Kezdőlap Címkék Csengeri Attila

Címke: Csengeri Attila

Az operaház fantomja 800

Hú, mekkora szám volt, amikor éppen 15 évvel ezelőtt bemutatták nálunk Webber musicaljét, Az operaház fantomját! És tegnap elért a 800-ik előadásához a Madách Színházban, ahol 3 Fantomot és vele 3 Christine-t is láthattunk, és persze volt ováció, tapsvihar, torta, meglepetés.

 

Annak idején régóta vártuk Az operaház fantomját. Leleményes utazási irodák egy napos bécsi buszos túrákat szerveztek Fantom nézéssel, és taroltak vele. Magam is így láttam először ezt a temérdek érzelmet megmozgató, monumentális, a szépség és a szörnyeteg témáját felhasználó, Gaston Leroux regénye nyomán készült musicalt, amiből naná, hogy híres film is készült. Három színház is versengett nálunk a bemutatásának a jogáért, az Operett, az Opera és a Madách, amelynek – és Szirtes Tamás rendezőnek -, a Macskák kiugró sikere, remek előadása miatt már hitele volt Webbernél. Így nem csoda, hogy győztesként került ki.

A darab egyik központi kérdése a behatolás az ismeretlenbe, azaz a Fantom rejtekhelyére. Behatolás a birodalmába, a személyiségébe, a lelkébe. Így van ez már a vámpírfilmekben, sőt akár A kékszakállú herceg várában is. A kis kóristalány, Christine megismeri a megismerhetetlent, a Fantom birodalmát, és ezzel párhuzamosan igazi művésszé érik.

A Fantom a musical irodalmában a szerepek szerepe. Összetett figura, vonzó és taszító, formátumos, emberi és állati egyszerre. Időnként olyan, mint a megszeppent kiskölyök, máskor dühöngő, mindent legázoló, őrült gyilkológép. De ugyanakkor a zene angyala is, tehát szuper érzékeny, a hangjával bűvöl. Finom, halk rezdülésekre és eszelős hangerőre egyaránt szüksége van az őt megtestesítő színésznek. Tenornak túl mély, baritonnak túl magas a szerep, amely operaénekesi hangterjedelmet, de rockos mozgékonyságot is kíván. A romantikus regény nyomán írt darab – melyet Galambos Attila élvezetesen, jól énekelhetően fordított magyarra – lavíroz a nézők ijesztgetése és a sziruposság között. A szépség és a szörnyeteg témája szerelmi háromszöggel bonyolódik, bekerül a történetbe Raoul, aki hősszerelmes – ha úgy tetszik, bonviván –, eléggé sematikus alak szegény.

A technika roppant díszletet mozgat. Kentaur monumentális, pompázatos látványt tervezett. Pillanatok alatt eljutunk az operaházból a Fantom műkincsekkel teli, talányos birodalmába. Közben a főhősök hívogató tavon csónakáznak. A díszletek beúsztatása, megjelenése, mozgása külön élmény, miközben dramaturgiai funkciót is kap. Fantáziával teli, ízléses, tehetséges a díszlet, remekül illeszkednek hozzá, az azóta sajnos elhunyt, Vágó Nelly ezer színben tündöklő, változatos szabású, gyönyörű és ugyanakkor jól hordható jelmezei is. Ezek a produkció erősségeihez tartoznak, ahogy Seregi László koreográfiája ugyancsak, ha nem is olyan mértékben, mint a Macskák esetében.

A jubileumi előadás előtt Gordon Eszter és Mohos Angéla fotókiállítását nyitják meg, érzékletes képeket láthatunk a produkció történetéről. A színházteremben mozgóképek is idézik a próbákat, a jubileumi előadásokat, Webber látogatásait. Kezdetben még simán elvegyült a publikum tagjai között, aztán minél híresebb lett, annál több biztonsági ember kísérte.

Félni lehet attól, hogy egy ilyen hosszú széria alatt elfárad a produkció, bizony ilyenre sok példát láttam, de a Fantom telivér, él, lüktet, hat most is, a díszletek, jelmezek sem lettek porosak, változatlanul szemléletesen festői a látvány. A karmesteri pulpituson a kezdetekben Makláry László állt – aki el is jött az előadásra, ahogy több egykori közreműködő szintén -, most Kocsák Tibor, az ő keze alatt is intenzíven, hol érzelmesen, hol rémisztő dübörgéssel szól a fülbemászó slágerekkel teli zene.

Jubileumi zenés előadásokon szokás, hogy elkezdi valaki a szerepet, majd az előadás bizonyos pontján átveszi tőle a váltótársa, aztán akár még más színész is következhet a sorban. Ezúttal is ez történt, sőt, egy-egy jelenet erejéig akár három Fantom és három Christine is színen volt, és amikor egyszerre énekeltek, az majdnem szétvetette a falakat. Fantomként Csengeri Attila, Posta Viktor, Sasvári Sándor, Christine-ként Fonyó Barbara, Krassy Renáta, Mahó Andrea álltak a vártán. Raulként Solti Ádám egyedül állta a sarat. Mindenki, a tánckart, a zenekart is beleértve, nagy erőbedobással, lelkesedéssel volt jelen.

Meglepetésként még Király Linda és Tóth Attila hard rock stílusban, Bolyki Balázs pedig a mögötte lévő kórussal godspeel stílusban is elénekelte a Fantom fő slágerét. A közönség fergeteges álló tapssal, jókora üdvrivalgásokkal ünnepelt.

A fogadáson még szép, jó humorú beszédet mondott Szirtes Tamás. A Madách Színháznak pedig – már nem először -, átadták a MagyarBrands-díjat, majd jöhetett az ünnepi torta, az evés, ivás, dumálás, jelmezben való fotózkodás.

Igencsak jó este volt!

A romlás bálványa

Dorian Gray öntetszelgő szépfiú, nők és férfiak egyaránt imádják, amúgy nőies és férfias is egyszerre. Az élet császára, fiatal angol arisztokrata, színesen elegáns, finom anyagú felöltőket hord, selyemingeket, csillogó-villogó cipőket, a társaság élveteg középpontja, ha úgy tetszik, a romlás bálványa. Hiszen tudható, hogy ebből baj lesz, erről regél Oscar Wilde híres, hírhedt regénye, a Dorian Gray arcképe, és erről Várkonyi Mátyás, Gunar Braunke és Ács János Dorian Gray című musicalje, amit a Budapesti Operettszínház a Kálmán Imre Teátrumban mutatott be,
Réthly Attila rendezésében.

 

Az édes fertő Dorian Gray. A szép, naiv srácot magába szippantja a társasági élet, az éjszakai tivornyák világa, a kábítószer és az alkohol örvénye, az állandósult mesterséges mámor. Hajszolja és hajszolja, mind kétségbeesetten hajszolja az élvezeteket, miközben fél, szorong, retteg attól, hogy a teste egyre rútul, öregszik, oszlásnak indul, oda lesz a puha bőrű babaarc, a szoborszerű alak, az ifjúság hamvassága.

És csodák csodája, kívül nem romlik, belül viszont rohad cudarul, és ezzel párhuzamosan változik az a gyönyörű kép, amit Basil Hallward festő készített róla, aki végzetesen, önsorsrontóan belehabarodik. A színpadon hatalmas, kivetített festményen látjuk a ráncok szaporodását, szétterjedését, az egyre jobban elterpeszkedő szarkalábakat, a vastagodó, felpüffedő bőrt, az arc fokozatos rúttá torzulását. Alant pedig Dorian változatlanul vonzó külsejét, és totális, riasztó, emberi szétesését.

Fotó: Gordon Eszter

Ehhez tombol, őrjöng, vad vitustáncot jár Várkonyi Mátyás igencsak intenzív zenéje, ami tán némileg meg is előzte a korát, amikor 1990-ben írta, és a Rockszínház határokon túl is mutató, kiugró sikerrel bemutatta. A szövegkönyvet Várkonyi, Gunar Braunke és Ács János jegyzik, jóval keményebb, mint egy gyakran sziruposságba forduló, átlagos musical szöveg, de áradó érzelem persze itt is van bőven. Meglehetősen széles az érzelmi amplitúdó, az egyszer fent, máskor lent jegyében. A szereplők, hol a mesterségesen, szerekkel előidézett mennyekben, hol a pokol fenekén tobzódnak a jólétben, a sikerben, vagy éppen elmagányosodottan, kivert kutyaként téblábolnak a végtelen reménytelenségben.

Fotó: Gordon Eszter

Kocsis Dénes ideális a címszerepre. Soha nem láttam ilyen fájdalmas elmélyültséggel játszani. Ehhez tán aranyfedezetül szolgál, amit egy interjúban el is mond, hogy neki is voltak szörnyűséges mélypontjai, Csernus Imre doktor húzta ki a gödörből, és ez a veszélyes gödör képzeletben ott is az alakításában. Abszolút nem kíméli magát, ahogy a hangszálait sem. Az azért fontos, hogy most nem üvölt mindenki egyfolytában, mint ebben a színházban túl gyakran, Kovács Adrián zenei vezető sem hajszolja unos-untig tempóban és hangfokozatban értelmetlenül agyon a zenekart. Vannak lávakitörés előtti feszült csendek, halk morajok, hogy aztán jöjjön a haddelhadd, amikor kő kövön nem marad, szinte repednek a gondosan stukkózott falak.

Fotó: Gordon Eszter

A többiek sem kímélik magukat. Csengeri Attila, aki valaha a címszereplő volt, ezúttal az alanya iránt pusztító szerelembe eső festő, őrjítően végletes, gyilkos érzelmekkel, melyeket a színész remekül meg is mutat. Homonnay Zsolt, aki ugyancsak volt címszereplő is, most Lord Henry Wotton, szintén él-hal Dorianért, és bizony ő is csúnyán végzi. Gubik Petra Sibyl Vane, a fiatal színésznő, akit pedig öngyilkosságba kerget. Janza Kata a megrokkanó édesanyja, Pesák Ádám Sibyl bosszúszomjas bátyja. Valamennyien kivetkőznek önmagukból, a színészek magas hőfokon égve nem kímélik magukat. Ugyanígy nem kíméli magát senki, aki a színpadon van, Kalocsai Zsuzsa, Dézsy Szabó Gábor, Papadimitriu Athina, Braga Nikita, Vásári Mónika, Petridisz Hrisztosz, akik hölgyeket, urakat, műértőket, kritikusokat, prostituáltakat formálnak meg, és sokat táncolnak teljes erőbedobással. Bodor Johanna koreográfiája fülledten erotikus, tébolyultan öngyötrő, belemenősen fergeteges. Velich Rita jelmezei ezer színben pompáznak, olyanok, mint a romlás virágai. Túri Erzsébet díszlete megteremti a csillogó pokol közegét.

Fotó: Gordon Eszter

Réthly Attila rendezőként érezhetően hatalmas, kemény munkára vette rá a társulat tagjait, miközben felszabadította bennük az alkotókedvet. Az előadás lidérces haláltáncként mutatja meg, hogyan kótyavetyélünk el csaknem mindent, ami érték, humánum, szeretet. A végeredmény egy elementáris, méltán sikeres produkció. Ehhez eszményi közeg a pompázatosan felújított, egykori Moulin Rouge, ami fényűző éjszaki lokál volt.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK