ellenzékben, akkor ez azt jelenti, hogy a haza kormányon van, és akit a kormány nem szeret, az úgy érezheti, hogy a haza nem szereti.

Sokat sérül az Emberi Jogok Nyilatkozata?

Sehol nem tartják be. Ez olyan emberi tanulság és bölcsesség, amihez csak közelíteni lehet, elérni sohasem. De erre kell törekedni. Erősen érezhetők azok az indulatok, társadalmi jelenségek, amelyek az ellenkező irányba hatnak.

Mire gondolsz?

Például arra, hogy nem gondolják azt, hogy minden embernek egyenlő méltósága és joga van az élethez.

Ezért is fontos József Attila Thomas Mann üdvözlése című verse, ami ihletője volt az egyik emblematikus dalodnak.

Ebben a versben vannak azok a szállóigévé vált sorok, hogy „az igazat mondd, ne csak a valódit”, és az is benne van, hogy

„s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még, honnan uszulnak ránk új ordas eszmék”

és úgy fejeződik be, hogy „mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen néz téged, örül, ha lát ma itt fehérek közt egy európait”. És hát

én nagyon szeretnék magam körül magyarok közt igen sok európait látni.

Az egyik leghátborzongatóbb dal ez volt a hetvenéves születésnapi koncerteden. Amikor ezt énekelted, szerintem többeket kirázott a hideg.

Jólesik, ha ilyesmiket mondasz, ezért írtam.

Hogyan írsz? Tudom, hogy ellentmondás van az alkotói és az előadói éned között. Az egyikhez maximális magányra van szükséged, előadóként pedig óhatatlanul körülvesz egy rakat ember. Nagyon különböző hozzáállást igényel a két tevékenység.

Néha érzem is, hogy meg kell változnom ahhoz, hogy előadó legyek. Egyébként ezzel van a több gondom, mert nem tartom magam igazi előadói adottságokkal született embernek.

Mi hiányzik?

Hát nem tudom… A hang, persze a hang. Szoktam mondani, hogy be vagyok rekedve már hetven éve. De amikor írom a dalt, a végső változat előtt azért mindig vannak variációk. Aztán a felvétel idején eldől, hogy melyik lesz a végső. De én mindig nagyon nehezen adom ki a kezemből a szöveget és az utolsó percig javítgatok rajta. Ennek következtében sokféle változat marad a fejemben, és amikor előadóvá válok, meg kell tanulnom a dalt. Amíg szerző vagyok, addig nem tudom kívülről. Úgy kell megtanulnom, ahogy akárki más által írt dalt megtanulnék, és meg kell tanulnom azt a változatot, ami a felvételre került. De a fejemben ott vannak még az alternatívák és időnként eszembe jut, hogy ezt másképp kellett volna.

Netán elkezdtél egy más variációt énekelni?

Olyan is volt, hogy mást énekeltem, mint ami a felvételre került, időközben változott bennem az érzés, a ritmus. A dal az egy érzékeny struktúra. Manapság az a szokás, hogy a stúdióban készülnek a dalok. Viszonylag ritka, hogy már felvétel előtt sokat játssza a zenekar. Ugyanakkor a végső formája igazán a színpadon alakul ki. Az ember néha sajnálja, hogy nem a színpadon kiérlelt verzió került a felvételre. Ezért van nagy értékük az élő koncertfelvételeknek. Az első felvétel gyakran steril, az élő koncert pedig a gyakorlás, a játék és a közönség interakciója folyamán, már egészen más hangulatban szól. Ezért is van az, hogy most újra megjelenik az Illés szekerén című, utolsónak szánt nagylemezem, most már CD-n, hiszen bakelit lemezen már csak gyűjtőknek és korlátozott számban adnak ki bármit is. Az Illés szekerén című CD-nek viszont nagy sikere volt, azt hittem, hogy én ezzel lezárhatom a pályafutásom. Hát nem így sikerült, a lemez pedig most már a harmadik kiadásban jelenik meg dupla CD-ként. Egyrészt az eredeti felvétel, amin digitálisan javítottak kicsit, és ugyanennek a felvételnek a koncertváltozata is mellé kerül. Voltak, akik már érdekes megjegyzéseket tettek a különbségekre.

Miért kellett volna lezárni a pályafutásodat?

Körülbelül tíz évvel ezelőtt nyugger lettem. Amikor annak idején elkezdtem ezt a pályát, azt gondoltam, hogy aki harminc éves kora után is ezt csinálja, az nem normális.

De aztán ez az időhatár kitolódik…

Tolódik, tolódik, tolódik. Tehát jönnek a fiatalok és ez azért alapvetően ifjúsági műfaj, kötődik a tánchoz, a mozgáshoz, tulajdonképpen olyasfajta érzelmek és hormonok által keltett ösztönöknek, indulatoknak a formálásához, levezetéséhez is szükséges, amikor az embernek még több az energiája, mint a lehetősége.

De hát te, akárhogy vesszük, legenda, ikon lettél, amit nem tudom hogyan viselsz. De szerintem nyolcvanöt évesen is kiállhatsz a színpadra, lesz közönséged.

Vannak olyan példák, amelyek megnyugtatnak. El szoktam mondani a koncerteken, hogy a nyugger angolos kiejtése Jaggernek hangzik. Amikor elérkeztünk a nyugdíjas korba, Levente csinált egy nagy búcsúkoncertet, Hattyúdal címen. Kitüntettek minket a szakma életműdíjával, amit a magyar rockzenében elévülhetetlen érdemeinkért kaptunk. De valami olyasmi is az életműdíj, hogy köszönjük szépen a közreműködésetek, most már jönnek az új tehetségek. És akkor azt gondoltam, hogy befejezem a pályámat egy ilyen lemezzel. Én a nagylemez formátumokhoz, novellás dalfüzérekhez szerettem ragaszkodni. Amilyen volt az Illés szekerén című nagylemez. Talán azért is ragaszkodtam hozzá, mert jó dalok voltak rajta és talán azért is, mert kiderült, ahogy az egyik dal is mondja, hogy „ezek ugyanazok”. Képzeljünk egy közéleti forgószínpadot, ahol a díszletek állandóan cserélődnek, de én mindig ugyanott állok, csak hol balról, hol jobbról vetül rám a reflektorok fénye és közben amit én képviselek, még mindig érvényes, aktuális a mondanivalója.

Lényegében megmaradt az ellenzéki feelinged, ami lehet, hogy neked még jót is tesz. Szilágyi János mondta egyszer, hogy belőle soha nem lesz bácsi. Az ellenzékiséged mellett a figurád is megmaradt, nem kopaszodtál meg, nem híztál el. Nyilván, ha százötven kiló és tök kopasz lennél, az egy más helyzet lenne.

Aki nagyon jó előadó, annak ez sem árt. A közönség mindig az előadóval azonosítja a dalokat. Engem tulajdonképpen azok által a dalok által ismer a nagyközönség, amiket én adok elő.

Azért tudják, hogy például Halász Juditnak, Koncz Zsuzsának és Zoránnak is te írtál dalokat, de azt már nem feltétlenül, hogy pontosan melyikeket is. Tényleg azokat kötik hozzád, amiket te is énekelsz.

Előfordult, hogy amikor koncerten énekeltem a Ne várd a májust című dalt, utána megkérdezte egy kedves néző, hogy „olyan jó dalokat írsz, miért kell neked Zorán számokat játszani?”. Az előadói minőség a közönség szemében meghatározó. Nagyobb vitalitást, jobb kondíciót igényel turnézni, utazni, mint az, hogy az ember otthon leül a karosszékébe, kezébe fogja a gitárját, pengeti, vagy odaül a zongorához, hallgatja a híreket, nézi a világ eseményeit a tévén, az interneten, gondolatai támadnak, és ezekből megpróbál valamilyen dal formátumot létrehozni. Különösen, ha indulatba jön. Legalább is én így vagyok ezzel, ha valami hatás ér, ami elkeserít. Az utóbbi időben leginkább csak ilyen hatások érnek, de azért ha valami nagy öröm ér, azt is a leginkább úgy tudom magamban feloldani, elrendezni, hogyha vagy a zongora elé ülök és játszom valamit vagy a gitárom húrjába kapaszkodom.

Tehát az elkeserítő hatás is ihletőerő lehet.

Igen, mert

tehetetlenséget érez az ember és úgy érzi, hogy valamit csinálni kell.

Mondhatnám Babitscsal, hogy vétkesek közt cinkos, aki néma. És az ember nem akar cinkos lenni, így gyakran azt érzem, hogy nem maradhatok néma. Én nem vagyok politikus, nem gondolom azt, hogy mindenhez értek, de azt gondolom, ha az érzelmeimet dalba foglalom, akkor Karinthy kifejezésével élve, ha nem mondhatom el senkinek, dalban elmondom mindenkinek.

És ilyenkor ha írsz egy dalt, azt rögtön elő is akarod adni, vagy már attól megnyugszol, hogy megírtad és heverhet egy ideig a fiókban, amíg például klip nem lesz belőle?

Ezeket dalcsíráknak nevezem. A „kompjuter keltetőgépben” hevernek, amiket elsőre kiírok magamból, azok mondhatnám zenei mondatok, vagy szövegsorok, ezek akkor válnak igazi dallá, amikor megszerkeszti az ember őket. Létrehozza belőlük a képet, mert gyakran hasonlítom a zeneszerzést a festészethez. Legalább is a dalszövegírás, az számomra nem azt jelenti, hogy rögön elkezdem a gondolatot az elején írni, aztán majd befejezem, hanem először vázlat van, néhány mondat, kifejezés, érdekes zenei motívum, ami az alapot képezi, és aztán mint a festményen a főalak köré, az ember kiszínezi a hátteret, azokat a hangokat, mondatokat, amelyeket még magukhoz vonzanak a fontosabbnak szánt szófüzérek. Így készül el a dal. Ekkor még mindig, ahogy mi mondani szoktuk, csak demo formában, én egy gitárral előadom. Még hátravan a hangszerelés, az öltöztetés. Mielőtt közönség elé bocsájtanánk, hangzásvilágot teremtünk köré. De a dal csontváza az énekelt és a ritmusos szöveg marad.

Nézed például a híradót, bedühödsz valamin, rögtön odamész a zongorához, és elkezdesz egy dalt írni? Ez akár ennyire konkrét tud lenni?

A legutolsó dal kifejezetten egy ilyen lelkiállapot feloldása. Ismerem Kennedy elnöknek azt a mondását, hogy

ne azt kérdezd a hazádtól, mit tesz érted, hanem azt, hogy mit tehetsz te a hazádért.

Ez nekem nagyon fontos mondat volt mindig. Amikor úgy érzem, hogy a hazám nem kívánja azt, hogy tegyek érte valamit, azt is érzem, hogy nagyon sok embernek azt sugallja, hogy rád itt nincs szükség, jobb ha te elmész, jobb ha te csöndben vagy, nem veszel részt semmiben. Amikor ezek az emberek úgy érezhetik, hogy ennek az országnak, amit hazájuknak szeretnének tudni, nincs szüksége rájuk, akkor születik egy ilyen dal.

Most itt ül velem szemben egy szelíden töprengő, halk szavú ember. Gondolom, nem vagy mindig ilyen, amikor dühös leszel, azt hogyan kell elképzelni?

Nem szoktam ordítozni.

Inkább magadban őrlődsz?

Igen, inkább magamban keresem a feloldást a konfliktusokra. De amúgy hajlamos vagyok sok oldalról megközelíteni egy adott szituációt. Mindig megpróbálom megérteni azokat is, akik másképp gondolkoznak, mint én. Ezért óvakodom az indulatból meghozott ítéletektől.

Mostanában egy fiatal zenészekből álló együttessel játszol.

Az utóbbi időben velük igen sokszor lépek fel. Kirschner Péter a társulat vezetője, és egyébként az ő stúdiójában vettük fel a Ráadás című lemezt. A decemberi, a Kongresszusi Központban tartott koncerten is ők szerepelnek. Ilyen nagyon sokféle társulattal vagyok együtt, sokféle zenész, sokféle karakter van a csapatban és mégis jó hangulatot tudunk kelteni.

Talán éppen ezért és nem „mégis”, nem ennek ellenére.

Ebben a világban úgy tűnik, mintha mindenki a saját maga színét keresné. Félne a sokszínűségtől. Attól, hogy sokféle identitása is lehet és nem csak egy.

Manapság különböző identitásokat többen el is titkolnak.

Igen. Az lenne az igazán szabad megnyilvánulás, ha elfogadhatóvá válna, hogy mindazt az értéket, kincset, tudást, azt a sokszínűséget, amit a személyiség magába foglal, ki tudja fejezni. Egy társadalom akkor gazdag, és akkor tud igazán emelkedő pályára állni, ha képes felszabadítani mindazokat az energiákat, amelyek az egyes emberekben vannak, akik nagyon sokfélék. Ha a társadalom egyforma válaszokat vár a kérdésekre, akkor jelentős mennyiségű képzelet, alkotóerő vész el. Az apám, aki közgazdász volt, azt szokta mondani, hogy a nemzeti vagyon 80%-a , – amikor arról beszélünk, hogy mivel rendelkezik a nemzet – nem a földekben, nem a gyárakban, nem a fizikai környezetben, hanem az emberek fejében van.

Igen, de most pont afelé megyünk, ha valakinek túl sok van a fejében, azt esetleg fejbe verik. És bár már örömtelien többféle tankönyv, többféle tanítási metódus volt, kezdték figyelembe venni a gyerek személyiségét és abból igyekeztek kiindulni, most sok tekintetben kényszerűen visszakozik az oktatásügy, mert inkább az az elvárás, hogy mindenkire húzzanak rá egy tananyagot, ami esetleg így senkire nem jó igazán. Vagyis nem arra törekednek, hogy minél inkább bontsák ki a személyiséget, hanem a személyiség gyakran mintha zavaró tényező lenne.

Az az érzésem, hogy ebben egyetértünk.

Alapvetően búskomor ember vagy?

Alapvetően melankolikus típus vagyok a Hippokratészi beosztás szerint.

Az nem tudom, hogy milyen.

Van a melankolikus, kolerikus, szangvinikus, flegmatikus. Én ebből a melankolikus vagyok, aki egy töprengő fajta. A Micimackót is szokták elemezni aszerint, hogy bizonyos figurák bizonyos személyiségtípusokat jelenítenek meg. Én Füles karakterét érzem leginkább közel magamhoz. Ő mélázó, aki mindig úgy érzi, hogy egy kicsit másnak kellene történnie, mint ami történik. De hát ha már így történt, akkor már fogadjuk el. Hogy ilyen típus vagyok, annak olyan nagyon nem örülök.

Négy gyereked is van.

Három mondhatnám, hogy felnőtt, a kisebbik tizennégy éves.

Unokák vannak?

Amikor a nagylányomtól kérdeztem, hogy mikorra számíthatok unokára, elég szemtelenül azt válaszolta, „ha unokát akarsz apu, akkor csinálj magadnak, ne csinálj nekem programot”.

A tizennégy éves gyerek akár unokának is számíthat.

Igen, igen, a sors kegyelméből apja lehetek az unokámnak, mondhatnám. Alapvetően nem érzem magam se sikertelennek, se boldogtalannak, csak azt szeretném, ha ebben az állapotban körülöttem többen is lennének. Mert így, akiben van valamiféle szolidaritásféle, együttérzés a vele együtt élőkkel, rosszul érzi magát. Az nem tudja jól érzeni magát akkor, ha azt látja, hogy másokkal ez nincs így.

(Az interjú a Fix Tévé november 6-iki Bóta Café műsorának leírt változata.)

Kolozsvári Interferenciák – Áldozatok

Kultúra

Bóta Gábor

2018-11-29

Húsba váj, fájdalmat okoz, égető kérdéseket tesz fel, töprengésre késztet két világhírű színház, a bécsi Volkstheater és a berlini Schaubühne előadása az Interferenciák elnevezésű nagyszabású nemzetközi színházi fesztiválon a Kolozsvári Állami Magyar Színházban. Miközben itthon viták dúlnak arról, aktuál-politizálhat-e a színház, két ilyen jeles teátrum ezt a lehető legtermészetesebb módon, erkölcsi kötelességből, hivatástudatból megteszi.

Mindkettő elég formabontóan csinálja. Bécsben a színház nagyasszonya, Anna Badora meglepő módon összetársítja Euripidész Iphigénia Auliszban című tragédiáját Soeren Voima és Stefano Massini Occident Express című kortárs darabjával, ami egy az egyben a bevándorlókról szól. Euripidész művében pedig ott a kirekesztettség, kisemmizettség, a megsemmisülés és a megsemmisítés, a fennen céloknak kikiáltott borzalmakért hozott áldozat. Az ókori Görögországban Agamemnónnak, mert a jóslat szerint ez a célravezető, saját lányát kell feláldoznia a háború megnyerésének érdekében, aminek célja Trója földdel való egyenlővé tétele. Iphigénia először meglehetősen örül, hogy lesz áldozati oltár, fel is ajánlja, hogy nagy buzgón körbetáncolja majd, aztán, amikor megtudja, hogy de hát éppen őt áldozzák fel, arcára fagy a mosoly. Jön az alkudozás, jönnek a döbbent csendek, majd beteljesedik a végzet.

Az előadáshoz elárasztják vízzel a színpadot. Ebben tapicskolnak a szereplők. Ez jelzi, hogy van mit tisztára mosniuk, tombol a gyűlölet. A vízben piros nagyestélyiben meghempergőzik Iphigénia anyja, Klütaimnésztra is, aki persze minden eszközzel próbálja megakadályozni lánya halálát. Anja Herden annyira csodálatos színésznő, hogy szinte óhatatlanul főszereplővé válik. Fölöttébb nőies, rafináltan eszes asszonyt alakít, aki miközben roppant kiszolgáltatott, már-már fölébe kerekedik a férfiaknak. De elveszíti a lányát, és ettől szinte ő is megsemmisül.

Modern korunk áldozatai a bevándorlók. Menekülnek háborúk elől, vagy, mert nem tudnak megélni felperzselt földjeikből, az életveszélynél, a nincstelenségnél jobb létezést remélve. Sokan halnak meg menekülés közben. Tömeges az áldozat, amit az embercsempészek kegyetlen gondatlansága tovább fokoz. Több dermesztő jelenet van az előadásban. Az egyik, amikor levegőtlen konténerbe zsúfolja be a csempész a szerencsétleneket. De hideglelős színházi megoldásként, ebben az esetben üvegből van ez a szállításra kész konténer. Látjuk a lehetetlen pózokban való iszonyú egymáshoz préseltséget. Test testhez taszítódik, fájdalmat és fullasztó levegőtlenséget okozva. Amúgy a csempész előre ridegen meg is mondja, vagy túlélik, vagy nem. Ha nem, akkor egy szeméttelepre borítják ki őket. Legalább ugyanilyen rémisztő, amikor a menekülők egy kisfiút küldenek előre az elaknásított földön, hogy óvatosan lépkedve igyekezzen kitapasztalni, van-e ott robbanásveszély, amerre tovább lopakodnának. Még hangosan buzdítják is, hogy no csak bátran, no csak előre! Üvöltő segélykiáltás ez, hogy legyen már ennek vége.

De sajnos nincs, és, hogy mennyire nincs, arról regél a Schaubühne Compassion. The History of the machine gun című megrázó produkciója, amihez nem vízzel, hanem szeméttel árasztották el a színpadot. A modernkori civilizáció vagy éppen civilizációtlanság felhalmozott mocskával. Jelképezi természetesen azt a temérdek bajt, problémát, megoldatlansághalmazt, ami összetorlódott. A szemétrakás szélén két színésznő. Egyikük, Consolate Sipérius, fekete bőrű, Ursina Lardi pedig fehér. A rendező fölöttébb bízik bennük, mert jobbára csak beszélnek és beszélnek, alig van cselekedetük, mégis abszolút lekötik a figyelmet. Drámai tényeket sorjáztatnak egymás után. A Földközi-tenger partjaira sodort, vízbe fúlt emberekről, vagy a közép-afrikai polgárháborúk, betegségek áldozatairól, a Közel-Keleten rútul megsemmisültekről. De nem hideg tényközlők ők. Arcukat, gesztusaikat kivetítik nagyban, és miközben mondják és mondják és mondják, ami lúdbőröztető, a hangsúlyaikban, a gesztusaikban, ott a véleményük, az elkeseredésük, a felháborodásuk, a tenni akarásuk, a tehetetlenségük, hogy ez így nem mehet tovább, hogy az afrikai halottakat, például a kongói polgárháborúban értelmetlenül elhunytakat is beleszámítva, már annyi lesz az áldozat, mint a holokauszt idején. De tudják, hogy a tömeghalál gyakran kevésbé megfogható, mint akár egyetlen ember jobban átélhető halála. Megmutatják annak a partra vetett halott kisfiúnak a képét is, akinek fotója bejárta a világot. Ott fekszik közvetlenül a végtelennek tűnő hatalmas tenger mellett az a csöppnyi, elernyedt test, és vádló a látványa.

Muszáj lenne valamit tenni, üvölti, suttogja, követeli, kéri, rimánkodja az előadás. Mi meg csak ülünk tehetetlenül, elborzadunk, majd igencsak erősen megtapsoljuk a két markáns színésznőt, akiknek karizmatikus volta, hiteles kiállása magas hőfokúvá teszi a fájdalmas produkciót.

Édeseim, drágáim

Bóta Gábor

2018-11-16

Gyerekként, a konyha mögött, az élő, egy méteres angolnát kézbe fogta és bele akart harapni. Négy-öt évesen pedig már kolbászt töltött disznóvágáson, majdnem levágta az ujját Lakatos Márk a közismert stylist, akinek Márk konyhája címmel most jelent meg személyes hangvételű szakácskönyve a Libri Kiadónál.

Félévesen a halászcsárdában már követeltem a halászlevet.
Római típusú, félig fekvő pozícióban ettünk.
Egy egész malacfejet tálaltunk fel a színpadon, mert polgárpukkasztó előadás volt.
Az öltözködésnek is lehet íze.
Vannak például olyan közhelyek, hogy a divattal kapcsolatos területeken több meleg férfi van, mint hetero.

A könyved előszavában leírod, hogy már egészen pici korodban ott szaladgáltál kolbásszal a kezedben az agárdi kempingben, ahol a nagyszüleidnek pecsenyesütödéjük volt…

Igen, meztelen fenékkel ott mászkáltam a strandon, egy kolbásszal a kezemben. Ráadásul angyalhajú, aranyfürtű kisfiú voltam, mindenki kedvelt, élő reklámot jelentettem a nagyszüleim portékájának. Azt gondolták, ha nekem a kezembe merik adni, nem lehet az olyan rossz.

Kétéves korodban már kolbászt ettél?

Oly annyira, hogy félévesen a halászcsárdában már követeltem a halászlevet.

Félévesen azt hogy kell követelni?

Ordítottam, és a kezemmel mutattam, hogy azt kérem. Azóta is az az egyik étel, amit bármikor meg tudok enni.

Mind a négy nagyszülőd vendéglátós volt…

Igen, így aztán annyira megszoktam a konyhát, a főzést, hogy hátul, a konyha mögött, az élő, egy méteres angolnát kivettem, és abba akartam nyersen beleharapni.

Sipítottak a nagyszülők?

Igen, megpróbálták kivenni a kezemből.

És az angolna mit csinált?

Hát szerintem azt gondolta, hogy most szusi lesz belőle.

Tulajdonképpen így maradtál…

Így, így. Főztem állandóan, minden egyes családi ünnepre. Négy-ötéves koromtól rendszeresen résztvettem a disznóvágásokon, kolbászt is töltöttem.

A könyvpremiereden azt mondtad, hogy közben majdnem az ujjadat is levágtad.

Igen. Egy mély vágás volt. Aztán spanyol-magyar tagozatú osztályba jártam a gimnáziumban, ahol állandóan színházat csináltunk. Ezzel a csapattal nagy lucullusi lakomákat csináltunk.

A premier bankettekre?

Azokra is, de gyakran valakinek a lakásában hétvégenként sütöttünk, főztünk és nagyon ceremoniális körülmények között, perzsa szőnyegeken, párnákon megettük, amit elkészítettünk. Római típusú, félig fekvő pozícióban ettünk, arra emlékszem.

Miket?

Akkor kaptam életem első szakácskönyvét, és abból például több mindent is megfőztem. Akkoriban éppen Picasso A telibe viszonzott vágyakozás című szürrealista darabjára készültünk, és abban egy egész malacfejet tálaltunk fel a színpadon, mert polgárpukkasztó előadás volt. Persze más borzalmakkal is készültünk a kedves nézőknek.

Azt szoktad mondani, hogy a gasztronómia közel áll a stylistsághoz…

Feltétlenül.

Azért, mert az ételt is meg kell adjusztálni?

Hát alapvetően minden az arányokon, illatokon, ízeken, színeken múlik. Ha hiszünk a szinesztéziában, akkor ugye az öltözködésnek is lehet íze. Meg Tóth Árpáddal szólva, lila dalra is kelhet egy nyakkendő. Ezek olyan egymás között kommunikáló rétegek és érzékek, amelyek a divatban, a gasztronómiában, a kultúrában, egyaránt érvényesülnek. Ha valaki úgy él, hogy ezek között az érzéki rétegek között jön-megy, akkor az öltözékben, ételben, bármilyen más dologban meg tudja találni ezt.

Se a stylist tudományát, se a gasztronómiát nem tanultad hivatalosan. Ehhez képest az egyik legismertebb stylist vagy, a Belvárosi gasztro piacon pedig nagyágyúk közt, például Bíró Lajos, Nyíri Szása, Széll Tamás elismerten elsőrangú séfek főztje mellett is megállja a helyét a te kis éttermed.

Meg is álljuk, és erre mi tényleg büszkék vagyunk, mert amikor idejöttünk, mindenki úgy kezelte ezt, hogy na, megjött a kis stylist, és akkor majd valami lesz. De már két és fél éve működik ez az étterem, és az első pillanattól kezdve profitot termel, ami szerintem igen nagy szó a vendéglátásban.

Ebben nincs szerepe annak, hogy celeb is vagy, és emiatt sokan meg akarják kóstolni, hogy mit is főz Lakatos Márk?

Ez az első két hónapra volt igaz, amikor itt én még mosogattam, és szedtem be a tányérokat, mert azt gondoltam, fontos, hogy az emberek lássák, nem csak a nevemet adom ehhez, hanem itt vagyok és a receptúrák is az enyémek. Ebben a két hónapban azok, akik a celebre voltak kíváncsiak, kipróbálták az éttermet. Azóta folyamatosan nagyon combos, erős vendégkörünk van, amitől az egyik legjobban menő hely vagyunk itt a piacon, ami mutatja, hogy ez életképes koncepció és vállalkozás.

A különleges kolbászok és a belőlük készült ételek a fő profil.

Az egyik fő termékünk a narancshéjjal és oregánóval ízesített kolbász, ami a Beloiannisz faluban élő görög kisebbségnek egy tradicionális receptje. De van thay kolbászunk vörös curryvel, szárnyas kolbászunk gyömbérrel, van olyan sertés kolbászunk, amiben eredeti gorgonzola dolce van. Ezek tartósítószer mentesen, minőségi alapanyagokból készülnek. A főzelékeinkben nincsen laktóz, glutén, csak a zöldségekkel sűrítjük ezeket az ételeket. Szerintem, ahhoz, hogy valaki stílusos legyen, már az egészség is hozzátartozik valamilyen szinten. Igenis, kell arra figyelni, hogy az ember miből és hogyan főzi meg az ételét és, hogy mit és hogyan hord.

Ellentétben a többi szakácskönyvvel, amik általában a desszertekkel végződnek, a tiéd velük kezdődik, Édeseim fejezetcím alatt. Így egyébként embereket is szólítasz.

Meg Drágáimnak is.

Ilyen fejezetcím is van, drága alapanyagokból.

Igen, igen, mert én azt gondoltam, ha szakácskönyvet csinálok, az semmiképpen nem lehet, okoskodó, kioktató, mert nem vagyok szakács és nem vagyok háziasszony sem. Szívesen és gyakran főzök, de mindig valamilyen alkalom kapcsán. Azt gondoltam, hogy úgy szeretném a fejezeteimet és a receptjeimet is összeállítani, hogy kicsit az én lelkemet, hangulatomat, személyiségemet tükrözzék, ne pedig valamilyen enciklopédikus dolog legyen a könyv, mert az nem lenne hiteles.

Milyen a te lelked, hangulatod, személyiséged?

Például az, hogy partiról, stílusról szól az élet, amit imádok. Nekem erről, a show-ról, a színházról szól.

Filmelmélet szakon végezted az egyetemet, tehát azt lehet mondani, hogy stylistként sem vagy képzett ember…

Egyáltalán nem.

De stylist könyved is van.

Pontosan. Azért írtam, mert ezt nagyon kevés helyen tanították még, amikor én elkezdtem csinálni. De mivel mind nagyobb és mind sikeresebb szakma, nagyon jó, ha összeszedi az ember azt a tudásanyagot, amit egy stylist elsajátíthat. Természetesen annyit, amit el lehet sajátítani. Hiszen ez olyan alkotói vagy művészeti tevékenység, aminek csak a bástyáit lehet megtanulni, de a belső magma, belső alkotási folyamat mindig intuitív, amit nem lehet tanítani.

Tele vannak veled a bulvárlapok, hogy például nem voltál még nővel, nem gondolkoztál még azon, hogy legyen gyereked, de ez most már megfordul a fejedben. Azt ugyan még nem tudod, hogy nővel vagy férfivel párt alkotva szeretnél akár egy örökbe fogadott gyereket felnevelni. A mindig vállalt melegséged valamilyen szempontból közrejátszhat abban, amit csinálsz?

Nézd, ez egy érdekes dolog. Vannak például olyan közhelyek, hogy a divattal kapcsolatos területeken több meleg férfi van, mint hetero. Én azt gondolom, hogy az az ősi kultúrtörténeti koroktól kezdve mindenképpen érdekes, hogy a közvetítő karakterek általában érzékenyebbek a világ dolgaira. És ugye egy olyan férfi, akinek a női lélekhez, a nőiességhez több közvetlen csatornája van, mint egy alfa macsó, hetero hímnek, aki tradicionálisan igen merev férfi szerepet visz, érzékenyebb lehet sok mindenre.

A macsók is szeretnek öltözködni…

Oké, de amikor valakiben valahogyan természetesebb az átjárás a nemek, a kultúrák között, akkor rendszerint érzékenyebb, és ezt kár tagadni. Hogy aztán erre milyen társadalmi maszkok és egyéb rétegek rakódnak, az már mindenkinek a saját története.

Káosz

Kultúra

Bóta Gábor

2018-11-13

Három ember szinte a szó szoros értelmében széttépi egymást. A negyedik inkább csak asszisztál hozzá. Tettlegességre nem kerül sor, mégis szinte cafatokban hevernek szanaszét. Lehet módszeresen adagolt szófullánkokkal, ádáz nézésekkel, szikrázó szemekkel, fenyegető gesztusokkal, vagy éppen jégcsap ridegséggel is maradandó károsodást okozni.

Per Olov Enquist 1975-ben írt, világsikert aratott és azóta is hódító darabja, A tribádok éjszakája, egykori honfitársa, a jeles svéd író August Strindberg eszelős nőgyűlöletéről, válásáról regél. A se veled, se nélküled típusú utálatba átcsapó kapcsolatról. A távolodni akarásról, de a kényszerű egymásba kapaszkodásról, sőt egymáson élősködésről. A női emancipáció ébredéséről. A hagyományos nemek közti kapcsolatok körüli szemlélet átalakulásáról, a leszbikusságról, arról, amikor a nők már szabadulnának a férfiuralomtól, akár alázzák a férfit, aki pedig kisebbségi érzése miatt fellengzősen nagyzol, és löki a nőket becsmérlő,visszafojtott szexualitással teli, szövegeit.

Ez a folyamatos összecsapás, a másik húsába tépő gyűlöletáradat persze remek játéklehetőséget biztosít a színészeknek. Bizony már csaknem negyven éve volt ebből a darabból egy nagy, máig igencsak emlékezetes produkció, Csiszár Imre kegyetlen, fájdalmas, cinikus humorral teli rendezésében, főleg Blaskó Péter és Tímár Éva pokolra menő játékával, de Szerencsi Éva és Matus György is kiválóak voltak.

Most Kiss Csaba vitte színre a művet a Pinceszínházban, Kaszás Gergővel, Györgyi Annával, Juhász Rékával és Gömöri András Mátéval. Ugyancsak magas hőfokon sistereg a játék. Kaszás Strindbergént karizmatikus, formátumos hisztérikát játszik, erőteljes feminin vonásokkal. Magánéleti és írói válságba jutott tehetséget alakít, akit ráadásul a hazájából is száműztek és a koppenhágai Dagmar Színházban próbálja legatyásodva, megélhetési szempontból létkérdésként, bukás gyanús darabját, ami egyébként éppen saját tragédiáját taglalja, tehát színház a színházban játékot látunk.

Kaszás egészen pazar. Megmutatja a gödörben lévő embert, aki kibírhatatlanul hektikus, nagyképűsködést vegyít a szinte szemünk előtt való összezsugorodással, törpévé válással. Önmaga előtt is összemegy, de közben unos-untalan le akarja uralni a körülötte lévőket, basáskodik, macsóskodik, aztán már-már giccsbe hajlóan érzelmes, üvölt vagy éppen megkukul.

Az előadásban fontos szerephez jutnak a dermesztő csendek, amikor pattanásig feszül a húr, mindenki kivár, vagy éppen már nincs szó a düh, az elkeseredés kifejezésére, marad a párbajjal felérő tekintet, vagy az apatikus bámulás a semmibe.

A darab megírásának esztendejét a nők évének is tartották, az öntudatra ébredés, az emancipálódás fennen hirdetett időszakának. Györgyi Anna pontosan egy ilyen nőt ad, Siri tán nem csak a kibírhatatlan kapcsolat miatt akar válni, hanem elvből is, mit neki a férfi, megvan ő anélkül is! Miközben olyan nagyon azért nincs meg. Györgyi hol megszépülésre képes, jó alakú nő, hol összeomló, megcsúnyuló idegzsába, hol magabiztosnak mutatkozik, hol nyilvánvaló, hogy totálisan kicsúszott a lába alól a talaj. Juhász Réka formálja meg a leszbikus Marie-t, a barátnőjét, a szeretőjét, akihez mindinkább igyekszik kötődni, aki már teljesen emancipálódott, nyíltan vállalja másságát, ahogy pusztító alkoholizmusát szintén. És ott van még, főleg a nézőtéren elhelyezett kis lámpával megvilágított asztalnál, széknél, mint a darabbeli darab rendezője, Viggo, Gömöri András Máté alakításában, aki ehhez a három emberhez képest egy vizesnyolcas, nem is igen rúg labdába, inkább Strindberg rendez, de a két nő is állandóan mindenbe belebeszél, így aztán van egy szép kis veszekedő, féltékenykedő, temérdek komplexumtól terhelt triász, melynek tagjai ütik-vágják, rúgják egymást és pikírtkednek, ahogy belefér.

Jó, hogy azért Kiss Csaba ebből az őrülethalmazból nem akar vérdrámát csinálni, inkább az abszurdok abszurdjáig fokozza a helyzeteket, eljátszatja a végletek végletességét, olykor a szituációk fonákját, ezért sokat lehet nevetni. Horváth Jenny elegáns, finom anyagból készült, tartásos polgári jelmezeket tervezett, a színészek pedig megmutatják, hogy mennyire nincs már bennük tartás, mennyire foszlóban van az, aminek ezek a ruhák a megtestesülései. Szakács Ferenc a háttérben székek kusza formában való egymásba akasztásával valóságos kortárs szobrot tervezett, a totális káoszt érzékeltetve.

A produkció is arról regél, hogy teljes a káosz bennünk, a lelkünkben, no meg a külvilágban is, ez pedig így összeadódik, és hát alaposan megnézhetjük magunkat.

Eszetlenség és humánum

Kultúra

Bóta Gábor

2018-11-02

Az Alföldi Róbert által játszott Raoul Nordling, svéd konzul, megmenti Párizst. Egyetlen ember a híres nagyvárost? Ez úgy hangzik, mint valami tucat katasztrófafilm hülye sztorija. És bármennyire hihetetlen, igaz! A Diplomácia című, Cyril Gely által írt darabot látjuk, Sztarenki Pál rendezésében. Színészként pedig német tábornokot játszik, akit a már minden fronton vesztésre álló Hitler azzal bízott meg, hogy robbantsa fel egész Párizst.

Azért tébolyító, hogy mi minden múlhat egy emberen! Mondogatni is szokták, hogy manapság akár egyetlen őrült elég ahhoz, hogy felrobbantsa a világot. Fene tudja, hogy ez így igaz-e, de azt hiszem, hogy a félelem ettől már mindannyiunkban ott van, átsuhant az agyunkon ez a lehetőség. Az pedig túlzottan is közel került hozzánk a terrorizmussal, hogy akár megeshet, hogy békeidőben is felrobbanunk.

Tény ami tény, Hitler tényleg kiadta a parancsot Párizs megsemmisítésére, nyilván azt remélve, hogy ezzel legalább ideig-óráig feltartóztathatja a szövetségeseket. És valóban úgy volt, hogy a sokat próbált Dietrich von Choltitz tábornok, végre is hajtja a fény városának, és akár két millió embernek, a tébolyult elpusztítását.

Két hatalmas horogkereszt van a színpadon, amikor bemegyünk a Rózsavölgyi Szalon Diplomácia című produkciójára, már ezekkel kávézgatunk, teázgatunk, sütizgetünk. Vészjóslóan nyomasztó társaság. Először a tábornokot látjuk meg a hotelszobájában, karján is horogkereszt, feszülő, állig begombolt egyenruha, kitüntetésekkel, Böhm Katalin tervei szerint. Talpig katona áll előttünk, büszke arra, amit elért, számára a parancs nyilvánvalóan parancs, nincs töprengés, nincs vívódás, hogy azt végrehajtsa-e, ahogy evidens, hogy az ő parancsát sem lehet megkérdőjelezni. Megy előre, mint a buldózer, ha törik, ha szakad. Az erkélyről végig néz a hajnali Párizson, amit immár az ő megsemmisítésre szánt birodalmának tekint. Majd elkapja egy asztmaroham, és a kamasz segéde keríti elő neki remegő kézzel a gyógyszert, így aztán világossá válik, hogy lám, ő is mennyire könnyen sebezhető. Meg az is világos, hogy kifogyva a megfelelő erőkből, már kényszerűen kamaszokkal, Varga Ádám, Bárdi Gergő hiteles megszemélyesítésében, próbálják vívni a németek háborút. De rögvest utána Choltitz intézkedik, telefonál, halasztást nem tűrő utasításokat ad ki, és fogadja azt az ifjú mérnököt, aki pontosan beszámol neki arról, hogyan tervezte meg a lehető legnagyobb gondossággal, Párizs levegőbe röpítését. A díszletet kigondoló Enyvvári Péter hatalmas várostérképet helyezett el a háttérben a falon. Ezen piros mágnesekkel jelöli az alapos munkát végző fiatalember a robbantási gócpontokat, legfőképpen a hidakat. Sütő András ügybuzgónak játssza, aki érzi, hogy mekkora feladat ez, milyen körültekintést és szaktudást igényel. Ecseteli is az elképzeléseit behatóan, és meg is kapja érte a dicséretet a tábornoktól. De azért csak kicsusszan a száján, hogy nem gondolta volna az építészkaron, hogy Párizst kell majd felrobbantania. És hát némi bátortalansággal engedélyt is kér rá, hogy mielőtt kitör az égszakadás, földindulás, hadd hagyja el a várost. Munkája végeredményében nem akar gyönyörködni.

Minden előkészület lezajlik a tömeghalált okozó, várost romba döntő robbantássorozathoz. És ekkor, az utolsó órában, toppan be a svéd konzul, aki Franciaországban született, így jókora a helyismerete, egy rejtekajtót is ismer a lakosztályba, ezen keresztül jutott be. Alföldi a tábornok rettentő határozottságával szemben, félszeg, öltönyös, mellényes, nyakkendős urat ad, egy polgárt. Vívódó, töprengő humanistát, aki eddigi ismeretségükre való tekintettel, el akarja téríteni a tábornokot iszonyú megbízatásától.

Itt következik a nagy párbaj, és a kolosszális színészi lehetőség. Sorsdöntő órában vív egymással szócsatát két férfi, a megszállók vezetője és a megszállottak képviselője, és a kezdeti totális bizalmatlanság után képesek lesznek meghallgatni egymás érveit. Döbbenetesen rímel ez a szituáció Székely János jelenleg is több helyen játszott, riasztóan aktuálissá vált, Caligula helytartója című nagyszerű darabjára, amiben a császár helytartója áll le, légiókkal a háta mögött, vitatkozni a jeruzsálemi templom főpapjával, és végül a parancs megtagadásával megelőzi a nemzethalált.

Ezúttal Alföldi csendes, megfontolt, felelősségteljes konzult alakít, akinek tán vigyáznia kell, hogy ne jöjjön ki a sodrából, de a cél érdekében fegyelmezni tudja magát. Amikor már-már megemelné a hangját, visszatolja a „potmétert.” Higgadt arckifejezést erőltet magára, rendezi a vonásait, miközben érvel és érvel, pörög az agya, bármire van riposztja, cáfol, alátámaszt, életbölcsességeket és nagyon is konkrét tényeket mond, akár az éppen aktuális hadi helyzetet. Amiből egyértelmű, hogy semmi, de semmi értelme a levegőbe röpíteni Párizst, azzal csak egy-két héttel tudnák késleltetni a németek a vereségüket, és belegondolni is rossz, milyen borzadályos megtorlás következne.

Nem csak szavak vívnak egymással, hanem tekintetek, gesztusok szintén. A két színész remekül játssza, csaknem hogyan nyársalják fel egymást nézéssel, vagy hogy engesztelődik meg a tekintet, hogyan csitulnak a gesztusok. Ezernyi érzelmi árnyalat fut át rajtuk, a teljes csüggedéstől a remény felébredéséig. És közben jelentőségteljes csendek is vannak, táncoló idegekkel. Két férfi pokoli kutyaszorítóban egymásnak feszül, dermesztő „sakkjátszmát” vív, és végül mindkettő megérti a másikat, a humánum felülkerekedik az esztelen pusztításon.

Lidérces belegondolni, hogy ez tényleg egyetlen emberen múlott!? Ha nincs Nordling, levegőbe repül minden?! Vagy, ha Choltitzot kicsit más fából faragták volna, szintén!? Hogy mi hangzott el a szállodában, az a darab szövegében valószínűleg sok tekintetben fikció. De az alaptörténet igaz. A konzult a háború után igencsak kitüntették. Még találkozott is egyszer az immár békés Párizsban a tábornokkal. És neki ajándékozta a kitüntetését. Szép. Mint a mesében, itt a vége, fuss el véle, mondhatnánk nyugodtan álomra hajtva a fejünket.

Csak közben ez a történet manapság lidércesen aktuális, nem véletlenül szisszennek fel többször is a nézők, hogy te úristen, mi hangzik el! A veszélyérzetünk az elmúlt időszakban alighanem növekedett. Szorongásainkat fogalmazza meg ez a produkció, de történelmi hitelességű, igaz happy andjével talán kicsit segít hinnünk abban, hogy hiába jön a rosszabbnál rosszabb, a humánum azért előbb-utóbb, csak felülkerekedik.

Zaklatás

Kultúra

Bóta Gábor

2018-10-31

Szinte egyfolytában zaklatják a fiatal, tehetséges színésznőt. Leteperik, majdnem megerőszakolják, zaklatják szóval, nézéssel, rábeszéléssel, pénzzel, gazdagság, jólét ígéretével, pályáról való eltérítéssel. Végül megveszik szőröstül, bőröstül. Valló Péter rendező nem aktualizálja A művésznő és rajongói című Radnóti Színházban bemutatott Osztrovszkij darabot. Meglehetősen aktuális az minden aktualizálás nélkül is.

Arról regél, hogy a színház mennyire tud vagy nem tud létezni, támogatók, mecénások, körülötte lévő léhűtők, fontoskodók, haszonlesők, befolyással üzérkedők nélkül. Kérdés, mennyire lehetséges művészi függetlenség, mi az ami még elfogadható kompromisszumnak nevezhető, mi az ami már megalkuvás, mi az, amikor már hajlik, sőt roppan a gerinc, és mi az, ami már valós vagy vélt előnyökért akár teljes önfeladással jár.

Színház a színházban játékot látunk, ez rendszerint mindig hálás. A darabban van több helyszín, de Horváth Jenny díszlettervező ezt egy vidéki színházi öltözőre redukálja. A főszereplőnő, Alexandra Nyegina öltözőjére. Ott sorakoznak a pompázatosnak látszani akaró, de némiképp megkopott, olcsó anyagú ruhák, amikbe tán beivódott a művésznő mamája által helyben összeütött olcsó ételek szaga. Csaknem érződik a pállottság, az izzadtság is, a lelakottság ugyancsak, hogy ez lényegében egy második otthon, csak ide csöngetni sem kell, kopogni sem feltétlenül, némiképp olyan, mint egy átjáróház, ahová bárki kéretlenül betoppanhat, és jogot formálhat magának arra, hogy huzamosabb ideig ott is maradhasson. Intimitásra alig van lehetőség, miközben sokan vágynának rá. Vagy legalábbis a tehetséges, szemrevaló színésznő leuralására, birtoklására, mindenáron való megszerzésére.

Kelemen József például olyan látszólag disztingvált, hercegnek becézett, jól öltözött urat ad, aki úgy érzi, van annyira befolyásos, hogy ezért kapásból biztosra mehet, és totálisan felháborodik, amikor Nyegina ott, rögtön, az öltözőben nem áll kötélnek, durván leteperi, és még neki áll feljebb. Amikor nem jön létre a vágyott aktus, iszonyúan megsértődik, és hathatós része lesz abban, hogy kirúgják az amúgy ünnepelt színésznőt, akit egyenesen a direktornál fúr. Ocsmány alakokból széles a skála. Pál András magas rangú tisztviselőként, ugyancsak nagyképűen és durván hajt rá a nőre, de közben a színész elég nyilvánvalóvá teszi a szorongásait is. Rusznák András az a dúsgazdag gyáros, aki abszolút nyeregben érezve magát, végül nagy birtokon való békés életet, házi színpadot ígérve, eltéríti Nyeginát a hivatásától.

Valló Péter a maga gondosan kidolgozott, realista módján, biztos hozzáértéssel rendezte meg a produkciót, jó színészi alakításokkal, markáns karakterekkel, magas színvonalon. Ez nem azt jelenti, hogy az előadás végig tűzbe hoz, lázban tart, de olykor ez is megtörténik, máskor pedig nézem a remek színészi alakításokat. Lovas Rozi Nyeginaként pazar. Ezernyi árnyalat eljátszására képes. Bámulatos a mimikája, az arca mindent tükröz. Ha kell, a helyzetet uraló, tehetségében biztos, jeles színésznő, aki előtt minden bizonnyal nagy jövő áll, máskor pedig kis kiszolgáltatott, reszkető veréb, aki riadtságában meg sem tud mukkanni. A végletek végletét is eljátssza. A mamája Börcsök Enikő, aki ott létezik vele az öltözőben, mindenben segíteni igyekszik, tolja azért a megalkuvással járó, módosabb lét felé, és e szerint stíröli az öltözőbe betoppanó pasasokat. Börcsök is nagyszerű, megmutatja a kapuzárási pánikot, kicsit olykor ő is kelleti magát, és jelzi, hogy végre-valahára ő is szeretne jobb módúan élni. Porogi Ádám a fantaszta, világjobbító bölcsész, tényleg szerelmes Nyeginába és ő is belé, de hát ebben a primer érdekek és primer ösztönök által vezérelt közegben a szerelem hosszabb távon halálra van ítélve. Bálint András egykori direktorként, mostani ügyelőként, valamelyest próbálná óvni a valós értékeket, igyekszik legalább a színfalak mögött hangoskodókat kisebb hangerőre inteni, hogy valamelyest zavartalanul lemenjen az előadás.

Schneider Zoltán a valamikor nagy tragikus színész, aki elitta az eszét, de azért még vannak józan meglátásai, felvillanásai. Ő tán független próbált maradni, ezért jutott ideáig, soha nem lesz képes visszajutni a fővárosba, az ismertek, a méltán nagyok közé. Konfár Erik fiatal színházigazgatója tudná mi a jó, de őt már leginkább csak a bevétel érdekli, értékrendje és tettei így külön utakon járnak. Martinovics Dorina a csinosságát agyon hangsúlyozó, könnyen áruba bocsátkozó színésznő, nem olyan harsogóan tehetséges, mint Nyegina, de simulékonyan alkalmazkodó, ezért könnyen a helyére kerülhet. Benedek Mari feltűnően puccos, rikító, ízléstelenségbe hajló ruhákat tervezett neki. Morcsányi Géza élő, lüktető, friss, mai fordítást készített.

Az előadás szép kis „állatseregletet” mutat. Jobbára eléggé torz pofákat, tragikomikus alakokat. Sokat lehet rajtuk nevetni, de időnként azért összeszorulhat a gyomrunk, és el-eltöprenghetünk azon, hogy esetleg mi is hasonlatosak vagyunk hozzájuk!? Mi is ilyen zaklatók és zaklatottak vagyunk?

Lebénultam, mozdulatlanná dermedtem – Lévai Katalin

Bóta Gábor

2018-10-27

Lebénultam, mozdulatlanná dermedtem – Lévai Katalin

Valamilyen módon majd földolgozza azt a traumát, hogy a Lendülettel Magyarországért nevű pártot csalással vádolták, Lévai Katalin, szociológus, politikus, író, aki most először beszél átfogóan a történtekről. Még mindig nagyon felkavarják az egykori események. Azt mondja, az ő nevéhez soha nem kötődött csalás és gyűlöli a hazugságot. Egy családregényen dolgozik, ami azért rímel a mára.

Egy európai országban odáig jutottunk, hogy már a gender is szitokszó, a liberalizmus és a szabadság mellett.
A sajtó nem szeretett, mert akkor már az ment, hogy egy jelölt legyen és összefogás.
Engedjék meg, hogy mi a csalódottakhoz, a kiábrándultakhoz, a pártot választani nem tudókhoz szóljunk.
Te jó ég, még elvisz szavazókat!
Előre lehetett látni, hogy megegyezés nem lesz.
Az ellenzék soha nem volt valóságos közösség, ez egy elképzelt közösség, mesterséges konstrukció.
Mondhatjuk, hogy egy bevándorló családról van szó.

2017 nyarán indítottál egy Lendülettel Magyarországért nevű pártot, amiért kaptál hideget-meleget. Utólag mit gondolsz erről?

Jaj istenem, nagyon sokáig nem akartam erről beszélni, és most se nagyon szeretek beszélni róla. Ez komoly trauma volt, föl kellett dolgozni, de hát persze azóta alaposan végiggondoltam. Előbbről kezdem a választ, onnan, hogy egyáltalán miért alapítottunk pártot.

Sokan ezt se értették, hogy miért is? Adott egy alapvetően szociológus hölgy, aki könyveket ír, mostanában ráadásul szépirodalmiakat. Otthagytad már a politikát, miért másztál bele vissza?

Nagyon jó helyen keresgélsz, mert valóban értelmiségi dilemma, hogy én, aki mondjuk azért tizenöt évet csak eltöltöttem a politikában, de szociológusként is mindig használtam a nyilvánosságot ahhoz, hogy a saját gondolataimat, a világról kialakított képemet megosszam másokkal, miért térek vissza a politikához. De végül is normális és magától értetődő gondolatnak tartottam, hogy a választásokhoz közeledve pártot alapítsak, amikor azt láttam, hogy az időseknek és a nőknek nincsen megfelelő képviseletük.

Annyi mindenkinek nincsen megfelelő képviselete. Például a romáknak sincs, akikkel hosszú ideig foglalkoztál.

Így van. De a mai magyar társadalomnak és az európai társadalmaknak is a legsúlyosabb kérdése az, hogy elöregszenek. Ennek hihetetlen következményei vannak. A magyar társadalom háztartásainak 40%-ában élnek idősek, közel hárommillió nyugdíjas él az országban. Az elöregedés olyan társadalmi probléma, amit, ha nem kezelnek, akkor nem csak a nyugdíjrendszer kerül veszélybe, hanem az egész társadalom. Európában euró milliárdokat fordítanak arra, hogy a megfelelő idős kort biztosítsák, hogy ennek az intézményrendszerét kidolgozzák, a szociális hálózatát megerősítsék, a nyugdíjrendszereket kitalálják. Magyarországon pedig ez a kérdés érdemben nem merült fel, hanem időnként a politikusok, amikor a választások már közeledtek, beszéltek valamit a nyugdíjasokról. A kormány adott egy kis nyugdíjemelést, nyugdíjprémiumot, ezt-azt. Átfogóan senki nem foglalkozik azzal, amiről beszélek, hogy az elöregedés hogyan alakítja át az egész ország életét. A másik, amivel mindig foglalkozom, a női egyenjogúság kérdése. Ez olyan szinten tűnt el a közbeszédből, hogy az egészen döbbenetes. Egy európai országban odáig jutottunk, hogy már a gender is szitokszó, a liberalizmus és a szabadság mellett. Azért ilyen másutt nincs. Nekem volt egy olyan elképzelésem, hogy ha egy párt jó célokkal megalakul, és olyan társadalmi csoportok érdekeit képviseli, amelyeket mások kevésbé vagy gyengén, akkor az idővel sikeres lehet. Magas színvonalon igyekeztünk képviselni az idősügyet, és úgy gondoltuk, hogy ha van mögöttünk egy olyan ernyőszervezet, mint a Nyugdíjasok Országos Képviselete, akkor érdemes pártot alapítani. Ez még 2017 júniusában történt, amikor ezzel az ötlettel keresett meg Földényi György elnök, tehát nem az én ötletem volt.

Ha téged ennyire foglalkoztatott, hogy több millió embernek nincs képviselete, akkor miért nem három évvel ezelőtt alapítottál pártot? Amikor ezt megtetted, az már nem volt túl késő?

Így van, igazad van Gábor, jó a kérdés, hibáztam, Nem foglalkoztam én ezzel annyira, nem volt bennem, hogy mindenáron pártot alapítok, de ha jött a felkérés, azt elfogadtam. Késő volt és ez hiba volt.

Mit mondott neked Földényi, miért van szükség új pártra?

Sokszor összejöttünk már korábban szociális kerekasztalokon, szakmai beszélgetéseken, és végül azzal keresett meg, hogy itt van a Nyugdíjasok Országos Képviselete, ami ernyőszervezet, lefedi az egész országot, lesz hátterünk. Azt gondoltuk, ilyen háttérrel érdemes elindulni. Értelmiségi módon kezdtünk el működni. Társadalmi munkában dolgoztunk valamennyien, pénz és külső támogatások nélkül.

Mit jelent az, hogy értelmiségi módon?

Azt, hogy szociológus szakemberekkel ültünk sokszor együtt, programokat dolgoztunk ki, szakmai műhelyeket tartottunk rendszeresen, ezek középpontjában a nyugdíjrendszer, a szociális ellátások védelme, az idősek, a nők, a sérülékeny társadalmi csoportok helyzete állt.

Az értelmiségi mód azt is jelentette, amit nagyjából az egész baloldal hibájának is felrónak, hogy nem jártátok a vidéket?

Dehogynem. Minden városban vannak nyugdíjas szervezetek és mi fölvettük velük a kapcsolatot, elmentünk hozzájuk. Igen sokfelé jártunk, egészen kis falvakban és nagyvárosokban is. Mindenütt elmondtuk a programunkat.

Nagy kérdés, hogy ezek a nyugdíjas szervezetek mennyire működnek? Azért olyan nagyon nem lehet róluk hallani.

Így van. Azt a politikai támogatást, amit tőlük reméltünk, nem is kaptuk meg. Az az aktivitás, amit feltételeztünk róluk, nem volt meg. Az embereknek akkorra már baromira elegük volt a politikából. Amikor meghallották, hogy nem szociológusként, vagy íróként megyek, hanem politikusként, akkor ez már nem tetszett annyira, mert a politikától távol akarták magukat tartani. Így oda jutunk vissza, hogy egy olyan országban élünk, ahol az embereknek vagy jószántukból vagy kényszerből dönteniük kell arról, hogy részt vegyenek-e a politikában vagy vonuljanak vissza szépen a magánéletükbe. Az idős nyugdíjasok általában úgy gondolták, hogy köszönik szépen, nekik már a politikából elég volt.

Nem arról van szó, hogy pontosan ezt akarják elérni a hatalmon lévő? Akár a civil szervezetek nyomorgatásával is, hogy az emberek csak ne nagyon foglalkozzanak politikával. Fogadják el azt, ami fentről jön, tegyék zsebre azt a kis juttatást, amit kapnak, amihez különben társul egy össztársadalmi méretekben tényleg kicsit növekvő életszínvonal. Emiatt az emberek félnek, hogy jaj-jaj, ha mások jönnek a hatalomba, akkor esetleg még ez is veszélybe kerülhet.

Pontosan erről van szó. És akkor most folytatom a gondolatodat, tökéletesen egyetértve minden szavaddal. Ezt azért tudják olyan sikeresen megcsinálni, mert ennek mély hagyományai vannak Magyarországon. Akkor élsz te nyugodtan, akkor van meg a belső békéd, akkor tudsz akár alkotni is, ha visszavonulsz, távol tartod magad a politikától, nem ártod bele magad a közügyekbe. Ez történt az egész Kádár rendszer alatt.

Mindezzel nem számoltatok?

De igen. Ennek ellenére mégiscsak elkezdtük a kis pártunkat építeni, kerestünk jelölteket, mentünk mindenfelé, így még falura is. Úgy nézett ki, hogy talán lassan, idővel fel tudunk építeni egy hálózatot. A sajtó nem szeretett, mert akkor már az ment, hogy egy jelölt legyen és összefogás. De hát közben látszott, hogy ez az összefogás nem működik.

Te nem értettél egyet azzal, hogy csak egy jelölttel lehet nyerni?

De igen és most is úgy gondolom, ha ennek lett volna tényleg esélye, akkor mi visszalépünk, ezt többször nyilatkoztam is. De addig engedjék meg, hogy mi a csalódottakhoz, a kiábrándultakhoz, a pártot választani nem tudókhoz szóljunk, mert ez azért egymillió ember minimum. Hadd nézzük legalább meg, hogy ezek az emberek megmozdulnak-e, érdekli-e őket a programunk, és ha azt látjuk a végén, hogy talán mégsem, akkor majd visszalépünk. De idáig nem jutottunk el.

A „mi” az mit jelent?

A pártot és a jelölteket.

De hány volt belőlük? Hiszen, amikor nagyon támadtak titeket, azt is írták, hogy senkit nem lehet elérni, nincs egy iroda, nincs egy telefonszám…

Jaj, jaj, nem, ez nem igaz Gábor. Én hál’ istennek ezt nem is olvastam. El tudtak minket érni, és voltak jelöltjeink, be is mutattuk őket. Volt egy nagy sajtótájékoztató.

Hány jelölt volt?

– Hát olyan huszonvalahány jelöltünk volt. Irodánk is volt, természetesen. Egészében véve azt gondolom, ha egy olyan új párt indul el, amelyik értékeket mutat fel, van elképzelése, mondandója arról, hogy mit kellene változtatni a politikában, a társadalompolitikában, továbbá megjelöli azokat a problémákat, amelyek a legfontosabbak, és amelyeket a politikusok nem szoktak mélységében értelmezni, akkor annak a pártnak meg kell adni az esélyt. .

Milyen problémákra gondolsz?

Az elöregedő, az oszloposodó társadalomra…

Az milyen?

Az oszloposodó társadalomban nincsen érintkezés a különböző rétegek között, elszigetelten, egymás mellett léteznek. Nincsen átjárás az alsóbb társadalmi rétegekből a felsőbbek felé, a mobilitási utak tehát le vannak zárva. Van egy szociológusi elképzelésem arról, hogy ez a társadalom az integráció és a mobilitás hiányától szenved, és ezen változtatni kellene. Ha választás van, akkor nem ezen a nyelven kell ezt megfogalmazni, nem is ezen fogalmaztuk meg, csak ez a háttértudás ott volt mögötte.

Halkan és csendben jegyzem meg, hogy az értelmiségnek sincs képviselete, ha már itt tartunk.

Tudom, de ezt már nem is mondom.

Jó, hogy értelmiségi mentalitással próbáltad intézni, a dolgokat?

Az mindig is kérdés, hogyan lehet és kell az értelmiségi gondolatokat olyan érthetően megfogalmazni, hogy minél több emberhez eljussanak. Én nem szeretek három szavas mondatokban beszélni, ahogy te sem, nem szeretem a végtelenségig leegyszerűsített közlendőt, mert annak a közönségnek a tagjairól, amely engem hallgat, feltételezem, hogy értelmes, okos, kíváncsi. Legfeljebb nem tanultak sokat egy adott területről. De azért lehet nekik arról beszélni, meg is értik, jó kérdéseket tesznek fel. Azt hiszem, azért is voltak sikereim korábban és remélem, hogy még lesznek is a közéletben, mert mindig partnernek tekintem a közönséget és a saját tudásom szintjén kommunikálok, nem „megyek le kutyába.”

Nem ez az oka annak, hogy a politikában soha nem volt tömegbázisod?

Volt énnekem tömegbázisom, amikor a nőket képviseltem, nagyon is volt. De hát igazi tömegbázisa nem tudom kinek van Orbán Viktoron kívül. Azt a stílus, azt a beszédmodort viszont nem szeretném átvenni.

Roppant hatásos, nagyon okosan ki van találva.

Nem ő találta ki, átvette, de ügyesen alkalmazza, így van. Bázis felépítéséhez egyébként idő kell, elismerem hibaként, hogy nem tudtunk igazi, országos bázist felépíteni, támogatást sem tudtunk igazán szerezni, s ezek mind nagyon-nagyon hátráltattak minket. De azért mentünk előre, mert változatlanul azt gondoltuk, hogy most már mérettessük meg magunkat. A választás a demokrácia ünnepe. Meg akartuk nézni, lehetséges-e az, hogy nem csak két oldal áll egymással szemben, hanem akár új pártok is megmutatkozhatnak. Érdekelt, hogy lesz-e olyan társadalmi vonzerőnk, hogy magunkhoz tudjuk vonzani a csalódott, kiábrándult embereket. Hát ez nem sikerült.

Miért nem?

Mert ezek az emberek nem mozdultak meg. Mindig vártuk, vártuk, sok választáskor vártuk, hogy majd megmozdulnak, de ők valószínűleg el sem mentek szavazni. A sajtó nem segített nekünk, így nem tudtunk eljutni hozzájuk. Az országjárás pedig, amit saját autóval, saját erőből csináltunk, kevés volt.

Miért kerültetek szinte rögtön a párt megalakításakor fasírtba az ellenzéki sajtóval?

Ennek igen egyszerű oka van,

politikai riválisai voltunk az ellenzéki pártoknak, akik nyilván utálták, hogy elindul még egy párt, amikor ők maguk is egymással hadakoztak.

Négy-öt-hat párt próbált megegyezni, szövetségre jutni, nem sikerült. És akkor megjelenik még egy, te jó ég, még elvisz szavazókat!.

Ez nem volt reális veszély?

Reális volt, de ilyen a választás. Aki jobb, vagy vonzóbb programot tud nyújtani, az elviszi a választókat. Ezt nevezik választásnak.

A kétharmad létrejöttében nyilván szerepet játszott az, hogy nem sikerült megegyezni, és az ellenzéki pártok egymástól vonták el a szavazatokat.

De előre lehetett látni, hogy megegyezés nem lesz.

Ezt honnan lehetett látni?

Őszintén szólva, ki nem látta!? Ki nem látta, aki követte a pártok mozgásait, hogy hónapok alatt, fél év alatt, egy év alatt hányszor jelentették be, hogy összefognak, aztán hányszor mentek szét? A mozgásukból lehetett látni, hogy nem sikerül összefogniuk.

Miért van az, hogy a jobboldalon katonás rendbe sikerül állítani a párt híveit, a baloldal esetében pedig még a tört része sem jön össze ennek az egységnek?

Amikor van egy erős vezér, erős személyiség, aki meghatározza és uralja a politikai életet, akkor általában ilyen katonás rend könnyebben megvalósítható, mint amikor nincsenek vezérfigurák, hanem sok apró kis alakulat van.

Sokféle egyéniség, sokféle dolgot gondol a világ folyásáról. Az ellenzék soha nem volt valóságos közösség, ez egy elképzelt közösség, mesterséges konstrukció.

Vágyálom, hogy az ellenzék együttesen, közösen tud fellépni. Lehet, hogy egyszer sikerülni fog és kívánom, hogy sikerüljön.

De a baloldalon miért nem termelődnek ki erőteljes, vezető politikus egyéniségek?

Nem tudom, hogy miért nem termelődtek ki, de ebben az országban pillanatnyilag tényleg csak Orbán Viktor alakja olyan, hogy mögötte gondolkodás nélkül felsorakozik kétmillió ember. Több ilyen politikust jelenleg nem ismerünk az országban, egyszer talán lesz a baloldalon is. Hogy miért nincsen, arra én is keresem a választ, de ugyanúgy, ahogy te, megakadok. Ha nem alakul ki lassan egy új közbeszéd, azt mondanám, hogy polgári kultúra, ha ez a szó nem lenne annyira lejáratva, akkor nem lesz változás. Ebben a kultúrában evidencia, hogy te mint állampolgár beleszólsz a közügyekbe, és beleszólhatsz akkor is, ha kicsi vagy, ha kezdő vagy, és ezért nem gyilkolnak le. Fontos, hogy lehessen más véleményed, mint másoknak, és ha tisztességesen, értékek alapján politizálsz, van hited, van meggyőződésed, akkor elindulhatsz a pályán. Nyilván egy ilyen új politikai erőre van szükség. Tudom, hogy ez egy 19. századba visszanyúló értékrend. Akkor alakult ki az a fajta polgári mentalitás, amelyikről most beszéltem. Nekem ez a polgári kultúra az életem bázisa, ehhez tartom magam és azért is bénultam le annyira, amikor olyan vádak értek, hogy én netán csalok, mert életemben nem követtem el semmiféle csalást és gyűlölöm a hazugságot. Ez az igaztalan vád annyira lebénított és olyan traumát okozott bennem, hogy nagyon nehezen tudtam túljutni rajta.

Azt hányták a szemedre, hogy a ti és a Fidesz listáján azonos aláírók voltak Zuglóban.

Egészen pontosan most sem tudjuk, mi történt, mert a zuglói választási iroda szúrópróbaszerűen vizsgálódott. Egy választási iroda nem alkalmas nyomozásra, nincsen olyan eszköztára, amivel meg tudja állapítani, hogy tényleg ugyanaz az aláírás, másolt valaki vagy egymás mellett volt két gyűjtőív és mindkettőn aláírtak? Érdemi vizsgálat nem támasztotta alá az állításokat. Ez csak arra volt jó, hogy kiüssenek vele.

Valódi vizsgálatra csak a rendőrség lenne alkalmas, neki vannak olyan eszközei, hogy kinyomozhassa, pontosan mi történt, hogyan és kik manipuláltak.

Ha választási csalást tételezünk fel, akkor elvileg ezt vizsgálhatta volna a rendőrség.

Hát nem vizsgálta, persze. Most mit mondjak erre? Valószínűleg soha nem fog kiderülni, hogy mi történt. Ez

arra volt jó, hogy egy jószándékkal, jó programmal elinduló kis pártot kiüssenek a versenyből.

Hogyan reagáltak a barátaid, ismerőseid arra, hogy téged le Fidesz bérenceztek?

Hála istennek szép nagy baráti köröm van és szép nagy családom. Huszonöten üljük körbe az asztalt karácsonykor és ez még csak az anyai ág. Nagyon mellettem álltak, a baráti körömből nem volt olyan ember, aki egy pillanatig is elhitte volna ezeket a vádakat. Elsősorban a férjem, a lányom, a családom, a szűk kör volt erősen támogató, de az akkori kétségbeesésemben ebből a támogatásból szinte semmit nem tudtam érezni, átélni. Lebénultam, mozdulatlanná dermedtem ettől az ügytől, nem tudtam védekezni és nem is akartam, teljesen visszavonultam. Eldöntöttem, hogy ebből kivonulok, mert nem tudom kezelni. Bizonyítékaim nincsenek. Egyébként én jelentettem be, hogy manipulálják az adataimat. Azonnal írtam egy beadványt és bevittem a választási irodához, amikor meghallottam, hogy valami disznóság történik. Én kértem a vizsgálatot. Az ilyen csalásgyanús ügyekben semmilyen tapasztalatom nincsen, azt gondoltam, így kell eljárni. De nagyon rossz, hogy ez az egész megtörtént. Szerintem mindenkinek rossz, hogy nem derült ki, mi az igazság, ki manipulálta az íveket, és jó lenne, ha ez valamikor tisztázódna. Az pedig különösen rosszul érintett, hogy azok a kollégák, akikkel korábban együtt dolgoztam a rádióban, azok az újságok, amelyekhez korábban sok évig, évtizedig publikáltam, sajnálatos módon nem voltak kíváncsiak arra, hogy mi történt, vagy nekem mi a véleményem. Csak a vádakat írták le. És a közönségük ezeket el is hitte. Kevesen gondolkoztak el az olvasók közül azon, hogy van egy ember, akinek soha semmilyen gyanús ügy nem tapadt a nevéhez, az egyszeriben csak így megváltozik?

Többen azt gondolták, hogy bekattantál.

De nem kattantam be!

Benned mennyire ülepedett le ez az egész?

Még mindig nagyon felkavar. Nem is adtam eddig erről senkinek interjút, te vagy az első. A magam számára ezerszer végiggondoltam. Hogy ez történt, az nem csak nekem ártott, de rossz az országnak, rossz a demokráciának, nem szerencsés, hogy nem indulhat egy kis párt úgy, hogy azonnal veszélybe ne kerülne, ilyen támadások ne érnék.

Nyilván megírod ezt egyszer. De, ahogy téged ismerlek, ez valamilyen módon beszüremlik abba a regénybe is, amin most dolgozol.

Ez így van. A dédszüleim történetét végig követve elkezdtem írni egy család- és társadalomtörténetet. Szerb család az én anyai ágam. A monarchián belül élő szerb rokonaim faluból költöztek fel Budapestre az 1870-es években, mondhatjuk, hogy egy bevándorló családról van szó. Bár határt nem léptek át. Amikor a kiegyezés után lehetővé vált, hogy a nemzetiségiek egyenrangú polgárként éljenek a Monarchiában, elindult egy hatalmas vándorlás a vonzó Budapest felé. A dédszüleim még Kőbányán, tehát a külvárosban telepedtek le, de a következő generáció már Pest belvárosában, iparosként, kereskedőként, a harmadik generáció pedig értelmiségiként élt. Asszimilációról, bevándorlásról, kirekesztésről, a kisebbségeknek a többséghez való viszonyáról, szólnak ezek a családtörténetek, amelyeket társadalomtörténeti keretbe helyezek. Ötvözöm a személyest a történelmivel. És ez erősen rímel azokkal a fontos társadalmi kérdésekkel, amelyek ma felmerülnek.

Most főleg ezt csinálod?

Kutatással, olvasással együtt ez napi tíz óra munka. És az unokámmal szinte minden este franciát tanulunk, mert francia gimnáziumba jár, ahol a matematikától a földrajzig, mindent franciául tanulnak. Tehát van a család, az írás, könyvklubbot, irodalmi szalont csinálunk többen, és még sokféle szociális műhelymunkában veszek részt emellett. De az unoka és az írás első helyen van. És, ahogy mondod, valamilyen módon majd földolgozom ezt a traumát. Csak még nem tudtam eldönteni, hogyan írjam meg, milyen formában. Hogy ebből regény legyen vagy esszé, tanulmány, ezt még nem tudom. Most ennél sokkal nagyobb örömöt és igazi alkotói boldogságot, mondhatni tömör gyönyört jelent a családtörténet írás. Ami persze identitás keresés, ha az őseid múltját kutatod, nem csak róluk tudsz meg többet, hanem magadról is.

12 3...19 1. oldal a 19-ból

FRISS HÍREK

Továbbiak

A hír igaz!

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

Bóta Gábor

FRISS HÍREK

NÉPSZERŰ HÍREK

LEGOLVASOTTABB HÍREK

SZERKESZTŐ VÁLASZTÁSA