Kezdőlap Szerzők Írta Bóta Gábor

Bóta Gábor

Bóta Gábor
184 CIKKEK 0 HOZZÁSZÓLÁS

A helytartó és a zsidó főpap

Megdöbbenve egymásra néznek, fel-felszisszennek a nézők, hogy hűha, mi hangzik el, ilyet ki lehet mondani!? Székely János mindinkább remekműnek tűnő Caligula helytartója című darabját, amit Ceausescu diktatúrája idején írt Erdélyben, adják a Nemzeti Színházban. A mű mellbevágóan aktuális, Szász János rendezése ütősen erőteljes.

A Nemzeti Gobbi Hilda Színpadán két oldalról fogja közre a nézőtér a pást jellegű, hosszúkás színpadot, amin nejlonba és papírba csomagolt emberformájú, óriási monstrum nehezedik el. Akik ismerik a drámát, kapásból kitalálhatják, hogy ez a római császárt dicsőítő szobor, amit Petroniusnak, Caligula szíriai helytartójának, határozott parancsra, Jeruzsálemben muszáj bevitetnie a zsidók templomába, akiknél ugye nincs semmiféle bálványimádás. Ezért aztán, a szoborbevitel egyenlő lenne az ő identitásuk eltörlésével, amit semmiképpen nem akarnak, inkább a nemzethalált választanák.

Fotó: Eöri Szabó Zsolt

A darab valahogyan benne van a levegőben. Az évad elején a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház vendégszerepelt vele a Pesti Magyar Színházban. Abban a produkcióban igazi katonai dzsip, jókora puskacsővel volt a fő díszletelem, a ridegen fenyegető hatalom megtestesülése. Ezúttal az ormótlan szobor az, Vereckei Rita díszlet és jelmeztervező telitalálata. Betölti a színpad jelentős részét, de hatalmas köteleken, a szereplők nagy erőfeszítésével, a magasba is lehet húzni, amikor megmozdul ez a monstrum, vagy éppen az emberek feje fölé kerül, és akár bármikor agyonnyomhatja őket, még hideglelősebb. Egyértelmű jelképe az elnyomásnak.

A mű arról regél, hogy Petronius be akarja cipeltetni a szobrot, de a zsidók persze nem akarják, és a helytartó vitába keveredik a jeruzsálemi templom főpapjával, Barakiással. Ugyanis ez a katona nem a parancs az parancs típusú, totálisan fafejű ítélet végrehajtó, nem szeretne tömeggyilkossá válni, hiszen ott ülő sztrájkol a templom előtt 40 ezer zsidó. Mögötte pedig ott van több légió, temérdek felfegyverzett katonája. Hát ez patthelyzet. Ki lehet-e valahogyan mászni ebből? Erről regél ez az alapvetően vitadráma, amiben a két főszereplő között leginkább szócsata zajlik, és ismét kiderül, hogy a szó is lehet hathatós fegyver. De ehhez az kell, mint ebben az esetben, hogy két homlokegyenest más nézetű ember hajlandó legyen meghallgatni egymást, kíváncsi legyen a másikra és az érveire, amiket képes legyen átszűrni magán, és akár meg is fontolni. Lehetetlenség? Manapság eléggé annak tűnik, de ez az I. században játszódó, állítólag valós eseményeken is alapuló történet mégis döbbenetesen rímel a XXI. századra és Magyarországra, anélkül, hogy Szász csipetnyit is aktualizálna.

Fotó: Eöri Szabó Zsolt

A darabot annak idején nem engedték Romániában bemutatni, így a legendás ősbemutatóját a Gyulai Várszínházban tartották negyven évvel ezelőtt, a nagy erdélyi rendező, Harag György elgondolásai szerint, Lukács Sándor és Őze Lajos főszereplésével. Ebben a produkcióban különben az ifjú Szász kellékesként, és a statisztéria tagjaként, az egyik zsidóként működött közre, nyilatkozta is, hogy ez mekkora hatást gyakorolt rá, egyetemi kurzussal ért fel számára. A művet aztán vagy tizenöt produkcióban játszották nálunk, igencsak emlékezetes például a szolnoki, amit szintén jeles, erdélyi származású rendező, Taub János vitt színre, Fodor Tamás és Kézdy György elementáris alakításával. Érdekesség, hogy Fodor hét év óta megint játszik a darabban, ami méltán levehetetlen a Szkéné Színház műsoráról, csak valaha a helytartó volt, most pedig a főpap, és a kiváló Nagypál Gábor Petronius, Szikszai Rémusz első, és máris remekbe sikerült rendezésében.

A negyven éves jubileum alkalmából nyáron a Gyulai Várszínházban bemutatott, és most a Nemzetibe bekerült produkcióban Trill Zsolt Petronius és Horváth Lajos Ottó Barakiás. Pokolian tudják egymást fürkészni, a másik szemébe mélyen belenézni, Székely gyönyörűséges, mégis vaskosan életszagú nyelvezetén szóáradatot, érvek zuhatagát ömleszteni a másikra. Trill a megszokottnál játékosabb helytartó. Olykor szinte incselkedik a helyzettel, kedvtelve eldilemmázgat azon, mi mindent megtehetne, amit más akár nyugodtan meg is tenne, de benne, bár abszolút a hatalom képviselője, mégiscsak van egy gát, mindinkább fölpislákol a humánum. Miközben elég világosan látja, hogy Caligula tébolyba hajló kényuralma, amikor már a hozzá közelállókat is szinte szórakozásból, rútul lemészárolja, hová vezet. Nyughatatlanságában oda-vissza nyargalászik a deszkákon.

Fotó: Eöri Szabó Zsolt

A két főszereplő nem csupán egymást, hanem a közönséget is fürkészi. Nem csak végig pásztáznak a sorokon, hanem gyakran valakinek a szemébe behatóan belenéznek. Lesik a hatást. Arckifejezésünkről akarják leolvasni a véleményünket. Mivel velünk szemben ül a közönség fele, és egyáltalán nincs sötét a nézőtéren, mi is látjuk a társainkat. A feszült figyelmet ugyanúgy, mint a megrökönyödést, az összenézéseket, vagy a mosolyra húzódó szájat, hiszen annyira abszurdak a szituációk, hogy ennek humora van, szerintem akár több is lehetne. Szász anélkül, hogy bármit is becsempészne a mai politikából, agorává teszi a színházat. Megteremti a félelem légkörét, amikor már mindenki tart mindenkitől, mindenki figyel mindenkit, retteg akkor is, amikor tán éppen nincs rá oka, de hát egyre inkább úgy állnak a dolgok, hogy van rá ok unos-untalan. Bodrogi Gyula a zsidók királyaként rafinált, bölcs öregurat ad, aki sokat látott, sokat tud, de már nincs ereje a cselekvésre. Kristán Attila és Bordás Roland Petronius rengeteget próbált segédtisztjei, akik talpat is nyalnak neki, de foglalkoztatja őket az elárulásának a gondolata. Nem teszik meg, mégis ezzel a váddal végezteti ki őket Petronius, Deciusnak, Caligula követének a javaslatára. Ő, Rácz József megformálásában, hajlik az ésszerű alkura, csak baj ne legyen belőle, óvatos alapon. Bölkény Balázs Júdás, zsidó politikus, a saját vesztébe is rohanva, még inkább elmérgesítené a helyzetet. Jó színészcsapat ez így együtt, hozzájuk társulnak még mindkét oldalon, katonákat, illetve zsidókat ábrázoló hiteles statiszták.

Fotó: Eöri Szabó Zsolt

Decius legvégül azzal a hírrel érkezik, hogy Caligulát leszúrták a saját testőrei. A mégoly végtelennek látszó diktatúra sem örök. És szinte mellesleg azt is kiböki a követ, hogy nem is Petronius segédtisztjei közül került ki az áruló, hanem az ő kíséretéből. A helytartót tőrdöfésként éri az utóbbi hír, így nem tud örülni az előbbinek sem. Amúgy is már halni készült, hiszen elhatározta, hogy megszegi a parancsot, mert megértette a zsidók igazát. Szép jelenet, amikor ezért a főpap megöleli. Petronius pedig kannából olajjal locsolja le magát, hiszen rájön, azzal, hogy igaztalanul öletett le két embert, maga is zsarnokká lett. A zsarnokság igen gyakran újra teremti magát. Azt még látjuk, ahogy gyújtani készül a gyufát. Ekkor totál sötét lesz, csak a robbanás hangját halljuk. Bevégeztetett.

Húsba vágó kérdésekről, érzékletesen, elgondolkodtatva, és aktualizálás nélkül is riasztóan aktuálisan beszél a Caligula helytartója a múltban gyökeredző jelenről.

A test ünnepe

4200 produkcióból lett a legjobb Edinburg-ban, a Fringe Fesztiválon a Recirquel Újcirkusz Társulat My Land című előadása. Ez olyan, mintha kulturális olimpiát nyertek volna. A magyarországi premiert most tartották a Müpa Fesztivál Színházában, Vági Bence rendezésében, koreográfiájával.

 

Testek tobzódása, próbatétele, némiképp megkínzása és felmagasztosulása ez a produkció. Érintések, közeledések, eltávolodások, egymásba fonódások sorozata roppant artisztikus megvilágításban. Cirkusz is, színház is, legfőképpen talán tánc, a műfajok, az alkotóelemek összeolvadnak, erőteljes zene társul hozzájuk, és festői látványvilág, melyben a fénynek és a sötétségnek, és ezek ezernyi variációjának kiemelt szerep jut Lenzsér Attila és Pető József fénytervezők jóvoltából.

Fotó: Pályi Zsófia

Vági Bence látványvilágában szűrrealitás és akár vaskos naturalizmus keveredik. A teret betölti egy téglalap alakú emelvény, amit föld borít. Jó anyaföld hatását kelti, később megtudom, hogy tulajdonképpen sokkal könnyebben kezelhető parafa, de az illúzió tökéletes. Ehhez a földhöz, akár az egész földgolyóbishoz való viszonyukat regélik el szó nélkül, a mozgás nyelvén az artisták. A férfiak általában félmeztelenek, izomtól dagad a kidolgozott testük. Egyetlen hölgy szerepel a produkcióban, mondanom sem kell, hogy ő is formás, hajlékony, és a gondosan felépített izomzat dacára meglehetősen kecses. A nőiség megtestesülése.

Fotó: Tamás Réthey

Valamennyi szereplőnek testszínű jelmezeket tervezett Kasza Emese. Ez a produkció a test ünnepe, piedesztálra helyezése, de megmutatja a szenvedését is. Nincs lineáris cselekmény, de azért érzékelhető a gonosszal, a sötétséggel való küzdelem, ami bár eljön a megvilágosodás, az egyik szereplő letaglózó halálával végződik.

Fotó: Tamás Réthey

Vad érzelmek vannak jelen, gyilkos tekintetek, ádáz harcokat látunk, kiélezett összecsapásokat, Szirtes Edina Mókus és Terjék Gábor népzenét is felhasználó, őrjítő, olykor fültépő, elementáris zenéjére. Ami tán többeknek furcsa lehet, hogy nem száguldó a tempó. Vági miközben nagyon is felhasználja a klasszikus cirkusz hagyományait, ellenük is megy. Ha az gyors és pergős, akkor ő előszeretettel komponál akár lassítottnak tűnő jeleneteket, mint például a Cirkusz az Éjszakában című produkciójában ugyancsak. Ha a hagyományos cirkusz gyakran csilli villi, rikító elemeket is használ, és általában fényárban úszik, ő mer pasztell lenni és alul világítani. Elégikus, gondolkodásra késztető, miközben felvillanyozó. A Meztelen Bohóc sem harsány, inkább filozofikusan elmélyült, miközben azért persze finoman átszövi a humor. A Párizs Éjjelben vannak élénkebb színek, de az revü is, izgató erotika is, felforrósodó hangulattal.

Fotó: Tamás Réthey

A mostani produkció azonban inkább szembenézés önmagunkkal, a világgal. A szó szoros értelmében vett tükörbe nézéssel kezdődik. Látjuk a testeket valójukban, és a tükörben szintén, a szereplők megvizsgálják benne magukat. Az önmagukban is figyelemreméltó artista produkciók leheletnyi elvarrásokkal beilleszkednek a nagy egészbe, és rendszerint táncba, pantomimbe torkollanak. Kristóf Krisztián világot járt kiváló zsonglőr, az együttes nemzetközi menedzsere működött közre cirkuszszakértőként. Az artisták ukránok, látszik rajtuk, hogy meglehetősen komplex képzésben volt részük, náluk lehet egyetemi szinten cirkuszművészetet tanulni. Lenyűgöző a mozgáskultúrájuk, jellegzetes a karakterük, kifejező az arcuk. Andrii Spatar olyan könnyed természetességgel jár a kezén, mint a lábán. Az ikerpár Andrii Pysiura és Mykola Pysiura hasonló számot csinálnak, mint a Ripper fivérek, egymást emelik, különböző alakzatokban. Rodion Drahun és Sergii Materinskyi kis golyóbisokkal vívnak nagy csatát. Az utóbbinak pazar létra attrakciója is van. Roman Khafizov mintha nem lennének csontok benne, bármilyen alakzatban hétrét hajtja magát. Yevheniia Obolonina az egyetlen hölgy, a vonzás és a taszítás tárgya, a kísértés és a beteljesedés.

Fotó: Tamás Réthey

A My Land minden elemében mívesen megkomponált, fantáziadúsan új utakon járó, sötét színekkel festő, mégis varázslatos, világszínvonalú produkció.

Diktátorok

Hynkel, aki persze egyértelműen beazonosítható Hitlerrel, hatalmas luftballonnal játszik, amire mintha földgömb lenne, ráfestették a földrészeket. Mámorosan föl-ledobálja, fején, kezén, lábán egyensúlyoz vele, arca gyermeki örömet, de gyilkos agressziót is tükröz. Ifj. Vidnyánszky Attila alakítja, A diktátor című produkcióban, Chaplin zseniális filmjének színpadi változatában, a Vígszínházban, Eszenyi Enikő rendezésében.

 

Többen mondják, hogy merészség most elővenni ezt az alkotást, ami Chaplin tán legnagyobb hatású filmje. 1940-ben készült, a mindinkább előretörő fasizmus és személy szerint Hitler gúnyos, megsemmisítő paródiája, akit világhódító nagyságként tömegek ünnepelnek, azt ő kis felfuvalkodott, pitiáner senkinek ábrázolja, és egyfolytában kinevetteti. Akkorra már ismert, legendássá lett, sétapálcás, keménykalapos, lepukkant öltözetű kisemberének bajusza szinte azonos formájú Hitler bajuszáéval. Tán ebből is fakadhatott az ötlet, hogy a magas piedesztálra felkapaszkodott tömeggyilkoshoz totálisan hasonló kispolgár figurát teremtsen, és kettős szerepet játsszon, egy jó lelkű, csetlő-botló, humánus, sőt szerelmes borbélyt is, akit bohózati elemek halmozásával rendszeresen összecsereberélnek a rettegett, ugyanakkor sokak által imádott, diktátorral.

Fotó: Dömölky Dániel

Az már szomorú, hogy ennek a filmremekműnek a színpadi verzióját bemutatni, és hatalmas plakátot kitenni a Vígszínházra, A diktátor felirattal, manapság bátorságnak számít. Jobb lenne, ha ez az alkotás már csak mementó lenne, netán kissé poros bohózattá szelídült volna. De hát nem és nem, a diktátorok újra és újra megteremnek, megint Istennek képzelik magukat, ámítják a népüket, a világot, és sokan, úgy látszik, hogy ismét egyre többen, beveszik a maszlagjaikat, szándékos ferdítéseiket, hazugságaikat, alaptalan ígérgetéseiket, elkábított, kritikátlan, szemellenzős rajongóik lesznek. És ez persze játék a tűzzel, ami bizony életveszélyesen terjedhet.

Eszenyi Enikő igencsak groteszk jelenettel indítja a produkciót. A borbély egy pácienst borotvál, bohócosan hatalmas borotvát használva, felpörgetett ritmusú zenére végzi a munkáját, így ahelyett, hogy óvatos lenne, bravúroskodik, nyeglén brillírozik, időnként mintha oda sem figyelne, jelezve, hogy ez már neki pazarul megy így is. Viszt Attila vendégként, riadt tekintettel ül a székben, le van szorítva oda, moccanni sem tud, arckifejezése egyre rémültebbé válik, totálisan kiszolgáltatott helyzetben van. A borbély pedig élvezi a fölényét, és mind elővigyázatlanabbul közelít a férfi nyakához is, amiből komoly baj lehet.

Ez a nevettető, de rögtön azért hideglelős bohóctréfa, előrevetíti az eseményeket. Ha úgy tetszik, diktatúra kicsiben, hétköznapi fasizmus. Visszaélés egy helyzettel. Az agresszió kiütközése mindennapi szituációban. Annak megmutatása milyen az, amikor a jámbornak látszó emberből előtör az állat, de még csak incselkedik, bolondozik az agresszióval, még simán visszatuszkolja azt magába, de már önkéntelenül megmutatja, hogy ott van benne. Tudjuk, Hitler a kisember legrosszabb ösztöneire, legkönnyebben előhozható félelmeire apellált, ezzel fanatizálta a tömegeket, amire ugye temérdek példát látunk mostanság is. Ezt a fanatizált tömeget, aminek tagjai az ügyesen adagolt propaganda hatására teljesen elvesztik a józan eszüket, remekül megmutatta Mohácsi János, éppen a Víg deszkáin, A salemi boszorkányok mellbevágó előadásában. Hiszen a tömegek megtévesztése volt egykor, és most is, az egyik legfontosabb cél. Ennek az ügyesen rövid pórázon tartott, megfélemlített tömegnek a megjelenítését hiányolom a produkcióból, aminek nagyszabású keretei közé szerencsés lett volna, ha ez is befér, hiszen ez most központi kérdés.

Fotó: Dömölky Dániel

Monumentális az Antal Csaba által megteremtett látvány, a legkifejezőbb az a lépcsőzetes, pillanatok alatt kinyitható és összecsukható emelvény, amiről a néphez, jelen esetben a közönséghez lehet eltorzultan üvöltő hangon szónokolni. Ifj. Vidnyánszky erőteljesen karikírozza az önimádó, őrületbe hajló, de azért minden basáskodásuk dacára rettegő, közhelyeket pufogtató, fenyegetően gesztikuláló, eltorzuló arcú népbutítókat, akik leginkább a maguk pecsenyéjét sütögetik. Magába sűríti, megtestesíti a diktátorok korát. Hátborzongató és röhejes. Pusztai Judit jelmeztervező nem használ egy az egyben horogkereszteket, teljesen az eredetiekkel azonos egyenruhákat, de minden hasonlít a múzeumi másához. Az pedig külön tanulmányt igényelne, hogy amikor egy hatalmas zászlóval, ami letagadhatatlanul a fasizmust jelképezi, náci katonáknak öltözött legények beborítják a földszinti nézőtér középső részét, akkor erre ki hogyan reagál. Akadnak, akik viccnek fogják fel és nevetgélnek, mások riadtan, felháborodottan próbálják lelökni magukról. De hát ez nem sikerülhet, mert az egyenruhások keményen markolják, így ez ugyanolyan kelepce, mint amilyenbe a hebrencs borbély vendége került. Akadnak, akik csupán döbbenten maguk elé merednek, tán tudomásul véve, hogy egyebet nem is tehetnek, míg mások egészen közönyösen néznek, esetleg egyszerűen csak nem tetszik nekik ez az interaktív elem.

Fotó: Dömölky Dániel

Fontos alakításokat láthatunk, Hajduk Károly például Herr Spejz, aki állandóan aljasabbnál aljasabb tanácsokat ad, és még inkább kiélezi a már amúgy is éles helyzeteket. Wunderlich József olyan hadnagy, aki rádöbben arra, miben vett részt és megpróbál ellene fordulni. Gados Béla csúcs kitüntetett, felfuvalkodott tisztet személyesít meg, legnagyobb megdöbbenésére, letépik a plecsnijeit, megfosztják hatalmától, egyértelművé téve, hogy pillanatok alatt bárki kegyvesztetté válhat. Lukács Sándor, Igó Éva kisemmizett, zsidó áldozatok. Tehát a katonák és az áldozatok jelen vannak, a fasizmus könnyen felhergelhető szálláscsinálói kevéssé.

Az előadás végén, a Hitlernek nézett, katonai egyenruhába bújtatott borbély szónokolni kezd az emelvényen. De nem ordenáré szitokszavak, ölésre buzdító ocsmányságok hagyják el a száját, hanem szeretetre, emberségre, békére, megértésre serkentő mondatok. Majd ledobja az egyenruhát, ami rajta amúgy is csak maskarának hat, és a szerelme, Hanna után kiáltozik, akit Szilágyi Csenge alakít jókora szívvel, óriási segítőkészséggel, igaz szerelemmel.

Vágyálom ez, vagy remélhetjük, hogy a közeli valóság? Vecsei H. Miklós, Vörös Róbert és Eszenyi Enikő színpadi átirata, Eszenyi rendezése, ütős előadássá áll össze. Vannak és lesznek néhányan, akiket irritál, de mindenképpen kemény munkával létrehozott, jelentős teljesítmény, és komoly tett a mostani rémisztő, káosszal teli világban.

Vári Éva 60 éve színpadon

A pazar színésznő, Vári Éva éppen hatvan évvel ezelőtt lépett először színpadra. Ebből az alkalomból a Belvárosi Színházban nagyszabású gálaestet rendeztek a tiszteletére. Néha eltörött a mécses, vagy éppen hatalmasakat nevetett, amikor újabb és újabb kollégája érkezett a színpadra, és valami produkcióval rukkolt elő ajándékként. Ő pedig ült a nézőtér szélén, időnként meg is szólalt, megrendült vagy éppen örömteli arcát kivetítve láttuk.

 

Tavaly megvonta magát tőlünk. Az Aranytó című produkcióban, Benedek Miklós parádés partnereként, elbúcsúzott a budapesti publikumtól. Azt mondta, elég volt, fáradt, 59 éve van a deszkákon, a színház elrabolta őt az élettől, pihenni akar, koncertre járni, amit annyira szeret, élvezni a pécsi, kertes házát, olvasni az ott felhalmozott könyveket. Jó, azért Pécsett elvállalt egy helyes bulvárvígjátékban egy szerepet, és évad végén pedig lesz premierje a Pécsi Harmadik Színházban. Lett volna más ajánlata is, de azt mondta, köszöni szépen, nem ezért jött haza. És tényleg nem játszott mást. Állítólag ezen az estén, amit Cseh Andrea Izabella, és a Három Holló Kulturális Központ szervezett, is kikötötte, hogy ő a nézőtéren akar dekkolni.

Fotó: Véner Orsolya

Eszembe jut a színészóriás, Bessenyei Ferenc, aki az élete végén már nem nagyon játszott, de a felesége unszolására még néha elment vele színházba. Ilyenkor öblös hangján gyakran azt mormogta félhangosan a szünetben, hogy mit keresek én a nézőtéren!? Vári, most úgy tűnik, tényleg ott akar lenni. Kezdéskor sem a színpadra jön be, hanem oldalról, a nézőtérre érkezik, a konferanszié feladatokat ellátó Bercsényi Péterrel, aki fölmegy a deszkákra, Vári pedig lehuppan a zsöllyébe. De ott gyakran azért reflektorfény vetül rá, hiszen így lehet kivetíteni, hogyan is reagál bizonyos produkciókra. Az Örkény Színházból Bíró Kriszta és Takács Nóra Diána meg az operaénekes Bódi Nóra énekelnek neki, akár átírt szövegű dalokat, amik így rá is vonatkoznak. Szintén az Örkényből, naná hogy a zeneszerzéssel is foglalkozó Máté Zsolt is dalra fakad majd, de öltönyösen székeket, kottákat is pakol, díszítői feladatokat is ellát, kellően mókás fapofával.

Parti Nagy Lajos arról beszél, hogy direkt miatta és Kulka János miatt vállalta el a Hat hét, hat tánc fordítását, ami amúgy egyáltalán nem tetszett neki, de megpróbált számukra jól játszható darabot fabrikálni belőle. Spiró György mesél arról, hogy amikor a Kvartett című darabjával Finnországban vendégszerepeltek, és felmondta a szolgálatot a szöveget finnül kivetítő masina, még elképesztőbben játszottak a szereplők, és, hogy az ilyen színészek miatt érdemes darabot írni. Vári ebben a tragikomédiában az örök lúzer, egyről a kettőre jutni nem képes, nylon köpenyes anyát adta, akinek nincs is nagyon más szándéka, mint valahogyan, szűkösen, túlélni mindent.

Fotó: Véner Orsolya

Lang Györgyivel sokat játszott a pécsi teátrumban, ő Falusi Mariannal a Chicago című musicalből énekel, abból a darabból, ami Várinak is kiugró sikert hozott. Gergely Róbert pedig, akivel szintén együtt szerepelt Pécsen, felidéz egy igen csak szerencsétlen, közös, komlói haknit, és a Cigánykerékből énekel, amiben Vári frenetikusan, felejthetetlenül, szokásos módján energiabombaként, de mégis fájdalmas érzésekkel telien, ugyanakkor a rá jellemző fanyar humorral, alakított egy öregedő színésznőt, aki megretten attól, amit a tükörben lát.

Fotó: Véner Orsolya

Nehéz elmesélni mi minden történt, ki mindenki lépett fel. Fullajtár Andrea például azért énekel Marlene Dietrich dalt, elegánsan, búgó hangon, mert Edith Piaf Vári emblematikus szerepévé vált, egész habitusa, lefegyverző őszintesége, mélyen érző lénye, rokon vele. A kárpátaljai születésű Szűcs Nelli a Nemzetiből, amiatt énekel oroszul, mert Vári sokat dolgozott együtt a jeles rendezővel, Galina Volcsekkel, aki szép levelet is küldött neki. Polyák Lilla Vári rajongóként fakad dalra.

Fotó: Véner Orsolya

Az este végén csak felment az ünnepelt is a színpadra, és zenekíséret nélkül énekelve volt fájdalmas, megható. Lett volna még egy slusszpoén, hogy ő, aki Kossuth-díjas, de diplomája nincs, megkapja ezt a nagy nyilvánosság előtt, Hegedűs D. Gézától, a Színház- és Filmművészeti Egyetem rektor helyettesétől, akinek viszont először ment a Bíborsziget rendezése közönség előtt a Pesti Színházban, így nem ért át időre. Az est végeztével, még a színház előtt álltunk, amikor loholva megérkezik. Így Vári a színfalak mögött, örökifjú korában, vált diplomás színésszé. De hát fantasztikus pálya van mögötte, és váltig merem remélni, hogy előtte, így ő enélkül is nagy színésznő.

Gyilkosok

Látszólag tisztes polgárokat ölnek halomra egy külvilágtól elzárt szigeten. Egymás után módszeresen történik ez, idegőrlő lélektani hadviseléssel, hiszen már tudható, hogy itt bizony mindenkinek ez lesz a sorsa. De hamarosan kiderül, hogy nincs a kellemes hétvégére összehívott társaság tagjai között olyan, aki így vagy úgy már ne ölt volna. Valamennyien kicsúsztak azonban az igazságszolgáltatás keze közül. Most viszont feltehetően itt van a vég. A sokak számára ismert történetet ezúttal a Spirita Társulat előadásában mutatták be, a Bethlen Téri Színházban.

 

Agatha Christie méltán egyik legismertebb regénye, a Tíz kicsi néger, a bűn és bűnhődés hatalmas témakörét tárgyalja, és azt is, mennyire lehet viszonylagos a bűn. A szigeten lévők nem lepuffantottak, leszúrtak valakit, gondatlansággal, nem oda figyeléssel, cserbenhagyással, gyorshajtással, nemtörődömséggel öltek. Nyomja a lelküket, de közben már valamennyire tisztára mosták önmagukat, saját maguk előtt, és, ha eljutottak egyáltalán az igazságszolgáltatás keze közé, valamilyen módon kicsusszantak a karmai közül. Élnek mint Marci Hevesen. A bűntudatot levakarták magukról, az legfeljebb csak kísérteni jár vissza. És akkor, amikor érkezésük napján az inas és felesége, a szakácsnő, összehívják őket vacsorához, magnetofonról egy ridegen szenvtelen hang mindannyiuk fejére olvassa kegyetlen tárgyilagossággal a bűneiket.

fotó: Udvarhelyi Gergely

A Spirita Társulat fiatalokból álló csapat, a Bethlen Téri Színházban van a törzshelyük, és a törzsközönségük, nevezhetők a teátrum rezidens együttesének is, Egressy G. Tamás vezetésével, aki ezt a produkciót is rendezte. Klasszikusokat éppúgy játszanak, mint kortársakat. Alternatívok, nem alternatívok, függetlenek, műkedvelők, profik? Azt hiszem keverednek a fogalmak. Annyiban alternatívok, hogy a meghirdetett kezdési időpontban még a színházterem előtt ácsorogtatják a publikumot. Aztán zutty, hirtelen bezúdul a közönség, és megindul a csata a jó helyekért. Abba kellene már ezt hagyni, jártam például a híres avignoni nemzetközi színházi fesztiválon, ott annyi remek alternatív csapat lép fel, hogy az csuda, egyiküknél sem tapasztaltam, hogy ezt csinálják. Különösen nem illik ez egy békebeli, elegáns miliőben játszódó polgári krimihez, amit Egressy G. lényegét tekintve a lehető leghagyományosabban játszat. Szóval nincs különösebb rendezői átértelmezés, szöveg ide-oda csavarás, a szereplők jellemének megváltoztatása, aktualizálás sincs, ahogy mai korba való áthelyezés sem, és az agyafúrtabbnál agyafúrtabb ötletek is hiányoznak, amiket egy fiatal csapattól az ember el is várna. Ugyan már akarják megváltani a világot, ha mondandóval nem, akkor legalább stílusbravúrral, vagy bánom is én mivel!

fotó: Udvarhelyi Gergely

Bevallom, hogy az előadás elején megijedtem. Megláttam a nyilvánvalóan kényszerből szerény, asztalokból, székekből, fekete háttérre felaggatott függönyökből álló díszletet, meghallottam néhány szereplő kissé hamisnak tűnő hangját, és műkedvelő szagot éreztem. Ami különben egyáltalán nem akkora baj. De aztán fokozatosan kezdtem elfogadni a színészeket. Kezdtek kiéleződni a szituációk, hatni kezdett a mesterien megírt, de jól el is játszott, lélektani hadviselés, érződött a halálra ítéltek szigetének fojtogató, bárkit elemésztő, rettegéssel teli, tébolyító légköre, ahol már az is bűnösnek vallaná magát, aki tényleg nem az.

Láthatók azok, akiknek arcáról lefoszlik a máz, akiknek lelepleződnek a hazugságaik, akik bármiért másokat okolnak, de ők a bűnösök, akik minden igyekezetük és felvett pózaik dacára, ott állnak, ülnek, rémülten fel-alá járkálnak, rettegnek, magukból kifordulnak, vagy éppen hogy ekkor önmaguk. Akarva, akaratlan kimutatják a foguk fehérjét. A tíz kicsi néger, Fodor Boglárka, Krausz Gábor, Bárány Gergely, Nádas Gábor Dávid, Kocsis Fülöp Soma, Galambos Zsófia, Czibere Krisztián, Gulyás Ádám, Fejér Máté, Harsányi Lea, állnak a vártán. Érződik, hogy remekül összeszokott csapatot alkotnak, miközben egyéniségek, ami tán azt nem jelenti, hogy azonos a felkészültségük, egyforma színvonalon játszanak, de éppen a kialakult csapat miatt nem is különösebben zavaró a szintkülönbség, már csak azért sem, mert vannak érdekes karakterek.

Fotó: Balogh Roland

A Játékszín négy éve, nagy sikerrel, És már senki sem címmel, Szirtes Tamás vérprofi rendezésében, vérprofi színészekkel adja a darabot, ugyancsak hagyományos felfogásban, szép, realista módon. Egressy G. Tamás és a Spirita Társulat tagjai sem akarnak nagyon mást. Hogy miért is nem, az persze lehetne vitatéma. De kétségtelen, hogy hat az előadásuk, vannak benne feszült csendek, érvényesül a kesernyés humor, és megteremtődik a félelem légköre, miközben megmarad a krimi könnyedsége, rejtvényfejtő jellege.

A teli nézőtéren döntő többségben fiatalok ülnek. Nézik, láthatóan szeretik a kortársaikat, úgy hallom, hogy a Spirita mindig zsúfolt házakkal játszik. Nincs szó világrengető előadásról, de élvezetesről, komoly munkával, játékossággal létrehozottról igen. Színház és közönsége megtalálták egymást, és ez így nagyon rendben van.

Ősrobbanás

Ócska ruhák tömkelege, valóságos hegyként borítja be a színpadot. Ezeket dobálják föl-le a színészek, őrült tempóban, zaklatott állapotban, üvöltő zenére. Káosszal teli, tébolyult a hatás, tán hasonlít arra, mint amikor felrobbant a csernobili atomerőmű, vagy amikor meglepő gyorsasággal szanaszét szakadt, ha úgy tetszik, szétrobbant, a Szovjetunió.

Sokkoló montázst mutattak be, Secondhand címen, az Örkény Színházban, Szvetlana Alekszijevics Nobel-díjas fehérorosz író műveiből. Nekieredt a roppant országnak, temérdek emberrel készített interjút, és azt vizsgálta mohó érdeklődéssel, milyen utóélete van a csernobili katasztrófának, az afganisztáni háborúnak, illetve milyen hatása a nagy birodalom darabokra esésének. Személyes sorsokon keresztül teszi érzékletessé lelkek, testek megnyomorodását, tévképzetek valóságként való felfogását, az eredményes módszeres néphülyítést, azt, hogyan mentik az irhájukat katasztrófa esetén a hatalmasok, és közben hogy hallgatják el a tényeket, ami tömegek számára halálos ítéletet jelent.

Fotó: Horváth Judit

Közérzeti jelentés ez a produkció arról, hogy szinte senki nem érzi jól magát a bőrében. Kísért a múlt, és kísért a jelen is, ami nem feltétlenül jobb annál, sőt… Bizonyos beidegződések úgy tűnik, hogy hetedíziglen hatnak. Az elnyomás a szülőkön, nagyszülőkön keresztül rátelepszik azokra, akik  éppen nincsenek is elnyomva. De ennek érzete ott van az idegekben, zsigerekben, befészkelődött a tudatba, a nevelésbe, a személyiség torzulásaiba. Ott van a mindennapi nyomott hangulatban, a kilátástalanságban. És ott van hozzá az új, de a régihez meglepő módon hasonlító, mondhatni a történelem szemétdombjának hitt dolgokból táplálkozó, elnyomás is.

Az előadást különös módon, nyolcan rendezték, Bagossy László, Kovács D. Dániel, valamint a Színház- és Filmművészeti Egyetem harmadéves rendező szakos hallgatói, Antal Bálint, Benkő Claudia, Dyssou Bona, Sándor Dániel Máté, Vilmos Noémi, Walters Lili. Van is benne valami diákos hevület, megszállottság, nyughatatlan közlésvágy, hogy muszáj elmondani ezeket a förmedvényes történeteket. Olykor mozgalmas a színpad, olyan, mint a felbolydult méhkas, tele van  a 21 színésszel. Olyan embereket játszanak, akik rossz helyre születtek, rendszeresen keresztül gyalogol rajtuk a történelem, agyon nyomja őket, vagy akár a halálukat okozza, alig-alig lehet részük földi javakban, ahogy boldogságban is legfeljebb csak pillanatokra.

Fotó: Horváth Judit

A mozgalmasság ellentéteként viszont gyakran monológokat, belülről felfakadó vallomásokat adnak elő a színészek. Látunk például egy rideg tábornokot, aki undok lelki nyugalommal sokakat halálba hajszol Afganisztánban. És ugyanaz a színész, Znamenák István, aki őt alakítja, egy fejkendő felvételével, ruhacserével, átalakul a nyílt színen az egyik a háborúban rútul elpusztult fiatalember édesanyjává, aki nem és nem, semmi áron nem akarja elhinni, hogy nincs többé fia. Beszél és beszél, mondja a reménység fájdalmas, húsba vájó, tépelődő monológját, mert magával is mindenképpen el akarja hitetni, amiben minden erejével bízni próbál. Amikor Csuja Imre csernobili apaként jön be, ütött-kopott ajtót cipel magával. Mutatja az ajtón a rovátkákat, amin ott vannak már az apja, meg az ő, és kislánya növekedését jelző rovátkák is. Aztán elregéli, hogy itt az a szokás, hogy a család halottja az ajtóra kifektetve, megdermedt testtel, várja a koporsó érkezését. Így volt ez már az ő apjával is, és így a sugárfertőzésben meghalt hat éves kislányával szintén.

Fotó: Horváth Judit

Aztán a vállára veszi az ajtót, mint Krisztus a keresztjét, és roppant terhével kifelé vánszorog a színről. Epres Attila kiszolgált vadászpilóta, a fiaival légi csatát játszik, de nem tartja őket eléggé rettenthetetlenül bátornak, ezért már inkább azt játssza, hogy kivégzés elé vezényli őket. Pogány Judit kitüntetésekkel irgalmatlanul teleaggatott háborús veterán, Berlinbe eljutva szénnel felírta a nevét a Brandenburgi Kapura, hamar megsemmisülő mementóként. Váltig hisz a kommunizmusban, és ezért el kell tűrnie, hogy kegyetlenül kiröhögik. Csákányi Eszter az egyik szerepében – hiszen sokan, sok mindenkit játszanak -, már a modern kor embere. Divatos kosztümös üzletasszony, akiről ugyan kiderül, hogy magányos, de a boldogságról tart magabiztos, közhelyekkel teli, viccelődni próbáló előadásokat. Úgy, hogy közben magát hú, de menőnek, korszerűnek, jó fejnek igyekszik mutatni, akit meg sem érintettek a történelem viharai, aki rendíthetetlenül áll a lábán. Ő már nem secondhand cuccokat hord, amikkel Ignjatovic Kristina telis-tele pakolta a színpadot. Bagossy Levente díszlettervezőként pedig jobbára üres térben játszatja a produkciót, öt kimustrált vécékagyló jelképez több mindent. A színészek, az említetteken kívül, Bíró Kriszta, Dóra Béla, Ficza István, Jéger Zsombor, Kókai Tünde, Koller Krisztián e.h., Kovács Máté e.h., Máthé Zsolt, Murányi Márta mv., Novkov Máté, Patkós Márton, Polgár Csaba, Szathmáry Judit mv., Takács Nóra Diána, Vajda Milán, Zsigmond Emőke, mindent bedobva, abszolút állnak a vártán. Bár Gábor Sára dramaturg nyilván rengeteget dolgozott, a sok valóságelemből nem kerekedik ki egységes darab, a szövegek pedig gyakran a rengeteg bennük lévő iszonyat miatt hatnak, nem pedig amiatt, hogy igazi drámai szituációkká állnak össze. Ez azt is jelenti, hogy a szörnyűségek, meg a kesernyés humor dacára, nem mindig elég feszült az előadás. Ugyanakkor elképesztően súlyos dolgokról beszél, akár zavarba ejtő őszinteséggel. Megfogalmaz egy olyan közérzetet, ami sajnos egyáltalán nincs olyan nagyon messze a miénktől.

Életművészek

Az életművészet, a jómód, az elegancia, az előkelő szalonok, jól gördülő diskurzusok, felvillanyozó flörtök, lángra kapó szerelmek, szellemes társalgások, fullánkos szócsaták, nyelvöltögető gonoszkodások  nagymestere, ünnepelten központi alakja volt Oscar Wilde. Ennek a békebeli, kellemesen léha világnak, amiben őrjítő gondok, nélkülözés, nem borzolják az idegrendszert, szellemes lenyomatát adta legsikeresebb komédiájában, a Bunburyben, amit a Karinthy Színház mutatott be, Karinthy Márton rendezésében.

 

Legalább időnként, de szeretnék kiszakadni a mindennapok idegtépő taposómalmából, és egy ilyen gráciával teli világba belekóstolni, ahol nem adódnak élet-halál gondok, nem kell megküzdeni a létért, ádáz ellenségek sincsenek, csak aktuális perpatvarok, elmés szópárbajok, magánéleti viaskodások, és végül minden bizonnyal beteljesedő szerelmek. Szóval mérget lehet venni a happy endre, így aztán azt is mondhatnánk, hogy kár olyan nagyon izgulni.

És az ember persze olyan nagyon nem is izgul, nem egy ilyen bohóságnál van veszélyben mind a tíz körme, hogy sebtében lerágja valamennyit. De az ilyen darab előadása mégiscsak akkor jó, ha azt érezzük, van tétje, veszélyben van a szerelmek beteljesülése, és ebbe a derék fiatalok szinte belegebednek. Csak ezúttal nem arról van szó, mint mondjuk a Rómeó és Júlia esetében, hogy az ádázul ellenséges közeg válik a szerelem és a szerelmesek gyilkosává. Mindössze két barát, két kikapós aranyifjú, név szerint John és Algernon füllentenek kiadósakat, hogy leplezzék svihákságaikat, szélhámoskodásaikat, gáláns nőügyeiket, ezért amikor kellemetes kihágásra kerül a sor, nem a valódi nevükön mutatkoznak be, és amikor pedig egy szituációból már mindenképpen el akarnak iszkolni, rendszeresen beteg, nem létező nagybácsijuk meglátogatására hivatkoznak, ez az úgynevezett bunburyzés, mert egyikük a Bunbury nevet eszeli ki a fantom nagybetegnek.

Na képzelhetni, hogy ebből aztán lesz kalamajka bőven, félreértések garmadája, helyzetkomikumok sorjáztatása. Az egyik hazugság persze szüli a másikat, mert újra és újra magyarázni kell a már mind magyarázhatatlanabbat, a totális lelepleződés elkerülése érdekében. Ezért aztán már egy valóságos hazugságáradat hagyja el a fiatalemberek száját, ismét és ismét mulatságos valótlanságokkal rukkolnak elő, és teljesen belekeverednek a saját szózuhatagaikba. Makranczi Zalán és Telekes Péter a két életimádó léhűtő. Kiválóan hozzák a gondtalan élvhajhászokat. Lazák, jól vasaltak, gondosan fésültek, sármosak, viccesek, kedvesek, és minden svihákságuk dacára, tulajdonképpen még szimpatikusak is. Persze, hogy beléjük gabalyodik két fiatal hölgy, Tornyi Ildikó illetve Braghini Rozina megszemélyesítésében. Hát mit mondjak, lesz némi hercehurcában, hajcihőben részük, sápítoznak, kardoskodnak is rendesen, és állhatatosak becsülettel. Az egyiküket az anyja, a másikukat a nevelőnője igyekszik féken tartani. Oszvald Marika anyaként kényeskedő, akaratos, a lányát mindenáron rövid pórázon tartani vágyó anya, aki már-már önmaga paródiája. Murányi Tünde karcos, szigorú, pukkancs nevelőnő. Szirtes Balázs komornyik, inas, kiszolgáló személyzet, aki szálfaderekú, a méltóság megtestesítője, és éles szemmel bármire rálát. Rendszeresen van egy éles, szúrós, gyakran aforizmának is beillő megjegyzése.

Karinthy Színház

A játékmód és Tordai Hajnal jelmezei alapvetően korhűek. Ehhez az passzolna, hogy Juhász Kata felépít egy szalont, amit hagyományosan játszott szalonvígjáték esetében nehéz elkerülni. Ő bár vannak kényelmes, mutatós ülőalkalmatosságok, ezt mégis elkerülte, a háttérben lévő, Londont ábrázoló, mozgatható díszletelemek nem passzolnak ehhez a stílushoz.

De az előadás passzol Oscar Wilde-hoz. Elmés, szellemes, szórakoztató.

Terror

A férfiakat azon nyomban lelövik. A nők, a gyerekek, úgy, hogy vécére sem mehetnek ki, étlen-szomjan, hőségben összezsúfolva, bezárva szoronganak, 3 napig. 333 embert megölnek, köztük 186 gyereket. 800 diák, 60 tanár reked az épületben, több mint 30 terrorista által túszul ejtve. A Mi és ők előadásában, a Jurányi Házban, a beszlári túszdrámát játsszák el, az Orlai Produkció égisze alatt.

 

Két gyerek szemszögéből látjuk a tragédiát. A kis srác már az előtérbe kijön hozzánk, izgatottan, dadogva beszél, amikor bevezet minket a tornaterembe, nyughatatlanul fel-alá rohangászik, segít nekünk a leülésben. A fal mellett, két oldalról fogjuk közre a játékteret. A valamivel nagyobbacska lány már bent vár bennünket, ugyancsak nyargalászik össze-vissza,

Orlai Produkció

és szintén segédkezik a leülésben. Majd mindketten, mintha leckét mondanának fel, izgulva, enyhe zavarodottsággal, beszélnek Beszlárról, az iskolájukról, még arról is, hogy hány bejárat van, ami ugye egy terrortámadás esetén egyáltalán nem mellékes. Majd a kiszögelésekbe beakasztva, lámpákra, még a kosárlabda hálóra is felfűzve, piros fonallal, pókhálószerűen „beszövik” a játékteret. Amikor már jókora fekete luftballonokat is aggatnak a fonálrengetegre, világossá válik, hogy a vérszínű fonál azt a dróthálózatot jelképezi, amivel a léggömbök által megtestesített bombákat összekötik. Kimondva, kimondatlanul, mi pedig a túszok lettünk.

2004. szeptember elsején történt a földgolyóbist megrendítő tragédia, tíz év múlva, 2014-ben mutatták be a Brüsszelben élő neves színész, Carly Wijs darabját, ami azóta bejárta a világot. Eddig mindenütt ő rendezte. Ez az első alkalom, hogy ezt a jogot kiadta a kezéből, de előírta, hogy milyennek kell lennie a játéktérnek.

Orlai Produkció

Ezúttal Fehér Balázs Benő a rendező. A két színész pedig László Lili és Vilmányi Benett. Harsogóan fiatalok. Kölykösek. Szemükben ott a naiv kíváncsiság. Egész lényükben ott van a gyermeki, játékos kedv. És a jókora közlésvágy, hogy elmeséljék valahogyan mindazt a borzalmat, ami az iskolájukban az első tanítási napon történt. Van, amit eljátszanak, van amit felhevülten, általában az izgatottságtól kapkodó tempóban, elmondanak. Más-más a szemszögük. Gyakran egymás szavába vágnak, hogy az nem így volt, hanem amúgy, meg az sem így volt, hanem így és így. Mondat fűződik mondatba, szó rohamtempóban szót követ.

Nyoma sincs gyászos ünnepélyességnek, tragikus felhangnak, a cél nem a búskomorság, hanem az, hogy az események középpontjában érezzük magunkat. Átéljük a totális kiszolgáltatottságot, hogy mennyire esetlegesen, véletlenszerűen történhet sok minden, ami temérdek ember sorsát eldönti.

Orlai Produkció

Veszett jó a két színész. Kezdetben olyan az egész, mintha vásott kölykök terroristásat játszanának. Mintha még frocliznák is egymást, hogy hú, ki tud nagyobbat mondani?! De aztán írni kezdik a táblára, hogy mennyivel és mennyivel kevesebben vannak életben, ahhoz képest ahányan bementek az első tanítási napra. Csak egy lezser firkantás ez, mégis tán ez a legborzalmasabb, rémesebb, mintha jajongás, visongás, sajnálkozás lenne. Nincs, csak oda kerül szinte félkézről felírva, egy újabb, és újabb számadat. Ennyi egy rakat ember élete. Ennyiek vagyunk. Mint amikor Vonnegut pokolian fájdalmas, ugyanakkor epésen gunyoros, remek háborús regényében, Az ötös számú vágóhídban, visszatérő mondatként csak annyi hangzik el, hogy” Így megy ez.” Ezt mindig azután jegyzi meg az író, ha valakit vagy többeket kinyírnak. De Kertész Imre is száraz szenvtelenséggel írta meg a Sorstalanság iszonyatát, vaslogikával levezetve, hogy sajnos az akkori történelmi helyzetből következett a holokauszt, és, hogy akár következhet is még valami hasonló.

Orlai Produkció

Tévedés azonban ne essék, Wijs darabja közel sem hatol annyira mélyre, mint az előbb említettek. Nem akarja feltárni a rémtettek okait, nem ás le a lélek belső bugyraiba, ez inkább egy jó színjátékszöveg, ami kiváló lehetőséget ad két színésznek, és felhívja a terrorizmus problémáira a figyelmet. A terrorizmus pedig akár napi félelem formájában, ott van sokak életében. Valós veszély is, de riogatni is lehet vele. Ferdinand von Schirach darabja, a Terror, két éve műsorról levehetetlen, kiugró siker a Kamrában, egy repülőgép eltérítés kapcsán vet fel igen komoly humánus, etikai, jogi kérdéseket.

Orlai Produkció

A Mi és ők inkább csak felrázni akar bennünket, hogy ne dugjuk homokba a fejünket, ne gondoljuk, hogy velünk ilyesmi tutira nem történhet meg. És arra is felhívja a figyelmet, hogy különbözőképpen lehet látni ugyanazt, ahogy a két gyerekkel is ez a helyzet. Végül beteljesedik az, aminek tán, ha a hatóságok jobban a helyzet magaslatán állnak, nem kellett volna ekkora pusztítással járnia. Tán soha nem tudjuk meg, hogy miért robbant a bomba, a véletlen okozta, vagy szándékosság. A két színész rohan az egyik fekete léggömbtől a másikig és valóban riasztó nagy durranással kipukkasztja ezeket. A förmedvényes tragédia bekövetkezik.

Fehér Balázs Benő rendezése erőteljes segélykiáltás. Játékosan, abszurdba hajló humorral, de a szörnyűség dermesztő légkörét is megteremtve, felhívja a figyelmet, hogy ne hunyjuk be a szemünket, ne fordítsuk félre a fejünket, nézzünk szembe a valósággal.

Mintavétel az emberiségből

A tébolyultan tomboló vihar fittyet hány a társadalmi viszonyokra, szétzilálja azokat. Mindegy, hogy király, vagy közember van a hajón, egyaránt sújt bárkire. Erre kell Shakespeare-nek, meg a vihart förtelmesen felkavaró Prosperonak az égszakadás, földindulás, hogy pőrére vetkőztetve megvizsgálja az embereket.

Szikszai Rémusz rendezte A vihart, Fodor Tamás Prospero. A Budapest Bábszínházban közel sem varázsos, mesebeli szigetet mutatnak nekünk, ahol a hajótöröttek kikecmeregnek a vízből. Nincs madárcsicsergés, nincsenek szép, színes, különböző formájú virágok, bokrok, fák. Ez a sziget annyira csupasz, hogy egy hajóbelső testesíti meg, ami csaknem betölti az egész színpadot. Cziegler Balázs szemléletes monstruma a szereplők fölé magasodik, jelzi, hogy hatalmasabb, meghatározóbb náluk, és nem is biztos a talaj a lábuk alatt, mert lejt, soha nem lehetnek stabil helyzetben. És hát tényleg nem. A sziget ura, Prospero is igencsak ellentmondásos személyiség. Bölcs, mégis

Fotó: Éder Vera

bosszúszomjas. Milánó egykori fejedelme, akit letaszítottak a trónjáról, a szigeten dekkol száműzetésben, és most éppen megtorolhatja a rajta esett sérelmeket. Ezért is csinálta a vihart. Kiismerte az emberi természetet, és az otromba hatalom iszonyú mechanizmusát. Halála előtt el akarja rendezni a dolgokat. Jár a feje a megtorláson, férjhez akarja adni a lányát, haragvó, majd szelíden megbocsátó. Fodor remekül játssza az ellentétek emberét. Élvezi a gonoszkodást is. Szája szegletében rendszeresen ott a gunyoros mosoly, hangsúlyai rendre ironikusak. Rengeteget tapasztalt ember, aki már némiképp görbe tükörben látja a világot. Olykor egyenesen nekünk beszél, lesve a hatást zúdítja ránk fullánkos mondatait.

Neki nincsen bábalakja, ő mindig egy az egyben, teljes mivoltában látható. Ez így volt 30 évvel ezelőtt is, amikor Garas Dezső rendezte A vihart a Bábszínházban, ekkor ő volt Prospero, és minden más figura báb volt, nála kisebb méretben, nyilvánvalóvá téve, hogy itt ő az úr. Amikor eljött a megbocsájtás ideje, letérdelt hozzájuk, és így lett velük pont azonos méretű, egyenlő.

Fotó: Éder Vera

Szikszait érdekli a báb, A párnaemberben, a Radnóti Színházban és az Emberszagban, a Szkénében is alkalmazta. Most pedig, bár még bizonyos dolgokkal csak kísérletezve, eredményesen használja. Ezúttal embernagyságúak a bábok, amiket a remek színészek, Ács Norbert, Beratin Gábor, Kemény István, Teszárek Csaba, Szolár Tibor, magukra kötve „hordanak” és mozgatnak. Ráadásul Hoffer Károly tervező azt eszelte ki, hogy mintát vesz a színészek fejéről, így a bábok feje őket ábrázolja. Fura megkettőződés ez, hiszen az ő arcukat is látjuk, ez kifejezi például az alakok kétkulacsosságát, kétszínűségét, érdekeiknek megfelelő színeváltozását. Ezzel időnként bajom van, gyakran ezek a bábok nem mozognak eleget, nincs mindig megfelelően kitalálva a mozgásrendszerük ahhoz, hogy elég kifejezőek legyenek.

Ariel, a légi szellem, aki Prospero ügyeit intézi, megháromszorozódik, teljes életnagyságban. Egymással is feleselnek ezek az alakok. Huncutkodnak, rosszcsontoskodnak, Blasek Gyöngyi, Pallai Mara, Spiegl Anna igencsak eleven, nyelvöltögetően rakoncátlan megformálásában. A két gyilkosságra is felbujtható pernahajder, a borász Stephano és a tréfamester Trinculo, Pethő Gergő és Tatai Zsolt mókás alakításában, pálcán rángatható borosüveg pocakú, illetve szintén pálcával mozgatható, udvari bolond figuraként is tobzódnak. A két szerelmes, Miranda és Ferdinand, Pájer Alma Virág és Barna Zsombor jóvoltából, plasztikus, finom mozgású bábokként szintén jelen vannak. A teljesen elállatiasodott, vad, rémisztően agresszív Caliban pedig, Hannus Zoltán megformálásában, Kiss Julcsi jelmezében, annyira ki van tömve, hogy dermesztő szörnyszülöttnek néz ki.

Fotó: Éder Vera

Ha úgy tetszik, szép kis mintavétel ez a világból, az emberiségből. Shakespeare utolsó darabjában fájdalmas, de ugyanakkor megbocsájtóan elégikus képet is fest rólunk. Ezt döbbenetes erővel érzékelteti Fodor az előadás végén. A temérdek gyilkos szándék után, az életnagyságú bábok ott hevernek a színpadon élettelenül. Szét is estek, akár külön a fejük, törzsük, Prospero ott ül köztük, meg-megemelve egy-egy fejet, beszél hozzájuk, mint a valaha virágzó élet mementóihoz, azokhoz, akik elnyerték méltó büntetésüket.

Számot vet velük. De végül nem leszámol velük, hanem megbocsájt. És ekkor bejönnek a bábjaikhoz tartozó színészek, és újra életet lehelnek beléjük.

Kesernyés happy end. Az előadás érzékelteti, hogy ez csak kimerevített, ha úgy tetszik, kegyelmi pillanat. Az emberi természet és hatalom kegyetlen, agresszív, hát mögötti mechanizmusa nem változik. 

Az ítélet beteljesedik

Az István, a király örömünnep, performance, némileg lázadás, nagy-nagy banzáj volt, amikor 35 évvel ezelőtt a Városligetben, a Királydombon bemutatták. Sokan többször is megnéztük. Felkorbácsolta az érzéséket. A Budapesti Operettszínház produkciója is felkorbácsolja. Kivétel nélkül minden néző állva vastapsol utána, jókora ovációban van részük a színészeknek, pedig én nem is a premiert láttam. Így valószínűleg minden előadást követően ez történik majd.

 

Szörényi Levente és Bródy János dalainak jó része sokunk fülében ott van, ezért szinte olyanok, mint amikor koncerteken jönnek a kedvenc számok, vannak akik már előre várják ezeket, és csaknem elélveznek, ha meghallják a közismert dallamokat. Fura, de ez már nem sokkal az ősbemutató után, a Szegedi Szabadtéri Játékokon is így volt, amikor a színpadot körülölelő épület ablakaiból fürtökben lógtak ki potya nézők, sőt akadtak, akik a háztetőre is felmerészkedtek, csakhogy láthassák a produkciót, amiben kétségkívül volt gyúanyag. Annyira, hogy amikor ifjú titánként a közönség tagjaival is interjúztam, többször igazoltattak titkos rendőrök, nyilván azt hitték, hogy felbujtó anyagot készítek valami ellenséges orgánumnak, csak akkor nyugodtak meg, amikor megmutattam a Magyar Rádióba szóló belépőmet.

Persze vannak, akik váltig állítják, hogy lázító elemek ide vagy oda, már az ősbemutató lényegében a konszolidáció – beleértve az 56-os forradalom utáni konszolidációt -, dicsőítése volt. Hogy annyi viszály után most elérkezett a rend, és hát persze a darab végén István megkoronázása, amiről ugye tudjuk, hogy sokkal több véráldozatot követelt, mint az 56 utáni megtorlás, amit sokan a kiegyensúlyozottság, a boldog jövő zálogának tartottak, mások tömeggyilkosságnak.

Fotó: Gordon Eszter

István pedig tényleg államalapító, valószínűleg nem tehetett mást, mint amit tett. De ugyanakkor kétségtelenül temérdek vér tapad a kezéhez. Azt hiszem, hogy Székely Kriszta rendezőt ez izgatta leginkább. István vívódása, gyötrődése, hogy megteheti-e, amit tulajdonképpen nem tehetne meg, halomra ölethet-e egy rakat embert, azért, hogy létrejöjjön az ország. Lehet-e kíméletes, emberséges az ellenséggel, vagy ilyen szituációban nincs kegyelem? Meg, hogy nem válik-e ettől szinte automatikusan maga is zsarnokká, nem megy-e keresztül végzetes személyiségtorzuláson?

Korszerűen izgalmas kérdések. Öt évvel ezelőtt, a darab harminc esztendős évfordulóján, Alföldi Róbert a Szegedi Szabadtéri Játékokon rendezett verziójából azért is akarhattak botrányt kavarni, akik ebben voltak érdekeltek, mert meglehetősen érzékeltette a temérdek kínt, szenvedést és azt, hogy a megkoronázás sem révbe érés, közel sem happy and. Lehet, hogy sokak számára még a kínok kínja következik, akár börtönné is válhat az ország. Na ilyesféle felfogás még sehol nem volt a Királydombon, ott egyértelmű üdvrivalgás, minden kétely nélküli, szédületes mámor, már-már tébolyult boldogságkitörés kísérte a hatalom megszilárdulását, a színpadon és a nézőtéren egyaránt.

Fotó: Gordon Eszter

Székelynél viszont hangsúlyossá válik a legyőzött Koppánnyal, aki végül is a diktatúra veszélyére figyelmeztet, és minden hívével, a durva elbánásmód. Jól látható a megveretésük, megszégyenítésük. Igencsak hangsúlyos, ahogy Koppány lánya könyörög a legyőzött apja életéért, hogy ne ellenségként, hanem ellenfélként tekintsenek a legyőzöttekre. István már-már meginogna, de, ahogy az a politikában lenni szokott, a háttérből sok mindent irányítanak, és az anyja, Sarolt nem tűr semmiféle kegyelmet, ragaszkodik a felnégyeléshez, a testrészek kitűzéséhez, tanulságul. És most a produkció legerősebb, megdöbbentő képe következik. Martalócok otromba durvasággal hurcolják Koppányt a színpad hátsó részére, vesztőhelyére, egy magaslatra. Óriási, félbevágott kereszt is van hátul, a színpad két oldalán. Ez, amikor az ítélet beteljesedik, összezárul, vagyis súlyos áldozat árán, de eljött nálunk a kereszténység időszaka. Közel sem egyértelmű diadalmenetként, közel sem vér nélkül. Ez így fájdalmas, megrázó, ugyanakkor szép is, úgy felemelő, hogy közben azért borzalmas. A rendezőn kívül a díszlettervező, Cseh Renátó remeklése is. Utána nem sokkal következik a himnusz, amit a nézőtéren is állva hallgat végig mindenki, majd leülünk, de hamarosan itt a produkció vége, és ekkor újra a teljes nézőtér felpattan, állva zúg a vastaps.

Szörényi Levente és Bródy János darabja kiállta az idő próbáját, most is van benne kakaó bőven. Szabó Mónika hatalmas elánnal vezényli a zenekart, ami elhalkul, lelassul, ha kell, de jobbára inkább megrengeti a falakat. Kocsis Dénes nem macsó, nem kemény István, vannak benne már-már kisfiús vonások, így jobban érthető, hogy az anyja által rángatható, és jobban el lehet játszani a megkeményedés folyamatát. Az anyja, Sarolt, Polyák Lilla megformálásában, kőkemény nő, nála aztán nincs apelláta. Polyák csaknem olyan

Fotó: Gordon Eszter

őserőnek játssza, mint amilyennek Dolhai Attila Koppányt, de hát ugye ez nem western, amiben a főhősök a végső ütközetben egymás szemébe nézve, becsülettel vívnak pisztolypárbajt, és győz a jobbik. Itt már szerepet játszik az ármány, a túlerő, az éppen kialakulóban lévő hatalom. Őserő és áradó énekhang ide vagy oda, Koppányt pedig a György-Rózsa Sándor által alakított, vehemensen vérszomjas, nyughatatlan Torda igyekszik mind erőszakosabb cselekedetek irányába taszítani. Gubik Petra Rékája ütközőpont, próbál engesztelően, csitítóan hatni, de ebben az eldurvult közegben már sajnos hatástalanul.

A Bodor Johanna és Lénárt Gábor koreográfiájában is megmutatkozó kolosszális energiákkal van jelen az Operettszínház társulata a produkcióban. Az említetteken kívül például Maros Bernadett, Kerényi Miklós Máté, Homonnay Zsolt, Gömöri András Máté, Dancs Annamari dobnak be apait-anyait. Pattantyús Dóra jelmezeiben nem történelmi korok nehéz ruháiban feszengenek, de nem is maiakban, a jelmezek is érzékeltetik azt a rendezői szándékot, hogy ez a történet kortalan, a hatalom rút mechanizmusa eléggé hasonló szinte bármikor.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK