Kezdőlap Szerzők Írta Bóta Gábor

Bóta Gábor

Bóta Gábor
184 CIKKEK 0 HOZZÁSZÓLÁS

A rock felszabadító ereje

Egy rakat rosszcsont kölyök zúdul a deszkákra a Madách Színház Rocksuli előadásában. Illetve először nem is rosszak, hanem túlzottan is jók, feszélyezettek, nyársat nyeltek, majd amikor feloldódnak, rakoncátlankodni kezdenek, és szinte szétfeszítik a falakat, akkor válnak szabadokká. Andrew Webber, Glenn Slater, Julien Fellowes új musicalje, a Broadway és a West End siker után, elsőként Európában, Budapesten látható. Jött, látott és győzött.

Fotó: Madách Színház

A vásott kölyköknél már csak a főszereplő, kirúgott rockzenész, Dewey a gyermekdedebb. Hasonlít egy óriáscsecsemőre. Tűrőképessége körülbelül egyenlő a nullával. Nyűgös. Aluszékony, nem bírja a mindennapok gyűrődéseit, hogy például olyan baromságokkal kell foglalkozni, mint a lakbér befizetése. Különc. Nagyokat késik. Így aztán kitessékelték a rockbandából, ahol játszott. Egy pipogya barátjánál, aki tanár, gubbaszt, annak azonban racionális, házisárkány felesége van, úgyhogy ott is rosszul áll a szénája. De aztán érkezik a barátja számára egy telefon, hogy helyettesítenie kellene egy elit iskolában, és Deweynek gyorsan leesik a tantusz, hogy ez számára milyen szuper lehetőség. Itt már Szemenyei János elemében, komédiás kedvében van,

parádés magánszámot fabrikál abból, ahogyan eljátssza a telefonban, hogy ő a barátja, és elvállalja a nevében a kecsegtető melót.

Rományi Nóra mulatságos műtopit tervezett számára öltözékül. Hátul még a nadrágtartó is lóg, meg persze nincs betűrve az, aminek betűrve kellene lennie, és naná, hogy jól fésültségről egyáltalán nem beszélhetünk. Hogy a nett, elviselhetetlenségig pedáns igazgatónő, aki először rakodómunkásnak nézi, miért nem szól rá kapásból, hogy az ő elitiskolájában, ahol kínosan nagy a katonás rend, így nem mehet gyerekek elé, azt nem értem. Valószínűleg azért nem, mert ez a figura így jó a darab szempontjából, kár bezavarni a képbe.

Fotó: Madách Színház

És ez a figura tényleg veszett jó. Szemenyei parádésan játssza. Megmutatja a totális őrültségét, megszállottságát, beszabályozhatatlan öntörvényűségét, fékezhetetlen rockimádatát. Naná, hogy a csend, rend, fegyelempárti, undok tantestület szemében pillanatok alatt szálka lesz.

Csupa érzéketlen tanerő tobzódik a deszkákon.

Mindegyik csak tölcsérrel töltené a tananyagot a kölykökbe, nem értékeli játékosságukat, fantáziájukat, egyediségüket, így aztán pedagógusokként ők sem értékelhetők. A szülők pedig szülőkként sem nagyon, mert azok is mind farkasvakságban szenvedő tökhülyék. Egyetlen egy sincs köztük kivétel. Ha lennék olyan helyzetben, megkérdezném a szövegíró Julian Fellowes-t, hogy a műfaj követeli-e az ordító sematizmust, musicalben tényleg lehetetlenség jobban árnyalni? Ha a gyerekek lehetnek különböző karakterek, a felnőttek ugyan már miért csak alig-alig, miért nem láthat egyikük sem tovább az orránál? A végén persze a happy end érdekében mindegyikük észhez tér. Ezeket a szerepeket elég nehéz jól játszani.

De végül is ez a musical leginkább a gyerekeké!

És abban nyilván elmondhatatlanul sok munkája van a felnőtteknek, hogy ők ennyire jók. Táncolnak, énekelnek, élőben zenélnek, de ami a legfőbb, lerí róluk, hogy élvezik, amit csinálnak, kicsattannak a játékkedvtől. Közöttük van stréber, tudálékos, fontoskodó, izgága, kiközösített, visszahúzódó, nagy szájú…

Fotó: Madách Színház

Karakterek. Mindegyik a maga módján helyes, némiképp cuki. Náray-Kovács Zsombor, Halász Dávid, Engel-Iván Lili Rebeka, Domonyi Amira, Csányi Áron, Vass Gellért Áron, Sebők Dóra, Rohonczi Elina, Sütő Zalán, Halász Hanna, Lucza Gergő, Hámori Dalma egyaránt kitesznek magukért. Humoruk van, meghatóak, eljátsszák azt, hogy ez az áltanár, aki stikában, a tanagyag leadása helyett, az osztályteremben rockbandát formál belőlük, felszabadítja őket. Nem külső elvárásokat akar rájuk erőltetni, ráérez a személyiségükre, ennek megfelelő feladatokat ad, kibontja az egyéniségüket, miközben igazi csapatot is formál belőlük.

Hiába botcsinálta tanár, hiába nem ez a tanult szakmája, kiváló pedagógus. Puskás Péter a tutyimutyi, jólelkű barát, aki végül a sarkára áll, és Baranyai Annamária az ő praktikusan mogorva felesége. Gallusz Nikolett jégcsap igazgatónője végül felolvad, egymásba szeretnek Dewey-vel, és jöhet a falakat rengető finálé.

Fotó: Madách Színház

Ehhez Rózsa István megteremtette a nagy cél, a rockverseny bombasztikus közegét éppúgy, mint a tüchtig iskoláét. Tihanyi Ákos koreográfusként alaposan megmozgatta a gyerekeket. Webber zenéje rockosan dallamos, amit a Kocsák Tibor által vezényelt zenekar felvillanyozó ritmusban játszik.

Az egész előadás, Szirtes Tamás vérprofi, invenciózus rendezése, felvillanyozza a nézőket.

Tűzhöz közel álló pályázók az Operettszínház élére

Ilyen még nem volt! Három, a jelenlegi hatalomtól nem kimondottan messze álló ember aspirál, Kiss. B. Attila, operaénekes, Lőrinczy György, a mostani igazgató, és Szente Vajk színész, rendező, a Budapesti Operettszínház élére. Ezért tán mindegyiküknek még ígértek is valamit, különben nem valószínű, hogy pályáznának. Persze el is terjedtek a pletykák, hogy ki mögött ki áll.

Ez most nem olyan egyértelmű helyzet, mint amikor Vidnyánszky Attila pályázott a Nemzeti élére, és nem volt nehéz lefogadni előre, hogy vele szemben nem Alföldi Róbert, az addigi direktor nyer. Bár igaz, ami igaz, amikor egy ciklussal korábban, Alföldi pályázott, még más hatalmi viszonyok között, akkor is elég nagy lelki nyugalommal meg lehetett jósolni, hogy most éppen neki áll a zászló. Erre azt lehet mondani, hogy a Nemzeti vezetőjéről mindig a politika döntött. De, hát ugye most már a Budapesti Operettszínház is nemzeti intézmény, emiatt ugyanúgy a minisztériumhoz tartozik. Ezt a jogot, ha jól emlékszem, még Kerényi Miklós Gábor vívta ki direktor korában, leginkább azzal, hogy hungarikumnak nyilváníttatta az operettet. Most azt ne vitassuk, hogy legalább annyira osztrák meg francia is, meg azt se, hogy az Operettszínház mennyi operettet játszik, mert ugye a musical az a legkevésbé sem tekinthető hungarikumnak. Lényeg a lényeg, a nemzeti intézmény státusz előnyökkel jár, plusz támogatás is érkezett, és ennek kivívásában már valószínűleg komoly érdeme van Lőrinczynek is. Ahogy a tekintélyes mennyiségű, szintén jelentős bevétellel járó, külföldi turnék létrejöttében szintén, ezek szervezésében már akkor is közreműködött, még nem a színház tagjaként, amikor még egykori jó barátja, Kerényi Miklós Gábor volt az igazgató. Aki rapid módon volt kénytelen feladni művészeti vezetői posztját, és távozni a színházból, a zaklatási botrány idején. Újra pályázott, majd visszavonta pályázatát, és úgy hírlik, Kiss. B. Attiláét támogatja. Ahogy a Népszava információi szerint a szakmai bizottság tagjai is nagy fölénnyel, csak a színház két képviselője, Peller Károly színész és Rónai Pál karmester voksolt Lőrinczy mellett.

Az is röhej, hogy ezt így ki kell „furkászni.” Közérdekű dologról dönt a szakmai bizottság, miért kell titkolózni, miért nem lehet egy közleményt kiadni, hogy így döntöttek ők és ők. Na jó, itt élünk, és tudjuk, hogy az se számít, hogy mit dönt a szakmai bizottság, amikor például a dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház és Művészetek Háza esetében egyöntetűen a munkáját kiválóan, közmegelégedésre végző, addigi igazgató, Borsós Beáta mellett volt, akkor Őze Áron lett a direktor. Ráadásul olyan derék apparátcsik is akadt, aki a szakmai bizottságban még Borsós mellett volt, a végső döntéskor pedig már Őzét támogatta. De amúgy pedig arra is tudunk példát, nem egyet, nem kettőt, hogy a szakmai bizottságot is lehet úgy összeállítani, hogy a kívánalmaknak megfelelő eredmény szülessen.

Lőrinczy vitathatatlanul bevált direktorként, jól működő, sikeres színházat csinál, a klasszikus értékek megőrzése mellett nyitott új törekvések irányába is. És ezen nem változtat az, hogy bizonyos produkciók ízlésvilágán el lehet dilemmázgatni. A társulati szavazáson a legtöbben mellette álltak ki, de hát rendszerint ez sem sokat szokott számítani. Kiss B. Attilának, Kossuth-díjas operaénekesként, akinek nemzetközi tapasztalata is van, hiszen sokfelé fellépett a világban, nyilván köze van a zenés színházhoz, meg mint a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja, valószínűleg a tűzhöz is közel áll. Vezetői képességeit nem ismerjük. Ahogy Szente Vajk vezetői képességeit se. Színész viszont zenés produkciókban, rendez is, és szerzőként ugyancsak jelen van, a Csoportterápia például épkézláb, sikeres musical. Ő sem lehet nagyon messze a tűztől, hiszen aki manapság huzamos ideig műsort vezet a köztelevízióban, általában nem az ellenzékiségéről híres.

Szóval van három szakmai szempontból nem érdemtelen jelölt, és ráadásul politikai szempontból is a fennálló számára nyugodtan választható. Most következik az, hogy ki az erősebb kutya kölyke? Valószínűleg ez következik. A döntés a miniszter kezében van. De, hogy a háttérben mi zajlott, és mi zajlik még, azt pontosan feltehetően soha nem fogjuk megtudni.

Lázár Kati életműdíjára

A Kossuth-díjas, nagy művész, Lázár Kati életműdíjat vett át a színikritikusoktól, azon a gálán, a Budapest Bábszínházban, ahol az évad legjobb teljesítményeit honorálták. Meglepetésként bejött Ascher Tamás, Babarczy László, Székely Gábor, Zsámbéki Gábor a színpadra, akik sokat rendezték őt, és a maguk ironikus módján kedvesen szépeket mondtak róla. Kicsit eltörött a mécses. De aztán Lázár is visszanyerte szókimondó szarkazmusát.

Az Erzsike című monodrámában. Fotó: Takács Attila

Amióta csak ismerem, egy őserő, energiabomba, akár nyers, de ugyanakkor roppant érzékeny, ömlik a szájából a szó, nagyhangú vagány és szorongóan skrupulusos. Szóval ellentétek feszülnek benne. Lehet, hogy nem jó ez egy embernek, de jó lehet a színésznek. Mindenféle érzelmet megél, így bőven tud bármihez magából meríteni. Azt szokta mondani, hogy ő komikus tragika. És ez bármilyen szokatlan, azt hiszem fölöttébb igaz. A nagy komika és a nagy tragika keveredik benne. Komédiázik, de közben megríkat. Nevettet, de közben akár fájdalmat érzünk.

Az Erzsike című monodrámában. Fotó- Takács Attila

Hatalmas a lelke. Belefér csaknem minden ember, és valamennyi állat, fű, fa, virág. Természetimádata elementáris. Spiritualitása szépen fejlett. Lánya, a parádés színész, Jordán Adél remekül parodizálta is ezt a nyáron, az egykori szerelméről, Fenyő Ivánról szóló előadásban. Adél és Kati különben is egymás nagy kritikusai. A spiritualitásba való feledkezés tán a félelmek csitítására is szolgál. Olykor elhatalmasodó félelmeit zsidó létével magyarázza, onnan való átöröklött rettegéssel, hogy apai nagyszüleit elgázosították. Úgy gondolja, hogy ez akár hetedíziglen hathat, és igencsak parázott attól, hogy a lánya is örökli, de szerencsére rá inkább édesapja, Jordán Tamás felszabadultsága ragadt. Egyébként Jordán igazgatóként különdíjat vehetett át az általa alapított szombathelyi Weöres Színház első tíz évéért. Adél pedig a legjobb mellékszereplő díját érdemelte ki az Ascher Tamás Háromszéken című produkcióban nyújtott teljesítményéért. Lehetett együtt örülni.

Az Erzsike című monodrámában. Fotó: Takács Attila

Lázárt persze különösen ünnepelte mindenki. Elképesztő ovációban, hatalmas tapsban volt része a színpadon, és a színház előterében, a borozgatáskor, pogácsázgatáskor, rétesezéskor pedig szeretetteljes szavakban, puszik garmadájában. És persze azt is kívánták többen, hogy még temérdek ideig láthassuk őt a deszkákon. Szerencsére láthatjuk, ráadásul két monodrámában is, mindkettőnek Orlai Tibor a producere, aki különben a kritikusok díjátadó gálájának is a szponzora. Az egyik monodráma, az Erzsike című, a kiváló riporter, Lengyel Nagy Anna által „talált” történet, ami a Mozsár Műhelyben látható. Ebben Kati vasakaratú, csaknem minden szempontból hátrányos helyzetű parasztasszony, aki szívóssággal, hittel, energiával, rettenthetetlen akarattal, életre pumpálja a lányát, pedig a kórházban már lemondtak róla.

Az Erzsike című monodrámában. Fotó: Takács Attila

Sok nehéz sorsú embert játszott, az elesettek, kitaszítottak, szegények, az egyik fő „szakterülete.” A kisemberben is meglátja a formátumot. De persze igencsak tud nagy embert is játszani. Például Jászai Marit. A Kripli Mari, amit ő szerkesztett Jászai Mari naplója alapján, és az Örkény Stúdióban talált hozzá megfelelő helyet, eddigi pályájának összegzése. Ebben aztán, ha csak részletek erejéig, lehet például Élektra, Médeia, Stuart Mária, de lehet profán, már-már tenyeres-talpas, nevettethet, sőt röhögtethet, ahogy belefér.

Az Erzsike című monodrámában. Fotó: Takács Attila

Mint mindig, ezúttal is magától értetődően természetes, ahogy ez a civil életben is így van, soha nincs benne semmi csináltság, utálja, ha valaki mórikálja magát, széllel szemben, kilométerek messzeségéből megérzi a hamisságot. Sok a hasonlóság közte és Jászai között. Egy nagy színésznő játszik nagy színésznőt, egy nehéz ember nehéz embert. Lázár nem könnyű természet. Az életben tud szétszórt lenni, dekoncentrált, és sok mindent a lelkére vesz. De színházban mindig összekapja magát, abszolút koncentrál. Egy irányba mozgósítja fogyhatatlannak látszó energiáit, amikről letargikus pillanataiban azt gondolja, hogy igencsak fogyóban vannak. De lehetetlenség, hogy elfogyjanak, mert Lázár Kati kell nekünk, a deszkákon és emberként egyaránt, és ezt ezen a díjátadó ünnepségen abszolút érezhette.

 

Erőszakos halál, kis feltámadással

Sok épkézláb kezdeményezésnek vagy akár nagyszerű eredménynek nálunk gyakran rút vége lesz. Elgáncsolják, eltiporják, megszüntetik, lassan kivéreztetik… Ez történt a Reflex Színpaddal is. Most könyv jelent meg róla, Volt egyszer egy … Reflex Színpad címmel.

Fotó: Volt egyszer egy … Reflex Színpad

Kicsit olyan ez a kötet, mintha rekviem lenne, csak fekete-fehér képek vannak benne, és a borítója is rendkívül visszafogott, már-már fakó, mintha nem is akarná felhívni magára a figyelmet, a csendes emlékezést képviselné, a rezignált fájdalmat, hogy valaminek vége lett, ami még most is tarthatna. A zalaegerszegi Reflex Színpad tovább húzta pedig, mint az úgynevezett amatőr színházak jó része, melyek a hatvanas-hetvenes években lázadók voltak, gyakran ellenzékiek, más gondolat- és formavilágot képviseltek, mint a kőszínházak, a fiatalok eszmélésének, kultúrájának fontos gócpontjaivá váltak. Ettől gyanúsak lettek. Ellehetetlenítésük módszeresen történt. Az amatőr mozgalom egyik legizgalmasabb alakját, Halász Pétert például egészen Amerikáig üldözték. A Szegedi Egyetemi Színpad vezetőjével, Paál Istvánnal közölték, hogy most még elhagyhatja a várost. A Lengyel Pál vezette miskolci Manézs Színpad csapatát pedig különös módon, magába olvasztotta a kaposvári Csiky Gergely Színház.

Fotó: Volt egyszer egy … Reflex Színpad

Akkoriban nem alternatívnak, nem függetlennek nevezték ezeket az együtteseket, hanem amatőröknek, ami általában nem dilettantizmust jelentett, bár persze szép számmal akadtak ilyen csoportok is, de a mozgalom élmezőnyére a világra való nyitottság, az újdonság keresése, a szóközpontú, realista színjátszással szemben, az abszurdabb, elemeltebb stílus, a kritikai hangvétel, a mozgásközpontúbb előadásmód volt jellemző.

A könyv szerzőjét, Merő Bélát, Szekszárdról csábították át Zalaegerszegre, hogy szervezzen ott színházi szabadcsapatot. 1970-ben töprengtek a nevén. A reflex szót azért választották, mert egyrészt jelenti a tükröződő felületről a visszaverődő fényt, másrészt az ember azon képességét, mellyel a külvilág ingereire visszahat, harmadrészt, azt a politikai és művészi viszonyulást a társadalomhoz, ami a színpad történetén végigvonult. A Reflex magához édesgette mindazokat, a diákoktól a munkásokig és értelmiségiekig, akiket érdekelt a színház. Képzést indított számukra, ami kemény önismereti „tanfolyamot” is jelentett. Meg fizikai tréninget, amúgy minden próba ezzel kezdődött. Vagyis arra törekedtek, hogy megismerjék a testüket, lelküket, no meg a társadalmat, amiről annyira mohón akartak beszélni. Irodalmi színpadként, elvont művek előadóiként ugyanúgy működtek, mint ünnepségek kiszolgálóiként. Kivívták maguknak, hogy a Móricz Zsigmond Művelődési Házon belül, az igényeknek megfelelő, stúdiószínházat építsenek ki számukra. Meg hát azt is kivívták, hogy több produkciójukat betiltsák. Országos fesztiválokon, vagy akár külföldön is kapósak lettek. Emlékszem a kazincbarcikai színjátszó fesztiválok, ahol persze rendre megfordultak, mámoros hangulatára, szabad, szókimondó légkörére, világmegváltó vitáira. Egy nem túl szép ipari városban, ahová valami mellékvágányon döcögött a vonat, úgy éreztük, hogy no aztán, itt formálódik a jövő!

Fotó: Volt egyszer egy … Reflex Színpad

 

És hát sok tekintetben formálódott is, az amatőr mozgalom, ahogy most is az alternatívok, gondolkodó embereket „termel”, akár a játszók, akár a közönség tagjai között. Ezért is válhat nem kívánatossá, ahogy ezt mostanában ugyancsak érezhetjük.

A Reflex Színpad megágyazott a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház létrejöttének. Ruszt József, a nagy rendező, aki elsőként határozta meg művészi arculatát, nyilatkozta is, hogy a Reflex nélkül nem lett volna Zalaegerszegen színház, ami teljesen nyitott a csoport tagjai előtt, ők döntik el, hogy hivatásossá akarnak-e válni. Többen azok lettek, maga Merő Béla is a teátrum rendezőjévé vált. Egy ideig volt is átjárás a színház és a Reflex között ide-oda. Majd, ahogy nálunk ez lenni szokott, a művelődési házba jött egy új vezető, aki kiutálta a Reflex Színpadot, és hogy írmagja se maradjon, még a dokumentációikat, fotóikat, szövegkönyveiket is megsemmisítették, és a számukra épült stúdiószínházat átalakították más célra. Eléggé kelet-európai, eléggé magyar történet. A Reflex adott még életjeleket, de aztán szinte törvényszerűen vége lett. Merő folytatta a pályát, például megalapította Székelyudvarhelyen a Tomcsa Sándor Színházat, aminek első vezetője lett.

Fotó: Volt egyszer egy … Reflex Színpad

A Pannon Tükör Könyvek sorozatában megjelent kötet kis reménysugárral fejeződik be. Az utóbbi időben kialakult egy klub azokból, akik egykor a Reflexet csinálták. Ahogy Merő írja, kezdetben a Móricz Zsigmond Művelődési Házban „randizgattak”, de onnan kiutálták őket. A Keresztúri VMK-ban kaptak helyet. Komolyan tervezgetik, hogy a közeljövőben tartanak egy rendhagyó bemutatót, részleteket adnak elő korábbi produkcióikból, és egy rövid, új előadással is készülnek, meg kiállítást csinálnak a megmaradt dokumentumaikból.

Egy kis feltámadás az erőszakos halál után.

A szerelem himnusza

A franc vigye el, valahogy a történelem, a hatalom, az ostobán értelmetlen rendelkezések még a szerelembe is belegyalogolnak ezen a tájon. Az ember azt hihetné, hogy Leonyid Zorin a Szovjetunióban 1967-ben írt Varsói melódia című darabja ma már poros vacakságnak hat. Hát valahogy egyáltalán nem. Többen megkönnyezik a Hatszín Teátrumban Tompos Kátya és Adorjáni Bálint játékát, Kocsis Gergely rendezését, az Orlai Produkció égisze alatt.

 

Törőcsik Mari és Sztankay István legendás előadása volt ez mindössze egy évvel az ősbemutató után, a Katona József Színházban. A beszámolók szerint ez jelentette filmes sikerei után Törőcsik színpadi színésznőként való elfogadásának egyik fordulópontját. Ifjúkoromban Pogány Judit és Koltai Róbert játszották elementárisan Kaposváron. Emlékszem, akkor én is erőteljesen könnyeztem. De mi ez, valami szirupos giccsparádé? Csipetnyi van belőle abból is, de remek színpadi érzékkel adagolva. A körülmények által széttaszajtott szerelmesek históriája mindig megható. A Rómeó és Júliát is meg lehet könnyezni. Shakespeare leginkább mélyenszántó mondatokból építkezik, Zorin gyakran közhelyekből. Mégis, vagy tán ezért is, nagyon emberi. Enyhén hatásvadász, amihez fölöttébb ismeri a színpadi hatásmechanizmust. Meg ismeri a szerelmesek lelkét, és a zordon valóságot, amit nem nyersen „tálal”, hanem romantikusan, kicsit megédesítve, ostyába csomagolva, ugyanakkor azért korképet rajzolva. A darabot nevezik a szerelem himnuszának. Szórakoztató. Alapjában véve könnyen csúszó, olykor édeskés, de ez az édeskésség azért kesernyés is. Érződik, hogy egyáltalán nem minden fenékig tejfel, hogy a magánéletbe is behatol a hatalom, ott is képes szétverni sok mindent, és hát úgy tűnik ez sajnos egyáltalán nem a régmúlt, így aztán ez nem avult el.

Orlai Produkció

Kocsis Gergely rendezőnek esze ágában sincs aktualizálni bármit is. Nem és nem, ez az a régi szép, fájdalmasan pityergetős történet, amiben a háború után, 1947-ben, egy lengyel, Moszkvában énekelni tanuló zeneakadémiai hallgató lány, és egy orosz borász fiú örökre egymásba szeretnek, de az egykori bornírt törvények miatt szovjet állampolgár nem vehet el külföldit. A lány pedig tanulmányai után nem maradhat Moszkvában, hiába próbálkoznak, hiába kérvényeznek. El kell szakadniuk, csak tíz év múlva, majd ismét tíz év elteltével találkoznak újra. Menthetetlenül, reménytelenül ott vannak egymásban, de a szerelem nem teljesedik be, és ez minden szakmai siker dacára boldogtalanságot, soha nem múló, fájdalmas hiányérzetet eredményez.

Szép és humoros, ahogy Tompos Kátya és Adorjáni Bálint a megismerkedést eljátsszák. Véletlenül egymás mellett ülnek a Zeneakadémián, a lány a muzsika beavatottjaként, a srác viszont először van itt, inkább csak betévedt valahogy. Chopint hallgatnak, és közben egymásra pillantgatnak. A fiú két tétel között nagy lendülettel tapsra emeli a kezét, a lány rábámul, hogy ugyan ne már, és leveszi, hogy na ennek aztán nem sok köze van a zenéhez, de azért mégiscsak szimpatikus, meg igazán szép szál, snájdig legény. A borász tanuló pedig sűrűn meresztgeti a szemét a zenétől még inkább megszépülő lányra. Elkapják a pillantásaikat, amikor észreveszik, hogy a másik is mustrálgatja őket. Majd egymásba fúródik a tekintetük…

Orlai Produkció

A két színész remekül mutatja meg a nélkülözős, froclizós, zrikálós, de játékossággal, fantáziával gyönyörűvé tett diákszerelmet, ami közben kénytelenek felnőni, és a zord rögvalóra figyelni. Kálmán Eszter díszlettervezőként egy variálható ülőalkalmatosságot állított a középpontba, a tér nagy részét meghagyta a színészeknek. Betöltik a játékukkal. A következő jelenet már tíz év múlva, Varsóban játszódik. Viktor borász konferenciára érkezik. Meglepetésszerűen feltelefonozza Helgát, akinek a férje szól először a kagylóba. Mindketten már házasok, rohamléptekkel mentek előre a pályán, de boldogtalanok. Tompos érzékletessé teszi a nő kiborulását, ahogy a szálloda elé kísérve a férfit beleakaszkodik, könyörgőre fogja, mindent odaadna azért, ha szerelmük megint lángolhatna, De Viktor elhúzódik, félti a karrierjét, egzisztenciáját, megmerevedik, nem mer hatalmasat „ugrani.”

A harmadik jelenet, ismét tíz évvel később, Moszkvában, megismerkedésük helyszínén, ahol Helga koncertezik, ennek a fordítottja. Már elváltak, fuccs a házasságaiknak, most Viktor áldozna fel mindent, de már a híres énekesnő hajszolja a karrierjét. Megint, véglegesen elmennek egymás mellett, miközben egymásnak teremtettek. Finom, rebbenékeny játék ez. Kocsis nyilván sokat segített a vékony mezsgyén való egyensúlyozásban, hogy ne legyen elviselhetetlenül könnyfacsaró, de ugyanakkor legyen érzelemdús, ironikus, gazdag humorú.

Mindenkinek vannak beteljesületlen kapcsolatai. És mind többen vannak olyanok, akik külföldre kényszerülnek, és emiatt ezer és egy szálat kell szétszakítaniuk. Időlegesen? Örökre? Ki tudja? A Varsói melódia óhatatlanul plusz tartalmakkal töltődik fel. Kétségtelenül hat. És minden bizonnyal sikeres lesz.

Zsarnokoskodó idegzsába

Egy akarnok, diktátor, szeretetre éhes, hektikus, hisztérikus, nagyra vágyó, talajt a lába alatt elvesztő, fölényeskedő, zsarnokoskodó, kétségbeesett, kiszolgáltatott, másokat leuraló idegzsába, szexuálisan kielégítetlen nőről regél a Margarida asszony. Ugye elég érdekes!? Psota Irénnek volt ez egykor nagy-nagy, legendás szerepe. Most Balázs Andrea játssza a Karinthy Színházban. Így is érdekes!

 

Balázs Andrea mind feljebb és feljebb jött a színészi ranglétrán, adott epizódszerepeket és most is ad, játszott főszerepeket, aztán már kétszereplős darabban is a siker egyik kovácsa lehetett, majd most monodrámát játszik, nevezetesen a Margarida asszonyt. Mit mondjak, hatalmas falat! Birkózik vele. Fokozatosan bekebelezi. Átéli ezt a lúdbőröztetően ellentmondásos nőt, ezt az egyszerre sátánt és kiszolgáltatott párát, aki basáskodik a gyerekeken, mert magányos, nem boldog, szeretné a világ urának, mindent tudó polihisztornak képzelni magát, és valószínűleg utálja, hogy ahelyett, hogy körbeünnepelnék, egy „vacak” kis iskolában kell tanítania, neki, a félreértett zseninek. Egyfolytában fennhangon fényezi magát, nyilván sokszor kell mondogatnia azt, amit tán ő sem hisz.  De meg kell támogatnia a labilis lelkét. Erre való a jókora szófolyam. Csak mondja, mondja, megállíthatatlanul mantrázza eszméit, téveszméit. Akaratát igyekszik átplántálni a gyerekekre, mint Cipolla Thomas Mann remekművében, a Mario és a varázslóban. Állandóan vizslatja a tanulókat, akik tulajdonképpen mi vagyunk. Minden félreértés elkerülése végett, az előadás elején csináltat is velünk egy osztály, vigyázz-t! Vannak, akik nem akarnak felállni, de olyan rondán néz, annyira elutasítást nem tűrően határozottan int a kezével, hogy mindenki engedelmeskedik. No, jó közben persze azért nevetünk is, jelezzük, hogy belemegyünk a csínybe, hogy ez csak játék, nem rosáltunk tőle be kapásból, megtesszük ezt a kedves színésznőnek. Aztán ezen messze, messze túllép, eljut a lúdbőröztető csendekhez, a kikészüléshez, ahhoz, hogy szerepe szerint már féltenünk kelljen az életét.

Karinthy Színház

Némi rokonságot mutat Klamm tanár úrral, akit Scherer Péter játszik a Kolibri Pincében meg másutt is, ő szintén gyerekeken elhatalmasodó, lidércnyomássá váló tanár, annyira, hogy az egyik nebuló öngyilkos lesz miatta. De ő rideg és lelketlen. Ennek a nőnek meg lelke van, és olykor már-már mintha vajra lehetne kenni, és jóságos nagynéninek mutatkozik, aki imádja a gyerekeket. Vagy csak mézesmázos? A következő pillanatban pedig előtör belőle az agresszió. Ezeket az éles hangulatváltásokat Balázs igen jól érzékelteti. Akár riadt kis madárkából képes átváltani dühöngő perszónává. Azért nem mondom azt, hogy agresszív fenevaddá, mert ez az ami még nincs meg. Persze lehet ez koncepció kérdése is, lehet, hogy nem is akarták Böhm György rendezővel, aki nyilván temérdek mindent előcsalogatott a színésznőből, akitől tán ez áll a legtávolabb, netán ezért kell a leginkább megküzdenie. Érdemes.

Karinthy Színház

Megmutat egy bajba jutott embert, aki a tudathasadás szélén van, de közben állandóan észbe kap, mert észreveszi a tüneteket, de aztán újra elborul az agya, majd megint rövid időre észbe kap. Ez az önkontroll cefetül fáj neki, majd tovaillan, és újra jön az őrület, akár egy félénk diák leteperése, és mondjuk azt, ezúttal finomnak ható szóval, hogy zaklatása fekvő helyzetben. Aztán eljut a totális kikészülésig, amikor a szó szoros értelmében a padlóra kerül, megdermed, halottnak néz ki. A zaklatott diák, akit Vincze Márton alakít kellő félszegséggel és rémülettel, de annyira villanásnyi időkre, hogy még nem veszélyezteti a monodráma műfaji meghatározást.

Michac Gábor olyan magas katedrát tervezett, hogy elmenne akár bírósági pulpitusnak is. Onnan néz le ránk megvetően. Kemenesi Tünde vastag pulóvert, zárt ruházatot tervezett Margarida asszonynak, amin egy fűtötten hevült pillanatban igencsak lazít. Balázs úgy képes megmutatni ezt a már-már szörnyeteg nőt, hogy vannak olyan villanásai, amikor még szeretni is lehet. És ez már komoly művészet. Én még szeretnék egy kicsit jobban berosálni, de lehet, hogy ez már az én személyiségzavaromból fakad. 

Micsoda világ ez!?

A diktatúra megszilárdulási folyamata mindig azzal jár, hogy a párton belül is tisztogatni kezdenek, mondja Horvát János újságíró, televíziós személyiség. Véleménye szerint ennek látható jelei vannak. Arra törekednek, hogy aki nem elég harcos, nem elég velük lévő, az menjen el. És jönnek az új emberek, akiknek hely kell, pénz kell, esetleg kevesebb tehetséggel, de híresek szeretnének lenni. Ezek törvényszerű jelenségek.

  • A kormány megveszi a lapokat szőröstül-bőröstül, oligarchának álcázva
  • Ez egy totális káosz, ilyen körülmények között én nem tudok ellenzékről beszélni
  • Az agymosó vízsugár rendkívül sok irányból zúdul rád
  • Simicska is csak néhány évig bírta
  • Kemény pozíciószerzési harc folyik 

Nagyon megoszlanak a vélemények arról, hogy sajtószabadság van-e Magyarországon vagy nincs. Neked mi a véleményed?

Most azt fogod hinni, hogy ki akarok bújni a válasz alól, de szerintem körülbelül 20-25 éve nem használható az a fogalom, hogy sajtószabadság. Az arról szólt, hogy van cenzúra vagy nincs cenzúra. Meg lehet-e jelentetni valamit vagy sem. Ahhoz, hogy valamit megjelentessél, nyomda kellett, szerkesztés kellett, posta kellett. Amióta internet van, ez egészen másképpen néz ki. Te is meg én is meg tudok jelentetni bármit.

Akik azt szokták állítani, hogy ó hát nincs itt semmi gond, éppen azt mondják, hogy nézzük csak meg, mi minden jelenik meg nálunk akár a hatalom különböző tagjairól. Meg lehet írni bármit.

Igen és a sajtószabadság hagyományos értékrendjében valóban arról van szó, hogy ezt lehet, vagy nem lehet. Éppen ezért már hosszú évekkel ezelőtt elkezdtek más fogalmakat is használni. Azt kezdték vizsgálni, hogy a sajtó be tudja-e tölteni azt a szerepet, amit neki a világ minden demokratikus országában szánnak. Ennek van egy szempontrendszere, ezt általában öt pontban szoktak összeszedni.

Az első, hogy van-e az országnak médiapolitikája és abban miként, hogy szerepelnek ezek a dolgok, a másik, hogyan működik az ország közszolgálati televíziója, milyen sajtó tulajdonjogi rendszerek vannak, oligarchák kezében van-e a sajtó, a következő az állami hirdetések helye és nem helye, az utolsó, hogy van-e, tud-e lenni tényfeltáró újságírás vagy sem.

Ha ezeket a szempontokat vesszük figyelembe, akkor mintha nagyon rosszul állnánk…

Ebből a szempontból borzasztóan rosszul állunk. Éppen ezért a sajtószabadságot én nem használnám, vagy mivel tudom, hogy ez az egyszerűbb, azt mondanám, hogy sajtószabadságon ezeket értem.

És akkor ilyen értelemben nincs sajtószabadság?

Ilyen értelemben minimális a sajtószabadság. Tényfeltáró újságírást még úgy-ahogy meg tudsz jelentetni, de gyakorlatilag az összes többi pont érvényesülése már erősen támadható. Ezt a fogalomkört, a sajtóintegritást, amit az előbb felsoroltam, a Balkánra dolgozták ki 15 évvel ezelőtt. Ott riasztó jelek mutatkoztak, elsősorban a tulajdonosi viszonyokkal kapcsolatban. Vagyis, hogy valaki nem azért vesz újságot, hogy újságot csináljon, és hogy haszna legyen belőle, hanem azért, hogy politikai befolyást szerezzen magának. Ennél már csak egy rosszabb fázis van, amikor a kormány veszi meg az újságokat. És ebben mi napjainkra már a Balkánt is megelőztük.

Egy szabad piacon hibáztatható valaki amiatt, hogy azért vesz újságot, hogy politikai befolyása legyen? Az már nyilván elítélendő, hogy többen azért nem mernek újságot venni, mert retorziótól félnek. Itt volt például a megszüntetett Magyar Nemzet ügye. Aki meg akarta venni, talán nem véletlenül lépett vissza ettől a szándékától. Az egyik oldalon sok sajtó-, tévé-, rádiócsatorna létezik, a másikon miért nem vesz senki semmit? A jobboldal miért tudta még ellenzékből felépíteni a sajtóbirodalmát, a baloldal pedig miért hagyta, hogy amikor még hatalmon volt, már akkor elkezdjen lepusztulni az övé? És miért épül módszeresen tovább a jobboldali sajtóbirodalom, ugyanakkor miért pukkan le még inkább a baloldali?

A jobboldal, amikor elkezdte a maga sajtóbirodalmát építeni, ezt tudatosan csinálta és nem hagyott belőle ellopni semmit. A baloldal pedig mindig azt hitte, hogy neki természetes szövetségesei az újságírók, ennek így kell lennie és ez mindig így is marad.

Valaha tényleg balliberális fölény volt az újságírásban. Babarczy László színházrendező mondta egykor, hogy a jó színház enyhén baloldali. Lehet, hogy ez a sajtóra is érvényes.

Én még arra válaszolnék, hogy miért nem lehet valakinek a sajtóval az a célja, hogy politikai befolyást szerezzen. Ebben az ügyben már nagyon csökött leszek és konzervatív. A sajtó nem arra való, hogy a tulajdonosa politikai befolyását hangoztassa. A független tájékoztatás a kötelessége. Erről mindenütt a világon nagy viták zajlanak. A közelmúltban olvastam a Guardian főszerkesztőjének egy ezzel kapcsolatos hosszú elmélkedését. Hogy milyen dühösek és meglepődöttek voltunk mi, amikor húsz évvel ezelőtt Rupert Murdoch elkezdett újságokat vásárolni, hogy a saját befolyását erősítse, és azt mondta, hogy az újságírás nem szól másról, mint pénzcsinálásról. Ezen felháborodtunk és kiabáltunk. Ma meg azt látjuk, hogy sajnos a mainstream-ben is most már kezd igaza lenni. De a mi esetünkben,-és itt már Magyarországról beszélek-,

nem arról van szó, hogy egy oligarcha vesz egy lapot és megpróbálja a befolyását érvényesíteni, hanem arról, hogy a kormány megveszi a lapokat szőröstül-bőröstül, oligarchának álcázva.

És ezért, azok a kifejezések, hogy baloldali, jobboldali, konzervatív, nem konzervatív, nem alkalmazhatóak a magyar sajtóra. Szerintem ma már van a párt és a kormánysajtó és vannak a többiek. Tehát, hogy pontosan fogalmazzunk, ez nem kormánypárti sajtó, hanem kormánysajtó. Egyébként minden puha diktatúrára jellemző formájában. Talán még egy kicsit durvábban is. Nem arról van szó, hogy az újságíró baloldali vagy konzervatív, hanem arról, ha a pártsajtóban dolgozik, akkor elvállalja a propagandista szerepét és ennyi. És ami kívül marad ezen a sajtón, azzal a kevéssel még lehet pilinckázni, mint a Klubrádióval, honlapokkal. Erre azt mondom, hogy a nem kormánypárti sajtó. Azért nem mondom, hogy ellenzéki, mert az egy határozott hangot képviselne.

Nem válaszoltál arra a kérdésre, hogy az ellenzék miért nem vesz magának sajtót.

Hát erre csak azt tudom mondani, hogy mert nincs ellenzék. Meg van véve az ellenzék ugyanúgy, mint sokan mások.

Mit értesz azon, hogy meg van véve?

Azt, hogy nincsen olyan politikája, amivel bármilyen módon bele tudna szólni az ország ügyeinek intézésébe. Leírta magát.

Azért az különbség, hogy amiatt csinál vagy nem csinál valamit, mert meg van véve, vagy azért, mert nincs elég tehetsége hozzá.

Jó, visszavonom, hogy meg van véve, bár azért… De hogy van az, hogy olyanoknak, mint például Andy Vajnának meg Schmidt Máriának, akiknek a kormányhoz kötődő funkcióik közismertek, kinevezett kormánybiztosok, nekik televízióik, lapjaik vannak?

Vajna televíziójával éppen gondok adódtak.

Az tök mindegy, milyen gondok adódtak, tény, hogy az övé vagy legalábbis papíron az övé. Vagy hogy van az, hogy egy politikai, úgynevezett ellenzéki párt vezetője tulajdonos egy olyan lapban – most a Figyelőről beszélek – amellyel egyébként állítólag nem ért egyet és azt mondja, hogy neki nincs beleszólása a saját tulajdonába. Ez egy totális káosz, ilyen körülmények között én nem tudok ellenzékről beszélni. Micsoda világ ez?! Egyébként ha a Vajna birodalommal baj van, az maximum azért lehet, mert annyira belefeledkeztek a pénzköltésbe, hogy ez már mindenkinek sok volt, még azoknak is, akik strómanként alkalmazzák őket.

Ebben az esetben nyilván arról is szó van, hogy az RTL Klub nézettségben igencsak lekörözi a TV2-t.

Mert az RTL Klubot talán hozzáértőbb emberek csinálják és kevésbé pártirányítottan.

Pártirányítottan nem lehet népszerű orgánumot csinálni?

Én nem nagyon hiszem. Most kormánypártról beszélek. Ha napi kötelessége a kormányzati propaganda terjesztése, akkor az gyakorlatilag az egész műsorpolitikájára kihat és mindenütt felbukkan, meg nem hívott személyek, el nem mondott mondatok, félelem formájában.

Ha például foci VB van, és közben elszórják a pártos híreket, akkor ezeket sokan fogják nézni, hallgatni. És ugyanígy a rétegekhez szóló csatornák műsorai között is el lehet hinteni a propaganda anyagokat.

A TV2 például fölvásárolta majd az összes külföldi focijogot, ami jó focinak számít. Erre hivatkozva új csatornát indított. Ezt azonban a szolgáltatók nem akarják berakni a műsorukba. Ezért a műsoráért ugyanis a Spíler TV pénzt kér a szolgáltatótól, az pedig át fogja a költségeket hárítani rád, mint fogyasztóra. Így a szolgáltató abba a dilemmába kerül, amikor neki felajánlják ezt az új csatornát, hogy megemelje-e a te szolgáltatási díjadat 250 forinttal.

De ugyanakkor mindenki mégsem akar focit nézni, és aki nem akar, az emiatt nem szeretne plusz költségeket.

Éppen ez zajlik most. Tehát ha te már megvettél egy ilyen jogot és beleteszed egy már működő csomagba, ahol ez eleve benne van a kínálatban, akkor ezzel senkinek semmi problémája nem lesz. De ebben az esetben ez az első pillanatban anyagi kérdéssé vált. A Spíler TV olyan módon feltornázta a beszerzési árakat, hogy az már Magyarországon kitermelhetetlen. Több milliárd forintról van szó. Lényegében kiderül, hogy mindössze húsz-harmincezer ember az, aki hajlandó és talán tudna is fizetni egy ilyen szolgáltatásért. És ez messze nem fedezi a beszerzési árat. Ha persze egy csatorna eleve úgy indul el, hogy mögötte ott áll állambácsi, akkor esetleg havonta veszíthet óriási pénzeket ezen. Ma már nagyon drágák a sportjogok, ezért önálló csatornával, ilyesmivel jelentkezni kalandor vállalkozás.

Mit lehet szerinted elérni a mindinkább elharapózó agymosással? Vannak, akik szerint ez nem akkora ügy, mert bármit is mondanak, írnak nekik, az emberek pontosan tudják, hogyan élnek. Lehet arról papolni, hogy minden rendben van, tisztában vannak vele, hogy nincs így. Mások viszont ennek éppen az ellenkezőjét állítják, hogy a legnagyobb képtelenségeket is el lehet hitetni, ha sok helyen, sokszor sulykolják.

Mindig el szokták mondani, hogy így volt ez az ’50-es években is és mégis lett ’56-os forradalom. Én viszont erre azt mondom, hogy azt azért tudni kell, hogy a forradalmat sem ’56-ban sem ’89-ben nem a sajtó csinálta. A változás szelének máshonnan kell elindulnia.

Miközben mégiscsak fontosnak tarthatták a sajtót, hiszen nem véletlenül mentek az emberek a rádióhoz vagy jóval később nem véletlenül voltak olyanok, akik a tévé székházába akartak behatolni vagy esetleg föl is gyújtották volna azt. És 1948-ban is központi szerep jutott a sajtónak. Tehát jelképesen valahogyan azért ilyenkor mindig ott van a sajtó.

Maradjunk annyiban, hogy jelképesen. Melyik rádió vagy tévé elé vonulnál te ma?

Ezt manapság tényleg nehéz lenne eldönteni.

Ezért mondom, hogy én a sajtót inkább jelképnek hiszem, ha a változásra már a körülmények megérettek, akkor a sajtó elkezd szabadabban lélegezni, szerepet vállal a változásokban, azonban nem ő fogja a körülményeket megváltoztatni. De végül is nem ez volt az alapkérdésed, hanem az, hogy mennyire lehet agyat mosni. Úgy tűnik, hogy nagyon is lehet. A mai világban ez az agymosó vízsugár, benne a fake-news-okkal rendkívül sok irányból zúdul rád. Természetesen az interneten is, tehát ma már szinte el sem tudsz ugrani előle. És igen sok embernek, ha ezek a dolgok több forrásból jönnek, akkor hihetővé válnak. Én ilyen szempontból pesszimista vagyok. És lehet, hogy nem hiszek az emberiségben, de ezt látom Magyarországtól Amerikáig. Ez nagyon át tud hatolni még a magyarnál sokkal civilizáltabb társadalmakon is. Az angol brexit szavazás eredménye részben ennek volt köszönhető. Ezek új kihívások és egyelőre senki nem találja velük szemben a megfelelő eszközöket. A tisztességes kormányzás megpróbálja ezeket nem terjeszteni és a maga érdekében felhasználni, hanem harcol ellenük. Itthon nem ezt látod.

Mit lehetne tenni?

Egyelőre széttárom a karomat, mert nem tudom, hogy mit lehetne csinálni. Az előbb kérdezted, hogy félnek-e az emberek újságokat alapítani. Hát persze, hogy félnek. Nem kapnak bele hirdetést és gyakorlatilag csak megy el a pénzük. Simicska is csak néhány évig bírta. Ez kiegyensúlyozott politikai viszonyok között talán működik, de Magyarországon a jelen pillanatban nem hiszem, hogy működni tudna.

Akkor megyünk vissza a szamizdat irányába?

Én nem azt mondom, hogy menjünk oda vissza, de ha a kormányzat visszament a puha diktatúra irányába, mit lehet tenni? Az a különbség a Rákosi vagy korai Kádár rendszer és a mostani között, hogy van egy kis szeglet, amiről az előbb beszéltünk, ahol azért lehet játszadozni. Ugyanis, ha nem számít a pénz, nem számít az, hogy hány példányban jelenik meg a kormány újságja, akkor ezzel nem tudsz kívülről versenyezni. Egyedi újságírói akciókat tudsz csinálni, ez nagyon szépen zajlik. Tényfeltáró riportok meg-meg jelennek különböző internetes publikációkban. Ezt minden féldiktatórikus országban segítik, akik tudják.

A fellángolóban lévő kultúrharcnak az a célja, hogy gondolkodó emberek ne igazán termelődjenek ki?

Én a kultúrharc lényegét nem ebben látom, hanem abban, hogy a diktatúra megszilárdulási folyamata mindig azzal jár, hogy a párton belül is tisztogatni kezdenek. Ennek látható jelei vannak. Arra törekednek, hogy aki nem elég harcos, nem elég velük lévő, az menjen el. És jönnek az új emberek, akiknek hely kell, pénz kell, esetleg kevesebb tehetséggel, de híresek szeretnének lenni. Ezek törvényszerű jelenségek, amelyek a diktatórikus folyamatban mindig megjelennek.

A kultúra területére is ezért kerülnek be új emberek és lesznek támadások részesei még az adott táborhoz tartozók is?

Az újak tán a tehetségükkel nem tudnának előretörni, ezért marad ez a módszer. Követelik a helyüket, amit leginkább a lojalitásukkal akarnak kiérdemelni. Már eljutottunk oda, hogy az ellenzékiek jelentős részét kitakarították, most már házon belül zajlik a harc, támadások érhetik azokat a vezetőket is, akik eddig lojálisnak tűntek, lásd az Operaház vagy a Petőfi Irodalmi Múzeum esetét. Ez abból fakad, hogy az újonnan jövők követelik maguknak a hatalmat, a pénzt. Hogy ez mikor jön be a kultúra területére is, idő kérdése volt. Ennek az én logikám szerint nem ideológiai háttere van, miközben azzá van átalakítva. Kemény pozíciószerzési harc folyik.

Sokáig a Független Médiaközpont elnöke voltál. Azt a célt tűztétek ki, hogy vigyázzatok a média tisztaságára és a kisebbség is megfelelő teret kapjon a sajtóban. Ez most már esélytelen?

Én inkább azt mondanám, hogy a Médiaközpont a független újságírás támogatásának akar a jelenlegi helyzetben megfelelni. Mi szervezeti, pénzbeli segítséget nem tudunk adni, szakmai tudást viszont igen. Tudásra a propagandasajtóban nincs szükség. Tudásra olyan sajtóban van szükség, amelyik ténylegesen sajtótevékenységet végez.

Mit mondtok egyáltalán a hallgatóknak, hogyan tudnak majd érvényesülni a mostani helyzetben a független sajtó meglehetősen szűk mezsgyéjén? Ezen az oldalon se pénz, se paripa, se posztó.

A magyar újságíró szakma dacára annak, ahogy most kinéz a sajtó, tele van tehetséges emberekkel, akik most esetleg arra vannak kényszerítve, hogy gépiesen írjanak valamit, vagy eltávozzanak a pályáról.

Rengeteg a pályaelhagyó.

Persze, hogy rengeteg, miért, mit csináljanak!? De azért sokan azt gondolják, hogy lesz még olyan helyzet, amikor majd egy tényleg tisztességes sajtóban egyenlő feltételek mellett lehet ismét dolgozni. És ők akarnak tudni bizonyos dolgokat, miközben tisztában vannak vele, hogy erre a tudásra, az objektív újságírásra és társaira momentán alig van fogadókészség.

A sajtókamarát hogyan látod? Van, aki azt mondja, hogy ez a központosítás egy újabb szegmense, míg mások szerint tényleg a mi érdekeinket szolgálja.

Nem néztem ennek utána, maradjunk annyiban, hogy én nem fogok belépni.

Az, hogy ilyen most a sajtó, viheti ilyen-olyan irányba az országot?

Szerintem az az érdekes, hogy milyen az ország és a politikája, a sajtó ennek a tükörképe.

Álapáca a pácban

Az Apáca show nagy dili volt filmen is, és most az a színpadi változata szintén, a Budapesti Operettszínházban, a Zikkurat Színpadi Ügynökség produkciójában. Szinte végig lehet röhögni. Hogy aztán van-e ennél több benne, vagy kong az ürességtől, az már vita tárgya lehet.

 

Fotó: Gordon Eszter.

Egy valamit nyugodtan kőbe lehet vésni, hogy nem unalmas. Száguldó a tempó, Túri Lajos Péter koreográfus alaposan meghajtja a társulatot, szélvész iramú, izzadságos, de könnyednek látszó táncokat betanítva, melyekkel nyilván sok volt a vesződség, de látható a mozgás okozta felvillanyozó öröm is. Hogy árnyaltabb érzések kifejezésére képes-e, az már kérdéses. Drucker Péter karmesterként a zenekart ösztönzi vágtára. Peller Anna pedig a főszerepben, régóta tudhatóan, energiabomba és kiapadhatatlan humorzsák. Ezeket a képességeit jócskán kamatoztathatja is Deloris bárénekesnő szerepében, aki pechjére véletlenül meglátja, hogy az ő gengszterfőnök pasija sebtében lepuffant valakit. És ugye, hogy véletlenül se köpjön, neki is sürgősen ki kellene nyiffannia. De mivel ez egyáltalán nincs ínyére, ellohol a rendőrségre, ahol egykori osztálytársa, a belé fülig szerelmes Eddie a góré. Ő pedig bezsuppolja, minden tiltakozása ellenére egy zárdába, hogy no ott aztán biztosan nem keresik, nem találnak rá. Ebből már tudható, hogy ugyan már, dehogynem! Bill Steinkeller, Cheri Steinkeller, Glenn Slater, Alen Menken musicalje siker a világban, siker volt nyáron a Szegedi Szabadtéri Játékokon, és turnéja során, siker lesz máshol is az országban.

Peller Anna, többek között, erre a szerepre van kitalálva. Ebben aztán veszett soknak kell lenni, és ez neki megy. Nem csak külsőségekben, hogy jól állnak neki a tiritarka, vagány ruhák, termetes dekoltázzsal, és persze a ruha aljából is sokat spórolhatott Kovács Yvette Alida jelmeztervező, hogy a kifejezően igéző lábak megfelelően érvényesüljenek. Természetesen a haj is tupírozva, a szempillák meghosszabbítva, szóval olyan a zárdában, mint egy szál égőpiros pipacs, kiszáradt, szikes talajon. Mindehhez nyilvánvalóan hangos beszéd és erős kifejezések magától értetődő természetességgel társulnak.

Fotó: Gordon Eszter.

Mindez lehetne merő külsőség, de Peller ennél kicsivel többet ad, eljátssza a harsogó életszeretetet, ami egyébként ott van az egész lényében. És ettől pillanatok alatt kiderül, hogy a zárda tagjainak a lényükben is ott van, csak eddig parancsszóra sanyargatták magukat, vezekeltek, böjtöltek, szikár életre kárhoztattak, de pillanatok alatt felvillanyozódnak az égetnivaló perszónától. A Janza Kata által megszemélyesített zárdafőnöknő pedig csaknem agyvérzést kap. A szemükkel szinte párbajt vívnak. A másikba fúródó tekintetükkel ölni tudnának. És ettől némi dráma csiholódik az amúgy elég csacska történetből. Gengszterfőnökként Szabó P. Szilveszter a sokadik gonosz figuráját domborítja. Dermesztően nézni ő is tud. Ahhoz is ért, hogy fenyegetően megmerevedjen az arca és jéghideggé váljon a tekintete. Persze azért emiatt berosálni nem kell, nem Dosztojevszkijt adnak, hanem egy alapvetően habkönnyű musicalt. És Szente Vajk rendezőnek érezhetően szándékában sem állt semmiféle mélyfúrás, ami persze nem is szükséges ehhez a tulajdonképpen helyes marhasághoz. Persze lenne, aki hangsúlyosabbá tenné, hogy lám-lám, erőszakosan be akarnak darálni egy abszolút egyéniséget, aki a sarkára áll és nem hagyja. Meg azt is jobban elő lehetne vezetni, hogy a zárdafőnöknő milyen diktatórikus, de mivel ez egy kedves mese, a végére ő is megjavul, és feltehetően a világ legnagyobb demokratája válik belőle.

A legmélyebbre tán a rendőrt alakító Peller Károly megy. Egy dalban remekül megmutat egy olyan lúzerségbe hajló férfit, aki feje fölött elnéznek a nők, aki zordon foglalkozása dacára igencsak kiéhezett szeretetre, és ezt nem kapja meg. Rákay Tamás jókora, csillogó diszkógömbre emlékeztető alkalmatosságot tervezett fő díszletelemként, ami, ha szétnyílik, a zárda helyszínévé válik. Kívülről pedig akár egy „jól szituált” bár, ahol kellemesen lehet zülleni.

Fotó: Gordon Eszter.

Az említetteken kívül, Jenes Kitti, Vágó Zsuzsi, Kékkovács Mara, Dobos Judit, Csonka András, Cseh Dávid Péter, György-Rózsa Sándor, Faragó András, Vásári Mónika, Katz Zsófia, Kulcsár Viktória, Pálfalvy Attila, Péter Richárd vannak nagy elánnal jelen a deszkákon. Ha bele akarok gondolni a történetbe, akkor Deloris lényegében szabadságharcot vív egyéniségének megtartásáért, és közben másokat is arra sarkall, hogy ne külső elvárások alapján éljenek. Hogy aztán ez megtehető-e egy zárdában, az nagy kérdés. De idáig már tényleg ne merészkedjünk. Az Apáca show előadását nem vetik szét a mélyértelmű tartalmak. Lazuljunk, ernyedjünk, szórakozzunk, nevessünk!

Ami most van, végig hazugságokon alapszik

Rajk László Kossuth-díjas építész szerint Nemes Jeles László Napszállta című új filmje a civilizáció veszélybe kerüléséről szól. Aktuális vetületei is lehetnek, például az, hogy teljesen eltervezett a rombolás stratégiája. Az autokratikus hatalmak mindig is féltek a kultúrától.

  • Kizárólag a haszonelvűség dolgozik sokakban.
  • Most sok 15 perces sztár nyomul.
  • Számukra tök normális történet, hogy kurválkodom és közben színészkedem.
  • A diktatórikus rendszereknek irracionális a működésük.
  • Ha nem a szemünk előtt játszódna, akkor nem hinnénk el, hogy ilyen őrületeket lehet csinálni.

Óriási a várakozás előzi meg Nemes Jeles László Napszállta című új filmjét, aminek szintén te tervezted a díszleteit. A napokban jöttél haza a velencei fesztiválról, tehát már be tudsz számolni a fogadtatásáról.

Ráadásul Velencében az Anons című török nagyjátékfilmben is érdekelt voltam. Mahmut Fazin Coskun csinálta, akinek szerintem érdemes lesz a nevét megjegyezni, mert ez is egy nagyon fura film. Nemes Jeles Napszállta című filmjéről azt gondolom, hogy igen bátor. Egészen más irányban indult el, mint a Saul fia. Erdély Mátyás operatőr művészete filmnyelvvé változott. Azt gondolom, hogy Nemes Jeles filmjeit ugyanúgy meg lehet majd ismerni, mint egy Jancsó vagy Tarkovszkij alkotást. Saját stílust teremtett.

A bátorsága nyilván nem csak a formanyelvében mutatkozik meg.

Abban is, hogy nem történetmesélő film, ami manapság eléggé kivételes. Meg meri csinálni ezt a saga-szerű, két és fél órás hömpölygő filmet.

A Saul fia, kicsit tán Kertész Imre írásaihoz közelítve, a holokausztot szárazan, ridegen, lelkizés nélkül, logikusan levezetve az eseményeket, mutatja be. Ezért is volt annyira mellbevágó. A Napszállta esetében miről van szó?

Sokkal tágabb a horizontja. Egészen új megvilágításba helyezi 1913, az utolsó békeév történetét. A civilizáció veszélybe kerüléséről szól. Proust nagy könyvsorozatának éppen 1913-ban jelenik meg az első kötete. Sokan mondják róla, hogy egy civilizációt mutat be, amelyik éppen az elpusztulás szélén van. Ez a film is egy olyan világot mutat be, amiről nekünk eddig egészen más elképzeléseink voltak. Egy titokzatos, sötét világot, amiben nem igazán ismerjük ki magunkat. Szintén egy ember cselekedetein keresztül látjuk ezt a világot, 1913 Budapestjét, mint a Saul fiában.

Beleláthatjuk a filmbe, hogy most is sok érték pusztul el?

Akár ezt is beleláthatjuk. Mindenkinek meg lehet a maga interpretációja. Nekem valami ilyesmi az olvasatom. Proust Az eltűnt idő nyomában című művét is úgy használtam mint egy kézikönyvet, ami, ha Párizsban is, de erről szól. Ez nekem sokat segített a tervezésben is.

Számodra mi pusztul?

Ezzel az erővel akár aktualizálhatjuk is már ezt a történetet. Nagyon furcsa, változó világban vagyunk, és ezt nem csak Magyarországra, hanem Európára is értem. Ha csak azt hallom, hogy pusztuljanak a 68-asok, akkor mondtam egy civilizációs elemet, amire éppen nálunk most különböző emberek fenekednek, teljesen érthetetlen módon. Nem akarom a magam generációját piedesztálra emelni, de, ha ránk valaki azt mondja, hogy nekünk el kell tűnnünk, azért ez egy kicsit húzós.

Bennetek mi testesül meg, ami esetleg a hatalom számára nem kívánatos? Netán az akkori reformhullám?

’68 az egy világjelenség. Mexikótól kezdve az Egyesült Államokig, Németországig, még Kínát is beleértve. Pozitív és negatív jelenségeket egyaránt tartalmaz, de azért döntően pozitívakat. A beatzenét, a rockzenét, a színházi, a filmes megújulást, a csehszlovák új hullámot. Majdnem végtelen ez a lista. Ilyen típusú civilizációs elemek például veszélyben vannak vagy eltűnnek.

A tudománytól a kultúráig, ma sok minden veszélyben van nálunk.

Igen. És ez oly mértékben irracionális, ha nem a szemünk előtt játszódna, akkor nem hinnénk el, hogy ilyen őrületeket lehet csinálni. Ez a teljes irracionalitás benne van a filmben. Nincs aktualizálva, nincs nevesítve, ez nem politikai, hanem művészfilm, de az ebből adódó szorongást azt magával hordozza.

Ezt irracionálisnak tartod? Nincs ebben végig gondoltság?

Mondjuk azt, hogy számomra irracionális, hogyan lehet ekkora hülye valaki? Egyébként pedig teljesen eltervezett a rombolásnak ez a stratégiája. Nem értem, hogy lehet ezt csinálni!? Számomra fölfoghatatlan, hogy valaki ilyesmire vetemedik, a kultúrával, a tudománnyal, a művészettel kapcsolatban.

Hová vezethet ez?

Remélem, hogy oda, hogy egyszerre csak eltűnnek, el lesznek zavarva. Gondolom, hogy éppen ideje volna már.

Ennek nem sok jelét látom. Nem úgy néz ki Magyarország, ahol a kultúra, a tudomány miatt kiszaladnak az utcára a tömegek. Sőt, maguk a kultúra emberei és a tudósok is eléggé behúzzák fülüket, farkukat.

Hát azért mégiscsak születnek olyan alkotások, mint ez a film. És mellette még sok minden más születik. Persze, hogy lehet kultúrharcot hirdetni, de a minőséget nem lehet bedarálni. Azért is nagyon örülök ennek a filmnek, mert én azt gondolom, hogy az igazi pozitív változások a kultúrával kezdődnek, egyszerre csak ott mondatnak ki bizonyos dolgok.

Ez akkor azt jelenti, hogy a kultúrától nem véletlenül fél a hatalom? Foglalkoztál szamizdatok kiadásával, terjesztésével. Szamizdatokkal rendszert lehet buktatni, vagy azért ez illúzió?

Részük volt a bukási folyamatban. Az autokratikus hatalmak, a diktátorok mindig is féltek a kultúrától, mind a mai napig féltek. Az elmúlt nyolc évben furasága ennek a rendszernek, hogy nem akart saját kultúrát teremteni. Ez lehet, hogy most indul el. Nincs szoc. reál, nincs Fidesz reál, lehet, hogy most kezdődik éppen. Adja Isten, hogy ne így legyen.

Azért láttunk már ilyen törekvéseket, például, amikor Kerényi Imre megrendelésére dicsőítő festmények születtek. Ezek tán a szoc. reálhoz közelítettek a sematizmusukkal és a dicshimnusz jellegükkel.

Nem tudom megjósolni, hogy az új Zsdanov, vagy éppen nem tudom kicsoda, mit talál ki, lehet, hogy a sport lesz a központi téma. A másik, amiben nagyobb tételben mernék fogadni, az a történelem, lesz nekünk Búvár Kundunk és Pozsonyi csatánk művészetben megörökítve. Nem beszélve a Hunyadiakról. Azt is meg lehet jósolni, hogy Nándorfehérvár és a kereszténység védelme meg a déli harangszó is szerephez jutnak.

Vagyis előkerül a nem túl sok győztes csata, vagy netán a vesztesek is kicsit átheroizálva?

Igen, a hősiesség. Ha elindul egy ilyen nem rombolásból, hanem szerintük pozitív állításból létrejövő kultúra, akkor a történelem biztosan benne lesz. Ha a sport is benne lenne, mulatságos lenne, ha csupa hős focistát, meg Aranycsapatot festenének le. Biztos, hogy ezen igen sokat nevetnénk, és sok jó kabarétréfa születne.

Csak ezek már nem jutnának el a tévécsatornákig.

Persze, minden ellenőrizve van, de meg fogja találni az útját az emberekhez az, aminek meg kell találnia. Én még mindig nem vagyok pesszimista, optimista vagyok, azt gondolom, hogy ez nem tarthat örökké.

Az építészetben ez mit hozhat? Mondjuk például a felépült stadionok tükrözik ezt a heroizálást?

Én inkább azt mondanám, hogy a debrecenit kivéve, elég rossz minőségűek. Az elmúlt harminc, negyven év stadionjainak a versenyében nem ütik meg a csúcskategóriát.

Kinézetben vagy a beton minőségében?

A beton minőségét nem tudom. De az is lehet, hogy egyszer csak kiderül, nincs bennük megfelelő beton. A Papp László Sportarénáról ránézésre mindenki érzi, hogy az egy minőség, a Fradi stadionra ezt viszont nem mondanám. Azt látom, hogy itt nem az volt a cél, hogy valami új típusú dolgot csináljanak, hanem, hogy legyenek túl azon, hogy megvan a stadion. Legendáriumok vannak az MTK stadionról, hogy micsoda őrület van a pálya végén, ahol a játékos nekifut egy betonfalnak. Tehát lehet, hogy csúcsra van járatva a stadionok építése, de, hogy ezek milyenek lesznek, az már nem nagyon érdekli a megbízót.

Az építészet meghatározó módon függ a megrendelőtől, sokkal inkább, mint a többi művészet. Szoktad emlegetni, hogy kell tudni nemet mondani, például, hogy vágóhidat nem vállalnál, meg, hogy az auswitchi haláltábort is építészek csinálták és pontosan tudták, mit vállalnak. Itt jön be az írástudók felelőssége vagy éppen felelőtlensége.

Persze. Az az ideológia és filozófia nélküli, csak haszonelvű politizálás, napi élet, ami Magyarországon van, nagyon aggasztó. Kizárólag a haszonelvűség dolgozik sokakban. Nincs eszmei alapú nemet mondás. Elterjedt mondás, hogy Orbán Viktor a liberalizmustól eljutott a nem tudom hova, ekkor én azt szoktam mondani, hogy ti biztosak vagytok benne, hogy valaha is liberális volt, és nem az történt, hogy akkor is hazudott, akkor is a haszonelvűség vezérelte? Szerintem sose volt liberális.

Hát ez már tényleg nagyon vitatható. Nem hiszem, hogy ebben igazad van.

Jó, én vállalom, hogy azt gondolom, nem valami indíttatása volt, hanem haszonelvűségből mondta azt, amit mondott. Most pedig borzalmas, amit művel Európával kapcsolatban. Ez számomra megint irracionális. Meg tudom magyarázni, hogy nem érdekli semmi, csak a maga kis klánja.

Erre kérdezhetem azt, miért hagytátok, hogy így legyen? Hogyan jutottunk el a rendszerváltás eufóriájától a mostani helyzetig? Nincs SZDSZ. Az értelmiség gyakorlatilag kiszállt a politikából és nem képviselteti magát. A környező országokhoz képest is hátrébb sasszézunk, pedig mi számítottunk a legvidámabb barakknak, vagyis ebben a régióban a legkedvezőbb pozícióból indultunk.

A legnagyobb hiba, hogy nem tudtuk elérni, hogy az emberek ne higgyenek el hazugságokat. Ami most van, végig hazugságokon alapszik. És ez nem csak a Fideszre vonatkozik, sokkal szélesebb értelemben mondom. Hogyan lehet például, hogy nálunk elhiszik, hogy a tizenharmadik havi nyugdíj baromi jó, és miért nem azt mondják, hogy tessék felemelni a havi nyugdíjat. Az összes demagóg hazugság átment, ami sajnos világjelenség. Tehát, ha azt kérdezed, mi volt a 68-as generációnak a nagyon nagy bűne, akkor ez.

Nem voltatok ti a „köznépnek” kicsit lilák, elefántcsont toronyban ülő értelmiségiek, akiket nem értenek? Nem lehet, hogy nem tanultatok meg alacsony iskolázottságúak, vagy éppen vidékiek nyelvén beszélni?

Sartre se tudott a nép nyelvén beszélni, attól még baromi nagy sztár volt. Az igen jelentős különbség, hogy celebek a celebek vagy filozófusok.

Miért maradtatok ti rétegértelmiségiek?

Azt gondolom, hogy nem rétegértelmiségiek vagyunk, hanem bebizonyosodott Andy Warhol mondása, hogy 15 percre mindenki lehet sztár. Most sok 15 perces sztár nyomul. És ezek mellé a hazugságok mellé odaállnak a tévék játékmesterei, akik lehet, hogy közben meglehetősen jó filmeket csinálnak. Engem kicsit zavar, hogy ezt elintézik azzal, hogy igen jó pénzkereset. A diákjaimon azt látom, hogy számukra tök normális történet, hogy kurválkodom és közben színészkedem. Az nem csak politikus hiba, hogy nem tudtuk az emberek fejébe elültetni, hogy hazugságoknak ne higgyenek. Mindegy, hogy baloldali vagy jobboldali hazugságról van szó. És mindig is megvolt az értelmiségi udvar. Erre mondtam, hogy kell tudni nemet mondani. Néhányszor végigéltem, amikor valaki rájön, hogy igen nagyot hibázott. Ezt nyilvánosan bevallja, majd ellene fordul. Ez a legnehezebb lépéssorozat mindenki életében. Egyszer végigéltem azt, amikor édesanyám kiszabadult a börtönből, és elkezdtek hozzá jönni újságírók, és azt mondták, „Júlia kedves, én megírtam azt a cikket, de hát értse meg…’

Gondolom mártírhalált halt édesapádról volt szó.

-Igen, és az újságírók hozzátették, „én nem gondoltam volna, hogy föl fogják akasztani.” Ezt kiskölyökként megéltem. ’68 körül megint anyámhoz jöttek különböző emberek, és azt mondták, hogy „Júlia, maguknak volt igaza ’56-ban. Nem lehet ezt a rendszert humanizálni, emberarcúvá tenni.” A saját életemben pedig természetesen a rendszerváltás után szintén megtapasztaltam ezt. Ezeknek az embereknek a kínlódásából tudom, hogy iszonyatosan nehéz megtenni ezt a lépést. Igen nehéz lesz a most Fideszt támogató szakértelmiségnek azt mondani, hogy nagyot hibáztak. De meg fog történni. Szerintem ez fog először megtörténni.

Nem elképzelhető, hogy a többségük hisz abban, amit most csinál?

Én nem hiszem, hogy bármelyik értelmiségi kolléga hinne abban, hogy 4000 fős faluba stadiont kell építeni. A racionális szakmákat űző emberek azért látják, ami itt folyik. Mi, akik valamifajta technokrata foglalkozást űzünk, azt a végtelen korrupciót, ami ebben az országban van, abszolút látjuk. Már föl van függesztve az építésziroda, mert annyira államfüggő az egész.

Mármint, hogy az irodád nem vállalhat munkát?

Hát, hogy finoman fogalmazzak, a Fidesz győzelme után eltűntek a munkák, és, ha beadnék egy engedélyezési tervet, igen hosszú idő után kapnám meg nem az engedélyt, hanem a hiánypótlást, amikor újra elkezd ketyegni az óra. Nekem több volt a magánberuházóm, mint az állami vagy önkormányzati megbízás. Egy magánberuházóval nem lehet ezt megcsinálni, mert, ha valaki engedélyezési tervet rendel, azt jelenti, hogy már megvan a pénze az építkezéshez.

Díszletet ezért könnyebb neked most tervezni?

Igen, de díszletből is elég sokat külföldön tervezek. Egy nagyon kedves kollégám tanácsolta nekem, hogy „hát add be más néven!” Mire én azt válaszoltam, hogy ezt már én megtapasztaltam, elég volt nekem 15 éven keresztül, a daliás időkben. Nem akarnám újra ezt csinálni. De hát a diktatórikus rendszereknek irracionális a működésük. Én például nem értettem azt, hogy színházban miért voltam totál letiltva, miközben a tévében néha dolgozhattam álnéven, és a mozifilmekben pedig simán dolgozhattam álnéven. Mindenki tudta, hogy én csinálom, míg a színházban teljes tiltás volt. Sosem értettem, hogy ebben mi a logika.

Ha a sorsodat végig vesszük, olyan szempontból elég szörnyű a pályaív, hogy mártír fiaként indultál el, majd harcoltál a kommunista rendszer ellen, és majdnem ugyanott tartasz, mint akkor. Jó, utazhatsz, meg nyilván több a pénzed, de a szituáció meglehetősen hasonló. Föl lehet tenni a kérdést, hogy akkor ezért harcoltál?

Azért olyan környezetben nőttem föl, ahol ez természetes volt. Első világháború, második világháború, Rákosi rendszer, ’56, börtön, és aztán rendszerváltás, majd még jön ez is. Én gyenge kezdő vagyok ezekhez az emberekhez képest.

Azt lehetne gondolni, hogy ezzel a múlttal és szakmai teljesítménnyel piedesztálra kellene emelni, bár valószínűleg nem vágysz erre. De pont az ellenkezője történik. Ez nem csak rád nézve rossz, hanem egy országkép.

Igen is, meg nem is, mert én azt gondolom, hiába van ellenőrizve a rádió, az újság, minden, a különböző értékek mégiscsak valahogy eljutnak az emberekhez.

Egy körhöz igen, de az ország csücskébe már nem biztos.

Azért, ha megkérdezünk 100 embert, legalább 50 tudja, hogy én csináltam a Lehel téri piacot. A karakószörcsögi asszony is tudja.

De, hogy mit mondtál a rendszerről, azt már nem tudja.

Azt nem tudja.

A Fidesz viszont módszeresen kiépítette a polgári köreit és a legkisebb falvakban is ott van. Az ellenzéknek ez nem sikerül.

Az elképesztő korrupcióról igenis tudnak Karakószörcsögön is. Ezt jobban tudják helyben, mint a városokban.

Akik tudják, azok közül is sokan Fidesz szavazók, mert kicsit növekedett az életszínvonaluk, és nem tudják, mi lenne, ha jönne az ellenzék, félnek tőle, hogy esetleg még rosszabb lesz.

Most ez történt, én csak azt mondom, nem igaz az, hogy sehova semmi nem jut el. Eljut a szavazóhoz, hogy korrupció van, hogy ez rettenetes, eljut, hogy pénzt kell leadni, hogy a közmunka kizsákmányolás, mégis rászavaz. Ezt nem tudom megmagyarázni neked. Erre semmi mást nem lehet mondani, minthogy egy országnak olyan kormánya van, amilyet megszavaz.

Megmagyarázható, mert szemben vele érdemben nincs más.

Te a pozitív szavazatot kéred számon, de van azért proteszt szavazat, ezt tudjuk. Ebbe nem akarok belemenni, mert a korrupció nem csak egy pártra jellemző. És én még nem halottam senkit azt mondani, hogy álljon meg a korrupció, és tényleg csak arról beszélni.

Mindez hová vezet?

A párhuzamos kulturális lehetőségeknek a megteremtése, és ez úgy érzem, hogy zajlik, engem nagy optimizmussal tölt el. Azt is gondolom, hogy az Unió lépni fog, és nem fogja ezt tovább tűrni. Lehet azt mondani, hogy a külföldi beruházók szeretik a diktatúrákat, féldiktatúrákat, mert akkor csak egy emberrel kell valamit megbeszélni, és, ha ő ki van elégítve, akkor jó. De ez sem tart örökké. A párhuzamos kultúrák kiépítése pedig a szemünk előtt zajlik, most beszélgetünk éppen erről.

És nem a közszolgálati rádióban, tévében tesszük.

Nem. Nem. Nem. De azért hozzátenném, mert én ültem a tévé kuratóriumban, hogyha a nézettségi adatokat vesszük, akkor emiatt én nem vagyok annyira elkeseredve. Ekkora beruházással ilyen kicsi eredményt elérni, teljesen irracionális. Tátott szájjal figyelem az ár-érték arányt az ellenőrzött médiumokban.

Az is irracionális, hogy az ellenzéknek már ennyire nincs sajtója. A jobboldal még ellenzékből ütőképes sajtóbirodalmat épített ki, a baloldal már hatalmon engedte pusztulásnak indulni az ő oldalán lévő sajtót, ami még tovább pusztul. Lehet azt mondani, hogy akkor ott van az internet, de gyaníthatóan már azt is figyelik. Ahogy a munkahelyek egy része is megteszi ezt, és emiatt sokan már ott is igencsak megnézik mit posztolnak, kikkel leveleznek.

Törökországból ezt nagyon tudom. Az az ember, aki még mindig Fidesz szavazó, és töröl valakit az ismerősei közül, mert mások a nézetei, egyszer csak elgondolkodik, hogy ekkora barom, és ennyit hazudik ő is másoknak. Azért nem lehet mindig másokat hibáztatni egy olyan országban, ahol lehetne szabadon szavazni. Ne csináljuk már azt, hogy senkinek semmi felelőssége nincsen, aki elment szavazni. Például az is lehet egy nagy hiba, hogy a rendszerváltó értelmiség nem tanította meg a szavazókat, az új generációt, hogy bizony, a szavazás, az felelősség. És, hogy azért ez nem csak úgy van, hogy azt mondom, hú, én most nagyon be vagyok szarva, és ezért a Fideszre szavazok. Nyugodtan lehetne ellene szavazni. A proteszt szavazást nagyon ismerjük. Majdnem azt lehetne mondani, hogy Magyarországon szinte minden választás proteszt szavazás volt, nem valakire szavaztak, hanem valaki ellen. És ez most nem valósul meg.

Átverhető igazságszolgáltatás

A gyilkossággal meggyanúsított vádlottba beleszorul a szusz meglepetésében, majd hangosan kifakad, amikor a felesége egyértelműen ellene vall a bíróságon. Agatha Christie, az emberi lélek nagy ismerője, a krimi királynője, többszörösen megcsavarja a cselekményt A vád tanúja című novellájában, amiből híres film is készült, és aminek színpadi változatával a Győri Nemzeti Színház vendégszerepelt a Vidéki Színházak Fesztiválján, a Pesti Magyar Színházban, a felújítás alatt lévő Thália Színház szervezésében.

 

Dermesztő, ahogy a feleség a saját férjére vall. Azt lehet gondolni, hogy ő szolgáltatja a döntő alibijét a fiatalembernek, aki ellen egy gazdag, idős asszony megölése a vád. De a szeretett nő szikrázó szemekkel áll a tanúk padján, rideg elszántsággal ecseteli, hogy ment véres ujjú kabátban haza a férje már a gyilkosság időpontja után, hogyan vallotta be, hogy ő ölt meg a hatalmas örökségért egy idős nőt. Egyértelműen, haragvó gyűlölettel, a bitófára küldi a férfit, aki hol kifakad, hol köpni, nyelni nem tud. Szerencsétlen flótásnak tűnik ehhez a nagyon is domináns perszónához képest.

Győri Nemzeti Színház

Agatha Christie él és virul. Remekműveknek gondolt alkotások tömkelegét borítja már a feledés homálya, de őt újra és újra kiadják, a köteteiből készült filmeket halomszámra ismétlik. Bűnügyi könyveiben sokkal több van, mint egy átlag krimiben, ahogy Rejtő történeteiről is kiderült, hogy jóval többek, mint az egyszer használatos ponyvák. Christie esetében a bűn olyan, mint a lakmuszpapír. Rávilágít a társadalom bajaira is éppúgy, mint emberi galádságokra, de azért még azt hirdeti, hogy a bűnös fellelhető, megnevezhető, megbüntethető, és akkor helyre áll az amúgy alapvetően békebeli világrend.

Hát ma már ez ugye sokkal bonyolultabb, gondoljunk csak a kiugróan népszerű, általában igencsak vaskos skandináv krimikre, melyekben annyira kusza a história, hogy temérdek oldalt igényel a kifejtése. Christie esetében még elképzelhetetlen lett volna, hogy a Scotland Yard rendőrei is lehetnek bűnösök, de mára összemosódott minden, rossz arcú detektívek, disztingváltnak ható, sima modorú gazemberek keverednek. Akár bűnüldözők is nyugodt lélekkel használnak törvénytelen eszközöket, és netán a tömeggyilkosok is törvényes eszközökkel mossák tisztára magukat.

Győri Nemzeti Színház

Christie ehhez képest mesevilág. Nála a törvénykezés valóban igazságszolgáltatás, még akkor is, ha ehhez magándetektív szükséges, aki leleményesebben elmésebb, mint a gyakran nehézkesen vízfejű rendőri gépezet. Bár éppen A vád tanújában a krimi királynője mintha megsejtett volna valamit a jövőből, ezért ez sok tekintetben kivételt is képez az életművében. Ebben bizony át lehet verni az egész bíróságot, amelyik teljesen rossz ítéletet hoz, meg Sir Wilfrid Roberts tekintélyes ügyvédet is, aki ezúttal lényegében megfelel a magándetektívnek. Gondoljuk csak el, mennyire képtelenség lenne, ha a pletykás, szemfüles vénkisasszony, Miss Marple vagy a nagy bajuszú, vaslogikájú öregúr, Hercule Poirot hamis végkövetkeztetést vonnának le. Nem és nem, ők mindig kimondják a tutit. A vád tanújában viszont a nagy tapasztalatú ügyvéd teljes meggyőződéssel fölmenteti a gyilkost. Ez bizony már a normális világrend felborulása!

Csankó Zoltán totálisan rátermett, becsületes ügyvédet játszik, aki ugyan már pikírtté, szarkasztikussá vált, de szenvedélye az igazságkeresés. Annyira, hogy nem is tud másra figyelni, ezért heves mozdulatai közben kipotyognak kezéből a tárgyak, vagy mindenhonnan leveri ezeket, ami persze erőteljes humorforrás, miközben Csankó érzékelteti, hogy egyébként nem akárkiről, fajsúlyos emberről van szó. Kolnai Kovács Gergely hiteles ma született báránynak, naiv, jóravaló férjnek, de legvégül kimutatja a foga fehérjét. Szina Kinga a címszereplő, Christine Vole-ként, a feleségként, a méltán híressé vált Billy Wilder filmből Marlene Dietrick legendássá vált figuráját kölcsönzi magának. Megmutat egy agyafúrt, sátánian kétszínű nőt, aki szerelme, boldogulása érdekében bármire képes, de amikor őt is rútul átejtik, képtelen türtőztetni magát. Ungvári István a buzgómócsing, hiú, enyhén dilettáns ügyész. Maszlay István az abszolút igazságot szolgáltatni akaró, már-már bölcs bíró. Nagyothalló, sipítva, hadarva beszélő, minden lében kanál, elfogult házvezetőnőként Mézes Violetta parádézik és méltán nyíltszíni tapsot kap. Nem egészen értem, hogy a meghajlásnál miért nincs ott, ahogy a többi tanú sem, pedig jó karaktereket teremtenek.

Győri Nemzeti Színház

Simon Kornél, aki színészként kezdett, fokozatosan bebizonyítja, hogy rendezőként is megállja a helyét. A tavalyi évad végén a Karinthy Színházban színpadra állított Tanár úr kérem is figyelmemre méltó. A Vád tanúja, Papp Janó és Czechmeister László korhű díszletivel, ugyancsak Papp szintén korhű jelmezeivel, élvezetes előadás. Méltán kapott kiadós tapsot a publikumtól.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK