Mindenki megköti a maga kompromisszumait

0
1563
Fotó: Szarka Tamás

A világ távolabbi részén is tapasztalhatjuk az őrület álarca mögött megjelenő hatalmi rendszert, de a világ civilizáltabb felén kevesebb lehetőség nyílik a megvalósítására, kiteljesítésére, mint nálunk, mondja Fodor Tamás, színész, rendező, egykori országgyűlési képviselő.

  • Korábbi korokban bevált sémákat használ föl, és ezeket pragmatikusan, némi ideológiai szósszal tálalja.
  • Annyira stílustalanok, buták, fennhéjázók, malaszttal teljesek, hogy legszívesebben röhögnék rajtuk.
  • Elkezdett ordítani, hogy azonnal ki kellene végezni a dohányzókat, az alkoholistákat, a drogosokat.
  • Lehorgadt a fejük, sokakkal együtt az enyém is, igyekeztek ott se lenni, meg sem hallani az illetőt.
  • Sokan nyugtalanok, úgy érzik, hogy valamit tenniük kell.

A 301-es parcella bolondja című előadásban A bolond idők tanúja elnevezésű szerepet játszottad évtizedekkel ezelőtt. Most is bolond idők tanúja vagy?

Az egyszerű narrátor szerep volt.

Véleményezted a világot.

Nem én, hanem Schwajda György, az író. De értem, hogy mire irányul a kérdés, arra hogy bolond-e a világ. Nem bolond. Szörnyen rafinált módon működtetik. Országom vezetése évek óta szövögeti a hálót, olyan anyagból, hogy nehéz legyen kicsúszni belőle. Inkább varsának mondanám. Hiába hiszik sokan, hogy kívül maradhatnak, hogy megúszhatják, hogy szabadon lubickolhatnak az életük vízében, előbb-utóbb vagy kifogják őket, vagy partra vetődnek. Azt mondhatnám Shakespeare-rel, hogy – persze sok a félrebeszélés, a mánia, a bolondéria, szóval hogy – „őrült beszéd: de van benne rendszer, de sajnos a helyzet súlyosabb, mert ez maga a rendszer. A világ távolabbi részén is tapasztalhatjuk az őrület álarca mögött megjelenő hatalmi rendszert, de a világ civilizáltabb felén kevesebb lehetőség nyílik a megvalósítására, kiteljesítésére, mint nálunk.

Tehát nem azt mondod, amit sokan állítanak, hogy azt sem tudják, mit csinálnak, és össze-vissza mindenféle őrültség történik. Vaslogikával ki van találva a maguk szempontjából szinte minden?

Még a kerülőút is.

Azt lehet mondani, hogy ez nagyon ügyes, már-már zseniális?

A zseniális szót azért nem erre tartogatom. Azt mondanám, hogy korábbi korokban bevált sémákat használ föl, és ezeket pragmatikusan, némi ideológiai szósszal tálalja. Csak az ilyen jellegű pragmatizmus nemigen fér össze néhányunk morális és racionális alkatával. Ez nehezen engedi, hogy ennek a rendszernek része legyek, miközben úgy érzem, hogy lassan én is benne vagyok ebben a varsában.

Mennyiben vagy benne?

Annyiban, hogy ebben az országban élek és abból a nem túl sok pénzből, ami tőlük csurran-cseppen. Van egy határ, amikor nem fogadom el azt, amit el kéne fogadni. De ez határ, néha alig észrevehető, elmosódik. Mondok egy példát. Jászai Mari-díjam van 1988 óta…

Ahhoz most már jó kis nyugdíj kiegészítés jár.

Pontosan. Ezt nem akartam elfogadni. Aztán azt tapasztaltam, hogy a barátaim lassan elfogadják. Azt mondták, hogy hülye vagyok, ez nem az ő kegydíjuk, még akkor sem, ha a hűbéres MMA-hoz kell is benyújtani az igénylőlapot. Mert persze ügyesen meg van csinálva, hogy ott kelljen igényelni, miközben azért ennek a bűnben fogant testületnek nincs döntési jogköre, hiszen akiknek van valamilyen művészeti díjuk, azok automatikusan megkapják ezt a nyugdíj kiegészítést. Mondjuk, nem értem, miért kell ez a különbségtétel művész és művész között, miért jár nekem azért plusz juttatás, mert egyszer valamikor kaptam egy, a művészi értéket nem feltétlenül tükröző állami díjat. Több, művészi értéket felmutató kollégám ugyanúgy fizette a TB-t, mint én. De hát az ember gyakran mentségeket keres magának, ahogy a színházban szokták mondani a közepes előadásra: „nézem, nézem, nem is olyan rossz”. Mégis ha egy ideig ellenálltam, mostantól hagyom, hogy utalják, hiszen ahogy korosodom, egyre nehezebb dolgozni. Én ugyanis egyre nehezebb feladatokat kapok, mert sajnos a korosztályom színészei fogyatkoznak, és hát ezekhez a szerepekhez karban kell tartanom a testi kondíciókat. A jövedelmem egyre nagyobb részét arra fordítom, hogy bírjam erővel, hogy tudjam teljesíteni azokat a feladatokat, amelyekkel megbíznak.

Egyszer ott voltam, amikor valakivel arról beszélgettetek, hogy megadatott számotokra, hogy újra ellenállók lehettek. Ellenálló vagy?

Nem gondolom magam ellenállónak, sőt időnként kényelmetlenül is érzem magam, ugyanis sokszor tálcán kínálja magát egy felháborító esemény, egy gyomorforgató kijelentés, egy hazug politikai kommentár, amit az ország jelenlegi vezetői tesznek, bár annyira stílustalanok, buták, fennhéjázók, malaszttal teljesek, hogy legszívesebben röhögnék rajtuk. De ha több erőm volna, inkább üvöltenék.

Az előbb éppen azt mondtad, hogy vaslogikával történik minden. Akkor az is előre le van osztva, hogy ki mond butaságot, értelmetlenséget, ki mond olyan ostobaságot, amit bizonyos rétegek bevesznek?

Ennyi tudatosságot azért nem feltételezek, inkább azt mondanám, hogy a szerepek elválasztása a gyakori. „Normális” autokráciákban aki a hatalomban van, az vezető szerepet tölt be a gazdaságban, és uralja a kommunikációs csatornákat is. Nálunk, a keresztapa irányítása alatt működő szisztémában gondosan szétválogatják a pozíciókat. Egy kézben összpontosulhat a dolgok és emberek fölötti hatalom, és így a kegyvesztéskor a rendszer működésképes maradhat. Nem ugyanazok a személyek szolgálnak a médiában, mint akik a gazdaságban és nem ugyanazok a kedvezményezettek a gazdaságban, mint akik a politikában. De a zsinórok végén a marionetteket (ha szakmai metaforával élhetek) ugyanaz a kéz mozgatja.

Azért lehet simán leváltani, lehetetlenné tenni őket, mert csak egyetlen lábon állnak?

Hát hogyne! Ezért lehet egy pillanat alatt a kancellária minisztert félreállítani vagy selyemzsinórt küldeni az egykori gazdasági mindenhatónak, egy Simicskának… Mindenki a nagy főnökhöz kapcsolódik, akár a szénvegyületek esetében, a szabad vegyértékhez a gyökök. Ez ilyen módon valóban ügyes. De azok a panelek, amikkel dolgoznak nem újak, megtalálhatók a világ más részén is.

Mik ezek a panelek?

Például az a populista nyelvezet, ami pontosan kiszámított ellenségképpel dolgozik, felmutatja azt a mumust, amitől éppen akkor legjobban félnek az emberek. Tudjuk, hogy a mennydörgés a villámot követi, de mégis megremegünk, mert az az érzésünk, hogy nem vagyunk biztonságban. És a biztonságérzet az, amire épít a primitív, populista kommunikáció.

De sokan éppen azt érzik mostanában, hogy nincsenek biztonságban.

Éppen ezért félnek sokan, hogy a biztonságnak legalább ez a kis meglévő érzete ne vesszen.

Vannak, akik azt érzik, hogy pontosan a fennálló rendszer miatt nincsenek biztonságban.

Ha így érzik, akkor is elhessegetik maguktól ezt a gondolatot, és azt tartják, hogy ez még mindig jobb, mint itt meg ott meg amott. Így éreztek Kádár idején is, amikor a legvidámabb barakknak számítottunk ezen a fertályon. Hogy itt azért könnyebben lehet élni, mint sok környező országban. És erre az érzésre rá lehet játszani akár egy szar kis nyugdíj prémiummal, ami amúgy is járna. Kimutatják, hogy hány százalékkal emelkedik az építőipar és autógyártás, és hogy növekszik a bruttó bér. A munkanélküliség csökkenéséről is beszélnek, beleszámítva a borsodi, szabolcsi, somogyi közmunkásokat. Az felsőoktatás kiemelkedő csúcsairól sokfelé el lehet jutni, de leginkább nyugatra, mert elmegy a fiatalság jelentős része. Az általános oktatás pedig szörnyen elmaradott egész Európához képest.

Az bárkinek is érdeke lehet, hogy elmaradott legyen az oktatás?

Igen, hiszen az új elit a közoktatásból kivonja a saját gyerekeit, mint ahogy a példák mutatják.

Miközben az országnak nyilvánvalóan nem érdeke bárkinek is az elbutítása, a hatalmon lévőknek ez pusztán amiatt érdekük, hogy az emberek bevegyenek mindenféle maszlagot és ennek megfelelően szavazzanak?

Ez évezredek óta érdeke a hatalomnak, csak eddig mindig közbeiktatta az uralkodó egyházat, de most maga gondoskodik a híveiről. Igencsak hosszú idő óta érdeke a hatalomnak, hogy limitált rendszerben tartsa az emberek gondolkodását. Ehhez használta fel az egyházakat, a feltétlen hitet valami felső lényben. De most az „államegyház” maga gondoskodik a felső lény tiszteletéről, kultuszáról a saját médiája templomaiban.

Tényleg pusztán amiatt hagyják lerohadni az oktatást, hogy aki hülye, azzal mindent meg lehet etetni ahhoz, hogy „megfelelően” szavazzon?

Nem kell hülyének lenni, csak a meghatározott ideológia mentén kell a tételes vallásokból pragmatikusan kiszűrt eszméket elsajátítani. Az a cél, hogy fölülről diktált nézet- és hiedelemrendszerben éljenek a polgárok, ne pedig racionálisan, kritikusan szemléljék a valóságot.

Azért nincs már a hatalomnak mindenképpen szüksége az egyházra, mert az egyházi tanok bekerültek az iskolába?

Azt túlzásnak tartom, hogy az eredeti egyházi tanítások bekerültek az iskolába, az a katekizmusra emlékeztető szemléletmód kerül be, ha megtörik a pedagógus szakmai függetlenségét, amit a hatalom célszerűnek tart az egyházi tanításokból. Ahogy annak idején a marxizmus-leninizmust sem oktatták az iskolákban, csak az ebből leszűrt újságcikkszerű tanokat, ezek tűntek alkalmasnak arra, hogy megtartsák az akkori szentháromságba (kommunista párt-proletárdiktatúra-Szovjetunió) vetett feltétlen hitet. A fontos ma az, hogy ne legyen független kritikai szellem. A tudomány és kultúra szabadságának utolsó intézményeit ezekben a napokban foglalják el. A valódi művészettel persze nehezebb ezt megtenni, mert a tehetséges műalkotások mindenképpen megszületnek, csak az alkotók nyomora mellett. De ezen a területen gyakran még a hatalom által kinevezett vezetőket is nehezebb kézben tartani. Régi, bevált recept, hogy ami gondolkodásra serkent, ami felveti a kétkedés lehetőségeit, ami igazi kérdéseket tesz fel, annak ne nagyon adjanak teret.

Mint volt SZDSZ-es országgyűlési képviselőtől, kérdezhetem tőled, „miért hagytátok, hogy így legyen”? Miért alakult úgy, hogy például az értelmiségnek már gyakorlatilag semmilyen képviselete nincs?

Senkinek nincs képviselete, nem csak az értelmiségnek, hát szakszervezet sincs. Szinte mindig csak egy kisebbség volt, aki a margón kívül élt és dolgozott, de ez Apáczai Csere Jánostól kezdve így volt. Hogyha megnézzük a magyar történelmet, soha nem volt egységes az értelmiség, ahogy a művészek sem.

Akkor törvényszerű volt a SZDSZ bukása?

Valószínűleg. Azt reméltük, hogy az Európához való csatlakozást az egész ország szeretné. De legtöbben csak a saját személyes szabadságuk kiteljesedését látták a rendszerváltásban. A gazdasági versenyből adódó nehézségekre, buktatókra – beleértve a válságokat, amik az egész világot sújtották, – nem voltunk felkészülve, ahogy azokra a visszaélésekre sem, amelyek nálunk az eredeti tőkefelhalmozást kísérték.

Akkor valahol ott tartunk, mint a Kádár rendszerben, hogy mindenki megköti a maga különböző kompromisszumait, azzal a különbséggel, hogy azért jobban élünk és, akinek van pénze, az utazhat?

Aki tudja, a gyerekét kimenekíti, vagy megengedi neki, hogy menjen, és könnyezve azt mondja neki, hogy eredj fiam, jobb lesz az neked. Az a baj, hogy nincs hatékony politikai alternatíva, ezért mindenki megköti a maga kompromisszumait.

Vannak például olyan kollégák, akik az úgynevezett közszolgálati médiában dolgoznak, éppen az ellenkezőjét gondolják, mint amit hirdetni kényszerülnek. De azt mondják, hogy muszáj valahogyan megélniük.

Ezek közül az emberek közül azért sokan bebeszélik maguknak, hogy talán igaz, amit hirdetnek. Azt tartják, hogy be kell mutatniuk a történések másik oldalát, az uralkodó nézetek narratíváját. Ha nincsenek felvértezve azzal a képességgel, hogy állandóan szkeptikusan nézzék a híreket, hogy oknyomozó, tényfeltáró módon vizsgálják a valóságos folyamatokat, akkor kezdik elhinni azt, amit az a média képvisel, amiben dolgoznak. Egyre kevesebb az a felület, ahol a tényekhez hozzá lehet jutni. Járok gyógytornára, ahol a kezelés alatt zene szól. A legegyszerűbb a Petőfi Rádiót bekapcsolni, ahol helyeskedő műsorvezetők csacsognak, talán még kulturáltabban is, mint egyes kereskedelmi adóknál. Ők is azzal operálnak, mint annak idején a Magyar Ifjúság című lap, hogy szórakozzatok gyerekek, jó ez így, ahogy van, ne politizáljunk, miközben a fiatalok zöme egyáltalán nem is politizál. Közben azonban óránként a hírekben harsog az állami propaganda, hogy védjük meg Magyarországot. A legösztönösebb félelmekre építenek, és a kötelességeinkre hivatkoznak. És szinte mindegy, hogy a tízparancsolatról vagy az úttörők 12 pontjáról van szó. Az természetesen mindig szóba kerül, hogy meg kell védenünk a hazát.

Tulajdonképpen te így jutottál be az ELTE bölcsészkarára, írtál egy A hazafias nevelés esztétikája című dolgozatot a tanulmányi versenyen és ezt annyira nagyra értékelték, hogy felvételizned sem kellett. Ebben a dolgozatban mik voltak?

Semmi különös. Mi színháziak most is körülbelül így pályázunk. Megjelöljük, hogy mi a téma, milyen formarendszerrel dolgozunk, de az eredmény aztán már köszönőviszonyban sincs azzal, mint amit megjelöltünk a pályázatban. Tulajdonképpen egy ilyen tanulmányi verseny egy korai pályázatnak fogható fel. Én a zenéről és a művészetekről értekeztem és azt gondoltam, hogy hát istenem, ez a hazafias nevelés.

Szerepelsz egy rakat olyan produkcióban, ami lényegében a hatalom természetrajzáról szól. Bizonyos szempontból a most a Budapest Bábszínházban bemutatott A vihar is ilyen, Prospero, akit alakítasz, abszolút játszik az emberekkel, letaszították a trónról, bosszút akar állni, a halála előtt el akarja rendezni a dolgokat. Hol egy agresszív alak, hol pedig humánus. De említhetném a Caligula helytartóját éppúgy, mint az I. Erzsébet című darabot, ezek mind-mind az elfajzott hatalomról szólnak. Nyilván nem véletlenül vagy benne egy rakat ilyen produkcióban és mondjuk nem helyes vígjátékocskákban.

Hát nyilván ez a profilom, részben politikus, részben értelmiségi. Játszom Freudot, aki éppen az emigrációja előtti idők tanúja. Játszom Pulitzert, aki az USA elnökével szemben lép fel a bíróság előtt a média szabadságának ügyében. Ők mind bonyolult személyiségek, küzdenek például a saját morális tartásukért. Ugyanakkor kételyekkel teli emberek. Akik rádöbbennek arra, a történelem nyomása alatt, hogy mit rontottak el, hogyan kellene csinálni, és hogy egyáltalán lehet-e tovább csinálni azt, amit eddig. Nagyon izgalmas drámai csomópontokat eredményez, amikor rájön valaki, hogy az élete során sokszor tévedett, és a tévedései más emberekre, enyhén szólva, rossz hatással voltak. Ezek a figurák érdekesek számomra. Ugyanígy izgat a Paul Foster által megírt I. Erzsébet. Újra és újra a történet, sőt egyes mondatai, gesztusai alá kúsznak a napi események, történések. Most már a hetvenegyedik előadást csináltuk, és állandóan új és új mozzanatok merülnek fel, hogy kire is hasonlít ez az uralkodó. Nem azt mondom, hogy kulcsfigurákat játszom, akik egy az egyben a mai politikai életnek a megfelelői, de a tapasztalatot ahhoz, hogy ezek milyen alakok legyenek, nyilván a környező életből tudom meríteni. Mondok egy friss példát, ami teljesen megdöbbentett. A 6-os villamosra felszállt valaki és – a vélemény- és szólásszabadság jegyében – elkezdett ordítani, hogy azonnal ki kellene végezni a dohányzókat, az alkoholistákat, a drogosokat, nem pedig segíteni őket, hogy meg kell szabadulni tőlük, mert minden emberre veszélyesek. Van igazsága abban, hogy veszélyesek, de azért ez iszonyú, hogy a kormánypropaganda így szivárog le a hétköznapokba. Ahogy iszonyú munícióhoz jutottak az internet segítségével a kommentelők is. Ők is rögtön és drasztikusan ítélkeznek. Bírók és hóhérok. Ez emlékeztet engem Genet Balkon című darabjára, amiben azért jelentkeznek a polgárok a Irma asszony különleges kuplerájába, hogy ott el játszhassák a bírót, a hóhért, a püspököt és a hadvezért. Nem annak a villamosbeli embernek a személye a nyugtalanító, hanem az, hogy miatta a többieknek lehorgadt a fejük, sokakkal együtt az enyém is, igyekeztek ott se lenni, meg sem hallani az illetőt. Na, mi vagyunk az érdekesek a színház szempontjából.

Annak idején a Stúdió K-ban kommunaszerűen éltetek és ezzel kivívtátok az akkori hatalom ellenszenvét. Valószínűleg ez ma is így lenne. Ami eltér a „rendes” családmodelltől és ide tartozik a homoszexuálisok élete is, az úgy tűnik, már irritálóan hat. Mit tehet ilyen körülmények között a színház?

Magával az életformával is ki lehet vívni a hatalom ellenszenvét. De egyre többször hallok olyan színészről, aki vagy tagja vagy aktivistája segítő, tényfeltáró civil szervezetnek, vagy éppen csak szeretné megismerni a valóság mélyebb rétegeit, elmegy vidékre, és a tapasztalatait beépíti az előadásba. Az más kérdés, hogy művészileg nem mindig sikeresen teszi ezt. De az biztos, hogy sokan nyugtalanok, úgy érzik, hogy valamit tenniük kell. Ha ez a tenni vágyás drámai erővel megmutatkozik a színházi előadásban, az jó. Én a 77. évemben nem kezdhetek el valóságot kutatni, de nyitva tartom a szememet és a fülemet. Odafigyelek a híradásaikra, tapasztalataikra, véleményükre. A színház annyit tehet, mint az orvostudomány, kutatja, hogyan lehet pontosan diagnosztizálni és talán mások majd kitalálják a terápiát.

A rendezést azért hagytad abba, mert már nem akarsz kutatómunkát végezni?

Azért hagytam abba, mert már nem érzem magam annyira erősnek, hogy minden felém tóduló kihívásnak megfeleljek. Egyre inkább úgy érzem, hogy felelősséget vállalni csak azokkal tudok, akikkel a legszorosabb a kapcsolatom. És velük sem mindig. Inkább azt mondhatom, hogy magamért igyekszem felelősséget vállalni, ha lehet, eredményesen.

Kapcsolódó cikkek

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..