A romlás bálványa

0
1733
Fotó: Gordon Eszter

Dorian Gray öntetszelgő szépfiú, nők és férfiak egyaránt imádják, amúgy nőies és férfias is egyszerre. Az élet császára, fiatal angol arisztokrata, színesen elegáns, finom anyagú felöltőket hord, selyemingeket, csillogó-villogó cipőket, a társaság élveteg középpontja, ha úgy tetszik, a romlás bálványa. Hiszen tudható, hogy ebből baj lesz, erről regél Oscar Wilde híres, hírhedt regénye, a Dorian Gray arcképe, és erről Várkonyi Mátyás, Gunar Braunke és Ács János Dorian Gray című musicalje, amit a Budapesti Operettszínház a Kálmán Imre Teátrumban mutatott be,
Réthly Attila rendezésében.

 

Az édes fertő Dorian Gray. A szép, naiv srácot magába szippantja a társasági élet, az éjszakai tivornyák világa, a kábítószer és az alkohol örvénye, az állandósult mesterséges mámor. Hajszolja és hajszolja, mind kétségbeesetten hajszolja az élvezeteket, miközben fél, szorong, retteg attól, hogy a teste egyre rútul, öregszik, oszlásnak indul, oda lesz a puha bőrű babaarc, a szoborszerű alak, az ifjúság hamvassága.

És csodák csodája, kívül nem romlik, belül viszont rohad cudarul, és ezzel párhuzamosan változik az a gyönyörű kép, amit Basil Hallward festő készített róla, aki végzetesen, önsorsrontóan belehabarodik. A színpadon hatalmas, kivetített festményen látjuk a ráncok szaporodását, szétterjedését, az egyre jobban elterpeszkedő szarkalábakat, a vastagodó, felpüffedő bőrt, az arc fokozatos rúttá torzulását. Alant pedig Dorian változatlanul vonzó külsejét, és totális, riasztó, emberi szétesését.

Fotó: Gordon Eszter

Ehhez tombol, őrjöng, vad vitustáncot jár Várkonyi Mátyás igencsak intenzív zenéje, ami tán némileg meg is előzte a korát, amikor 1990-ben írta, és a Rockszínház határokon túl is mutató, kiugró sikerrel bemutatta. A szövegkönyvet Várkonyi, Gunar Braunke és Ács János jegyzik, jóval keményebb, mint egy gyakran sziruposságba forduló, átlagos musical szöveg, de áradó érzelem persze itt is van bőven. Meglehetősen széles az érzelmi amplitúdó, az egyszer fent, máskor lent jegyében. A szereplők, hol a mesterségesen, szerekkel előidézett mennyekben, hol a pokol fenekén tobzódnak a jólétben, a sikerben, vagy éppen elmagányosodottan, kivert kutyaként téblábolnak a végtelen reménytelenségben.

Fotó: Gordon Eszter

Kocsis Dénes ideális a címszerepre. Soha nem láttam ilyen fájdalmas elmélyültséggel játszani. Ehhez tán aranyfedezetül szolgál, amit egy interjúban el is mond, hogy neki is voltak szörnyűséges mélypontjai, Csernus Imre doktor húzta ki a gödörből, és ez a veszélyes gödör képzeletben ott is az alakításában. Abszolút nem kíméli magát, ahogy a hangszálait sem. Az azért fontos, hogy most nem üvölt mindenki egyfolytában, mint ebben a színházban túl gyakran, Kovács Adrián zenei vezető sem hajszolja unos-untig tempóban és hangfokozatban értelmetlenül agyon a zenekart. Vannak lávakitörés előtti feszült csendek, halk morajok, hogy aztán jöjjön a haddelhadd, amikor kő kövön nem marad, szinte repednek a gondosan stukkózott falak.

Fotó: Gordon Eszter

A többiek sem kímélik magukat. Csengeri Attila, aki valaha a címszereplő volt, ezúttal az alanya iránt pusztító szerelembe eső festő, őrjítően végletes, gyilkos érzelmekkel, melyeket a színész remekül meg is mutat. Homonnay Zsolt, aki ugyancsak volt címszereplő is, most Lord Henry Wotton, szintén él-hal Dorianért, és bizony ő is csúnyán végzi. Gubik Petra Sibyl Vane, a fiatal színésznő, akit pedig öngyilkosságba kerget. Janza Kata a megrokkanó édesanyja, Pesák Ádám Sibyl bosszúszomjas bátyja. Valamennyien kivetkőznek önmagukból, a színészek magas hőfokon égve nem kímélik magukat. Ugyanígy nem kíméli magát senki, aki a színpadon van, Kalocsai Zsuzsa, Dézsy Szabó Gábor, Papadimitriu Athina, Braga Nikita, Vásári Mónika, Petridisz Hrisztosz, akik hölgyeket, urakat, műértőket, kritikusokat, prostituáltakat formálnak meg, és sokat táncolnak teljes erőbedobással. Bodor Johanna koreográfiája fülledten erotikus, tébolyultan öngyötrő, belemenősen fergeteges. Velich Rita jelmezei ezer színben pompáznak, olyanok, mint a romlás virágai. Túri Erzsébet díszlete megteremti a csillogó pokol közegét.

Fotó: Gordon Eszter

Réthly Attila rendezőként érezhetően hatalmas, kemény munkára vette rá a társulat tagjait, miközben felszabadította bennük az alkotókedvet. Az előadás lidérces haláltáncként mutatja meg, hogyan kótyavetyélünk el csaknem mindent, ami érték, humánum, szeretet. A végeredmény egy elementáris, méltán sikeres produkció. Ehhez eszményi közeg a pompázatosan felújított, egykori Moulin Rouge, ami fényűző éjszaki lokál volt.

Kapcsolódó cikkek

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..