Kolozsvári Interferenciák – Áldozatok

0
143
Fotó: Bíró István

Húsba váj, fájdalmat okoz, égető kérdéseket tesz fel, töprengésre késztet két világhírű színház, a bécsi Volkstheater és a berlini Schaubühne előadása az Interferenciák elnevezésű nagyszabású nemzetközi színházi fesztiválon a Kolozsvári Állami Magyar Színházban. Miközben itthon viták dúlnak arról, aktuál-politizálhat-e a színház, két ilyen jeles teátrum ezt a lehető legtermészetesebb módon, erkölcsi kötelességből, hivatástudatból megteszi.

 

Mindkettő elég formabontóan csinálja. Bécsben a színház nagyasszonya, Anna Badora meglepő módon összetársítja Euripidész Iphigénia Auliszban című tragédiáját Soeren Voima és Stefano Massini Occident Express című kortárs darabjával, ami egy az egyben a bevándorlókról szól. Euripidész művében pedig ott a kirekesztettség, kisemmizettség, a megsemmisülés és a megsemmisítés, a fennen céloknak kikiáltott borzalmakért hozott áldozat. Az ókori Görögországban Agamemnónnak, mert a jóslat szerint ez a célravezető, saját lányát kell feláldoznia a háború megnyerésének érdekében, aminek célja Trója földdel való egyenlővé tétele. Iphigénia először meglehetősen örül, hogy lesz áldozati oltár, fel is ajánlja, hogy nagy buzgón körbetáncolja majd, aztán, amikor megtudja, hogy de hát éppen őt áldozzák fel, arcára fagy a mosoly. Jön az alkudozás, jönnek a döbbent csendek, majd beteljesedik a végzet.

Fotó: Bíró István

Az előadáshoz elárasztják vízzel a színpadot. Ebben tapicskolnak a szereplők. Ez jelzi, hogy van mit tisztára mosniuk, tombol a gyűlölet. A vízben piros nagyestélyiben meghempergőzik Iphigénia anyja, Klütaimnésztra is, aki persze minden eszközzel próbálja megakadályozni lánya halálát. Anja Herden annyira csodálatos színésznő, hogy szinte óhatatlanul főszereplővé válik. Fölöttébb nőies, rafináltan eszes asszonyt alakít, aki miközben roppant kiszolgáltatott, már-már fölébe kerekedik a férfiaknak. De elveszíti a lányát, és ettől szinte ő is megsemmisül.

Modern korunk áldozatai a bevándorlók. Menekülnek háborúk elől, vagy, mert nem tudnak megélni felperzselt földjeikből, az életveszélynél, a nincstelenségnél jobb létezést remélve. Sokan halnak meg menekülés közben. Tömeges az áldozat, amit az embercsempészek kegyetlen gondatlansága tovább fokoz. Több dermesztő jelenet van az előadásban. Az egyik, amikor levegőtlen konténerbe zsúfolja be a csempész a szerencsétleneket. De hideglelős színházi megoldásként, ebben az esetben üvegből van ez a szállításra kész konténer. Látjuk a lehetetlen pózokban való iszonyú egymáshoz préseltséget. Test testhez taszítódik, fájdalmat és fullasztó levegőtlenséget okozva. Amúgy a csempész előre ridegen meg is mondja, vagy túlélik, vagy nem. Ha nem, akkor egy szeméttelepre borítják ki őket. Legalább ugyanilyen rémisztő, amikor a menekülők egy kisfiút küldenek előre az elaknásított földön, hogy óvatosan lépkedve igyekezzen kitapasztalni, van-e ott robbanásveszély, amerre tovább lopakodnának. Még hangosan buzdítják is, hogy no csak bátran, no csak előre! Üvöltő segélykiáltás ez, hogy legyen már ennek vége.

Fotó: Bíró István

De sajnos nincs, és, hogy mennyire nincs, arról regél a Schaubühne Compassion. The History of the machine gun című megrázó produkciója, amihez nem vízzel, hanem szeméttel árasztották el a színpadot. A modernkori civilizáció vagy éppen civilizációtlanság felhalmozott mocskával. Jelképezi természetesen azt a temérdek bajt, problémát, megoldatlansághalmazt, ami összetorlódott. A szemétrakás szélén két színésznő. Egyikük, Consolate Sipérius, fekete bőrű, Ursina Lardi pedig fehér. A rendező fölöttébb bízik bennük, mert jobbára csak beszélnek és beszélnek, alig van cselekedetük, mégis abszolút lekötik a figyelmet. Drámai tényeket sorjáztatnak egymás után. A Földközi-tenger partjaira sodort, vízbe fúlt emberekről, vagy a közép-afrikai polgárháborúk, betegségek áldozatairól, a Közel-Keleten rútul megsemmisültekről. De nem hideg tényközlők ők. Arcukat, gesztusaikat kivetítik nagyban, és miközben mondják és mondják és mondják, ami lúdbőröztető, a hangsúlyaikban, a gesztusaikban, ott a véleményük, az elkeseredésük, a felháborodásuk, a tenni akarásuk, a tehetetlenségük, hogy ez így nem mehet tovább, hogy az afrikai halottakat, például a kongói polgárháborúban értelmetlenül elhunytakat is beleszámítva, már annyi lesz az áldozat, mint a holokauszt idején. De tudják, hogy a tömeghalál gyakran kevésbé megfogható, mint akár egyetlen ember jobban átélhető halála. Megmutatják annak a partra vetett halott kisfiúnak a képét is, akinek fotója bejárta a világot. Ott fekszik közvetlenül a végtelennek tűnő hatalmas tenger mellett az a csöppnyi, elernyedt test, és vádló a látványa.

Interferences 2018
Fotó: Bíró István

Muszáj lenne valamit tenni, üvölti, suttogja, követeli, kéri, rimánkodja az előadás. Mi meg csak ülünk tehetetlenül, elborzadunk, majd igencsak erősen megtapsoljuk a két markáns színésznőt, akiknek karizmatikus volta, hiteles kiállása magas hőfokúvá teszi a fájdalmas produkciót.

Kapcsolódó cikkek

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..