Kezdőlap Címkék Momentum

Címke: momentum

Gondolkodni nem kötelező, nem gondolkodni felelőtlenség

Az ember igazából nem tudja Donáthot hová tenni. Mondja, és mondja, és mondja, mint a kereplő, és nyilván nem szól neki senki, hogy hagyd már abba, te szerencsétlen.

Van egy olyan érzésem, ő ezeket, amiket mond, őszintén hiszi, és fogalma sincs róla, hogy mit csinál. Teljesen olyan, mint elefánt a porcelánboltban, és még derűsen mosolyog is magában, hogy milyen jól elrendezte a dolgokat. Nemcsak jól de nagyon jól, hiszen mennyire hülyén mutatott a sok csicsás izé az üvegpolcokon, de most végre homogén a látvány, tíz centi magas szürkés por, mindenki jöhet egy vödörrel, hogy vigyen belőle kilót, másfél kilót, kinek hogy bírja a pénztárcája, meg hogy kinek mennyi kell.

Persze, lehet, hogy tévedek, és Donáth csupán úgy véli, Orbánt úgysem lehet legyőzni, akkor meg, gondolja magában, miért ne tegyük legalább a magunk személyes életét jobbá, azaz ne Orbán legyőzéséért küzdjünk, hanem a saját érdekeinkért.

Az általa sűrűn gyakorolt Gyurcsány rugdosással ugyanis növelhetjük a Momentum szavazók számát, minek révén még tán az is lehet, hogy eggyel több helyet kapunk Brüsszelben, na meg kinézhet akár öttel több alpolgármester is.

Általános síkra térve mondható, hogy hajh de sok magyar értelmiségi látja ezt az úgysem lehet legyőzniséget ugyanígy, melynek következtében hagyja a francba az ország számára fontos  ügyeket, nekik ugyan hiába mondja az ember, hogy a FIDESZ : Összefogás küzdelem az előválasztás idején 46 : 46-ra állt (Gyurcsányékkal!), és csak MZP politikai tehetségtelensége, és a nemfideszes lapok ódzkodása plusz távolságtartása vezetett a nagyarányú vereséghez, az nekik semmit sem jelent. Legfeljebb legyintenek. Úgysem lehet. Ami várható tőlük, hogy megint megírják, Orbán ilyen rossz, meg olyan rossz, amivel immár 13 éve nem megyünk semmire. Olyan felvilágosító munkával (és ez a magyar értelmiség feladata, hiába tiltakozik kézzel-lábbal ellene, miközben azt üvölti torka szakadtából, hogy semmi köze hozzá), amely bemutatná, hogy a FIDESZ hogyan hazudik az ellenzékről, és bemutatná, hogy az összefogott ellenzék minden téren jobban tenné a dolgát, sokkal előrébb tartanánk, ez ugyanis mindkét irányban egy önerősítő folyamat. Ha sokan nem hinnék el a szlogent, és a fenti módon ügyködnének Orbán megbuktatásán, akkor egyre többen látnák be, hogy Orbán legyőzhető, és ők is elkezdenének dolgozni rajta, de sajnos a fordítva a helyzet ugyanez.  Minél többen mondanak le a harcról, annál többen csatlakoznak a lemondókhoz. Jelenleg sajnos utóbbi trend a mérvadó.

Donáthra visszatérve az egyik az ostoba kisgyerek, a másik a gonosz kisgyerek viselkedése. Lehetséges még a megbántott kisgyerek szindróma, de ez kevéssé valószínű, ahogy a szerelmi csalódásból következő düh is, de ez most mindegy, a lényeg annyi, ezzel a donáthi „viselkedéssel” (ráadásul a Momentum kiállásával Donáth mellett) lényegesen tovább csökken a remény. Nem az ellenzék reménye, hanem az ország reménye (a NER lovagok és a főnök kivételével természetesen, az övék ugyanis nő). Azt csak a teljesen hülyék képtelenek fölfogni, hogy belátható időn belül kizárólag az ellenzék teljes összefogásával győzhető le az országnak rengeteg kárt okozó Orbán, és ha valaki az összefogás meghiúsítása érdekében küld el lehetséges partnereket a francba, arról kimondható, hogy vagy a boldog tudatlanság állapotában, vagy a saját pecsenye sütögetése érdekében, de az ország, sőt a „magyarok” ellen dolgozik. Lehet választani.

Amit Donáth konkrétan beszél, abból egyértelműen látható, hogy 2010. előtt még nem élt, vagy legalábbis nem itthon, ami a tudatlanságát indokolja. Ezért javasolható neki az alábbi írások olvasása: Az ősbűn; Lefelé a lejtőn; Végjáték. Remélhetőleg sikerül ezekből valamit megértenie, bár lázhatóan jóval inkább érzelmi alkat, mit a racionalitás ördöge, de a reményt nem szabad feladni sohasem.

A helyzet egyszerű. Nem kell szeretni Gyurcsányt. A feleségét sem. Az MSZP-t sem, sőt még a Momentumot sem, viszont utódainkat meg az általunk nekik hagyandó országot legalább praktikus okokból szeressük annyira, hogy most, mikor nagy bajban van, a kezünket nyújtjuk neki, hogy kihúzzuk a gödörból, és ne érdekeljen hogy közben megfájdul a karunk. Ez a magyarkodás ugyan Orbán sajátja, de azért van különbség: Petőfiék akkor voltak nagy hazafiak, mikor az ország, osztrák gyarmat lévén nagy bajban volt, Orbán meg akkor, mikor nemhogy semmiféle baj nem fenyegetett, de minden adott volt ahhoz, hogy elinduljunk komolyan felfelé, ám derék miniszterelnökünk ezzel az állandó magyarkodással, szuverénezéssel, és az összes szövetségesünk permanens rugdosásával sikerült elintéznie, hogy megint bajban legyünk. Ezért kell most megint a hazafiság, mégpedig Orbánék ellen, megmagyarázva a választóknak azt, hogy a legnagyobb magyarság napjainkban, ha a nagyvilágban újra összefogunk szövetségeseinkkel a közös célokért, valamint itthon is összefogunk az összes lehetséges szövetségessel Orbán leváltása érdekében, és ne higgyék azt, hogy Orbán a magyarokért küzd, mert egy nagy fenét! Neki csak a saját céljai a fontosak, ám ezeket akkor és csak ekkor tudja megvalósítani, ha az ország az övé, mégpedig kétharmaddal a korlátlanság érdekében, a magyarkodás tehát csak a választók átverése. Szavazatszerzés. És sokan hajlandók adni nemtudás miatt. Rendkívül sajnálatosan. Őket kell most felvilágosítani.

Aki viszont itthon akar ellenzéki pályán szuverént játszani, annak meg kell mutatnunk, hogy hol a homokozó. Ha durcás lesz tőle, ha nem. Ott addig játszhat bármit, amíg akar, de a nagyok dolgába ne szóljon bele.

Nincs más esély, mint az eltávolítás vagy az átnevelés. Az ugyanis nem járja, hogy egyesek az ország feláldozása árán villogjanak Brüsszelben, mégpedig jó pénzért, mert abból lesz a saját pecsenye. Mit érdekli őket a többi magyar élete, holott, ha már politikus valaki, az kellene, hogy érdekelje. Nem akad ott a Momentumnál senki, aki elmondaná neki?

Hagyomány -„Magyar narancs. Kicsit sárgább, kicsit savanyúbb, de a mienk!”

Kövér közhely kies hazánkban, hogy aki sikerre vágyik, és nincs egy épkézláb gondolata sem, annak gyurcsányozni kell. A gyurcsányozás hagyományos népi játék, azért mondom népinek, mert a gyurcsányozók a nép legfejlettebb képességét, azaz a zsigeri utálkozását akarják politikai haszonra váltani.

Mondhatjuk azt, hogy csúnya dolog a választók érzelmeire célozni, a 21. században, pláne így, helyette sokkal inkább az okos, értelmes dolgokat kellene előtérbe vonnunk, ám a politikai tapasztalat az, hogy ha politikus az ember, okossággal meg értelmességgel nem sokra jut. Legbiztosabb tehát az emócióra apellálás. Főleg a zsigeri. Ebből következően mind a gyurcsányozás, mind a politikusok által előszeretettel használt érzelmi csapda ma már a hungarikumok csoportjába tartozik.

Az érzelmi csapdát illetően ott van például a rezsicsökkentés. A regnálók szempontjából hatalmas ötlet, a rendelet megfogalmazásán kívül nem kerül semmibe, a költségeket a szolgáltató viseli, a nép meg hálálkodva hajlong, hiszen „kevesebbet kell fizetnie”. Az intézkedés valódi eredményei:

  • A szolgáltatóktól elveszi azt a pénzt, amely karbantartásra és fejlesztésre kellene. Ebből következően nagy a veszteség, főleg az ivóvíz esetén, több az üzemzavar, mint normál karbantartás mellett lenne (nincs villany, nincs gáz, nincs víz egy ideig), a szolgáltatás minőségi szintje is alacsonyabb (nyomásingadozás), a hálózatok állapota egyre növekvő mértékben romlik.
  • Az olcsó ár miatt kevésbé takarékosak az emberek, azaz többet fogyaszt az ország gázból, vízből, villanyból, mint amennyit a tényleges, piaci ár esetén fogyasztana.
  • A legtöbb támogatást a legnagyobb fogyasztók kapják, a legkevesebbet pedig azok, akik alig fogyasztanak. Akinél nincs bevezetve a víz, a gáz, a villany, az semmit, pedig az állami gázszolgáltató rezsicsökkentés miatti veszteségeit ő is fizeti az ÁFÁ-val.

A fentiek alapján mondható, hogy a rezsicsökkentés nem csak pazarló és igazságtalan, de a jövőt is felzabálja a szolgáltatói rendszerek biztosra vehető lerohadása révén, amelynek egyre növekvő gondját Orbán az unokáinkra lőcsöli. Ennél messze jobb lenne, ha a szolgáltatások piaci alapon működnének, és az állam csak azt támogatná, aki rászorul, de a jelenleg regnálók az ország gazdasági és erkölcsi gödörbe vezetése (bár inkább lökése) mellett, a folyamatos lopásokon, csalásokon és hazudozáson túlmenően további két dolgot is elintéztek: az egyik, hogy a legtöbb támogatást mindig a gazdagok kapják, a másik, hogy ők legyenek azok a gazdagok. Az általuk módosított adórendszer ezt a törekvést tükrözi.

Emlékezhetünk ez ügyben arra is, hogy fideszék 2011-ben az egyösszegű, rögzített árfolyamos devizahitel törlesztés lehetővé tételével hogyan mentették ki a gazdagokat, akiknek volt elég pénzük egyösszegben fizetni, a forintromlás okozta bajból, melyet főleg az új regnálók idéztek elő (Kósa és Szijjártó országcsődről beszélt). A rögzített árfolyam 180 HUF/CHF, a tényleges meg 240 HUF/CHF volt. A gazdag devizahitelesek dörzsölték a tenyereiket (minden frankon 60 forint nyereség), a bankok buktak úgy 250 milliárdot, a szegényebbek fizették tovább a törlesztőt, a legszegényebbek meg, akiknek nem tellett soha nemhogy devizahitelre, de semmilyen hitelre sem, szokás szerint ebből a támogatásból sem kaptak semmit.

A keményen igazságtalan intézkedéseknek jó kis eredménye lett: a gazdagok újabb haszna, és az írástudók további makacs hallgatása. A csöndből következően a regnálóknak ma már semmiféle korlátja nincs, és ezt ők hajde tudják! Ha mást nem is.

Orbánék a politikát tekintve egy tömbbe zártak össze. Hol van már az MDF meg a Kisgazdapárt, melyeket Orbán úgy tiport el, hogy nyomuk sem maradt, és ugyan a KDNP önálló pártnak van feltüntetve, de az inkább kacagtató, mint komoly kijelentés.

Az ellenzék ezzel szemben erősen megosztott, és állandóan osztódik tovább, így aztán pártból akad rengeteg, minden sértődött, magát potentátnak valló ember alapít magának egyet, és még olyan párt is van, amelynek bevallott célja a hülyéskedés és semmi más. Így aztán a többi minipárttal együtt ők is Orbán szekértolói, akik csökkentik az ellenzék úgysem valami nagy esélyét a győzelemre. Ha tisztában vannak vele, ha nem. Nem mondanám, hogy mindenre köpnek, de az eredménye az.

Az ellenzék olyan, amilyen, nincs jobb, és nem is lesz, azaz ha valaki le akarná Orbánt váltani, mindenképp hozzájuk kell fordulnia. Vigyázat, néhány ellenzéki pártnak nem az ország felemelkedése és jóléte a célja, hanem az egyéni haszon. Azokkal nehéz lesz összefogni.

Az ellenzék legnagyobb pártja a DK. Kifejezetten ostobának kell lennie annak, aki úgy gondolja, hogy a DK nélkül Orbán leváltható. Persze mondhatjuk azt is, hogy a DK jöhet, de Gyurcsány nélkül, viszont a „kifejezetten ostoba” kijelentés az efféléket hangoztatókra is vonatkozik, ez ugyanis Gyurcsány saját pártja, azaz ha ő távozik onnan, távoznak a szavazói is, akik egyértelműen hozzá kötődnek.

Aki gyurcsánymentes ellenzéket akar, más országban kell próbálkoznia.

Volt már ilyen. Például Schiffer és az LMP (meg lehet nézni, hol tartanak most), vagy Botka gyurcsánytalanított MSZP-je (sajnos az MSZP népszerűsége ezzel a gyurcsánynélküliséggel erősen csökkent, ezért Botka programját a kitalálójával együtt együtt annullálni kellett), és ilyen volt Márki-Zay próbálkozása, aki nem csak Orbánt, hanem egyben az ellenzéket is le akarta váltani (a saját ügyetlensége csak az egyik oka volt a Holdról is látható bukásnak).

Jelenleg a DK mellett van még több párt, amelyekre szavazni lehet, ha az ember ellenzéki, de nem akarja Gyurcsányt. Egyáltalán nem mondható, hogy nincs választék, még az ínyenceknek is jut belőlük egynehány. Ha tényleg csak Gyurcsány lenne az ok, rég létezne negyven százalékos ellenzéki párt, de sajnos a második Momentum is csak fele annyi szavazóval bír, mint a DK, azaz ezek a pártok láthatóan nem jelentenek alternatívát az Orbánt Gyurcsány nélkül megbuktatni akaróknak. Valahogy nem özönlenek a népek odafelé, ahol ezek a pártok kínálják az árujukat. Nem tudni, hogy miért, de tény. Valami nem tetszik rajtuk (vagy bennük) a népnek, hiába a „Se Orbán, se Gyurcsány” jelszó, azaz az elméleti, ideális állapot.

A fentiekből egyértelmű, hogy Gyurcsány és pártja nélkül nincsen Orbán buktatás. Aki őket támadja, az vagy nem akar kormányváltást, vagy egyéb, egyéni célja van. Persze okként az ostoba sértődöttség sem zárható ki teljesen.

Az egyéb cél bármi lehet. Például a DK ravasz támadója, teszem fel, egy momentumos, mondjuk, nem is akárki azt szeretné, hogy a jövőre megrendezésre kerülő EP választásokon a pártjának egy helyett két EP képviselőjét válassza meg a nép. Ezért durvul el, nem drága neki, hogy a DK-nak hárommal, az ellenzéknek meg kettővel kevesebb képviselője legyen, a FIDESZ-nek viszont kettővel több. Nem érdekli az sem, hogy ezzel a durva támadással gyakorlatilag megfojtotta a leendő Összefogást, és piros szőnyeget terített Orbán újabb 2026-os kétharmada elé. Elfogadható neki az is, hogy azért az egy plusz EP képviselőért cserébe elinduljon a marakodás az ellenzéki pártok között, ami 20 évre fogja szétzilálni az Orbánt leváltani képes ellenzék pártjait. Az ország és jövője odavetve Orbán elé, szép, tervszerű, kidolgozott támadás, a szpíkerek ujjonganak, a bírók sípja néma, nincsen kifogása senkinek. Eggyel több momentumos Brüsszelben! Hát nem nagyszerű? Ott egye a fene a sok nyugdíjast, tanárt, egészségügyi dolgozót, meg az Orbán brancson és a Momentumon kívül mindenki mást, akár az országot is! Hiszen győztünk… nem igaz? Plusz egy képviselő! Nekünk! Az mindent megér!

Kösz. És persze grat.

A konkrétumokat illetően sajnos annak, amit Donáth mond, az egyik fele hazugság vagy hozzá nem értés (mindenki maga döntse el), a többi nevetséges érv. Még a javító jóindulat (érted haragszom, nem ellened) sem feltételezhető, mert akkor, ha nem tetszik neki valami, elmegy Gyurcsányékhoz, és ott mondja el. Az is lehet, persze, hogy a DK-nak ugyan három képviselővel kevesebbje lesz, de abból nem kettőt kap a FIDESZ, és egyet a Momentum, hanem mindhármat a FIDESZ. Sajnos ez is benne van a pakliban, tisztelt asszonyom. Ha mégis bejönne az elképzelése, nagyon kíváncsi vagyok, ki lesz az a plusz egy momentumos, akivel megoszthatja brüsszeli szürke hétköznapjait.

Akárhogy nézem, ez így csak egy ócska, váratlan hátba szúrás, egyrészt hazug, másrészt mondvacsinált ürügyekkel a remélt, filléres haszonért, sőt még az is lehet, hogy ezzel a Momentum a komplett ellenzékkel meg az országgal együtt önmagát is tönkretette. Ahogy az őszödi beszéd kicsempészője Gyurcsány mellett magát, a pártját és az országot is. Harminc évre legalább. Bár ez nem egészen így van, őt ugyanis várta a FIDESZ-nél egy jó kis zsíros állás… de inkább hagyjuk ezt.

Tovább ragozni fölösleges. Így mennek a dolgok Hungáriában.

Kíváncsiság

A helyzet, mint mindig, nagyon egyszerű. Vagyunk mi, és vannak még a mások. Azok a mások, akik az országvezetéshez nem értő (itt jelzők következnének, de nem írom le őket) magyar miniszterelnököt immár 13 éve pozícióban tartják, sok kárt okozva ezzel nem csak nekünk, de az országnak is.

A szomorú helyzet az, hogy jelenleg Romániával meg Bulgáriával vetélkedünk a jobb helyekért, a szövetségeseinkkel haragban vagyunk, a reálbérek csökkennek, az inflációnk fölényesen Európa-bajnok, az euró a 2010. júliusi 286 forint helyett ma 390 forintot ér, az adósságállományunk a 2010-es válság csúcsán 80 % volt GDP arányosan, ma ez 75 %, az S&P hitelminősítő szerint pedig jelenleg ugyanabban a kategóriában vagyunk, mint 2010-ben a válság kellős közepén, Gyurcsány Ferenc lemondásakor (BBB-).

Mindezt a lecsúszást úgy sikerült a regnálóknak összehozni, hogy ömlöttek az EU pénzek, Orbánéknak nem kellett évente kipótolni a magánnyugdíj pénztárak befizetéseit, mint Gyurcsányéknak, sőt zsebre rakták a teljes kasszát, mind a 2700 milliárdot, 10 évig nem fizették a 13. havi nyugdíjat, amit Gyurcsányék minden évben megküldtek a nyugdíjasoknak rendesen (csak Bajnai nem fizette – egyszer, 2010-ben), a világgazdaság 10 évig szárnyalt de minket tekintve mindhiába, ráadásul politikailag abszolút nyugodt körülményeket kapott Orbán a kormányzáshoz (semmi szociális népszavazás meg zavargások), sőt négyszer kétharmadot is. És a gazdaságban mégsem sikerült.

Politikailag viszont igen.

Az első kétharmadot Orbán csillogó eszű értelmiségünk jóvoltából kapta, utána meg már a kétharmad birtokában maga is el tudta intézni a folytatást.

Csak hívószó kérdése a győzelem, például zemútnyócév, rezsi, migráns, gender, háborúpárti, halálbaküldő, meg efféle könnyen érthető dolog. Mostanában persze inkább a „nyugdíjmegvédés” meg a „dollárbaloldal” dívik, és mivel a FIDESZ féle éjjel-nappal sulykolásos, itt-ott hazudozós módszerével nem áll szemben legalább ugyanannyi értő magyarázat, a siker valószínűleg borítékolható.

A témára térve a kérdés egyszerű: hogyan gondolkodnak a mások? Azok a mások, akik abban különböznek tőlem, hogy elkötelezett hívei a NER-nek, folyamatosan dicsérik a miniszterelnök balfogásait és szidják az ellentábort, hogy az egyszerű emberek is tudják, választáskor melyik rubrikát kell beikszelniük.

Végigfutva a véleményrovatokat, rögtön adódik a cím: „Akik mindig a másik oldalra állnak”.

Szerző sértődött felháborodásának oka egy EU képviselőnk, aki „Montrealban született” (már rossz a helyzet, tudjuk ám, milyenek a globálgenderista kanadaiak!), de ez nem elég neki, még be is mutatja, mit vásárol Brüsszelben, mint háziasszony, és mivel a hozzászólók feltételezték, hogy csal, utólag a számlát is bemásolta, melyen rajta van az összes tétel (tészta, olaj, paradicsom, kenyér, hagyma, tej, tojás, szőlő), mindez összesen 12,07 euróért (< 5000 HUF). Magyarán: facebook követői elé tárta a nagy magyar inflációt, melynek köszönhetően Brüsszelben sem drágább az élelmiszer, mint nálunk, noha arrafelé lényegesen többet keresnek az emberek.

A képviselő ezen tevékenységét racionálisan értékelve arra juthatunk, a szokvány ellenzéki tevékenységet végezte el, méghozzá úrinőként, mert nem gátlástalanul szidta a regnálókat, sőt nem is csak vádolta őket, hanem bizonyította azt a tényt, hogy a belga inflációnál a mienk jóval magasabb.

Na de ezt csak én gondolom így. A mások, például az írás Szerzője egészen más eredményre jut:

  • Kevés szánalmasabb van annál, mint amikor valaki elárulja a sajátjait.

A helyzet az, hogy a képviselő asszony valóban hibázott, mert elárulta a FIDESZ szavazóknak, hogy nálunk nagy az infláció. Ők eddig jobban hittek Orbánnak, mint a szemüknek, de itt láthatóvá vált, hogy a szankciók és a háború hatásainak kitett, területileg kisebb, de lakosságszámban hasonló ország, mely nem is a mezőgazdaságáról híres, az ottani fizetésekhez képest olcsó élelmiszerválasztékot tud biztosítani a lakosainak. Ha pedig ehhez még hozzávesszük, hogy mi mentesülünk az olaj és gáz szankcióktól, ők pedig nem (tény), és hogy Orbán jóvoltából mi „kimaradtunk” a háborúból (miniszterelnök úr szíves közlése), ők pedig nem, akkor nem hogy pityeregni, hanem még akár zokogni is támadhatna kedvünk ekkora hazai dilettantizmus láttán.

A helyzet továbbá az, hogy a képviselőasszony nem a sajátjait árulta el, hanem a sajátjainak (magyar nép) árulta el, hogy mi van. Az eláruláshoz ennek semmi köze sincs, mert Orbán ugyan szintén a magyar kultúra és hely szülötte, de ez nem jelenti azt, hogy csak dicséret illetheti, bírálat meg nem. Az a Jóisten privilégiuma, ha Szerző esetleg nem tudta volna, még Madách is gondosan megírta, nehogy elfelejtse valaki.

  • Nálunk egész pártok, mozgalmak és (művészi) életművek épülnek az öngyűlöletre. Tobzódnak benne, mennyire utálják azt a nemzetet, vallást, közösséget, kultúrát, amihez tartoznak.”

Szerző így lép tovább, kiterjesztve az árulást szélesebb körre is, melynek forrása a gyűlölet. Hogy ez a kis facebook filmből hogyan következik, azt tőle kell megkérdezni. A válasz persze már előre ismert: sokan kritizálják nálunk Orbánt (nem a magyarokat!), és szerinte aki Orbánt kritizálja, az a „fajtáját” kritizálja, tehát áruló. Sőt, gyűlöletből fakadóan az, ezért a kritikája még csak nem is jogos! Ráadásnak azt is állítja Szerző, hogy a gyűlölködő tobzódók ugyanahhoz a valláshoz tartoznak, mint a szegény gyűlölt megbíráltak (Orbán inkluzíve). Biztos nem hallott még a szekularizációról. Van ilyen.

  • „Ellenzéki publicisták örömködnek azon, hogy nem vagyunk eléggé keresztények vagy hogy fogynak a határon túli magyarok”

Az a baj, hogy noha ilyen tudósítást sokat láttam (ugyanis ezek tények), de örömködést még nem tapasztaltam. Szerző nyilván annyira begorombult, hogy túlreagál, és már a tények közlése is zavarja, tehát kikel ellene. Gondolom, az lenne jó neki, ha számára csak jó híreket közölne a sajtó. Örömmel jelenthetem, hogy kívánsága máris teljesült, elég annyit tennie, hogy NER sajtóterméken kívül mást nem olvas.

  • „…hazai politikusok játsszák át az olimpiát Párizsnak, mert több közösséget éreznek a franciákkal, mint velünk.”

Ez speciel igaz, mert Orbán a Momentum által indított népszavazási kezdeményezéstől be… illetve meghőkölve tényleg visszavonta a magyar pályázatot (Tarlósnak, hiába Budapest főpolgármestere, Orbán ellenében szava sem volt soha). Hogy a miniszterelnök úr tényleg több közösséget érez-e a franciákkal, mint velünk, és ezért játszotta át nekik az olimpiát, tőle kell megkérdezni.

  • „Férfi és nő frigyéből születettek kardoskodnak eme felállás avíttsága mellett…”

Túllépve azon, hogy a születés nem férfi és nő frigyéből történik, fel kell világosítani Szerzőt arról is, hogy ami miatt az Alaptörvényt tették röhejessé nagyjaink „Az apa férfi. Az anya nő.” belefoglalással, az a következő:

Ha egy férfiként élő nő teherbe esik (végül is lehetséges, ha még nem operálták át), ugyanazon terhesjogok illetik meg, mint a nőként élő terhes nőket”.

Aki szerint ez azt jelenti, hogy szülhessenek férfiak is, igen alacsony IQ-t birtokolhat. Persze arrafelé, ahol ezt olvasták ki belőle, bőven akad ilyen.

  • „…kihordott terhességből világra jöttek küzdenek az abortusz jogáért.”

Ezek szerint a megszületettek elvesztik jogukat, hogy a nem kívánt terhesség bekövetkezte esetén (amíg a magzatnak nincs agyműködése) abortusszal védekezzenek. Ezt csak a meg nem születettek tehetik. Hasonlóan, mint hogy csak féllábúak lobbizhatnak olcsó tolószékért, a többieknél az ilyen lobbizás kifacsarodott gondolkodásra vall.

  • Szerző az írást gyakorlati példákkal zárja le. Először oda jut, hogy ha ezek a gyűlölködők a hazájukat (= Orbán), a magyarságukat (= Orbán) és a kultúrájukat (= Orbán) gyűlölik, akkor nyilván a másságot imádják. Mégpedig nyilván mindenféle másságot. Hogy ezt a rémísztően ostoba „következtetést” honnan veszi, az rejtély, mindenesetre az elmeszüleményét két példán mutatja be:
    1. Ausztráliában a szarkák veszélyt látnak az emberekben, ezért megtámadják őket. Szerző véleménye szerint Cseh Katalin és elvbarátai biztosan a madarak mellé állnának, és akkor „lobbizhatnának némi fegyverszállítás ügyében, vagy átadhatnák a legmodernebb technikákat a szarkáknak.”, mely utóbbi két javaslat eléggé kínos utalás Ukrajnára, bemutatva, hogy a gúnyolódás irányából következően Szerző a háborút tekintve inkább a tömeggyilkos pszichopata vezette agresszort favorizálja, mert az ő gondolkodása nem kifacsarodott.
    2. A Mexikóban bemutatott, egyébként elég gyönge alienes világátverési kísérletből kiindulva kijelenti, hogy:

Ha Cseh Katalin választhatna, hogy ezen az élhetetlen, unalmas és bosszantó Földön kelljen élnie vagy inkább az Alfa Centauri valamelyik bolygóján, hát nem kétséges, hogy a mexikói kis múmiák távoli hazáját választaná. És ebben a döntésében kivételesen teljes szívvel tudnánk támogatni.”

Szerző a nemzetállamból láthatóan már kilépett, és immár a (fideszesnek borzalmas még kimondani is) globális értékek szeretetét kéri számon a képviselőasszonyon, ami után Cseh Katalinék részéről már csak a Tejútrendszer utálatból való elhagyása következhet, de szerencsére idáig már nem jutunk. A cikk a támogatás felajánlásával véget ér.

Ja az Alfa Centaurinál találtak ugyan valamit, de még nem dőlt el, hogy bolygó-e vagy mérési hiba.

Az utolsó mondat pontosan mutatja, hogy (az értelmi értékelést a fentebb írtakra hagyva) Szerző érzelmileg „teljes szívvel” milyen szinten áll.

Cseh Katalinnak és elvbarátainak gyűlölködése ehhez képest smafu.

És hogy mit tudtam meg ebből a mások gondolkodását illetően? Nem sokat, de az is elég belőle.

UNGÁR VERSUS MOMENTUM

Kettős vita alakult ki Ungár Péter és a Momentum között. Közvetlenül arról, hogy vajon helyesen tette-e a Momentum, hogy – Ungár fogalmazásában – a pedagógusok bérhelyzetének ügyére kötötte rá a maga kordonbontó akcióit a Miniszterelnökségnél.

Ungár szerint a pedagógusok bérharca összehasonlíthatatlanul fontosabb ügy, mint az, hogy adnak-e interjút a kormány tagjai az arra járó újságíróknak, vagy kordonnal zárják el őket egymástól. Ungár szerint – ezt az ellenzék tavalyi választási kampányát bírálva már a vereséget követően elmondta – nem szimbolikus ügyeket kell az ellenzéki politika középpontjába állítani, hanem az emberek mindennapi gondjait. Ő a maga legfontosabb, következetesen hajtott kampányát az otthonápolási díjra összpontosította már az egész előző ciklusban, most pedig pártja és frakciója az akkumulátorgyárak ügyét tekinti legfontosabb kérdésnek, amivel az LMP zöld jellegét is előtérbe állítja. A Momentum viszont – mellesleg Hadházy Ákossal összefogva – a kordonbontással olyan rendszerügyet próbált előtérbe állítani, mint a sajtószabadság, vagyis a politikusok független újságírók általi kérdezhetősége. Nem tudjuk, hogy vajon a kordonbontó akciókról szóló híradós beszámolókat látó nézők mekkora része tudja, hogy mi is az indítéka a Momentum kordonbontó akcióiknak – a Miniszterelnökség várbéli épülete elé hamis indoklással („építési terület”) húzott rendőrkordon, amely valójában ugyanúgy a kormány politikusait védi az újságírói zaklatástól, mint az Országház épületében Kövér házelnök által bevezetett korlátozás –, de azt mindenki érzékelheti, hogy itt a kormánnyal, a rendszerrel való kemény, indulatokkal teli szembehelyezkedésről van szó. Ungár szerint viszont – ahogy az Egyenes Beszédben fogalmazott – „nem igazán érdemes olyan dolgokról beszélni, amikről azt gondoljuk, hogy bizonyos embereknek szimpatikusak, de nem vezetnek sehova”. Hozzátette, mégpedig, mint mondva, nem a Momentummal, hanem Gyurcsány Ferenc korábbi szavaival vitatkozva, hogy „minden társadalmi ügyet arra redukálni, hogy Orbán Viktor vagy nem Orbán Viktor, minden gondolatunkat arra redukálni, hogy mit gondol erről Orbán Viktor, hogy ha ma reggel Orbán Viktor tükörtojást reggelizik, akkor a tükörtojás fasiszta, és ezért nem lehet szeretni a tükörtojást, aki így gondolkodik, az nem egy szabad ember, az nem tud gondolkodni, és az soha az életben nem fog társadalmi bizalmat kapni.”

Azt kedvelem Ungárban, hogy világosan beszél, élére állítja a kérdést. Amivel azonban Gyurcsánynál vitatkozik, az nem Orbán Viktor személyének középpontba állítása, hanem hogy az, hogy rendszerrel, és nem ilyen vagy olyan szakpolitikákat folytató kormánnyal állunk szemben.

Az Ungár Péterrel az Egyenes Beszédben készített interjú utolsó percében a műsorvezető feltette az alapkérdést: nincs diktatúra? Ungár pedig válaszolt: „Nincs.” Meg is ismételte: „Diktatúra nincs”.

Rónai Egon persze csak az egyik felét tette fel a kérdésnek. A másikat, hogy akkor viszont mi van, demokrácia van-e, szabad országban élünk-e, nem tette fel, és erről így Ungárnak nem kellett nyilatkoznia. Élénken él az emlékezetemben Ungár LMP-beli elődjének (frakcióvezetői és pártelnöki minőségében egyaránt), Schiffer Andrásnak még a második Orbán-kormány idején a Fidesz-frakciónak címzett parlamenti mondata: „Nem vonom kétségbe az Önök demokratikus elkötelezettségét”. Nem tudom, mondana-e ilyet a Fidesznek Ungár, és azt sem, hogy ma, egy évtizeddel később is mondaná-e ezt Schiffer.

Az azonban világos, hogy Ungár a kormányellenzékiség politikáját folytatja: az akkumulátorgyárak telepítését támadva zöld pártként állítja szembe az LMP-t az Orbán-kormánnyal – amit bármely nyugati demokráciában megtehetne, ahogyan azt az ottani zöld pártok teszik ellenzékben –, és baloldali pártként, amikor az otthoni ápolás és a szociális szektor javadalmazásáért folytat kampányt. Azt a kérdést, hogy demokrácia van-e Magyarországon, ahol kormány és ellenzék szakpolitikai kérdésekben küzd meg egymással, vagy a zsarnoksággal szemben kell harcot vívniuk a demokrácia híveinek, egyszerűen és következetesen zárójelbe teszi.

A Momentum politikusa, Kele János az Egyenes Beszédben, ugyanabban az adásban Ungárral vitatkozva mint rendszerellenzékit különböztette meg a Momentum politikáját Ungárétól. Igen, ez az alapvető nézetkülönbség húzódik meg vitájuk mögött. És persze még egy fontos szempont. A pedagógus- és diáktüntetés és a kordonbontás összekapcsolása mellett – ami rendszerellenzéki felfogásban kézenfekvő, Ungár szempontja szerint azonban visszaélés – a vita másik kérdése: helyes-e ellenzéki pártnak elmennie a Fidesz tusványfürdői rendezvényére vitapartnernek egy panelvitára vagy sem. Az ellenzéki pártok közül az LMP, az MSZP és a Jobbik képviseltette ott magát (idén is és korábban is), a Momentum, a DK és a Párbeszéd nem. Az LMP-t idén ott képviselő Kanász-Nagy Máté elmagyarázta: minden fórumot igénybe kell venni az ellenzéki vélemény képviseletére. Ugyanezt mondta az Egyenes Beszédben Ungár is. (Mellesleg másutt az MSZP-s Molnár Zsolt és a jobbikos Brenner Koloman is.) Általánosságban Kele János is ezt tartja helyesnek – ezért is vannak ott a Momentum vezető politikusai a Fidesz Tranzit nevű rendezvénysorozatán, hogy Fidesz-politikusokkal vitatkozzanak –, Tusnádfürdőre azonban nem járnak. (Talán mert nem hívják őket.) A DK-t azonban szerintem hiába is hívnák, nem menne, és igaza van. Mintha azt a Momentum is érzékelné, hogy Tusnádfürdőn minden fellépő Orbán produkciójához játssza a mellékalak szerepét, Orbán ottani produkciója pedig a Fidesz – fogalmazzunk óvatosan – Nyugat-ellenes, nacionalista politikájának emblematikus megjelenítése, amelyhez nem helyes a mellékalak pozíciójában segédkezet nyújtani. Márpedig az LMP, az MSZP és a Jobbik ezt teszi. És Ungár pártja – Schiffer óta – támogatja Orbán Nyugat-ellenes és nacionalista politikáját. Az MSZP félig-meddig, az LMP egyértelműen és következetesen. Ez már évekkel ezelőtt is okozott éles konfliktust a Momentum és Ungár (valamint Keresztes László Lóránt, vagyis az LMP) között. (Ungár és Keresztes közleményben támadta meg a Momentumot, amiért vezető politikusai romániai és szlovákiai liberális pártok kampányaiban vettek részt, amelyek az ottani magyar kisebbségi pártok vetélytársai voltak.) Ezúttal a konfliktusnak nem ez az eleme állt előtérben, de azért ott volt a háttérben ez is.

AZ ORBÁNI INFLÁCIÓ ÉS AZ ELLENZÉK

Nem kérdés, hogy ma az elszabadult infláció az ország legnagyobb gondja. Az, hogy az inflációt háborús meg szankciós inflációnak nevezi, az Orbán-kormány vitathatatlanul egyik legarcátlanabb propagandahúzása.

Igaz persze, a nagy háborúk rendszeresen torkollnak hiperinflációba, amikor a hatalmas hadikiadásokat fedezetlen pénzkibocsátással fedezik: ezt élték át az európaiak, köztük a magyarok mindkét világháború után. Nyilván ezért vette elő a Fidesz propagandaapparátusa ezt az állítást, hogy elhitesse az emberekkel: nem a kormány felelős az inflációért.

Pedig a közgazdászok régóta mondják: az infláció nem maga jön, az inflációt az állam csinálja, amikor sokkal többet költ, mint amit a bevételei lehetővé tesznek.

Magyarország esetében viszont a háború nem lehet az infláció okozója, hiszen a magyar állam nem költ Ukrajna támogatására, az ukrán menekültek átutazása nem jár jelentősebb költséggel, mint mondjuk egy Vodafone – vagy repülőtér – vásárlás.

Az egyik, az orbáni kormányzás – de úgy is mondhatnánk: Orbán-Matolcsy-féle kormányzás, hiszen a 2010-es induláskor még Matolcsy György rúgta be az unortodox gazdaságpolitika motorját, és az Orbán-kormányok mindmáig azt követik, amit ő akkor helyesnek tartott – növekedés-erőltető jellege, képszerű kifejezéssel a gazdaság túlfűtése. Ezt szolgálta a forint folyamatos gyengítése is. A másik, ami a már a 2010-es évek harmadik harmadában felgyorsult infláció hirtelen megugrását okozta 2022-től, az a fogyasztói kereslet egyszeri megnövekedése volt a költségvetésből bőkezűen nyújtott ajándékokkal a választási kampányban.

Az ellenzéki politikusok nem szeretnek erre emlékeztetni, hiszen annak idején egyáltalán nem figyelmeztettek ezeknek a lépéseknek a várható inflációs hatására, egyáltalán nem kifogásolták azokat.

Orbán az év elején feltehetően azért mondta, hogy „utasítja a pénzügyminisztert és felkéri a jegybankelnököt”, hogy érjék el, hogy az év végére egyszámjegyű legyen az infláció, mert azt mondták neki a szakértői, hogy az év végére az magától is leesik ennyire. Azt is megmondhatták neki, hogy

a hat-nyolc termékre előírt „ársapka” semmit nem jelent az infláció mérséklése szempontjából,

az ársapkákat azért találták ki, hogy olyan benyomást keltsenek, hogy a kormány mégis csak tesz valamit, segít az embereknek.

A dolog szemlátomást működik, még az MSZP is az ársapkák fenntartása, sőt kiszélesítése mellett foglal állást. Ugyanezt a célt szolgálja a kormány újabb vicce a kötelező akciózásról (egyes termékek árának átmeneti leszállításáról) a boltokban, aminek nyilván semmilyen hatása nem lesz az inflációra, a bolthálózatok ma is akcióznak annyit, amennyit a kormány most előír.

A többi ellenzéki párt nem helyesel hangosan az ársapkázáshoz, sőt a Momentum és a Jobbik az ársapkák megszüntetését szorgalmazza. Eddig ez rendben is volna. De mit javasolnak helyette? A legelterjedtebb javaslat az áfa csökkentése: elsősorban az „alapvető élelmiszerek” áfájának radikális, 5 százalékra vagy akár átmenetileg 0-ra való csökkentését szorgalmazzák (a Jobbik a gyermekápolási cikkekre is mondja ezt, a DK pedig az üzemanyagokra, hogy újra 500 forint alákerüljön az üzemanyagár).

Nem leszek vele népszerű – sosem voltam –, de ki kell mondanom: ezek helytelen követelések, nem alkalmasak az infláció letörésére.

Először is, rossz az „alapvető élelmiszer” fogalom, mert vannak élelmiszerek, és vannak nem élelmiszerek a fogyasztási cikkek között. Ezek nagyjából elhatárolhatók, de hogy mi „alapvető”, arra nincs objektív mérce. Mondjuk a párizsi és a tej alapvető, a pezsgő és a kaviár talán nem, de a kettő között rengeteg élelmiszerféle van. A tej alapvető, de a desszertjoghurt már nem? A párizsi és a disznósajt alapvető, de a gépsonka és a téliszalámi nem? A kenyér alapvető, de a kakaós csiga nem? A trappista sajt alapvető, de a Boursin és a Roquefort nem? És a kettő között az ementáli? A sertéscomb alapvető, de a bélszín nem? Ez megoldhatatlan, és ezért csak élelmiszerek és nem-élelmiszerek közötti különbségtételnek van értelme, az „alapvető” a populista demagógia kifejezése.

Másodszor, szerintem

nem helyes az áfacsökkentés követelése.

Áfát emelni könnyű, azt a kereskedelem igyekszik tovább hárítani a fogyasztóra, amennyire ezt a kereslet lehetővé teszi. Az áfacsökkentésnél azonban bizonytalan, hogy milyen részét engedi át a kereskedelem a fogyasztónak. Egyszerű, homogén termék esetében, mint az üzemanyag, ez nyomon követhető, elő is írható, de az élelmiszereknél, ami termékek ezreit jelenti sok-sok boltban, ez nem ellenőrizhető: a költségvetés minden bizonnyal többet veszít, mint amennyit a fogyasztók nyernek. Ez volt a magyar tapasztalat, amikor a 2006-os választás előtt a Gyurcsány-kormány 5 százalékkal csökkentette az általános áfa-kulcsot, amit én akkor is helytelenítettem, de ez volt a német tapasztalat is a koronavírus-válság elején, amikor átmenetileg csökkentették az általános áfa-kulcsot.

A magas áfa-kulcs ma nem nélkülözhető, mert az adórendszer ma sokat szed be az áfából és keveset a jövedelemadókból, és ha az áfát csökkentenék, a jövedelemadókat kellene emelni, amit a Fidesz nem akar.

Az ellenzékiek viszont, akik áfa-csökkentést követelnek, nem beszélnek arról, hogy akkor viszont jövedelemadókat kellene emelni. (Szerintem egyébként helyes lenne többet beszedni jövedelemadókból és kevesebbet áfából, de ezt senki nem mondja ki az ellenzékben.)

Arra szoktak hivatkozni, hogy a költségvetésben bőven van pénz, csak akarat kérdése az áfa csökkentése. Nem igaz, a költségvetésben sehol és soha nincs bőven pénz (kivéve az olaj- és gázexportőr közel-keleti stb. országokat). Ha az infláció miatt emelkednek az áfabevételek, akkor az infláció miatt a költségvetés terhei is növekednek, drágul az egészségügy, az oktatás, drágulnak az önkormányzatok szolgáltatásai és minden egyéb. Valamennyit nyer az infláción a kormány, de nem olyan sokat, mint azt az ellenzékiek sugallják.

Az egészen más kérdés, hogy az Orbán-kormány rengeteg olyasmire költ tíz- és százmilliárdokat, amire nem kellene, viszont rengeteg olyasmire nem költ (nem eleget), amire kellene (többet kellene).

Az, hogy van pénz bőven, felelőtlen állítás. Akkor is az lenne, ha jönne az EU-pénz, hiszen az – nagyon helyesen – fejlesztésekre jön, és nem a folyó költségvetés finanszírozására. (Pedagógusbérekre sem lenne szabad EU-pénzt adni, azokat a tagállam saját költségvetéséből kell fizetni.)

Az infláció csökkentésére nem is helyes az áfa csökkentését javasolni. Elvégre mi is az infláció?

Az infláció az összkereslet és összkínálat között kialakult megnövekedett különbség jelzése.

Ennek csökkentésére csak az összkereslet csökkentése alkalmas. Minden gazdasági stabilizáció így történik, erről szólt a Bokros-csomag is, a lengyelországi Balcerowicz-terv is, amelyek mára a sikeres stabilizáció klasszikus példái lettek, és erről szólt a Gyurcsány-kormány áfaemelése is 2006-ban, a megnyert választás után. Nemcsak az árstop és a kötelező akciók nem alkalmasak erre, de az áfacsökkentés sem, mert nem szűkíti, hanem bővíti az összkereslet és összkínálat közötti rést. Sajnálom, de ez áfacsökkentés követelését kifejezetten ártalmasnak, felelőtlennek tartom, nem az infláció csökkentéséhez, hanem tartóssá válásához vezetne.

Ráadásul ez nemcsak az áfacsökkentésre vonatkozik. Mondok még durvábbat is. Nem helyes azt követelni, hogy az inflációt ellensúlyozandó olyan mértékben emeljék a nyugdíjakat, hogy a nyugdíjasok ne veszítsenek semmit.

Ha az infláció visszaszorítását tekintjük első számú prioritásnak, akkor tudomásul kell venni, hogy átmenetileg a fogyasztói összkereslet minden szegmensének valamelyest csökkennie kell, így a nyugdíjak reálértékének is.

Kifejezetten ártalmasnak tartom az olyan ötleteket, hogy visszamenőleges kompenzációt adjanak a nyugdíjak tavalyi értékvesztése miatt, vagy hogy minden nyugdíjas, vagy akár minden, a medián alatti nyugdíjat élvező kapjon egyszeri, egyösszegű kiegészítést. Arra emlékeztetek, hogy

a sikeres lengyelországi stabilizáció idején, amikor még állami bérszabályozás volt, az volt az induló szabály, hogy a béreket csak az infláció 30 százalékával szabad emelni, és azután, amikor a helyzet javult, ezt a kulcsszámot fokozatosan emelték. Ilyen módon lehetett megszabadulni egy háromszámjegyű inflációtól. A mi helyzetünk nem ennyire súlyos, ezért a gyógyszernek sem kell ennyire keserűnek lennie, de

az infláció letöréséhez nem vezet más út, mint az összkereslet csökkentése.

Szomorú, hogy erről nemcsak a Fidesz nem beszél, de az ellenzék sem. Nemcsak a Fidesz nem tekinti felnőttnek a választókat, de az ellenzék is azzal áltatja őket, hogy minden csak akarat kérdése. Pedig nem az.

LÉPJ VISSZA, JUCI

Nyolc éve már nélkülem tartják a DK elnökségi üléseit, így nem tudhatom, miért döntöttek úgy, hogy Ráczné Földi Juditot jelölik a listáról a Kordás László váratlan halálával megürült képviselői helyre.

Nem ismerem őt közelről, hiszen akkor került be a párt vezetésébe, amikor én már távoztam onnan. Azt azért tudom róla, hogy elkötelezett híve a demokráciának, és harcos alkat, helye van a magyar politikában. Hozzáteszem azt is: amennyire ismerem,

nincs kétségem afelől, hogy tiszta ember, tisztességes ember.

Csakhogy egyszer, sok-sok évvel ezelőtt Kósáné Kovács Magda, akkor még az MSZP vezető politikusa, aki 2011-ben ott volt a DK megalapításakor, azt mondta:

„Nem elég tisztességesnek lenni, annak is kell látszani.”

Jucinak – mert így szólítjuk őt a DK-ban – egyszer ez nem sikerült. A 2018-as választáson Juci még, ha nem is nyert a választókerületében, tisztes eredményt ért el a Fidesz jelöltjével szemben, megkapta a baloldali választók szavazatait. Jó eséllyel indult el 2021-ben az előválasztáson, de amikor előkerült ez az offshore-ügy, csúnyán alulmaradt az MSZP-s Márton Rolanddal szemben.

A baloldali választók többsége megvonta tőle akkor a bizalmát. Nyilván azért, mert nem tudott tisztességesnek látszani.

Ha a DK elnöksége mellette döntött, érthető módon kiáll mellette. Amikor a Momentum és Hadházy Ákos azt mondja, hogy ne Juci legyen a sajnálatosan megüresedett helyre képviselő, azt mondják, amit a baloldali választók többsége is mondott, amikor nem rá szavazott az előválasztáson. A konfliktust – mely a Fidesszel szemben állók összessége szempontjából káros – csak Juci oldhatja fel, ha megköszöni a DK elnökségének bizalmát, de visszalép a jelöléstől. Hosszabb távon tekintélyt szerezne ezzel önmagának, s megmentené a DK-t is attól, hogy ráragadjon egy olyan bélyeg, amelyre nem szolgált rá.

Kitartás

Érdekes részleteket ismerhettünk meg az ATV Öt című műsorában péntek este. Gelencsér Ferenc, a Momentum elnöke nem túl szerencsés cikket tett közzé nemrégiben a Magyar Hangban, ahol a Momentum politikusai előszeretettel tesznek közzé publicisztikai írásokat.

A cikk többekben váltott ki ellenérzéseket, én magam pedig magában a Magyar Hangban tettem közzé kifogásaimat a cikkel kapcsolatban. Akit érdekel ide kattintva elolvashatja.:

Azután még valami történt. Követve azt az új divatot, hogy fontos személyiségek egy-egy, számukra különösen fontos szót tesznek fel egymagában eredetileg a Twitterre, nálunk inkább a Facebookra, és Orbán kitette azt, hogy „Magyarország”, a DK azt, hogy „kormányváltás”, Varga Judit igazságügy-miniszter pedig, hogy „jogállam”, Gelencsér Ferenc azt tette ki, hogy „kitartás”. Nyilas köszöntést írt ki a Facebookra.

Amikor az Öt műsorvezetője ezt szóba hozta az adás elején, a négy vendég közül ketten mondtak rá valamit. A baloldal történész Konok Péter beérte ennyivel:

’A kitartás szomorú. Nem tudom, Gelencsérnek milyen iskolái voltak.”

Hont András, az Átlátszó újságírója azonban tovább ment: „Az éjszakám egy részét az vette el, hogy megpróbáltam a Momentum elnökével megértetni azt, hogy a kitartást politikai üzenetként ebben az országban már használták.

Szeretnék arról beszámolni, hogy nem sikerült.

Kifejezetten kudarcba fulladt minden ezirányú erőfeszítésem. Hát ennyi a szavak erejéről és a felvilágosításnak a nyomorúságáról ebben az országban.”

Gelencsér Ferencet, korábbi I. kerületi alpolgármestert, aki az áprilisi választásokon a hatpárti ellenzéki listáról képviselői mandátumot szerzett az Országgyűlésben, a Momentum küldöttgyűlése május végén a párt elnökévé választotta, majd a nyári parlamenti szünet előtt frakcióvezetővé is megválasztották.

Nem hiszem, hogy aki jónak tartja a „kitartás” szót a maga politikai üzeneteként kiírni a Facebookra, az lehet egy demokratikus magyarországi párt elnöke, parlamenti frakcióvezetője, sőt egyáltalán országgyűlési képviselője.

Ha érti, hogy mit jelent a „kitartás”, azért, ha meg nem érti, akkor azért. Az egész Momentum felelőssége, hogy ezt a helyzetet megoldja.

Tíz nappal ezelőtt

Szeptember 9-én írtam ezt a szöveget, közvetlenül az ATV Öt című, a szövegben hivatkozott adása után. Eddig nem került fel a Facebookra, mert – noha nem gondolom, hogy a Várnegyed és Újbuda érintett választópolgárai közül sokan látogatnák az oldalamat – mindenképpen el akartam kerülni, hogy a szöveg közlése bárkit is elriasszon attól, hogy az időközi önkormányzati választáson a Momentum három jelöltjének valamelyikére szavazzon. A Várnegyedben egy hete az országgyűlési képviselővé előlépett Gelencsér Ferenc lemondás folytán megürült mandátumáról szavaztak, ma Újbudán Orosz Anna és Bedő Dávid hasonlóképpen megürült mandátumáról.

A Várnegyedben a mandátum már elveszett, és ott – miután két jobbikos képviselő már korábban átállt a Fideszhez – ezzel meg is szűnt a polgármester mögött álló többség.

Most már a két újbudai körzetben is lezárult a szavazás, az eredményt még nem tudjuk, én izgatottan várom azt, drukkolok a Momentum jelöltjeinek. A Várnegyed előtt már Budafokon is, Orosházán is elveszett egy-egy momentumos önkormányzati mandátum, és remélem, Újbudán nem ez a sor folytatódik.

Végre?

A címben szereplő szóval méltatta a hat parlamenti ellenzéki párt közös fellépését az MSZP egykori frakcióvezetője majd elnöke. Értem őt, bizonyára ő is azok közé tartozik, akik elégedetlenek a választásokon súlyos vereséget szenvedett hat ellenzéki pártnak a vereség óta folytatott politizálásával, s alighanem azzal is, hogy nem voltak képesek közösen adni erőteljes választ Orbán tusványfürdői uszítására.

Most viszont együtt álltak ki a Kossuth Lajos térre, hogy megfogalmazzanak egy-egy követelést, amelyek parlamenti megvitatására közösen kezdeményeznek rendkívüli parlamenti ülést a nyári szünetben. Ugyanabban az adásban a kiváló alkotmányjogász, aki gyakran adja a fejét politikai elemzésre, egyenesen szánalmasnak nevezte az ellenzéki produkciót, elsősorban azért, mert nem sikerült tisztázni még csak azt sem, hogy közösen vagy külön-külön kívánnak a jövőben fellépni a politikában.

Igaza lehet, de nekem más bajom van a Kossuth téri akcióval.

Az egykori pártelnök és mások is nyilván azért örülnek a közös fellépésnek, mert valóban látványos volt, hogy az orbáni uszítással szemben nem történt semmi hasonló. Ez azonban nem volt véletlen. Tusványfürdői előadásában Orbán a maga stratégiai elképzeléseit világnézeti keretben adta elő, ez késztette a nyugati demokráciákkal való elvi szembeszegülésének újbóli kifejtésére mind a menekültügy, mind a melegek emancipációja, mind pedig az orosz-ukrán háború kérdésében. Márpedig ezekben a kérdésekben az áprilisi választásokra szövetkezett hat párt álláspontja különböző, mint ahogy különbözőképpen viszonyulnak magához a tusnádfürdői rendezvényhez is, ahogy a Fidesz uralmához is.

MSZP-s és LMP-s politikus volt már a rendezvény vendége, DK-s, Momentumos vagy Párbeszédes politikus nem. Az LMP és az MSZP vezetői a választási kudarcot jórészt arra vezetik vissza, hogy az ellenzék túl sokat foglalkozott „szimbolikus” kérdésekkel, és nem eleget „az emberek” megélhetési problémáival, és helytelenítették a „putyinozást”, a háború kérdésében való állásfoglalást a kampányban. Természetesnek és örvendetesnek tartom, hogy az Orbán-előadásról külön-külön mondtak véleményt, hiszen ha közös szöveget próbáltak volna szerkeszteni, az óhatatlanul színtelen-szagtalan lett volna. Így viszont Gyurcsány Ferenc elmondhatta, hogy náci beszédnek tartja Orbán szövegét, és fontos, hogy időnként ne csak értelmiségiek és újságírók, de politikusok is kimondják az igazat Orbánról és rendszeréről.

Más a helyzet az Orbán-kormány megszorító intézkedéseivel: erről nagyjából ugyanazt gondolják és mondják a hat párt politikusai. Amit az egyik mond, azt a többiek is fel tudják vállalni, ahogy az egyik párt társelnöke a sajtótájékoztatót követően hangsúlyozta. Ők igen, felelős közgazdász azonban többnyire nem. Amivel a Momentum állt elő a közös sajtótájékoztatón, hogy vonják vissza a kata-törvényt és az év végéig dolgozzanak ki új megoldást, illetve az MSZP kezdeményezésével az országos lakóház-szigetelési programról egyet lehet érteni.

A rezsinövelés eltörlésére irányuló DK-s követeléssel azonban komoly gazdaságpolitikus nem érthet egyet.

Lehet és kell bírálni az intézkedés végrehajtásának módját és azt, hogy tíz éven keresztül áltatták a magyarokat azzal, hogy lehet önkényesen megszabni a háztartási energiatarifákat, s emellett a választásokig kitartottak, majd a választás után intézkedtek másként. Azt azonban már a választások előtt elmondták a szakemberek, hogy a „rezsicsökkentés” nem lesz fenntartható.

Nem a „rezsicsökkentés” „megvédése” lehet egy komolyan vehető párt követelése, hanem olyan kompenzációs rendszer kialakítása, amely enyhíti a reális energiatarifák terheit a rászorulók számára, miközben az arra képesektől elvárja a reális árak megfizetését.

Nem érthet egyet komoly gazdaságpolitikus a Kossuth téren elhangzott, de már a választási kampányból is ismert áfa-csökkentési javaslatokkal sem. Az Orbán-kormány alacsony egyenes adókat és ugyanakkor magas közvetett adókat és különadókat vet ki, és így biztosítja a jövedelemközpontosítás viszonylag magas szintjét, és finanszíroz kiterjedt állami költekezést. Önmagában az áfa-terhek kiterjedt, de szelektív csökkentését nem lehet meghirdetni ellentételezés nélkül, viszont az egyenes adók emelését és a költségvetési költekezés szűkítését az ellenzéki pártok a választási kampányban és azt megelőzően illetve követően sem vállalták. Ráadásul

az áfa csökkentése olyan tehercsökkentést jelent, amelyből óhatatlanul több jut a többet és kevesebb a kevesebbet fogyasztónak.

Így van ez a gyermeknevelési cikkek áfájának a Jobbik által hosszú ideje követelt csökkentésével, netán – ahogy most mondják – eltörlésével is: a tehetősebbek babaápolási termékekre, bébiételre, gyerekruhára, gyerekbútorra is jóval többet költenek, mint a szegények. Nem áfacsökkentéssel vagy éppen eltörlésével, hanem a családi pótlék emelésével kell a gyerekes háztartások jövedelmi helyzetén javítani. Ugyanez vonatkozik a közműdíjak áfájának szintén a Jobbik által meghirdetett eltörlésére is. A sajtótájékoztatón a Párbeszéd politikusa adta elő az „alapvető élelmiszerek” áfájának csökkentését, amit a kampányban mind a hat párt képviselt. Az iménti ellenérv az élelmiszerek áfájának csökkentésére vagy netán – mert ilyen is elhangzik ellenzéki politikusoktól – eltörlésére fokozottan vonatkozik. Hozzá kell tenni, hogy nincs megalapozott módszer az „alapvetőnek” tekintett élelmiszerek körének elhatárolására, ezért is vonatkozik az alacsonyabb áfa-kulcs Európa-szerte az élelmiszerek összességére. Jól hangzó követelés az „alapvető” élelmiszerek áfájának csökkentése, de én sem költségvetési, sem társadalompolitikai szempontból nem tartom támogathatónak. Legalább a politikusoknak tudniuk kellene: a fogyasztás megadóztatása nem valamiféle „büntetés”, hanem a közkiadások finanszírozásának nélkülözhetetlen forrása, ami alól a fogyasztás semmilyen tételét nem helyes kivonni. (Ahogy a jövedelemadózás alól sem helyes semmiféle jövedelmet kivonni.)

Az LMP a Kossuth téren is a „klímabérlet” ötletével állt elő, a német 9 eurós bérletjegy példájára. Németországban csak három hónapra nyitották meg ezt a lehetőséget, s tartós finanszírozására ott sem látnak lehetőséget. Nálunk sem látok ilyet, s az LMP sem jelöl meg tartós forrást.

Én sem vagyok lelkes az ellenzéki pártok közös fellépésétől, ahogy a kitűnő alkotmányjogász sem, de én azért, mert a populista követelésekkel lépnek fel egységesen.

GYURCSÁNYNAK IGAZA VAN!

Néhány nappal ezelőtt Gyöngyösi Márton, a Jobbik új elnöke azzal a javaslattal fordult a kormánypártok és az ellenzéki pártok frakcióvezetőihez, hogy együtt keressenek kiutat az ország válságos helyzetéből.

Pár nappal később Gelencsér Ferenc, a Momentum új elnöke tett hasonló javaslatot azzal a különbséggel, hogy szélesebb körű tanácskozást javasolt más állami vezetők, például az MNB elnökének, tovább gazdasági szakemberek részvételével. Már korábban Lendvai Ildikó, az MSZP egykori frakcióvezetője majd elnöke is felvetette az ATV-ben, hogy ilyen helyzetben a kormánynak „nemzeti csúcsot” kellene összehívnia, ahogy 2008-ban a Gyurcsány-kormány tette.

Gyurcsány ma mást mond. Azt mondja, hogy az ellenzéknek nem dolga, hogy segítséget ajánljon az Orbán-kormánynak. Ők vitték válságba az országot, keressék ők a megoldást.

Gondolom, vannak, akik furcsállják, hogy Gyurcsány lebeszélné az ellenzéket arról, amit Lendvai, Gyöngyösi és Gelencsér javasol. Ha nagy bajban van az ország, nem kellene az ellenzéknek összefognia a kormánnyal? Más a véleménye Gyurcsánynak ellenzéki politikusként, mint volt miniszterelnökként?

Demokratikus államban, ahol kormány és ellenzék egymást partnerként kezeli, természetes, hogy válsághelyzetben tárgyalóasztal mellé ülnek a kormány és az ellenzék vezetői, és bevonják az érdekképviseletek vezetőit, a tudomány képviselőit is a válságkezelés kialakításába. Ma azonban

Magyarországon nem demokratikus államban élünk.

Az Orbán-kormány sosem tekintette partnernek az ellenzéket. Nem tekinti a nemzet részének. Ilyen helyzetben botorság, a közvélemény félrevezetése lenne, ha az ellenzék leülne tárgyalni a kormánnyal a válságkezelésről. Az is hiba volt, amikor a koronavírus-válság kezdetén az ellenzéki frakciók hétpárti egyeztetésen vettek részt a kormánnyal, ezt már akkor is helytelenítettem.

Ebben az ellenzéken belüli vitában tehát Gyurcsánynak van igaza.

Hozzáteszem: akik ezzel a kormánnyal javasolnak valamiféle „nemzeti csúcsot” vagy hasonlót, még mindig nem tisztázták a maguk számára, hogy mi a különbség demokratikus partnerség és az önkényuralommal való szembeszegülés között.

Időközi vereség

Nagy az elkeseredés az időközi választások eredménye miatt. Orbán a parlamentben azzal büszkélkedik, hogy mennyivel több szavazatot szerzett összesítve a Fidesz, mint az ellenzéki pártok. Ezeket a számokat látják az ellenzéki politikusok és az „elemzők” is, és ezért beszélnek az ellenzék kiábrándító vereségéről.

Én ezt túlzásnak tartom. Megnéztem húsz olyan időközi választást, amelyeket városi választókerületekben tartottak, ahol általában indulnak a Fidesz és az ellenzéki szövetség jelöltjei, és összehasonlítottam az eredményt a 2019-es általános önkormányzati választás eredményeivel. Abból indultam ki, hogy Magyarországon is világosan – egyes kutatók szerint száz évre visszamenőleg – kirajzolódik a politikai földrajz. Mellőzve a részleteket, vannak olyan választókerületek, amelyekben több ciklus óta a Fidesz erős, és olyanok, ahol viszont a baloldali vagy inkább centrista ellenzéki pártok. Ezért az időközi választásokon sem azt kell nézni, hogy hány helyen nyert fideszes és milyen arányban.

Az, hogy hagyományosan, több ciklus óta a Fidesz által nyert egyéni választókerületekben megint a Fidesz nyert, nem nagy ügy. A húsz időközi választásból tízben ez történt. Négy olyan választókerület volt, ahol korábban is az ellenzéki szövetség jelöltje nyert, és most is. Öt helyen 2019-ben még az ellenzéki szövetség jelöltje nyert, most viszont a Fideszé. Ezek a fontos esetek.

Az egyik a VII. kerületi választókerület, ahol egy súlyos visszaélés miatt le kellett mondania Borka-Szász Tamás DK-s képviselőnek, alpolgármesternek, és az ő helyét vitte el a Fidesz.

Egerben az ellenzéki szövetség felbomlott, az egykor jobbikos, pártját is elhagyó polgármester az őt támogató városi koalícióval is szakított: ilyen körülmények között nem csoda, ha elvész a mandátum.

Hogy mi történt a VIII. kerületben, Nyíregyházán két választókerületben is és Szolnokon, azt találgatni sem tudom, csak amiatt vagyok szomorú, hogy a nyíregyházi 3. választókerületben egy kiváló egykori szabad demokrata párttársunk váratlan halála miatt volt időközi választás, és az ő egykori mandátumát sem tudta megvédeni az új ellenzéki jelölt, elvitte a Fidesz.

Ha mégis elgondolkozunk azon, hogy van-e általános tanulsága e vereségnek, én egyelőre a következőre jutottam. Figyelmesen követve az ellenzéki pártok parlamenti szereplését és médiamegjelenéseit, úgy látom, hogy

az ellenzéki pártok ott folytatják, ahol a választási kampány végére abbahagyták.

Az ellenzéki pártok a Fideszt túlnyomórészt jóléti kérdésekben bírálják, és jóléti tartalmú javaslatokban fogalmazzák meg a maguk alternatíváját. Habár – különböző megfogalmazásokban – Karácsony Gergely is, Kunhalmi Ágnes is és Ungár Péter is azért bírálta az áprilisi választási vereség után az ellenzéki kampányt, hogy az nem „az emberek mindennapi problémáival”, vagyis jóléti kérdésekkel (hanem orbánozással és putyinozással) foglalkozott.

Ez nem volt igaz, az ellenzéki pártok politizálása az Orbán-kormányok tizenkét évében mindig is főképpen jóléti kérdésekről szólt. Ugyanezt folytatják április óta.

Azt pedig nem tudták elhitetni, hogy jóléti ügyekben tőlük több várható, mint a Fidesztől, és szemlátomást most sem tudják.

Az eredmény is ugyanaz, mint az országgyűlési választásokon volt

Abban sincs változás, hogy az ellenzéki pártok illedelmesen beilleszkednek az Orbán-rendszer politikai intézményeibe: a DK-s Oláh Lajos személyében parlamenti alelnököt, jegyzőket és bizottsági tisztségviselőket állítottak, a megszokott módon teszik fel kérdéseiket és interpellációikat, megvitatják a Fidesz alaptörvény- és házszabály-módosítását és szavaznak is róla, holott a 2010 utáni években még tudták, hogy az ilyesmit bojkottálni kell. Kivételt csak a Momentumnak a parlamenti tisztségektől való tartózkodása és a DK-nak, Párbeszédnek és Momentumnak egyes szimbolikus parlamenti eseményektől való távolmaradása jelentett, de a napi parlamenti ügymenet során már semmivel sem jelzik az ellenzéki pártok, hogy az Orbán-rendszerrel is szemben állnak, nemcsak az Orbán-kormány politikájával.

Business as usual – ez az összkép az ellenzék tevékenységéről. Bizonyosan bőven vannak az Orbán-rendszert elutasító polgártársaink, akiket ez tart vissza attól, hogy elmenjenek az ellenzéki jelöltekre szavazni.

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!