Sorozatunk legutóbbi írásában a fékek és ellensúlyok rendszerének kiiktatásáról értekeztünk, arról egészen pontosan, hogy milyen szisztematikusan számolta fel a Fidesz 2010-es uralkodása óta mindazokat az intézményeket, amelyek arra lennének hivatva, hogy korlátozzák a kormány törvényeken túlnyúló törekvéseit. A felszámolás szó persze így nem pontos, hiszen a szervezetek léteznek, de szinte kivétel nélkül fideszes befolyás alatt, fideszes vezetőkkel és tagokkal. A törvényeket meg a kormánypárt úgy alakította, kihasználva a kétharmados többségét, vagy ennek híján jogi trükkökkel, hogy formálisan minden megfeleljen a paragrafusoknak.
Amikor az ellensúlyokról szóltunk nem említettük annak egy fontos alkotó elemét, mégpedig a médiát. Azt a médiát, amelynek alapvető feladata lenne kritikusan viszonyulni a kormányzathoz, eljátszani – klasszikus kifejezéssel élve – az őrkutya szerepét. Tankönyv szerűen úgy is leírhatnánk, hogy a csatornáknak (nem pusztán a televíziókat értjük most a csatornák alatt) függetlennek kell lenniük, hozzá lehessen férni, és tartalmilag sokszínűek legyenek. Ha ezek biztosítva vannak, akkor válik az adott média megbízhatóvá, kritikai szelleművé és eredetivé. És, ezek együtt adják meg a sajtó szabadságának érzését.
Anélkül, hogy hosszas elméleti fejtegetésekkel untatnám az olvasót, mégis muszáj megállnunk néhány szó erejéig ennél a kérdésnél. Vagyis annál, hogy van-e ma Magyarországon sajtószabadság? Kormánypárti politikusok, és a hozzájuk rendelt újságírók közkeletű állítása ezzel kapcsolatban az, hogy persze: Magyarországon teljes a sajtó szabadsága, hisz – lám – minden kritika megjelenhet, ezt az írást sem cenzúrázza senki, bárki szabadon alapíthat tévét, rádiót, újságot, és abban azt mond el a kormányról is, amit akar. És tényleg így van, senki nem áll útjába az ilyen törekvéseknek. Csakhogy a szabadság nem pusztán ebből áll, különösen nem, ha az állam, vagy az állam által delegált látszólagos tulajdonosok lépnek be a piacra. Ez esetben ugyanis azonnal felborul az egyensúly, a közpénzekkel kitömött kvázi tulajdonosok olyan aránytalanságot alakítanak ki, amelyben egyfajta vélemény válik dominánssá, a többi szereplő véleménye, hangja marginalizálódik; egyszerűen versenyképtelenné válnak. Nem pusztán azzal, hogy a forrásaik sokkal kevesebb lehetőséget biztosítanak számukra, miáltal a hírversenyben, vagy a tényfeltárásban, másként tehát az őrkutya szerepben eleve gyengébb teljesítményre képesek, mint arra szükség volna, hanem mert az információhoz való hozzáférésben, a terjesztésben, a tartalmi sokszínűségben színvonal alattit nyújtanak.
Ma Magyarországon a média mintegy kilencven százaléka egyértelműen a kormány befolyása alatt áll, de a látszólag független, vagy ellenzéki sajtó egy része is kormányzati köldökzsinóron keresztül létezik. Lényegében megszűnt a közszolgálat; sem az állami televízió, sem a rádió nem nevezhető közszolgálatinak, de még a Magyar Távirati Iroda sem. Ezeken a helyeken a híreket megszűrik, manipulálják, és mindenkor az orbáni hatalom akaratának megfelelően tálalják, vagy hallgatják el. A közpénzből működtetett televízió megszállta a sportversenyeket is, a fontosabb, nézettebb eseményeket monopolizálta, hogy a közvetítések szünetében kormányzati propagandával, vagy hirdetésekkel befolyásolja a nézőket. Az állami rádió olykor a miniszterelnök házi adójaként működik, valahova a morgóra sodorva a politikai ellenzék tagjait. A politikai műsorokat programba iktató további országos csatornák közül az Echo tv a kormányfő földijének, a sokszoros milliárdossá tett Mészáros Lőrinc kezébe került, vele szemben a Hír tv és az ATV sorakozik fel, az előbbi mindenféle állami hirdetés nélkül.
A nyomtatott sajtó nagy áttörését hozta 2017; az összes vidéki napilap a kormány befolyása alá került, és ha ez hozzátesszük, hogy 2016 végén a Népszabadságot kiirtották a piacról, miáltal a Népszava a maga 20 ezer környéki eladott példányszámával lett a legnagyobb országos terjesztésű napilap, lehet némi fogalmunk arról, hogy az ennél nagyobb számban eladott helyi lapok, miért voltak olyan fontosak a végrehajtó hatalomnak. Vidéken jószerivel alig hall más hangot az állampolgár, mint a kormányét, kiváltképp ha ehhez hozzátesszük: ma nincs már olyan kereskedelmi rádió, amely országos lefedettségű lenne, illetve a Vajna birtokába került Rádió1-en keresztül mégiscsak: a TV2 tulajdonosa sorban vásárolja fel és kapcsolja be hálózatába a vidéki stúdiókat, ügyesen kijátszva a törvény betűjét, de főként a szellemét, látszólag helyi frekvenciát működtetve, de valójában országossá duzzasztva, MTI híreket használva.
És ha már TV2: a most húszéves kereskedelmi csatorna vállal mindenféle nemtelen szerepet, annak érdekében, hogy lejárassa az ellenzéket és támogassa a kormánypártot. Jó okkal teszi: ha Vajna magára maradna temérdek hitellel, amit a vásárláshoz biztosítottak neki, és a képernyőről eltűnnének az állami hirdetések, szinte azonnal csődbe jutna. A TV2-vel szemben jelent némi ellensúlyt az RTL Klub; egy újabb kétharmados Orbán-győzelem esetén aligha maradna érintetlenül. Gondoljunk csak a miniszterelnök többször is elhangzott kijelentésére, miszerint a médiát is nemzetivé kell tenni, vajon mi következik ebből. E pillanatban ugyanis jószerivel már minden magyar kézben van, az RTL Klub viszont továbbra is német tulajdonban. Ezek alapján viszont megkockáztatható, hogy Orbán az RTL Klub jövőjét jövendölte meg; azt is szeretné valamelyik kötélbarátja kezében látni. (Simicskától hallhattunk is erre vonatkozó utalást.)
Beszéltünk tévékről, rádiókról, napilapokról és láthattuk, miként tette rá a kezét ezekre a média-típusokra a kormány. Orbán, saját internetes alulképzettsége okán, meglehetősen szabadon hagyta a világhálót, egészen mostanáig. De itt is bekövetkezett a változás: egyre nagyobb teret hódit itt is a kormányzat, sokkal nagyobb pénzt mozgatva meg, mint a vetélytársak. Az origo bekebelezése után a bulvár-politika öszvér portálok létrehozása volt napirenden, folyamatosan növelve a szerepüket a kormányzati propagandában, elsősorban a menekült témában.
Összességében tehát, bár Orbán nemzeti, vagy magyar médiatulajdon szükségességéről beszél, amit mond az nem más, mint retorikai fogás. A hazai sajtó kilencven százaléka nem nevezhető sem nemzetiinek, sem, ha úgy tetszik magyarnak: a kormány akaratát tükrözi vissza, az ő kezéből eszik, voltaképpen ő a tulajdonos. Ez a fék, vagy ellensúly egyáltalán nem működik, egyszerű propagandaeszközzé silányult, semmilyen módon nem szolgálja a demokratikus rendszer működését. Ha tehát igaznak véljük az első állításunkat, azt tudniillik, hogy a Fidesz szisztematikusan számolta fel a fékek és ellensúlyok rendszerét, akkor a következtetésnek is igaznak kell lennie: ezek nélkül nem létezik demokrácia. Az újabb következtetés pedig nem lehet más, mint annak megállapítása: ma Magyarországon nincs demokrácia.
Vége.
A sorozat korábbi cikkei:
Magyarország, 2017 (1.) – A lázadás éve – Soros ellen
Magyarország 2017 (2.) – Orbán az isten, és senki más
Magyarország, 2017 (3.) – Jelenetek a bábok életéből
Magyarország, 2017 (4.) – Új év, új remények nélkül
Magyarország, 2017 (5.) – Elég összeG-zni Orbánt?
Magyarország 2017 (6.) – Soros-bérencek és hazaárulók
Magyarország 2017 (7.) – Orbán eltakarította a fékeket és ellensúlyokat
