Terjedelmes cikkben foglalkozik a magyarországi választásokkal a New York Times, ami azt is jelenti, hogy a világ egyik legtekintélyesebb újságja sem tartja marginálisnak, ami ebben az országban történik. Orbán Viktor tehát joggal lehet büszke erre a figyelemre, hiszen ezt jórészt ő érte el. Más kérdés, hogy ez az érdeklődés inkább fakad abból a politikából, amelyet ő követ, és amelyet maga a new yorki lap is, bár nem ezzel a kifejezéssel, fertőzőnek tart. Az illiberális szemlélet, amelyet a magyar miniszterelnök hozott be a politikai életünkbe, ma már jelen van Erdogan Törökországában, Kaczynski Lengyelországában, de általában is: a jobboldali populizmus erősödését látjuk szerte a világban, Trump Amerikájában is.
Izgalmas tehát, hogy mi történik vasárnap Magyarországon, már csak azért is, mert e pillanatban megjósolhatatlannak tűnik a végeredmény. Az ellenzék szempontjából ez is haladás, hiszen a hódmezővásárhelyi polgármester választás előtt senki nem adott esélyt sem a baloldalnak, sem a Jobbiknak, biztos és egyértelmű Fidesz győzelmet várt mindenki, még csak az újabb kétharmadot sem kérdőjelezték meg az elemzők. Jórészt persze ez az ellenzéki politizálás tehetetlenségének, hadd ne mondjam tehetségtelenségének köszönhető; bár arról beszéltek folyamatosan, hogy el fogják kerülni a 2014-es bénázást, amikor is még az összefogás szót is sikeresen lejáratták, a valóság éppen az ellenkezője lett: folyamatos egyet nem értés a pártok között, de némely pártoknál belül is.
Hagyjuk azonban most a múltat; az eredmények függvényében úgy is fogjuk még elemezni a bőven a történteket, koncentráljunk a jelenre. Arra a jelenre, amely egy nappal a választások előtt azt mutatja, hogy bár a baloldalinak tartott, de inkább nevezzük Orbán-ellenes pártok az utolsó napokra kötöttek jó pár reménydús megállapodást, mégis megtartotta a kiszámíthatatlanság tartományában a lehetséges végeredményt. A legvalószínűbbnek változatlanul a Fidesz sikerét tartják, mégpedig a kétharmadot el nem érő, de az abszolút többséget magabiztosan szállító módon. Ha így lesz, ne legyen kétségünk, Orbán folytatni fogja azt a politikát, amelyet eddig követett; láthatóan, érzékelhetően nincs is más a fejében. Az intenzív migráns-ellenes pályáról nyilván leszáll némiképp, de annyiban muszáj lesz fenntartania, hogy beválthassa ígéretét, azaz kimutassa: itt valóban Soros-zsoldosok ármánykodtak az ország ellen. Márpedig velük le kell számolni, különben itt maradnak közöttünk bomlasztani, elveszejteni a nemzetállamot. Fidesz győzelem esetén bizton állíthatjuk: az orbáni rendszerben nincs már tartalék, kibocsájtotta magából az összes mérgező anyagot, sem a kormányzásban, sem pedig a politikájában nincs már innovációs lehetőség. Azért nincs, mert a vezérelvű illiberális, autoriter rendszer könyörtelenül megy tovább a maga útján, ebből nincs visszaút. Erre a kormányfő személyisége a garancia; ennek a személyiségnek immár a hatalom megtartása, illetve folyamatos felmutatása a lényege. Hogy ez a rendszer meddig élhet így, az Unió és a demokratikus világ meddig fogadja el, azt nehéz megjósolni, kiváltképp akkor, ha a belpolitikai helyzet alig-alig változik, azaz a magyar lakosság többségének semmi problémája nincs azzal, ha a szabadságjogainak egy részét elveszik tőle. Ebben az esetben az ország egyre inkább marginalizálódik, halad a kétsebességes Európa pereme felé.
Az ellenzék pedig? Nos, feltehetően szétmarcangolja egymást és magát, köldöknézővé válik: elindul egy olyan élve boncolás, amely kényelmessé teszi a Fidesz kormányzás nélküli kormányzását. A Jobbik elnöke már most bejelentette, hogy kudarc esetén lemond, ugyanezt közölte a feltörekvőnek ígérkezett, aztán középszerűvé vált Momentum vezető, kinyílik a harc az LMP-n belül is, hogy a szocialistákról már ne is szóljunk. Úgy is fogalmazhatnék: a Fidesz győzelme hosszú pangást hozhat az ellenzéki oldalon, és könnyű leszámolást a kormánypárt oldalán. Szépen elhal az összes olyan botrányos ügy, amely, normálisan, bíróság után kiált; legfeljebb Kósa Lajost tolják, átmenetileg, félárnyékba.
Egyelőre teoretikusnak tűnik, de mégis izgalmas a kérdés: mi lesz akkor, ha az ellenzék megszerzi a többséget? Képes lesz-e kezdeni valamit a nyakába szakadt sikerrel? Leülnek-e egymással tárgyalni, és eredményesen tárgyalni azok, akik erre négy, vagy nyolc év alatt képtelenek voltak? Hiszen most is azt látjuk: ha ez a lehetőség az asztalra kerül, teljesen különböző módon látják az április 9-i folytatást. Egyesek azonnal új választások előkészítését tartanák üdvösnek, olyan választási rendszerben, amely tükrözi az ország politikai tagoltságát, mások a kormányzóképesség bemutatását, a négy éves ciklusban való gondolkodást tartják az üdvözítő megoldásnak. A pártvezetők hivatalos nyilatkozatai alapján meglehetősen elszomorító a helyzet: sehogy se lehetne összeállítani egy kormányképes erőt. Azt valamennyi fontosabb szereplő hangsúlyozza, hogy a Fidesszel semmiképpen nem hajlandó összeállni, miképpen a Fidesz is kijelentette: nem hajlandó – a KDNP-n kívül – koalíciós kormányzásra. Nem tudni, hogy ezeket a deklarációkat komolyan kell-e venni, a magam részéről inkább hajlok a nem felé. A politikában sokféle olyan határozott nemmel találkozhattunk már, amelyek az utolsó pillanatban igenné változtak. (Lásd Fidesz Kisgazda Párt 1998-ban, vagy MSZP-SZDSZ 1994-ben.) Hivatkozás mindig van; az ország érdeke kellően rugalmas érv ahhoz, hogy bármikor bevethető legyen.
De maradjunk csak az ellenzéknél: a Jobbik azt állítja, legfeljebb az LMP-vel állna össze, az LMP jobbra és balra is nyitott, a maga sokszor kissé nehezen értelmezhető módján, de fő szabályként a XXI. századi pártok partnerségéről beszél, míg az MSZP a Jobbikon kívül mindegyik ellenzéki pártot szívesen látná a Karácsony-kormányban. Ez tehát a teória. Hogy mi a valóság, azt nyilván csak a bennfentesek tudják. A Független Hírügynökség információi mindazonáltal arról szólnak – noha, ismételjük, hivatalosan elvetik ennek lehetőségét -, hogy a pártok számolnak egy esetleges szakértői kormány felállításával. Ebbe, a mi tudásunk szerint, ha a körülmények ezt indokolják, a Jobbik is belemenne. Többen ezt a technikai koalícióként aposztrofáljak, azaz a parlamenti többséget arra felhasználva, hogy egyrészt vissza lehessen állítani a fékek és ellensúlyok rendszerét, azaz a jogállami normákat, másrészt meghozhassák azokat a személyi döntéseket – Polt Péter! -, amelyek nélkül ezek a normák nem helyreállíthatók. Kétségkívül fontos lenne egy ilyen megegyezés, de hogy stabil, hosszabb távú kormányzást nem biztosít, az egyértelmű. Még, ha az első időszakban a mézesheteiket élnék a ma még ellenzéki pártok, az ellentétek alig pár hónap alatt felszínre, a nyilvánosság elé kerülnének, könnyű fegyvert adva a Fidesz kézébe.
És, ha már itt tartunk, érdemes egy pillanatra eljátszani azzal a gondolattal is, hogy mi lesz, mi történhet Orbán Viktorral a választási vereség esetén, és mi azzal a csaknem monolit sajtószerkezettel, amelyet a Fidesz épített ki magának.
Orbán viselkedése, lépései egyértelműen attól függnek, hogy milyen mértékű lesz az a vereség. Ha szoros lesz a verseny – ez a forgatókönyv csakis így képzelhető el -, akkor biztosak lehetünk abba, hogy a rajongói tábor, a tettre kész Bayer Zsoltokkal az élükön, az utcára vonulnak, és olyan tüntetéshullámmal öntik el, elsősorban Budapestet, amely egyrészt megrettentheti a győzteseket, másrészt a fedélzeten tartja Orbán Viktort. A Fidesz elnöke, ha akarja, ha nem – márpedig akarja – ennek a helyenként csőcselék módjára viselkedő tömegnek az emblematikus vezérévé, szimbolikus atyjává vált, tehát nem léphet le a színről, egy újfajta háborúba kezd, amelynek célja az új hatalom mielőbbi megbuktatása, lemondásra kényszerítése. Ebben a sajtója is partner lesz; ne feledjük, ezek az emberek neki köszönhették pozíciójukat, nem tudnak és nem is akarnak másnak megfelelni.
Ezzel nem azt akarom sugallni, hogy az ország nyugalma érdekében az lenne a legjobb, ha maradna a jelenlegi rendszer. Ellenkezőleg: olyan választási eredményre van szükség, amely helyreállítja a jogállamot, és visszaviszi az országot Európa szívébe. Ehhez pedig mindenkinek el kell menni szavazni, és lehetőleg jól választani. Azt mondják, a nép bölcs, az emberek okosak.
Meglátjuk.
