Kezdőlap Címkék Oscar Wilde

Címke: Oscar Wilde

Életművészek

Az életművészet, a jómód, az elegancia, az előkelő szalonok, jól gördülő diskurzusok, felvillanyozó flörtök, lángra kapó szerelmek, szellemes társalgások, fullánkos szócsaták, nyelvöltögető gonoszkodások  nagymestere, ünnepelten központi alakja volt Oscar Wilde. Ennek a békebeli, kellemesen léha világnak, amiben őrjítő gondok, nélkülözés, nem borzolják az idegrendszert, szellemes lenyomatát adta legsikeresebb komédiájában, a Bunburyben, amit a Karinthy Színház mutatott be, Karinthy Márton rendezésében.

 

Legalább időnként, de szeretnék kiszakadni a mindennapok idegtépő taposómalmából, és egy ilyen gráciával teli világba belekóstolni, ahol nem adódnak élet-halál gondok, nem kell megküzdeni a létért, ádáz ellenségek sincsenek, csak aktuális perpatvarok, elmés szópárbajok, magánéleti viaskodások, és végül minden bizonnyal beteljesedő szerelmek. Szóval mérget lehet venni a happy endre, így aztán azt is mondhatnánk, hogy kár olyan nagyon izgulni.

És az ember persze olyan nagyon nem is izgul, nem egy ilyen bohóságnál van veszélyben mind a tíz körme, hogy sebtében lerágja valamennyit. De az ilyen darab előadása mégiscsak akkor jó, ha azt érezzük, van tétje, veszélyben van a szerelmek beteljesülése, és ebbe a derék fiatalok szinte belegebednek. Csak ezúttal nem arról van szó, mint mondjuk a Rómeó és Júlia esetében, hogy az ádázul ellenséges közeg válik a szerelem és a szerelmesek gyilkosává. Mindössze két barát, két kikapós aranyifjú, név szerint John és Algernon füllentenek kiadósakat, hogy leplezzék svihákságaikat, szélhámoskodásaikat, gáláns nőügyeiket, ezért amikor kellemetes kihágásra kerül a sor, nem a valódi nevükön mutatkoznak be, és amikor pedig egy szituációból már mindenképpen el akarnak iszkolni, rendszeresen beteg, nem létező nagybácsijuk meglátogatására hivatkoznak, ez az úgynevezett bunburyzés, mert egyikük a Bunbury nevet eszeli ki a fantom nagybetegnek.

Na képzelhetni, hogy ebből aztán lesz kalamajka bőven, félreértések garmadája, helyzetkomikumok sorjáztatása. Az egyik hazugság persze szüli a másikat, mert újra és újra magyarázni kell a már mind magyarázhatatlanabbat, a totális lelepleződés elkerülése érdekében. Ezért aztán már egy valóságos hazugságáradat hagyja el a fiatalemberek száját, ismét és ismét mulatságos valótlanságokkal rukkolnak elő, és teljesen belekeverednek a saját szózuhatagaikba. Makranczi Zalán és Telekes Péter a két életimádó léhűtő. Kiválóan hozzák a gondtalan élvhajhászokat. Lazák, jól vasaltak, gondosan fésültek, sármosak, viccesek, kedvesek, és minden svihákságuk dacára, tulajdonképpen még szimpatikusak is. Persze, hogy beléjük gabalyodik két fiatal hölgy, Tornyi Ildikó illetve Braghini Rozina megszemélyesítésében. Hát mit mondjak, lesz némi hercehurcában, hajcihőben részük, sápítoznak, kardoskodnak is rendesen, és állhatatosak becsülettel. Az egyiküket az anyja, a másikukat a nevelőnője igyekszik féken tartani. Oszvald Marika anyaként kényeskedő, akaratos, a lányát mindenáron rövid pórázon tartani vágyó anya, aki már-már önmaga paródiája. Murányi Tünde karcos, szigorú, pukkancs nevelőnő. Szirtes Balázs komornyik, inas, kiszolgáló személyzet, aki szálfaderekú, a méltóság megtestesítője, és éles szemmel bármire rálát. Rendszeresen van egy éles, szúrós, gyakran aforizmának is beillő megjegyzése.

Karinthy Színház

A játékmód és Tordai Hajnal jelmezei alapvetően korhűek. Ehhez az passzolna, hogy Juhász Kata felépít egy szalont, amit hagyományosan játszott szalonvígjáték esetében nehéz elkerülni. Ő bár vannak kényelmes, mutatós ülőalkalmatosságok, ezt mégis elkerülte, a háttérben lévő, Londont ábrázoló, mozgatható díszletelemek nem passzolnak ehhez a stílushoz.

De az előadás passzol Oscar Wilde-hoz. Elmés, szellemes, szórakoztató.

Monumentális perverzió

Ha valaki leöleti azt a férfit, akibe halálosan szerelmes, és utána a levágott fején tébolyult extázisban csókolgatja a száját, az kétségtelen aberráció. Márpedig Salome ezt teszi Richard Strauss Oscar Wilde által ihletett operájában, amit a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon mutattak be, a Szabad Tér Színház és a Magyar Állami Operaház koprodukciójában, Szikora János rendezésében.

 

Persze föl lehet háborodni, hogy mi ez az a bődületes perverzió, de hát az a helyzet, hogy Oscar Wilde-t bibliai történet ihlette. Strauss pedig látta a darabját Berlinben, a híres Max Reinhardt színházában, és kapásból az előadás után elhatározta, hogy ő ebből operát komponál. Szó mi szó, lett is belőle botrány, betiltás, no meg máig tartó jókora siker.

Fotó: Éder Veronika

Tébolyító a zene, tomboló hangáradat, ami erőszakosan behatol a fülünkbe, veszélyesen bántalmazza a dobhártyánkat, sokszor lényegében üvölt, zaklatott, felsebző, a lélek mélyrétegeiből tör elő, gyilkosan sötét erők kivetülése. A Margitszigeten az elemek is tomboltak hozzá, hideg, nyomottan nyirkos időjárás volt, lógott az eső lába, ádázul fújt a szél, de a csaknem teltháznyi közönség, pokrócokba, akár kabátokba burkolózva, rendületlenül kitartott.

A történet szerint Salome hercegnő, Heródiás lánya, Heródes mostohalánya, engedély nélkül felhozatja cellájából Jochanaan prófétát, aki pocskondiázza a fennálló rendszert, szidja, aljasnak tartja Heródiást, de Salome mindenáron látni akarja, ki is ő. És, amikor meglátja, rögvest, végzetesen beleszeret. Kérleli, parancsolja, nyöszörgi, hogy engedje megcsókolni a száját, de ezt a próféta megtagadja váltig, mert, aki olyanok leszármazottja, mint Salome, azokkal ő szóba sem áll. Ezután öleti meg Salome, de előtte még Narraboth fiatal szíriai katonát is a halálba taszajtja. Jochanaan levágott fején a száját pedig hosszan csókolgatja, még Heródes ki nem adja a parancsot, hogy őt is meg kell ölni.

Fotó: Éder Veronika

Szörnyeteg? Az a jó Sera Gösh, Isztambulban született, Bécsben élő, fiatal kora dacára már komoly nemzetközi sikereket elért énekesnő alakításában, hogy nem csupán annak ábrázolja. Szörnyeteg persze, vérszívó, élősködő vámpír, de szinte még naiv lánygyermek is, akiben fölágaskodik a nőstény, az elkényeztetett úri lány, az akarnok hisztérika, aki dacosan sértve érzi magát az elutasítástól. Emiatt szemei szikrát szórnak, egész teste felhevül, elveszti önkontrollját, de közben mégis nagyon számító, pokolian összetett, impulzív, karizmatikus, vonzó és taszító személyiség. És ezt Sera Gösch mind hozza is, nem tartozik az elhízott énekesek közé, párduc testét kihívó csábossággal kelleti, tényleg bűvölő a híres hétfátyoltánc, amivel olyan igézően babonázza meg a mostohaapját, hogy hajlandó lesz a megváltóként tisztelt, rettegett prófétát legyilkoltatni.

A szintén a világ nagy színpadait járó Szemerédy Károly prófétaként szép szál, átvitt és valós értelemben is, egyenes gerincű, karizmatikus férfi, a tekintete átható, és olyan becsmérlően tud nézni, hogy az önmagában felér egy kiadós becsületsértéssel. Vagyis két fajsúlyos egyéniség mérkőzik egymással, bár közel sem azonos feltételekkel. Ennek feszültsége, izgalma van, rögtön lehet tudni, ahogy már a produkció elején is, hogy nagy baj, tragédia van készülőben.

Fotó: Éder Veronika

Szikora János rendező, már megrendítő, fájdalmas szépséggel vitte színre a Magyar Állami Operaházban, Richard Strauss monumentális művét, Az árnyék nélküli asszonyt, az első percektől fogva megteremti a félelem légkörét. Sanda, rideg oldalpillantásokkal teli a színpad. Félő és egyszersmind fenyegető tekintetekkel. Idegesen elkapkodott gesztusokkal. Üvöltésre nyíló szájjakkal. A szereplők megbirkóznak a zenekar törvényszerűen felsrófolt hangerejével, azt kell éreznünk, hogy itt égszakadás, földindulás történik, és érezhetjük is.


Fotó: Éder Veronika

Heródes szerepében a jeles német tenor, Gerhard Siegel diktatórikus, mégis némiképp pitiáner uralkodót alakít, aki maga is egyfolytában retteg, miközben tisztában van vele, hogy egyetlen intésére a bérencei megölnek minden indok nélkül bárkit. Komlósi Ildikó, az ugyancsak világot járó, nagy énekesnő Heródiás, aki élvezettel, kéjesen tobzódik a rosszban, generálja is azt, amennyire csak tudja, de ő sem érzi magát biztonságban. A fiatal, szerelmes szíriai katonaként Balczó Péter a rajongó áldozat, esélye sincs a védekezésre, egyetlen heves mozdulat, a pillanat tört része alatt kioltja az életét. Csikós Attila díszletei, Schaffer Judit jelmezei korhűen, kissé ódonan pompázatosak. Az egész előadás szellemisége viszont vibrálóan, nyugtalanítóan, izgatóan modern.

A romlás bálványa

Dorian Gray öntetszelgő szépfiú, nők és férfiak egyaránt imádják, amúgy nőies és férfias is egyszerre. Az élet császára, fiatal angol arisztokrata, színesen elegáns, finom anyagú felöltőket hord, selyemingeket, csillogó-villogó cipőket, a társaság élveteg középpontja, ha úgy tetszik, a romlás bálványa. Hiszen tudható, hogy ebből baj lesz, erről regél Oscar Wilde híres, hírhedt regénye, a Dorian Gray arcképe, és erről Várkonyi Mátyás, Gunar Braunke és Ács János Dorian Gray című musicalje, amit a Budapesti Operettszínház a Kálmán Imre Teátrumban mutatott be,
Réthly Attila rendezésében.

 

Az édes fertő Dorian Gray. A szép, naiv srácot magába szippantja a társasági élet, az éjszakai tivornyák világa, a kábítószer és az alkohol örvénye, az állandósult mesterséges mámor. Hajszolja és hajszolja, mind kétségbeesetten hajszolja az élvezeteket, miközben fél, szorong, retteg attól, hogy a teste egyre rútul, öregszik, oszlásnak indul, oda lesz a puha bőrű babaarc, a szoborszerű alak, az ifjúság hamvassága.

És csodák csodája, kívül nem romlik, belül viszont rohad cudarul, és ezzel párhuzamosan változik az a gyönyörű kép, amit Basil Hallward festő készített róla, aki végzetesen, önsorsrontóan belehabarodik. A színpadon hatalmas, kivetített festményen látjuk a ráncok szaporodását, szétterjedését, az egyre jobban elterpeszkedő szarkalábakat, a vastagodó, felpüffedő bőrt, az arc fokozatos rúttá torzulását. Alant pedig Dorian változatlanul vonzó külsejét, és totális, riasztó, emberi szétesését.

Fotó: Gordon Eszter

Ehhez tombol, őrjöng, vad vitustáncot jár Várkonyi Mátyás igencsak intenzív zenéje, ami tán némileg meg is előzte a korát, amikor 1990-ben írta, és a Rockszínház határokon túl is mutató, kiugró sikerrel bemutatta. A szövegkönyvet Várkonyi, Gunar Braunke és Ács János jegyzik, jóval keményebb, mint egy gyakran sziruposságba forduló, átlagos musical szöveg, de áradó érzelem persze itt is van bőven. Meglehetősen széles az érzelmi amplitúdó, az egyszer fent, máskor lent jegyében. A szereplők, hol a mesterségesen, szerekkel előidézett mennyekben, hol a pokol fenekén tobzódnak a jólétben, a sikerben, vagy éppen elmagányosodottan, kivert kutyaként téblábolnak a végtelen reménytelenségben.

Fotó: Gordon Eszter

Kocsis Dénes ideális a címszerepre. Soha nem láttam ilyen fájdalmas elmélyültséggel játszani. Ehhez tán aranyfedezetül szolgál, amit egy interjúban el is mond, hogy neki is voltak szörnyűséges mélypontjai, Csernus Imre doktor húzta ki a gödörből, és ez a veszélyes gödör képzeletben ott is az alakításában. Abszolút nem kíméli magát, ahogy a hangszálait sem. Az azért fontos, hogy most nem üvölt mindenki egyfolytában, mint ebben a színházban túl gyakran, Kovács Adrián zenei vezető sem hajszolja unos-untig tempóban és hangfokozatban értelmetlenül agyon a zenekart. Vannak lávakitörés előtti feszült csendek, halk morajok, hogy aztán jöjjön a haddelhadd, amikor kő kövön nem marad, szinte repednek a gondosan stukkózott falak.

Fotó: Gordon Eszter

A többiek sem kímélik magukat. Csengeri Attila, aki valaha a címszereplő volt, ezúttal az alanya iránt pusztító szerelembe eső festő, őrjítően végletes, gyilkos érzelmekkel, melyeket a színész remekül meg is mutat. Homonnay Zsolt, aki ugyancsak volt címszereplő is, most Lord Henry Wotton, szintén él-hal Dorianért, és bizony ő is csúnyán végzi. Gubik Petra Sibyl Vane, a fiatal színésznő, akit pedig öngyilkosságba kerget. Janza Kata a megrokkanó édesanyja, Pesák Ádám Sibyl bosszúszomjas bátyja. Valamennyien kivetkőznek önmagukból, a színészek magas hőfokon égve nem kímélik magukat. Ugyanígy nem kíméli magát senki, aki a színpadon van, Kalocsai Zsuzsa, Dézsy Szabó Gábor, Papadimitriu Athina, Braga Nikita, Vásári Mónika, Petridisz Hrisztosz, akik hölgyeket, urakat, műértőket, kritikusokat, prostituáltakat formálnak meg, és sokat táncolnak teljes erőbedobással. Bodor Johanna koreográfiája fülledten erotikus, tébolyultan öngyötrő, belemenősen fergeteges. Velich Rita jelmezei ezer színben pompáznak, olyanok, mint a romlás virágai. Túri Erzsébet díszlete megteremti a csillogó pokol közegét.

Fotó: Gordon Eszter

Réthly Attila rendezőként érezhetően hatalmas, kemény munkára vette rá a társulat tagjait, miközben felszabadította bennük az alkotókedvet. Az előadás lidérces haláltáncként mutatja meg, hogyan kótyavetyélünk el csaknem mindent, ami érték, humánum, szeretet. A végeredmény egy elementáris, méltán sikeres produkció. Ehhez eszményi közeg a pompázatosan felújított, egykori Moulin Rouge, ami fényűző éjszaki lokál volt.

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!